Parker a baráti körében főként hallgatóságként és tanácsautomataként szokott üzemelni: megbízható, összeszedett, és ahol tud, segít. Még a szobatársa szüntelen szövegelését is örök türelemmel képes hallgatni, és legfeljebb mosolyogva forgatja rá a szemét. Jellegzetesen mély, altató hatású hangja van, amiből azonnal le lehet venni, hogy ő egy hamisítatlan, all-American chill dude. Egy bro, ha úgy tetszik. Van a humorának egy kellemesen csípős utóíze, de mindig csak egy kevés, nehogy valaki egyszer tényleg bekönnyezzen a fűszerezéstől, akár Park fehér ex-barátnői, mikor áthívta őket vacsorára. (Annyi biztos, hogy nem Mrs Parker főztje miatt exek azok az exek, mert az a nő csodát tudott művelni egy lábossal meg pár csirkecombbal.)
Szóval, összességében Park egy igen laza és kiegyensúlyozott srác, kivéve, ha a jövőjéről van szó. Olyankor vérbeli amcsi, aki még a kaliforniai pipacsmezőkön is átgázol, ha ez karrierbéli haladással kecsegtet. Oké, talán a pipacsokon nem, ahhoz Parknak nem volna szíve, de mindenképpen rendelkezik egy megingathatatlan munkamorállal, legyen szó a tanulmányairól vagy a fociról. Ezen a téren kifejezetten rugalmatlan tud lenni, és a felelőtlen húga vagy a kissé éretlen legjobb barátja feletti atyáskodás sem áll messze tőle.
Mivel az üzletemberi jövőképét pénzelő sportolásra szigorúan melóként és szükséges rosszként tekint, helyette a főzésben szokta kiélni magát. Igyekszik ezt minél heteróbb módon művelni, úgyhogy a Pinterest-recepteket és unikornisos muffinokat messziről kerüli, de egyébként is jobban érdekli őt a soul food műfaja, amivel egyben afro-amerikai hagyományt is ápol (mióta New Yorkba jött, azóta igazán woke). Ez a szenvedély – ahogy az ősi csirkeszárny recept is – Park családjának női ágán öröklődik évszázadok óta, de a legújabb generációban úgy tűnik, az ük-ük-ükanya szelleme inkább a fiúgyereket szállta meg a lány helyett.
Ez nem volt mindig így, de egy szerencsétlen múltbéli eset mellékhatásaként Park görcsösen kerüli az olyan összetűzéseket, ahol akár elméleti szinten felmerülhet a balegyenesek lehetősége. Ez azt jelenti, hogy legfeljebb egy tolószékesnek merne visszaszólni, mindenki más ellen a legjobb barátjának kell őt megvédenie (aki testfelépítésében szerencsére felér egy úthengerrel).
Bár Park a legtöbb témához érett fejjel áll hozzá, és toleranciával közelít meg más embereket vagy más nézeteket, ezen a téren mégis vannak hiányosságai. Időnként nem férnek a fejébe a húga dolgai, aki New Yorkba költözése óta sokkal rohamosabb iramban látszik levedleni a családi muszlim értékeket, mint Park. Emellett a bátyó szereti hangoztatni, hogy neki „nincs baja a homoszexuálisokkal”, csak „nem érti őket”. Ennek ellenére időnként betéved egy-egy melegbárba, aztán amikor valaki odamegy hozzá, inkább kikéredzkedik a mosdóba, és távozik a vészkijáraton át. Egyelőre még nem sikerült megértenie, hogy a múltja elől hiába menekül.





Csütörtök, délelőtt tíz óra

Michiganben a július volt a legmelegebb hónapunk, ilyenkor időnként még nyolcvan fokra is felkúszott a hőmérő mutatója. Hatvan percnyi edzés után az embernek egy 120 yard hosszú, nyitott pályán is olyan érzése tudott támadni, hogy menten megfő élve. A déli népek ettől nem mennének a falnak, de mi, detroitiak a nyári időszakban takarékos üzemmódba kapcsolunk, akár a hidegvérűek, és inkább a falat bámuljuk meg a hűtőszekrénybe költözünk meló helyett. Ez főleg jellemző volt az én szomszédságom táján, ahol nem csak a naplopás, de a bűnözés is mindig tetőfokára hágott a nyári szezon alatt. Ráfoghatnánk a hőgutára, de én esküszöm, hogy terjeng valami annak a városnak a levegőjében, amit mérgező belélegezni. Valami generációról generációra szálló átok, ami Detroit népét kísérti, és amitől én mindenképp meg akartam szabadulni.
A focipályán összegyűlt csapat éppen ezért képezett kivételt a nyári szieszta alól: akármi is volt az a detroiti je ne sais quoi, itt mindenkinek a lelécelés volt az életcélja, cserébe viszont vért kellett izzadnunk. Sportolók voltunk egy 99%-ban fekete suliban: egy maréknyi srác, akik mind el akarták húzni a csíkot a szülővárosukból, és jól tudták, hogy kétszázezerből csak egyetlenegy nyerheti meg a bárhová máshová szóló jegyet, azaz egy NCAA sportösztöndíjat. Persze az olyan helyeken, ahonnan én jövök, mindenki sorsa nagyrészt a sors lottóján múlik, nem az érdemen, úgyhogy számunkra természetesek voltak a minden-vagy-semmi esélyek. Jól tudtuk, hogy csak egyetlen nyertes lehet akkor is, ha a többi százkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc ugyanúgy órákon át izzadt a tűző napon, csak azért, hogy az edzőnek legalább egy jó szava legyen hozzájuk.
