Elmúltak azok az idők, amikor Thea lelkes egyetemistaként majd’ kiesett a padból, annyira igyekezett felkelteni valamelyik szupersztár professzorának a figyelmét. Gazdag fehér kislány volt egy olyan Washington-közeli zárt közösségből, ahol a legkedveltebb időtöltések közé tartozott a lovaglás, a golfozás, valamint a lovakra és híres emberek golffelszerelésére való licitálás. Minden hónap végén rendeztek valami fogadást, ahol megpróbálták összeboronálni valamelyik republikánus képviselő titokban meleg fiával. Az persze nem is volt kérdés, hogy Theából vagy orvos, vagy jogász lesz, bár a diplomáját csak dísznek fogja használni, mert még idejében elő kell hozakodnia két szép gyerekkel, egy fiúval és egy lánnyal.

A családja – nem is család volt az, hanem inkább már klán – régi, nagyon régi pénzből gazdálkodott, tulajdonképpen modernkori kisnemesek életvitelét folytatták. Apa naphosszat dolgozott, anya unalmában kicsinyes drámázással szórakoztatta magát. Thea tehetségesebb volt nála és üresfejű öccsénél is: az esze vágott, mint a borotva, és semmitől sem szállt inába a bátorsága. Mi oka is lett volna rá? Sem a fiúk, sem a tanárok figyelméből nem volt hiány, pénzből meg végképp nem. Végzős korára már rendesen el is volt szállva magától, és a középiskola utolsó éveiben pont eleget bulizott meg fiúzott ahhoz, hogy végül lecsússzon az Ivy League-ről, amire már az első osztály óta készült, és ami a szülei részéről minimális elvárásnak számított. El is küldték egy privát kollégiumba, hogy belőle márpedig jogász lesz, Thea pedig engedelmesekedett, sőt, egészen belejött a karrierformálásba. Illett hozzá a jogi kar szüntelen versengése és törtetése, az az örökké szikrázó, elitista légkör. A diplomája után a Fehér Házban gyakornokoskodott, mint egy szenátor jogi személyzetének a tagja. Mindig elemében volt, amikor vitázni vagy okoskodni kellett, és szüksége volt erre a munkamániás rohanásra, hogy valamiben levezesse az intellektuális energiáit.

Ennek ellenére pár év múlva már fiatal anyukaként és politikusfeleségként rótta D.C. kertvárosát, munkaidőben, babakocsival és Starbucksszal a kezében. Hiába hitte magáról, hogy belőle sosem lesz hivatásos anyuka, mégsem tagadhatta, hogy imád naphosszat a kisfiával dicsekedni, butácska luxusfeleségekkel kávézgatni, apró ruhácskákat vásárolni, ünnepekkor DIY-módra dekorálni, hétvégén meg jógaórákra járni. Alig bírta elhinni, de egy része tényleg meg tudta volna szokni ezt az életet, sőt, szinte már készen is állt arra, hogy a szerelem kedvéért porosodni hagyja a jogi diplomáját, amikor a rózsaszín buborékot kipukkasztották a férjéről szóló pletykák. Már a barátnői is arról pusmogtak, hogy az üzletemberből lett politikus Roman Hoyt már a fél jógatanfolyammal megcsalta őt, sőt, valami pelenkás gyakornokról is szó esett. Bár Thea ezidáig nem vallotta be magának, de a férfival ezen kívül is számos probléma akadt, beleértve pont azt a könyörtelen, haszonleső ambícióját, ami miatt a felesége eredetileg belészeretett. Nagyjából akkortájt vált erőszakossá, amikor felütötték a fejüket az első problémák legújabb vállalkozása, a LifeLine háza táján.

Aztán jött a botrány, amit még az országos hírlapok is máig felemlegetnek. Roman Hoyt vállalkozásáról a saját felesége rántotta le a leplet azzal, hogy közzétette a termék prototípusáról szóló kutatások eredményeit, melyek kimutatták, hogy az egész projekt egy áltudományos átverés. Romannek idővel sikerült kikecmeregnie a vádak alól, és a válóper során még közös fiukat is kiharcolta magának. Vérre menő ügy volt ez, mivel Roman és Athena rengeteg jellemhibán osztoztak, beleértve a könyörtelenségüket is – utólag már Thea is keserű szájízzel emlékezteti magát, hogy igazából megérdemelték egymást –, de végül a több erőforrással rendelkező férfi került ki győztesen a jogi háborúból.

