Nagyon nehéz felbosszantani, de ha mégis sikerül, akkor az jobb, ha menekülsz. Ilyenkor a tüneményes „kislány”-ból, egy agresszív valami lesz. Nem rettenek vissza attól, ha verekednem kell, de ennek ellenére nem keresem a bajt csak, ahogy mondogatni szoktam: megvédem magam. Nem az a fajta vagyok, aki a tetteimre okokat, mentségeket vagy kifogásokat keresek. Ha valamit megtettem, hát vállalom érte a következményeket és nem vagyok túl büszke ahhoz sem, hogy bocsánatot kérjek vagy be lássam, hogy hülyeséget csináltam és a másiknak volt igaza. De persze a megvilágosodás nem azonnal jön… De ha azt vesszük a véglet egyszerű! Szeleburdi, energiával teli természet vagyok, a mehetnékemet csak akkor érti meg az ember, ha már jó ideje egy fedél alatt él velem. Mindig kitalálok valamit, és soha nincs olyan, hogy elhangzana a számból a jól ismert "Unatkozom!" felkiáltás. Nehezemre esik hivatalosan is lekötnöm magamat. Nem fényes esküvőt tervezgetek, hanem a következő lehetőséget.
Elég csípős tud lenni a nyelvem, de tudok kedves is lenni, ha valakit arra érdemesnek találok.
Nem szeretem kiadni a lelkem, a gondolataim, és elég okosnak tartom magam ahhoz, hogy ezt jól titkoljam. Szóval, ha megkérdezed, hogy vagyok, nagy valószínűséggel hazudni fogok, de ezen ne csodálkozz. Ha azt hallod tőlem egyszer is, hogy szarul vagyok, vagy szomorúan, akkor tudhatod, hogy bekerültél a belső köreimbe. Ahol jelenleg igen kevés ember van, szóval érezd magad megtisztelve.

AMIKET SZERETEK

+ Imádok Snowboardozni és motorozni
+ Vintage stílus
+ Az arab világot
+ Japán kultúra
+ Az emlősöket, a madarakat és a hüllőket

AMIKET KI NEM ÁLLHATOK

- A kapkodást.
- Tehetetlenség
- A hirtelen jövő meglepetések, pozitív vagy negatív módon
- Az olyan akadályokat, amiken már nem tudok túllendülni egyedül és segítséget kell kérnem a folytatáshoz.


Hónapokkal ezelőtt még másból sem állt a napunk, mint iskola után beülni a kedvenc kávézónkba vagy elmenni egy bevásárlókörútra. Ma viszont... semmi. Olyan egyedül vagyok, akárcsak a kisujjam. Tudom, ez igazán kislányosan hangzik, de rettentően utálom ezt a helyzetet. Olyan, mintha a pénzzel együtt önmagamat is elveszítettem volna. Pedig mindig is ez lebegett a szemünk előtt. Saját kávézót nyitni. A név sose izgatott, de Skytiger-en gondolkodtam. Persze ez sose valósul meg, ha közbe másfelé is elkacsintgatok. Nem?
Gondolataimba elmélyülve támasztottam a pultot. Hosszasan figyeltem azt a két, korombeli lányt, akik kávéjukat szürcsölgetve, telefonjaikat nyomogatva hangosan nevettek mindenen. Egykor én is ilyen lány voltam. Akkoriban semmivel sem kellett törődnöm, maximum azzal, hogy visszaírjak-e a srácnak, aki üzengetett nekem vagy sem. Akkor nem kellett azon idegeskednem, hogy vajon miből fogok másnap megélni, hogy hogyan fogom túlélni az egyszerű, átlagos hétköznapokat. Ma? A haverokkal ezen agyalunk hogyan nyissunk saját kávézót és hol. De legfőképpen hogy hol bulizzunk.
Közben pedig arról álmodozom, hogy egy nap lesz arra pénzem, hogy felüljek a repülőre és elmenjek innen jó messzire. S talán, de tényleg csak talán, ha nagyon nagy szerencsém lesz, egyszer még a szőke hercegem is rám talál. Bár valószínűleg a repülőjegy ára hamarabb összejön, mint a királyfi... Addig viszont főzhetem a különféle kávékat és kiszolgálhatom a vendéglőbe betérőket. De mindez újra csak egy álom marad. A bátyám szerint, ha harmincfélébe belevágok, akkor sose fogok egyről a kettőre jutni.
Végtelen csend vesz körül. Foglyaként az érzés maga a téboly. Olyan, mintha a körém emelkedő vaskos falak többé nem engednék be hozzám az életet. Mintha örökre elszigetelnének a világtól és megfosztanának annak minden egyszerű szépségétől. A körülöttem szétterjedő csend vasmarokkal uralkodik rajtam. S jómagam pontosan olyan vagyok, mint a falak között elrendezett tárgyak bármelyike. Élettelen. Ajkaimat egyetlen szó sem hagyta el már rég. A telefoncsörgést várom, jelzésképp hogy mehetünk. Toma biztos készen áll erre. Segíteni fog nekem. Már elmúlt éjfél. Bulizni megyünk. Ám nem a szokásos módon.

