Elnehezülő szívvel tekintek a távozó jármű után. Újfent magával vitt belőlem valamit, s hozott újat. Míg ő továbbra is fiatal, s gyönyörű, a kor már megülte a fejemet. És majd magával fog vinni másvalakit is.
Rágyújtanék, mint régen, amit már jó ideje eldobtam, mikor Ash hozzám került. Mélyet lélegzek a friss levegőből, várom, hogy a józan ész kerekedjen felül.
Megtagadhatnám, hogy elvigye magához. Jogom lenne hozzá. Mégis, két nagyon roppant fontos tényező miatt nem utasítottam vissza. Három, de az már csak a szívem gyengesége. Szeretem Sharont, még most is. S ebben most bizonyosodtam meg igazán, hogy újra láthattam. Hallhattam a hangját, s körbevett illata, jelenléte. De én már csak kivénhedt öregember vagyok mellette.
Azt látom, hogy ha a lányom itt marad, mérhetetlenül el fog tűnni az, aki valójában. Nem neki való ez a környék. Talán a város nyüzsgése, sokoldalúsága felrázza, kibontakozhat.
Nélkülem. Én nem vagyok szívesen látott, eddig sem voltam.
Megszakad a szívem, hogy a lányom kilép majd az életemből, ugyanakkor úgy látom, ezzel fogom megmenteni. S remélem, bele fog egyezni. Erőszakkal nem fogom elvinni az anyjához, noha megvan nekik erre a jogi eszközük, s simán át is vinnék akaratukat. Kicsinek és tehetetlennek érzem magam, aki sodródik a viharos óceánon, mentsvárnak gondolva magát a lánya számára.
Fogalmam sincs, miket csináltam, míg arra vártam, hazaérjen a lányom. Nyerhetnék időt, hogy nem mondom el azonnal és önmagam hazugja lennék, ha megtenném. Mindig őszinte voltam vele.
- Szia kicsim! - Karolom át egy puszira, ahogy hazaérkezik, s hagyom, robogjon a házban, amerre akar, lélekben is térjen haza, a szokásos rutinjai után. Addig megterítek, egyik közös kedvencünket készítettem el, ezt beszéltük meg mára. Remélem, nem lesz keserű emlék ezután.
- Volt valami említésre méltó a suliban? - Érdeklődöm, ahogy az étkezőbe érkezik. A tálat teszem éppen az asztal közepére. Megvárom, míg eszünk. Teli hassal és lenyugodva, sokkal könnyebben lesz majd. Anyám is nagyszerűen alkalmazta nálam ezt a taktikát.

Kicsit más volt a mai nap, egyúttal mégis a megszokott a maga menetével. Hét tanóra késő délutánig, plusz egy nulladik óra korán reggel és máris volt rá ok, hogy megint utáljam az iskolát. Az osztálytársaimat pedig inkább meg sem említem.
A mai napon csak kétszer ragasztottak rágógumit a hajamba - szerencsére sikerült a nagyját olló nélkül is eltávolítanom a lófarkamból -, viszont annál többször vágtak a fejemhez válogatott sértéseket - vagy legalábbis annak szánt hülyeségeket, amiket én már fel sem nagyon veszek, nemhogy megsértődjek rajtuk. Jó, azt nem tagadom, hogy még mindig elég rosszul esik, hogyha éppen Bodri kutyának hívnak vagy, ha tettetett szánalommal elrebegik a hátam mögött, hogy szerencsétlen kis hülyét a születésekor már el is hagyta az anyja, de volt már rá nyolc teljes évem, hogy megszokjam, mindig én leszek a célpontjuk, akármit is teszek ellenük. Ezért inkább spóroltam az energiámmal, ahelyett, hogy a legszívesebben megcibáltam volna egy-két lány frizuráját. De sajnos, soha sem volt hozzá merszem...
A felüdülés minden alkalommal akkor kezdődött el, mikor kiléptem az iskola kapuján és hazaindultam. Ma sem volt ez másként, viszont a levegőben valami érezhetően, de megmagyarázhatatlanul megváltozott. Egyelőre.

