Mondjuk úgy, hogy egyáltalán nem egyszerű eset. Kedvesnek sem lehetne éppen nevezni, de talán ez nem is olyan meglepő attól, akinek hozzá hasonló múltja van. Az idő, és a vele történtek megedzették, acélossá tették a lelkét. Nem szívtelen, nem érzéketlen, viszont nem szeret teret engedni az érzelmeknek. Mindig azt mondogatja magának, hogy az a gyengeség jele, ő pedig ilyen luxust, egy efféle munkával nem engedhet meg magának. Nem egyszer kapott már halálos fenyegetéseket, és ha minden alkalommal a háta mögé nézne, amikor sötét helyen jár, vagy elsírná magát, ha látja egy gyerek holttestét, akkor már rég megmondták volna neki, hogy nem erre a pályára való.
Ettől függetlenül a szívén viseli az ügyeit, időnként talán túlságosan is, noha kimutatni nem szokása. Maximum akkor enged teret a borongós, kissé talán szentimentális gondolatoknak, ha egyedül van és senki nem látja, hogy bizony a kemény Bishop hadnagynak is van szíve, csak remekül szokta álcázni a hétköznapokban.
Hűséges típus, a végletekig kitart a hozzá közelállók mellett, vagy az elvei, a tervei mellett. Ha valami a fejébe vesz, akkor a tőle telhető legjobban megpróbálja véghez vinni. Olyan a nyomozásaiban, akár egy kutya, ami nem ereszti a csontot. Egyfajta elégtételt érez, akárhányszor kattan a bilincs, vagy csapódik a cella ajtaja egy bűnözőn általa. Ellenfélnek a lehető legrosszabb, ugyanis hiába megfontolt a legtöbb esetben, mindennek dacára mégis jellemző rá, hogy agresszívan lép fel, és előbb üt, csak azután kérdez. Nem szereti, ha valaki húzza az időt, vagy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő azt elképzelte.
Szereti a gyors megoldásokat, ha rajta múlik, akkor erre szokott törekedni. Bosszúálló egyébként, és határozottan két lábbal áll a földön. Hallgat a megérzéseire, és imádja a rejtélyeket is. Hirtelen haragú természetéhez még párosul az állandó káromkodás, és a kissé férfias viselkedés, de alapvetően szigorú, ám korrekt főnöknek tartják. Ha kikapcsolódásra kerül sor, akkor szórakoztató társaság tud lenni, amíg nem kell lelkiznie senkivel, mert abban valahogy sosem volt jó. Meghallgat bárkit, de tanácsot már nem igazán szokott adni, az pedig szinte lehetetlen, hogy magáról beszéljen. A befelé forduló fajta, ha saját maga jön szóba.
Ragaszkodik bizonyos napi rutinhoz. Sok kávét iszik, talán ezért is túl harcisas, akkor meg aztán pláne, ha végül nem jut hozzá a fekete löttyhöz. Próbál fegyelmezett lenni, de a seregből való leszerelése után ez valahogy sokkal nagyobb feladatnak tűnik számára, mint korábban. Már nem teljesen önmaga, de ki az a veteránok közül?
A számomra ismeretlen kétségbeesés érzése újult erővel csap le rám, egészen a csontomig hatol. Mindig pontosan tudom, hogy mit kell tennem, most sincs ez másképp. A fegyvert határozott kézzel tartottam előre, lövésre készen, ennek ellenére most mégsem voltam képes meghúzni a ravaszt.
Nem hittem el. Nem tudtam elhinni, hogy ez valóság lehet. Ritka alkalmak egyike, mikor köpni-nyelni nem tudok, de most bennakadtak a szavak. Nem is tudtam, mit lehetett volna mondani, mégis kicsúszott az az egyetlen szócska a számon:
- Miért? – további hitetlenkedéssel ráztam meg a fejemet, és igyekeztem uralkodni magamon, mielőtt még elsírnám magam. Rég volt utoljára, hogy az érzelmek felülkerekedtek rajtam, de ezúttal kevés voltam ahhoz, hogy visszafogjam magam. Túlságosan sokkolt az egész, amire csak a minap jöttem rá.
- Mert ez volt a dolgom… - rántotta meg egyszerűen a vállait, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem volt az. Nekem nem. Megnyíltam, elfogadtam egy másik embert, beengedtem őt az életembe, és megengedtem azt a luxust magamnak, hogy ragaszkodjak hozzá. Mi több, megszeressem. Aztán pedig jött a pofon, ami csak alátámasztotta a korábbi óvatosságomat. Meggondolatlanná váltam, ez a nagy helyzet, de mint minden más emberi lény, én is vágytam egy társra. Talán vannak olyanok, akiknek nem adatik meg ez a kiváltság. Már annak tekintem. Számomra legalábbis az. A sereg után egyfajta segítség volt ez, tovább léptem. Felálltam onnan, ahonnan sokaknak nem megy. Vele.