Hozzám soha nem volt egyetlen jó szava sem, pedig akárhogy nézzük, mind a szájhagyomány, mind a számszerűsített eredmények alapján én voltam a csapatelső. Nem hinném, hogy született focista volnék, viszont elég kitartó tudok lenni, és ezért a címért tényleg hülyére güriztem magam. A számok azonban nem osztanak és nem is szoroznak, amikor az edződ egyben az apád is, aki egyrészt rajtad keresztül próbálja megvalósítani önmagát, másrészt pedig talán még nálad is jobban szeretné, ha kikecmeregnél a Detroitnak nevezett pöcegödörből. Ma már kezdem beismerni, hogy csak jót akart nekem, de akkoriban szét akart engem vetni az ideg, akárhányszor a dobhártyámba hasított az a hülye sípja. Főleg, miután úgy szlalomoztam végig a gyepen elhelyezett bójákon, hogy a lábmunkámat még egy sztepptáncos is megirigyelte volna, de apa harmadik próbára is kevesellte az erőfeszítéseimet.
– Úgy van, Alex! Ügyelj a mellkasra! – kiáltotta oda a pálya túlsó felében gyakorlatozó csapattársamnak. Én mindeközben a pálya mellső felében zihálva sprinteltem versenyt a sráccal, két térdem között gumiszalag feszült, nehezítésképpen. Abban a pillanatban valamiért az volt bennem, hogy ha megelőzöm Alexet, akkor apa biztos átáll majd az én oldalamra, de végül persze nem így lett. Amint a bójapálya végére értem (elsőként), az oldalvonal felől ismét felharsant a sípszó és a kiáltás: – Gyors vagy, Parker, de a Columbia Lionshöz nem elég gyors!
A bőröm csillogott az izzadtságtól, ahogy megálltam a rekkenő hőségben levegőért kapkodni. Megtorpantam a gyepen és csípőre tett kezekkel igyekeztem túltenni magam apámon, pedig így, végzős koromra már tényleg fogytán volt a türelmem. Ebbe az utolsó gyakorlatba mindent beleadtam, és neki mégse volt elég, mert neki soha, semmi nem elég, amit én csinálok. Neki nincs is saját élete, inkább az enyémen keresztül próbál érvényesülni. A húgom, Aly ellenben a következő Einstein is lehetne, apát az se tudná érdekelni, mert annyira az én focikarrieremre korlátozza minden figyelmét.
Az odaszólásán persze néhányan elröhécseltek, Alex például jól hátba is vágott, miközben elkocogott mellettem. (Így visszagondolva, egy kicsit Danre emlékeztet, aki mellesleg a legjobb haverom, de attól még be kell ismernem, hogy nem kicsit gyökér.)
– A jó öreg fater, mi, Parker? Ez is mehet a YouTubera! – szólt oda röhögve Alex, miközben hátrafelé kocogott. A srácok szerettek azzal poénkodni, hogy én minden jó focis pillanatomat videóra veszem és felrakom a netre, hátha egyszer felfigyel rám egy egyetemi edző.
– Úgy arcoskodj, hogy jövőre ilyenkor már az NCAA fogja visszajátszani a fénypontjaimat a tévében. Jól figyelj majd, hátha rád is ragad egy kis technika – feleltem visszakézből, ő pedig röhögve leszegte a fejét, és sarkon fordulva elkocogott. Azt az íratlan szabályt követtük éppen, miszerint mindig fokozni kell egymás szapulását, amikor azt látjuk, hogy unatkozó lányok tízóraiznak a lelátón – általában alsóbb évesek voltak, de akkor is lányok. Ők legeltették a szemeiket a félmeztelen felsőtesteken, mi meg néha odamentünk edzés után fűzni őket. Régebben legalábbis így tettünk, bár nekem utoljára másodévesként akadt ilyenekre időm, még mielőtt foci-robotnak álltam volna.
Miközben némelyek még az utolsó bójapályán futkároztak, a többiekkel belekezdtünk a levezetésbe, azaz kóvályogtunk fel-alá, és összeszedtük a pólóinkat, hogy felitassuk valamivel a homlokunkról szakadó izzadtságot. Egyszer csak éles füttyszó vonta a figyelmem a többnyire üres, távoli nézőtérre, és azonnal kiszúrtam a padon ülő srácot, aki fehér pólója felett fekete kosármezét viselte. Egy törölköző volt a nyaka köré terítve, egyik Reebok csukájával egy kosárlabdán taposott, a kezében pedig vizesflakont tartott. Daemon volt az, az akkori legjobb barátom. Rögtön tudtam, hogy a füttyögéssel apámat próbálta kifigurázni, mégis képtelen voltam elfojtani az arcomra kívánkozó mosolyt.