Thea élete ezen a ponton száznyolcvan fokos fordulatot vett. Főállású anyából ismét sztahanovista robottá vált, sőt, tovább képezte magát FBI-ügynökké és kriminálpszichológussá. Amikor éppen nem az íróasztala felett görnyed, akkor megüresedett magánéletét alkohollal és érzelemmentes szexuális kilengésekkel igyekszik színezni. A karrierjén kívül minden más többé-kevésbé hidegen hagyja, bár a szakértelme megkérdőjelezhetetlen. Nem mondanám azt, hogy elégedett volna ezzel az élettel – inkább csak egyéb választás híján temetkezik a munkájába, pedig valójában minden álma, hogy egy nap talán visszakaphatja a fiát, és minden részeg pillanatában erről hadovál. Nem titkolja, hogy túl fáradt már a férje bábszínházában játszani, de amikor a saját gyermekével zsarolják, nem igazán tehet mást.

Igyekszik minden ügytől minél inkább elválasztani a saját érzelmeit, és mindent inkább külső szemlélőként figyelni. Ebből a madártávlatból analizál mindent és mindenkit, ráadásul nincs benne annyi motiváció, hogy megtartsa magának a véleményét: ha valakiben kivetnivalót lát, a diszkrécióra nem fog energiát fecsérelni. Általánosságban bizalmatlan az emberekkel szemben, és hajlamos mindenkiben rögtön a „sötét titkát” keresni, szentül hiszi ugyanis, hogy egy ilyen mindenkiben lakozik. Lehet, hogy csak magából indul ki, de épp emiatt igen gyakran derül ki utólag, hogy valakivel kapcsolatban igaza volt, ő meg rányomja a habot a tortára egy „én megmondtam” formájában. Hiába, a tudálékos joghallgatót még a válás sem tudta kiölni belőle.

Hűséges a belső erkölcsi kódexéhez, és a társadalom szabályaihoz is igyekszik igazodni – de ha ezek megakadályoznák abban, hogy a munkáját hatékonyan végezze, akkor bocsánatkérés nélkül átsiklik felettük. Lakozik benne egy rendíthetetlen késztetés, ami arra hajtja, hogy minden körülmények között kiálljon az igazság mellett, akkor is, ha ez csúnya pillantásokat szerez majd neki. Gyengepontjai a nők és a gyerekek, az ő fájdalmuk még azt a jégbe fagyott szívét is meg tudják hatni néha. Amikor egy áldozat védelmére kel, nem érdemes tőle könyörületre számítani: túlságosan fekete-fehér módon áll az igazság kérdéséhez, ezért az ellenségei iránt nem hajlandó együttérzést mutatni.

El lehet akkor képzelni, hogy mennyire nehezére esik a volt férje beteg játékait játszani, de az igazságnál csak egy dolog mellett áll ki több vehemenciával, és az a kisfia.


Miközben helyet foglalok a terem egyetlen asztalánál, kelletlen arckifejezést villantok Sal felé. A három öltönyös figura közül egyedül őt ismerem, és valószínűleg éppen ezért bízták pont rá a feladatot, hogy idekísérjen. Való igaz, hogy mindig ő volt a gyenge pontom, aki általában elő képes csalogatni a szelídebb oldalamat, és be kell vallanom, hogy ezúttal is főképp az ő jelenléte tart engem egyben. Van valami megnyugtatóan mindennapos abban a köpcös alakjában, öltönyének divatjamúlt szabásában, és színes Dunkin’ Donuts poharában, még akkor is, amikor vénülő vonásain ott ül az aggodalom. Tudom, tudom – egy nőnek ma már nem szabadna ilyeneket bevallania, de az igazság az, hogy a teremben vigyorgó két zakós figura egyáltalán nem ringatnak hamis biztonságérzetbe. Van egy elképzelésem arról, hogy mi rejtőzhet zöldesen fénylő öltönyük és merev vigyoruk mögött; na meg Salvador Mendoza, a BRIU egyik legnevesebb professzora sem most jött le a falvédőről.