Furcsa dolog az elfogadás. A folyamat maga nem több a kényszernél, de a vele járó változás mindennél rosszabb. Mint egy gyilkos tőr döf a szívbe: halottá tesz idebenn. Elvesz mindent, ami valaha fontos volt. Ám ezeken túl talán a legrosszabb, a legelkeserítőbb reménytelenség, mi lesz, ha eljön az idő, s a választás nem adatik majd meg. Valaki vagy valami, talán maga a sors dönt helyettünk, nekünk pedig el kell tűrnünk, túl kell élnünk a ránk váró megpróbáltatásokat. Pillanatok töredéke alatt változott meg számomra a világ, egyszerűen kiszakítottak sajátomból és egy másikba löktek ahol minden idegen. Ez a hely lenne az új otthonom, csakhogy én nem akartam. Nem vágytam rá. Nem kértem, hát nekem nem kell! Nincs szükségem rá… Semmire nincs szükségem. Toma-ra, rá van csak szükségem. A körém gyűlő béke esélyt ad a történtekben senyvedni, s már maga ez a tény… ez a visszavonhatatlan gondolat szavakba nem önthető végtelen fájdalommal járja át a testem. Mert mindenre emlékszem, minden fájdalmas és megalázó pillanatra mely idáig sodort. De hol fáj igazán? Hol sajog annyira, hogy az őrület határára sodródjak? Idebenn, itt legbelül, ahol a szívem védtelen mozdulatlanságban a lelkem összetört darabjait siratja. Nem érzek mást csak tomboló szomorúságot átölelő dühöt. Csakis ez maradt meg nekem.  
Nos, azt tudni kell rólam, hogy a fejemben időről időre új karakterek formálódnak meg. Külön életet élnek, szabadon, sokszor nagyon valóságosan. Ha egyszer megjelenik én csak közvetítő leszek, ámulva figyelem a kibontakozást és... a szárnyalást. No de koncentráljunk az ittlévőkre. Azokra, akik nekem nagyon sokat jelentenek. Toma, Joseph, Deressie és Cameron. A barátaim, közülük is Toma az, kit gyermekkorom óta ismerek. Japán származása ebben a városban kissé kirívó, de sosem érdekelte más véleménye. S ez így helyes.
- Késtél. - közli velem a srác időközben.
Pár hosszú lépéssel felzárkózom Toma-hoz, bűn lenne közben nem lereagálni a köszönését.
- Tudom. - finoman az oldalába bökök a könyökömmel, míg ő egy laza mozdulattal közelebb húz magához. De rég volt már, hogy utoljára kettesben voltunk! Nos, tökéletesen meglátszik mennyire pörgős volt az életünk, jobb kifejezés híján azt kell mondjam csak úgy voltunk egymás mellett, elfeledve milyen jól megvagyunk, már ha igazán akarjuk.
- Készen vagy?
- Mi az hogy. Csapjunk bele. - mosolyogva pillantok rá és belekarolok egy rövid időre, így haladok vele előre, belevágva a sötét utca pompás életének sűrűjébe. Nem feledjük, hogy ez nem egy egyszerű és gondtalan séta csupán, mégis igyekszünk kiélvezni azt, hogy pótolhatunk valamennyit az eltelt időkből. Lassan eresztem el a karját, jómagam is zsebre vágom a kezeimet, magam elé pillantgatva néha rásandítok összetett arcára. Árulkodóan büszke mosolyt varázsol rám, nehéz nem felnevetnem közben.
- Karácsonyra egy egész rakomány tőlem származó jó tanácsot kapsz DVD-re véve. Például a hajadról. Nem ártana egy igazítás.
Jól érzem magam, nem vagyok feszült, pedig azt hittem nem lesz ennyire kellemes majd a vele töltött séta. Nincs közöttünk semmi szerelem, neki elrendelt házassága van pici gyerekkora óta, ha eljön az idejük, akkor összeházasodik majd a lánnyal. Akit kiválasztottak neki. De a lány még fiatal a házassághoz Jelenleg csak jegyesek. Láttam már őket együtt. Néha azért elgondolkozok, hogy mi lenne ha mi ketten össze tudtunk volna akkoriban jönni… vajon a bátyám melyikünket kopasztott volna előbb meg?


