under construction

2001, Portland, Maine
– 911, miben segíthetek?
– ... Ömm, az... Az anyukám alszik, és, és próbálom felébreszteni, de nem ébred fel...
– Az anyukád nem ébred fel? Hány éves vagy?
– Hét... De nem csak ő... A földön vannak, fekszenek, és, és nem kelnek fel... Helló?!
– Igen, itt vagyok, kicsim! Kik azok, akik nem kelnek fel? Csak az anyukád, vagy valaki más is?
– Igen, az anyukám, és, és a barátja...
– Anyukád és a barátja alszanak, és egyikük sem kel fel?
– Igen... Anya! Anya? Miért nem ébred fel?!
– Semmi baj, most csak figyelj rám, oké? Egyikük sem reagál semmire?
– Igen, vagyis nem, nem reagálnak. Beoltották magukat, és...
– Hogy érted, hogy beoltották magukat? Tű van náluk?
– I-igen...
– Értem. Máris úton vagyunk, mindjárt ott a segítség, rendben? Tudod, hogy lélegeznek-e?
– Nem tudom... Nem...
– Mármint nem lélegeznek? Vagy csak nem tudod, hogy lélegeznek-e?
– Nem tudom... Igen, talán igen...
– Értem, talán lélegeznek. Rendben, ne félj, nemsokára ott lesznek az orvosok, és segítenek anyunak, jó? Nem lesz semmi baj! Van ott veled bárki más?
– Az, az öcsém... Siessenek!
– Ő hány éves?
– Egy... egy éves...
– Rendben, maradj velem, ne tedd le, jó? Nagyon ügyesen tetted, hogy felhívtál! Mindjárt érkezik a segítség, addig nagy fiú leszel, és vigyázol az öcsidre, ugye?

***

2011, Portland, Maine
A késő délután kékre festette a lakóövezetet; csupán egy bukósisakos fiú biciklikerekei zümmögtek bele a csendbe. Minden bizonnyal éppen valami iskola utáni elfoglaltságból tarthatott hazafelé, ahol bizonyára meleg vacsora várta. Tudta, hogy ha elkerülni nem lehet a sarkon álló hírhedt házat, akkor érdemes legalább belehúznia kicsit, hogy minél hamarabb elhagyhassa a Santos família háza táját, itt ugyanis éjjel-nappal állt a bál. Bár az itt lakók nem a kívülállókat, hanem inkább egymást gyötörték, a keresztény anyukák már attól is óva intették jólnevelt csemetéiket, hogy egyáltalán érintkezésbe kerüljenek a Santos-félékkel.
A biciklis kisfiú mégis lefékezett szemlélődni, amikor a szóban forgó ház bejáratának szúnyoghálós ajtaja kicsapódott, és egy tetovált férfi rontott ki rajta, öklén egy tizenéves forma sráccal, akit gallérjánál fogva ráncigált ki. Nagy lendületet merített dühéből, úgy rohant le a lépcsőn, és a dühöngő fiút végigvonszolta a gazos gyepen, majd a postaláda mellett a földre taszította. Puffanva landolt a fiatalemberrel együtt egy telipakolt sporttáska is. Csakis a Santos-fiúk idősebbikéről, Dantéról lehetett szó, ugyanis általában ő volt az, akiben a ház ura emberére talált. Bár rögtön a hátára fordult, hátrálva a férfi elől, az arcából inkább tüzes gyűlölet sugárzott, mintsem félelem.
Odabentről otthonosnak tűnő sárgás fénycsík vetült az ápolatlan gyepre, és benne két árnyék rajzolódott ki: egy haspólós nő és egy kisebb fiú jelentek meg az ajtóban.
– ¡Me cago en tu padre muerto, hijo de tu puta madre! – vicsorgott az atlétatrikós férfi, és fenyegetően közeledett Dantéhoz, aki a postaládára támaszkodva igyekezett talpra állni. Látszott abból, ahogy összegörnyedt, hogy nem ez volt az első ütés, amit az elmúlt percekben kapott; a férfi arcából pedig úgy tűnt, nem is ez lesz az utolsó. Talán éppen az volt a srác szerencséje, hogy a háttérben a biciklis kiskrapek pislogva figyelte a jelenetet, mint lehetséges szemtanú.
