Nem akartam ma eljönni a szülői házba. Hogy miért? Hát pontosan azért ami végül történt, és aminek következményeként hatalmas robajjal vágódott be mögöttem a bejárati ajtó, és a cipőm kopogása eszementen visszhangzott a márványlépcsőn az éjjeli csendben. Apám öles léptekkel tartott utánam, noha én ebből semmit nem érzékeltem. Dühös és sértett haraggal robogtam az autóm felé, hogy mihamarabb magam mögött hagyjam ezt az egész istenverte színjátékot. Arról volt szó, hogy csak egy szűk családi vacsora lesz, amelyen kedélyesen elbeszélgetek apámmal, szúrós pillantásokkal illetem az ismételten rommá vedelt anyámat, és persze a megszokott módon egykorvolt szobámban, az éjszaka nyugalmában azon morfondírozok majd, hogy mivel is üssem el az est hátralévő részét. Néha az unalom sokkal rosszabb, mint a bőség zavara, amikor egyszerre ötven helyen is lehetnél, ha akarnál. Helyette mit kaptam? A Kent családot, a Mr. “Énvagyokmindennőálma” Archibald díszvendéggel és a sértően világító fogpaszta reklám mosolyával egyetemben. Csak ezt az apám valahogyan elfelejtette velem közölni, amikor a mai vacsorát leszervezte és kedélyesen meghívott rá engem. Tudhatná - hiszen ezen tulajdonságomat éppen tőle örököltem- hogy leginkább a meglepetéseket utálom. Gyermekkorom óta így volt. Se születésnap, se karácsony, se semmiféle jeles esemény kapcsán nem tudtam elviselni, hogy ha nem tudom előre mit fogok ajándékba kapni. Nyugodtan adja csak, semmi bajom vele, csak tudjam mi az, és majd én szépen eljátszom mennyire örülök neki, és mennyire meglepődöm amikor meglátom. Valahogyan ez az egész kellett az életembe. A véremben volt a megjátszás, és ezt pontosan annak az embernek köszönhetem, aki most éppen azt készül számon kérni rajtam, ha véletlen kibillenek a szerepemből és nyers őszinteséggel küldök el valakit nemzőatyja nemesebbik felére trambulinozni. Archibald arca másodpercek alatt kelt versenyre a nappali fehér selyemtapétájának árnyalatával, és persze kínos másodpercek következtek, amelyben mindenki a szótlanság jótékony álcája mögé menekült. Persze lehettem volna diszkrétebb, és fogalmazhattam volna kevésbé sértő módon, de ahogyan mondtam is: gyűlölöm a meglepetéseket, és nem is nagyon tudom visszafogni olyankor magam, ha mégis arcul csapnak egyel. És éppen az apám...mintha jól pofon vágtak volna, miután egy kéz megsimogatta az arcomat. Ó persze, én vagyok a hülye, hiszen nem is nagyon várhatnék mást tőle. Connery szenátor egy valamiben soha nem változik: az utolsó mozdulatát is, az utolsó lépését is az érdekek mozgatják, amelyeknek legkevesebb közük sincs alapvetően az érzelmekhez. Nem mintha ne éppen emiatt a tulajdonsága miatt csodáltam volna, vagy éppen bálványoztam volna.
A feltámadó szélben csak hanyag eleganciával lobogott utánam az azúrkék ruha uszály szerű selyme, melyet egy határozott mozdulattal markoltam meg a kezemmel, és egy újabb dühös szuszogás kíséretében vetettem át a karomon. Megkerültem a szépen gondozott sziklakerteket, apró kis gömbökre nyírt sövényeket, és az éjszakában egyforma, elfolyt feketében pompázó rózsafákat. Apa hangja élesen csendült a hátam mögött, és egy másodpercre össze is rezzentem, de nem álltam meg és nem fordultam hátra, így azt sem vettem észre, hogy mielőtt még elértem volna a kocsimat, már ott volt közvetlenül mögöttem és a karomon megragadva perdített szemben magával.
-  Azt mondtam, hogy állj meg! Mit gondolsz, hány államon keresztül fogok rohanni utánad? Gracie! Mégis mi a franc volt ez odabent?- a fejének egyetlen biccentésével a ház felé jelzett, miközben én, fújtató bika módjára igyekeztem kiszabadulni a szorításából.