Kimondottan boldogan és megkönnyebbülten robogok be a bejárati ajtón. Az otthonom mindig is a legbiztonságosabb menedéket jelentette a számomra és ez a mai napig így is maradt. Hiszen, ahol az édesapám volt, ott volt a helyem nekem is. Egymás mellett éltünk egész eddigi életünkben és sosem kételkedtem benne, hogy ez valaha is változna.
- Szia, apa! - köszöntöm én is egy nagy öleléssel, puszit adva az arcára. - Máris jövök, csak lerakom a táskámat. - engedem el, majd szinte átszökkenek a lakás szobái között az enyémbe. Csukott szemmel is képes lennék már eligazodni a házunkban, anélkül, hogy belerúgnék a folyosón álló kis komód lábába vagy nekimennék a nappaliban elhelyezett állólámpának. Néhányan azt mondják, hogy nemcsak az ember, de az épület is képes megtalálni az igazi tulajdonosát, mint kutya a gazdáját. Ha ez tényleg így van, akkor az apám és én már régen ráleltünk.
Mára nem hagytam házi feladatot magamnak, csak egy kötelező olvasmány utolsó fejezetét kell elolvasnom, de arra este, fürdés után is bőven lesz majd időm, ezért csak nagyjából elpakolom a dolgaimat és az étkező felé veszem az irányt. Az ebédlőasztalt már megterítve találom ott, az édesapámat pedig az utolsó simításokat végezve az étellel. - Megint nem vártál meg, hogy segíteni tudjak, szóval... Ma este enyém a mosogatás! - emelem fel az egyik mutatóujjamat, hogy nyomatékosítsam a szavaimat, miközben leülök az egyik, apámmal szembeni székre. - Nagyon jó illata van! Alig várom, hogy megkóstolhassam. - dörzsölöm össze a tenyereimet. Említettem már, hogy elég mindössze pár finom falat és máris levehető vagyok a lábaimról? Pláne, ha az édesapám éppen a kedvenc ételemet főzi meg.
- Á, semmi különös, csak a szokásos. Két dolgozat, de szerintem mindkettő jól sikerült. - vonom meg a vállaimat mosolyogva. Valószínűleg mindkét számonkérésre jelest fogok majd kapni, mert készültem rájuk és amúgy is mindig jó és szorgalmas tanuló voltam, éppen ezért soha sem kellett aggódnom az iskolai teljesítményemért. Viszont nem szeretek elkiabálni semmit sem, inkább bizonytalankodok egy sort, a megérzéseim ellenére is.
A beszélgetésünk közben persze bőszen kanalazom a levesemet, egészen addig, amíg a tányérom igen rövid idő alatt ki nem ürül, majd felpattanok, még mielőtt az apám tenné meg, és kicserélem a második félére a tálat.
- És neked milyen volt a napod? - kérdezek vissza, miközben szedek neki, aztán magamnak is egy jókora adagot a krumplis tésztából.

Mosolyom máris szélesedik, ahogy átkarol és megkapom a hazatérő puszit.
- Rendben! - utána nézek, ahogy boldogan halad a szobájába. Szeretném hagyni ilyen boldognak. Tartok attól, hogy ha elmegy, ha el akar, az a város kiveszi belőle ezt. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy csak magamat áltatom. Önző lennék, ha itt hagynám és kegyetlen. A város, az jobb lenne neki. Itt megbélyegzett, mint ahogy én is, s ahogy nekem is, úgy tudom, neki is a tudtára adják, elég finom formában.
- Igenis! - nevetek fel halkan. Sok a ház körüli teendő is, a házon belül is, és Ashnek meg akarom adni az időt arra, hogy kikapcsolódjon, élhesse az életét, készülhessen a jövőre, ami általában itt rengeteg tanulást jelentett. Sajnálom, hogy barátokat nem tud áthozni, ez az egyik nagy szív fájdalmam.