- És igaz volt bármi is? – majdnem leharaptam a saját nyelvem, hogy ennyire klisés kérdést tettem fel.
- Szerettelek, Kate. Tényleg, de van, ami fontosabb. – csak a fejemet ráztam meg hevesen, egyetlen szavát sem hittem el. – Tudod, hogy halott vagyok. Vagy te teszed meg, vagy ők fogják. – utalt itt azokra az emberekre, akiknek dolgozott. Az alvilág elég könnyen be tudja szippantani az embert, ha éppen rossz napja van. Joellel pontosan ez történt, már amennyire ki tudtam deríteni némi háttérnyomozással. A legrosszabb, hogy ő volt az egyik beépített ember, akire a legkevésbé sem számított volna senki. Még az én figyelmemet is elkerülte, holott együtt éltem vele. Kis híján összekötöttük az életünket.
- Vagy te lősz le engem, és megmenekülsz, igaz? – szipogtam egyet, de nem sírtam. Távol űztem magamtól az érzelmeket, tiszta fejjel kellett gondolkodnom, végtére is, egy fegyver csövével néztem farkasszemet én magam is. Vagy ő, vagy én. Tisztességes felállás volt, de bárcsak egy rossz álom lenne csupán, nem több. Karnyújtásnyira volt a boldogság, és most az egész világom apró darabkáira hullott szét.
- Valahogy… - elmosolyodott, nekem pedig fájdalom hasította szívembe. Máris gyászoltam a veszteséget, amit még el sem szenvedtem. A döntést azonban már meghoztam magamban, még az előtt, hogy felfoghattam volna. Ahogy mozdult az ujja a ravaszon, az enyém gyorsabb volt. El sem jutott a tudatomig, ahogy láttam magam előtt összecsuklani az amúgy jó kiállású alakját.
A szirénák akkor hangzottak fel a távolból, amikor levegőért kapkodva, véres buborékokat fújt a száján. És a közeledő kollégák hangja egyre inkább zakatolt a fülemben, míg az első könnycseppek végig gördültek az arcomon.



Olyan hirtelen ültem fel az ágyban, mint akit felhúztak. Valahol tényleg szólt a sziréna az utcáról, ám ezúttal én voltam, aki levegő után kapkodott. A trikó, amit alváshoz viseltem, átnedvesedve tapadt a hátamra, a szívem pedig hevesen kalapált. Az emlékkép még ennyi év után is élénken élt a fejemben. Azt követően helyeztek át New Yorkba, hogy kénytelen voltam lelőni a saját vőlegényem. Mondjuk úgy, hogy egy kicsit megviselt, pedig nem vagyok egy törékeny virágszál.
Mire rájöttem, hogy mi bosszant annyira a levegőért való küzdelemben, elhallgatott a telefonom. Pedig kitartóan szólt ám az éjjeliszekrényen, és tudtam, hogy egy másodperc nem kell, és máris újrakezdi.
- Bishop! – szóltam bele, egy hosszú szusszanást követően. Két lábamat felhúztam, és a térdeimen támaszkodtam meg, miközben beletúrtam a hajamba, és próbáltam gondolkodásra ösztönözni a fáradt agysejtjeimet.
- Madárcsicsergős jó reggelt, Napsugaram! – az emberek miért tudnak vidámak lenni hajnalban, amikor még világos sincs?
- Menj a francba! – dünnyögtem a telefonba álmosan. Csakis egyet jelenthetett, ha ilyenkor felzargattak.
- Csak nem aludtál? – egyértelmű volt, hogy cukkolásból kérdezi, én pedig magamban újabb válogatott káromkodásokba fogtam.
- Nem, éppen kánkánt jártam így fél ötkor. Kinyögnéd végre, hogy mit akarsz? – az egyik frissen lezárt ügy adminisztratív részével voltam elfoglalva legalább éjfélig, és még nem volt fél öt.
- Van egy hullánk. Central Park déli bejárat, félóra múlva! A helyszínelők már kint vannak, a telefonálót pedig ott tartottuk. Azt mondják, nagyon nem szép látvány… - túl sok volt a beszéd az én álmos fejemnek most.
- Te sem leszel az, ha nem hozol nekem egy kávét. Ott találkozunk, sietek! – azzal már bontottam is a vonalat. Láttam én már cifra dolgokat máskor is, de az álmom valószínűleg még mindig rosszabb hatással volt rám, mint a hulla, ami a parkban várt. Túl sok sebet tépett fel, és én egyszerűen nem hagyhattam, nem engedhettem teret a múlt árnyainak. Annak már vége. Nekem pedig csak most kezdődik egy újabb ügy.