Vannak állatok, amiknek csak a legnagyobb és legerőszakosabb példányai kerekednek felül, aztán azok dirigálnak a többieknek. Gondolj például a gorillákra: van köztük egy megtermett faszagyerek, aki addig döngeti a mellkasát, amíg a többiek azt nem csinálják, amit ő makog. Aztán ott van az afrikai haranggém, Egretta ardesiaca, fejből tudom, baz’meg. Az 50 centit se veri, de nem fenyegeti a kihalás, ne félj, van esze a kis rohadéknak. Sekély tavakban megy halakra vadászni, és a szárnyaival ernyőt képez maga köré, hogy árnyékot vessen a vízre. Hamis biztonságérzetbe ringatja az ebédjét azzal, hogy elhiteti vele, éjszaka van, és amikor egy gyanútlan kis hal arra téved, lecsap rá. Elég metál, mi? Épp tekertünk a lányokkal, amikor ez jött az Animal Planeten, rögtön abba is hagytam mindent, amit éppen csináltam. Úgy rácuppantam a képernyőre, mint anno, mikor elkezdődött a Looney Tunes. Igaz, addigra már bőven beütött a gandzsa, azért is érdekelhetett annyira. Kurva kemény ez az állatvilág, ember, majdnem olyan kemény, mint a Bronx.

Na, de nem fenyegetni akarlak itt ezzel, nem kell beszarni. Egyenes vagyok én, mint a szög, testvérem, csak tudnod kell olvasni a sorok között. Nem mondok semmi újat, csak az igazságot, amit már amúgy is tudtál, mélyen, legbelül. Azt terjeszti néhány csótány, aki két hónapja persze még rajtam élősködött, hogy kamu minden szavam, hogy szándékosan csűröm-csavarom a szavakat, amíg már azt sem tudod, fiú vagy-e, vagy lány, mert nekik magas a dumám. Egyedül a pénz nyelvét beszélik, nem kell nekik más, csak főkurva, mellékkurva, meg vakítóan sárga Tesla. Kerüld őket messziről, mert hátba szúrnának egy machetével, ha az nyerne nekik egy Gucci táskát. Én más vagyok, haver, bennem van gerinc. Én nem adok el egy testvért, aki számít rám, én szeretek mindent és mindenkit, én kurvára tisztelem az élet szentségét, ámen, érted? Amikor Purple kipécéz egy tagot, az nem a hírnévért van, nem a presztizsért, és nem is dohányért, hanem az elveiért, baz’meg.

Ezt jobb is, ha kicseszettül észben tartod, mert lehet, hogy a pozitivitás híve vagyok, de a munkámmal nem viccelek. Egy kibaszott üzletemberről van szó, a nevem a minőség garanciája, Purple Inc., Est. 2006, vágod? Szabályaim vannak, és ha betartod őket, hát, akkor kurva jóban leszünk, ezt garantálom. Haverság, boldogság, testvériség, ahogy Isten elrendelte, szeretni foglak, mint mindent, ami élő. Merthogy én semmit nem akarok jobban, mint a békességet, amit Lennon is megénekelt, de a parazitákat ki nem állhatom. Ha csúszómászó vagy, ha kijátszod a bizalmamat és visszaélsz azzal a színarany szívemmel, akkor kezdheted írni a végrendeletedet, közben meg mentsd a csajod és a kölyköd, mert magadat már úgyse tudod. Nálam egy életed van, nem három, ez nem valami kibaszott Super Mario, ez a Dél-Bronx. Itt az életeddel játszol, ugyanúgy, ahogy én is, ő is, mindenki, basszus – és amikor velem állsz szemben, hát, onnan tudod, hogy itt már a Bajnokok Ligájában vagy, úgyhogy vigyázz, mit lépsz. Előbb-utóbb el fogsz botlani: vagy a saját lábadban, vagy szerény közreműködésemből kigáncsol majd egy közös ellenségünk. Én ott leszek, amikor már a földön vagy, és a dögevők osztozni kezdenek a tetemeden. Ott leszek, és visszaveszem, ami nekem jár. Testvér.