- Köszönöm! - Örülök, ha a főztömet dicsérik, eltelt jó kis időbe, míg a húsokon kívül más is ment, és azóta, férfiasság ide vagy oda, élvezem még a sütemények sütését is, amiben anyám mindig is kenterbe vert.
- Már megint több dolgozatot tettek egy napra? - Csóválom a fejem, s szedek neki, majd magamnak is.
Már cserélném ki az ételt és venném le a tányérokat, Ash felpattan és máris teszi. Csendes mosollyal hagyom, s azt is, hogy most ő szedjen nekem.
- Ma itthonról dolgoztam, a benti rendszer összeomlott, így home office-t kiáltottak ki.
Pedig nekem a hajók körüli sertepertélés, az illat, a zaj, a víz illata az, ami miatt boldog vagyok, hogy ott dolgozhatok. Így viszont behoztam adminisztrálásban a lemaradásokat.
Megvárom, míg megeszi az ebédet. Döntöttem, már ezen nem izgulok és aggódok. Ami miatt aggódok, hogy miként reagál erre a lányom.
Amikor nekikezdene elpakolni a tányérokat, felé fordulok és megérintem a kezét.
- Ash, valamit el szeretnék mondani.
Veszek egy nagy levegőt. Tudom, miként kéne belevágni és egyszerre fogalmam sincs. Nem akarom fejbevágni a tényekkel csak így hirtelen.
- Engem is meglepett, mert nem tudtam róla előre. Ha tudtam volna, szólok neked is. Volt itt valaki, aki megkért arra, mi lenne, ha vele tartanál majd New Yorkba.
Ashleyre tekintek, s csak ha látom, felfogta, mit mondtam, fogom tovább folytatni.  

- Persze, mindig ezt csinálják. Egy dolgozat, nem dolgozat. - jegyzem meg a felmérésekkel kapcsolatban. - És majdnem elfelejtettem szólni, hogy jövőhét pénteken szülői értekezlet lesz, 16 órakor. Biztosan a tanulmányi kirándulásról akar majd az osztályfőnök beszélni, viszont... nekem nincs nagy kedvem elmenni rá. - húzom el a számat láthatóan. Kinek is lenne kedve ahhoz, hogy a hétköznapok után még hétvégén is az iskolai népszerű lányainak az áldozata legyek? Nekem nincs és, amikor csak lehetőségem van rá, igyekszem kihúzni magam a kínos szituációkból.
Előbb az édesapámnak, majd saját magamnak is szedek a másodikféléből, közben érdeklődve figyelem, hogy mit mesél nekem a napjáról. - El sem tudom képzelni, hogy hogy voltál képes órákig elviselni a dolgozószoba árnyékát! - szúrom bele a villámat egy újabb adag tésztába, miközben hitetlenkedve hallgatom a szavait. Úgy ismerem az apámat, akárcsak a tenyeremet és egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy ő, aki mindennél jobban szeret a természetben tartózkodni, illetve, ha a munkájáról van szó, akkor pedig a hajókon, képes legyen fél napot az íróasztala előtt eltölteni.
Időközben szépen-lassan elfogy mindkettőnk elől az étel és, amikor újból felállnék, hogy a mosogatóba pakoljam a koszos evőeszközöket és tányérokat, az apám hirtelen megfogja a kezemet. Már az érintéséből érzem, hogy nincs minden rendben és még azelőtt gyanítani kezdem, hogy a mai napon igen is történt valami, mielőtt megszólalna. Ennek és a bennem bújkáló rosszérzésnek az ellenére hagyom, hogy a kíváncsiságom vezessen és érdeklődve figyelem, mikor beszélni kezd. Viszont az, amit a következő percekben hallok tőle, már egyáltalán nem tetszik. Meg sem kell említenie kiről beszél, ki se kell mondania a nevét, úgyis tudom, hogy kiről is van éppen szó, a mondandója végére pedig önkéntelenül is elkapom a kezemet az asztalról, tőle. - Ezt nem hiszem el! Képes volt majdnem 18 év után megjelenni a házunkban? Nevetséges. - horkanok fel. Nem szoktam ideges lenni, vagy, ha az is vagyok, így viselkedni, pláne nem az édesapámmal szemben, de az, hogy az anyám képes volt megjelenni majdnem 2 évtized után, rettentően felmérgesít. Az meg csak még jobban, hogy azt hiszi, egyetlen szavába kerül és magam mögött hagyva az apámat és az eddigi életemet, elmegyek vele és meglátogatom őt. Nem is lehetne nagyobb idióta, ha tényleg elhiszi, hogy ennyire egyszerűen az ujjai köré tud majd csavarni. Nekem ennyi idő után ugyanis nem elég egy bájmosoly és pár kedves szó. Soha nem volt jelen az életemben az anyám, miért pont most szeretne mégiscsak benne részt venni?
