Jax && Riley

Sok ellenséggel fogtok találkozni, nyílt ellenséggel és álruhással, ám meglehet, épp ott találtok jó barátra, ahol legkevésbé számíttok rá.

Nem szívesen mászkáltam Brooklyn kifejezetten veszélyes környékein, de most olyan dolog történt, amit nem kifejezetten tudtam figyelmen kívül hagyni, pont ezért is pattantam be az autómba sűrű baszdmegelés közepette és indultam el arra a bizonyos címre, amit írtak a telefonomba.
Egy kis idő már eltelt azóta, hogy megismerkedtem a bizonyos Jax nevű sráccal, és az élet pont úgy hozta a dolgokat, hogy benne találtam meg Tommy jó barátját is... Mert ő az a bizonyos Jax, akit olykor emlegetett nekem... Akivel vidámparkba, meg hasonló helyekre ment. Pont olyanokra, ahova velem nem feltétlenül tudott, mert én valahogy nem vagyok az a fajta, akivel könnyű szórakozni. Ettől függetlenül hálás voltam neki, amiért barátként tudott rám tekinteni, és a magam kis merevségével, az oldschool stílusommal, és a túlságosan földhözragadt gondolkodásmódommal el tudott fogadni... Bár jobban belegondolva, ő kihez lenne képes ellenségesen közeledni...? Pont ezért is féltettem egy kicsit Jaxtől, ugyanakkor tudtam, hogy bajba sem keverné Tommyt soha.
Mi még mindig nem vagyunk barátok, és szerintem nem is akarunk azok lenni. Legalábbis a magam részéről tudok beszélni, mert engem kifejezetten irritál az a szúrós pillantás, amit sokáig meg nem érdemelt módon kaptam tőle. Biztosan állíthatom, hogy a megismerkedésünk előtt sosem bántottam őt, ami meg utána volt az... Mondhatom úgy, hogy a kapcsolatunk alapján működő, egyetlen közös megegyezésen alapuló dolga volt? Talán siralmas dolog, hogy pont a gyűlöletben értünk egyet ennyire, de hát kell a közös pont, nem?
Ettől függetlenül, amint bezártam az irodámat a pszichiátria negyedik szintjén, miközben nyúltam a zsebemben rezdülő telefonom után, rögtön kapkodni is kezdtem a lábaimat, holott pont nem egy olyan helyen vagyok, ahol a folyosón rohangálni lehetne. Mondhatni teljesen amatőr húzás volt tőlem ez, ugyanis az elkülönített betegeknek, akiket már napi szinten tömnek a Xanaxhoz hasonló, erős gyógyszerekkel, akár egy cipődobogás is megrázó lehet. Gondolok itt arra, hogy ha tegyük fel, elfutok egy gyilkos szobája előtt, akinek van lelkiismerete, és a saját lépteit visszhangozzák az álmai folyamatosan, azzal csak felbőszíthetem. Mert emlékeztetem arra a dologra, ami miatt megőrült, pontosan ezért kell óvatosan közlekedni egy ilyen helyen. Nem azt mondom, hogy egy-egy súlyosabb szintű betegnél az orvosok és a nővérek kótyagos léptekkel szelik át a folyosót, és olyan műgonddal basszák bele a nyugatókat a betegekbe, mintha ez a fogmosással egyenes arányban mindenki napi rutinja lenne, de figyelni kell arra, hogy viszonylag hangtalanul közlekedjenek és ne zaklassák fel a fél emeletet, mert azzal gyakorlatilag csak maguk ellen dolgoznak. Legalábbis én úgy gondolom, hogy egy emeletnyi félőrültet – vagy esetenként teljesen hülyét – felbőszíteni nem kifejezetten ésszerű feladat.
Ettől függetlenül most féltem. Kurvára féltem. Ha azok már tudják számomat, akik őt kalapálják el folyamatosan, akkor onnantól kezdve a saját családom is veszélyben van, hiszen eljutottak hozzám. Fogalmam sincs miért éppen nekem szóltak erről a dologról, de azért van egy olyan érzésem, hogy ez valamilyen szinten egyfajta elcseszett fenyegetés akar lenni... Vagy csak szimplán azért, mert látták, hogy beszélek vele? Nem hinném, mert akkor már többször odarángattak volna a sráchoz. Eddig vagy csak húztam magammal, ha éppen futni kényszerültünk, vagy szartam rá, és otthagytam... Általában mondjuk az előbbi történt meg, mert bár gyűlölöm, pontosan tudom, hogy nem bírnám ki, ha az én lelkemen száradna az a nyomorult élete.
A helyszíntől távolabb parkoltam le, mert még mindig túlságosan féltem ahhoz az autómat, hogy egy ilyen környéken bevigyem a gettó azon részébe, ahol az ember nem szívesen jár. Még azt sem feltétlen lettem volna képes elviselni, ha valaki meghúzza, viszont mivel elég drága cuccról van szó, amit már nem is gyártanak... Hát azt hiszem szó szerint kitéptem volna az összes hajam. Vagy tíz másikat tudnék venni a legújabb modellekből, de ettől függetlenül még mindig ahhoz az egyhez ragaszkodtam.
Az utcát már gyalogosan kerestem meg, ami nem is volt kifejezetten nehéz, mert nagyon otthonosan mozgok Brooklynban. Biztos voltam benne, hogy nem lesz hálás nekem azért, hogy elviszem innen, ettől függetlenül nem akartam ott hagyni, bár magam sem tudom miért csinálom ezt. Igazából az élete csak a gyakorlati feladatom miatt befolyásolja az enyémet, ami már majdnem teljesen készen van, hiszen hónapok óta tartom őt a megfigyelésem alatt. Ettől függetlenül megint a kis geci lelkiismeretem szólt közbe. „Ha holnapra meghalna, rohadtul utálnád magad” Én és az a kurva jó szívem...
- Helló, Nagyfiú – vigyorogtam rá végül, amikor befordultam az egyik sikátorba, ami éppen annyira szűk volt, hogy nagyjából mi ketten fértünk el benne kényelmesen – Gondolom kibaszottul örülsz, hogy láthatod a képem.
Alapvetően nem káromkodok sokat, de az utóbbi időben talán túl sok időt is tölthettem vele, ami miatt valamilyen szinten rám ragadt az amúgy kissé alpári stílusa. Néha nem voltam biztos benne, hogy ő ezt az egészet csak megjátsza, vagy ténylegesen ilyen... A családi háttere túl jó ahhoz, hogy ebbe a mocsokba lealacsonyodjon. Ezért nem értem, hogy végül miért is teszi... Ha hozzám hasonlóan egyszerre kívül és belül is állt volna, akkor nagy valószínűséggel nem keveredik olyanba, amiből enyhén szólva sem egyszerű kiszállni.
- Na gyere szépen – ragadtam meg végül a karját, és megpróbáltam talpra állítani – A város szebbik oldalán parkolok, szóval odáig gyalogosan vagyunk. Bőven annyira messze, hogy adj egy magyarázatot erre az egészre és megígérd, hogy a következő szarból már kimaradhatok.
A másik kezemmel közben a dereka felé nyúltam, hogy segíthessek neki felállni, közben pedig átbújtam a karja alatt, hogy el tudjam támogatni innen. Hidegrázásom volt a helytől, szóval szerettem volna sietni, és nagyon reméltem, hogy ebben ő is partner lesz.