Az öltöző most is ugyanolyan, mint máskor.
Szürkére porosodott falak. Málló vakolat. Ütött-lopott szekrények. Neon. A pad kemény, keskeny. Töri a hátsómat, miközben a fejemen át lehúzom a kapucnis pulóveremet.
Sóhaj szakad fel a mellkasomból, és a telefonomra nézek. 8:48 pm. Por szivárog a tüdőmbe, és némi penész az alagsor felől. Rémesen nyirkos idelent minden, a szellőztetés nem megoldott egyelőre. Nem nagyon zavarna, ha nem itt kéne öltöznöm valahányszor eljövök. Összehajtom a felsőmet, megropogtatom a nyakam. Újra a telefonomra lesek. 8:49 pm.
Megrázom a fejem. Nem fog eljönni. Már egy órája itt kéne lennie. Tegnap felhívtam, nem vette fel a telefont. Tegnapelőtt sem. Azelőtt sem. Este jobb híján írtam neki egy sms-t.

Csá. Kerestelek, nem vetted fel. Holnap meccs lesz. Szokott idő, tudod a dolgod. Te döntesz. Ps.: Nem akarlak döntéshelyzetbe és választásra kényszeríteni, de elfogadom, ha mégis megteszed.  

Talán oda kellett volna írnom, hogy sajnálom ami történt. Vagy korábban kellett volna hívnom. Vagy csak hagyni az egészet a picsába, mert én ezekkel a helyzetekkel igazán szarul boldogulok. Nem tudom, de már mindegy is. Nora pihen, Herceg vigyáz rá, épp a babaszobát rendezi. Lottie valószínűleg épp a leckéje fölött ül, vagy ha már befejezte, az anyját kergeti az őrületbe az újonnan szerzett ismereteivel a kutyatartásról, arról, hogy kell trenírozni Herceget, akit tüntetőleg Olafnak szólít legtöbbször, és persze arról, hogy a kistestvérének hogy fogja megtanítani, hogy nem szabad húzni a kutya szőrét, és hogy ne egyen a tálkájából. Én pedig itt vagyok, hogy ismét harcba szálljak a démonjaimmal. Mégis nyomaszt valami, és az érzés nem nagyon hagy nyugodni. Biztos megőrültem. A kezem rendbe jött az autós üldözés után, de kicsit szétszórtnak érzem magam. Régóta ez az első meccsem, és valahogy a zsigereimben érzem, hogy nem lenne jó ötlet most ringbe lépni. Olyan furcsa, torokszorító érzés van rajtam, mintha lomha lennék, vagy lassú, nehéz.
Felállok, a mérleghez megyek. A súlyom nem változott. 87 kg. Lekapom a pólómat, a tükör elé állok. A neonfényben sem látok változást a testemen. Feszes hasfal, keskeny csípő, arányos izomzat, széles mellkas. Egy deka felesleg sincs rajtam. Nem híztam, nem fogytam, csak annyiban hagytam el az elmúlt hetekben az edzést, amennyire a törött kezem kímélni kellett. A fekvőtámaszokat fél kézzel nyomtam, és miután lekerült a gipsz (nem önszántából, hozzáteszem és nem orvos által ) saját testsúlyos edzésekkel hoztam szintre magam. Nem mondom, hogy nem érzem még a kihagyás hatását, de ha nem tudnám, hogy fizikailag alkalmas vagyok, nem vinném vásárra a bőrömet. Mégis, van ez a hülye érzés...
- Nocsak, nocsak, ki került elő. Silent Killer, te még élsz? Azt hittem már egy csinos kis emésztőgödörben rohadsz.
Egy sporttáska csattan a padlónak, lassan fordulok a hang irányába. Mereven állom a pillantását a nálam egy fejjel magasabb, szőke, orosznak. Boris 'Infamous' Azarov. Egy lelketlen, sunyi seggfej. Rühellem őt is, mert nagy a pofája és általában gerinctelenül nyeri a meccseket. Sosem tudhatod, mire számíthatsz tőle. Az egyik legjobb cimbije volt Beast. A viszonyunk finoman szólva is szar, de az elviselhetetlen talán még jobb szó erre. Ha valakitől tartanom kellene, akkor az ő lesz. Nem leszek görény, úgy döntök, és köszönésképp biccentek egyet felé. Aztán elfordulok és nem felelek semmit a kötekedésére. Amikor jönnek többen is, és vele együtt röhögnek, akkor sem szólok. Amikor már gúnyneveket szórnak rám, puhánynak, lankadtnak, szarzsáknak titulálnak, akkor sem. Amikor a fejemhez vágják, hogy Beastnek kellett volna nyernie azt a meccset, az elejétől fogva így kellett volna lennie, akkor is csak folytatom az öltözködést. Amikor Doriant keresik rajtam, majd kiröhögnek, hogy pár hétnél tovább még a segédemet sem tudtam megtartani, akkor is pókerarcot vágok, tovább folytatom a nadrágom átvételét. Amikor a falhoz kennek ketten és Boris gyomorszájon vág, nem védekezem, hagyom, hogy az eszem meggyőzzön arról, hogy most nincs esélyem. Ha látják, hogy nem tudnak kihozni a sodromból, akkor abbahagyják. Megunják.
Így is történik. A padlóra hajítanak néhány öklös után.
- Ezt jól jegyezd meg, Silent. Nem felejtünk. Te halott ember vagy. Vég a vérdíj sem akkora motiváció, amit kitűztek rád, mint az öröm, hogy kitűzhetem a fejed egy karóra.
Nem mutatok különösebb érdeklődést a dolog irányába. Csak kiköpöm a vért a számból és megpróbálok talpra kecmeregni. Ők röhögve kivonulnak, hozzám vágják a vizes palackokat amiket előkészítettem már a meccsre, az üvegek szétgurulnak a földön, majd egyesével elindulnak a tomboló tömeg irányába. Négykézláb mászok el a telefonomig, a kijelző felvillan. 06:02 pm.
- Bassza meg...- nyögöm, és már tudom, hogy Dorian nem jön el. Egyedül kell kimennem oda, hogy szembe szálljak velük. Az érzés, hogy nem kéne kimennem a ringbe, tovább erősödik.
- Silent, két perc és te jössz. Az első ellenfeled Hellfire. Ha tovább jutsz, majd mondjuk tovább. Nagy a tömeg, a főnökék nagy bulit akarnak. Egy kalappal - lép be az ajtón az egyik fiatal srác egy mappával, majd ökölbe szorítja a kezét - Én neked szurkolok.
- Kösz - mondom halkan, majd megtörlöm a számat és kicsit fájlalva a testem fintorogva veszem fel a zöld hacukát, majd a tükörbe nézek.
- Még mindig úgy nézek ki, mint egy rossz buzi.