A saját papírpoharamat – amit szintén Sal szerzett nekem – tompa koppanással helyezem az előttem jegesen villódzó acélfelületre, és kimért mosolyt húzok az arcomra. Elégszer a fejembe kalapálták már a lövöldözésből kiöregedett akadémiai tanárok, hogy a zárt testbeszéd elkerülendő, ezért ellenállok a késztetésnek, hogy keresztbe tegyem lábaimat, és ölemben összekulcsoljam az ujjaimat. Tudom, hogy az előttem székében terpeszkedő férfi nyitott könyvként olvassa minden rezdülésemet.
Miután elhelyezkedtem, rám mosolyog, majd köszörül egyet a torkán, és fészkelődve maga is helyet változtat, jelezve türelme fogyását. Tudom, hogy Sal nem az ő jelére vár, hanem az enyémre, de én habozok megadni a beleegyezésemet, hiába tudom, hogy nincs valódi választásom. Nem akarom, hogy itt hagyjon, mert eleget láttam már az ilyen öltönyök és mosolyok mögé rejtőző vadállatokból, hogy tudjam: egy soron kívüli interjú sosem jelent jót.
– Kösz a kávét, Sal – dünnyögöm magam elé, de csupán lesütött szempillák alól, szemem sarkából beszélek hozzá. Érzem a késztetést, hogy kisebbre húzzam össze magam, de épp az ellenkezőjét teszem, és felegyenesedem. – Ebéd a Norma’s-ban?
Sal utoljára körbehordozza tekintetét az egybegyűlteken, és látja, hogy a velem szemben ülő bájgúnár sejtelmesen elmosolyodik. Én is látom.
– Jól hangzik. Ott találkozunk – böki ki végül az öreg, és látom, mennyire idegesíti ez a tehetetlenség. Végül megereszt egy-egy bólintást a két férfi felé: – Uraim.
A barnás szövet zakó mögött acélajtó záródik, és én végre hármasban maradok a két fekete öltönnyel. Az előttem ülő férfi közelebb hajol felém; kiszámított, ráérős mozdulata egy mérgeskígyó tekergését idézi fel bennem, ahogy öltönye pikkelyein a lámpák zöldes fénye táncol. Ismerem a fajtáját: megfojtja az áldozatait, és egyben falja fel őket, egyenesen a Fehér Ház utasítására. Mondanám, hogy elég előadást hallgattam már végig Saltől ahhoz, hogy felismerjem a pszichopátia egyértelmű jeleit, de ha az ex-férjemen felismertem volna őket, most nem ücsörögnék az Akadémia kihallgatótermében. Tudják, hogy tudom, ki küldte őket, de mégis meg fognak tőlem kérdezni mindent, ami világosan ott áll az aktáim sorai között.
– Üdvözlöm, Ms Donovan. – Lehagyja az összes titulusomat, az asztalon meg koppan a Rolex, ahogy az ujjai egymásba fonódnak a fémen. Az én testbeszédemet próbálja visszatükrözni. – A nevem Eugene Park, különleges ügynök vagyok, WMDD. Nem hinném, hogy emlékszik rám, de a diákja voltam. Mi is volt a tárgy neve? Feltörekvő informatív technológiák, igen. Kicsi a világ, hm?
Személyes anekdotával kezd, amiben kiemeli egy közös pontunkat. Valami azt súgja, hogy szándékosan néz hülyének, de nem veszem fel. Megdöntöm a fejem, ez akár az érdeklődés és ellenszenv jele is lehet. Tegyünk úgy, mintha az előbbi volna, Park ügynöknek úgyis olyan jó kedve van.
– Most, hogy mondja... Valóban mindenhol Önökbe botlom, pedig Virginia nem is olyan kicsi. Tudta, hogy csaknem másfélszer akkora, mint Anglia?
Park ügynök mosolya tovább szélesedik, és még egy kis kacajt is hallat, majd fejcsóválva beismeri: – Nem, nem tudtam. Minden nap tanul valamit az ember, hm?
