agyon izgulok, olyan izgalom van az egész testemben, amit nem is tudom mikor éreztem utoljára. Ez a legnagyobb dolog, amit el tudtam érni ennyi idő kihagyás után, szinte lehetetlennek tűnt, senki nem mondta volna meg, ma meg már erről zeng a sajtó. Bár annak annyira nem örülök, eddig mindig meghúztam magam, már amennyire tudtam, az apám majd a bátyám árnyékában, és csak akkor jöttem elő, amikor nagyon muszáj volt. Bevállaltam, hogy én leszek a mikrofon másik végén, de kit akarok áltatni, sosem lettem volna képes nézni, ahogy mások meg élik az álmaikat és én vagyok az aki interjút készít velük. Kemény csaj vagyok, de ezt még az én lelkem sem tudta volna feldolgozni, mert ehhez még én is gyenge vagyok. Harcoltam igen, és itt vagyok, Ausztria csodás, mindig is szerettem itt vezetni, nem annyira volt még lehetőségem. Most persze minden itt fog eldőlni, mennyire fekszik nekem a pálya, a kocsi, ami nem az enyém, és mennyire tudom visszarakni magam a régi formámba. Nem mondom, hogy teljesen gyakorlás nélkül voltam az elmúlt 3 évben, de nem is ültem olyan gyakran ennyire erős autókban, sőt. A szimulátorok talán nem teljesen adják meg a kellő edzést, de lehetőség híján ezzel kellett beérnem és a kemény és izzasztó edzőtermekkel. Minden idegszálam megfeszül, amikor a kocsiba beülök, a csapat vezetője is jelen van, majdnem az összes DAMS nagy fejese, mert nem gyakori, hogy egy csajt akarnak bevenni egy ennyire fejlett és férfiak által uralt sportba. Nagyon nagy felelősséget vállalnak azzal ha rábólintanak, így nem elég egy ember igenje. De így talán még nehezebb nekem minden, de próbálom kizárni az embereket és csak arra az egyre figyelni aki majd a fülembe duruzsol a verseny közben. Tudom, hogy menni fog, mert az egyetlen esélyem arra ,hogy menjen, de ez nem lebeghet a fejem fölött, met akkor az első kanyarnál kifordítom magam alól az autó. Bírom a nyomást, edzve vagyok rá, mert apám mindig is azt akarta, hogy képesek legyünk arra, amire ő is volt, amikor a csúcson állt a karrierjében. Úgy tudom apám is itt akart lenni, itt akart lenni és szurkolni, de szerintem nem volt képes elmenni, mert még mindig az a kép van előtte, amikor az autóm izomból a falnak vágódott benne velem. Nem tudom mikor fogja elfelejteni, de engaon jó lenne, ha nem a törékeny lányt látná már bennem, hanem a versenyzőt, aki képes akár az ő szintjére is érni, de ahhoz ez a nap kell, sikerülnie kell. Körbenézek, keresem Caesar arcát, de már egy jó ideje nem is találkoztam vele, mert az átöltözés előtt vonszoltak el tőle, hogy felkészítsenek, beszéltem a mérnökkel, az edzőmmel, vagyis azzal, aki majd az edzőm lesz a csapatban, már dolgoztam vele, nem lesz nehéz dolgunk, de nem tudom mennyit változtam ennyi idő alatt és lehet mindent teljesen máshogy kell majd csinálnunk. A boxban áll a kocsi én benne ülök és a kormányt szorítom, érzem, hogy fehérednek az ujjaim még a kesztyűn keresztül is. Engedek rajta, mert apám mindig azt mantrázta, hogy ne markolásszuk a kormányt, és csak lazán vezessünk, mert ha befeszülök, akkor a kocsi megérzi és annyi a versenynek. - Na jól van Savannah, ideje kigurulni, tudod, hogy ha bármi van jelzel Robertonak és megoldjuk. A pálya határait ismered, nem először vezetsz itt, minden vezetőnek azt mondtam, hogy benne van remény, kérlek ne szalaszd el. - hajol be hozzám a csapat főnök, és a szavai csak eleinte nyugtatnak meg, mert minél többet beszél annál több feszkót tesz belém, bár én alapjáraton nem vagyok ideges típus. Nehéz az újrakezdés és ez sem segít,hogy nehezebb helyzetből induló, attól függetlenül, hogy a Deneuve név ott van a sisakomon. Bólintok és lehajtom a sisakrostélyt, veszek egy mély levegőt és mindent kizárok csak a mérnökre és az előttem lévőre figyelek. Nem egyedül leszek a pályán, többen tesztelnek ma, kihasználják a szünetet és azt, hogy megvan az esélyük, hogy valaki olyan nézi a tesztelést, aki feljebb juttathatja őket. Gázt adok és még mindig szinte remegő térdekkel hajtok ki a bokszból, betartok minden hülye szabályt, ameddig tehetem, mert utána egyet kértek tőlem, két kör után nyomjam ameddig nem szólnak, hogy mást kérnek tőlem. Tehát nyomni kell, nem lesz gond, ilyen autó volt már alattam, vezettem már forma 2-es kocsit, menni fog. - Na Deneuve, mutasd mit tudsz! - hallom a bíztató szavakat, mire elmosolyodok és finoman, hogy a kerekeket melegítsem kezdem meg az első köröm, ahogy gyorsul a kocsi úgy száll el minden idegességem és végre azt érzem megint hazaértem.
