- Én mondom, hogy ez nem jó ötlet! Nagyon nem jó ötlet Tae Hwan!
- Ugyan már, mi nem lehet jó ötlet abban, hogy segítek valakinek, akinek szüksége van, ráadásul még utánam is van aki ganézza a házat? Mit csinál? Hátba szúr az éjszaka közepén? Elviszi a hangszereket? Mintha legalábbis a legértékesebbek lennének itt és nem tudnék újat venni vész esetén – hangom mindvégig halk, már-már unottnak tűnik, ahogy a gitárom húrjait pengetve pörgetek végig egy-két dallamot a fejemben annak segítségével.
Ezer éve nem voltam már otthon, és ennek kellemetlen, kénszagú magánya meg is látszik rajtam. Érződik a játékomon, ordít a viselkedésemről bár tény, ami tény, soha nem voltam egy pattogós, hiperaktív kölyök. Hiányoznak a srácaim… hiányoznak azok a tökfilkók, amin nem, hogy nem segít de még nehezít is maga a tény, hogy ameddig én itt „szórakozom el” a drága jó időmet egy iskolának ideiglenes vezetésével, addig ők a kötelező katonai szolgálatukat töltik odahaza, Koreában.
Mellettük akarok lenni, ha esetleg szükségük lenne rám, noha tisztában vagyok már azzal, hogy elég felnőtt az összes ahhoz, hogy megtudják állni a helyüket nélkülem is. Mert amúgy is, nem ezt csinálják mert tízen X éve? Lehet, hogy csapatként együtt dolgozunk és már-már testvérei vagyunk egymásnak, megbeszéljük az élet nagy dolgait, de mindnek megvan a maga élete.
Nem mellesleg, ha a világ túlsó végén lennék… ha otthon tartózkodnék se lennék a segítségükre, hiszen nem tehetném be a lábamat a kiképző táborokba, nem tudnék velük nap, mint nap beszélgetni, csupán abban a néhány ritkán kapott napon, mikor kiengedik őket.
Egy valami nyugtat ebben a helyzetben, bár az se kifejezetten az ősz hajszálaim eltüntetésének érdekében fáradozik: addig is legalább valami hasznosat csinálok ahelyett, hogy élnék bele a nagyvilágba. Már csak az a kérdés, hogy mikor törlik el otthon a kötelező sorkatonaságot? Elfogják valaha? Hiszen ha nincs is háborús helyzet – igaz tény, ami tény, a kedves „nagy vezér” esetében soha nem lehet tudni, hogy mikor szakad át a gát, és temet be mindent a lavina – azt hiszem, hogy ez a valami örökkön végig fogja kísérni a koreai férfiak életét.
- Nem azt mondtam, hogy hátba szúr, de fogadd el, hogy híresség vagy.
- Igen, otthon. Itt azt se tudják, esznek-e vagy isznak, szóval pont kapóra is jön a dolog.
- Azt azért ne felejtsük el, hogy ha nem is nagy lélekszámban, de Ázsián kívül is bőven vannak olyanok akik ismernek titeket. Te hülye, hány koncertet adtatok már Európában vagy itt Amerikában?
- Jól van már. Agyvérzést fogsz kapni, Menedzser.
- Csodálkozol amikor hülyeséget csinálsz? Tele van a stábunk, a cégünk emberekkel, miért nem jó onnan hívni valakit?
- Jó lesz egy így. Kellenek a plusz ismeretek.
- Persze... - és a részéről ezzel le is tudja a beszélgetést, hiszen már korábban elkezdte szedni a holmiját, most pedig véglegesítve ezen cselekedet sorozatot, egyszerűen átlépi a stúdió küszöbét és bevágja maga mögött a nyílászárót. Azt hiszem nem ez lesz az a beszélgetés, ami elmélyíti majd a kapcsolatunkat, mint menedzser és zenész között.
Nem sokkal utána én is magára hagyom a hangszer sereget, kezdve a zongorával és a számtalan gitárral, hogy aztán kibandukoljak a leginkább katasztrófaövezetnek nevezhető nappali-konyha együttesbe.