Visszaemlékszem arra, amikor Dorian az ajtóban állt és röhögött rajtam, amikor megkaptam az új ruhát. Azóta is ugyanúgy nem tetszik. Mégis, furcsa módon sokkal jobban zavar, hogy Dorian nincs itt. Valamiféle hiány érzésem van, amit nem igazán tudok hová tenni. Mintha tényleg bántana, hogy nagy eséllyel többé látni sem akarja a képem. Mintha...ragaszkodtam volna hozzá. Vagy ilyesmi. Ez pedig furcsa. De most már mindegy. Mennem kell. Egy utolsó pillantást vetek a legutoljára lőtt képre Noráról és Lottieról a telefonomban, és magamban azért reménykedem, hogy talán lesz lehetőségem a nap végén is megnézni ugyanezt a képet. Aztán bevágom a táskámat a szekrénybe a telefonommal egyetemben, és összeszedem a vizes palackokat meg a törölközőmet és elindulok a vesztőhelyre. A ring rám vár. A tömeg tombol. A bemondó épp a nevem harsogja, az emberek, akik ismernek örömujjongásba kezdenek. Ez nagy meccs lesz ismét. A bőröm alatt megremegnek az izmaim, lehajtom a fejem és megpróbálom kizárni mindazt, ami elvonhatja a figyelmem a meccsről. Mert itt és most az életem a tét. Ezt pedig már nem adom csak úgy, harc nélkül. Nem érdekel, ki tűzött céltáblát ismét a hátamra, ki akarja karón látni a fejem. Leválasztva a nyakamról. Én haza akarok menni a családomhoz. És ez az, amiért jelenleg élni vagyok képes. És ölni. Ma este vér fogja áztatni a ring padlóját. És ha rajtam múlik, nem az enyém.

Előre eltervezett semmittevés. Így jellemezném az estémet, amihez már mindent beszereztem, és előkészítettem, hogy garantált legyen a pihenés, a lazulás, a lustulás. Az utóbbi napok közel sem úgy alakultak, ahogy vártam, holnap pedig ismét egy hosszú, fárasztónak ígérkező műszak vár rám, így megfogadtam, hogy erre most kellőképpen rákészülök. Van itt pizza, tea, netflix, nyakig felhúzott takaró, a kedvenc fotelem, meg a külvilág teljes kizárása.... Majdnem teljes. Csakhogy abban a pillanatban, ahogy eszembe jut, hogy lehalkíthatnám még a mobilomat, érkezik rá egy váratlan üzenet. Egyetlen pillantás a kijelzőre elég ahhoz, hogy tudjam, ez most olyasmi, amit nem ignorálhatok, bárhogy is szeretném. A feladója ugyanis nem más, mint Ashton, egy régi ismerős, akivel mostanában már ritkán keressük egymást, de olyankor annak biztos valódi oka van. A pasit tini korom óta ismerem, ő tanított meg szinte mindenre, amit hackerkedés címszó alatt valaha műveltem, sok értelemben hálával tartozom neki, másfelől viszont pont elég titkomat tudja ahhoz, hogy ne akarjak kockáztatni a figyelmen kívül hagyásával. Elolvasva az üzenetét pedig még inkább biztos lehetek ebben. Egy barátja összeesett, segítségre van szüksége, de a körülmények olyanok, hogy nem hívhatják a mentőket, én viszont nem vagyok szolgálatban, ezért odamehetek. Amikor rájövök, milyen címre is kellene kimennem, ismét elfog az „inkább elbújnék a külvilág elől” érzés, de nincs mit tenni, és nem habozhatok, mert valaki élete a tét. Felkecmergek hát egy mély sóhajjal s kényelmes vackomból, és kapkodva öltözködni kezdek. Az alváshoz használt „Fight like a girl” feliratú pólómhoz farmert, bakancsot és dzsekit kapkodok magamra, majd előkeresem a hátizsákomat, és beledobálok néhány hasznosnak tűnő dolgot. Főleg vény nélkül kapható ilyen-olyan gyógyszerek akadnak nálam kéznél, kötszer, géz, és a többi, amire esetleg szükségem lehet. Miközben lefelé rontok a lépcsőn, és a kocsim felé tartok – amelyet nem rég kaptam vissza a szervizből – elfog egy rossz érzés, és felötlik bennem, hogy talán most kellene még visszafordulnom, de mégsem teszem. Pedig pontosan tudom, hogy Bronx egy kevésbé barátságos környékére tartok éppen. A házasságom előtt és elején évekig azon a környéken mentőztem, naponta hívtak bennünket lövöldözésekhez, késelésekhez vagy drogtúladagoláshoz, és én magam is azon a városrészen kaptam golyót kétszer is. Ráadásul biztos vagyok benne, nem véletlen, hogy szolgálaton kívül rángat oda Ashton, de mégsem tudok hátraarcot csinálni. Talán okos dolog lenne legalább vinnem magammal valakit, Leont, bár kétlem, hogy örülnének ott egy zsarunak, vagy Doriant, őt viszont most semmiképpen nem szeretném belerángatni semmibe. Az Adam-ügy után, úgy érzem, kell neki egy kis időt adnom, így is olyan zavaros most ez az egész helyzet közöttünk. Nem szeretném még jobban elszúrni a kettőnk dolgát. Úgyhogy végül egyedül érkezem meg. Ash már az utcán vár rám, majd terel befelé az épületbe, és közben magyarázza, mi történt a haverjával. Igyekszem minden szavára figyelni, de közben bamba módon tekingetve körbe, próbálom kitalálni, mégis hova a halálba kerültem. Hatalmas őrjöngő tömeg, valami készül.... Aztán megpillantom a ringet is, amitől kezd halványan körvonalazódni bennem a szitu, de akkor megérkezünk, az embermassza mögött egy eszméletlen pasihoz, akit Jared néven szólongatnak, én pedig már vele kezdek foglalatoskodni. Ahogy sejtettem, túladagolás. A tág pupillák és minden egyéb jel is erre utal.
- Mit vett be? - kérdezem, miközben segítséggel az oldalára fordítjuk a srácot. Megteszem, ami tőlem telik ebben a helyzetben, a táskámból clozapinet veszek elő, és adok be neki kis adagban, ami csökkenti a hallucinogén hatásait, de orvosra lenne szüksége. Persze Ash erről hallani sem akar, így a lelkére kötöm, hogy tartsák szemmel a srácot, és ha bármi változna, azonnal rohanjanak vele a sürgősségire. Míg én életet mentek, a körülöttünk kavargó tömeg mintha egyre hangosabb lenne. Dolgomat végezve a hátizsákot ismét a vállamra kapom, és felegyenesedve jobban is szétnézek. Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy mégis mi a fene történik itt. Ám akkor nem mást pillantok meg a ring közvetlen közelében, mint Doriant.
- Mi a franc? - kikerekedett szemekkel furakszom előre a tömegen át, míg viszonylagos hallótávolságba nem érek. A meglepettségemet csak fokozza, ahogy fültanúja vagyok, amint a másikat – aki a szerelése alapján épp a ringbe készül – fejletépésre biztatja. Elképedésemben végül nem tudok mást tenni, mint elnevetni magam, mert úgy érzem magam, mint Alíz, aki valamiféle morbid Csodaországba tévedt.
- Szóval ezt csinálod, amikor nem a tűzoltóságnál szobrozol... - jegyzem meg a fejemet ingatva, és fogalmam sincs, hogy a zajongáson át észrevesz vagy meghall-e ilyen távolságból, de jelenleg jobban le vagyok döbbenve annál, mint hogy ez különösebben érdekeljen. Most aztán tényleg nagyon szeretném tudni és látni, hogy mi is ez az egész.