- Ez a kávézó most remek ötlet, Toma besegíthet, sőt, szerintem nagyon finom süteményeket tudnánk összehozni. Nem is aranyáron lenne az egész, elviselhető és az ízvilág meg kimagasló lenne. - világosítom fel rezzenéstelen arccal, ismét távolba, elénk révedve. Furcsa nekem kiejteni ezeket a szavakat, mintha mindegyik beledagadt volna a számba és úgy kellene erőszakkal kiköpdösnöm, nehogy megfulladjak tőlük. Büszkének kellene lennem, az is vagyok, valahol.... Csak magam sem tudom mennyire lesz ez kivitelezhető, mert őszintén szólva... nem bízom önmagamban és a sikerben. Nem nézek a fivéremre, mert kénytelen lennék nagyon zavarban lenni. Én. ÉN zavarban, ki a fene hitte volna? Majd pont a nagy Skylar Sykes.
Nos, igen. Csakhogy kénytelen vagyok mégis megtenni, egészen más miatt, a vidámság oda lesz, Colton feszültsége megnő, tudom, hogy baj van.
- Ne csináld már. Még mindig haragszol a tegnapi miatt? Kattant rajtam a bilincs. Hát aztán? Nem tudták meg a rokoni kapcsolatunkat, senki sem akar majd fellógatni. Helyesen jártunk el… - magyarázom, de aztán felhúzott szemöldökkel meredek rá.
- Vagy nem? - nos igen, akadt gondunk bőven tegnap. Hiszen ahol jártam másik haveri kör, nem épp legális dolgokkal üzérkedtek és hát a bátyám meg a csapata rajtaütöttek a bandán. Engem is bilincsbe vertek, noha nem nyúltam semmihez se…a látszat kedvéért volt mindaz. Hogy haragszok-e érte? Nem tudom, szerintem nem kellene, de már Toma is tud róla, tuti jönni fog, hogy lecsesszen a lábamról.
- Olvastad az üzenetet, nem? Ennél többet már nem tehettem… - sóhajtott a nagy testvér, s itt véget is ért a beszélgetésünk, hiszen hívást kapott. Nos igen, volt két évvel ezelőtt egy efféle incidensem, azóta próbálok nem belekeveredni. Sikertelenül természetesen.

Lényegében megbarátkoztam a bátyám helyzetével, igyekszem hát nem útjában lenni. De az nem azt jelenti, hogy nincsenek titkaim előtte. És miért ne mennék továbbra is az idegeire? Tulajdonképpen pár nappal ezelőtt egy sérült mongúzt találtunk a konténerek között. Nem patkány volt, se kisebb forma kutya, a google barátunkkal utána kerestünk. Egy mongúz. Megsérült a lába és hát ott nem hagyhattam, egyelőre a szobámban vendégeskedik. A bátyám nem tud róla, eddig sikeresen rejtegetem előle. Csak a bűz, az kicsit lebuktatós. Hiába fürdettem meg, hiába szellőztetek, nos semmi sem jó.
Csak Colton ki ne dobjon vele együtt.