– Te meg mi a faszt bámulsz, mi? – köpte felé a férfi, és tetovált ujjaival fenyegetőzve mutogatott. Ekkor a bukósisakos is úgy döntött, hogy ideje elhúzni a csíkot – ezt a műsort legfeljebb az ablakaikból merte élvezni a szomszédság, hiszen Santino Vera errefelé instabil egyén hírében állt. Barátnőjével, Tara Santosszal az volt legfőbb közös vonásuk, hogy nehéz volt róluk megmondani, mikor józanok, és mikor vannak belőve.
Bár a lépcsőkön nem mert lemenni, az ajtóban álló fiatalabb gyerek kétségbeesett hangon kiáltott fel a küszöbről:
– Vera, ¡déjalo en paz, por favor! Nem csinált semmit! Én voltam a hibás!
Vera egy pillanatra megtorpant. A fiú ereiben megfagyott a vér, ahogy nevelőapja hátrapillantott széles vállai felett, és senki nem tudhatta, mit fog legközelebb csinálni – elvégre a bátyja volt az egyetlen ember, aki megvédhette volna tőle, de Dante már használhatatlan volt.
– Mi ez a cincogás? Csak nem golyókat növesztett a kis görcs? – gúnyolódott hamis nyugalommal.
Tara az ajtófélfának dőlve rágyújtott.
– Vera, ezt nem idekint kellene lerendezni, ránk uszítod a zsarukat...
– Fogd be, ribanc! – bökött Vera a nőre, aki erre csak szippantott egyet a cigarettájából. A ház ura ismét Leo felé fordult. – Neked meg mindjárt új segglyukat tépek, te kis buzi pöcs, egy neked úgyse elég! Nehogy már te mondd meg nekem, mit csináljak!
– Én... Nem, én csak...
– A pofám leszakad! Már ez a takonypóc is ki akar oktatni. Az én házamban! Az én ágyamban alszotok, az én tányéromból esztek, és ez a hála? – ordítozott, hogy az egész utca hallja.
Időközben a háttérben talpra küzdötte magát az idősebb fiú, és öklében megtörölte vérző orrát, monokliját pedig kapucnija árnyékába rejtette. Fájdalmában úgy tudott csak mozogni, akár egy reumás vénember, így kezdett szedelődzködni.
– Kurvára elegem volt – szitkozódott, miközben felkaparta cókmókját a földről. – Én léptem. Nem baszakszom itt tovább ezen a narkótanyán. És te sem, Chino – bökött az öccse, Leo felé. Kiábrándult hangja ellágyult egy kissé, amikor hozzá beszélt. – Pakold a cuccaidat, megvárlak idekint.
– Már megint kezdi – mormolta a nő a saját kezűleg tekert cigaretta mögül. Az ő arcán is monokli éktelenkedett. – Tőlem azt csinálsz, amit akarsz, kisfiam. Felnőtt ember vagy, vagy leszel jövőre, tudom is én. Te meg eredj befelé, Leo! – legyintett, mintha valójában nem is érdekelné, hallgatnak-e a parancsára.
Leo egy pillanatra láthatóan évődni kezdett azon, hogy melyik tekintélyfigurára hallgasson, de végül  arcára ritkán látott határozottság ült ki, ahogy fivére felé biccentett:
– Veled megyek, Dante!
Azzal sarkon fordult, és felrohant az előszobai lépcsőn. Az anyja nem próbálta meg megállítani, sőt, még csak nem is rezzent. Az idősebbik fiú ismét a kézfejében törölte meg orra el nem álló vérét, majd fejét hátracsapva szipogott egy sort, mint aki elkapta a Vera-féle náthát; innen figyelte meg nevelőapja reakcióját. Santino Verának életében először elállt a szava; nyilván ebben a pillanatban jutott el addig a szétnarkózott agyáig, hogy ezzel a gyermektartási támogatást valóban örökre elveszti. Dante már régóta nem félt tőle, de ebben a különleges pillanatban szinte még szánalmat is érzett iránta.
– Magatokat már elkúrtátok, ahogy engem is. De őt nem fogjátok – közölte tárgyilagosan, bár nem tudta volna megmondani, milyen választ várt, és kitől.
