- Megjöttem! - kiabálok, mikor becsukom magam mögött az ajtót. Kabátomat felakasztom a helyére, s a cipőm is megtalálja helyét a cipős polcon. Elindulok a konyha felé, de már csupán a hangok alapján is érzem, hogy ez nem a legjobb ötlet. Azonban legbelül ott van bennem a gondoskodás tudata, hogy azt szeretném, az apukám jól legyen... De ez nincs így, jól tudom, hogy egyáltalán nincs jól, s erről rajtam kívül senki sem tud. Az anyukám halála teljesen megváltoztatta, felemésztette őt legbelül, akkor kezdődtek a problémák. Eleinte csak néhány pohárral ivott, s mikor azt mondtam, hogy sok lesz, lekevert nekem egy-két pofont. Igen, ez még az elején volt, mostanra azonban mindez teljesen megváltozott. Nem tudom megmondani, hogy mennyi pohárral iszik, ahogy azt sem tudom megszámolni, hogy hányszor vert eddig meg. Nem, nem csak pofonokról beszélünk, az is előfordult már, hogy másnap végül kórházba kerültem, s ő azt mondta baleset volt, leestem a lépcsőn, én hallgattam, mert tudtam, hogy ha nem teszem, akkor csak rosszabb lesz. S minderről nem tud senki, mert napközben és mások előtt eljátssza a tökéletes apukát és a sikeres üzletembert. Nem tudom eldönteni, hogy melyik lehet a valódi énje, a nappali vagy az éjszakai, ugyanis mindig megbánja azt, amit velem tett, de ezzel  nem tud enyhíteni azon, hogy én félek tőle.
Most is, a testem üvölt, hogy ne menjek oda, mert hallom az üvegek csörömpölését, de egyszerűen nem bírom ki. Mi van, akkor ha... A konyhába belépve a földön ülve találom őt, ennyire rossz állapotban ritkán látom, talán nem ment jól az üzlet. - Apa? Apa, jól vagy? - kérdezem, de nem válaszol, még meg sem emeli a fejét. Te jó ég, mi van, ha...? Ijedten szaladok mellé és elkezdem rázogatni. - Apa! Apa? Kelj fel, hallod? Ébredj fel! - kérlelem kétségbeesetten, mire fel ő lassan kinyitja a szemét. Csak elaludt volna? Oh, hála istennek! Átölelem örömömben, nem is gondolva végig, hogy ez ilyen állapotában nem a legszerencsésebb mozdulat. Megragadja a nyakam és erősen ellök magától, miközben valamit arról hadovál, hogy hogy merészeltem én őt felzargatni. - Még csa... Csak hét óra van... Én azt hittem hogy... Nem hittem, hogy alszol... Én... - próbálok távolabb mászni tőle, de tudom, hogy nincs menekvés, nem úszom meg, mert ő már tökéletesen látja a fejében, hogy mit fog tenni velem. Rövid időn belül megkapom az első ütést a bal karomba. A fájdalom élesen hasít belém, de szó nélkül tűröm. Ha nem mondok semmit, akkor előbb vége lesz. A következő ütés már erősebb, valahol a csípőmnél talál el, s ezt még jó pár rúgás és újabb ütés követi, mígnem apám úgy érzi, elég volt mára. Minden egyes apró mozdulat fáj, az arcomon szétfolyt a festék a sírástól, s nem tudom, hogy mikor bírok majd feljutni a szobámba. Ez mindig így van, de most... Most jobban fáj, mint legutóbb, inkább itt maradok egy rövid ideig, összekucorodom a falnak dőlve és sírok. Nem kéne arra gondolnom, hogy már megint mennyi kék-zöld folt lesz, amit el kell rejtenem egy rakatnyi korrektorral és alapozóval, de... De nem tudom, meddig bírom még ezt...

Sajog a fejem, akárcsak minden porcikám, kinyitom a szemem, hogy körülpillantsak. Kórház... Már megint, elfordítom a fejem, apa ül ott teljesen lefagyva, szokás szerint látszik rajta, hogy bánja a dolgot, elvárná, hogy megbocsájtsak neki, de ez nem fog menni. Nem tudom megszámolni, hányszor kerültem miatta ide, szerintem az orvosoknak is lehet, hogy gyanús már a dolog, de nem kérdeznek, nem mondanak semmit, csak segítenek rendbe jönnöm. Most nem tudom mi lehetett a vége, hogy itt kötöttem ki, nem emlékszem az egészre, valahol a közepén megszakadt a fonál.
- Mióta szedsz gyógyszereket? Az orvosok nem mondtak többet nekem, csakhogy látták a vérképeden. Ne tedd magad tönkre Mika - szólal meg apa mellettem, mire föl én csak hátraszegem a fejem és nemtörődöm hangon válaszolok neki.
- Mi közöd hozzá? Úgysem jövök többet vissza, ez volt az utolsó. Azt reméltem, hogy megváltoztál, hogy minden rendben lesz, de látod hol vagyunk. Nekem ez nem hiányzik az életemből, amint kimehetek innen, összepakolok és visszamegyek New Yorkba, nem akarlak többet látni - nem válaszol semmit, nem kezd el ígérgetni mint máskor. Gondolom rájött, hogy igazam van és ez fáj neki, de nem fog megváltozni, így megy ez már évek óta és én meguntam ezt a játékot, nem kérek belőle többet.