Mikor látta, hogy most már rá figyelek, behúzta az állát és kérdő pillantást küldött felém, közben pedig a lábánál heverő labda felé mutogatott. Felnagyított fejcsóválással feleltem, hogy messziről is lássa, mennyire rohadtul nincs kedvem még egy kosármeccshez is vele, egy ilyen edzés után. Továbbra is somolygott, miközben kupakkal előrefelé a sliccéhez emelte a kezében tartott vizesflakont, majd fejjel lefelé döntötte, mintha az éppen – a szája két sarkával egyetemben – lelankadt volna a nagy csalódástól. Az ő gyermeteg dolgai időnként emlékeztettek rá, hogy a focikarrierem mellett egyébként gimnazista is vagyok, és talán többet kéne ilyen hülyeségeken röhögnöm, meg úgy általában szórakoznom. Megnéztem volna, hogy Daemon mit csinál legközelebb, de itt egyelőre be is kellett rekesztenünk a jelbeszédet, mivel az edző – apa – megfújta azt a mindenható sípját. Mindenesetre még nyújtás és lazítás közben is fel-felpillantottam Daemonre, és valamiért minden alkalommal elmosolyodtam. Egyrészt a hülyeségein, másrészt meg azon, hogy mobilozás helyett mennyire elmélyülten figyelte az edzés hátralevő perceit.

Csütörtök, délután hat óra

Nagy sóhajjal vágtam le magam a kosárpálya menti padok egyikére, amin egyetlen négyzetcentiméter sem maradt firka nélkül, leszámítva a lepattogzott máz helyén éktelenkedő foltokat. Az égig érő kerítésen túl kietlen utcák sorházai húzódtak, ezek zsindelyéről is omladozott néhol a vakolat. Akárhová is ment az ember Detroitban, sehol nem rejtőzhetett el túlságosan a nyilvánosság elől, mert se fák, se bokrok nem nőttek errefelé, legfeljebb daruk és kémények – szerintem az önkormányzat szándékosan tervezte így az utcaképet, hogy a bandáknak se legyen hová rejtőzniük. Ahol volt kert, azt ellenben mindenhol két méter magas, falszerű fakerítés barikádozta el a külvilágtól, amin még célzott szándékkal sem lehetett bekukkantani. Már nem mintha próbáltam volna már.
A pályáról nézelődve sem takarta semmi az ég vörösben úszó alját, leszámítva a távolban magasló felhőkarcolókat, amik számomra a valósnál mindig sokkal elérhetetlenebbnek tűntek. Bár földrajzi tény, hogy mindössze negyed óra utazásunkba került volna, mégis ritkán fordultunk meg a belvárosban. Nem voltunk odavalók, rongyot aligha ráztunk volna, hülyülni meg a külvárosban is ugyanúgy lehetett, ingyen. Aznap, azon a csütörtökön is hamar elszállt az idő: még mindig nem akartam megunni Daemont, nyolc órányi közös lógás után sem. Volt mit bepótolnunk, hiszen végzősként jóval ritkábban láttam őt, mert harmadikban repült a suliból. Azóta az idő felében ötletem se volt, éppen merre járhat vagy mit csinálhat.
– Nem semmi egy olyan sráchoz képest, aki alulról súrolja a hat lábat – jegyezte meg a meccsdöntő zicceremet illetőleg, majd olyan lendülettel huppant le mellém, hogy kis híján fel is borult velünk a pad. Őt ismerve nem lepne meg, ha pont ez lett volna a célja.
Törölközve néztem, ahogy átveti a lábát a fadeszkán, és elhelyezkedik mellettem lovaglóülésben. Közénk helyezte a labdánkat, mint térválasztó, mégis úgy éreztem, hogy a felém eső térde mindjárt kiszúrja a szemem. Ha én NFL-magassággal bírtam, akkor az ő fejbúbja NBA-szinteken tornyosult. Fehér pólója durag gyanánt volt a fejére tekerve, fekete kosármeze pedig gyűrötten hevert a markában, miközben meghúzta a flakonját. Annyira nyakalta a vizet, hogy az a szája szélén túlcsordult, és mikor végzett, a kézfejével kellett letörölnie az álla éléről. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az ujjpercei véraláfutásosak, de ezt inkább szó nélkül hagytam. Daemon nem szeretett az otthoni helyzetéről beszélni.
– Nem veszed fel? – Az állammal a mez irányába böktem.
– Miért? Talán nem húznál jobbra?
– Anyádat húznám jobbra. – Féloldalas mosolyra húzódott a szám. – Csak vigyázz, mert ha ennyit leszel a napon, a végén még előléptetnek próbaniggerből igazivá, és akkor pápá, Tinder matchek. – Széttártam karjaimat és elhúztam a számat, amolyan „nincs mit tenni” stílusban. Daemon anyja fehér volt, az apja meg karibi származású, úgyhogy kész Hófehérkének számított a suli többségéhez képest. Én mindig azzal szapultam, hogy férfinak egy kicsit túl szép, de ettől még ugyanúgy buktak rá a csajok – és egyedül Justin Trudeau próbálná meg tagadni, hogy a bőrszínének ehhez semmi köze.