Alapjáraton nincs akkora rendetlenség, mint lenni szokott, inkább nevezzük egyfajta sajátos rendnek, ahol mindennek megvan a maga helye. A kottának, az újságoknak, albumoknak, egyéb hangszereknek és a már levett ruháknak amik nem elég tiszták ahhoz, hogy rögtön a szekrénybe tegyem őket, de nem is elég koszosak, hogy máris a mosásban. Itt alapjában véve egy valamivel lesz dolga a lánynak. A ház tisztán tartásával, nem pedig azzal, hogy ganézzon utánam.

Munkát találtam. Igen. Világgá is tudnám kürtölni, azonban nem teszem. Még az sem biztos, hogy tetszeni fog, hiszen csak takarítok vagy mi egy húzottszemű hapsinál. Nincs bajom velük, Toma sem angol. De a munka… Nem nagy munka. Azt mondta, hogy nagy a háza, ő meg nem ér rá, én meg pont beszéltem Toma-val, kihallgatta a kis piszok a beszélgetésünket… hát szabad ilyet?! Mondjuk ennek hála leszerveztük az első találkát. Címet is adott és telefonszámot, a nevet meg el sem tudtam olvasni. Szóval most éppen oda készülök. A táskámba mindent elpakoltam ami kellhet, meg olyan ruhát is magamra kaptam, melyet nem sajnálok összekoszolni. A nagy Skylar munkát kapott… igaz nem egy leányálom, meg nem is kávézóban eladó, de az elnök se aranykanállal evett mikor megszületett. No de akkor talán mennem kellene. A hűtőn hagyok egy cetlit a kézírásommal, mely utánozhatatlan és persze tökre egyedi.  

„Cole, azt hiszem, ma nem futunk össze semmilyen módon se. Majd ütközünk egy napon! Legyen idegőrlően szép napod: Sky! Ui: A marhasült a sütőben van még. Jóétvágyat! A kutya is megsétáltatva.”

Azzal már zártam is a bejárati ajtót be, majd a buszt is éppen elértem. Néztem buszt és ez pont oda visz Hwan házának közelébe. Onnan már csak úgy 20 perc séta.
Az épület elé érve kétszer is meg kell néznem a címet, amit meg kaptam és ami az épületre van kiírva.
- Biztos ez az? - az ajtóhoz lépek és becsengetek, más nem marad a várakozáson kívül… talán fel kellene hívnom…
Amikor megjelenik az ajtó előtt görcsbe rándul a gyomrom, mintha csomót kötnének rá. Görcsösen szorítom a kabátom alját, annyira, hogy ujjaim már teljesen elfehéredtek. Végig mérem Őt cipője hegyétől a feje búbjáig és magamban megállapítom, hogy nem is néz ki annyira rosszul és sittesen mint ahogy én azt magam elé képzeltem. Ha az utcán jönne velem szembe, biztos végig néznék rajta esetleg egy kacért mosolyt is kapna tőlem de a helyzet nem engedi meg, hogy flörtölgessek. Egy mosolyt ugyan arcomra erőltetek, majd lehunyom pilláimat és egy mély levegővétel után összeszedem magamat. Most már nincs visszaút, itt vagyok és meg kell tennem amit csak tudok.
- Skylar Sykes vagyok. - nyújtom előre a kezemet és felszegett állal fúrom íriszeimet övébe. Miután megtörténik a kézrázás kicsit hátrébb lépek és várom hogy beléphessek.
- Amúgy tegeződhetünk ugye? Nem lenne ellenére Tae Hwan?- utálok magázódni, azt hirdeti az, hogy vénember vagyok, holott nemrégen léptem át a huszat. Ahogy belépek már rúgom is le a cipőmet, az ajtó mellé rugdosva, nem akarom összejárkálni az egészet, azt hiszem sárba léptem.