Ezután mosolya az arcára fagy, és még hosszú másodpercekig fürkészi semleges ábrázatomat. Mielőtt újra megszólal, hátra dől, és ajkai hallható cuppanással válnak szét.
– Gondolom, ismerős az Ön számára a procedúra. Csak egy kis rutinellenőrzés, a szokásos. Megválaszolja szépen a kérdéseket... – Közelebb tolja felém az asztalon heverő mappát. – ...És mindenki mehet a dolgára. Ebédre már kész is leszünk. – Tenyerét egy pillanatra felfelé fordítja, de széles mosolya túl hirtelen jelenik meg az arcán ahhoz, hogy őszinte legyen.
– Ezt nem igazán értem. A rutinellenőrzésekre ötévente köteleznek. Én tavaly voltam utoljára.
– Nos, fellebbezhet, de félek, hogy ez nem mentené fel a procedúra alól, csupán halogatni tudnánk vele. De mi oka is volna ilyet tenni, Ms Donovan? – mosolyog.
– Fellebezek, nem lehet annyira sürgős – mosolygok vissza.
Sóhajt, majd felcsapja az irattartó fedelét, benyálazza mutatóujját, és belelapoz az aktáimba. Hamarosan megtorpan az egyik oldal felett, és összevont szemöldökei alól futja át.
– Érdekes – hümmögi. – Itt az áll, hogy utoljára 2014-ben vetették alá felülvizsgálatnak. Nézze csak!
Az asztal lapja surrog, ahogy felém fordítja a papírlapokat, és mutatóujjával határozottan a szóban forgó sorokra kopogtat. Miután állításáról saját szemeimmel is meggyőződtem, újuló megvetéssel tekintek vissza először rá, majd a sarokban szobrozó férfira, aki azóta nem szólt egy szót sem, hogy belépett a terembe.
– Próbálkozzon csak, de nem tud megfélemlíteni – hazudom. – Tudom, milyen jogaim vannak, oklevelem is van róla.
– Nos, ha maga is felfedi a lapjait, akkor mi is tehetünk így, de higgye el, hogy az magára nézve számos hátránnyal járna.
Nem válaszolok.
– Akkor mondom úgy, hogy magának is egyértelmű legyen, hm? – A fejét lekezelő stílusban előre dönti. Még a megfenyegetésem közben is mézesmázas marad a hangja, de átüt rajta valami vérfagyasztó kimértség, mintha éppen csak visszafogná magát. Ez szemmel nem látható rajta, de én a csontjaimban érzem. – Ha jót akar magának és a fiának, akkor nem húzza tovább az időnket.
Most sem válaszolok, és Park a némaságomat beleegyezésnek tekinti, jogosan. Eszük ágában sincs engedni, hogy akár csak halogatni kezdhessem ezt a felülvizsgálatot, aminek a céljáról mellesleg ötletem sincs. Nem akarnak időt hagyni nekem arra, hogy tanácsot kérhessek bárkitől vagy segítséget kereshessek. Úgy döntök, nem kísértem tovább a szerencsém, mert ismerem a volt férjemet, akinek a nevében ezek az emberek intézkednek; és tudom azt is, hogy nem félnek drasztikus kényszerítőeszközökhöz folyamodni, amikor valakit közreműködésre kell bírniuk.
Park sóhajtva kattint újra a tollán, és magához veszi az asztalra készített papírokat. A sarokban szobrozó figura végre megmozdul, felénk irányítva a sarokban álló videokamerát, és a lencse forogva fókuszál rám, akár egy hatalmas, figyelő pupilla. Tudom, hogy csak a látszat fenntartása érdekében cipelték ide ezt a felszerelést, mert a valódi szemek az ügynök háta mögött húzódó széles tükör mögött rejtőznek.
Nem állok készen, de ők nem várnak rám; Park ügynök felnéz a papírokból, és elkezdi az interjút. Én pedig csücsülök szépen a helyemen és belemegyek, mert nincs más választásom.

