Hard Feelings

A fejem úgy zsong, mintha ezernyi kis méhecske keringene benne, és nem találná a kiutat onnan. Egyik vizsgáról ki, a másikra be. Így megy ez ebben az időszakban, és kezdem úgy érezni magamat, mint akiből egytől-egyig teljesen kiszipolyozták az életet. A fáradtság lassan maga alá gyűr, én pedig úgy bújnék bele a kényelmesen melegen tartó takarója alá, mintha a holnap már nem is létezne, csak az a kellemes és reményeim szerint véget nem érő pillanat. Párat pislogok, már csak két megálló és hazaérek, de ha itt ér utol az álmosság, eléggé erős a gyanúm, hogy megsokszorozódik ez a kevésnek ígérkező szám. Magamhoz vonom a táskámat, szőkésbarna tincseimbe szántok ujjaimmal és hagyom, hogy a zabolátlan hajszálak visszahulljanak az arcom elé lázadva előző mozdulatsoraim ellen. Az ismerős csengő jelez, már csak egy megálló van hátra. Kiráz a hideg ettől a sok embertől, így mielőtt magával vonszolna a tömeg egészen hátra, az ajtóhoz sietek és csak a friss levegőre gondolok. Arra, ami egészen hazáig kísér majd, és elfeledteti velem ennek a borzalmasan hosszú napnak a gyötrelmeit.
Valamivel emberibb formában érzem magamat, mire egy hívás által nagy nehezen megtudakolt cím által eljutok Domenicohoz, meg az általa elmotyogott helyszínig. A háttérben szóló zene, meg az ő kissé zavaros beszéde miatt alig sikerült megértenem összefüggéstelen mondatait, de azért öt perc kínkeserves kérdezz-felelek után csak-csak összehoztuk.
Egyből a rosszullét kerülget a tömény füst és parfümkeveréktől, mégis elég bátorságot érzek magamban ahhoz, hogy beljebb merészkedjek a többiek asztalához, mégha az ezzel járó kellemetlenségek mostanra már sokadik alkalommal nehezítik meg a dolgomat. Nem feltétlenül tudom, hogy a levegő visszatartása vagy egy mélyebb lélegzetvétel segítene az émelygésemen, mindenesetre megpróbálok tudomást sem venni a környezetemről meg a hatástól, amelyet oly kedvesen kivált belőlem.
Nem kell sokat keringenem a helyiségben mire ismerős vonásokat fedeznék fel, melyhez szintúgy már többször látott vigyor társul. Mire odaérek, valami közel sem értelmes diskurzus zajlik a pultnál lévő lányról, akiről Nico haverjának be nem áll a szája. Párszor találkoztam vele és nagyooon sokat beszél. Néha elgondolkozom, hogy egy embernek hogyan lehet ennyi mondanivalója, bár könnyebb úgy, hogyha fele annyira sincsen józanságánál, mint amennyire kellene.
- Sziasztoook.. - nyújtott köszönésre futja tőlem, mert mire észbe kapnék már Nico ölében kötök ki, aki egyből neki is áll megmagyarázni ennek apropóját. - Valóban? - tekintek körbe, hogy állításának igazságalapját felmérjem, aztán csak ezután pillantok le az arcára. - Micsoda tragédia! - sóhajtok egyet, ha már így alakult, mégsem különösen vágyom mocorogni innen. Meglehetősen kényelmes így, ami azt illeti és kevésbé érzem úgy, mintha forogna velem az egész helyiség, így talán a biztonságot is felvéshetem az ülőhelyem pozitív funkciói közé, amely most különösen jól jött.
A hangulat már régen a tetőfokon zajlik, és egy kicsit közelebb fészkelem magamat az ülőhelyemet biztosító úriemberhez, hogy aztán elfintorodva távolságot is tartsak tőle egyből. – Füves cigi, mi? – mozgatom az orromat a kellemetlen felismeréstől, és talán egy kissé bosszúsan merülök el Nico íriszeiben, mintha valami bűn lett volna az, amin rajtakaptam őt. Sosem képviselte a jófiús vonalat vagy álcázta magát olyannak, amilyen nem volt, most mégis érzékenyebben reagálok erre a bizonyos kihágásra. Mellesleg távol állt tőlem, hogy elszívjak akár egy szálat is ebből – vagy másmilyen -, cigiből, ez a sok majom viszont úgy füstölt állandóan, mint a gyárkémény és nem feltétlenül kellemes egy olyan személy számára, aki nem él ezekkel. Bármit megadnék most azért, hogy friss levegőhöz juttassam tüdőmet, ennek ellenére nem teszek lépéseket az ügy irányába.