– A magasságomra meg nem beszólni – intettem le. – Lehet, hogy Tinderen balra húznak, viszont az NCAA-ben jobbra. Egy futónál az 5 láb és 10 hüvelyk prémium magasságnak számít. Jó helyen van a súlypontod, és a futáshoz is van pont elég lábad.
Előre görnyedtem, hogy újrafűzzem a kínai AirMaxem. Van néhány ilyen heppem: muszáj, hogy az aranymetszés arányai szerint álljanak a cipőfűzőim, na meg hogy a hajvonalam szögegyenes legyen. Akiben van afro-amerikai tartás, az nem hagyja el úgy a házat, hogy a homlokán kirajzolódik a kaliforniai partvonal.
– Uhff, öcsém. Hogy te mekkora kocka lettél! – Fújtatott Daemon hitetlenkedve, majd a mellkasához emelte a labdát, hanyatt feküdt a padon, és elkezdte dobálózással szórakoztatni magát.
– Nem vicc, az NFL futói mind 1-2 hüvelykkel vannak elmaradva.
– Mármint mitől?
A hat lábtól – feleltem volna én, mint Egyértelmű Kapitány, de még idejében felpillantottam a cipőfűzésből, és megláttam Daemon fültől fülig terjedő, fallikus humort jelölő vigyorát. Meg úgy általában őt, ahogy a padon hever előttem, és a szempillái alól néz rám. Fogalmam sincs,  mitől lettem libabőrös a füllesztő hőség ellenére. Hirtelen égető szükségét éreztem, hogy kezdeni tudjak valamit a kezeimmel, úgyhogy visszatértem a cipőfűzéshez.
– Mi van ma veled meg a faszokkal? – kérdeztem egy kis késéssel, és elengedtem egy leheletszerű nevetést.
– Szerintem eléggé elcseszettek a prioritásaid, tesó. Mindössze ennyi. Vágod, hakuna matata, vagy mi. Azt jelenti, hogy nyugi van. Chill.
– Mi van? – Zavartan elnevettem magam, de már kezdtem kapizsgálni, hogy valami nem stimmel. Daemon flegmán vállat vont, és lesütött szemeit a kezében forgatott labdára szegezte. Ismertem ezt a nézést.
– Csak... Úgy látom, full rágörcsölsz erre az ösztöndíj dologra, pedig... Pedig talán nem kéne.
– Akkor mit kéne?
– Mondjuk... Maradhatnál itt.
Az arcom megnyúlt döbbenetemben, ahogy ezt ilyen hirtelen kimondta. Nem azért, mert meglepett a kérése, hiszen sokszor átbeszéltük már ezt: ő nem akarta, hogy elmenjek, és én sem akartam otthagyni Detroitban, de maradni se lettem volna képes. Kezdtem megérteni, hogy miért akarta az egész napot velem tölteni, és miért állt elő új ötlettel, akárhányszor el akartam köszönni tőle. Daemon mindent utolsó pillanatra hagyott, de gondolom, már őt is kezdte feszélyezni a diplomaosztóm közeledése, és rájött, hogy már nincs sok időnk hátra.
– Daemon... – Sóhajtottam lesütött szemekkel, kérlelő hanglejtéssel. Utáltam, mikor elkezdett esedezni nekem, hogy maradjak. Furdalt tőle a bűntudat, de közben tehetetlennek éreztem magam, hiszen egyszerűen nem mondhattam neki igent, hiába nem akartam elválni tőle. Én Detroittól akartam elválni, de attól nagyon.
– Lehetne minden olyan, mint régen – folytatta, és izgatottan felült. – Mint ez előtt az egész NCAA dolog előtt. Mint tavaly nyáron, mikor tekertünk a híd alatt. Meg mikor csöveztünk mindenféle romos helyeken. – Röhögve vállon legyintett a keze fonákjával.
– Eskü, néha úgy hangzol, mint egy gyerek – sóhajtottam elcsigázottan, és fejcsóválva az ég felé fordítottam a tekintetem. Ez Detroit, itt nincs is más, csak romos helyek, meg biofű.
¬– Vagy mikor beszöktünk a moziba – tette erre hozzá váratlanul, nekem pedig egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Felkaptam a fejem, és amint ránéztem, tudtam, hogy szándékosan mondta ki, hiszen még a hangja is egészen más színezetet kapott. Ráadásul egyenesen engem figyelt, válaszra várva.
Nagyjából egy hónapja történt meg az eset, amiről azóta nem beszéltünk. Annyira eltekintettünk felette, hogy néha már azon elmélkedtem, egyáltalán megtörtént-e, vagy csak álmodtam. Azon is rágódtam már épp eleget, hogy vajon másnap mennyire számít az, amit az ember késő este csinál, a sötétben, amikor mintha minden egy kicsit eltávolodna a valóságtól. A lelki nyugalmam érdekében végül arra jutottam, hogy nem, nem számít. Gondoltam, biztos Daemonnek se számít, elvégre ő se hozta fel soha.
