Mindössze hatéves voltam, mikor a szüleim autóbalesetben meghaltak, anyám nővéréhez öltöztettek, ő volt a legközelebb élő rokon, aki megfelelt minden kitételnek. Amit áldottam is, nem volt kedvem a részeges nagymamához kerülni. A nénikém gazdag emberhez ment hozzá, így természetesen nem szenvedett hiányt semmiben sem. Brittany két évvel volt csupán fiatalabb nálam, de felfogta már akkor is, hogy sose fog betoppanni anyukám az ajtón, hogy haza vigyen. Rengetegszer sikítva ébredtem, mert nem bírtam feldolgozni a történteket. Ha belegondolok, én hatévesen nőttem fel, elvesztettem a szüleimet. Ami egyenlő volt azzal, hogy egyedül kell megbirkóznom mindennel. Hiába volt ott Britt, még is egyedül akartam elérni minden sikert, hiszen azt akartam, hogy anya büszke legyen rám, apával együtt véve.
Emlékszem. Emlékszem mikor a temetésre kellet menni. Mindenki úgy nézett rám, mint ha én is meghaltam volna. A rengeteg szánakozó szem, akik összesúgtak mögöttem, hogy miféle ember fog válni belőlem, mennyire vagyok szerencsétlen. Ez meg fog viselni és egy lelkileg sérült lány leszek. A nénikém közelebb vont magához, én pedig készségesen simultam a derekához. Britt az apja karjába ült és próbált biztatóan rám mosolyogni, hogy ne foglalkozzak velük. Hogy foghatja fel egy négy éve, hogy mi zajlik itt? Hogy lehet, hogy egy négy éves kislány akar belém lelket önteni? Elképzelhetetlen.
Aztán jöttek a koporsók, szépen lassan, két hideg fából összeeszkábált börtön, amiben anya és apa volt. A könnyeim feltörtek. Szipogva bújtam még közelebb az oltalmazó karokhoz és a könnyeim már eláztatták a selyem anyagot, amibe belebújt a temetés kedvéért. Csitított és próbált nyugtatni, ám mikor a föld került rájuk kiszabadultam a karjaiból és a föld kupacra kezdtem eszeveszett sírásba.
- Anya! Apa! Nem hagyhattok itt, nem lehettek önzőek! – sírtam, szinte öklendeztem, ahogy a könnyeim marták az arcomat, égetett, szúrt. Minden, amit el tudsz képzelni. Olyan volt, mintha kiszakadt volna egy hatalmas darab belőlem. Nem kapkodtam levegőt, és ha már levegőről beszélünk. Az megfagyott, mindenki meghűlve nézett rám. Mit is vártam, hogy anyáék elősétálnak a sírok között és haza megyeink, leülünk müzlit enni, mintha semmi nem történt volna? Nem így lett, a nénikém felkarolt és elvitt, pár hétig senkivel nem voltam hajlandó beszélni. Csak a szobámba annyit ettem, hogy ne kelljen kórházba mennem. De mit várunk egy hatéves kislánytól? A lelkem sötét volt, ahogy próbáltam kiszabadulni ebből a rettenetes sötétségből, ami körbe ölelt, annál mélyebbre zuhantam benne. Nem tudtam aludni. Az évek múltak, én pedig elhatároztam, hogy megpróbálok olyanokat megmenteni, mint a szüleim. Olyan lenni, mint aki nincs több. Orvos lettem, traumatológus, akihez első ízben próbál segíteni a balesetet szenvedőknek. Ha apáék megfelelő ellátást kaptak volna, talán máig élnek. Ha jön egy autóbalesetes, a lelkemet kiteszem, hogy megmentsem, mert mi van, ha neki is van egy hatéves kislánya, akit várja haza az aznapi meglepetés rajzával? Nem engedhetem meg, hogy még egy gyermek, szülők nélkül nőjön fel és átéljen ekkora traumát. Ha rajtam múlik nem fog senki árván maradni. Ez lett a szenvedélyem és egyben az életem is. Ide költöztem a mindig zsongó New York-ba, hogy új életet kezdjek, hogy más legyek, de a múltam egy része természetesen nem fog eltűnni. Mert akkor is hiányzik az egyik felem, a családom.