Amikor azt mondtam, hogy nem akarok nagy házat, komolyan gondoltam… egy egyszerű, két szobás, konyhás-fürdőszobás kis vityillóra gondoltam, hogy legyen hol aludnom és elvonulnom, hogyha arra van szükségem. Semmi nagyot, semmi fényűzést és királyi pompát. Minél egyszerűbb, annál jobb. Erre mit kapok?! Na mit? Egy dollármilliókat érő luxusházat nyolcszáz szobával, két fürdővel és egy akkora konyhával, amit akkor se lennék képes kitakarítani, ha szobalányként születnék újra alsó hangon nyolcszor. Világéletemben utáltam takarítani, és bevallom hozzá voltam szokva az elmúlt több mint tíz évben ahhoz, hogy a kedvenc kis dobosunk magára vállalva minden piszkos munkát, a wc keretének legelrejtettebb kis zugától kezdve az emeleti szoba plafonjának penészfoltjait is őt takarította ki. Ezért cserébe mit várt csupán? Királyhoz méltó reggelit, ebédet és vacsorát, amit minden egyes alkalommal megkapott. Nem csak azért mert megérdemelte amiért jófiú volt és megcsinálta a kötelezőket. Egyszerűen, ha mást nem, hát ezt magamra vállalhattam nem igaz? Ha már képes vagyok némi főzőtudományt felmutatni javamként. Ráadásul imádtam a kezdetektől fogva etetni őket.
Ergo lényeg a lényeg, szükségem van valakire, aki néha ganéz sokkal inkább helyettem, mintsem utánam. Nem szokásom nagy mocskot hagyni magam után, de azt azért vegyük figyelembe, hogy pasiból vagyok. Olykor több napos alsónadrágok lógnak ki a szennyes kosárból – már, ha néha sikerül beletalálnom és nem amellett leheli ki utolsó, nyomorúságos perceit – és koszos zoknik keresik a párjukat az ágy alatt vagy az ajtó mögött. Tehát egy dolgot le lehet szűrni a sztoriból: legyél bármilyen nemzetiségű híresség, te is csak ember vagy. Lusta, trehány… vagy szimplán van amit fontosabbnak tart annál mint, hogy a nap huszonnégy ráját takarítással töltse, mikor van számtalan szebb, jobb és izgalmasabb dolog amit bele lehet passzítani.
Viszont az is tény, hogy olykor „mintha nem látnék rendesen”, és épp csak, hogy nem szúrja ki a szememet a polcokon egyre csak gyűlő és vastagodó porréteg, vagy két szekrény között a pókháló, amin a kis Vili vidám potroh rázással szaladgál.
Tehát a legfontosabb kérdés: szükségem van nekem arra, hogy valaki átvegye ezt a hatalmas és fontos feladatot? Még szép, hogy szükségem, amennyiben nem akarom, hogy felzabáljon a kosz és a mocsok. Megerőltethetném magam, hogy ezen változtassak? Meg. De vélhetően nem most fogom elkezdeni.  
Már épp fordulnék sarkon, hogy bebattyogjak a "csepp kis" stúdiószobámba, megszólal a csengő, így azzal a lendülettel perdülök egyet a sarkamon. Immáron új célom a bejárati ajtó és a kedves idegen beengedése. Képtelen vagyok arra, hogy ne tegyem szóvá azt, ahogy végignéz rajtam.
- Mhm.... hát, bevallom nem vágtam magam királyi puccba, de remélem ÍGY is megfelel - dugom bele a zsebembe mindkét kezemet, hogy meglebegtessem a combom körül a susogós kis macinacimat. Csak ezután fogok vele kezet.
- Kim Tae Hwan, de legyen csak Hwan - lévén tisztában vagyok a nyugati emberekkel, nem szívesen törik ki a nyelvüket azért, hogy megpróbálják úgy kimondani a nevünket ahogy kell. Ha pedig mégis, jókat virulnak rajta. Ez van.
- Nekem lenne a legkönnyebb, köszönöm - vagyis tegeződhetünk. Csúnya lenne a nem.
