Az emberek általában, valami különös oknál fogva mindig megrettennek akkor, ha a feletessük, a főnökük hívatja be őket. Rólam ez hála istennek nem mondható el. Talán azért, mert már annyira sokat láttam az életben, hogy ilyen apróságok nem rettentenek meg. De az is lehet, hogy pusztán nem érdekel annyira, hogy stresszeljek miatta. Egyébként se vagyok az a ráparázós típus, legalábbis az esetek többségében nem. Ahhoz, hogy aggódni kezdjek, hatalmas nyomásnak kell lennie rajtam, és valami olyan kiemelt ügyön dolgozni, amire felfigyel a média is. Azt utáltam a legjobban. Mivel nagy esély volt arra, hogy a jelenleg folyamatban lévő ügyem is kap majd némi sajtóvisszhangot, ezért sejtettem, hogy sürgetni fogják a lezárását. A városvezetés mindig így szokott eljárni ilyenkor, de szerencsére igaz volt rám, hogy nem nagyon akadt a pályafutásom során olyan gyilkossági ügy, amit ne zártam volna le. Ugyan az okát nem tudtam annak, hogy a főnök miért akart látni, de voltak sejtéseim. Csak nyomozó lennék, vagy mi a fene. Sejtettem, hogy előbb-utóbb meg fog történni ez a beszélgetés, és a második áldozat felfedezését követően már én magam is gondolkoztam azon, hogy felkeresem Lanet, és jelentem neki az esetet személyesen is. Most volt egy sanda gyanúm, hogy egy „kedves” kollégám megelőzhetett, amit egyáltalán nem toleráltam jól. Gyűlöltem, ha beleszóltak az életembe, a saját dolgaimba, főleg, hogy úgy éreztem, ezt az én tisztem lett volna elintézni. Kissé dúlva-fúlva hát, de a kapitányi iroda felé vettem az irányt, egy bűn rossz kávé kíséretében. Olyan volt ez a francos automatás kávé, mintha fekete vizet, vagy szurkot ivott volna az ember. Mikor milyennek érzékeltem, ma éppen az előbbi volt. Túl híg, szinte nulla koffein, a cukor pedig édes kevés volt ahhoz, hogy feljavítsa az ihatatlan lötty állapotát. Mindenesetre úgy éreztem, hogy ezzel felvértezve nem lehet semmi probléma. Jól végeztem a dolgom, a fenébe is! Profi vagyok, képes voltam félretenni az érzelmeimet, és nem személyes ügyként kezelni ezt az egészet, hanem objektívan látni, mint mindig. Lendületes lépteim a zárt ajtó előtt maradtak abba, majd néhány határozott koppantást követően beléptem, ha bebocsátást nyertem. - Jó reggelt, Kapitány! – köszöntöttem illendően, miközben csendesen becsuktam magam mögött az ajtót. Azért néhány figyelő tekintetet magamon éreztem, miközben átvágtam a közös irodarészen, de próbáltam nem foglalkozni vele. Sosem érdekelt különösebben az sem, ha suttogtak, vagy pletykáltak a hátam mögött. Ez egy munkahely természetes velejárója, már amennyire tudom. Az már más kérdés, hogy én nem tartoztam a szájukat jártató tömeghez. - Beszélni akart velem! – nem kérdés volt, inkább kijelentés. Hiába gondoltam, hogy milyen apropóból volt ma jelenésem, nem akartam előreszaladni és magyarázkodni. Annak olyan látszata lett volna, mintha tisztában lennék azzal, hogy hibáztam, lebuktam volna, és most megpróbálnám kidumálni. Pedig nekem határozott meggyőződésem volt, hogy nem hibáztam, és az is szándékomban állt ugyebár, hogy felkeressem az előttem ülő férfit. Nem bántam meg, hogy nem fordultam hozzá egyből, mivel elég erősnek éreztem az érveimet. Egyébként addig nem ültem le, amíg ő erre nem kért. Sokkal jobban szerettem állva maradni, ha egy mód volt rá.
Do you ever wonder if we make the moments in our life or if the moments make our life?