Nem jön el. Ez a fordulata a kapcsolatunk alakulásának úgy vág tarkón, mint a sújtólég. Eddig nem sokszor tapasztaltam magamon hasonló tüneteket, de most tényleg rosszul érint lelkileg, hogy cserben hagyott. Nem számítottam rá, hogy eljön. Tényleg nem. Az eszem azt súgta, ez lenne részéről a helyes döntés. Hiszen én vagyok az az ember, akinek a kedvéért elrabolt egy másikat. Végignézte, ahogy napokon át kínzom a pasast, kiverem belőle a szart is, eltöröm majd minden végtagját és olyan lelki terrort alkalmazok nála, ami mellett a testi fájdalmak csupán karcolások voltak. És ő szemtanúja volt ennek. Tudta, hogy azért bántottam a pasit, mert betámadta a nőmet. Tudta, hogy a nő erről mit sem sejt. Tudta, hogy a hírekben ez a férfi szerepel, tudta ki ő, tudta ki vagyok én.
Látott.
Mégis, a tudat, hogy egy kegyetlen, barbár vadállat vagyok és én vagyok a nővére mellett épp elég indok kellett hogy legyen ahhoz, hogy megértsem, ha nem akar többé a családja többi részéhez engedni. Kinéztem volna belőle azt is, hogy megkeres és férfiasan egyszerűen a szemem közé lő egy sikátorban. Vagy, hogy elmegy Norához és felvilágosítja a múltam azon részéről, amelyiket még mindig homály fedi. Mert én ezt tettem volna a helyében. Mert én is tudom, hogy Jakenek igaza volt abban, hogy veszélyt jelentek Norára és a gyerekekre nézve. És ennek a súlyát felfogtam.
De az érzés, hogy mennyire bántott az, hogy hiába hívtam, hiába kerestem, már válaszra sem méltatott...egyszerűen a szívembe fúródott nyílvessző. Persze a magam módján igyekszem nem tudomást venni a kellemetlen érzésről, de másrészről csak a szomorúság és a veszteség nehezíti a testem mozgását, és a szívem mintha kétszer akkorára dagadt volna a bánattól. Mert számítottam rá, hogy nem jön el. Hogy nem akar többé látni, azok után nem, hogy Jake és köztem micsoda balhén tört ki. Én már kinyírtam volna magam. De eddig legalább egy cseppnyi remény még pislákolt bennem, hogy az egyetlen embert, akit egy kicsit jobban beengedtem a világomba, még megmaradt nekem. Hogy még nem zárult le az a barátságszerű valami, ami köztünk szövődött az elmúlt hetek-hónapok alatt. Hogy bár mogorva voltam, és sokszor órákon át csak hallgattunk, mégis cimbik lettünk, társak a bajban. Közös titkunk volt, közös ügyeink, amikről senki más nem tudott. És reméltem, hogy bár csúnyán végződött a buli, azért egy kicsit engem is megértett, miért reagáltam úgy Jake viselkedésére.
Ám hiába várok, mert Dorian nem jött el. Már nem is fog. Attól a pillanattól kezdve beletörődöm a sorsomba, hogy Borisék a padlón hagynak. A telefon kijelzője üresen tátong, sehol egy kései üzenet, vagy egy nem fogadott hívás. És én már tudom, hogy egyedül fogok szembe nézni velük. A rossz előérzetem pedig egyre inkább beigazolódni látszik. Ám amikor szólítanak, még ha tudom is, hogy az esélyem arra, hogy innen élve kijussak, nagyjából nulla százalékkal egyenlő, felhajtom a kapucnit a fejemre, megkötöm a cipőm fűzőjét és megerősítem a bandázst a kezemen. Mert még mindig ez vagyok én. Az őrült, sosem nyugvó Becks, aki nem hátrál meg a harctól, legyen bármilyen rizikós is a helyzet. És istenemre mondom, mindennél jobban szeretem Norát. De ha nem lehetek többé férfi a saját szememben, ha látnia kéne napról-napra elsorvadni, magamba fordulni...az rosszabb lenne annál is, mint hogy holnap hajnalban hiába vár majd haza, mert többé nem mehetek. Csak az vigasztal, hogy anyagilag amíg élnek, biztonságban lesznek, semmiben nem kell hiányt szenvedniük. Mindenemet rájuk írattam. A ház, Nora nevére került, a veterán nyugdíjam ha meghalok, Lottie árva ellátása lesz és a babáé, és Nora is csinos kis összeget kap majd azon felül, amit megörököl a számláimról. Csak engem kell hiányolniuk minden nap, mert végre oda jutok majd, ahová való vagyok. Ahová mindig is szánt az apám, az anyám. A pokolba.
De most még élek. És most még küzdeni akarok, még nem adom fel harc nélkül. S ahogy kifelé indulok, a rossz érzés amennyire erősödik bennem, hogy Boris valami csúnya gusztustalanságot készül elkövetni ellenem, ugyanannyira nyomom is el magamban ezt az érzést, és töltöm meg helyette a rám jellemző elvakult agresszióval. Nem adom fel, amíg lélegzem. Pedig tudom, hogy egyetlen ember sem lesz most, hogy támogasson. De volt már ilyen azelőtt is. Nem? Sok meccsre jöttem egyedül, sokat vittem végig úgy, hogy a saját harcos társaim hurrogtak ki, gyűlölködtek. De nyertem. És a szimpátiájukat nem sikerült elnyernem, ez igaz. De a tiszteletüket, azt igen. Most sem számítok hát másra, amikor a tomboló nézőközönség fülsüketítő üdvrivalgására lépek ki az öltöző folyosójáról. Fények, dübörgés. Felettünk egy diszkó hangjai hallatszanak le, hogy leplezzék a hangzavart ami idelent folyik. S én magam elé meredve még érzem a számban a vér ízét, sajog a bordám, a gyomorszájam, és egyre messzebb jutok el attól az embertől, aki nemrég még szerelmesen ölelte egy csodás nő testét magához, aki puszit adott a kislánya mosolyogó arcára az ajtóban, aki vágyakozva simította meg a gömbölyödő pocakban rúgkapáló csöppnyi élet virgonc talpacskáját és arra gondolt, bárcsak holnap is megtehetné ugyanezt. De most nem Chris vagyok. MInél közelebb kerülök a ringhez, annál távolabb kerülök tőle, és a józan, bátor, rendes férfi most ketrecbe zárva üvölt és könyörög Becksnek, hogy térjen észhez és fusson, míg a lába bírja. A figyelmeztetés egyértelmű volt. De Becks nem is figyel már erre a figyelmeztetésre, mert ő csak vért akar látni. Hallani, ahogy csontok törnek a keze alatt, érezni a kiugró állkapocs meglazulását a koponyán, nézni, ahogy az ellenfél szeme fenn akad és elveszti a valósággal a kapcsolatot, s ha kell, feláldoznia magát a hősiesség, a dicsőség oltárán, hogy ha kell, férfiként, büszkén, harcban haljon meg.