Estefelé járt az idő, és nekünk aznap se akadt jobb dolgunk, mint a városban kóvályogni. Betévedtünk valami picsányi artmoziba, ahol soha nem figyeli senki az ajtót, mert a gimis jegykezelők túl jól elbeszélgetnek a szintén gimis büfésekkel. Egyszerűen besétáltunk a moziterem ajtaján, ahol épp valami francia művészfilmet vetítettek, és az egész hely kongott az ürességtől, mivel pár hipszteren kívül senkit nem érdekelt az a film. Daemon persze nem bírta ki röhögés nélkül, és ha ő röhög, akkor én se győzöm sokáig visszatartani. Főleg, mivel félpercenként a fülembe súgott valami olyan emeletes baromságot, amilyen csak az ő agyából pattanhatott ki – azóta is úgy köszön néha, hogy „Kukú!”. Annyit könnyeztem ott a nevetéstől, hogy már kezdtem is hiányolni a poénjait, amikor a film közepe felé egyre ritkábban ejtett meg idétlen közbevetéseket, majd végleg elhallgatott.
És amikor átkarolta a vállam, akkor meg is tudtam, hogy miért. Először szólni sem tudtam, csak néztem magam elé, és emésztettem a történteket. Őrlődtem magamban, és igyekeztem megfejteni, hogy mindez milyen jelentőséggel bírhat, hogy mi lesz velünk most. Aztán elfogadtam. Fokozatosan beletörődtem, hogy nem akarok tiltakozni, és nem akarom azt sem, hogy vége legyen a filmnek. Csodáltam Daemont, amiért meg merte tenni, még akkor is, ha tudtam, hogy csak a vaksötét hozta meg a bátorságát. Mosolyogtam, pedig éreztem, hogy mindez csak addig tart majd, míg el nem hagyjuk a termet és kilépünk a napvilágra. És tényleg csak addig tartott; ugyanúgy jöttünk ki onnan, mint ahogy bementünk. Barátokként.

Észre se vettem, hogy a kezem már vörösödött a sok tördeléstől, az állkapcsom pedig görcsösen megfeszült. Olyan érzés kapott el, mintha épp most lett volna vége mindennek, mintha romba dőlt volna az életem egy hatalmas darabja. Erről nem volt szó. Volt egy néma, de közös megegyezésünk, amit Daemon gondatlanul felborított, és ezért legszívesebben behúztam volna neki. Addig a pontig azt hittem, hogy ami a moziban történt, az a moziban is marad, a sötétben, ahol senki nem láthatja. Azt hittem, hogy hagyni fogjuk porosodni az emléket, amire mindig felriadtam éjjel, akárhányszor visszatért álmomban.
– Nekem van egy jövőm. Egy... tervem – böktem ki végül a távolba meredve. Megpróbáltam nagyon pontosan kicentizni a mondandómat, hátha ez elfedi a hangszálaimat pengető feszültséget.  – És ez... ez nincs benne.
Daemon bánatos arckifejezésében nem mutatkozott semmiféle ellenszenv velem szemben, és a várakozásaimhoz mérten ezt hirtelen nem igazán tudtam hová tenni. Lapos pislogásából némi sajnálatot olvastam ki, valami mély átérzést, amire nem számítottam tőle. Ő elég hirtelen fel tudta kapni a vizet, kettőnk közül mindig én voltam az érettebb jellem, de az biztos, hogy a helyében én nem viseltem volna ilyen jól az elutasítást.
Hirtelen közelebb hajolt hozzám, lehunyta a szemét, a tarkómnál fogva közelebb húzott, és összeérintette a homlokunkat. Magam is lesütöttem a szemeimet, összeharaptam az ajkaim, és igyekeztem irányítani a légzésemet, mert a torkomban kezdett gombóc nőni. Fogalmam sem volt, mégis hol lakozhatott eddig az a bénító erejű szomorúság, ami abban a pillanatban elhatalmasodott rajtam, de kívülről nem jöhetett, hiszen egész nap mást se csináltunk, csak hülyültünk össze-vissza. Egészen addig a pontig jól éreztem magam Daemonnel, sőt, boldog voltam. Akármi is szállt meg, szerintem régóta bennem lappangott, és minél tovább maradtunk így, össze is bújva meg nem is, annál inkább fojtogatott.
– Ez senkinek nincs benne a tervében – lehelte halkan Daemon, és éreztem a homlokomon, ahogy az övén összerándulnak a szemöldökei. Hiába éreztem a bőrömön minden lélegzetét, egyikünk sem engedett ki semmit, se szavak, se könnyek, se érintések formájában. Csak ültünk a padon, és ezzel az egyperces csenddel emlékeztünk meg a barátságunkról, amire épp az imént hintettünk földet. Földet, amiből nem szökken majd szárba semmi új – egyedül arra szolgál, hogy betakarjunk vele valami csúnyát, valami félkészet. Fülledt esti levegő terjengett körülöttünk, mégis libabőrös lettem.