Tisztelem a rendőr kollégáimat, az embereimet, nagyon is. Hogy kedvelem-e őket? Ez már teljesen más kérdés, de ahhoz, hogy valakik jól tudjanak együtt dolgozni, egyáltalán nem kell őket csípni is. Hiszem, hogy ha megtartunk egy bizonyos érzelmi távolságot a kollégákkal, sokkalta hatékonyabbak tudunk lenni. Habár én nem pont ez az elv szerint vagyok olyan, amilyen, egyszerűen ilyen lettem, ilyenné formáltak a hosszú és gyakran tragikus évek. A másik ember kedvelésére visszatérve, több olyan ember van, akit nem csípek. Sokan közülük idegesítőnek hatnak a tenyérbemászó stílusukkal, a seggnyalásukkal, egymás hátba szúrásával, habár manapság az én őrsömön ilyesmi nem folyik, hiszen az alattam dolgozók mind tudják, hogy az ilyesminek súlyos következményei vannak. A Brooklyni Kapitányságon egy egész jó kis csapat forrotta ki magát az elmúlt évek alatt, a legtöbbjük felelősségteljes, lelkiismereteses, racionális és mindenek előtt profi egyén. Persze közöttük is akad egy-két buzgómócsing, aki talán pár jó pont reményében, talán egy kis előreléptetés miatt, vagy ki tudja, miért, de jelent nekem a többi kolléga ténykedéséről. Kurvára rühellem az ilyen embereket, akik piti, apró-cseprő problémákkal fárasztanak, amik a kapitányságon leleddzenek, mert csak elterelik a gondolataimat a fontos ügyekről. Viszont milyen főnök lennék, ha nem fogadnám és hallgatnám meg az alkalmazottamat? Mondjuk erre is lenne pár verzióm, de én minden esetre legtöbb esetben, meghallgatom őket.
Kate Bishop. Bishop vezető nyomozó. A jelenlegi probléma pontosan ő, azaz miután az egyik már említett túlbuzgó, avagy csak jóakaró kolléga felhívta a figyelmemet arra, hogy egy éppen folyó gyilkossági ügy egyik személyes „áldozata” ő maga. Azaz a gyilkosságokat elkövető személy a fejébe vette, hogy Miss. Bishopot teszi meg - egyik – célpontjának. Igazából minden szempontból elégedett vagyok a vezető nyomozóm munkájával: precíz, fegyelmezett, határozott, munkamániás, racionális és profi. Sose találtam kivetnivalót a munkavégzésével kapcsolatban. A lányomhoz tudnám őt hasonlítani, mintha én magam képeztem volna ki őt is, most mégis kénytelen vagyok magamhoz hívatni a nőt. Nem mintha az embereim megmondhatnák, hogy mit tehetek vagy mit nem, vagy érdekelne más véleménye, de mégis csak én vagyok a kapitány vagy mi a fene. A kapitány, aki ezt az egész kócerájért és a fél városért felel, és aki nem engedheti meg, hogy bármiféle hiba kerüljön a gondosan megolajozott gépezetébe. A rendőrségen vannak bizonyos láthatatlan és íratlan etikai szabályok, melyeket be szoktunk tartani. Egyik ilyen, hogy ha én úgy látom jónak, akkor a rendőreimtől elvehetem a személyesnek tulajdonított bűnügyek megoldását. Személyes ügy. Hm, én tudom a legjobban, milyen olyan bűnözők után rohangálni, akik ártottak nekünk, akik még ártani is akarnak nekünk, a szeretteinknek... Azt gondolják, ha majd más végzi el melót, az jobban elvégzi a munkát, hiszen képes érzelmek nélkül gondolkodni. Én tudom a legjobban, hogy az orosz maffia és a nejem ügyét sose adnám másnak, most mégis azért hívatok magamra egy nyomozót, hogy elvegyek tőle talán a számára szintén fontos ügyet. Ahogy sejtettem, Bishop hamarosan megérkezik a maga teljes határozott és rendíthetetlen valójával. Nem fél tőlem, mint a legtöbben, amikor magamhoz hívatom őket, pedig van egy olyan érzésem, hogy tudja, miért van most itt. - Jó reggelt, Miss Bishop! – köszönök vissza a nőnek, ahogyan azt ő is megteszi, úgy ahogy azt illik, habár még pár másodperc erejéig, nem nézek rá, még befejezem annak a pár sornak ez elolvasását, amit az újságcikkből kiszúrtam magamnak. Szeretek újságot olvasni, szeretem más szemszögből is látni az egyes bűnügyeket, kívülállók szemével, amikor a tanúk valamit nem kényszer hatására mondanak el. Néha egy ilyen cikkből többet tudok meg, mint a saját embereimtől. - Pontosan. – adok igazat állításának, miszerint beszélni akartam vele, s csak ekkor rakom le az aszatlomra a napi lapot majd pillantok fel a komoly nőre, aki nyilván kevésbé nyugodt, mint én. Kényelmesen helyezkedem el fekete, forgós bőrszékemben, miközben mindkét lábamat az asztalon pihentetem. Nem igazán érdekel, hogy az emberek mit gondolnak rólam. Nekem van egy stílusom, amit vagy tetszik az embereknek, vagy nem. Azonban én vagyok a rendőrfőnök, kiérdemeltem, hogy itt üljek. - Szeretném, ha mesélne nekem az éppen folyó gyilkossági ügyről, amiben részt vesz. – nézek komoran a kolléganő szemébe, majd a velem szemben álló székre mutatok, hogy leülhet, ha akar. Igazából még nem döntöttem el, hogy milyen döntést hozok vele kapcsolatban, csak azt tudom, hogy ez tőle függ majd. - Aztán mesélje el azt is, hogy miért felejtett el nekem szólni arról, hogy egy sorozatgyilkos éppen kipécézte magának. – teszem még hozzá egyet hunyorítva szemrebbenés nélkül. – Szeret veszélyesen élni?