- Felejtse csak el! Biztos, hogy nem megyek vele sehova sem. - jelentem ki komolyan, majd, mintha befejezettnek tekinteném a beszélgetést, inkább a mosatlan edények összeszedésével kezdek el foglalkozni. Már, ha az apám hagyja.

- Kedvesek - jegyzem meg. - Szülői? Rendben - el kell majd kérnem magam korábban, előtte majd ledolgozom a kieső órát. - Éppen valami roppant fontos közös programunk lesz - már ha nem orrol meg rám és vágja majd rám az ajtót, ha elmondom neki, amit szándékozok megtenni. Mindig kimentettem suliból, ha nem volt kedve elmenni közös dolgokra. Innen sejtettem főként, hogy nem a szíve csücske a közösség.
- Kinyitottam az ablakot - felelem derűsen. Jól ismer a lányom, az irodák négy falai nem nekem valók. Sokat vagyok az építőcsarnokban, az az én világom, ha munkáról van szó.
Amit mondani akarok, azt viszont nem tudom elkerülni. Fogalmam sincs, miként fogadja majd, éppen ezért nagyon fontos, miként adagolom és tálalom.
Nem vág közbe, hagyja végigmondani és ez sokat segít nekem. Nagyon nehéz mindez számomra.
Ennyit a szép tálalásról. Első pöccre leesik neki. Hiába, Ashnek mindig is vágott az esze.
- Igen, megtette - bólintok. Most nagyon eszemnél kell lennem. Mert önmagam ellen beszélek majd, őréette. - Megértelek, ha ez neked rosszul esik - főleg, hogy nem is akarta látni Asht. Ezt végképp nem értettem először, aztán mégis. Semmit nem ért volna el, hogy ha ő mondja el mindezt a lányomnak... lányunknak. Rettentően rosszul esett, hogy ennyi év kihagyása után eljött és mindent természetesnek vett, amit mond, mégis, ahogy végül hosszasabban elbeszélgettünk, megértettem az indokait.
- Úgy sem, hogy ezzel esélyt kapsz arra, hogy könnyebben bejuss arra az egyetemre, amire vágysz?
Felvetődött ez a kérdés is. És nagyon jól tudom, hogy egy porfészek kisvárosból bejutni a Nagy Alma akármelyik egyetemére, egyenlő a nullával.

- Mondtam már, hogy imádlak? Nekem van a lehető legjobb édesapám a világon. - mosolygok fel rá szélesen. Igazából sokszor hangoztatom, hogy mennyire nagyon szeretem, ezért nem érheti váratlanul a hirtelen vallomásom. Ahogyan az sem, hogy hogyan viszonyulok az iskolához és főként az osztályhoz, amibe járok. Nem szokásom panaszkodni, ha valaha meg is tettem, az csak azért volt, mert még gyerek voltam, aki nem igazán értette, hogy mit vétett a közösség ellen, hiszen az évek alatt az ember lánya előbb-utóbb megszokja a kellemetlen helyzeteket is. Velem is ez történt, lassan már magamra sem veszem, ha egy újabb kínos tréfát eszelnek ki a számomra csak azért, mert inkább húzódok meg egy fa tövében a kedvenc könyvemmel, minthogy olyan legyen, mint ők: rosszindulatú.