-… és ide mikor jössz? Már beharangoztalak! – anya hangja annak szokásos, jól ismert magasságával és sürgető izgatottságával tölti be a kölcsönautó utasterét. - Még nem tudom. Van némi dolgom itt, az talán két-három nap. Aztán megyek tovább. Németország, Anglia. Otthon még van egy sportesemény, ahol jelenésem van – ujjaim egyesével nyílnak fel a kormány tartásából, ahogy szépen sorban átveszem a közeljövőben rám váró feladatokat. Ugyan határozott kijelentésnek tűnik mindahány állomás, mégis sokkalta a pontos menetrend felidézése ez még számomra is. A nyáriszünet a pihenésről és regenerálódásról szól, de vannak olyan előre leegyeztetett események, amikor kutyakötelességem megjelenni. Talán egy külső szemlélőnek szórakozásnak tűnik az, ha egy-egy haverral elmegyek egy teniszmeccsre, de sokszor annak fontos szponzori visszhangja van. Én jól szórakozok, kétség sem fér hozzá, de mellette szállítom a dollársokszázezreket is nemcsak a csapatnak, de akár egy adott divatmárkának is. - Egy hetem bőven elfog menni még erre, talán másfél – arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi két napom itt Ausztriában bár önös célú és családi kötelességszerű, de erről neki nem kell tudnia. Nem tudom, hogy Savi mennyit beszélt vele a tesztekről, arról, hogy ezen a héten ezzel lesz elfoglalva, valamint egyes fejlesztések tökéletesítésével és azzal, hogy visszaszokjon a pályára a versenyzők közegébe. Nem én akarok lenni az, aki közli a hírt, hogy kezdheti ismételten rágcsálni a körmeit. - És mikor pihensz? - Mondjuk úgy, hogy ez… aktív pihenés – hangomban vigyorral vonok vállat, miközben vetek egy pillantást a műszerfalra rögzített telefon képernyőjére, ahonnan anyu ismerős arca rosszalló pillantásokat vet rám. - Jaj, ne nézz már így! Múltkor beszéltünk róla, hogy a nyáron ülök le a Mercivel. Lesz jó néhány köröm még a McLarennel is emiatt, majd pedig jönnek a kötelező „letudnivalók” az aláírás kapcsán. Ez is egy munkahely, anyu. Ahogy te se adhatod be a felmondásodat emailben, úgy én se írhatok alá elektronikus úton New Yorkból. Ott leszek, ígérem! Mindig állom a szavam. Nem most, nem holnap és nem is a héten, de menni fogok – biztosítom, miközben leparkolom a McLarent a kijelölt szabad helyre. A húgomnak nem szóltam arról, hogy érkezni fogok, de a jövőbeli csapatának vezetősége tud róla, így fenntartottak számomra egy parkolót a fedett területen a sajátjaik mellett. Innen csak néhány lépés a beléptető, majd további pár perc séta a csapatok istállójáig. - Hozd a húgodat is! - Majd megmondom neki, hogy családi jelenésünk van, bár nem hiszem, hogy a mai után pont ránk lesz kíváncsi. - Hogy mi? Milyen mai?! - Baszki! - Semmi, leraklak – halk kattanás kíséretében emelem ki a telefont a rögzítőből – majd beszélünk még. A napokban megpróbálom letisztázni, hogy mikor megyek. Megyünk! - Chris?! Mi az, hogy mai?! - Szia! - Szeretlek! - hosszú-hosszú évekig viszonoztam ezt a szót, mert tudtam, hogy boldoggá teszem vele. Az évek folyamán viszont kénytelen volt beletörődni, hogy a fiacskája már nem dobálózik csak úgy bizonyos szavakkal, ilyenekkel pedig főleg nem. De ez nem jelenti azt, hogy nem érzek én is hasonlóan, csak épp kinőttem belőle úgy, ahogy az „anyuci kicsi fia” szerepkörből is. Kihajtogatom magam a magasságomhoz mérten igencsak „földszintes” autóból, majd kiélvezve a fotósok, újságírók és riporterek hiányát – bár egyes csapatok saját emberei még most is itt vannak, így egy-egy kamera megakad rajtam – baktatok végig a Spielbergi hegyek között. A Red Bull Ring mindig is a kedvenceim közé tartozott már csak az időjárása miatt is, hiszen hiába, hogy már bőven a nyarat tapossuk és sok helyen nem meglepő a harmincöt-negyven fok, itt jelenleg is alig kúszik a hőmérő higanyszála huszonöt fok fölé. A fölénk gyűlő felhők olykor esőcseppeket köpködnek, máskor pedig vakító, kellemesen langyos napsugarak simogatják az ember bőrét és melegítik fel az addig lehűlt aszfaltcsíkot. Talán ez az egyik legjobb alkalom arra, hogy Savi megmérettesse magát és bizonyítson. - És még egy! – Hallom. - Egy Deneuve kint, egy bent! Már csak a harmadik hiányzik, bár Isten irgalmazzon nekünk, hogy megjelenjen… Chris! Fene a kíváncsi fajtádat, téged nem lehet megkerülni igaz? – Lép hozzám egy ismerős arc, s tárt karokkal várja, hogy viszonozzam az ölelési szándékát. Hát legyen egy jó napja, vigyorogva ölelem- és paskolom meg a nálam majd’ két fejjel alacsonyabb férfi hátát. Még az F2-es korszakomban ő volt a versenymérnököm, és bár jó ideje, hogy nem beszéltünk, az F1-es kezdeti időszakban számos alkalommal kértem az ő tanácsát, melyek az idő előrehaladtával szépen lassan elkezdtek ritkulni. El kellett fogadnom, hogy már „más ligában” versenyzek, más körülmények között és más szinten, ráadásul a McLarennél is voltak bőven, akik jótanácsokkal tudtak ellátni. - Engem? Nem. Ezer éve, mi? - Annál is több! Felnőttél – állapítja meg. – Jól vagy már? Néhány hete még arról cikkeztek, hogy ripityára törtél, most meg itt feszítesz, mint akinek kutya baja. - Eb csont beforr. Kutya bajom – ami csak részint igaz, mert bár igaza van, hetek teltek el a baleset óta, de a mai napig érzem az autóban bizonyos testrészeimet, amit az előtt soha. De napról napra jobb – Savannah? – Érdeklődök noha tudom a választ, hisz látom a kijelzőkön, hallom a hangokat és azt is, ahogy a mérnökök egymás hegyén-hátán ácsorogva vagy ücsörögve, fejükön fejhallgatókkal elemzik az adatokat. - Gyere! Szóltak fentről, hogy jönni fogsz. Füles, mikrofon. Ezt a gombot nyomod, ha beszélni akarsz. Kérték, hogy szóljak, ne légy elfogult, de biztosítottam őket, hogy nem úgy ismerlek. - Elfogult? – Kérdezek vissza, mintha legalábbis kínaiul beszélne. – Soha. - Mondtam. De a húgod. - És? - Jézusom… Olyan vagy mint az apád - mér végig fitymálóan, de a szája szélében mosoly bujkál. Tudja, hogy nem vagyok olyan kőszívű, de azt is, hogy most nem mutogathatom az aggódó és pátyolgató bátyó oldalamat. Míg mögöttem helytelenkedik, fejembe húzom a méretes, minden külső zajt kizáró fejhallgatót, majd néhány üdvözlő vállpaskolást apró biccentéssel tudomásul véve, jómagam is beülök a monitorok elé. Kritikus tekintettel nézem végig az első, majd a sokadik kört is. Ismeri a pályát. Jól ismerjük mindketten, kiskorunkban is sokat köröztünk itt együtt, de külön-külön is. A pályavezetés alig változott, egyedül az újra aszfaltozás vagy az időjárás és annak kettőse tréfálhatja meg. Most mégse az a feladata, hogy nyomja ahogy a csövön kifér, hanem hogy minél több kilométert tegyen a gumikba és az autóba. Látnia kell a vezetőségnek a magabiztosságát és pontosságát. Azt, hogy ha egyszer hibázik, a következő körben tud javítani és az észrevételeit folyamatosan tudósítja a mérnökének. Jó néhány magabiztosan megtett kör után ahogy az esőfelhők beváltják az ígéretüket és némi permettel szórják meg a pályát, negyedóra szünetet hirdetve, benavigálják a pilótákat a boxba. Ez idő alatt ismertetik vele is az addigi értékeket, információkat, hogy hol javítson, hol gyorsuljon vagy épp próbálkozzon más ívekkel is. A fejemről lekerül a fejhallgató, s megvárva, hogy a mérnöke befejezze a vele való kommunikációt, a Halo elé helyezett monitor és közé hajolva tudatosítom benne, hogy bár apu távol tartja magát a pályától és mentesíti magát az apai kötelességei alól, tőlem nem szabadul meg, hiába tudja úgy, hogy Németországban lenne jelenésem. Vigyorogva kocogtatom meg a bukóját. - Apu azt üzeni, hogy úgy dolgozz, hogy ne vele kelljen vacsoráznod – sokakban talán ellenszenvet ébresztene ez a megjegyzés és apai hozzáállás, a mi nyelvünkön viszont csak annyit tesz, hogy „mindent bele!”. Ha apu itt és most, vagy a nap folyamán megjelenne, annak oka lenne, és egy újabb tiltást hozna magával a zsebében. Addig pedig fogja fel úgy, hogy ez burkolt célzás arra, hogy „csak így tovább!”. – Jók az adatok... nagyon jók! – Guggolok le a kocsi mellé, majd a kis monitorra mutatok, ahol a pálya rajza és különböző adatok sorakoznak. – Tudom azt mondják, hogy vigyázz ezeknél a kanyaroknál, de nyugodtan szélesítsd ki amennyire lehet. Jó a tempód, csak itt veszítesz egy keveset. Te, hogy érzed? Milyen? – Keresem a nyitott rostélyon keresztül a tekintetét. Nyilvánvalóan az az elsődleges, hogy ő jónak érezze, máskülönben módosítani kell és kipróbálni más beállításokat is.
mint felveszek mindent magamra és már csak a bukó van az asztalon veszek egy mély levegőt és kisétálok a kocsihoz. Nem gondolok arra a sok negatív dologra, amit a külvilág üzen felém. Rengetegen vannak itt ma, és tudom, hogy a legtöbb rám kíváncsi, mert elég vad amit teszek és a csapattól is egy kicsit nagy rizikó, hogy ezt meg merték lépni, Igazából rajtunk a motorsport világ szeme, akik a magasabb kategóriában tevékenykednek is szép számmal képviseltetik ma magukat. De én nem izgulhatok ezen, egyszerűen felesleges lenne. Minden arról szól, hogy mennyire tudom bevonzani a szponzorokat, és az én nevem és a határozottságom sokat tud hozni a csapatnak, na megy egy nő a forma 2-ben nem egészen megszokott. Itt minden a pénzről szól, kivéve nekem, és a pilóták egy nagyobb részének. Bár már mindent eluralt a pénz orientált gondolkodás, de engem még mindig az álom hajt, ami a családomban nem egy embernek sikerült, annyi különbséggel, hogy ők férfiak. A fejemre húzom a bukómat, mert nem érzem, hogy bárki tekintetét és észlelni akarom, csak arra akarok figyelni, amit a mérnök és a csapat vezetője mond. A kocsiba ülve még némi instrukcióval ellátnak, persze, hogy azt is látni akarják, hogy mennyi tudok kihozni a kocsiból, kell nekik minden adat rólam és arról, hogyan működik együtt egy idegen kocsival, ami totálisan nem az én igényeimnek lett beállítva. Ha ebből kihozom a maximumot és úgy teljesítek, mint a kocsi pilótája az éles