Valahol a közelben emberek hangját hallottuk, pontosabban egy csoport pasas harsány eszmecseréjét. Hallottuk azt is, ahogyan egyikük labdát pattogtat a betonon, és ebből tudtuk, hogy ide tartanak. Nagyon nem akartunk szétválni, úgyhogy egy kis időbe telt, de végül eltávolodtunk, és egymásra néztünk. Daemon szemei is vörösen csillogtak, én meg csak szipogtam, mint egy szerencsétlen.
– Most jobb lesz, ha lépünk – nyögte ki némi nehézséggel, és kezével laza mozdulatot végzett. Mindig így szokta, de most mégis idegenen hatott tőle.
– Ja – bólogattam az ajkam harapdálva. – Késő van. Otthon alszol? – kérdeztem halvány részvéttel a hangomban. Daemon nem szeretett otthon aludni, mert az apja is ott volt, és a hét előre haladtával rendszerint egyre mélyebbre csúszott az alkoholizmusban. Csütörtökönként már majdnem olyan dáridókat csapott, mint vasárnap.
Ezúttal Daemonön volt a sor, hogy csak bólogasson, aztán felkelt, és elkezdett szedelődzködni. Felvette a mezét, és a cuccait sorra bepakolta a sporttáskájába. A fülbevalóját is kivette és elrejtette, ahogy mindig tette,  mielőtt az apja elé járult volna.
Nekem egy kicsit több időmbe telt újra talpra állnom, de végül mégis felkászálódtam. Úgy akartam tenni, mintha minden rendben volna.
– Majd ütközünk, hm? – kérdeztem végül Daemontől azzal a visszafogott, béna mosollyal, amit a fehérek az ajkaik összepréselésével érnek el. Kinyújtottam felé a tenyerem, hogy belécsapjon, és búcsú gyanánt egymásba ütközhessünk a vállainkkal.
Mikor végeztünk, mindketten a labdapattogtatás és általános hangoskodás forrása felé kaptuk a fejünket. A drótkerítés ajtaja éktelenül csörömpölt, ahogy egy bandányi gettó tróger betért rajta. A kosaras gatyáik ülepe valahol a térdüknél kezdődött, és a ruháik sötétzöld színe gyanús egyezést mutatott. Nekünk is azon az ajtón kellett volna távoznunk, ha el akartuk kerülni a balhét.
– Nálad van? – Daemon karon bökött, és tudtam, hogy a stukkerre gondol. Célzottan néztem rá, és megráztam a fejem.
– Nincs. Nem hordom a suliba, ott tavaly óta mindent átkutatnak.
– Yo! – kiáltott oda hozzánk az egyik paraszt, és földhöz vágta a labdáját úgy, hogy az a betonról az én kezembe pattanjon. – Beszálltok egy körre, fiatalok?
– Kösz, de már végeztünk. Épp dobbantottunk volna – fojtottam el csírájában a beszélgetést, és egyenesen az ölébe löktem vissza a labdát. Én és Daemon nem maradhattunk itt tovább egy perccel sem. Detroitiként nem először kötöttek belém banda-arcok, ezért tudtam, hogy jobb nem leállni velük.
– Nem kosárra gondoltam, buzikáim – röhögött ő is, meg a többiek is. Engem egy pillanatra elhagyott minden erőm, és az arcából ítélve Daemont is. Tudtuk, hogy ezek nem fognak elengedni egykönnyen. – Aha, láttuk ám a jelenetet, de no para. Van ilyen. Ray is szereti a puncit, akkor is, ha fiúé. – A tag oldalvást fordult, és állával az egyik felénk közeledő haverjára bökött, röhögve. Tetőtől talpig ki volt varrva, raszta haját pedig fekete, kasmírmintás fejkendő fedte. A padok miatt nem volt hová hátrálni, úgyhogy csak álltunk földbe gyökerezett lábbal, és vártuk, mivel hozakodik majd elő. Végül előttem állapodott meg, kissé lehajolva, mivel két fejjel magasabb volt nálam.
– Nem tetszik a stílusod, tesó. Vegyél példát a pasidról, ő nem pofázik vissza. – Közben arcon köpött a nagy artikulációban, de nem mertem letörölni. – Te vagy a fasz a kapcsolatban, vagy mi?
– Miről beszélsz? – nevettem el magam tettetett lazasággal, de közben valami támogatás reményében idegesen Daemonre pillantottam. Időközben az egész bagázs körénk gyűlt. ¬– Mi nem vagyunk buzik.
– Akkor ki a buzi? – rökönyödött meg behúzott állal. – Én?
– Ne... Öhm, nem te.
– Hát, valaki csak buzi! – Nevetett fel, elvégre csak szórakozott velünk. Igazából mindegy neki, hogy mik vagyunk. Daemonre nézett ugyan, de nem ment közelebb hozzá, és ebből sejtettem, hogy velem még nem végzett. – Akkor te vagy az?
Én is a barátomra néztem, és amint megláttam azt a halálra vált arcát, rájöttem, miért némult el. Hajlamos voltam elfelejteni, hogy milyen családi háttérből jött, hiába borították folyton kék-zöld foltok. Az apja volt az oka annak is, hogy nem ment volna haza karikával a fülében. Egyrészt azért, mert egy ütés esetén felsértette volna az arcát a fém, másrészt azért, mert egy ilyen férfiatlan dolog a fater szemében önmagában érdemelt egy verést, meg még ki tudja, mit. Sose mertem rákérdezni Daemonnél.