- Ott találsz bent papucsot - biccentek a cipős szekrény melletti kis polcra, ahol még bilétával ellátott, használatlan vendégpapucsok illegetik magukat.
- Parancsolj, nézz körül bátran - tárom szét a karom fényűző rezidenciám nappalijának közepén.

Az ajtót lezserül nyitja ki, a megjelenése pöpecül áll neki, így kellett volna a városban is megjelennie. Bár ő tudja, minden bizonnyal így bomlanak utána a nők. Jóvágású férfi, tuti biztos minden reggel tolonganak a nők az ágyában. No de elkalandoztam. Csupán bólintással adom tudtára, hogy nekem megfelel ez az öltözete számomra, hisz ő van itthon, ő tudja miben akar dekkolni egésznap.
Sikerült feloldódnom az miatt, hiszen erősen kell koncentrálnom, hogy ne nevessek fel hangosan. Néha kikelek magamból, és képes vagyok bohócként viselkedni. Vagy épp dühöngeni apróságok miatt. A komolytalan kisgyermek mindannyiunkban benne van, és azt hiszem, én előszeretettel hívom elő. Ez a mi sorsunk, noha most komolyság van, majd ha a helyzet engedi, akkor mehet a menet. Mondjuk dolgozni jöttem és nem vidámparkba.
- Igen…- a papíron muszáj újra meg újra elolvasnom a nevet, mondjuk már megjegyeztem ezerszer, de a kiejtés nem az igazi. Mert ugye nem írás szerint megyünk…Toma neve is bonyolult… de nem is izgat.
A tegeződéskönnyebben megy mindkettőnknél, így aztán a kommunikáció is könnyedebb lesz. Belépéskor már veszem is le a cipőmet, Tomáéknál is mindig megteszem, oda haza is általában. Hát itt sem teszek másképp. Kiválasztok egy mutatósabb papucsot, majd azt felvéve egyenesedek fel. Arra, hogy körül nézzek, hát nem válaszolok, csak szemmel átkutatok a teret.
- Hát erre bőséggel lesz időm. Beszéljünk inkább a munkádról és hogy milyen napokon, vagy mikortól kéne meddig… meg hogy mikor van olyan hely, ahová be sem tehetném a lábam. - beszélek a fontossági sorrendről, igaz a pénz beszélne, de majd arra is kitérhetünk idővel. Csak hogy ne az látszódjon fontosabbnak. Nem a pénz miatt kellene itt lennem, de munka kell és ha ilyen van, akkor ilyet. A bátyám kiröhögne, így el sem mondom neki.
- És majd szeretnék elkérni egy heti ment, hogy mit ennél… mert akkor a főzést is bevállalom. - ez csak természetes, főleg ha 8 órában itt vagyok, akkor bele fér úgy is. Meg mi van még? Mi lehet még? Áh, valami papírt is alá kellene majd irni, ha persze készült erre, ha nem, akkor máskor irom alá. Vagy nem is tudom hogyan akarja intézni.

Pillantásom röpke két másodperc alatt térképezi fel a lánykát a cipője orrától egészen fel a feje búbjáig. Szőkés haj csepp kis világosbarna beütéssel, bőre inkább rózsaszínes, egészen cseresznyevirág árnyalatú, de koránt sem porcelánszerű. Ami pedig a szemszínét illeti, kékes… szürke? Minden kevert rajta, minden árnyalat, szín és „nyugati” kavalkád. Mert valljuk be, az elmúlt közel harminc év alatt mit láttam odahaza? Mindenki sárgás bőrű, ami valójában nem igaz, viszont a nyugatiakétól mégis eltérő. A hajak egységesen sötétbarnák vagy feketék, főleg az iskolások körében kicsiktől egészen a legnagyobbakig. Talán az egyetlen olyan „közösség” keleten, ahol tiltják a hajfestést sőt, szigorú következményeket von maga után, ha valamelyik diák efféle „testmódosítás” alá veti magát, lévén nincs az a különleges ember, akinek joga van kitűnnie a tömegből. Ezért is az egyenruha, az egyencipő. Mikor viszont az ottani ember kilép az iskolapadból, ha átlépi az ominózus épület küszöbét, máris a szivárvány megannyi árnyalatával találja szemben magát. Főleg akkor ha úgynevezett idolként tartja számon őt a társadalom. Ott aztán férfiak és nők egyaránt váltogatják a hajszínüket, frizurájuk hosszát, milyenségét. És ha tovább akarunk menni, a sötétbarna tekintetek is egészen világossá válnak, sokaknak kékké, zölddé - de már lilával is volt szerencsém találkozni.