versenyeken, akkor nem tudnak mit mondani, csak az orrom alá dugni a szerződést és én vígan fogom aláírni. Nem mondom, hogy nem rizikós az én részemről is, mert utoljára akkor ültem így egy kocsiban, amikor a falnak ment az alattam. Azóta apu nem is engedett a közelébe a pályának, nem is akart itt látni, és én fejet hajtottam előtte. De az más világ volt, ma már megállok a saját lábamon és kemény csaj vagyok, akiben egy Deneuve vére folyik, aki nem ismer lehetetlent. Egy kicsi önspanolás után indulok el a két melegítő körömre, amit kértem tőlem. Az időjárás pont jó, az elszántságom nem ismer határokat és bizonyítani akarok, pont úgy, mint mindenki aki egy ilyen kocsiba kerül. A pálya nem ismeretlen, minden emlék előjön, amikor elhagyom az első kanyart, egy kicsit óvatosan vezetek, mert ezt kérik. Itt nem lehetek önfejű, nem lehetek olyan, amilyen szoktam lenni a pályán, még pár kör erejéig vissza kell fognom magam, addig nem engedem ki az elvetemült énem. Három egész köröm lesz arra, hogy megmutassam mit tud ez a kocsi a fenekem alatt, utána más lesz a feladat, addig kell mutogatnia tudásom. Olyan nagyon kevés a lehetőség és bennem van a félsz, hogy nem fog menni. Amint zöld utat kapok szinte azonnal kapcsolok, és elindulok egy mért körre, hogy megmutassam, milyen, amikor egy lány ül a kocsiban. Szinte érzem, hogy a szám egyre jobban húzódik mosolyra, amint a kocsi igazán megindul alattam. Az első körben megcsúszik a kocsi feneke és olyan szépen hagyom el a pályát, hogy sírni tudnék, de a többi köröm már már tökéletes, ennyi kihagyás után, de ezt csak a fülemre mondják, de én nem ezt érzem. Pontosan tudom hol csúszik el az időm és képtelen vagyok olyan irányba terelni a kocsit, amibe szeretném addig, ameddig a mérnököm be nem hív az eső miatt. - Baszki! - fújtatok egyet idegesen, majd behajtok a boxutcába, hogy vissza tudjanak tolni a garázsba. Nem kérik, hogy szálljak ki így csak hátravetem e a fejem és egy pillanatra becsukom a szemem. Azt érzem, hogy apunak igaza volt, lehet tényleg nem nekem való ez a sport. - Meglepően jót mentél Savi, az eső betett egy kicsit a továbbiaknak, de folytatjuk, mert a fejeseknek tetszik, amit látnak. - jön oda hozzám, talán lelkesíteni, a versenymérnök. Én csak bólintok a szavaira, majd megkapom az adatokat és meghallom Chris hangját, amire óriásit dobban a szívem és úgy érzem mégjobban zakatolni kezd, mint azelőtt, hogy idejöttem volna. Nagyon nagy terhet ró rám az, hogy ilyen bátyám van, akit imádok. - Nem éreztem jónak Chris! - mondom neki halkan, és felhajtom a sisakrostélyt, mert előle nem takargatom a csalódottságom. - Amikor lementem a pályáról sokkal jobbnak éreztem magam. - sok volt a kihagyás és nem tudom, hogy most elfogult e vagy tényleg apu fejével tud most kivételesen gondolkozni. - Az eső után még lesz pár köröm, elvileg kíváncsiak rám most még jobban, de ha ennyire nem teljesítek magamnak jól, akkor nem tudom van e értelme. - nem vagyok negatív, aki ismer tudja, hogy én mindig minden nagyon jónak élek meg és még a legrosszabb helyzetekben is szépnek látok mindent. De magammal szemben elég kritikus vagyok, főleg itt. - Szóval azt mondod legyek egy kis Savis? - kérdezem miközben az adataimat nézem. Igazából mindent pontosan úgy tettem, ahogy kértek, de talán nem ez a én stílusom és ha mehetnék egy olyan kört, amit én menedzselek magamnak és nem a fülemen szóló hang, akkor menne a dolog.
Nem voltam biztos benne, hogy a balesetemet követően olyan könnyedén visszatudok majd szállni a kocsiba, ahogy azt elvárják tőlem, de a több hét kihagyás mégsem az aggodalmamnak és a bizonytalanságomnak volt betudható, hanem a sérülés mértékének. Ezek ellenére a Pirelli szokásos szezonközi tesztjére már össze tudtam szedni magam annyira, hogy minden különösebb probléma nélkül megmérettessem magam, a fizikai állapotomat és a mentális jóllétemet is. A csapat összekalapálta a kocsit és biztosított afelől, hogy biztonságosabb, mint az utóbbi néhány hétben, mikor minden erőmmel küzdenem kellett, hogy a pályán tartsam. A rakoncátlankodása alább hagyott, a hátulja nem tört már ki minden egyes kanyarban. Nem volt olyan érzékeny a szélre, nem pattogott úgy, mint korábban, noha azt előzetesen még a lelkemre kötötték, hogy valószínűleg ez utóbbi probléma idén már nem fog megszűnni, mint ahogy az sem, hogy a padlólemez folyamatosan verni fogja az aszfaltot, ha nagyobb leszorítóerővel kell indulnunk egy versenyen. Teszem hozzá, hosszú még az év, a fele hátra van, látok esély arra, hogy egy-egy még meglévő probléma ilyen vagy olyan irányba mozduljon és változzon, hiszen jönnek még fejlesztések. Az ismertek tudatában furcsa kimondani, de hiszek bennük, abban, hogy lehet még egy jó második félévünk… de nem felejtek. Nem felejtem a nehézségeket. Azt, hogy milyen hangot adott ki a kocsi abban a pillanatban, mikor minden elszállt belőle és azokkal minden olyan