– Tőlem aztán – felelte Tara, és rátaposott a csonkig szívott csikkre. Ennyi idős korára Dante elérte már azt a szintet, ahol nem vette igazán zokon anyja közönyét: ez a nő talán már azt sem érzékelte volna, ha a saját alkarján nyomja el a dohányt. Annyi időt töltött már a szeren, hogy a valóság számára nem is tetszett többé valódinak.
Mire a családanya elszívta a második slukkot – Santosék ebben a mértékegységben számították az időt –, Leo már lent is volt, vállán minden vagyonával. Nevelőapjuk még akkor is elmondta a két mostohafiát mindennek, amikor a kisebbik elsietett előtte, készen arra, hogy világgá menjen a bátyjával.
– Úgy van, kotródjatok a házamból, tetvek! Meglátjuk, hogyan boldogultok nélkülem – mondta a magáét Vera. – Aztán ne gyertek vissza bőgve, ha egy hét múlva már valami vén fasznak furulyáztok! Főleg te, Dante, ide ne hordd magad még egyszer, te semmirekellő patkány!
– Nem is fogom – jelentette ki a fiú, majd kifejezéstelen tekintetét nevelőapjáéba fúrta. Végső viszlátként felmutatta neki középső ujját, majd egy életre hátat fordított neki.

***

2011, Portland, Maine
Már bőven takarodó után volt, amikor a két kapucni az éj leple alatt átlopózott Mackenzie-ék kertjén, és halkan megkopogtatták az első emelet ablakát. Aznap éjjel kivételesen hangos volt a tücsökszó, így talán a Santos-fiúknak nem is igazán kellett azon aggódniuk, hogy Ty és Jas szülei kineszelik a magánakciójukat. Dante tudta, hogy ha egy szülő tudomást szerez a tervről, azonnal értesítené a helyi anyukák kerekasztalát, és még azelőtt utolérné a hajtóvadászat a szegény elkóborolt gyerekeket, hogy egyáltalán elérnének a buszállomásig.
– Psszt! Hé! – pisszegett be Dante a bukóra nyitott ablakon, mely neki vállmagasságban kezdődött. Rendszeresen jelent meg itt éjnek évadján, hogy menedéket kérjen a Mackenzie-testvérek ablakán keresztül, így erre már sztenderdizált jelszavuk is volt, ezt azonban Dante mindig elfelejtette. Vagy csak sosem figyelt, amikor elmondták neki. – Rapunzel, ereszd le a loboncod!
Az ablak először becsukódott, majd elfordították benne a kilincset, és kinyitották. Egy pizsamás lány jelent meg mögötte, korban valahol Dante és Leo között. Bár Jasmine Mackenzie már tomboy-évei végét járta, továbbra is rendszeresen tartott bátyjával és az ő haverjaival éjszakai portyáikon. Ebben a városban nem sok elfoglaltság akadt ugyan, de egy csapatnyi csóró tinédzser már üres konzervdobozok rugdosásával vagy fel-alá kóborlással is képes volt elütni az időt. Néha még találtak is a földön egy-két érmét is, amit bedobhattak a kocsma játékautomatáiba.
– A jelszó sajtos pizza – hajolt ki az ablakból.
– Sajtos pizza.
– Most már késő, Dante! – Jas nyűgösen elnyújtotta szavait. – Egy nap miattad fognak váltságdíjért elrabolni, vagy lámpaburát csinálni a bőrömből.
– Ki akarna szeplős lámpát?
– Hé! – háborodott fel a lány, de a szája sarkában mégis megjelent egy mosoly. Ez rögtön az arcára is fagyott, amikor a fiú kapucniba rejtett arcán megcsillant a holdfény, és gyanús foltokat fedett fel.
– Tay... – szólt szánakozva Jas, és Dante arcán átütött egy pillanatnyi szégyenkezés.
– Tropikáriumban voltunk – bökte ki, nehogy a lánynak ideje legyen kérdőre vonni. Öccse a háttérben meglengetett egy piros plüsshomárt.
– Tudtad, hogy a homárok egy életre választanak párt? – szólt közbe a kisebbik, megcsillogtatva újonnan szerzett tudását a lány előtt. – Pedig van, amelyik akár száz évig elél. Jövőre majd viszünk téged is!
– Chino...