Ezek alapján lehet mondani, - mert sokan mondták is természetesen mikor ide indultam – hogy nyugaton majd nem fogom kiismerni magam a milliónyi különböző arc, nemzetiség és úgy alapjában véve az emberek között. Való igaz, olykor nehezemre esik számon tartani azt, hogy ki merre hány méter. De most akkor kérdem én: ha az ázsiaiak ugyan olyanok, elméletileg nem lehet megkülönböztetni a japánt a kínaitól vagy a koreaitól – pedig de -, akkor mit mondjunk az itteniekről? Német, francia, amerikai, lengyel mind egyforma… spanyol, olasz és mexikói, szintúgy. Ránézésre nem fogod megmondani a nemzetiségét, csak ha megszólal. Miről is beszélünk akkor?
Azt viszont szem előtt kell tartanom, hogy jelen személy kifejezetten mutatós és szemrevaló függetlenül attól, hogy fingom nincs miféle.
- Az én munkámról? Ez a leglényegesebb a sztoriban? – húzódik szórakozott, már-már pimasz mosolyra a szám – zenész vagyok, de talán ez mindent elmond a lustaságról és takarítási analfabétizmusomról… nyelvújításból jeles. Na szóval – csapom össze a tenyereimet – a hétvégéket neked adom. Nem vagyok barbár, hogy a „szórakozásra szánt két napot” megvonjam bárkitől is. A maradék ötben pedig eldöntheted, hogy milyen napokon jönnél és hányszor. Ha jól csinálod a munkád, azt hiszem, de javítsd ki a ha tévedek, nem szükséges minden nap itt lenned csak azért, hogy újra és újra felnyald a padlót. Szóval így első körben két-három nap? Ebben bőven benne lehet az is, hogy teszem azt mivel elég nagy a ház az én legnagyobb bánatomra is, felezed, hogy mikor mit takarítasz ki. Hány helyiséget és melyiket – vázolom neki az alap szitut és a magam elgondolását. Hogy ezt ő hova és merre vinné tovább, rá bízom.
- Egyetlen egy helyiség van ahova ugyan bemehetsz, ezt nem tiltom meg. És valójában nincs is mit titkolnom, ergo az megy be oda aki akar, harapni nem fogok miatta. Ellenben azt kiemelném, hogy ha valaki... akárki hozzányúl a kütyüimhez az engedélyem nélkül… na azért már tudok ugrani – vallom be, és már lököm is ki előtte a szobának hangszigetelt ajtaját. A nyílászáró mögött egy jókora stúdió található, egyik oldalán számítógéppel és arra rákötött kütyükkel, keverőgépekkel. Másik oldalon pedig zongora, szintetizátor, számtalan gitár az akusztikustól kezdve az elektromoson át a bassz gitárig.  
- Ez az én... világom. Az életem egy része - vonom meg a vállam hanyagul zsebre dugott kézzel - szóval igen. Ezt az egyet ha kérhetem akkor hagyd érintetlenül. Nem kell lemosni, letörölni, átmozgatni, felmosni és a többi, mert talán meglepő, de itt mindig takarítok - mert ez az én királyságom, úgymond a szerelmem. Itt nem ehet meg semmit a kosz. Olyan ez nekem, mint autómániásnak a legdrágább, legszebb kocsija.
- Főzni? Ez nem szerepelt a tervben, de... azt is elvállalnád? - vakarom meg értetlenül, de annál is inkább meglepetten a tarkómat.

