Sosem vetem el a sulykot. Sőt, az esetek túlnyomó részében tökéletesen tudom, hogy mit is csinálok pontosan. Ott és akkor fogalmam sem volt, mégis hogy jött a főnököm szájára az a szó, hogy haszontalan, vagy épp az, hogy bizonytalansággal teli. Hogy miért? Mert egyik sem volt jellemző rám. Mégis Steven volt olyan pofátlan, hogy ilyen időkben, ilyen lelkiállapotban úgy gondolta, pont ma és pont akkor szeretne elbocsájtani már a hatodik munkahelyemről. Na szép.. és akkor így akarjon megfelelni az elvárásoknak az ember.
Világéletemben próbáltam a legjobb oldalamat adni az embereknek, a maximumot hozni, úgy teljesíteni ahogy szerették volna. Szörnyű környéken nőttem fel, megtanultam azt, milyen küzdeni a céljaim érdekében és akár vért is izzadni azért, hogy elérjem, amire igazán vágyok. Az Isten nem áldott meg egy nagy koponyával, számomra csak az izmaim voltak amiket felhasználhattam a siker érdekében, így mindig próbáltam olyan helyeken mozogni, ahol a fizikai erőnlétem éppen elég volt egy jókora fizetséghez. Így jött az árurakodás, az árufeltöltés, a kamionvezetés és még miegymás. Mindez csak ideiglenes, stabilnak nem nevezhető pénzforrás. Csak azért, hogy tudjam miből fizetni a rezsit meg a kaját Maxnek, aki annak ellenére, hogy a többi kutyához képest csak egy -anyám szavaival élve- "töpszli kis corgie" igencsak beles jószág, nekem pedig nagy hibám, hogy mindig engedékeny leszek, ha állatokról van szó.
Régóta nem voltam már sportolni, nincsen időm a barátaimra és kezdem elhanyagolni a saját jólétemet is. Az egészségem hanyatlóban, manapság már ha elfogy egy doboz cigaretta egy nap teljesen általánosnak számít, ahogy az alkoholt sem vetem meg egy sötét, komor délutánon. Nem tudom mégis hova tűntem, hova tűnt az az optimista, vigyorgó srác aki egykor még hitt magában. Nem tudom miért lettem begyepesedett, rideg és távolságtartó, miért lökök el mindenkit akit csak lehet. Talán egyszer majd képes leszek újra megtalálni önmagam.
Már esteledett. Az utcán lekapcsolták a közlekedési lámpákat, így az autók szabadon jártak keltek a négysávoson. Minden kiürült, teljes csend költözött az utcákba. Ez volt a kedvenc időszakom, ilyenkor volt időm gondolkodni és kicsit magammal tölteni azt a pár szabad percet, amit a főnök cigiszünet gyanánt adott a dolgozóknak. Az apró, félig elégett szál már teljesen haszontalanul lógott az ajkaim között, jelentéktelen jelenléte most szinte semmissé és láthatatlanná vált, ahogy a töprengésem átvette a főszerepet. Nem tudom, Anya most mit gondolna rólam, ha még velem lehetne. 13 éves voltam, amikor elkezdődtek az alkohol problémái, leginkább amiatt, mert apa szörnyű balesetet szenvedett egy éjszaka az autójában és onnantól kezdve deréktől lefelé teljesen megbénult. A kerekesszékkel járó hátrányok és problémák kifogtak az egész családon, semmi sem volt már ugyanolyan mint még hajdanán és ezt mindenki érzékelte. Nem tudtunk megoldást találni.
Évek teltek el, mire ott találtam magam, hogy teljesen egyedül maradok. Egyke gyerekként nőttem fel, sosem tudtam senkire sem számítani a szüleimen és a barátaimon kívül, de ott és akkor körbeölelt a magány és megmutatta milyen is az, mikor valakit hátrahagynak. Egy éven belül két embert kellett eltemetnem.
Nem tudtam folytatni azt, amivel addig töltöm az időmet: a tanulással. Pénzhez kellett jutnom, mégpedig tüstént, a családom pedig nem sokat hagyott hátra rám ahhoz, hogy teljes életet tudjak élni. Azzal a minimális szakmai tudásommal munka után kezdtem nézelődni, így kaptam meg a béka segge alatti fizetést biztosító állásokat, amik ideiglenesen kitöltötték azt a pénzhiányt amit maguk mögött hagytak. Hiányoznak, igen, azt hiszem még mindig erőteljesen érzem a hiányukat. De az fáj a legjobban, hogy már képtelen vagyok bármit is tenni annak érdekében, hogy valahogy visszahozzam őket.
Ez pedig az, ami a legjobban fáj az egészben. Ami tönkretesz lelkileg. Ami miatt sosem fogom megvetni azt az egy pohár martinit vagy azt a plusz szál Red Marlboro-t. Csak tudnám, hogy érhetne ez az egész véget, hogy léphetnék ki a monoton hétköznapokból és kezdhetnék új életet. Csak tudnám, hogy szűnhetne meg ez az egész...
Eldobtam a haszontalannak kihirdetett csikket, amit bármennyire is bántam, kifejezetten fontosnak és nélkülözhetetlennek tartottam az életemben, majd visszamentem rakodni. Ez volt az egyetlen dolog az életemben, ami állandónak számított és biztos támaszt jelentett. Nem volt rajta kívül senkim és semmim.
Szinte éheztem a változásra azon az estén. A fejem nem járt más körül, csakhogy változnom kell, feje tetejére kell állítanom mindent, újra önmagamnak lenni. És próbálkoztam, annyira őszintén próbálkoztam, hogy szinte belehaltam már az örökös küzdelembe. De sikerült.