– Jövőre? – szaladtak össze Jas szemöldökei, és zavartan pillantott egyszer az idősebb, egyszer a fiatalabb Santosra. – Miért csak jövőre? De hiszen minden évben megyünk. Miről beszéltek?
Dante nyögött valamit, mintha kedélyes választ tervezett volna, de aztán megakadt az első hangnál. Végül beismerően felsóhajtott.
– Van valami, amit el kell mondanom.


***

2014, Bronx, New York City

Az étkező mindössze egy saját kezűleg barkácsolt bárpultból állt, mivel Pablo bácsi hangyányi lakásában szinte minden bútor csináld-magad jellegű volt – nem is az az ikeás fajta, hanem az igazi, régimódi, „ehhez magam vágtam a fát” fajta. Ilyen ember volt az öreg tío, akit annak ellenére is így emlegettek, hogy a Santos-fiúknak valójában nem a bácsikája, hanem nagyszülője volt. Dantéhoz mindig közelebb álltak az apai felmenői, azonban családfájának ezen ága hamarabb kihalt az anyainál, és a végén egyedül Pablo bácsi maradt. Ő mellesleg már maga is fél lábbal a sírban állt, mégis ragaszkodott tiszteletbéli pozíciójához, mint iskolai gondnok. Jobb is volt, hogy a nap nagy részét nem töltötte otthon, mert Dante nem szerette volna, ha a rossz hír ismét felviszi a vérnyomását.
Mindkét Santos rengeteget változott az elmúlt évek során: Leo a becenévadó fürtjeiből idővel kisebb tarajt növesztett feje búbjára, míg Danténak nem lógott többé szemeibe sötét üstöke. Ami azt illeti, az egyikük pont úgy nézett ki, mint akit most küldtek haza a javítóintézetből; a másik meg pont úgy, mint akit most küldtek haza a seregből, hogy ledorgálja a javítóintézetből hazaküldött másikat. És ez pontosan így is történt.
Leo a nappali dohos fotelében helyezkedett el valahol az ülés és állás helyzete között, miközben könyékből irányította a PlayStation-játékot, amire a franc tudja, honnan volt pénze. A háttérben úgy ropogtak a virtuális AK-47-esek, mintha a konzolon beakadt volna a ravasz.
Bátyja a nappalival egybekötött konyhában állt, és a pultnak dőlve bújta a kezében tartott papírlapot, mely hivatalosan is beidézte öccsét és gyámját, azaz Pablo bácsit, a javítóintézetbe. Ez a nyomtatvány már nem csupán egy ejnye-bejnyével, sőt, nem is egy szigorúbb fejmosással fenyegetett – ez felnőtthöz méltó tárgyalást ígért, amennyiben Leo nem teljesíti a nevelőtiszt által rögzített feltételeket.
– Várod már, hogy megszabadulj tőlem? – dünnyögte Leo két virtuális koponya szétloccsantása között. – A kurva élet!
Normális esetben erre Dante szórakozott hangján érkezett volna valami „hogy beszélsz”-féle válasz, de mivel vérnyomása már Pablo bácsi szinteket verdesett, ehhez nem igazán volt kedve. Perceken keresztül emésztette még az írottakat, hátha sikerül azonosítania valami enyhítő körülményt, ezt azonban hiába kereste, hiszen Leo már a harmadik letartóztatásnál tartott. Dante egyelőre még féken tartott indulatokkal, látszólagos nyugalomban helyezte a pultra a nyomtatványt, majd karjait összefonta mellkasán, és szokásához híven először nem szólt semmit.
Amikor végre megszólalt, abban sem volt köszönet.
– Gyere ide! – szólt, hangjában lappangó ingerültséggel.
– Dante, baszd meg, most online vagyok!
– Gyere. Ide.
Leo gyerek volt még, hát gyerekként is válaszolt: a játékkonzolt erővel vágta a bordó bőrfotelhez, és ugyanilyen erővel dobta le magát a szűkös bárpult elé állított egyetlen székhez.
A bátyja közelebb lépett hozzá, majd vele szemben állt meg, és a bárpult lapján elé csúsztatta az értesítést.
– Magyarázatot várok.
– Érdekes, az a kaukázusi trust fund buzi megúszta egy kis szobafogsággal.
– Mert neki nem ez a harmadik eset, hogy drogterjesztésen kapják.