Láttam ahogy végig mért. És valljuk be, miért is ne tenné? Én is ugyanezt tettem és ez kölcsönös akárkivel is találkozik az ember. Ő meg pont pasiból van én meg Sky vagyok. De mindegy is, ezt jobb átugrani. Kérdésére majdnem elnevetem magam, de aztán csak fejet ingatok.
- Hát, hogy tudjam kinél takarítok, hát nem ártana ha nem csak egy nevet tudok, nem? - talán nincs igazam? Vállat vonok, hiszen ha egy maffiózó se sok közöm lenne hozzá. Max a bátyámnak papolhatnák a dologról, miközben az ideg majd szétveti, hogy mégis már megint mi a bánatba keveredtem. A múltkori ügyet én már lezártam. Ő veszekedéssel elsimitotta, s hallgattam rá? Nem szokásom, s ezúttán sem fogom ezt a szép szokásom megváltoztatni. Pedig kéne. Az agyam hátsó zugában ott dübörög, de még sem tudok hallgatni rá.
- Lusta nem lehetsz, mondjuk túl elfoglaltnak ezt a dolgot. - hiszen ha állandóan jön megy ez ügyben, akkor az nem eltunyuláshoz kapcsolódó probléma. Csak épp nem ér rá, de ezt pont én mondom? Jó én pont nem vagyok lusta, csak ha épp nincs lelki erőm, akkor nem teszek semmit. A hallgatásom ezúttal aranyat ér, hiszen végig hallgatom az urat, hogy mit hoz fel és mit változtathatok. De ha jobban belegondolok, akkor még jó is lesz ez az egész takarítós meló. Távol a bátyámtól és ő le tud nyugodni kicsit… meg én is.
- Első blikkre legyen 4 nap és a péntek hétvégével szabad. Meglátom hogy milyen napok jönnek, mert egyik napod sem ugyanaz lesz… ugye? – gondolom akadnak vészhelyzeti hívások, hogy mennie kell ide oda, akkor az a nap megint ugrott. Nem hagyna itt egyedül egy „újoncot”, nem? Áh, kitudja a mai világban, nem? A lényeg hogy nem kellene csakúgy itt hagynia… legalábbis míg meg nem bizik bennem eléggé. Én nem hagynám itt magamat és a bátyám is ezt állítaná. Érdeklődően hallgatom végig a tiltott szobát és annak funkcióját, majd ahogy belépünk a szobába elakad minden szavam.
- Azta…
Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a mai nap tartogat majd meglepetéseket. De rá kellett jönnöm, hogy ennyi tehetséges ember mellett már rájöhettem volna, hogy kár is tervezni, mert valaki úgyis elém áll valami abszurd ötlettel. Legyen az a bátyám, vagy épp barátom. Esetünkben Hwan. Ki gondolta volna, hogy egy szoba rejtegethet ilyesmit? Az agyam mindent egyszerre próbált feldolgozni: a kapott információt, az idetalálás módját és könnyebbségét, a ház felfedezését meg ugye későbbre kell tartogatni.
Szóval ez a ház egyetlen szent helye? Menő!
- Oké. Megértettem. - sikerült felócsudnom a dolgokból, mikor már mindenen végig vezettem tekintetem, majd ahogy a főzésre terelődik a szó…
- Persze. Megoldható a dolog. Csak akkor úgy kéne, hogy megmondod mit ennél épp holnap és akkor 2 napra megfőzök… persze csak ha gondolod. Tudok főzni is, és akár ételkostoltatót is berendelhetsz, ha azt hiszed megakarlak mérgezni. - mert miért akarnám? Nem vagyok gyilkos. Körülöttem mostanában mindenki az. A bátyám már lehordott a sárga föld alá, hogy meghalt egy barátom, akivel egy asztalnál eszegettünk. De basszus, nem kéne most ezen jártatnom az agyamat. Ezer meg egy dolog van itt kéznél most. Ezzel kell foglalkoznom, nem a bátyám szavaival.