– Én... nem vagyok az – bökte ki végre idegesen.
– Szóval a haverod az – adta a szájába a tag, és közben lekezelően bólogatott, mintha egy gyerekkel beszélne. Feszülten kapkodtam a tekintetem közte és Daemon között, akit velem ellentétben egyetlen bandatag se tartott sakkban. Egy jó estéhez csak egyetlen emberre volt szükségük, akit agyon lehetett verni.
– Igen – így Daemon.
Alig akartam hinni a fülemnek. Hiába láttam az arcán a szégyent, a rettegést és a megbánást, mégsem tudott meghatni. Ha ez az árulás még nem lett volna elég, a vállai már félig elfordultak, mintha távozófélben volna.
– Daemon! – szóltam rá parancsoló hangsúllyal, hogy ne merjen itt hagyni ezekkel. Ekkor még mindig abban hittem, hogy ha ketten összefogunk, és gyártunk valami kifogást, akkor megúszhatjuk.
– Jól van, akkor te húzz el – röhögte a rasztafejű. Úgy tűnt, a legjobb barátom először nem tudta, mitévő legyen: egyik lábáról a másikra állt, de végül csak annyit dünnyögött el:
– Bocs, Park.
Azzal sarkon fordult, és megindult a pálya kijárata felé, vissza-visszapillantva rám. A következő, amit éreztem, az az arcom a pad peremén, majd az arcom a betonon.



Péntek, dél körül

Olyan érzetre ébredtem, mintha lebegnék. Nem érzékeltem fájdalmat, de még azt se, ahogy a testem súlya nyomja alattam az ágyat. A lélegzetvételeim helyén nem szuszogás, hanem süvítés hallatszott: az arcomat félig oxigénmaszk takarta, amitől nem láttam semerre, csak felfelé. Elvakított a lámpákból tűző fény, így rebegő szempillákkal hunyorogtam magam elé, és bosszús nyögést hallattam. Bár nem fájt semmim, mégis úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy vonat.
– Kicsim? – ütötte meg a fülemet egy hang a szoba végéből, mire megemeltem a fejem. Úgy becsültem, legalább két tonnát nyomhatott a koponyám. – Ne, ne, ne, ne, ne! Ne mozdítsd a fejed, kicsim, majd én odamegyek!
Susogó léptek hangja jelezte elő a látóteremben felbukkanó nőt. Anya volt az. Mikor meglátta, hogy már ébren vagyok, fohászan összecsapta két tenyerét. A szemei alatt hatalmas táskák éktelenkedtek, a göndör sörényét összefogó hajgumiból pedig itt-ott kiszabadult már néhány fürt. Úgy nézett ki, mint akibe belecsapott a villám.
– Ó, hála az Égnek, hogy élsz! Halálra aggódtam magam! Egész éjjel imádkoztunk. Úgy szeretlek, kicsim! Megölelnélek, de az orvos azt mondta, nem szabad.
– Mi... – Úgy tűnt, elment a hangom. A torkom érzésre száraz volt, akár a sivatag. – Mi történt?
– Nem tudom, életem. Nem tudom. – Anya hangja elcsuklott meghatottságában. Megcsóválta fejét, ajkába harapott, és arca sírásra rándult. Egyik tenyerét a kézfejemre csúsztatta, melyből kanül állt ki, és hüvelykujjával megcirógatott. – Így találtak rád, mindened ripityára tört. Az első órákban azt hitték, meg kell majd műteni, különben nem éled túl. Ne, ne mozgasd a fejed, azt mondta a doktor!
Kezdtek visszaférkőzni az emlékezetembe az utolsó képkockák. Daemon zúzódása, az ölelése, az utolsó bocsánatkérése. Azt hiszem, egy részemet elvitte magával, amikor hátat fordított. Lehunytam a szemeimet, és engedtem, hogy beüssön a mélységes csalódás és elárultság érzése. Abban a pillanatban ez volt az egyetlen fájdalom, amit érezni tudtam, mert a fájdalomcsillapítók elnyomtak minden mást, ezen viszont nem hatottak. Összeszorítottam a fogaimat, nagy levegőt vettem, és újra felpillantottam anyára. Csak az elmosódó alakjából tudtam, hogy könnybe lábadtak a szemeim, mivel még a sírás csípését sem éreztem a gyógyszerektől.
– Bocsi, anya – nyögtem rekedten.
– Ó, életem, nem a te hibád, nehogy bocsánatot kérj! – Anya lehajolt kicsit, hogy csókot nyomjon a kézfejemre, amiből mellesleg majd’ kiszorította a szuszt. – Apádék elmentek valami ebédért, mert itt ültünk veled egész éjjel és délelőtt. Mindjárt hívom is őket, megmondom, hogy felébredtél.
– Ne! – vágtam rá kétségbeesett sietséggel. – Apát ne. Még ne. Csak... Kérlek, ne.
Anya megütközve pislogott rám. Ezzel nyilván nem nagyon tudott mit kezdeni.
