Nadira klasszikus jókislány. Élete során még csak nem is nagyon ért hozzá a másik nem képviselőihez, leszámítva talán az apját és két idősebb bátyját. Soha nem ivott még alkoholt, elvégre a vallása tiltja a tudatmódosító szerek használatát, és ő mindent megtesz, hogy megfeleljen a szent előírásoknak. Világéletében szorgalmas diák volt, hiszen gyerekkora óta arra nevelték a szülei, hogy a tanulás az érvényesülés egyetlen módja – főleg, ha valaki úgy néz ki, mint ahogyan ő. Mivel két bátyján aligha hatottak a szülők intései, Nana magára vállalta az engedelmes gyermek szerepét, és már az első osztálytól kezdve éjt nappallá téve tanult, hogy megkönnyítse a saját, és talán az utódai jövőjét is. Mindig kötelességtudó, felelősségteljes lány volt, aki részben a családja iránti szeretetéből gyűjtötte az erőt a hajtásra és magolásra. A szülei időnként megcsapkodták egy kicsit a tankönyvvel, ha A+ helyett A- osztályzatot hozott haza, de Nana tudta, hogy a maguk módján ezt is szeretetből csinálták. Az apja a kilencvenes években egy deli üzletet nyitott a Coney Islanden, ami az egész család második otthonává nőtte ki magát. Az édesanyja varrónő, bár néha rögtönzött eladóként funkcionál a boltban. Nana mindkettejüket egyszerű, de összességében nagyszerű embernek tartja, és ebben tulajdonképpen igaza is van: a szülei, Nadir és Azra a szigor ellenére mindent megtennének a gyerekekért. leszámítva Azhart, a középső fiút, akinek azóta nem ismerik el a létezését, hogy az titokban eladta a kocsijukat, hogy a pénzen drog-adósságokat rendezzen.
Az egyetemi élet New Yorkban egy kicsit máshogy néz ki, mint az olyan vidéki koleszokban, ahova az embernek három évre be kell költöznie, és onnan a lediplomázásig nem is nagyon tud hová menekülni. Emiatt Nanának sokszor sikerül kihúznia magát a különböző bulik alól, hogy az idejét inkább munkára fordítsa, elvégre a családjának égető szüksége van minden segítségre azóta, hogy Azhar rengeteg pénzüket elherdálta, az apjuk pedig a betegsége miatt képtelenné vált vezetni a családi kisvállalkozást. Annak ellenére, hogy egy igen önálló és leleményes lányról van szó, Nana egyáltalán nem ért az emberekhez: inkább amolyan tudós-agya van, így szívesebben tölti az idejét egyedül vagy egy-két közeli baráttal, akik elrángatják néha egy-egy buliba, és noszogatni kezdik, hogy táncoljon. Aztán rögtön le is állítják, nehogy valaki meglássa, ahogy előre görnyed, és a térdeit tárogatja, mintha most jött volna a nyugdíjas klubból. Összességében egy igen félénk lányról van szó, aki hajlamos kínos helyzeteket előidézni és a semmin pironkodni, de krízishelyzetben valahogy mégis mindig megjön a bátorsága.

tl;dr

Nadira az NYU-n másodéves gyógyszerészhallgató, igazi stréber. Tősgyökeres queensi muszlim, aki azért magolja szét az agyát, hogy hátha akkor az unokái már túlléphetnek majd a munka és tanulás ördögi körén.

Két idősebb bátyja van, a fiatalabbik nem bírta a strapát, és a nyugtatók iránti szeretete heroinfüggőséggé nőtte ki magát. Az apja krónikus fájdalmaira nincs gyógymód, egészségbiztosítás és kereset híján Nanának pedig alternatív megoldásokhoz kell folyamodnia, ha ki akarja húzni a pácból a mindennél jobban szeretett családját.

Így történt, hogy lepaktált egy online (csak a "mély weben" elérhető) patikával, és az egyetem meg a saját agya erőforrásait használva segédkezik nekik a gyártásban és terjesztésben, cserébe pedig pénzben és ópiátokban fizetik. Ezekkel részben apja fájdalmait, részben a bátyja kleptomániáját csillapítja.


