- Anyu, anyu! Eltört a kiskocsim! -   Csendül fel a kisfiam kétségbeesett hangja a nappali irányából, mialatt én a konyhában foglalatoskodtam az ebédünkkel. Elmosolyodom, majd miután lezártam a leveses fazék alól a tüzet, Robby-hoz siettem a nappaliba, hogy megnézzem, mi történt a játékával. Alig észrevehetően elhúzom a számat, mikor kiszúrom, hogy voltaképpen mit is értett összetörés alatt. A játék autójának kiesett az egyik kereke. Lehajolok a fiamhoz, átveszem a kis újjai közül az aprócska járművet, mintha vizsgálgatni kezdeném, hogy mi történhetett vele, majd okosan fordulok vissza hozzá, néhány másodperc múlva. - Ezt bizony szervízbe kell vinni. - Állapítom meg, megjátszott határozottsággal. - Ne aggódj, pár nap és újra a régi lesz. - Adok egy cuppanóst az arcára, majd miután ő is beletörődött a dologba, a kiskocsival az újjaim között indulok vissza a konyhába. A szervíz nálunk azt jelenti, hogy vennem kell neki egy ugyanilyen játékautót. Nem bánom, igazából örülök, ha szól, hogy eltörött, mert így legalább megelőzhetjük annak bekövetkezését, hogy esetleg véletlenül lenyelje a kis alkatrészt.

Nagyjából ilyen módon zajlik le az életemben egy átlagos nap. Félreértés ne essék, szeretem a kisfiamat, az évek alatt ő lett az egyetlen biztos pont az életemben. Ha lehetőségem lenne visszaforgatni az időt, sem változtatnék semmit a történteken. Robby a mindenem. Bár, korábban még úgy gondoltam, ő az élő bizonyíték arra, hogy a karierrem megrekedt és nem tudtam elvégezni a jogi egyetemet, mint ahogyan terveztem, de immár tudom, hogy tévedtem, mikor ezt a következtetést levontam. Az életünkben minden okkal történik. S engem ez a fordulópont csak erősebbé tett, ahogyan  a fiam által az élet megajándékozott egy kis csodával, amiért soha nem lehetek eléggé hálás.
Igaz, hogy a kiskrapeknek nincsen férfi példakép az életében, de kapott helyette egy édesanyát, aki szereti, valamint annak barátnőit, akik elhalmozzák Robby-t minden széppel és jóval.

Hogy miért alakult így az életem? Miért nincsen egy apa figura a fiam életében? Nos, a válasz egy nevet takar maga mögött. Tobias Holbrook. Az első szerelmem volt, a gimnázium második évében jöttünk össze. Körülbelül két egész évig jártunk, a problémák csak utána kezdődtek, mégpedig azzal a fordulattal, hogy a szüleivel Európába terveztek költözni. Ő először nem akart velük tartani, a rendőrakadémiára ment volna, New York-ban elvégezni az egyetemet, de egy hosszas elbeszélgetés után valamiért mégis meggondolta magát. Én pedig nem igazán akarództam az útjába állni, még azután sem éreztem helyesnek a lépést, hogy megtudtam, állapotos vagyok. Inkább döntést hoztam és elhatároztam, hogy egyedül fogom felnevelni a gyermekemet. Voltaképpen egy részem titkon arra várt, hogy én legyek az  igazi oka Toby maradásának, nem pedig a közös gyerekünk. Tudtam, ha előjönnék a terhességemmel, Toby habozás nélkül a maradás mellett maradna, de mégsem beszéltem vele Roby-ról.. és így ő sem maradt a városban. Nem volt könnyű, de idővel sikerült meggyőznöm magam arról, hogy nem én vagyok a hibás azért, hogy a fiam apja nem vett részt a saját gyereke felnevelésében, hanem ő maga a felelős érte, hiszen ha annyira velem akart volna maradni, eleve nem is tartott volna a szüleivel.
Én azóta is abban a tudatban éltem le a mindennapjaimat, hogy Toby Európában tartózkodik, egészen három héttel ezelőttig, mikor véletelnül egymásba botlottam vele a Central Park-ban. Szerencsére Robby nem volt akkor velem, így megúsztam egy kínos magyarázkodást, de tudom, el fog jönni annak is az ideje, mikor majd beszélnem kell vele a fiáról.