Leo elnevette magát. – Ez csak fű!
– Hát, te nem vagy normális – fakadt ki Dante széttárt karokkal. – Teljesen el akarod baszni az életed, pont most, hogy kezdünk kikecmeregni a szarból? Tudod te egyáltalán, ez mit jelent? Azt, hogy már csak egy rubrikát kell begyűjtened, és mehetsz a sittre! Ezt akarod, hülyegyerek?!
– Legalább ha börtönbe kerülök, nem kell tovább rohadnom ebben a segglyuknyi lakásban egy szenilis vénemberrel – felelte a fiú egykedvűen, de rögtön meg is ugrott, ahogy bátyja hirtelen kirohanása az asztalon csattant. Elkerekedett szemeivel Leónak olyan ábrázata volt, akár egy őznek, aki fényszóróval találta szemben magát.
Dante nem tűrte valami jól, amikor öccse szemtelenül beszélt a nagyapjukról, mégis rögtön megbánta a fölcsattanást, mert ráeszmélt, hogy az ilyen hirtelen mozdulatok milyen hatással vannak a fiúra. Leo gyermekkori emlékbetörései olykor pánikrohamokat is eredményeztek, és ezúttal is csak a szerencse műve, hogy nem végződött jajveszékeléssel az eset. A fiú lobogó orrcimpákkal kövült meg, és remegő szembogaraiba nézve Dante legszívesebben visszafordította volna az idő kerekét, csak hogy az előbbi ballépést visszacsinálja. A sereg előtt sosem tett volna ilyet.
– Ne haragudj, én nem... Olyan rég láttalak utoljára, elfelejtettem... – mentegetőzött, és megkísérelte gyengéden vállon érinteni öccsét, de ő azonnal eltaszította magától.
– Ne nyúlj hozzám – utasította Leo gépiesen, anélkül, hogy bátyja szemébe nézett volna. Kisebesedett ökleiről Dante nem tudta volna megállapítani, hogy ismét magában, vagy kivételesen valaki másban tehetett-e kárt.
– Vissza kéne menned a terápiára – javasolta az idősebbik lágyuló hangon. – A hadsereg állná a költségeket, és én beszéltem Dr Cruzzal, azt mondta, szívesen fogad vissza.
– A rendelőjébe engedi a bronxi kis patkányt. Milyen rendes!
– ...Jót tenne, és lehet, hogy cserébe elengednék neked a legutóbbit. Jobb, mint a közmunka, nem? Mit szólsz, hermanito?
– Idegenekkel csevegni anyáékról, miközben gyógyszerekkel tömnek? A kedvenc elfoglaltságom.
Dante sóhajtott, majd a bárpultra könyökölt, és a tenyerébe temette arcát.
– Nem szabadott volna itt hagynom téged – szólt ujjai mögül, majd rövidre nyírt hajába túrt velük. – Nem álltál rá készen. Pablo bácsi sem állt készen rád.
Leo egy darabig érzelemmentes arccal figyelte tépelődését, majd lemászott a bárszékéről. Dante megsemmisülve hallgatta, ahogy a hűtőhöz csoszog, és előkotorja belőle a tegnapi kínait, mintha mi se történt volna az imént. Az apró konyhában még egy méterre sem voltak egymástól, az idősebbik Ramos mégis úgy érezte, mintha valami elérhetetlen dimenzióból igyekezne üzenni az öccsének. Valami nagyon nem volt rendben a fiúval, és fogalma sem volt, mi az. Ez rettegéssel töltötte el, mégsem tudta, mit csinálhatna azon kívül, hogy tehetetlenül figyeli, amint Leo a szobája felé indul – pedig aznap hónapok óta először látták egymást. Dr Cruznak igaza volt: ezt már nem lehet a hormonokra fogni.
Vajon Vera tette ezt a fiúval, vagy az anyja? Vagy talán a bátyja, azzal, hogy olyan fiatalon elrángatta otthonról? Hogy hetekig nem volt képes fedelet találni a feje fölé? Hogy aláíratta a gyámsági kérelmet egy kvázi-idegennel, akivel hónapokra magára hagyta? De mégis mit tehetett volna, ha egyszer képtelen volt másképp jobb megélhetést teremteni a kettejük számára?
– Hé, Chino?