– A dátum 2018 november 13-a, délután két óra három perc. Eugene Park különleges ügynök vagyok, a teremben jelen van velem Rashard Hays különleges ügynök és Athena Donovan különleges ügynök. Az alany előtt megfelelően igazoltam magam, a következőkben pedig ismertetem vele jogait és kötelességeit. Az adatrendszerben tárolt információt a szervezet nem teheti közzé egyetlen személy vagy másik szervezet részére, hacsak nem áll rendelkezésére azon személy írott kérése vagy beleegyezése, akire az adatok vonatkoznak; kivéve, ha az interjúvoló az információk közzétételét biztonsági okokból indokoltnak találja. Amennyiben az alany bármilyen információt visszatart vagy meghamisít, pontatlan tanúskodás vádjával alávethető az Egyesült Államok Törvénykönyvében szereplő büntető eljárásoknak, a szervezetből való eltávolításnak, továbbá a biztonsági engedélye megvonásának. Ha megértette, kérem, mondjon igent.
– Igen, a Napnál is világosabb, hogy nincsenek jogaim.
– Az interjút ezennel megkezdem. A nevét, kérem.
– Athena June Donovan.
– Születési ideje és helye?
– 1984 február másodika, Middleburg, Virginia.
– Anyja leánykori neve?
– Susan Hess.
– Köszönöm. Most pedig térjünk a lényegre: kérem, számoljon be arról, milyen viszony fűzi Roman Hoythoz.
– Ő az ex-férjem.
– Hol ismerkedett meg vele?
– D.C.-ben.
– Egy kicsit bővebben, ha kérhetem.
– McNamara szenátor személyzetében voltam gyakornok, és azt hittem, Roman az eszemért szeret.
– Részesült-e bárminemű anyagi támogatásban Mr Hoyt jóvoltából? Amennyiben a válasz igen, kérem, tegye közzé a részleteket.
– Nem hiszem, hogy bármi ilyesmi történt volna.
– Megismétlem a kérdést. Részesült-e bárminemű anyagi...
– Jó, igen, részesültem, mindig is részesültem, jelenleg is részesülök. Roman máig 80 000 dollárt postáz évente azért, hogy tartsam a számat, de mind tudjuk, hogy nem veszek belőle Gucci táskát. Ez az összeg szinte már sértő a fiamért cserébe, és én semmisnek tekintem. Térjen a lényegre.
– Kérem, mostantól szigorúan csak a kérdéseimre válaszoljon. Milyen körülmények vezettek a kettejük szeparációjához?
– Mintha nem tudná.
– Magától szeretnénk hallani, ha ez nem probléma.
–  Már az éveken át tartó hűtlenségén kívül? Nos, Roman vérbeli politikus: köztiszteletben álló pszichopata, aki nem képes megküzdeni a kudarccal. Ezzel a céggel túl sokat vállalt. Amint megjelentek az első kutatások a LifeLine-ról, először megpróbálta visszatartani az eredményeket, amikből kiderült, hogy amit forradalmi innovációként tervez eladni, az egy selejt. Próbáltam lebeszélni a forgalomba helyezésről; mondtam neki, hogy nem fog tudni mindenkit áltudományokkal hülyíteni, de mint tudjuk, nem hallgatott rám. Szóval a kezembe kellett vennem az ügyet.
– Mikor állt maga a nyilvánosság elé ezekkel a vádakkal?
– 2012 tavaszán.
– És mikor jelentek meg az első kutatások a LifeLine módszereiről?
– 2011 nyarán.
– Beszéljen erről nekünk egy kicsit bővebben, kérem.
– Tényleg olyan fontos ezt az én számból hallaniuk? Azt hittem, maguk mindent megtehetnek.
– A kérdésemre válaszoljon, kérem.
– Nos... Roman a férjem volt, és – akármilyen hihetetlennek tűnik ez így visszatekintve –, szerettem. Rengeteg pénzt fektetett bele ebbe a projektbe, olyan összegeket, amikkel még ő sem rendelkezett. Vissza kellett fizetnie az adósságait, ráadásul a hírnevét is porba tiporta volna ez az ügy, vagy legalábbis én akkoriban azt hittem. Szóval egy ideig hallgattam, de azt nem engedhettem, hogy én és a fiam is elsüllyedjünk ezzel a hajóval. Levi a legfontosabb, nem, az egyetlen fontos dolog az életemben. De nyilvánvalóan valamit rosszul csináltam, mivel Roman még ma is vígan éli az életét, velem ellentétben, és a fiamat is sikerült elmarnia tőlem.