2018. november 22., Masjid Al-Falah mecset

Naz elköszön; lassan egy éve, hogy egyedül megy imádkozni a mecset férfi részlegébe, mert az idő nagy részében fogalmunk sincs, Azhar merre járhat. Nem beszélünk róla, pedig én és anya régen sosem jártunk el a pénteki imákra: ez mindig a két bátyám és az apám kötelessége volt. Most már csak Naz kötelessége, és azt hiszem, egyre inkább kezd megbarátkozni vele. Volt egy idő, amikor minden pénteken nyavalygott egy sort, amiért el kellett zarándokolnia apával a mecsetig, hogy ott aztán húsz percen keresztül „hajbókoljon”, ahogy ő nevezte. A napi öt salah-t is mindig elbliccelte, ha tehette, ezért mindig helyette is imádkoznom kellett. Hiába remélem néha, hogy utoléri végre a nagynéném haragja, de azért a Pokolra nem kívánom, még akkor sem, amikor Fawad Khanon gúnyolódik (aki egyelőre még nem tudja, de egy nap én leszek a felesége). Azzal szoktam visszavágni, hogy Naz biztos csak féltékeny, mert ő annyi Family Guyt nézett, hogy már neki is kigülledtek a szemei, pont, mint azoknak a ronda rajzfilmfiguráknak.
Szóval, talán nem úgy tűnik, de valójában tűzbe mennék a családomért – még Azharért is, akire folyamatosan túl dühös vagyok ahhoz, hogy becézzem. Anya még ahhoz is túlságosan neheztel rá, hogy egyáltalán elismerje a létezését. Imádkozzunk apádért – így kezd minden pénteken, mintha a fia nem is szorulna Allah segítségére. Neki nem árulom el, de én ugyanúgy Azhart is a gondolataimban tartom, akárhányszor a mecset szélébe épített női kabin padlójára hajolok. Ilyen mozdulatból elég sok ismétlést teszek, számításaim szerint átlagosan hetvenöt alkalommal érintem a homlokom a szőnyeghez naponta, Azhar mégsem javul meg, és nem is jön haza, legfeljebb amikor pénzre van szüksége. Még ezt sem tenné, ha nem tudná, hogy én vagyok a gyenge láncszem, az egyetlen a családból, aki nem tud neki nemet mondani. Aki a végén mindig beadja a derekát, és titkon pénzt csúsztat a markába.
A kétszemélyes kabinból éppen a nagynéném és az unokatestvérem lépnek ki: ők sem mehetnek most be a mecsetbe, mert éppen a férfiak pénteki imája zajlik. Ők nem a rokonaik helyett jöttek imádkozni, ahogyan mi, nem, ők csak simán ilyen tökéletesek, és az az életcéljuk, hogy minket túlteljesítsenek. A khaalám minden családi eseményen felvág azzal, hogy ő már Mekkában is járt, mert tudja, hogy nekünk erre sosem futná abból a pénzből, amit a családi csemegebolt hoz. Az egészben a legrosszabb az, hogy szerintem egy szó sem igaz a történetből, hiszen ő háziasszony, a férje meg taxisofőr, és talán még nálunk is lassabban forog a szekerük. Azt hiszem, annak idején valami szerelmi háromszög kötötte össze őt a szüleimmel, de erre sosem mertem rákérdezni anyánál, és igazából nem is akarom tudni.
Mindenesetre tudom, hogy perceken belül ismét kitesz majd magáért: merev mosollyal torpan meg előttünk, oldalán a lányával, Saniával, akivel kényelmetlenül kerüljük egymás tekintetét. Szerintem akár jó barátnők is lehettünk volna, ha a szüleink nem csinálnának belőlünk riválisokat a folyamatos versengésükkel.
– As-salāmu ʿalaykunna! – köszönt minket a ráncos, zömök nő. Már ettől is kisebbségi komplexusom támad, de ami ezután hagyja el a száját, az még rosszabb, akármennyire is számítottam rá, elvégre minden alkalommal utal rá valamilyen úton-módon. ¬– Ismét együtt a család, mi, Azra?