Manipulatív. Kétarcú. Gyík, féreg, kígyó. Mindennek elmondanak, amikor azt látják, hogy a szomszédban zöldebb, mi? Csúszómászó egy csorda, én mondom, le se szard őket, mert ha látják, hogy vevő vagy rájuk, kiszívják belőled az utolsó csepp vért is. Nem győzöm roskadásig hangsúlyozni, hogy a dolgok sokszor többnek látszanak, mint amilyenek valójában, de az emberek valahogy mégis beérik az illúzióval, sőt, egy idő után ragaszkodni kezdenek hozzá. Ezt nem én találtam fel, és nem is az én hibám, ez maga a természet, ember. Mi, kétlábúak egyszerűen működünk: elsősorban a látszathoz vonzódunk, és ha az elnyeri tetszésünket, nem törődünk a mögöttes tartalommal. Sorba állunk a legújabb iPhone-ért, pedig tudjuk, hogy az gyártósorok fellett görnyedező, alulfizetett rabszolgák keze munkája. Már asz’itted, a fehérnép megunta az ostorozást, mi? Hát, gondold át újra. Az van ráírva erre a cuccra, hogy Kaliforniában tervezték, na de hol gyártották, hm?

Na, megmondom, még mielőtt benyögnéd nekem, hogy Afrikában, mintha az egyetlenegy bazinagy gettó volna. Nem érdekes, hogy hol gyártották, mert a „Kalifornia” önmagában elég jól hangzik ahhoz, hogy elfogadjuk az elterelést. Sőt, állítom, egy kicsit hálásak is vagyunk érte, amiért ez a két kis szó szép ideákba ringat minket, és megvéd az igazságtól. Kábé mint az a három szál haj, amit az elnöknek csúfolt umpalumpa arra a kopasz fejére nyal. Láttad már azt, mikor alákap a szél? Na, az ott maga a piros kapszula, haver, ezért öntjük mi a szánkba inkább a kéket. Ezért nézzük a világot képernyő mögül, amiért akármennyit perkálunk, csak attól függ, az Apple hogyan üt a hasára. És aztán mire használjuk? Hát arra, hogy lefényképezzük magunkat, aztán filter-maszkkal eltakarjuk az igazi arcunkat. Igazi? Nem, de legalább szép. Hogy is vállalhatnánk fel a hibáinkat, amikor szebbnél szebb pofik köszönnek vissza az Instagramról, olyan képeken, amelyeket valaki már félig átfestett egy PhotoShop-ecsettel. Ennél is messzebb megyek, és kimondom az igazságot: festményekre áll fel nekünk, emberszabású illúziókra. Már nem vonzóak számunkra a valódi emberi hibák, de még az anatómia olyan kurvára alapvető elemei sem, mint a pórusok. Nem elégszünk meg a valósággal, mert nem elég szép.

És itt jövök be én, mint illuzionista. Némelyik gyíkarc azt hiszi, Purple hármat számol, és elhajlik a kanál, de ennél sokkal szimplább dolgokra kell itt gondolni, ezt próbálom itt kifejteni, ha itt ülünk estig, akkor is. Szóval, te is nézel rendesen, hogy miket hordok össze azzal a kivarrt képemmel, nem? Hát, épp ez az: a látszat néha csal. Visszatérve az illuzionista vonulatra – amit kilöktem egyszerre, fasznak van itt még szüksége Nietzschékre –, ilyen és ennél még hangzatosabb nevekkel is illetem magam, mert erre gerjed a nép, mint valami kibaszott szarkák, én mondom. A villogás, az értelmetlen zaj, az kell, mint mikor elmegy a tévén az adás. Megragadja a szemüket a flitter, a villogó aranylánc, a kontrasztos melír, meg a franc tudja, még mi.

De New Yorkban ez sem elég. Akár félmeztelen, latex tökvédőt viselő cowboynak is öltözhetnél, de amikor kimennél az utcára, senkiben nem volna annyi életerő, hogy másodszor is visszanézzen rád. Egy pillantást talán még megengednének maguknak, de utána visszatérnének a saját problémáikhoz: bekapcsolva hagyták-e a sütőt, lesz-e ma problémás ügyfelük a munkahelyükön, túlélte-e a kölyök a tanítási napot lövöldözés nélkül, beviszi-e őket az ICE egy régi tetoválás miatt, egyáltalán akarja-e még őket a csajuk, vagy lelép a dohánnyal? Mindegyikünk elvan a maga kis világában, amiből nem tud kitörni, hiába szeretne, mert minden nap fel kell kelni, és bizony, rendezni kell azt a sok szart az életünkben. A srácokat iskolába kell vinni, a munkából késel és neked annyi, para dolgok, tudod. Ha neked nem volnának problémáid, talán nem is olvasnál most engem, sz’al igen, tudod te. Egész jól fenntartható menekülési stratégiát választottál, de van, akinek ez nem elég. Van, akinek kell egy kis löket, hogy egy-két órára el tudja engedni azt a sok szart, amivel az élet nap mint nap arcon csapja.