Ez az állapot azonban addig tart csupán, míg a sötétből, a magányos farkas vadászó ösztönein átnyúlva egy ismerős hang vissza nem ránt, és...megpillantom Doriant. A döbbenet és a megkönnyebbülés egyvelege lágyítja meg arcom amúgy szigorú és elszánt vonásait, ahogy az első szavak felhangzanak tőle. Először azt hittem, csak azért jött, hogy elmondja, hogy rühell és reméli, hogy megdöglök odabent. Ám a támogatása és a biztatása mosolyt csalnak az arcomra. Csendes, lemondó, már-már amolyan "nekem már úgy is mindegy" mosoly ez, de mielőtt megszólalhatnék, egy nő váratlanul félbeszakít minket. A figyelmem rá fordítom, és értetlenül nézek rá. Tűzoltóság? Mi a fasz? De meglökik a vállam, hogy indulnom kell, így kissé haragosan pillantok le rá.
- Erre most nincs időnk, tündérem. A nézőtér arra van, autogramot majd máskor kérhetsz. Na, szedd a lábad mielőtt még valaki összekócolja a fogaidat  - mutatok a közönség felé, majd Dorian felé emelem a kezem, hogy egy pillanatra akár a szkanderozók, összekapaszkodhassunk.
- Meg kell tenned nekem valamit, haver. Tudom, hogy nem jól sültek el a dolgok, de...ez...nem egyszerű meccs lesz. Sosem az, de...- elengedem Dorian kezét és lehúzom a felsőmön a cipzárt. Közelről jól láthatóak a bántalmazás friss nyomai még az én edzett testemen is. Komolyan nézek a szemeibe.
- Ez egy kivégzés, Dor. Az enyém - pillantok fel a ringbe, ahol Hellfire már szítja a közönséget, azonban a ringen kívül Boris egyenesen minket figyel, még csak nem is pislog, és az arckifejezése olyan, akár egy eszelősé. S mellette sorban állnak azok, akik nemrég még pacsival gratuláltak a győzelmemhez. Mindnek ott az arcán a lenézés, és a biztos győzelem tudata. A véremre szomjaznak. Így nekem Dorian lehet az egyetlen esélyem.
- Ígérd meg, hogy ha menthetetlen a helyzet, elhúzol innen. Téged nem akarlak veszélybe sodorni. Én pedig megígérem, hogy küzdeni fogok az utolsó leheletemig, tudod hogy így lesz. Be kell mennem, különben a parkolóban fognak golyót röpíteni a fejembe, aztán elmennek értük. Noráért és Lottiért. De ha most bemegyek...ha van rá esély, kérlek...vigyél ki onnan. Haza kell mennem Norához és a gyerekekhez. Ígérd meg, hogy megpróbálod, ha van rá esély, de ha mégsem, mentsd magad, és vigyázz Norára és a manókra. Oké? - kérem, és a tekintetembe beköltözik valami, ami eddig sosem volt látható. Csak egy pillanat az egész, szinte alig felfogható. De mégis ott van a szemem kéklő tükrében...a félelem.
Aztán visszahúzom a cipzárt a felsőmön, és hátat fordítok neki. Lehajtom a fejem, és Chris, ha egy pillanatra elő is bújt, már újra lakat alatt van. Becks fókuszál. A nő, bármit is csináljon, számomra már nem számít. Mert Dorian eljött, és vele együtt ismét felcsillant a remény. Még, ha csekély is. De legalább remény.

Nem is én lennék, ha a jól megszervezett, és kétségtelenül jól megérdemelt nyugis estémen nem hősködni indulnék valahová a világ végére. Bár a hősködés jelen esetben egy picikét talán túlzás, tekintve, hogy hősöknek azokat nevezik, akik önként és dalolva, teljesen önzetlenül rohannak a veszélybe másokért, nekem viszont csak nemigen van más választásom. Ha Ashton hív, ez egyszerűen így megy. Első kézből tudom, mire képes akár egyetlen laptoppal, vagy telefonnal a kezében, és tartozom is neki annyival, hogy zokszó nélkül ugorjak, ha füttyent. A drogos haverja szerencsére megússza, nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek először hittem, így pedig végül hamarabb elszabadulok, mint vártam. Ha nem vesszük figyelembe, hogy hirtelen azt sem tudom, merre kellene kikeverednem ebből az embermasszából, amely egyre csak növekszik, és egyre őrültebbé válik. Sokan vannak, felettünk ráadásul dübörög a zene, teljes a káosz. Azt persze viszonylag hamar leveszem, hogy itt valami illegális verekedés van készülőben, bár személyesen még nem tévedtem ilyen helyre, de már hallottam hasonlókról. Viszont az utolsó, akire számítottam volna, hogy itt találkozhatok vele, az Dorian. Na jó, talán nem ő a legutolsó ezen a listán, hisz tudom, hogy nem egy tipikus angyal a pasi, de a kocsilopás meg a bunyók, amelyekből párszor nekem kellett összeraknom, azért általában elég távol esnek az efféle dolgoktól. És ő nem sima nézőként van jelen, az őrjöngő tömeg részeként, hanem ott díszeleg a ring mellett az egyik feltételezett versenyzővel. A kíváncsisággal némi bosszússág és dac vegyül, miközben előre verekszem magam feléjük, és közben a múltkori találkozásunk jár a fejemben. Annyira felhúzta magát Adam miatt, és totál bűntudatom volt, amiért nem voltam vele kezdettől őszinte, de ki is titkolózik most? A két férfi felé elejtett megjegyzésem is ezeket az érzéseket és gondolatokat hivatott tükrözni, de Dor helyett a másik felel először, akinek a szavait hallva csak még inkább felhúzom magam.
- Nem hozzád beszéltem, izomagy! - jön zsigerből a replika. Még hogy tündérem! Csak azért, mert ogre méretűre nőtt, még nem fog ilyen lekezelően beszélni velem. - Akar a halál tőled autogramot – teszem hozzá a szemeimet forgatva. Azt sem tudom, ki a franc ez, mit kezdenék az aláírásával? Talán sztárnak képzeli magát? Vagy Dorian most épp vele játszik testőrös-dívásat? Mert az egy kicsit megmagyarázná a szitut.
- Pff... - Dor felém intézet felszólítására végül csak ennyire futja tőlem, de aztán csak tüntetőleg megállok a közelükben karba font kézzel. Persze tudnék most néhány cifrábbat is mondani neki, már csak amiatt is, mert cseppet sem tetszik ez a dirigáló stílus. De a szavaiból kiérződő feszültség valahogy mégis épp elégnek bizonyul ahhoz, hogy visszafogjam magam, és csendben maradjak, amíg ezek ketten megbeszélik a dolgaikat. Nem akarok hallgatózni, ahhoz nem is állok elég közel, meg a zsibongó tömeg miatt sem hallok sokat, de ahhoz azért mégis épp eleget, hogy levegyem, ez a dolog most kurva komoly. Ez pedig segít kicsit lehiggadni, és sokkal inkább arra koncentrálni, ami körülöttünk zajlik.