Szinte érzem, ahogy megfagy a levegő a nővérek között, mint mindig, amikor a khaalám apu betegségét használja fel ellenünk, mintha az ő hibája volna, hogy nem tud eljönni a pénteki imára. Arra gondolok, hogy valószínűleg ebben a pillanatban is az ágyában fekszik, olyan leírhatatlan kínok között vergődve, hogy mozdulni sincs ereje. Az orvosok máig nem tudják, mi okozza ezt a krónikus fájdalmat, de apa esetében neurológiai okokra gyanakodhatunk. Ennek persze nincsenek fizikai jelei, ezért a nagynéném szemében nem is létezik.
– Ó – folytatja tettetett meglepetéssel, mivel anya az imént túlságosan le volt forrázva ahhoz, hogy feleljen neki. – Nadir megint nem jött el?
– Nem tudott eljönni, Iman. Tudod jól, hogy az egészsége nem engedi.
– Az egészsége? De hát most hétfőn láttam a boltban, és kutya baja nem volt. Igaz, Sania? Kutya baja nem volt.
Sania félszegen elsiet valami bólintásfélét. Sajnálom őt, amiért ilyen anyja van.
–  Hétfőn... Igazad van, hétfőn nem volt baja, de ma délelőtt sajnos nem érezte jól magát. – Látom, ahogy anyám küszködik megfogalmazni az igazat. Tény, hogy apa hétfőn még jól volt, de ma meg már nincs jól, és senki sem tudja, miért – még az orvosai sem. Akkor anyámnak, a varrónőnek honnan kellene tudnia, és hogyan foglalhatná szavakba úgy, hogy még a nagynéném se köthessen bele? – Sajnos ez ilyen, nincs mit tenni. Ma sem tudott eljönni.
– De miért nem? Nem volt kedve? – kérdezősködik emelt hangon a nagynéném. – Ugye tudja, hogy a pénteki imát kihagyni haram? –, azaz szentségtörés.
Anyámat nagyjából úgy kell elképzelni, mint egy feketébe bugyolált matrjoska baba legbelső, legkisebb darabját. Több réteg golyóálló réteg fedi, amitől egy picivel nagyobbnak és keményebbnek tűnik, de amikor kettesben marad velem, én látom, hogy belül nagyon is apró és törékeny. Sosem tudom, hivatalosan mi a tennivaló, amikor mások érzelmeket éreznek körülöttem, de mégis mindig nekem kell megvigasztalnom őt, amikor a nappaliban zokog, merthogy apu meg a hálószobában gyötrődik a kínzó fájdalomtól, amiről azt sem tudjuk, mi okozhatja.
A kínos csendben rásandítok, és látom, hogy hijabba tekert állkapcsa megfeszül az idegességtől.
– Tudod, mi haram még, Imam? – kérdezi vészjósló feszültséggel a hangjában. Egyszer csak megindul, és még nem tudom, mire készül, hiszen ezelőtt sosem csinált ilyet; ösztönből utánakapok, hogy visszatartsam, de kitépi a karját a szorításomból. Három lépésébe kerül, hogy a nagynéném előtt teremjen, és elkezdje a fején viselt hijabot cibálni.
– Anya! – Én a nyomába lódulok, Sania pedig a szája elé kapja két tenyerét, és elkerekedett szemekkel nézi a jelenetet. Anya urdu nyelven rimánkodik és erőtlenül csapkodja a nagynénémet, közben pedig könnyek festenek fénylő csíkot kivörösödött arcára. A khaalám összegörnyedve kapaszkodik a kendőjébe, de göndör hajának már a fele kiszabadult, mire végre lefejtem róla a saját, zokogó édesanyámat. Az ellenállástól az ő fejéről is félig lecsúszott a hijab, felfedve a folyamatos aggodalomtól ritkuló hajvonalát. A nagy hangzavarra két segítségünkre siető idegen fordul be a mecset sarkán. Férfiak, ezért én kétségbeesetten igyekszem visszaigazítani a helyére a vállamba zokogó felnőtt nő fejkendőjét, de ez csak félig sikerül.
Azon a napon döntöttem el, hogy soha többé nem akarom anyát így látni.