Ebben segítek én. Én nem árulom azt a szemetet, ami jelenleg a lakótelep felét a csatornában tartja, nem adok ki a kezemből olyan fentanil-hígított mocskot, ami a saját testvéreimet tartja rabságban. Nem, én nem a sárba löklek, hanem felemellek onnan: segítek kikapcsolni az agyad, segítek elérned a megvilágosodást, segítek megtalálni a választ a problémádra, ami hetek óta nyomaszt, és amire tiszta fejjel hozzá se tudtál szagolni, baz’meg. Az én cuccomról ráadásul élve le is tudsz jönni, ha akarsz – de hidd el, nem akarod te azt. Tudom, tudom, a nevem egy kicsit baljósan csenghet, ha ismerős vagy errefelé, a Dél-Bronxban, de én is kipróbáltam a cuccom, és eskü, hogy megváltoztatott. Egy életre. A cucc még mindig lilára van festve, hogy az alkotó felismerhető legyen – mert ezt én művészi szinteken űzöm, oké, én a Picassója vagyok ennek –, de nem állítom tovább, hogy eleve így nőne a saláta, vagy hogy ettől ütne olyan nagyot. Pedig szeretted volna azt hinni, mi? Na, látod, erről beszélek, amikor tagadom a rágalmakat: az emberek nem manipulálhatók, hiszen szabad akaratukból döntenek úgy, hogy engednek az illúziónak, a látszatnak, és még élvezik is. Ezt olyan nehéz bevallaniuk maguknak, hogy a végén a dílert hibáztatják, de kit hülyítünk? Mindenki zabálja azt, amit terjesztek. Az igét terjesztem, azt, csak ezt az igét fel lehet tekerni.

Tizenöt voltam, amikor elkezdtem. Rózsaszín pici szájakat be lehet csukni, mert az én szomszédságomban ez kurvára nem számított korainak. Általában tizenhárom-tizennégyéves forma az ember, amikor a bandák behálózzák, mert tudják, hogy ilyenkor keresik leginkább a srácok az otthont és hovatartozást, amit aputól-anyutól nem kaptak meg, ja. Kurva szomorú, ha belegondolsz, de té’lleg. Márkás csukákat ígérnek neked, olyanokat, mint amilyenben a kedvenc NBA-arcaid csoszognak, és mellé látszólag valami értelmet, célt adnak annak a nyomorult kis életednek. Hirtelen megkapod több faszagyerek számát is, hogy legyen kit hívnod, amikor szarban vagy, és szinte már úgy érzed, hogy vannak, akik törődnek veled. Van kivel kosaraznod, van kinek elrappelned az infantilis szövegeidet – infantilis, jó szó, mi? Apámtól tanultam. Na, a faszt.

Nekem legalább volt egy – egy apám, ja, apákról fogok most pofázni. Ha neked is összeszorul a segglyukad a témától, csukd be a füled. Szóval, volt nekem apám, csak aztán lekapcsolta egy beépített zsaru, és láss csodát – többé már nem volt. Atlantáig spilázott, vissza oda, ahonnan egy jobb élet reményében jött, de persze, hogy utolérték. Honnan a faszból is gondolhatta egyáltalán, hogy ennyivel meg fogja úszni? Persze én ismerek pár tagot, akiknek többször sikerült már elhúzni a csíkot, de nekik vágott az eszük, nekik volt sütnivalójuk. Nekem is van, különben ugyanott kötöttem volna ki, mint az a húgyagyú apám, a sitten, baz’meg. Egy igazi nyomorult volt a köcsög, szerintem egy puszta véletlenből célba talált spermiumból lett. Talán nem is kéne ennyire rühellnem, hiszen a maga kis vízagyával teljesen védtelen volt a környezetével szemben, de akkor is rühellem. Még ahhoz is hülye volt, hogy felhúzzon egy óvszert, aztán a világra hozott nyolc kölyköt, akik közül hat épp ugyanolyan használhatatlan, mint ő maga is volt. Semmit nem ért, örülök, hogy megdöglött.