- Na mi az, Silent Killer?! - kiabál le egy másik versenyző a ringből. - Berezeltél, és meggondoltad magad? Vagy most diktálod le a végrendeletedet a pasidnak? - gúnyolódik enyhe orosz akcentussal, mikrofonnal a kezében, miközben az egész nézőtér egyszerre röhög és őrjöng. Megmondom őszintén, a szláv pasi már most rohadtul ellenszenves nekem. A tekintetem érdeklődővé válik, és kicsivel jobban figyelek, amikor Dorian buzdító beszédbe kezd, és azonnal egyértelművé válik belőle, hogy nem először csinálják ezt végig. Ettől pedig ismét kissé feszültebbé válok. Aztán felém fordul, közelebb von magához, de én még mindig nem engedem le a mellkasom előtt összefűzött karjaimat.
- Most komolyan, Dor, az eddigi találkozásainknak melyik volt az a pontja, amiből azt vetted le, hogy nyugodtan dirigálhatsz nekem? Rohadtul nem vagy abban a helyzetben, hogy megmondd, mit csináljak, és mit ne. Miért nem inkább arról beszélsz, hogy mi ez az egész? Ki a haverod? És... ugye nem akarsz te is bemenni utána a ketrecbe? - szegezem neki a kérdéseimet villámló tekintettel. Ez az egész szituáció nagyon-nagyon nincs rendben, de ha most még kiderül, hogy ő is verekedni készül... hát én nem tudom, mit csinálok...

Mikor jelenthetem ki valakiről, hogy a barátom? Mikor gondolhatom úgy, hogy egy ember lojális hozzám és megért engem? Mikor hihetem, hogy az, aki velem szemben áll, nem fog elárulni egy rizikósabb helyzetben? Mikor bízhatok benne, hogy ha hibázok is, megbocsát? Milyen érzés lehet? Megbocsájtani?
Nem tudok választ adni a kérdésekre. Nem tudom mikor jön el a pillanat. Mindig bizalmatlan voltam, sosem kértem az égtől, hogy kárpótoljon a szenvedéseimért. Tudtam, megérdemeltem őket. Mindegyiket. De mégis családra leltem a seregben. S aztán elvesztettem őket. Utána jött Rhys. És elárult. Mit várhatnék el ezután Doriantől? Magam sem tudom miért hittem, hogy azok után amit a bátyjával leműveltünk, még esély lehet rá, hogy megjelenjen. Nem jelentkezett és ebből sejtenem kellett volna. Mégis jó volt a szőnyeg alá söpörni a szomorú tényt, hogy az utolsó próbálkozásom, hogy ne maradjak teljesen egyedül, végül ismét kudarcba fulladt. Hibáztathatnám érte Jaket, de ez önámítás lenne. Dorian is ezt mondaná. Önámítás. Mert ő látta azt az arcom, amelyet Norának- lásson bármely brutális állatnak is -, nem volt még szerencséje. Dorian azonban tudja milyen tudok igazán lenni. Ha előtör belőlem a fenevad, amely akár egy pokolból felszálló démon, mindent elpusztít ami körülötte él és mozog, megrohaszt, megfullaszt, feléget. A kegyetlen, kérlelhetetlen gyilkos, amely vérre szomjazik, s örökké bennem sustorog. Körbejár, prédára les. Úgy tör elő, akár egy parazita, s húzódik vissza a rejtekébe, ha úgy érzi magát biztonságban. Dorian látta milyen, mikor kihuny a szememből a melegség, s a szeretet utolsó szikráját is felváltja az a rideg csillogás. Amikor már nem létezik más, csak ez a bosszúra, vérrontásra éhes önző Istenség, amely nem ismer sem könyörületet, sem megbánást.
Így nem csoda hát, hogy amikor először hallom meg a hangját, elsőként az jut eszembe, hogy hallucinálok. Azonban amint felismerem az arcát, egy őszinte, baráti mosoly jelenik meg a szám szélén, amelyet épp szóra nyitnék, de egy ismeretlen csajszibarack közbevág. Szinte már aranyosnak találnám, de valójában rohadtul irritáló a jelenléte, és nem vagyok híve a női nem elnyomásának, de jobban tenné, ha elkotródna innen, mielőtt segítek neki egy irányba állító sallerral. Visszafogom magam, és elengedem a fülem mellett az epés megjegyzését, nem figyelek rá. Odabent a ringen belül ugyanis épp a kivégzésemre készülnek, és többen várják, hogy végignézhessék ahogy kilehelem a lelkem. Az információ pedig most mindennél többet ér. Lemondón adom át az utasításokat Doriannek, és bólogatok, amikor belekezd a szentbeszédbe. Hmm. Mintha csak könyvből olvasná, úgy hazudik, szinte kedvem lenne elhinni. De valamennyire mégis hatásos, mert pár mondat után már kezd ismét felmenni bennem a jó kis adrenalin szint, az agresszió első, vészjósló jelei megjelennek az állkapcsom összeszorításában, abban, ahogy megfeszül az alkarom, az öklöm reccsenve szorul össze a bandázsban. Hátat fordítok a mg mindig nem távozó hölgyeménynek és Doriannek. A lelkesítő beszédbe ennyi fért bele. Már megteszem az első lépést, amikor még Dorian utánam szól, és ez egy pillanatra megtorpant. Kissé lehajtom a fejem, sandán pillantok hátra a kapucni alól, hogy jól megnézzem magamnak. Azt hiszem, most kéne mondanom valamit. Hogy jó barátom. Hogy büszke vagyok rá, vagy valami érzelgős szarságot. De csak aprót bólintok és kissé megemelem az ökölbe szorított kezemet. Ezt csak ő érti. Testvériség. Testvérek lettünk, és ezt most ő bizonyította be számomra. Ettől a perctől, ha kételkedett is benne, hogy érte ugyanúgy bármeddig képes lennék elmenni, hát most már biztos lehet benne, hogy mindenben számíthat rám. Ez az ígéretem neki. Bár meglehet, hogy ez csak számomra világos.
A ringből érkező gúnyos megjegyzés semmiféle érzelmi reakciót nem vált ki belőlem. Csak teszek néhány lépést, és összeszorított állkapoccsal felrántom magam a ketrechez. Dorian feladata lesz, hogy valahogy életben tartson. Nem könnyű menet lesz, ez biztos. Figyelnie kell a kintről érkező interakciókra, a sötétből jövő információkra. A környezet változására, de még rám is. Kőkemény meló. 1000% odafigyelést igényel, nem kevesebb energiát és kockázatot. Alapszabály, hogy a segítőinket nem bánthatják, amíg azok csak segítőkként vannak jelen. De ha védelmi pozícióba lépnek át, akkor áttestálják magukra a harcos címkét, s innentől fogva védettségük megszűnik. Ennek tudatában pedig imádkozom azért, hogy Dorian ne legyen ostoba és ne lépjen át egy határt.
