Miközben a ruhámat igazítottam a nagy álló tükörben a nappaliban, a hátamon éreztem Barry különösen vizslató tekintetét. Hallottam, ahogyan a konyak egy könnyed loccsanással siklik végig a poháron, éreztem, hogy minden kortyot úgy enged le a torkán, hogy egy percig nem veszi le rólam a tekintetét. Női önérzetem azt súgta, hogy ez a birtokolni vágyás mindent felemésztő pillantása, a győzelem, amit érez azóta, hogy a felesége lettem és azóta, hogy immáron híres is. Jól jött ez az üzletnek. Tévedés ne essék, egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy ne szeretne. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy ez csupán egy része. A másik része inkább az, hogy az övé lettem. Mint egy drága fabergé tojás a gyűjteményéből, mint egy egyedi készítésű mandzsettagomb a fiókból, mint egy jól sikerült míves szobor, amely visszavonhatatlanul került a tulajdonába. Tulajdon lettem, értéktárgy, akit alkalomadtán szeretett, a maga módján, túlzások nélkül. Mit kaptam cserébe? Higgadt és kiszámítható életet, amelyben tökéletesen megfért az én időnként szétszórt művésziségem. Elnézte nekem, ha néhanap eljártam a barátaimmal különféle éjszakai bárokba, ha az ihlet és az írni vágyás hónapokra Wisconsinba szólított, vagy a kanadai fenyvesekbe, ahol mindent belepett a hó, és nem volt út amely hozzám vezetett volna. Én pedig ezt nem is bántam. Kaptam tőle annyi szabadságot, amelyre az íráshoz szükségem volt, és anyagi hátteret, hogy ne kelljen azon gondolkodnom, hogy írás közben mit fogok enni, hol fogok lakni amíg tőle távol vagyok. Csak éppen nem lett ettől a múzsám, nem hozzá és nem róla szóltak a regényeim. Talán tudta. Jobban mondva biztos vagyok benne, hogy tudta, de nem tette szóvá. Soha, a házasságunk öt éve alatt, amiért hálásnak kellene lennem, de nem voltam az. Éreztem, hogy valamit egykor nem lezártunk, csupán elfedtük, valamiféle könnyű felejtés porral, és úgy tettünk, mintha nem is létezne. Mintha soha nem is létezett volna.
Megfordultam és a tekintetünk találkozott. Felszegtem enyhén a fejem, és vártam, hogy mondjon valamit. Néhány jó szót, egyszerű bókot, de csak elmosolyodott és szárazon, a konyak ízével még az ajkai szélén táncolva csak annyit mondott.
- Káprázatosan nézel ki, Gretel.
Csodaszép szavak, amelyek mégis üresen egyszerűen gurultak elém. Mondanám, hogy büntet valamiért, vagy éppen neki van valakije, de tudtam, hogy nem így van. Hűséges voltam hozzá, ahogyan az ő hűségében sem kételkedtem soha. Ez egyértelmű volt mindig is. Barry számára a házasság tényleg szentség volt. Számomra egy elfogadott szükségesség. Nem tudtam, hogy hova készülünk ma este. Barry nem árulta el, csak annyit kért, hogy a szokásosnál is ragyogóbb legyek, mert nagyon fontos helyre megyünk. Ám hiába kérdeztem, nem árult el semmit. Titokzatosan somolygott, kacsintott néhányat, cinkosan harapta be az ajkát, vagy hintett hallgatás gyanánt egy apró csókot az ajkamra, de semmi többet nem tudtam meg tőle.
Később, nagyjából két óra múlva aztán megértettem, hogy miért. Amikor az autó lassított és megállt egy impozáns épület előtt, amelynek a homlokzatán egy ismerős név virított úgy éreztem magam mintha egy erős kéz markolta volna meg a szívemet. Egy kéz, amely éveket taszított egyben rajtam, elmémbe kaparva egy rég eltemetett érzést. Valamit, amit a regényem lapjai közé rejtettem, ami csupán a fiktív történetekben öltött testet, és a szereplőim ajkára adott szavakban lett titkos és oly régóta kimondani vágyott vallomássá.
Hemingway Galéria.
Bentről fények ragyogtak, halk zene szűrődött ki egynémely nyitott ablakon át, a függönyöket időnként megrángatta, lágyan cibálta az esti szél. Késő tavaszi éjszakát idézte az időjárás, noha azért még volt benne a tél csípősségéből. Csak néztem kiszállva az autóból, és legszívesebben visszafordultam volna. Vissza az autó menedékébe, a haragtól és a csalódott fájdalomtól dühösen belesüllyedtem volna az önsajnálatba. De ez olyan luxus volt, amit soha nem engedtem volna meg magamnak. Ezt Barry is tudta. Pontosan ezért nem szólt, pontosan ezért hozott el idáig, ahonnan már tudta, hogy nem fogok visszafordulni.
Noha igyekeztem a látszat kedvéért valamiféle büszke egyeneséggel haladni,belékarolva a bejárat felé, érezhető volt, hogy minden porcikámban remegek az idegességtől és a haragtól.
- Mire volt ez jó, mondd!