– De hát lehet, hogy újra el kell majd altatni téged, amíg le nem megy a duzzanatod. – Mármint a duzzanat az agyamban, amit a betontól kaphattam, gondolom. – Kellene, hogy lássanak, még mielőtt visszajön az orvos.
– Kérlek! – ragaszkodtam a kérésemhez, bár akkor még magam se tudtam pontosan, miért.
– Hát, jó – dünnyögte anya határozatlanul. Láttam rajta, hogy küszködik kiolvasni az arcomból az indokaimat, de nem volt kedvem magyarázkodni. Fogalmam sem volt, hogyan tartsam titokban a családom – főleg apám – előtt, hogy miért bántak el így velem. Elfordítottam anya elől az arcomat, és inkább az ablakon néztem ki.
– Amikor először felkeltél az altatásból, pizzákról hadováltál – szólalt meg ismét ő, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Összevont szemöldökökkel fordultam vissza felé.
– Micsoda?
– Még kába voltál a gyógyszerektől, és pizzát akartál rendelni a nővérektől. Hoztunk is volna neked valahonnan, de egyelőre nem ehetsz ilyeneket. Meg említettél valami páviánokat is, de azt nem értettem. Csak remélni tudtam, hogy tényleg az altatás hatása, és nem maradsz így örökre – csendült fel a nevetése. –Már ott van apád is, épp elég egy tökkelütött a családban!
– Anya! – szóltam rá, de végül mégis vele nevettem.
– Ó, olyan jó látni, hogy nevetsz! És élsz! Az én fiam, és még ezek után is milyen jóképű! Látod, ilyenek vagyunk mi, Parkerök, minket kemény fából faragtak. Most úgy megszorongatnám a pofidat, de lehet, hogy akkor már nem élnél. – Ezen is nevettünk egy sort. Anya hajlamos volt humorral kezelni a válságokat, míg apa inkább közvetlen beavatkozásokat eszközölt. Engem is mindig arra tanított, a problémaközpontú gondolkodásra, vagy mi.
– Én is örülök, hogy élek. És hogy itt vagy. – Ráhagytam a tutujgatást, hiába bosszantott, mikor gyerekként kezelt. Azt hiszem, a helyzetre való tekintettel elnézhettem neki a becézgetést. – De nem fogok hazudni, most legszívesebben átaludnám az egész hetet.
– Jól van, nem zaklatlak már sokáig, de van egy hírem, ami talán billent egy picit a mérlegen, és jobb kedvre derít. – Két felfelé fordított tenyerét egymással ellentétesen emelgette, hogy illusztrálja a mérleget. Látszott rajta, hogy majd’ kicsattan az örömtől, amiért élek. Azt hiszem, abban a pillanatban még le sem ülepedett bennem teljesen a helyzet hordereje, és a tény, hogy könnyen történhetett volna másképp is. Könnyen végezhettem volna kórházi ágy helyett koporsóban is.
– Na, ki vele – nógattam fáradt mosollyal, mivel tudtam, hogy erre vár. Azt akartam, hogy ilyen jókedvű maradjon. Hogy elhiggye, jól vagyok.
– Ma délelőtt felhívott Richard, tudod, az edző, aki érdeklődött irántad. Na, találd ki, mit mondott!
– Mit? – kérdeztem elkerekedett szemekkel. Nem számítottam rá, hogy anya tényleg tud még mindezek után olyan találós kérdéssel szolgálni, aminek érdekelni fog a megfejtése. Az ágyam melletti monitor dobogó szívet ábrázoló ikonja mellett meg is ugrott kicsit a pulzusszámomat jelző érték.
– Azt, hogy végiggondolta, és...
– És?
– És téged akar a csapatba! – nyilatkoztatta ki anya, majd eltátotta a száját, készen a lelkes visongásra. Igaz, erre várnia kellett, mert nekem még beletelt egy kis időmbe, míg feldolgoztam a hírt.
– ...Ez komoly?
– Igen! Mától fogva Columbia Lions csapattag vagy, kicsim! Megcsináltad!
Talán ugrálnom kellett volna örömömben, de gondolom, tényleg nagyon beüthettem a fejem. Utoljára gyerekként sírtam, de aznap már harmadjára költözött gombóc a torkomba, és ezúttal már képtelen voltam visszatartani a bőgést. Különös módon úgy éreztem, inkább a megkönnyebbülés könnyei törtek ki belőlem, mintsem az öröm könnyei. Négy éven át melóztam éjt nappallá téve, hogy eljöjjön ez a pillanat, és bizony nem volt könnyű dolgom, egy ilyen városban senkinek nincs. Csak reménykedni tudtam benne, hogy mindez megérte. Hogy nem fog majd hiányozni senki és semmi, hogy képes leszek felejteni.
Felnéztem anyára, aki a kezemet nyomorgatta, és ekkorra már ő is ugyanolyan csúnyán bőgött, mint én. Csúnyán, de mosolyogva.
– Azért majd meglátogatsz minket néha, ugye, kicsim?
– Visszatérek majd a barackos pitédért – feleltem, miközben a vállaim egyszerre rázkódtak sírástól és nevetéstől.