Erre a névre a fiú már évek óta nem hallgatott.
– Leo – javította ki magát Dante elesetten, és szinte már szánalmas örömöt érzett, amikor az öccse egyáltalán megállt a szavára. Elmosolyodott. – Jövő kedden kijön az utolsó Harry Potter film. Szeretnéd, hogy elvigyelek?
– Utálom a Harry Pottert – közölte Leo, azzal feldobta a kapucniját, és távozott a bejárati ajtón, ki tudja, hová.
Mindig is imádta a Harry Pottert.

***

2019, Bronx, New York City
Az éjjeliszekrényen álló digitális óra számlapja hajnali négy óra tizenkét percet mutatott, ahogy a hálószobát mélykék homállyal vonta be az éjszaka fátyla. A roló résein is csak időnként szivárgott át utcai zaj, bár időnként egy-egy jármű fényszórója rejtelmes árnyjátékot vetített a falakra. Ezt leszámítva ritka nyugalom honolt a Bronx ezen külvárosában, a földön alvó férfi mégis nyugtalanul fészkelődött álmában. A szobában árválkodó ágy pedánsan be volt vetve; a ránctalan paplan úgy festett, mint amin napok óta nem feküdt senki. Ez így is volt, mivel a tengerészgyalogságból kitüntetéssel elbocsátott Ramos tizedes a parkettán szerette tölteni az éjszakáit, máshol ugyanis képtelen volt álomba merülni.
Négy óra tizenhárom perc. Az ébresztő ugyan nem erre az istentelen időpontra volt beállítva, Dante mégis úgy riadt fel, mintha toronyharangot kongattak volna meg a feje mellett. Levegő után kapkodva ült fel, de mintha még mindig álmodott volna: fejét ide-oda kapkodva pásztázta környezetét, mintha minden sarokban veszélyt gyanítana. Szemeit lehunyva igyekezett csillapítani légzését, de rögtön eszébe is jutott, hogy ez nem jó stratégia.
– Nem! Ne csukd be a szemeid... Nézz... nézz körül... – suttogta, és lassan nyitotta fel szemeit, mintha félne, vajon milyen látvány várja odakint.
– Kék paplan... – jegyezte meg, ahogy körbetekintett a szobában. – Kék számok... Kék zsebkendők, kék... kék a pólóm – jutott eszébe, és lenézett kitárt tenyerére. Nézte, ahogy az ujjai remegő ökölbe szorulnak, és kifehérednek.
Ebben a tevékenységben percekig elmerült. Mire ismét felnézett, sötét szemei alá továbbra is lila karikák vetettek árnyékot, de a tekintete legalább már kitisztult. Lerántotta magáról a takarót, és talpra állt.
Kótyagosan találta meg az egyensúlyát, és a hold fényében kihúzta az éjjeliszekrény egyetlen fiókját. Ebben nem volt semmi, csupán egy elnyűtt, bőrkötésű Biblia, és egy keményfedeles füzet. Előbbit igen régen vehette elő utoljára, ennek ugyanis látszott a körvonala ott, ahol felfogta a fiókra telepedő porréteget. Dante ezúttal is csak a jegyzettömböt kaparintotta meg, és a konyhába sietett vele.
Ledobta magát az étkezőasztalhoz, és fellapozta a füzetet. Az utolsó bejegyzést egy hete, percre pontosan ebben az időpontban vetette papírra, de már nem emlékezett rá, mi állhatott benne. Ezúttal is sietnie kellett, nehogy akár az álom legapróbb részlete is kiszálljon a fejéből, mielőtt még lejegyezhetné.
Csaknem negyed órán keresztül folyamatosan körmölt, majd kattintott egyet a tollán, és hátradőlt székében. Elnézte egy ideig a füzetet, melynek már csaknem a felénél járt, és úgy döntött, ideje ismét összevetni a korábbi bejegyzéseket az újakkal, hátha végre összeáll a teljes kép. A rémálmok után mindig ezzel töltötte el az éjszakái hátralevő részét.

***
Hajnali hét óra. Kettesével vette a fokokat a háborús övezetre emlékeztető lépcsőházban, hogy minél hamarabb leérjen a szeméttel, pedig nem is sietett sehová. Ebben az épületben a lakók mindig igyekeztek minél kevesebbet érintkezni egymással – igaz, ezt talán a rideg New York egészéről el lehetett mondani. A fiatalember mindössze pár szomszédjával volt köszönőviszonyban, a többiekről pedig sokszor meg sem tudta mondani, hogy lakók-e, vagy pizzafutárok.