- Ne légy undok, Gretel. Meghívtak minket. Egy remek kortárs festő kiállítása. Eddig úgy tudtam, hogy imádod a festészetet.
Barry hangja nyugalomról árulkodott, noha teljesen biztos voltam benne, hogy ezzel az egész színjátékkal célja volt. Én pedig pontosan tudtam, hogy mi az. Danton jó ideje már itthon volt New York-ban, mégsem keresett egyszer sem bennünket. Sem Barry-t, sem engem. Nem tudtam érte hibáztatni, csak talán fájt, hogy alkalmat sem adott arra, hogy üdvözöljem. Bár a mi esetünkben ennek fájdalmas hozadéka lett volna látni egymást annyi idő után. Fogalmam sincs miként reagálnék rá, ha látnám, ha szembe állnék vele, vajon mi lenne az első szavam? Vajon sokat változott? És én vajon mennyit? Hosszú évek, amelyek alatt ő mindvégig itt volt velem, a részem volt valahányszor egyedül elvonultam a világ elől, ő jött velem. Az érzés….és éppen ezért elmúlni sem tudott. Mert nem hagytam. Mert minden egyes leütött szóval megőriztem őt. Magamnak.
- Cinikus vagy!
Sziszegtem, majd felvettem a jól nevelt úrinő álarcát, amikor a meghívónkat elkérő férfira mosolyogtam és hagytam, hogy megnyíljon előttünk a galéria ajtaja. Nem volt tömeg, de számtalan ember jelen volt. Némelyek az üzleti élet közepesen jól menő rétegéhez tartoztak, némelyek maguk is művészek akik itt reméltek valamiféle gazdagabb, vagy legalábbis nekik megfelelő anyagi patrónust találni a művészetük további működéséhez.Nem volt tömeg, de annyian mindenképp voltak, hogy a beszélgetés valami monoton, konstans zajjá álljon össze, és én ebbe a morajlásba hagyjam magam elveszni kicsit. Apróvá akartam zsugorodni, és egy részem olyan nagyon reménykedett abban, hogy Danton is itt van valahol, a másik részemet meg egész egyszerűen elfogta a kamasz koromban utoljára érzett bizonytalanságot sugárzó rettegés. Kifűztem a karom Barryéből és bocsánatkérően fejet biccentettem.
- Remélem megbocsátod, hogy ezért az egészért most nem akarom a társaságodban tölteni minimálisan is az elkövetkezendő egy órát. Szóval jól esne ha magamra hagynál.
Határozott voltam. Talán az utóbbi időkben egyszer sem voltam ilyen határozott. És bármennyire is szerettem volna eltitkolni, azt hiszem sikerült számára megadnom a választ egy olyan kérdésre, ami miatt minden bizonnyal ezt az egész cirkuszt kitalálta. Igen, még mindig képes görcsbe rántani a gyomrom az a gondolat, hogy láthatom Dantont. Barry mosolya egyértelműen megadta a feleletet: tudja.
Tálcán hoztak pezsgőket, szépen sorrendbe pakolva,és egy talpas poharat leemeltem róla. Menet közben kortyoltam belőle, miközben a képek között sétálva szemügyre vettem azokat. Aztán megláttam egyet. A címe alapján: “A csalódott asszony.” A narancs-vörös háttér előtt egy asztalnál ülő nő alakja, amint kezébe temeti arcát és meggörnyedt hátán látszott, hogy keservesen zokoghat. Az egész festménynek volt valami komor, fájdalmas atmoszférája, amit az erősített leginkább, hogy a nő még talán harminc sem volt. Az arca nem látszott, mégis az egész tartásából sugárzott a vele hurcolt fájdalom. Megálltam a képnél és hosszan, szinte megbűvölten bámultam. Úgy éreztem évekkel azelőtti önmagamat látom. A nőt az esküvője után, amikor rádöbbent, hogy valami olyasmit tett, amit sosem fog megbocsátani magának, meg nem történtté pedig még inkább nem fog tudni tenni.
Kezemben a pohárral közelebb léptem a képhez, és valamiféle késztetést éreztem, hogy kinyújtsam a kezem és megérintsem mindazt a fájdalmat amit a művész néhány ecsetvonással tökéletesen megörökített….de aztán megéreztem az apró fuvallatot, amely régi, ismerős illatot hagyott bekúszni az érzékeimbe. Nyers volt, mégis kellemes, és ezer közül is felismertem volna. Nem fordultam meg, csak lehunytam egy pillanatra a szemeimet. Egy szempár kitartó tekintete égette a hátamat. Éppen úgy mint indulás előtt a férjemé. De ez most más volt. Ez olyan tekintet volt, amelyre olyan sokat vártam, és még ha féltem is ettől a pillanattól mindvégig, akkor is vágytam rá. Mindennél jobban.
- Üdv, Danton!
Szólaltam meg visszafogott lágysággal, mégis akaratlanul elcsuklott egy egész oktávval mélyebbre a hangom, amint a nevét kiejtettem. Megfordultam és szembe találtam magam vele.A pezsgős poharamba kapaszkodtam.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~zenecím ~ ★ ~