Felnevetek az apám szavaira. - Gondoltam, hogy valahogy csak sikerült megmentened a helyzetet. Te a négy fal között, szinte elképzelhetetlen. Nem is gyakran fordul elő, hogyha jó az időjárás és van egy kis szabadidőnk, akkor ne menjünk ki együtt a szabadba, ahelyett, hogy a házban maradnánk. Persze, az utóbbi lehetőségre is van azért példa, de olyankor is próbáljuk a lehető legtöbb időt együtt eltölteni. Egy kis keresztrejtvényfejtés, társasjáték vagy éppen zenére való takarítás, és a mindennapok máris érdekesebbé válnak.
Ahogyan most is, bár nem úgy, ahogyan én azt elképzeltem. Egyszerűen el sem tudom hinni, hogy az anyám tényleg képes volt ennyi év után eljönni hozzánk - természetesen úgy, hogy én itthon sem voltam, milyen meglepő... - és igényt tartani rám, mintha a születésemkor le sem mondott volna le rólam. Nem tudom, hogy mit gondolhat, sem pedig azt, hogy hogyan is képzeli ezt az egészet, de az egyszer már biztos, hogy én nem leszek a kezes báránya, ha akarja, ha nem.
Egészen addig csendben is maradok, csak magamban mérgelődök, amíg az apám fel nem hozza az egyetemet. Első hallásra a legszívesebben még annak a lehetőségét is elvetném, még talán másodjára is, de belenézve az édesapám szemeibe már tudom, hogy nem csak a saját magamra kell most majd gondolnom. Bármennyire is szeretném azt tenni. Éppen ezért nagyot sóhajtva, kicsit megrágom magamban a dolgot, mielőtt válaszolnék neki. - Fogalmam sincs, apa. Nem tudom, hogy ér-e annyit egyáltalán az az egyetem, hogy egy nya...
Aztán, még mielőtt kimondanám, eszembe jut valami. Vagy inkább leesik. - Azt hittem, hogy csak pár napról, esetleg hétről lenne szó. Ez így is van, ugyeee? - kérdezem, szinte kétségbeesve.

Visszamosolygok rá, örömteli nézéssel pillantok a szemeibe.
- Soha nem tudok betelni ezekkel a szavakkal - és valahogy így is van. Nem kívánom, hogy önző módon, minduntalan halljam tőle. Az őszinte, szívből jövő szavak azok, amelyek ragyogással telítik szívem.
- Mindig vannak mentőötleteim - nevetek együtt vele. De legjobban Ash társasága tud feldobni. Mégsem tehetem, hogy folyton ráakaszkodom. Lassanként abba a hadműveletbe is bele kellett kezdenem, hogy egyre nagyobb teret adok a számára. Egyszer felnő, s a maga feje után megy. Ez az élet rendje. Azt nem gondoltam, hogy ez ennyire hirtelen történne meg.
Aztán a napsütéses derűből hamarosan sötét felleg kerekedik. Készültem rá, s reméltem, remélem, tudom majd úgy kormányozni a szavakat, hogy ha nem is napsütés, de béke legyen a végeredmény. És elégedettség, valahol, valamilyen szinten.
Megértette. Ez nem csak pár hét, pár hónap. Ash az anyjával fog lakni.
- Az utolsó év vagy két év jegyei és hogy milyen iskolába jártál előtte, rengeteg számít a felvételin. Egy ilyen kis útmenti város iskoláját megeszik az egyetemek, rá se néznek a jelentkezésre. Átvennének, minden gond nélkül - mert Sharon és családja elég befolyással bír. Az én szavammal szemben mindenképpen.
- A jövődről van szó, kincsem. Itt látod a jövőd? Olyannak, amit elképzeltél?
Neki itt nincs jövője, akármennyire szeretném, hogy a közelemben legyen. Fáj a szívem, ahogy látom őt, nap mint nap birkózni mindezzel. S fájni fog, ha elmegy. Elköltözhettem volna, talán az megoldás lett volna. Ez a felismerés mélyen belém mart, már a legelső alkalommal is. Sokkal többet segíthettem volna neki úgy. Itt elég régimódi a világhoz való hozzáállás.