- Ugye fogalmad sincs, hogy mit műveltél? Hány tárgyalásomba és még ki tudja mennyi bocsánatkéréssel eltöltött látogatásomba fog kerülni, hogy kiengeszteljem azt a seggfej Kent tanácsost? Gracie, az isten szerelmére, olyan nehezedre esik csak egy egészen kicsit kedvesnek lenned velük? Tudod, hogy mi minden múlik ezen….nagyon is tisztában vagy vele. Én számítok rád! Tényleg és őszintén….- bla bla...az első dühös kirohanást követte a szentbeszéd. Ismertem már a forgatókönyvet és ismertem már az apámat annyira, hogy tudjam milyen pszichológiai szisztéma szerint zajlottak az efféle dolgok. Merthogy azután a legédesebb minden szó, miután az első mondatokkal szinte fizikálisan masíroztál át valakinek a lelkén. Na nem mintha abban ringattam volna magamat, hogy nekem van egy minimális lelkem is. De maga az egész folyamat nem először zajlott így, és bevallom simogatta az egómat az ami ezután következett. Apa pedig adta alám a lovat azzal, hogy egyre inkább és egyre lágyuló hangon magyarázta el miért olyan fontos ez az egész kapcsolat a Kent családdal, hogy mi mindent nyerhetünk azzal, ha a jövőben egyre szorosabbra és egyre erősebbre fűzzük velük a viszonyunkat. Fűztem volna én, de tényleg, ha Archibald csak egy minimális szenvedéllyel rendelkezett volna. Helyette nem volt benne több izgalom, mint a lágy-vörös rúzsomban a táska mélyén. Az legalább felállt ha kicsavartam a kupakjából és úgy is maradt amíg akartam. Egyre kevésbé szuszogva hallgattam apámat, és az ujjainak szorítása minden egyes lágyuló mondata után engedett, végül már egy apró cirógatás kiséretében lehullott, és magához ölelt mint régen. Ez a bizalmas mozdulat volt aztán az efféle szenvedélyes vitáinknak a vége, amikor persze mindig megadtam magam neki, és megígértem, hogy legközelebb igyekszem visszafogni magam. Nyilván tudjuk mindketten, hogy nem fog menni, hogy egy következő ilyen alkalommal ugyanezt a hisztériát lejátszom majd, de persze a színjáték végett mindketten belementünk.
- Gyűlölöm az egészet, apa!- fakadtam ki őszintén, mire a megértő bólogatások kíséretében már nyitotta ki nekem a vezető felőli ajtót, hogy be tudjak szállni. A csókja a homlokomon forróbb volt mint az enyhe őszre emlékeztető éjjel hűvöse.
- Tudom, Gracie! Vannak dolgok amiket nem szeretünk, mégis megtesszük. Erről szól az életünk. A politika nem más mint egy eszement és kiszámíthatatlan sakkjátszma, amiben mindenki csal. De amíg elhiteted velük, hogy egy egyszerű gyalog vagy, éppen úgy mint ők, nem fogják észrevenni, ha királynőként megadod nekik a mattot. Idő kell amíg ezt megtanulod, de erre vagyok én. Biztosan haza akarsz menni? Itt maradhatsz ha akarsz..- óvatos próbálkozás volt részéről, mert sejtette, hogy csak megrázom a fejem tagadólag. Nem csupán a kínos helyzet miatt, hanem mert ma estére már elegem volt Mrs. Connery részegen előadott ifjúkori történeteiből. Az anyám rémesen kispolgári tudott lenni ha ivott, és ami azt illeti elég sűrűn nézegette a poharak alját. Ujjaim finoman simultak a kormányra és visszanézve apámra valami mosoly félét erőltettem az arcomra. Nem túl sikeresen azt hiszem, bár teljesen mindegy, őt nem lehetett becsapni, ahogyan apa sem tudott engem. Túl jól ismertük egymást, és túlságosan hasonlítottunk. Nem marasztalt tovább, és nagyjából öt perc múlva már búgott alattam a kicsike, ahogyan a szivárvány fényű, gyérülő belvárosi forgalomba vetettem magam. Apró, ragyogó kövekkel kirakott magasított sarkú kék topánom egyre erőszakosabban taposta a gázpedált, és észrevétlenül léptem át a sebességhatárt. A felnyitott tetőablakon keresztül a szél sepert át a hajamon, de ez a legkevésbé sem érdekelt most. Nem is vettem észre pontosan hova tartok, csak az volt gyanús egy idő után, hogy már régen magam mögött hagytam a luxus éttermek pazarul egykedvű sorát, és magam mögött a zsebkendőnyi parkot is, amelyre lenéztem a hálószobám erkélyéről. Apám megteremtette számomra a luxust, és nekem eszemben sem volt