2019. március 23., tavaszi szünet, egy manhattani loft lakásban

Kényelmetlenül lépek arrébb, amikor egy meleg pár ölelkezve oldalog a szobaajtó mellé, amelyik mellett már fél órája ácsorgok. A kezemben egy szerencsétlen pohárka narancslevet szorongatok, és igazából már rég kiszöktem volna a buliról, ha tudom, merre találom a kijáratot; na meg ha nem tudnám biztosra, hogy nélkülem a barátnőm, Abbie nem élne túl. (Természetesen ő az oka annak, hogy órák hezitálása és kifogásgyártása után végül rászántam magam a részvételre.) Az egyik smárológép lecsukott szemmel tapogatózik, de sehogy sem találja a kilincset. Már majdnem összegyűjtöm rá a bátorságot, hogy csuklón fogjam, és a helyére segítsem a kezét – ez volna az első hasznos dolog, amit ma este csináltam –, de szerencsére végül sikerül kinyitnia az ajtót. A két srác egy emberként esik át rajta, így én ismét magamra maradok. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet ilyeneket csinálni, és az igazat megvallva félnék is megtudni. Még jó, hogy a láthatatlanná válás a szupererőm, úgyhogy mindenki levegőnek néz, leszámítva egy-két srácot, akik valami izgalmas kihívást láthatnak bennem. Szerintem előbb jutnának egyről a kettőre egy leszbikusnál, mint nálam.
Mivel a poharam sokadjára is kiürült, eldöntöm, hogy visszatérek a konyhába, és töltök magamnak még egy kis narancslevet. Jobb választás a csapvíznél, mert sokan valami alkoholos keveréknek nézik, úgyhogy nem kell minden percben új embernek elmagyaráznom, hogy nem iszom (vagyis pontosabban nem ihatok) alkoholt.
A konyha közepén álló, hatalmas kőtömbre emlékeztető pulton megtalálom a narancsleves dobozt, de már a súlyán érzem, hogy üres. Sóhajtva helyezem vissza a helyére, és tanácstalanul, félig felhúzott vállaim közül tekintek körül. A fülemben a legújabb Spotify-toplistás rapzene ritmusa dobol, de csak a basszust hallom belőle, mert a nagy részét elnyomja a partisereglet keltette zsivaj. Időnként kiveszek pár szót a dalszövegből, és egy kicsit el is fintorodom a különböző nemi szervek meg testnedvek említésén. Nem ítélkezésből, egyszerűen csak vizuális típus vagyok, és egyébként is – legális ez egyáltalán? Hát persze, hogy legális, ez Amerika, itt nem cenzúrázzuk a médiát, de az ilyenek hallatán néha úgy érzem, talán mégsem ártana.
Ezután a zárt pizzásdobozok pulton tornyosuló halma kelti fel a figyelmem. Egyáltalán nem vagyok éhes, de az unalom nagy úr, és amúgy is örülnék, ha volna valami, amit tarthatnék a kezeimben, mert nem igazán tudom hova tenni őket. Az egyik karton fedeléhez nyúlok, hogy felnyissam, de egy tenyér váratlanul lecsap a kézfejemre, én pedig felkapom a fejem.
– El a kacsókkal! – szól rám a pult túloldalán álló lány. Még sohasem láttam ezelőtt;  elég nagy darab, szőke hajának vége rózsaszín hajfestékbe van mártva, és... az ott egy piercing a homloka közepén? Nem tudom, de valószínűleg valamelyik művész-szakunkra járhat. Egy kicsit ijesztő, az a fajta, aki itt helyben el tudna tiporni a Doc Martens bakancsával, ha akarna.
– Bocsi, azt... azt hittem... – hebegem szabadkozva, mire ő az arcomba tolja a kezét, ujjai között egy saját kezűleg tekert cigarettát tartva.
¬– Segáz, ez szabad ország, nem kell itt csórni. Ha cucc kell, csak egy szavadba kerül.
Egy kínos csend erejéig zavartan méregetem, mert nem értem, miért feltételezi, hogy dohányozni szeretnék, mikor az imént még a pizzára utaztam.
– Vedd már el! – nevet rám. – Neked van itt rá a legnagyobb szükséged ebben az egész kócerájban.
– Köszi, nem dohányzom – intek ismét, és lesütöm a szemeimet.
Ismét felnevet, ezúttal egész harsányan. – Egyem a zúzádat, ez nem dohány!
– Akkor mi?