Anyám más volt. Róla nem pofázni, mert megnyomlak. A faterhoz hasonlóan egyszerű egy lény volt, de nem tudtam volna rá haragudni. A maga módján mindent megtett, hogy megfeleljen a szerepének, és ezt nem vitathatom el tőle akkor se, ha kiderült szegényről, hogy nem elég. Ő legalább igyekezett, pedig folyton terhes volt, amiről meg nem ő tehetett, hanem az a gennyes apám. Máig én gondoskodom anyáról, mivel a hét testvérem közül kettő halott, a maradék meg vagy a sitten ül, vagy gőzöm sincs róla, merre járhat. A stroke teljesen leépítette őt szellemileg, sz’al ma már inkább növény-szinten vegetál, de nem is bánom, baz’meg. Mindkettőnknek jobb így: én gondját viselem, ő meg nem tudja megint szétbarmolni az életét. Nem eshet baja soha többé, sem apám, sem mások nem nyúlnak hozzá, és te sem, értve? Na,  nem t’om, feltűnt-e, de a nők a gyenge pontjaim. Szentül hiszem, hogy a feminin energia az egyetlen dolog, ami egy fokkal közelebb vihet az Éghez minket, gyarló férfiakat. Van a női lényben valami túlvilági, egy esszencia, amit máshol nem találsz meg. Basszus, most figyelj, mert fehérül fogok beszélni – csak szaratlak, asz’itted, csak kefírreklám tudna ilyeneket pofázni, mi? Na, sz’al nem is hasonlítanám bármi földihez a gyermekáldás képességét, mert nekem egyértelmű, hogy ebben Isten keze van. Az Ő útjai kifürkészhetetlenek, de meg vagyok róla győződve, hogy részben a női nemen keresztül végzi a dolgát. Tudod mit, ember? Azt se merném megcáfolni, hogy Isten tényleg nő. Amúgy is, ki a fasz vagyok én, hogy ezt megmondjam?

Na, ott tartottam, hogy kikecmeregtem a szarból, amit apám rám hagyott... Ja, igen, aztán magamra vállaltam a hozzám hasonló sorsúak terelgetését. Mecénás lettem, mint a kibaszott Medicik. Szárnyaim alá veszek mindenkit, aki a nulláról indult, mert nem a kicseszett társadalmon belülre, hanem valahova azon kívülre, esetleg az alá született. Megmutatom nekik, én hogyan csináltam, én hogyan törtem ki abból az ördögi körből, amiből ők egyelőre még nem tudtak, pedig hidd el, a legtöbben igenis próbálkoznak. Nem könnyű a szarból várat építeni, és egyesek nem is hisznek benne, hogy egyáltalán lehetséges, de az élő példa itt áll előtted. A gettó és a sitt között ingáznak már mióta az eszüket tudják, és még csak elképzelésük sincs arról a világról, ami ezeken a remény- és lehetőségmentes berögződéseken kívül várja őket. A kölykök meg a nők mindig gyenge pontjaim voltak, sz’al főleg hozzájuk igyekszem eljutni. A srácoknak munkát és kapcsolatokat ajánlok, ahogy annak idején engem is maguk közé fogadtak a tagok.

A nőkkel szintén így teszek, bár őket nem az utcán szoktam megtalálni. A legtöbben inkább költöznek valami agybeteg állathoz, minthogy fedél nélkül maradjanak, úgyhogy őket könnyebb egyenesen a börtönrendszerek bugyrai közül előkaparni. Mivel a fegyenceknek nem járnak emberi jogok, az információik egy-két kattintáson belül elérhetőek online, és bárki szabadon küldhet nekik személyre címzett levelet. Elmagyarázom nekik, hogyan építhetnek maguknak egy jobb életet azzal, ha legalább egy-két évre hozzám szegődnek, és mire kiszabadítom őket onnan, addigra már felbonthatatlan kapcsolat fűz minket egymáshoz, meg szerződés, meg minden kurvaélet. Ők számítanak rám, és én is számítok rájuk, sz’al kurvára megbecsülöm őket, érted ezt? Kurvára. Na, aztán időnként meg is esik rajtuk a szívem, ha szerencsétlenül járnak egy ügyféllel, és a jó viszonyunkra való tekintettel még adok is nekik egy-két nap szünetet. Tessék, most adtam meg neked a siker receptjét a striciskedéshez, de várjál, a legfontosabb még csak most jön: a hozzáállás.

Asz’szed, ez süket duma, de akkor ezt most pumpáld bele abba a vízfejedbe: a hozzállás, az nem csak kurva fontos, de mindennek az a kibaszott alapja, ha bármire is menni akarsz az életben. Nem nevezem stricinek magam, mert semmi közöm a stricikhez, vágod? Nem vagyok se függő, se haszonleső, se indokolatlanul erőszakos. A szabályokat már írásban lefektetem akkor, amikor először munkát adok a lányoknak, és onnantól fogva mindkettőnket ugyanúgy köt a megállapodásunk, pénzzel, dózissal, extrákkal együtt. Ha a csaj engedetlen, akkor részesül a méltó büntetésből; ha pedig én nem járok el szabályszerűen – hát, olyan meg nincs, mert én mindig állom a szavam. Mindig, Purple mindig állja a szavát, ezt kurvára vésd a fejedbe, azt ajánlom. Purple-nek neve van a Dél-Bronxban, és az a mi szakmánkban felbecsülhetetlen.