lemondani róla, noha jól tudom mi ennek az ára. De most őszintén. Mi az aminek nincs ára ebben a nyomorult életben? Hogy a levegőnek, mondanád te….tévedésben vagy. Éppen a levegő kerül a legtöbbe. Mert még lélegzel, mert még életben vagy, bár gondolkodni időnként roppant kínos, nemdebár? Filozófikus gondolkodás nem igazán jellemző rám, sokkal gyakorlatiasabb vagyok ennél, de ha haragos vagyok, akkor gyakran előjön. Még mindig nem sikerült tökéletesen lecsillapodnom, és pontosan ez a figyelmetlenség okozta, hogy csupán már akkor vettem észre, hogy követnek, amikor egy gyéren megvilágított kertvárosi utcán hajtottam végig.  Tudom, hogy mit kellett volna tennem, ahogyan azt is tudom, hogy nem kellett volna visszautasítanom apát, amikor megint testőrt akart mellém adni. De az igazat megvallva elegem volt a bárgyú képű, szótlan és sótlan alakokból, akik buddhai nyugalommal ácsorogtak a közelemben, és inkább riasztó volt a jelenlétük, semmint megnyugtató. Ha lehet ezt mondani hozzászoktam már ahhoz  a helyzethez, amikor veszélyben van az életem. Apa révén a rivalda fényben élek, mióta csak megszülettem, bár fele annyira sem éles az a fény, mint mondjuk egy celeb filmcsillagé, de azért jut belőle rendesen. Öt évesen raboltak el először, akkor tele voltak velem az újságok. Nem sok mindenre emlékszem, amire pedig igen azt igyekeztem mindig olyan mélyre ásni amennyire csak lehet. Azóta vagy vigyázott rám valaki, vagy éppen nem voltam annyira fontos többé, hogy rám pazarolják a felesleges energiáikat az efféle dolgokra specializálódott alakok. Egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogy esetleg veszélyben lehetek, bár a szenátor sosem arról volt híres, hogy tisztességesen játszik, és bizonyos kapcsolatai elég messzire és elég mélyre mutattak a bűn mocsarában. De a politika ugyebár belül rohad, kifelé csillog. Számomra mégis van annyira vonzó, hogy ebben képzeljem el magam a későbbiekben. Csak hát addig még rögös és nagyon ingoványos út vezet, amelyben elsősorban éppen az apámat és az elvárásait kell majd kijátszanom. Erre szokták mondani, hogy a fagyi visszanyal, de legalább ízletes. A visszapillantó tükörben folyamatosan hátrafelé pislogtam és azon gondolkodtam, hogy merre menjek, vagy éppen merre forduljak, hogy lerázzam a ma esti kéretlen kíséretemet, de végül úgy döntöttem - utólag belátom a legrosszabb döntés volt a sok választható opció közül-, hogy nyílt színi támadást intézek azokhoz akik a nyomomba szegődtek. Mehetek nyilvános helyre, ahol nagy a tömeg, de minek? Vagy haza is...megtalálnak ha akarnak. Lassan lefékeztem az egyik ház előtti sövény tövében, és letekerve az ablakot kikönyököltem. A bal oldali visszapillantó tükröt figyeltem, amelyben tökéletesen látszott a tőlem pár méterre leparkolt autó, és az abból kiszálló alak. Mintha távolabb még egy autó feltűnt volna, de annyira nem az kötötte le a figyelmem, hogy pusztán egynéhány másodpercet szenteltem neki. Lassan, szinte idegtépően lassan koppanó, közeledő léptek, egy árnyékba burkolózó alak, akinek a háta mögül rajzolt árnyékos kontúrt a nem túl erős fényű utcai lámpa. A kertvárosok amúgy sem a legjobb világításukról híresek, főleg mert nyaranta a dús lombú fák még inkább elveszik a fényt. Féltem volna? Egy kicsit….na jó eléggé, mert az idegen elég határozottan tartott az autóm felé, hogy aztán egy fél pillanattal később szemmagasságba hajolva nézzen be az autómba.
- Valami gond van a járgánnyal, kishölgy?- rekedt, dohányrágott hangjából elég jól ki lehetett venni valamiféle texasi és olasz akcentust. Az olasz elsősorban abban nyilvánult meg mintha énekelt volna. Volt a mondatának valami furcsa és idegen dallama.
- Az enyémmel semmi. És a magáéval?- feleltem, és egy óriási, láthatatlan gombócot gyűrtem le a torkomban. Rossz előérzetem volt, és már abban a pillanatban megbántam az egész akciómat, amikor elfordítva a kulcsot leállítottam a motort.
- Nem tudom. Állapítsa meg ha esetleg ért hozzá!