segédeszköz és mechanika, amivel a pályán tudtam volna tartani. Emlékszek az emberek arckifejezésére, a közönség pánikjára. Arra, hogy az orvosi kocsiból, hogy szállt ki az orvos, hogy robogott át több méter széles sóderágyon, hogy támogatni tudjon. Emlékszek a lábaim gyengeségére, a fejem zakatolására, a hányingerre majd a levegőtlenségre és minden olyan későbbi fájdalomra, amire egy versenyzőt se lehet felkészíteni, hiába vannak tisztában az esetleges balesetek következményeivel… nem tudok felejteni. Ezért is tartok attól, hogy Savi miként fogja venni az első akadályokat? Hosszú kihagyás van mögötte és az utolsó lehetőség amikor formaautóban ült, a falban ért véget. Neki nem volt esélye rögtön visszaülni. Nem dönthetett úgy, hogy folytatja vagy kihagy valamennyit, mert döntöttek helyette. Azt viszont tudom jól, hogy ezek ellenére is kíméletlen lesz magával. Ha elsőre nem megy, elégedetlen lesz, mert a maximumra törekszik… jogosan, teszem hozzá, mind a maximumot akarjuk kisajtolni nem csak magunkból, de a kocsikból is. Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy olykor időre van szükségünk és nem várhatunk magunktól már az első napon csodákat és olyan köröket, amivel az első néhányat is kenterbe verjük. Elképzelhetetlen. Az adatok beszédesek. Sokan külső szemlélőként talán nagy villanást várnak, már csak a nevéből és a neméből kiindulóan is, hiszen nem egy beszélgetést volt szerencsém elcsípni befelé jövet arról, hogy miféle csodákat várnak egy nőtől a mezőnyben. Van, aki minden pénzét képes lenne feltenni arra, hogy aratni fog, de olyanok is, akik szerint őrültség nagy reményeket fűzni hozzá, épp elég, ha valaki nőként elmondhatja magáról azt, hogy tesztpilóta lehet, vagy élete során volt lehetősége ilyen kocsit vezetni. Azon adatok alapján viszont amit mi itt látunk, már bizonyított. Csak ne essen át a ló másik oldalára. Mikor emelőre teszik és betolják őt a garázsba, türelmesen kivárom a sorom, hogy én magam is intézhessek hozzá néhány szót. Kijelentésére ráncba fut a homlokom, szám széle viszont felfelé kunkorodik egy pillanatra. - Régen volt már, Savi. Adj magadnak időt, hosszú még a nap. Nem az első húsz percben kell nagyot húzni és nem is azért jöttél most ide, hogy ezen a teszten váltsd meg a világot. Ma a stabilitás a lényeg, az, hogy lássák, képes lennél fixen szállítani a pontokat, és ha kockáztatni kell, épp csak annyit kockáztatsz, ami nem vesz el a csapattól lehetőségeket, mert tudod! Az egyén az csak egy dolog, de a csapatra is gondolni kell – ez a része nagy általánosságban a kutyát nem érdekli. Se a versenyzőket – ha azt mondjuk igen, hazudunk -, se a nézőket és a rajongókat. Az, hogy mikor melyik csapat nyeri meg a bajnokságot és hogy a többi hol végez az elsőhöz mérten, az csak a legnagyobb fanatikusoknak számít és nyilvánvalóan a csapatoknak, elvégre nem mindegy, hogy mekkora keretből gazdálkodhatnak majd a következő évben. Nekünk versenyzőknek jóformán akkor lényeges, ha már bebiztosítottuk a magunk helyét, de a köz javát még szolgálni tudjuk… és akkor, ha füllentünk, hogy mennyire ez az elsődleges számunkra. – Lássuk meg azt is, hogy hogyan menedzseled a gumikat hosszabb és rövidebb etapokon is, főleg, ha esetleg fel kell tenni az átmeneti vagy az esőgumikat. Ma nem a dobogóért kell küzdened, ezt ne felejtsd el! – Mutatok rá szigorúan. Nem akarok átmenni az apánk hadviselésébe, mert tudom, hogy nem mindig célravezetőek a módszerei, és ezért se azzal traktálom őt, hogy „a hisztériának nincs helye, teljesíts!” - Savi! – Kapom el aztán a sisakját mutatóujjal ott, ahol a rostély záródik és magam felé fordítom, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Azt hiszem nem beszéltem érthetően… ma csak vezetned kell! Ennyi! Ismerkedni a kocsival, annak és a pályának a határaival, a csapattal és nagyokat bólogatni majd a vezetőség előtt, ha oda kerülsz. Egy kis időre tedd félre azt a rohadt nagy maximalizmusodat – mondom ezt én - és ahelyett, hogy keseregnél, élvezd! Ne kötelességből vezess, ne ki izzadd magadból az eredményt, hanem úgy gurulj ki, mint akinek az élete lehetősége van most a kezében, amit nem szabad veszni hagyni! Azért vagy itt, mert itt akartál lenni, mert itt akarsz lenni… ez az álmod, vagy tévedek? – Nem vagyok benne biztos, hogy jól csinálom a biztatást, nem sűrűn voltam még hasonló helyzetben s bár nem kérte, hogy mentorprogram keretein belül noszogassam, én mégis megteszem, ha más nem, hát testvéri kötelességből. - Inkább légy Deneuve. Találd meg az egészséges határt a szófogadás és a „meglepetés okozás” között. Ahol tudod, centizd ki, de ne vizes pályán kezdj el szórakozni, jó? – Hiába, hogy a vegyes halmazállapotú pályák mindig az erősségeink közé tartoztak, ezt a kocsit nem ismeri. Sokat hagyott ki, nem kockáztathat feleslegesen, ráadásul lesz még bőven ideje arra, hogy valami kiugróval is megörvendeztesse a nagyokat.