Amíg a közönséget hergeljük fel, én a felsőmtől szabadulok meg, és csupán néhány kézmozdulat, és két kör séta az, ami az én rajongóimnak jut, ha lehet őket rajongónak nevezni. Mert a meccs, hamarabb elkezdődik, mint arra bárki számított volna. A ringen kívülről ugyanis még a gong megszólalása előtt egy kés repül felém. S mielőtt még akár én, akár a nézők, vagy a segítők észrevehetnék a felém repülő ezüst kés villanását, vagy a kiindulási pontját, az a hátamba fúródik, egyenesen a lapockám mellé. Megrogyik a térdem és csak annak köszönhetem, hogy nem zuhanok egyből el, hogy a köteleken át tudom vetni a karomat. A leszámolás elkezdődött. Az adrenalin szintem az egekbe szökik, és olyan harag fog el, hogy a józan eszem azt hiszem végleg búcsút int. Megszédülök, kicsit forogni kezd velem a világ, de aztán újabb adag gyűlölet és esztelen, fékezhetetlen düh száguld végig az ereimen. Gondolkodás nélkül hagyom, hogy Becks elszabaduljon. Ha már a halál torkában vagyok, rajtam ne múljék. Én is tudok tisztességtelenül játszani. A kérdés csupán az, hogy meddig. Lassan felegyenesedek. A padlóra nézek. A vérem már alattam vöröslik. A fájdalom lassan elmosódik. Hátra feszítem a karom és megtalálom a kés nyelét. Ujjaim ráfonódnak, és bár hallom, hogy valaki azt kiáltja, ne, kirántom. A penge messze repül a kezemből, egyenesen az egyik tartóoszlop paneljébe. Pokolian jól tudok célozni. Aztán megfordulok és a számra valami eszelős, rémületes vigyor ül ki.
- Hát így játsszunk már, pajtikáim? - kérdezem, miközben a tömeg harcra buzdít, aztán villámgyorsasággal nekiiramodok, s Hellfire úgy repül neki a ring kötelének egy jól irányzott mellbe rúgást követően, hogy szinte hallani vélem a szíve fölött megroppanni a szegycsontját. Ha harc, én állok elébe. De ingyen nem adom a bőrömet. A pasas nekihátrál a kötélnek, majd lepattanva róla elterül. Nem nagyon kap levegőt, ezért hogy biztos ne legyen baja, lendületből bele is térdelek. Vért köhög fel. Megpróbál felállni, de nem hagyom. Elkapom a karját, s úgy rántom ki a vállát a helyéről, mintha csak csirkeszárny lenne. Eszeveszett kínjában felhördül, mire ketten rontanak be rám, hogy lefogjanak. Meg akarom ölni a pasast, csak ez lebeg a szemem előtt, de ehelyett néhány jól irányzott öklöst kapok az arcomba. Felreped a szám, a szemem, a szemöldököm és az állam is. A bal fülemből vér folyik és szédülni kezdek, de csak soroznak tovább, míg Hellfiret le nem húzzák a ringből. A gong megszólal.
A sarokba vonszolnak és a kezembe nyomnak egy palack vizet. Meghúzom. Doriant keresem a tekintetemmel.
- Ne gyere be. Semmiképp ne gyere be, értesz engem? - szólok hozzá levegőért kapkodva, és már érzem, hogy az egyik szemem elég csúnyán kezd bedagadni. Lehajtom a vizet és megpróbálok koncentrálni.
- És most lépjen a ringbe az a bátor harcos, aki meg meri kockáztatni, hogy Silent Killer kiterítse, akár a medvebundát a kandalló elé! Ez itt, hölgyeim és uraim nem babazsúr! Akinek nem bírja a gyomra, az menjen és nézze a Netflixet! Ez itt nem színjáték. Itt a vér, vér. A törés az törés. Nem színjáték, nem kozmetika. Amit itt látnak, minden valóság. Kés? Az is! Vér? Az is! Törött fogak? Az is! Hellfire talán sosem épül fel a sérülésekből amit bezsebelt. De így jár az, aki belép ebbe a ringbe. Vállalja a kockázatot, hogy kileheli a lelkét. S mindezt az önök szórakoztatására! Szóval most, hogy Hellfire feladta a küzdelmet, jöhet a következő harcos....
S a következő menetben kissé szédelegve ugyan, bezsebelve néhány rúgást, de újabb nyereséget könyvelhetek el. Aztán még egyet. Majd negyed óra pihenő utána mit jószerével majdnem eszméletlenül töltök el egy műanyag vödrön pihegve, végre bejelentik Boris Azarovot.
- A következő mérkőzés pedig amit mindenki várt - Infamous és Silent Killer! - a bemondó hangja akár egy sziréna, úgy hasít az agyamba. Újabb palack vizet nyomnak a kezembe, ezt is lehajtom. De a gyomrom nem nagyon akar jobban lenni. Kezdenek összemosódni az emberek, de azért felállok. Látom Dorian arcát, a keze után nyúlok, de elvétem. Megrogyik a térdem.
- Bassza meg -  nyögök fel, majd újra a barátom arcát kutatom. Csak elmosódott paca, még a még ép fél szememre is - Ne gyere be, megértettél? - kérdezem, és szédelegve a ring felé vonszolom magam, ahol Boris megfeszülve vár rám, szálegyenesen. Izzadok, ver a víz és ráz a hideg. Nagyon nem stimmel valami, mert nem szoktam ilyen állapotba lenni, akárhogy is vernek meg. Azért csak bemászok a ringbe, és igyekszem jól tartani magam, bár a hányinger kerülget és alig látok. A meccset ennek ellenére elindítják, és mielőtt felemelhetném az öklömet, akkorát kapok, hogy elterülök, mint a tarlós béka. Újabb adag vér szivárog ki a szám sarkából. Infamous a hátamra térdel, éppcsak elkerülve, hogy a gerincem kettétörjön.
- Hogy ízlik a saját halálod íze, Silent? Hmm? Megmondtuk, hogy ne keménykedj, mert megjárod! Ez a mi környékünk, a mi városunk! Ha tovább ugrálsz, kivégzünk, mint egy kutyát. S ha veréssel nem megy, elérjük, hogy legyengülj annyira, hogy senkinek ne tűnjön fel miért is vesztett a bajnok - hajol a fülemhez, majd lelkesen beleveri a fejem kétszer a ring padlójába. Lemászik rólam, annak biztos tudatában, hogy nem tudok felállni. De négykézlábra emelkedek. Lassan elvánszorgok a kötélig, ahol sikeresen lehányok valakit, de úgy telibe. S végül összeáll a kép. Felállok.
- Dorian! Doriaaaaaan! - ordítom el magam kétségbeesetten, és ha meghallom vagy meglátom, a felsőjére markolok. A légzésem szapora, a szívem a torkomban dobog, majd kiugrik a helyéről. Ver a víz, szédülök - Dorian...én sosem...sosem hányok...sosem...ennél több kell, hogy kiüssenek. Engem...a víz...azt...azt hiszem...- próbálom magyarázni, de a szavaim összeakadnak a számban. Mi az a szó amit keresek?
- Empoisonné! - nyögöm végül az anyanyelvemen, hátha megértik, de aztán Boris kötelet ránt elő és akár egy meglasszózott borjút, a nyakamnál fogva úgy ránt vissza a ring közepébe, mint egy cafat húst. A nyakam körül a hurok elzárja az oxigént, és a méreg, amellyel megitattak, elkezdi igazán kifejteni a hatását. A gyomrom észveszejtő görcsökkel rándul össze, és már csak arra tudok gondolni, hogy milyen csodás életem volt az utóbbi időben. Hisz ha röpke pillanatra is, de megtapasztalhattam milyen az igazi boldogság. Szeretlek Nora!