Ms Montes jó szomszéd volt, sőt, nagyszerű szomszéd. Az a fajta, aki anyja helyett is anyja volt az embernek, és ha az ember segített neki az adóbevallással, beadott egy kis lasagnét az ajtaján. Az éveinél vénebb nő körül mindenkor három kiskölyök nyüzsgött, és ő valahogy mégis mindig rajtuk tudta tartani a szemét – ha egyikük a háta mögött sántikált rosszaságban, ő azt is látta, feltehetőleg a tarkóján lévő, mindent látó hátsó szemeivel. Bár látszott rajta, hogy számára az unokái a legfontosabbak, egyedülálló háromgyerekes anyaként folytonos aggódást képeztek a pénzügyek.
Amikor Dante kilépett a földszint főbejáratán, a lakótelep krémjét találta a verandán. Olyan banda-arcok voltak, mint amilyenekkel Leo szokott randalírozni, legalábbis azokból a hírfoszlányokból ítélve, amik Dante füléig elértek a szóbeszédből.
– Ezt nem tehetitek! Most fizettem ki a múlt havi lakbért! – magyarázott spanyolul Ms Montes, egy árva papírlapot lóbálva.
– Az a múlt havi lakbér volt, nyanya. Perkáltok, vagy húzás van – számolgatott egy köteg készpénzt az egyik bandatag, miközben a társai kicipeltek egy kanapét az épületből, és letették a járdán. Három gyerek kapaszkodott beléjük, sarkukat a betonba plántálva, hátha ez majd visszatartja őket. Nem tartotta.
– Nem, az a szerződésbeli lakbér százharminc százaléka volt! És most száznegyvenet kértek? Három gyermekem van, és most volt Karácsony... Nincs több pénzem!
– Feliz Navidad – sóhajtotta unottan a tetovált fiatalember.
– ¿Qué pasa, Sra. Montes? – jelent meg érdeklődve Dante. Szemeteszsákkal a kezében elég ártalmatlan látványt keltett, így a cipekedő dominikaiak rá se hederítettek.
– Dante, hijo... – csóválta a fejét reményvesztetten a nő. – Megint megemelték a lakbérünket, és most kilakoltatnak minket. ¿Qué voy a hacer?
A fiatalembernek nem kellett kétszer mondani, elvégre a saját szemével látta, mit művelnek a jómadarak a Montes-család bútoraival.
– Erre van egy remek megoldás, Sra. Montes – biztosította a nőt, majd a dominikai guruhoz fordult. –  Hé, cabrón!
Hátsó zsebéből szarevő vigyorral varázsolta elő az igazolványt, melyen az NYPD logója és saját búvalbélelt portréja virított. A dominikai úgy nézett rá, akár egy vámpír, akinek éppen fokhagymafüzért tartanak az arcába. Bankók között lapozgató keze megállt a levegőben, ahogy feldolgozta az információt.
– Puta madre – átkozódott a rendőrre nézve. Nem úgy nézett ki, mint aki különösebben feszélyezve érezte magát, de egy gyerekjátéknak ígérkező kilakoltatásért még a dominikaiak sem terveztek sittre kerülni. Ha már az ember dutyira megy, legalább legyen már egy-két emberélet a hónalja alatt.
– A nyakunkra hoztad a zsarukat, vén kurva? – hitetlenkedett aranyzománcos vicsorral. – Most megúsztad, de jövő hónapban százötven százalékot kérünk, és akkor már nem leszünk ilyen elnézőek. Te meg – hajolt oda a rendőrhöz –, nehogy azt hidd, hogy ezzel távol tarthatsz minket, pendejo. Tudom, ki vagy. Ha fontos neked az a kínai pofád, akkor elhordod magad valahová messzire, és még csak a körzetben sem leszel, amikor legközelebb eljövünk.
– Jól hangzik, itt leszek. – mosolygott Dante az üresnek hitt fenyegetésen.
– Azt megbánod – így az arany vigyor. – Itt mára végeztünk, hermanos. ¡Vámonos!