Érdeklődően mérem fel Nico arcvonásait, ahogy a vizsgáról puhatolózik és még el is mosolyodok mellé, mert úgy gondolom a fele teljesen másról szólt, mint aminek valójában kellett volna. - Az a vizsga, amire tanulnom kellett volna... - hangsúlyozom ki a szavaimat.. - viszonylag jól sikerült. Egyes emberek szemtelen módon szeretik elterelni a figyelmemet. Nem tudsz esetleg ilyenekről? - kérdezek rá, hátha a tükörbe nézve majd felismer egyet és az egyetlent, aki ezt műveli velem. Szerencse, hogy korábban már voltam olyan előrelátó, hogy többször is átfutottam a vizsgához szükséges anyagokat, mert különben ma bajban lettem volna.
Még mindig kevésbé érzem magamat a helyzet magaslatán, így egy röpke pillanatra Nico kérdése megakaszt a gondolatmeneteim további kifejtésében, és csak egy érdeklődő tekintettel ajándékozom meg. – Mióta járunk mi ilyen helyekre? - hozakodok elő az első ponttal, ami nem feltétlenül áll össze, de gondolom ez is leginkább a dumagép hibája. Nem merülök el túlságosan az ügyleteik mélységében, de minél több időt tölt el a közelükben az ember lánya, annál előbb leesik neki, hogy közel sem az ártatlanság a legszembetűnőbb tulajdonság, ami jellemzi őket. Valamelyest aggodalom éled fel bennem Nico iránt, hogy maga is bajba keveredik a társasága által, lebeszélni azonban nem lenne értelmes lépés a részemről. Elvégre valahol a kusza barátságunk mélyén, mégiscsak nem tartozunk a másikhoz, mindezek ellenére nem örülnék neki, ha valami őrültségbe keveredne.
Ismételten felmérem a környezetemet és ezáltal mérlegelem a döntésemet, noha legszívesebben az otthon kényelmében ütném el az időmet, mintsem összepréselődve egy jó nagy adag ismeretlennel, mégis egy sóhajtást követően bólintással előlegezem meg válaszomat. – Akkor induljunk, mert két nap múlva megint nyakamon egy újabb vizsga és még egy ilyen közbeavatkozásra nincs szükségem, világos? – figyelmeztetően bokszolok bele a vállába, a hajammal játszadozó kezét pedig eltolom az őt lefoglaló tevékenységéből. – Ezt pedig tudod, hogy nem szeretem, szóval el a kezekkel! – gyors mozdulatokat követvén lófarokba kötöm hajamat, de még úgy érzem a kikötéseimmel kapcsolatban nem végeztem. Hamarosan rá is jövök, amikor ismételten körülvesz a kellemetlen füst szaga, így miközben nagy nehezen sikerül kimásznom Nico öléből, még egy utolsó kérést azért elhagyok irányába. – Azt pedig távolítsd el a közelemből, mert undorító. – mosolygok rá kedvesen a füves cigire célozva, így miután úgy gondolom mára végeztem a kéréseim listájának felmondásával, nem maradt más hátra, mint belevágni az este további menetébe, amit nem feltétlenül érzek még mindig jó ötletnek.

Hard Feelings

Úgy voltam vele, hogy csak lenézek egy kicsit mibe is keveredett most Nico, de nem akartam sokat itt időzni közöttük. Nem éppen éreztem magamat jól, és ez rányomta a bélyegét szinte az egész napomra, így most, hogy még ezt a kellemetlen füstöt is kell éreznem, melyről tudom, hogy az egész ruhámba és a hajamba is beleivódik majd, nem tesz túl lelkessé. Ahogyan az sem, hogy Nico rossz társaságban van, és tudom, nem az én dolgom - meg se tudnám állítani -, de egy részemet zavarja, így ahelyett, hogy sarkon fordulnék és elhagynám a helyszínt, tovább maradok.
- Hoo.. - kezdenék bele, de az orromon tett megnyilvánulása miatt muszáj elfordulnom és tüsszentenem egyet. - Hogy micsoda? - ismétlem meg magamat most már értelmesebben az előbbi alkalomhoz képest. - Bűzlik az egész hely tőle, nem nehéz észrevenni, hogy mivel vagytok elfoglalva. - mentem ki magamat ebből, mert biztos vagyok benne, hogy más is észrevette volna, nem csak én. Csak rajtam kívül senki nem jegyezte volna meg, hanem rájuk hagyta volna, hiszen egy szórakozóhelyre ezért járnak, nem azért, hogy limonádét szürcsölgessenek és más esetben talán én sem lennék ennyire ünneprontó, de most triplán nem tudom elviselni Nico haveri körét. Mindig valami rosszba keverik őt bele, és bármilyen célozgatásokat is igyekeztem neki tenni emiatt, úgy tűnik azok soha nem értek célt. Mellesleg ha már itt tartunk, akkor én is itt vagyok velük, szóval azt hiszem nem várhatom el tőle, hogy megfogadja a burkolt tanácsaimat, ha én sem teszem ezt a sajátjaimmal.