- Megértem, hogy neheztelsz anyádra. De egy biztosabb, sokkal jobb jövőt tud a számodra biztosítani, mint amit itt megkaphatnál.
És ez igaz.

- Akkor elmondom majd még egy jó párszor. Csak aztán meg ne und egyszer! - figyelmeztetem, persze egyáltalán nem komolyan, hanem inkább játékosan, ahogy szinte mindig elszoktunk egymással szórakozni, legyen szó tényleg bármiről. Ha az édesapám mellettem van, akkor még az iskola sem tűnik annyira vészesnek, mint amilyen valójában. Még a kirándulásokat is lehetőségem van megúszni, hála neki. Néha azért azt kívánom, hogy bár ne kellene így kivennie a részét az életemből, legalábbis ne úgy, ahogy azt nap, mint nap teszi. Nálam jobban senki sem ismeri őt, éppen ezért még, ha nem is mutatja, úgyis tudom, hogy mennyire bántja az, ahogy velünk, leginkább velem viselkednek az emberek körülöttünk. Mindehhez pedig elég, hogy feleség és anya nélkül éljen az ember. Nevetséges... és szomorú egyaránt.
Elmosolyodok. Soha sem lennék képes csalódni benne, ez már egyszer biztos, legyen szó bármiről is.
A mosoly az arcomról azonban túlságosan is hamar leolvad. Amíg beszél, inkább csak hallgatok, igyekszem elvonatkoztatni az anyám iránt érzett haragomtól, hiszen nem ő, hanem az édesapám ül most velem szemben. Az a személy, aki már a születésem óta mindig velem volt, aki jobban szeretett engem a saját életénél is és mindig, mindent megtett értem. Csak és kizárólag miatta nem csattanok fel még egyszer, ahogy az előbb is tettem, amikor az iskoláról beszél, inkább végighallgatom a szavait, mert ő az egyetlen személy az életemben, aki egyetlen egy rosszul értelmezett szót sem érdemel meg tőlem, sem pedig senki mástól.
Persze, ettől függetlenül rettentően mérges vagyok az anyámra, talán még soha sem voltam ennyire dühös rá, hiszen, amiről az édesapám beszél az nemcsak a tanulmányaimról szól, legalábbis az én gondolatmenetem rögtön tovább siklik az egyetemről egy teljesen más, mégis az előbbieket hallva igencsak releváns gondolatra, amit először igyekszek nem figyelembe venni, de, ahogy a szavak elhagyják az ajkaimat, egyszerűen képtelen vagyok másra fókuszálni azon az egy dolgon kívül, ami ebben az egész történetben a legjobban bánt engem. Máris.
- Nem erről van szó. Legalábbis nem az érdekel most engem a leginkább, hogy mi lesz velem a jövőben. - próbálok elvonatkoztatni a jövőképem egy részétől, de nem sokáig sikerül. Végül mégis inkább, egyszerűen csak kibököm. - Ha elmegyek vele, hozzá, akkor te itthon maradsz egyedül vagy velem tartasz oda? - először az asztallapot nézem, amíg várok a válaszára, csak utána merek felnézni a szemeibe. A szemeim már előre könnyáztattak, mert elég egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, felesleges volt mégcsak feltennem is ezt a kérdést neki. A legszívesebben azonnal felpattannék, a szobámba szaladnék és magamra zárnám az ajtót, hogy ne kelljen hallanom a válaszát, mert előre érzem, hogy egyáltalán nem fog tetszeni.

- Ó, abból sosem tudnék betelni - nevetem el magam, s magamhoz vonom, egy puszit nyomok a hajára. Annyira önkéntelen tőlem ez. - Mint ahogy veled sem, kincsem. - felelem mosollyal.
Nem gondoltam volna, mikor csöppként a kezembe fogtam, mennyi ajándékot kapok a sorstól, általa. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt a mosolyt minél többször lássam rajta. A sors újabb mostoha fintoraként, nem igazán annyiszor, mint amennyiszer egy boldog gyermeknek járna.
