Nath & Minnie

 “I like to race not to do laps alone. - Fernando Alonso”

Térdemre támaszkodva szuszogok, jobb kezemmel az oldalamat fogom, a ballal a térdem. Jelenleg lélegezni is nehezemre esik, pedig készültem a mai versenyre. Hű baszki! Ez nagyon kemény volt! Vagy csak az időjárás miatt lenne? Szerintem még sosem futottam ennyire melegben ilyen hosszú távot. Mert futottam már többet, hűvösebb időben, és voltam Californiában is, de ott csak egy kilométert bírtam a negyven fokban. Oké, nem a maraton volt, de tíz kilométer mégis csak tíz kilométer a tűző napon, és bármennyire is felkészült voltam, ezt a dolgot nem láttam jönni.
Belégzés, kilégzés, ez az Minnie, menni fog!
Lassan egyenesedek fel, mielőtt még elájulnék, közben a csuklószorítóm puha anyagával végigmaszálom az arcomat, elvégre ezért van. Szerintem a hajam is vizes, javarészt amiatt, hogy amint átléptem a célon, már borítottam is magam nyakon egy pohár vízzel. Így utólag, lehet, jobb lett volna ha megiszom, de már mindegy, majd kérek másikat. Ahogy kissé hunyorogva, még mindig a légzést újra tanulva körülnézek, a többiek sincsenek sokkal jobb állapotban. Aki elsőként tépte át a szalagot, ő még mindig abban a pózban fekszik, amiben összeesett nagyjából tíz lépéssel a célvonal után, és szuszog. A mezőny java most ért még csak be, nem mindenki olyan állat, mint én, hogy a táv végét megnyomja és sprinteljen. Persze még ezzel se volt esélyem a dobogós helyekre, de szerintem a húszba befértem. Az is valami!
- Húú b*sszameg! - szusszantom egy levegővel mintegy értékelve a helyzetemet, miközben csípőre tett kézzel ácsorgok és pihegek a járda szélén, hogy ne zavarjam a beérkezőket. Ilyen baromságokra se fognak többet rávenni, fogadást kötöttem a srácokkal az újságnál, és mivel vesztettem, el kellett indulnom ezen a futóversenyen. Azt hittem, valamivel könnyebb lesz. Megigazítom a hajgumimat, és a kedvenc futós pólómat, majd a kihelyezett pultok felé veszem az irányt, hogy felmarkoljam a befutó csomagomat, egy palack vizet és a részvételért járó érmet. Bakker, még járni is fáj, legszívesebben Csillag Patrik pózban kapkodnám a levegőt még mindig, kiterülve itt a betonon. Na! Ne nyafogj Mitchell, tökös gyerek vagy (vagy legalábbis valami hasonló), irány a pult, náluk van még víz!
Villám sebes léptekkel - nem - közelítem meg a pultot, ahol még egészen rövidke sor áll, mindenki inkább vagy a földön hever kiterülve, vagy itt a parkban húzódtak árnyékba a pusztító nap elől. Milyen igaz!
Gyors adminisztráció után már kapok is egy kis hátizsákot, benne egy pólóval ami büszkén hirdeti, hogy teljesítettem ezt az eszeveszett kánikula futást, van itt még egy szelet csoki, szerintem ezt valamelyik fa tövében pusztítom majd el, némi reklámanyag, egy hajpánt, és pár apró kis izé, amiket majd otthon nézek meg alaposabban. De ez a hátizsák passzol a cipőmhöz, hasonló türkiz a felirata, mint amilyen a csukám színe. Vannak még csodák!
Csak annyira gyengültem le, hogy a szomszádos pultnál kapott vízről nem tudom letekerni a kupakot. Próbálkozok, próbálkozok, fe puding vagyok, minden jel szerint. Még nyögök is egy nagyot, és úgy tűnik meg is lazult, erősen koncentrálok rá, amikor is poroszkálás közben (szédületes sebességgel) simán nekimegyek valakinek, így a nehezen kibontott vizem jelentős része landol a pólómon, meg az ő ruháján. Nabaszki…
- Hú, basszus, bocs! - mondom gyorsan, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy őt zavarja a víz, engem legalábbis nem, mivel valamennyire lehűt a nedves póló. - Ugye nem léptem rád? - mert egyébként szokásom, a harminchatos hobbitlábammal mindenkit szénné taposok. És ez most nem vicc, a kollégáim már rendesen félnek tőlem, ha tűsarkakon billegek a nyomtatónál, mert akkor valakinek fájni fog a lábujja.