Leszegi a fejét, és a vállai rázkódni kezdenek, én pedig idegesen állok egyik lábamról a másikra. Miután jól kinevetett, a pultot megkerülve megindul felém. Legszívesebben eliszkolnék ebből a szociális helyzetből, de félek, hogy utánam jönne, és ledugná a torkomon ezt a cigarettát; nem tudom, miért tenne valaki ilyet, de én elég sok mindent nem értek, ami az itt jelenlévők viselkedését illeti. Nem értem, hogy miért másznak egymásra a kanapén, hogy miért drukkolnak ordítva a versenyt-piálóknak, vagy hogy miért jó nekik kidobni a taccsot a szőnyegre. Érteni nem értem, de elfogadom. Most is készségesen állok arrébb, hogy a lány hozzáférhessen a pizzásdobozhoz, de amikor sejtelmes mosollyal felnyitja azt és felfedi a doboz tartalmát, tátva marad a szám. A dobozban nem pizza van, hanem fehér porral teli nejlontasakok lapulnak benne, katonás sorokba rendezve. Nem tudom pontosan, mi lehet a zacskókban, de az biztos, hogy ennyi drogot egy helyen még a filmekben sem láttam. Megrökönyödve pillantok fel a lányra; az elégedett mosolyából azt veszem le, hogy valamire nagyon büszke. Szerintem ugyanazt érezheti, mint a fiúk, mikor meghallják egy lányról, hogy neki ez az első, és valamiért nagyon örülnek. Elgondolkoztam már ezen párszor, és arra jutottam, én nem akarom, hogy a férjem örüljön neki.
– Ketamin – tájékoztat a lány, és a lazaságából ítélve ő se nem gyógyszerészhallgató, se nem pesszimista. Én mindkettő vagyok, úgyhogy lelki szemeim előtt máris lepörög a lehetséges mellékhatások listája, ahogy a filmek végén szokás. – Kristálytiszta, mint láthatod. Na, teszel egy próbát?
– Nem hiszem... Nem hiszem, hogy jót tesz, ha ezt elszívod. Tudod, a hörgők a tüdőben nagyon érzékenyek erre, mert tele vannak kapillárisokkal, és...
– Köszönjük, Egyértelmű Kapitány, rátapintottál a lényegre – vág a szavamba, és hozzá lekezelő módon bólogat. Már a szájában van a tekercs, és valahonnan egy öngyújtót is elővarázsolt, amivel kattogásba kezd. Én tovább vizslatom a kollekciót, és egy kicsit elkap a kíváncsiság, de azért nem annyira, hogy elkérjem tőle azt az izét. Mégis érdekel, hogy egyáltalán honnan tehetett szert ennyi mindenre, és miért tartja egy pizzásdobozban. A ketamint főként fájdalomcsillapításra használjuk – apu krónikus fájdalmára is írták már fel orvosok –, de ilyen tételekben nem lehetett olcsó mulatság.
– Hé... A többi dobozban is ilyenek vannak?
– Nem mindegyikben. Van, amelyikben pizza van.
Ezt a választ szintén egy kis időbe telik feldolgoznom, de hamarosan tovább érdeklődöm:
– Nem féltek, hogy lebuktok? Ez szinte már ipari mennyiség.
– Nincs olyan zsaru, aki igazoltatna egy pizzásdobozért. – Vállat von, és az arcomba fújja a füstöt. – Valami kínaiaktól szereztük, a netről. Olcsón, sokat. Ebből a halomból jut mindenkinek, és ha jól emlékszem, csak 350 dolcsi volt, azt meg simán összedobjuk.
– Háromszázötven, hét dobozért. – Megismétlem, hátha nem jól hallottam.
– Igen, háromszázötven.
Nem is tudom, mi hökkent meg jobban: az, hogy ezek a gazdag fehér kölykök a szüleik pénzéből simán összedobnak 350 dollárt drogokra, vagy az, hogy vannak pizzériák, ahol ketamint kérhetsz feltétnek. A szavam is eláll, ahogy a lányra pislogok, miközben igyekszem feldolgozni ezt az információt, ő pedig unott arccal tüdőzi le a fehér kristályport. A fejemben számok repkednek, és az egyenlet végeredménye mindössze egyetlen kérdés:
– Melyik oldalon találtad ezt?