Sokkoló, félelmetes és egyben örömteli volt, mikor elérkezett az életembe Ashley. Most viszont az örömteli helyett a szomorúság és a fájdalom költözött, a sokk és a félelem helyett. Nem mondhattam nemet, megvan Sharon családjának az eszköze ahhoz, hogy borzalmas perrel vegyék magukhoz a lányom, ha nekik úgy tetszik. S nem, nem magamat féltem. Ashley lelke tépődne szét, nekem már mindegy. S inkább utáljon, mint hogy azt lássam, mennyire széthasad a lelke a perek alatt. S hogy úgy aztán tényleg sosem láthatom többé.
- Hanem? - óvatos puhatolózás van a hangomban.
Ahogy felemeli az arcát, s látom, máris könnyek áztatják, összefacsarodik a szívem. Pedig még csak az elején vagyunk. Súly ül a mellkasomra, lélegzek egy mélyet, nehezet.
- Nem mehetek veled - tiltották, de így kimondva talán nincs akkora súlya, mint amekkorát Sharon a fejemhez vágott, s a szívemnek. Mintha nem is érdekelte volna, sőt, némi féltékenységet és dühöt láttam benne. Soha, egyszer sem fordultam hozzájuk, hogy segítsenek. És akkor láttam, hogy ez a büszkeségének odatett. Holott akkor is ő tiltotta meg, hogy bármilyen módon keressem őket.
Előre dőlök, s megfogom a kezeit, átfogva vele az övét, gyengéden tartva tenyereim között, úgy nézek a szemeibe.
- De nem tiltottak el attól, hogy akár minden nap beszélhessünk. Amennyit jónak látunk.
Ezt sikerült kicsikarnom, s Sharon láthatóan hajlott rá, noha sokat hallgatott előtte.
- Tudom, hogy nem olyan, mintha itt lennél velem.
Megsimítom kezemmel kézfejét, lepillantva rá, majd a szemeibe tekintek ismét. Fáj így látnom. Velem, hogy igazságtalan az élet, nem foglalkozom már vele. De vele ne legyen az.
- Mire gondolsz, Ash?
Szeretném, hogy kijöjjön belőle, hogy átkarolhassam, hogy megnyugodhasson. Hogy tudja, itt vagyok, s majd ott is, noha át nem ölelhetem, szavaimmal még megtehetem.

Lehet, hogy más tinédzsernek igencsak gondot okozna, hogy kinyilvánítsa szeretét a szülei iránt, pláne nyilvánosan, de én - szerencsére? - soha sem voltam olyan, mint a korombéli lányok, ezért nem is zavart, amikor az édesapám megölelt vagy éppen megpuszilt más emberek előtt, ellenkezőleg. Annak mindig is örültem, hogy gondolkodás nélkül kifejezhetem az őszinte érzéseimet iránta. Meg is érdemelte, szó se róla, valóban a legjobb édesapa volt a világon és most is az.
Jeelen pillanatban is mosollyal az arcomon hagytam, hogy kicsit magához vonjon és puszit adjon sötétszőke hajtincseimre, cserébe még ragaszkodóan át is öleltem őt. Sőt, ha tudatában lennék annak, ami pár perccel később megtörténik, talán a kelleténél még szorosabban is fonnám karjaimat az apám köré.
Nagyot sóhajtok, mielőtt megpróbálok válaszolni a kérdésére. Igazából rendkívül egyszerű lenne megfogalmazni a legnagyobb problémámat az anyámhoz való költözéssel kapcsolatban, kimondani már mégsem olyan egyszerű, mint, amilyennek tűnik. Mégis megpróbálok rá magyarázatot adni. - Ne érts félre, tudom, hogy fontos a jövőm, de... Tanulhatok bármilyen neves iskolában, lehet a későbbiekben akármilyen jól fizető állásom, mégsem érzem úgy, hogy ilyen áron ne tudnék meglenni ezek nélkül. Mert gondolkodás nélkül képes lennék ezeknek még csak a lehetőségét is eldobni magamtól, ha magam mögött kell hagynom az életem és legfőként az édesapámat ezek miatt. Már pedig apám következő szavaitól már nyilvánvalóvá válik, hogy pontosan ezt várja el tőlem az anyám. Talán most érzem őt a leginkább annak, amit éveken át gondoltam róla: egy igazi kígyónak, aki nem képes másra, csak arra, hogy fájdalmat okozzon azoknak az embereknek, akiket inkább szeretnie kellene...
