2016.
Izgatottan szedem össze a legszükségesebb cuccaimat az újonnan kivett lakásomban. Kár a saját lakásomnak hívni, hiszen nagyjából három hétre van elég pénzem kifizetni a lakbért, utána pedig már nem lesz az enyém. Csak volt lakásomként fogom maximum emlegetni, ha valaha is eszembe jut ez a mindössze két helyiségből álló koszfészek. A padlón vastagon áll a por, a mosogató, a csap tiszta vízkő, az ablakokat nem lehet kinyitni, úgy be vannak ragadva. A tűzhelyet be sem merem kapcsolni, a sütőt inkább csukva hagyom. A fürdőszoba sem tűnik túlságosan higiénikusnak. Azt hiszem, vennem kell egy papucsot a zuhanyzáshoz. De egy gumikesztyű sem árthat, ha bármihez hozzá akarnék érni. Az első sokk az volt, amikor megnyitottam a vizet, tiszta víz helyett pedig valami büdös, barna lé folyt. Gyomorforgatóan undorító volt. A főbérlő szintúgy hagy maga után némi kivetnivalót. Pörköltszaftos pólója és kamionos dekoltázsa – avagy másnéven far Grand Canyon – mély benyomást tett bennem. Stílusa és modora visszataszító és kellemetlen volt. Kedvesnek cseppet sem mondható a Douglas névre hallgató, szélesebb, mint magasabb férfi. Nagy elvárásaim voltak New Yorkkal szemben, hiszen mégis csak a Nagy Almáról van szó, a városról, ami sosem alszik, ami kulturálisan, társadalmilag és minden tekintetben a világ legsokszínűbb helye. Valószínűleg ez így is van, csak én vagyok olyan peches – meg csóró –, hogy ilyen helyzetben találtam magamat. De a város és az új élet iránti lelkesedésemet ez sem tudja elvenni. Táskámba bepakolok mindent, ami fontos lehet, nagy nehezen bezárom magam mögött az ajtót, amit nagyjából hatodik próbálkozásra sikerült becsuknom csak. A zárat le kéne cserélni. Ki tudja, talán még a zárt ajtót is simán kinyitja valaki. Nem tűnik túl biztonságosnak, de nincs mit tenni, egyszer élünk.
Egyik lábamat a másik után szedve hagyom el a lépcsőházat. Az ajtón kilépve ámuldozva nézek körül. Minden hatalmas, zajos, élettel teli, színes. Az emberek többsége mosolyog az utcán, nevetgélnek, jókedvűen beszélgetnek. A jókedvük rám is átragad, nagy lelkesedéssel indulok meg... valamerre. Igazából fogalmam sincs, merre vagyok arccal. Ez a második napom a városban, egyelőre leginkább felfedezek. Zsebemből előveszem a telefont, a technológiának köszönhetően megnyitom rajta a térképet. Próbálom betájolni magam, nagyjából sikerül is, de igazság szerint nincs konkrét célom. Összehúzom magamon a dzsekimet, amikor a hideg szél hirtelen megcsap. Nemrég még eshetett az eső a járdán és az úttesten díszelgő tócsákból ítélve.
Nem kell sokat sétálnom, pár perce lehet csak nagyjából úton, amikor egy férfi lép elém. Spanyolul magyaráz valamit, viszont a spanyoltudásom igencsak minimális. Hamar leesik neki, hogy nem beszélünk egy nyelvet, mire angolra vált. Útbaigazítást kér, de igazság szerint én sem tudom, merre vagyok. Elutasító válaszom nem tetszik neki. A válla fölött hátranézve int a társának, így már ketten magasodnak fölém. Kétlem, hogy valóban eltévedtek volna. Ez maximum egy ürügy lehet, amivel leszólítanak turistának látszó gyanútlan járókelőket. Az egyik letépi a vállamról a táskámat és kutakodni kezd benne. Mikor utána nyúlok, a másik egyből elkapja a karomat. Erősen szorít, ezzel megakadályozva, hogy bármit is tegyek. Felszisszenek a fájdalomtól, de hamar enged a szorításon, amikor egy női hang kiált rájuk eégszen közelről. A két fickó arcára azonnal kiül a pánik a rendőrség szó hallatán. Valószínűleg nem egyszer meggyűlt már a bajuk a hatóságokkal. Azonnal lelécelnek, a átskám pedig a földön köt ki. Nem volt idejük semmit sem kivenni belőle szerencsére. Meglepetten pillantok a fiatal lányra.
- Ömm, igen – válaszolom határozatlanul. – Köszönöm. – Elveszem a felém nyújtott táskát. Nem csak a táskára értem, hanem a közbelépésére. Ha ő nem jelenik meg, akkor valószínűleg sokkal rosszabbul jártam volna. – Igen, jól vagyok, azt hiszem – bólogatok, közben pedig a két fickó után kutatok szemeimmel, de nem látom már őket szerencsére.
- Igazából fogalmam sincs, merre megyek éppen. Két napja jöttem csak a városba, úgyhogy gondoltam, körülnézek kicsit, de eddig néhány kávézón, méregdrága kirakaton és gőzölgő csatornán kívül nem láttam sokat – nevetem el magam kínosan. Hatalmas változás ez Bostonhoz képest. Boston is nagy város, ott is rengeteg ember van az utcákon szinte folyamatosan, de mégis más. Boston az Boston. New York pedig New York. Más az atmoszféra, más az egésze. Ezt nem lehet megmagyarázni, ezt meg kell tapasztalni.