nnyit érzek, hogy megy alattam a kocsi, hallok mindent, amit a fülemre mondanka és teljesítem is, talán túlságosan is betartom a mérnököm szavait. Mikor lettem én ennyire szófogadó? Mármint persze ők jobban látnak egy két adatot, sőt, de azért én vagyok az aki a kocsiban ül és érzem mennyit tudok még kihozni belőle, mégsem teszem. Olyannak érzem magam, mint amikor okartozni kezdtem és apu minden egyes mozdulatomat pontosa megtervezte én meg megcsináltam és nyertem. Akkor volt büszke rám, hoa a tanácsaival még Christ is levertem, de az is csak akkor ment igazán, amikor egy kicsit belevittem a saját habitusom is. Sokat kell fejlődnöm, mert lehet vissza nem fejlődtem, de előre sem és ami akkor jó formának számított már nem az. FIatalamm pilóták is lesznek a mezőnyben, sőt, és nekik sokkal több előnyük lesz velem szemben,mivel nem volt sosem megszakításuk és mióta az eszüket tudják erre edzenek. Nem igazságos, és ez a érzés félek bennem marad. Amikor kihívnak csak dühöt érzek és csalódottságot, pedig a szavak és a garázsból jövő elismerő tekintetek nem ezt mutatják, de akkor sem érzem annyira jónak a köreimet, a kocsi nem az enyém, de mégis annak kell éreznem, amivel nincs gond, csak egy kicsit többet engednék magamnak, és nem a gyorsulás miatt, hanem, hogy jobban meg tudjam mutatni, hogy mit tudok, feszegetni a határaimat, a kanyarokban való előnyömet, amit szinte minden családtagom olyan szemtelenül művel jól, de nem tehetem, mert pincsikutyaként követek minden egyes szót. Chris jelenléte meglep, örülök neki, de tudom, hogy most akkor még jobban meg akarom majd mutatni mindenkinek, a nyomás, hogy a testvérem és az apám is forma 1-es versenyző és volt az, nagyon nagy. Mert mindenki hozzájuk hasonlít, amiben Chrisnek is része volt, mert őt apához hasonlították. Nagyon nehéz így érvényesülni, hiába hiszi azt, hogy betették a seggünk alá a kocsit, hát nem. Ha tudnák mennyi mindent meg kellett tennünk, hogy sokkal keményebb munka volt elérni ide, mint bárki másnak, nem lennének ennyire oda az életünkért. Elmondom neki, amit pontosan lát az arcomon, és ő neki áll a szentbeszédnek, amit apu is mindig tartott nekem. Meglepően feltöltenek a szavai és bólogatok rájuk, de közben forognak az agyatekervényeim, hogy mivel tudnám hazsnomra fordítani a szavait. Az a baj, hogy igaza van és tudom, hogy pontosan azt kell tennem, amit mond, mert nagyon nagy a felelősségem amellett, hogy a csapat is nagyon nagyot kockáztat velem. Nem ronthatom el a makacsságom miatt, annyira tombol bennem már most a versenyszellem a tenni akarás, hogy nehéz úgy tenni, mintha csak egy bemutatón lennék. Pedig azon vagyok. Amint felé fordítja a fejem, szinte megakad a tekintetem az övében. Jó vannak hülye gondolataim, de össze vagyok zavarodva, nem tudom mégis mit tudnék még tenni, hogy biztos legyen a helyem, úgy beszél, mintha eljutnék a vezetőséghez ezzel a vezetési stílussal, amit most képviselek. - Örülök, hogy itt vagy. - mondom neki már sokkal lazább mosollyal az arcomon. - Ismerem a pálya határait, a kocsiét nem, annyira nem érzem az enyémnek, de ragaszkodtak hozzá, hogy így vezessem el, és csináljam végig az egész tesztet. egészen biztos, hogy volt ehhez valami elvárásuk, hogy így tudjam végig csinálni, és ha csak ezt érzem szarnak, akkor azt hiszem tudok majd bológatni, de a maximalizmusomat elrejteni, olyan, mint neked kibírni az ágyban a sérülés után. - mondom neki már nevetve. Pontosan annyira nem tudunk a fenekünkön ülni, minthogy azt sem, hogy ne akarjuk mindenből a legjobbat kihozni. Előre nézek a pálya felé, és bólintok, kicsit elfogytak a szavaim, ilyenkor túlságosan is arra koncentrálok mi fog kint történni, de felé fordítom a fejem, amikor megkapom a mérnököm odahajol, hogy ideje folytatni. Az eső nem esik, de a pálya vizes. - Deneuve vagyok, és igen ez az álmom volt, nem rontom el, megígérem, hogy büszke leszel rám. - mutatom a hüvelykujjam Chris felé és már a földön is van a kocsi, kerék cserélve, és már csak percek kérdése, hogy zöld utat kapjak a folytatásra. A pálya vizes, még egyetlen egy autó sem ment ki a garázsból, amikor jeleznek, hogy induljak ki. A boxutcában vagyok, amikor a visszapillantóba lesek, hogy vajon csak az én csapatom engedett e ki, és ige a többiek még várnak, a nap nem süt, így lassabban fog száradni. Kicsit kételkedek abban, hogy egy teszthez miért érzik szükségét ennyire vizes aszfalton menni, de nem kérdőjelezem meg a döntést, és szófogadó leszek. - Nincs más feladatod, mint nem kicsúszni. - hát ez aztán nulla kérés tőlem, de majd igyekszem. Amint kiérek és a gázra lépek szépen indul el alattam a kocsi, a kanyarokat most egyáltalán nem úgy veszem be, ahogy eddig, óvatos vagyok és mégis kicsúszik a kocsim, Chris jó hatással van rám, nem húzom fel magam, és a későbbi köröknél olyan kört mutatok nekik, amire én is büszke lehetek és remélem ők is.