- De, ha szeretnél? Senki nem tilthatja meg neked, hogy velem gyere, pláne nem... ő. - rázom meg a fejemet tiltakozásképpen, miközben már ki tudja hányadjára, de újfent elszorul a szívem. Feltételezhetném azt is, hogy az édesapám az, aki nem akar a szülővárosából elköltözni, de nálam jobban senki sem ismeri őt és tudom, hogy én vagyok a legfontosabb neki az életében, ezért még csak gondolni sem tudok az előbb felvázolt opcióra. Felesleges is lenne.
- A telefon nem ugyanolyan, mintha mellettem lennél, tudod jól. Persze, hogy tudja, ahogyan én is, pár másodperccel később pedig ki is mondja. Szavaira csak ismételten megrázom a fejemet és válasz helyett inkább a kezei érintésének tulajdonítok jelentőséget.
Addig fel sem igazán nézek, amíg meg nem kérdezi, hogy mire is gondolok most. Sok mindent tudnék felelni neki a kérdésére, talán túlságosan is, mégis csak egyetlen gondolat motoszkál a fejemben, már a téma kezdete óta, és noha részben már tudom is rá a választ, azért mégis felteszem. Hátha van még legalább egy fikarcnyi esélyem ezzel az egésszel kapcsolatban. - És, ha nem tudsz meggyőzni, hogy elmenjek vele? Ha nem akarok odaköltözni hozzá? Akkor mi lesz?

Csendesen s megértően mosolyodom el.
- Igen, biztos vagyok abban, hogy meg tudod találni és kiválasztani a számodra legmegfelelőbb egyetemet vagy főiskolát is - bólintok is hozzá. Mert ebben nem kételkedem, s sosem kételkedtem a képességeit, tudását illetően. Ash nagyon eszessé nőtte ki magát, ugyanakkor sokszor elgondolkodom azon, hogy ez lehet, menekülés inkább attól, ami itt fogadja.
- Nagyon szeretnék, kincsem. - de még mennyire, s nagyon mérhetetlenül - Ő megteheti és a családja - akármilyen okból. Ha akarná, még Ashleyre is távoltartásit tudna iratni, s indoka van elég, nem csak pénze  és befolyása hozzá.
- Igen, tudom - bólintok, s közben újfent megsimítom kézfejét. Nagyon fáj, hogy elmegy, s még inkább fáj most az, s egyben mérhetetlenül boldog vagyok, hogy az elválás, amit kivált belőle, talán az is benne van, hogy szeret. Ugyanakkor az is fáj, mert ha nem lenne meg ez a kapocs, talán könnyebben tudna elmenni a városba. Nem tudom, s minél többet rágódtam ezen, annál inkább azt kívánom, bárcsak sose jött volna ma el hozzánk.
A kérdése annyira mélyen nyúl belém, amennyire az őszinte szeretetéről beszél. Először nem is tudok megszólalni, csak újfent megsimítom a kézfejét. Mennyit mondhatok el neki? Mert ezt a kérdést én is feltettem, hogy amennyiben Ashley hajlandó, úgy elengedem. Amit utána kaptam, csak a konyhapultnak tudtam dönteni a derekam. Nem, egyáltalán nem az zavart, velem mit tenne. Hanem, hogy Ashleyt min lenne képes végighurcolni.
De nem megy kimondani. Többször nekiveselkedek, aztán megköszörülöm a torkom.
- Inkább ne kérdezd meg - megtanultam, hogy a kimondott szavaknak súlyuk van. S éppen ezért, bár így a fantáziájára bízom, az, véleményem szerint még mindig sehol nincs, mint amit beígért Sharon.