- Az csak nekem rémlik, hogy az első két perc után beleuntál vagy csak nekem tűnt úgy? - érdeklődök tőle arcvonásait fürkészve, de jön azzal a szokásos vigyorával, amitől egyszerűen a falra tudnék mászni és egyáltalán nem azért, mert annyira ellenemre lenne szemtanúja lenni a szórakozottságának. - Ühüm..szóval teljesen ártatlan vagy ebben a szituban, igaz? Nem félsz Rossi, hogy egyszer a vonzerőd miatt kerülsz bajba? - kérdezek rá azért, hogy tudatában legyen annak a ténynek, miszerint bármennyire is képtelen vagyok nem ellenállni ezeknek a figyelemelterelő kitérőknek, mindazonáltal nem helyeslem őket. És lássuk be, az egyetlen, aki bajba keveredik emiatt, az csakis én leszek, így ő csak győztesként jöhet ki ebből, ami az én szempontomból nézve egyáltalán nem fair. - De most már látom, hogy miért nem tudunk elférni az asztalnál. A nagy arcod nem engedi. - cukkolom őt, ha már ő is ennyire benne van ebben a hangulatban és vele ellentétben én jót is mosolygok ezen.
Valahol én vagyok a hibás, hogy elhúztam ennyi ideig az ittlétet, de a helyszín változtatásnál azonban elbizonytalanodok a folytatást illetően és ezt óvatoskodva ki is fejtem érdeklődésem jeléül. A válaszra számíthattam volna, és még egy ideig magamban tépelődök emiatt, mielőtt bizonytalanul csengő válasszal adnám be a derekamat, de még előtte örömmel teszek hozzá egy-két kérést, ami sokkal inkább követelésnek tűnhet a részemről vagy jó tanácsok, amelyeket helyesebb lenne betartani a későbbi problémák elkerülése végett. Nem jellemző rám a harcos hercegnő viselkedés, de jelen pillanatban úgy érzem bármivé változhatok, és egyik sem lenne egyenlő a valódi énemmel.
Egy kicsit fellélegzek, ahogyan kiérünk a friss levegőre és egy másodpercre be is hunyom a szemeimet, hogy mélyebben belélegezzem az este hűsítő oxigénjét, amit persze Nico is észrevesz és meg is jegyez. - Sokkal kellemesebb lenne, ha nem érezném még a hajamon is azt a szagot. - emelem meg két oldalon a kézfejemmel tincseimet, amelyek mihelyst elveszem onnan a kezemet, vissza is hullnak eredeti pozíciójukba. Kissé meglepetten tapasztalom, ahogyan elzárja az utamat, és mielőtt a szemeire tévedhetne a tekintem, előtte csak teljesen tudatomon kívül az ajkaira és annak mozgására koncentrálok. Igazából fel sem fogom először mit is mondott, csak később tudatosulnak bennem szavai.
- Ha így látod, miért is jegyzed meg? Jó ötletnek gondoltad ezt a lépésedet? - kérdezek rá, miután összeszedem magamat. Hess Rossi a vonzerőddel együtt!  - Már hogyne lennék miattuk feszült? Úgy érzem, mintha egy egész könyv rekedt volna meg a fejemben, aminek totálisan semmi értelme. - magyarázom el neki, bár az is igaz, hogy az előző vizsgám előtt kevésbé tomboltam ennyire, mint amennyire most lennék képes.
- Komolyan ennyire segítőkész lennél? - pillantok fel a szemeibe, karjaimat pedig a nyaka köré fűzve hajolok közelebb hozzá, de még előtte elpillantok a tőlünk nem messze szobrozó haverjaira. - Gondolom nem árt időben felkészülni a két lábon járó bokszzsák szerepére. - tanácstalanul vállat vonok, majd csak ezután folytatom. - De bármennyire is szeretném levezetni a feszültséget, úgy tűnik más megoldáshoz kell folyamodnom. Tudod jól, hogy nem lenne jó megváratni a haverjaidat, hiszen te mondtad, hogy adjak nekik egy esélyt. - nagyot sóhajtok, mielőtt lebiggyeszthetném még színpadiasan az ajkaimat is mellé, végül pedig a haverjai is jelzést adják arra, hogy ideje megmozdulni most már. - Hallottad őket.. - harapom be az alsó ajkamat elmélyedve a szemeibe, de mivel elzárta az utamat, így ő neki kell előbb lépnie, hogy bármerre is mozdulhassak.