Van egy alapvető különbség Savi és én közöttem, ha a vezetési stílusunkról, szokásainkról van szó, és ami minden bizonnyal az én malmomra hajtja a vizet: hideg fejjel versenyzek, nem engedem, hogy elvigyenek az érzelmeim. Savit sokszor azok irányítják. Ha haragos, ha sértett, ha ideges, de még az is, ha izgul, nagy befolyással bír a teljesítményére és bár meglehet, hogy olykor segítik az indulatok és az érzelmek, általuk olyan manővereket képes végrehajtani, amit látva más csak a fejét fogja és a vakmerőségére mutogat. Máskor viszont hajlamosak ugyan ezek visszavetni a képességeit és képtelen józan ésszel gondolkodni. Mivel van rajta egy plusz nyomás a neméből adódóan is, nyilván tetézi a bizonyítási vágyát és a megfelelési kényszert, ami miatt még bele akar tenni valami pluszt is, ott hozni és nyerni, ahol más talán nem mer. A felesleges kockáztatás viszont soha nem vezetett még jóra, csak, ha az ő oldalán állt a szerencse, mint ahogy az állandó elégedetlensége sem, amit jelen állás szerint is érzek az irányából, miközben a telemetria adatokat és az összehasonlító, különböző elemzői táblázatokat figyelem az istállóban. A mérnöke arca mindent elárul. Nem elég neki az, hogy elégedettek a látottakkal és azzal, amit hozni tud a pályán egy egyszerű teszt címszó alatt, ő mégis, lemerem fogadni, hogy inkább csalódott és dühös. Dühös magára, hogy a kihagyott idő alatt talán valamelyest tompult egy-egy érzéke és nem úgy rázódik vissza a versenygéphez, mint ahogy azt ő elvárná magától. Dühös, hogy korábban egyáltalán el kellett jutnia addig, hogy apu tiltásának okot adjon. És azért is, amiért idegen autóban ül, ami nem az ő vonalaira van tervezve és mert, bár szó szerint nem mondták ki azt, hogy nem feszegetheti a határait, mégis tudja jól, hogy azért van itt, hogy megmutassa, képes a megbízható vezetésre és az utasítások végrehajtására, nem pedig konokul, önfejűen elkezdi erőltetni. Sok minden szól az ellen, hogy teljes kényelemben érezze magát, ami látszik a vezetésén, hiába, hogy már-már tökéletes amit csinál. A legtöbben talán csak egyfajta kezdeti ijedtségnek, megilletődöttségnek gondolják, én viszont tudom, hogy semmi köze ennek ehhez. Sokkal inkább látok benne egy visszafogott versenylovat, aki menne, de tiltják neki. Talán az eső majd meghozza a várt hatást, kicsit lehiggad a pihenő alatt és ha még visszajelzést is kap azt illetően, amit csinál, és ahogy csinálja, akkor ő is máshogy fogja látni a helyzetét. - Őszintén? – Húzom fel a szemöldökömet és érzem, ahogy egy megfoghatatlan gúny is a hangomba költözik. – Nem úgy nézel ki… el is mehetek, ha a továbbiakban is hülyeséget akarsz beszélni. Nem leszek benne partner – paskolom meg a kocsi oldalát, és amint ténylegesen elkezd lazábban kommunikálni és gondolkozni, én is felhagyok az otthonról hozott atyai szigorral. - Nyilvánvaló, nem fognak úgy ülést önteni egy alkalomra, meg összeszerelni, szétszedni a kocsit. Ez van, ebből kell élni, ezzel kell dolgoznod. Volt néhány tapogatózó köröd, kezdésnek elég volt és jó is volt. Most lesz majd még néhány újabb ilyen kör egy kvázi „új pályán” – mert hiába, hogy ismeri, hiszen apu sokat hozott ki ide minket kölyökkorunkban, mégis változott valamennyit és minden kocsi máshogy működik száraz és nedves körülmények között. Hát még a gumik. - Savannah… van, amit muszáj lenyelnünk. Az, hogy nem tudtam versenyezni, nem tudtam semmit csinálni és rohadt nehéz volt ülve maradnom tény, és balszerencse, de tudtam, hogy mi forog kockán, ha nekiállok ellene menni annak, amit a doki vagy éppen Mark mond és amit bírt a testem. Már önmagában ez elég volt néha, hogy tudtam, nem vagyok képes addig egy helyben ülni mert itt nyom, ott fáj, nem kapok levegőt... az, hogy mellette duzzogtam meg hisztiztem, hát... ilyen vagyok, ez van. Nehezemre esett, de muszáj volt. Kényszer. Az, hogy te most kicsit visszavegyél a maximalizmusodból, ugyan csak ennyire szükségszerű, máskülönben megint távolodni fogsz a céljaidtól és ha hibát vétesz, talán végérvényesen búcsút is mondhatsz az álmaidnak. Gondolj erre – adok neki még egy kis útravalót, remélhetőleg tud is vele mit kezdeni. Bátorítom ugyan, hogy fusson neki határozottan, szélesítse bátran a pályát, de csak bízni tudok benne, hogy a nagy fókusz közepette el is jut valami a kis fejéig abból is, amit utólag mondok: tegye mindezt kockázatmentesen, okosan, értelmesen, megfontoltan… Féltésből mondom, hogy a mai napig nem vagyok képes tökéletesen zöld ágra vergődni azzal kapcsolatban, hogy ténylegesen versenyezzen, hiszen tudom milyen ez a sport, a saját bőrömön tapasztalom én magam is. Viszont nem dísznek jöttem ide és hogy én villogjak. Segíteni akarom és figyelni, hogy mikor mit és hogyan tesz, ha pedig hibát vét, akkor én akarok lenni a nyomós ok és a valós indok, az ész érv, ami megmutatja neki a helyes utat és nem hagyja, hogy feleméssze az önmarcangolás. Nem akarom, hogy kizökkenjen. Bizonyítania kell. És nem a nagyoknak, nem apánknak. Saját magának… onnantól kezdve egyenes út vezeti a sikerig. - Én már most az vagyok – mutatom fel én is a hüvelykujjamat egy kacsintással, és amint jelt adnak, hogy a kocsit leeresztik, én is eltávolodok tőle. Az addig nyakamban várakozó fejhallgatót újra a füleimre teszem, majd követem őt kifelé menet és egészen addig figyelem a kocsi seggét, míg ki nem hajt a boxutcából. - Mit gondolsz? - Nem tudom, hogy mit gondoljak… - vallom be az egyik mellém szegődő szerelőnek, majd a szám szélét csócsálva, visszatelepszek az addigi helyemre. Tekintetem az időjárási radarokat fixírozza, és bár mutat egy-két pamacsot a pálya közelében, számottevő esőre már nem kell készülni, viszont napsütés se várható egyelőre. Tehát száradásra se igazán lehet számítani, csak a kocsik révén. Oldalról egy jókora fej kezd besiklani a látóterembe, mire fél fülemről lehúzom a fejest. - Mondd csak? Ilyen körülmények között milyen? - Jó. Inkább a kocsi adta "körülményektől" tartok egy kicsit…