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kiszállnom.- kockáztattam meg, amikor hirtelen, a semmiből egy fegyver csöve villant az árnyékok között és egyenesen rám szegeződött.
- Én mégis azt mondom, hogy jó lenne, ha megnézné…- csendesen beszélgettünk, és egy pillanatra felötlött bennem, hogy ha bárki, akármilyen indíttatásból éppen az ablakban kukkolna, egy könnyed éjji csevelynek vélné a beszélgetést. Nem hiszem, hogy volt választásom, így kiszálltam a saját kocsimból, és a fickó mellett haladva a másik felé indultunk immáron közösen. Vannak helyzetek, amikor hidegvérrel kell elviselned azt ami történik. Nem engedheted meg magadnak, hogy kiborulj, hogy segítségért kiabálj- alig nyitnád ki a szádat, már egy golyó ütne külön menetet a halántékodon, örök némaságra ítélve- és azt sem engedheted meg, hogy egy másodpercre is engedd láttatni magadon azt, hogy valójában rettegsz attól mi fog történni. A meglepetés ereje...én pedig, mint arra már korábban rávilágítottam, gyűlöltem a meglepetéseket. Egy sötétkék autó hátsó ülésére tuszkolt be az idegen, ahol már ült valaki más is, miközben ő is bepaszírozta mellém magát. Elől is ültek ketten, de mivel nem fordultak hátra nem láthattam az arcukat. Remek! Telt ház.
- Indulj Lui!- adta ki az utasítást mellettem a fickó, miközben én elfordítottam a fejem, és az orromat megcsapta a keserű mandulára emlékeztető arcvíz illata a másik oldalról. A sofőr indított és padlógázzal zabáltatta fel a kocsival a kertvárosi aszfaltot. Megkérdeztem volna, hogy hova megyünk, de minden bizonnyal felesleges, mert vagy nem kapok rá választ, vagy pedig egy pofonnal intézték volna el. Jobb esetben.
- Ugye nem ütötted meg?- hangzott fel az első ülésről egy újabb olasz akcentussal átitatott hang, sokkal erősebb mint azé, aki magával ráncigált.
- Nem. A főnök szigorúan megtiltotta.
- Helyes. Akkor maradjon is így.
Nem nagyon értettem miről beszélnek, vagy éppen ki az a főnök, de minden bizonnyal hamarosan megtudom majd ezt is. Egy másodpercre belenéztem az első visszapillantó tükörben, és meg mertem volna esküdni, hogy az a korább kocsi, jó pár méterrel mögöttünk szintén elindult. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem hozzájuk tartozik….de hogy mégis ki és mi célból követi az engem korábban követőket nem tudtam rájönni. Csak abban voltam biztos, hogy hosszú éjszakám lesz, és nagyon nem voltam boldog attól, hogy még csak fogalmam sincs hova visznek és egyáltalán miért. A külváros proli negyede felé tartottunk. Arra a részre ahol egymást érik a kartonnal körülbélelt házak, a korcs kutyák keserves ugatása messzire hallatszik, és ahova normál esetben még fényes nappal sem tettem volna be a lábam. Most sem önszántamból tettem. Hirtelen fékezett az autó egy régi, valamikor szebb napokat látott, mostanra kísértet tanyára emlékeztető viktoriánus ház előtt, melynek kőkerítése  foghíjas volt, a kertet felverte a gaz, ami ebben a sötétben vékony, csontos ujjakra emlékeztető kuszasággal kapaszkodott az ég felé. Megborzongtam egy pillanatra. Újra belenéztem a visszapillantóba, és az idegen autó, valahol az utca végén állt meg, leoltott lámpáival teljesen beleolvadt a környezetébe. Vajon miért reménykedem abban, hogy nem ellenség ül benne? Vajon miért gondolom, hogy több van az egész mögött mint azt gondolnám? És vajon mi a francnak kellett nekem otthagynom azt a a vacsorát? Most benne vagyok rendesen a slamasztikában. Hirtelen rángattak ki a kocsiból és taszítottak a ház irányába.
-  Kis udvariasság nem ártana!- jegyeztem meg némiképp sértetten, bár a helyzethez képest túl bátran ami azt illeti.
- Mit gondolsz kislány hol vagy, a Hiltonban, első osztályú kiszolgálással? Mi még kedvesek voltunk. Szóval addig örülj, amíg ennyire udvariasak vagyunk veled! Na, haladj!- újabb lökést éreztem, és úgy döntöttem inkább teszem amit kér, egyetlen hang nélkül. Minden felesleges lenne, és időhúzás.