Néha tényleg nem értem, miért kell folyton ilyen dolgokba keverednem. Oké, időnként valóban előfordul, hogy magam keresem a bajt, meg tény, hogy a munkámmal is bevonzhatom a veszélyes szituációkat, de amikor semmi mást nem szeretnék, csak egy nyugis estét, mégis miért kell egy ilyen helyzetben találnom magamat? Munkaidőn kívül rohanok, hogy életet mentsek, mert nem is hagynak nekem más választást, aztán belecsöppenek valami őrületbe, ahol felnőtt, majdnem értelmesnek látszó férfiak egymást gyilkolják mások szórakoztatására, és az őrjöngő tömeg közepén nem mást találok, mint a pasit, akivel már hetek óta randizgatok. Naná, hogy sokkol a dolog, meg felháborít, és egy kicsit talán meg is ijeszt, bár az utóbbi a legkisebb gond. Persze már az első pillanattól fogva sejtem, amint a közelébe férkőzöm, hogy nem itt, és nem most fogok választ kapni azokra a kérdésekre, amelyek sorozatosan villannak fel most a fejemben, de azért reménykedek, hogy legalább megpróbál úgy tenni, mintha szeretné megmagyarázni nekem a szitut. Ehelyett viszont épp hogy csak nem küld el a jó büdös francba, de cserébe rám parancsol, hogy el ne merjek mozdulni mellőle.
- Seggfej – bukik ki belőlem ösztönösen, és ráharapok a nyelvemre, hogy inkább ne is mondjak többet. Helyette szúrós szemekkel meredek hol rá, hol a ringre, a mellkasom előtt összevont karokkal. A magam felpaprikázott módján azért még így is eleget teszek a „kedves kérésének”, és maradok a tövében. Amúgy sem szívesen keverednék most el mellőle. A tömeg eddig is totál őrülten viselkedett, de ahogy az események haladnak előre a mérkőzés folyamán, úgy vadul meg egyre inkább körülöttünk mindenki. Ez részben igaz Dorianre is, aki reflexből könyököl orrba valakit, majd szólja le annak haverját is. Mi tagadás, ez a feszültség lassan átragad rám is. Aligha tudnám figyelmen kívül hagyni az orrom előtt kibontakozó történéseket, hiszen meglehetősen durva dolgok történnek a ketrecben. Mentős vagyok, láttam már én is egyet s mást a munkám során, de élőben végigkövetni ami itt zajlik, az még nekem is sok. Az arcom rándul, fintorgok, sőt, egyes ütéseknél még az arcomat is el kell fordítanom. Ez kurvára beteges, ami itt zajlik. De valamiért mégis muszáj néznem. Talán azért, mert az iménti félig kihallgatott párbeszédből világossá vált számomra, hogy ha rosszra fordulnak a dolgok, Dornak is muszáj lesz közbeavatkoznia, és könnyen belekeveredhet maga is, azt meg nagyon nem szeretném. Szóval bármennyire legyen is unszimpatikus az „izomagy” haverja, remélem, hogy élve és többé-kevésbé épségben kikerül onnan, lehetőleg a saját lábán. A dolgok azonban egyre csak rosszabbak és gyomorforgatóbbak lesznek, és ez fokozatosan kikezdi az én idegeimet is. Amikor a Silent Killernek nevezett leokád valakit, először az jut eszembe, hogy valószínűleg már agyrázkódást is kapott. Feszülten, némi aggodalommal lépek én is közelebb, ahogy Dorianért kiált.
- Kurva élet... - nyögök fel magam is aggódva, amint kiderül, hogy mérgezésről van szó. A francba! Ez már csak rosszabb lesz, ha Dor nem hozza őt le onnan. Ez számára is hamar világossá válik.
- A kocsim? Az a túloldalon van – ingatom a fejemet szinte már bocsánatkérően. - Az épület másik felénél, az utca túloldalán – pontosítom a válaszomat. Nem lesz egyszerű odáig eljutnunk. Amint Dorian elkezdi magyarázni, hogy segítenem kell, és nehogy elmozduljak mellőle, feszülten figyelem minden szavát, és elönt a harag, legszívesebben bemosnék neki egyet az egész szitu miatt, mégis csak a fogaimat összeszorítva bólintok, hogy mindent felfogtam. Bár azt elfelejtette közölni, hogy figyelemelterelés gyanánt tömegverekedést akar kezdeményezni. Ezek az emberek tényleg mind veszettek. Túlteng bennük az ősemberes feszkó, vagy nem tudom, de ha nem hajtanám le időben a fejemet, az egyik ökle a kobakommal küldené meg a mellettem levőét. Aztán már a ring mellett vagyok, és az idegeskedéstől az ujjaimat tördelve figyelem, amíg Dor felkaparja a padlóról a haverját, és a lesegíti őt mellém. Most már minden porcikám azt kívánja, hogy bárcsak valahol nagyon máshol lennék, de közelebb araszolok, és a férfi másik válla alá nyúlok. Önvédelmi edzőként mondhatjuk, hogy edzett vagyok magam is, de azért ennyi súlyos izomköteget egyedül holtbiztos, hogy nem tudnék megtartani, szóval remélem, hogy Dor erősen tartja a haverját, és én csak amolyan pót-támaszték maradok, ellenkező esetben tuti itt fogok kilapulni. Az út a kocsimig kész akadálypálya, a sok őrült között, a félájult pasit cipelve, de amikor már kezdem azt hinni, hogy sosem jutunk el odáig, végre célt érünk.
- Oké – bólintok szusszanva, amint lekerül a vállamról a súly, és a hátizsákomat kézbe véve kiveszek belőle egy üveg vizet. Nagyjából másfél liter lehet benne, Ashton drogos haverjának hoztam, de az olyan állapotban volt, hogy nemigen volt rá szüksége. - Először is ezt itasd meg vele. Lehetőleg mindet – nyújtom át Dornak a vizet, majd tovább kotorászok a táskámban, amíg meg nem találom, amire most szükségem van. Egy kis üvegcse Calcimusc, amiből 100 milligrammot szívok fel egy fecskendőbe. Mivel fogalmam sincs, mivel mérgezhették meg a pasast, csak annyi biztos, hogy megitta a mérget,ami láthatóan nem valami maró vegyület, jelenleg ez a legtöbb, amit tehetek érte. Orális mérgezésnél ez az adszorbens univerzálisnak számít, úgyhogy valamennyit biztos segíteni fog, de utána így sem ártana kórházba vinni, hiszen egyébként is szörnyű állapotban van. - Megtartanád a karját? - nézek fel Dorianre, mert nem szeretném, hogy a barátja ellenkezni vagy hadonászni kezdjen, aztán kárba menne a gyógyszer. Ha Dor segít, hamar ki is tapogatom a vénáját, és beadom az ellenszert. - Ennek hamarosan hatnia kell – jelentem ki, majd magunk mögé pillantok, hogy meggyőződjek róla, nem követett bennünket senki időközben. Mielőbb kocsiba kéne pattannunk, és elhúznunk innen.

Súlyos szavak zúzzák szét maradék reményem sugarát.