lapvetően én egy higgadt és türelmes lány vagyok, megannyi érzéssel a fejemben, demkor nem ülök autóban mindent olyan nyugodtan tudok kezelni. talán aza titka, hogy amikor benne ülök pont nem így működök, talán akkor mindent kiadok magamból és kintre nem marad semmi. Ez az én gyengém, de amikor a kormány mögé kerülök egyszerűen nem tudok uralkodni a hirtelen feltörő érzelmeimen és minden kijön, a mérgem, amikor a kocsi nem úgy megy, ahogy azt én gondoltam, ami elég gyakran van, a küldő frusztráció, mert tudom, hogy apu kintről néz vagy később látni fog és nem tudom mi lesz a reakciója, meg persze Chris, aki segíteni akar, mellettem áll, de ő az én legnagyobb kritikusom. Meglep, amikor meglátom Christ de nem tudom leplezni, hogy örülök is neki és közben nem is, a hangja legalább biztatóan cseng, de van benne egy kis súly, ami nem annyira az én oldalamon áll. Ami érthető, mert rá kell jönnöm, hogy van elég nagy hülyeség abban , amit kimondok, de amikor úgy érzem, hogy minden szar, ráfogom valamire, pedig magamban is kereshetném a bajt. Bólogatva hallgatom végig, néha rá figyelek, néha a pályára, most komolyan hallgatnom kellene rá, ő az aki ebben a legprofibb a jelen helyzetben és ha már az ő szavait is figyelmen kívül hagyom, akkor lehet el is engedhetem ezt az egész cirkuszt, amit mindenki tudja, hogy nem fogok, sőt foggal körömmel ragaszkodok hozzá. - Tudom, és ezzel a kocsival is menni fog. - neki mondom vagy magamnak nem tudom, de kimondva már el is hiszem kicsit, igaza van és ezekkel én is tisztában vagyok, de úgy érzem magam jelenleg, mint a karrierem elején, még a gokartban, amikor apu nagyban magyarázta a kislány Savinak, hogy mit hogyan csináljon, ő meg vigyorogva nyomta meg a gázpedált és ment neki a gumifalnak, alig pár km/h sebességgel, ami nem fájt, csak nevettek. Most nem nevetnének ha ugyanezt megtenném, így figyelnem kell magamra, a jövőmet rontanám el vele, és az életemet egyszerre. Jogos érv, miért legyek figyelmes, miért tegyem meg amit kérnek a rádió másik oldalán és miért hallgassak arra, akire mindig is hallgattam egész életemben. Minden szava a lelkemig hatol, mert tudom mennyire igaza van, ő megküzdött mindenért, azért is ahol tart, mindegy mennyire katasztrófa ami a csapatánál zajlik, nem apánk erejéből jutott el idáig, mert ő küzdött érte és mindig is felnéztem rá. A szívem ne hevesebben kezd verni, hanem kezdi megérteni, hogy itt nem az agymanésről van szó, mint általában, hanem a nyugalomról, az összpontosításról és minden szava a fülemben cseng, amint leengedik a kocsit és kihajtok a garázsból. A kocsi nem akarja azt amit kérek tőle, de nem vesztem el a hideg vérem, mert kint van a bátyám, aki szépen végignéz mindent és biztosan nem lenne büszke ha olyan elvetemült fejjel mennék neki, amennyire felhúz egy kér rossz idő, amit a fülemre mondanak. Mégis mit vártam, komolyan, azonnali szerződést, képesek voltak atom vizes pályára küldeni egy újrakezdőt, aki még a fejével sem tud ésszerűen gondolkozni, pedig a versenyző nagy fegyvere az agya, és ebből nem engedhetnék én sem. A kezemet a kormányon megszorítom, egy pillanatra csak szorítom össze a szemem, amikor az egyenesben vagyok, a kanyarokban igyekszem nem pislogni és a levegővételre is figyelek. - A pálya javult, van tapadása, ne nyomd ki a lelkét, és vigyázz magadra, de időmérős kört kérnek tőled, ilyen körülmények között. Nem lesz könnyű, de hozd ki belőle a maximumot. - ilyen hosszú mondatot sem hagyta el eddig a mérnököm száját. - Vettem! - felelem neki, majd amikor a rajtkockákat megpillantva igyekszem az első másodperc felé veszek egy mély levegőt és mindent amit tanultam, hallottam beleteszem ebbe az egyetlen egy körbe, lesz ami lesz alapon, nem idegeskedve, hiszen úgy is tudom, hogy menni fog. - Ugye menni fog? - kérdezem inkább magamtól, amikor a stopper elindul. A kör végén még egy levezető kört kérnek tőlem és én csak bólintok, nem válaszolok, pedig tuodom, hogy nem látják, amit csinálok, halkan zihálok a rádió kikapcsolva és ha őszinte akarok lenni magamhoz sem tudom mi történt, mennyit mentem, vagy mi volt a körben benne. Volt e pálya elhagyásom, vagy rontottam e fékezést. Csak mentem mint valami őrült, de még egy nyamvadt eredményt sem adtak a fülemre, ami zavart, de csak akkor mentem vissza, amikor erre megkaptam az utasítást.
Kezdőlap
-… és ide mikor jössz? Már beharangoztalak! – anya hangja annak szokásos, jól ismert magasságával és sürgető izgatottságával tölti be a kölcsönautó utasterét. 