– Hadd pontosítsak. Maga 2016 nyara óta bennfentes információkkal rendelkezett a LifeLine működésképtelenségéről, de ezekkel csaknem egy éves késéssel állt elő, méghozzá a termék forgalomba kerülése után. Nekem eléggé úgy hangzik, hogy épp annyira bűnös a LifeLine ügyében, mint a férje. Egyetért velem ebben?
– Nem, de kétlem, hogy magát érdekelné a véleményem.
– Ez olyan kompromittáló információ, amit bármikor felhasználhatunk maga ellen. Remélem, ezzel tisztában van.
– Ha Roman fel akarta volna használni, már rég megtette volna. Ehelyett itt ülök, ennyi év után is szabadlábon, és engedem, hogy bábszínházat játsszon velem. Tudom, hogy okkal emlékeztetnek minderre, mert akarnak tőlem valamit. Akár el is árulhatnák végre, hogy mit.
– Legyen türelemmel, Ms Donovan, hamarosan megtudja. Milyen szálak fűzik Andre Latourhoz és az alapítványához?
– Kezdem elveszíteni a fonalat. Hogy jön ide Andre?
– Kérem, válaszolja meg a kérdést.
– Ő családi barát volt. Amikor előállt a filantrópia ötletével, Romannek felcsillant a szeme, mert tudta, hogy ez egy lépéssel közelebb vihetné a szenátori székhez. Én az alapítvány megalakulása óta jogi képviselőjük voltam, de természetesen ennek ott és akkor vége szakadt, amikor beárultam a LifeLine-t. Roman és Dre tűzön-vízen át fedezték volna egymást, szerintem ő közelebb állt a férjemhez, mint én magam. Ha nem ismerném Roman ízlését, azt mondanám, vele is megcsalt.
– Volt-e tudomása arról, hogy a Latour alapítvány pénzét a bejelentettől különb célokra is fordították volna?
– Romanről el tudnám képzelni, a LifeLine bukása után meg főleg. De azt kétlem, hogy Andre ilyenekre vetemedett volna. Neki attól állt fel, ha a címlapokon viszontláthatta a saját fotóját, amint egy szír kisfiúval pózol. Mindig szeretett Nagy Gatsbyt játszani.
– Itt nem pehelysúlyú vádakról beszélünk, Ms Donovan. Arra vagyok kíváncsi, hogy tudomása volt-e ilyennemű kihágásokról, avagy sem.
– Nem, tudomásom nem volt róluk.
– Köszönöm, az interjú első részét ezennel lezárom. Hays, állítsd le a felvételt.

Látszik a nézelődésemből, hogy egy kissé meglepődöm az interjú ilyen váratlan berekesztésén. A néma ügynök elkezd a videokamerával babrálni, Park meg lapozgatni kezd az aktáimban. Úgy vizslatom a túlsó falat borító tükröt, mintha bármi esélyem volna mögé látni. A szobára csend telepedik, de az előttem ülő férfi egy pillanatra felpillant a papírjaimból, és rám mosolyog, az interjú alatt felvett pókerarcával éles kontrasztot alkotva. Olyan, mintha volna valami kapcsolója odabent, amivel fel- és lekapcsolhatja az emberi megnyilvánulásokat.
–  Látja, nem is volt olyan vészes. Most már tudjuk, hányadán állunk, és így könnyebben bízhatunk egymásban, hm? – Ez a szavajárása. Hm? – Eddig én kérdeztem, most én felelek; ahogy ígértem. Arra volt kíváncsi, hogy miért hívtuk ide, és nagyon helyesen kitalálta, hogy valamiben a segítségére lesz szükségünk. Remélem, nincs túl sok befejezetlen ügye itt Quanticóban, mert meghatározatlan időre New Yorkba fog költözni.