Nem jutok ki élve.
Mégsem ez az első gondolat amely fogva tartja az elmémet. Nora! Szerelmem homályos arcképe sejlik fel előttem. Az a gyönyörű mosolya, a selymes haja, amelyet a házimunkához mindig feltornyoz a feje búbjára, és igyekszik tökéletesen összesimítani a tincseket, de néhány mindig elszabadul. A szeme sarkában összegyűlő nevetőráncocskák, amik miatt olykor aggódva vizsgálja az arcát a tükörben, és bizonytalanabb pillanataiban vaskosan bekeni ránctalanító krémmel, de én csak azt látom, hogy ezek azért vannak mert mindig mosolyogva beszél a kislányunkhoz, hozzám. Szinte hallom a hangját is: Gyere haza! Chris, mondd, merre jársz? Gyere haza! Itt várunk rád!
De nem mehetek. A ring kötele a bőrömet horzsolja vörösre, ahogy átbukok rajta. Nem látok tisztán, nem értem mit mondanak körülöttem. Annyit tudok csupán, hogy Dorian lehet az utolsó mentsváram ebben az őrületben, így a nevét kiáltozom artikulálatlanul, összeakadó nyelvvel. Mert a diagnózis félelmetesebb mint bármi amit mondhatnék. Harcos vagyok. Férfi. Igazán férfi. Nem bújok anyám szoknyája mögé, ha ki kell állnom, nem futamodok meg gyáván. Féltem az életem, és esztelenül nem rohanok a vesztembe. De küzdelem során nem hagyom magam mögött az árnyékomat harcolni. Most azonban aljas fondorlat tör az életemre. Ócska trükk, számíthattam volna rá, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen volumenű helyen képesek lesznek ezt megcsinálni. Ez nem babazsúr, tudtam eddig is. De ez most kiverte nálam a biztosítékot.
Próbálom elmondani Doriannek mi az, ami több, mint sejtés, de csak az anyanyelvem szavai jutnak eszembe. Nehezen megy az angol, így ahogy tudom, úgy mondom, hogy megmérgeztek, mielőtt ismét elragadnának. A torkomra szorított kötél eszembe juttatja azt a pillanatot amikor Nora először látott ebben a ringben. Sejtése sem volt arról, mit teszek ha épp nem a lányomhoz megyek látogatóba. Itt először szembesült azzal, milyen a vadabb oldalam. Hogy nem vicceltem amikor azt mondtam, veszélyes vagyok. Akkor is majdnem itt maradtam, de ő közelebb lépett. Emlékszem a tekintetében a rettegésre, de összeszedte magát és azt kiabálta, keljek fel. Harcoljak.
Harcoltam.
És győztem.
Vesztes helyzetből újra talpra álltam, úgy, ahogy másnak talán nem sikerült volna. Mert Nora erőt adott. ŐK adtak erőt, hogy tovább harcoljak. De most nincs itt Nora. Csak a képzeletem játszik velem, míg a kötél elszorítja az oxigénellátást az agyamban. A kezem egyre erőtlenebbül szorítja a torkomra csavart gyilkos eszközt, majd lassan elsötétül minden. A kezem lehanyatlik mellém, már nem tudok tovább küzdeni. A tüdőm utolsó korty lélegzetért küzd, míg a testem zsibbadttá válik. Mintha egy üvegbúra alól hallgatnám a körülöttem létező világot, vagy egy medence aljáról. Zavaros, bugyborékoló hangok, amelyeknek egy részét sem értem. De hirtelen ismét friss levegő áramlik a tüdőmbe, a szorítás megszűnik a torkomon. Valaki áttapos az alkaromon, de szinte nem is érzem. Sípolva lélegzek, amikor érzem, hogy valaki felnyalábol a padlóról. Köhögve próbálok lélegezni, nehezen megy. Hányingerem van és iszonyatosan forog velem a világ. Segíteni szeretnék, mert tudom, hogy nehéz vagyok, és csak sejtem, hogy Dorian jött be értem a ringbe.
- Mondtam...hogy...ne gyere be...- nyögöm szédelegve, de azt sem tudom, tényleg kimondtam-e a szavakat, vagy csak az agyam űz velem gúnyos tréfát. A gyomrom újra bukfencezik egyet, megint hánynom kéne, de már nem tudok mit kiadni a gyomromból. Érzem, hogy vonszolnak valakik valamerre, és mivel nem a nyakamnál fogva, úgy hiszem ez Dorian lesz. A másik oldalon ötletem sincs ki lehet, de nem is nagyon érdekel jelenleg. Ismét kezd elsötétülni a világ.
Próbálok küzdeni ellene, néhány lépést fel is állok, hogy segítsek vinni önmagam, de az erő ismét elhagy.
A sötétség győzedelmeskedik felettem. Elájulok.
Percek vagy órák telnek el? Nem tudom. Valaki vizet akar lenyomni a torkomon, de én küzdeni próbálok ellene, míg kicsit ki nem tisztul az agyam. Egy autóban vagyok. Hátsó ülés. Por száll az orromba. Ráférne egy kárpittisztítás.
- Nem kell - hörgök, de aztán csak nyelek jócskán a vízből. Hallom Dorian hangját, és egy nőét. Valami megszúrja a kezem, reflexből rántanám el, de valaki erősen lefogja. Elködösül az agyam, pánikba esem.
- Mit...mit akartok?- kezdek kapálózni, ahogy erőmből telik, de az most nem sok van - Ne...hagyjatok! - próbálok harci üzemmódba kapcsolni, de a túlzott erőfeszítések meghaladják az erőmet. Felpillantok, kipislogom a szememből a delíriumot. Dorian térdel felettem és a nő...a bosszantó kis béka. Nem tudom hová tenni. Kábán, kétségbeesetten nézek le a karomra amelyből egy tű meredezik az ég felé, benne valami löttyel ami épp a vénámba szivárog.
- Mi a picsa? - kérdezem felháborodottan, de aztán ismét elszédülök. Felrémlik néhány ígéret, amelyet Dorian tett nekem. Haza kell mennem a családomhoz. De nem most. Nem így. Utolsó erőmmel ragadom meg a nő karját és egyenesen a szemei közé bámulok opálos kékjeimmel.
- Kórházba ne!
Határozott utasítást adok, már amennyire tőlem telik, aztán lehanyatlik a kezem róla és ismét elájulok. Hogy merre visznek, mi történik, mennyi idő telik el míg magamhoz térek? Nem tudnám megsaccolni sem. De ha egy kis eszük van, hallgatnak rám. Dorian tudhatja jól, hogy ezek most nem fognak egy darabig nyugodni, és ha kórházba visznek, nagy eséllyel megölnek még mielőtt aláírnák a zárójelentésem. De haza sem vihetnek, mert Lottie és Nora ha meglátnak így biztos teljesen kiborulnak, arról nem is beszélve, hogy talán követik a kocsit és így megtalálhatják a családomat, amit eddig ügyesen eltitkoltam előlük. Egy dolog biztos jelen pillanatban. Ha túlélem ezt az egészet, ők is felkerülnek a fekete listámra. Addig nem nyugszom míg minden ellenségem el nem pusztítottam.