Nem éreztem úgy, hogy kisebb lennék, mint ő, amiért ilyen hanyag tartást vett fel. Ezzel talán kicsit megalázni szokták a fiatalabbakat, hogy érezzék, hol a helyük, de nálam ez rég nem hatott. Ha neki így volt kényelmes, akkor felőlem el is feküdhetett volna, nem megtisztelve engem beszélgetés közben. A feljebbvalóm volt, a fenébe is, igazából azt tett meg velem, amit csak akart. Vagy legalábbis nagyjából, én meg annyira szerettem követni a szabályokat, hogy legalább a hierarchiát tartottam, ha mást nem is feltétlenül. Szívem szerint egyébként azon nyomban kijavítottam volna a megszólítást, amint elhangzott a szájából. Mindig utáltam, hiszen a családi állapotomra utalt, ahhoz meg aztán senkinek semmi köze. Rendszerint ilyenkor másokat a hadnagy megszólításra kértem – vagy inkább utasítottam -, de ez alkalommal eltekintettem ettől. Némi vaj volt a fülem mögött, és amúgy is tudtam, hogy hol a helyem. Ha másra nem, hát erre biztosan jó volt a katonai kiképzés annak idején. - Ma hajnalban elküldtem a jelentésemet e-mailben, uram. Annál többet nem igen tudok mondani a nyomozás jelenlegi stádiumában. – nyilván ki akartam kerülni a válaszadást, ám azzal is tisztában voltam, hogy ez a luxus bizony nem adatott most meg nekem. – Amíg nem volt biztos, hogy tényleg jelentősége van az üzenetének, addig nem akartam feleslegesen rabolni az idejét emiatt. – sóhajtottam végül, aztán pár perccel később elfogadtam a felkínált helyet, és leültem vele szemben. Nem volt annyira ínyemre, nem is süppedtem bele a székbe, hanem kihúzott háttal, kissé talán mereven foglaltam helyet. Mondjuk úgy, hogy egy kicsit feszült voltam, és nem csupán azért, mert meg lettem dorgálva. Az már rég nem érdekelt, inkább az ügy akasztott ki egy kicsit. Gyűlöletes gondolat volt számomra, hogy valaki az én nevemért, értem gyilkol. Arra tettem fel az életem, hogy megmentsek másokat, nem pedig azt akartam, hogy miattam haljanak meg. Az életemnek azon szakasza már véget ért a front elhagyásával együtt. - Viszont a második gyilkossági helyszínen elég nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanaz a gyilkos. Ugyanúgy üzenetet hagyott nekem címezve. Ha ez nem lenne, azt sem tudnánk, hogy a két ügynek köze van egymáshoz. Ennyi az egyetlen összekötő kapocs… én. – néztem komolyan a szemébe, nem kaptam el szégyellősen a tekintetem. – Szándékomban áll beszélni a szakemberekkel, hogy készítsék el az elkövető profilját az eddigiek alapján. – osztottam meg vele a további terveimet. - Nézze kapitány… - kicsit előrébb hajoltam, automatikus mozdulat volt csupán a részemről, nem az arcába akartam mászni, mint a kihallgatások során szokásom. – Tudom, hogy most el kellene vennie tőlem az ügyet, ám én mégis arra kérem, hogy ne tegye! – határozott voltam, és el is akartam érni a célom. – Képes vagyok elvonatkoztatni, és hiába személyes az érintettségem, tudom kezelni, mint bármelyik másik ügyet. – efelől legalább semmi kétségem nem volt, úgyhogy reményeim szerint elég meggyőzően adtam elő magam. - Nem vagyok biztos benne, hogy lehetséges célpont vagyok, de majd a hozzáértők megmondják, hogy ez előfordulhat-e. Tudja, hogy nem kell félteni! – sőt, igazság szerint örültem volna, ha célponttá válok, mert én legalább megtudtam védeni magam, és nem miattam halna meg ártatlanul a következő. Mert abban biztos voltam, hogy lesz következő. – Ez most beugratós kérdés? – ráncoltam értetlenül a homlokom. – Ha szeretek, ha nem, azt hiszem, hogy a munkánk természetes velejárója. Nem keresem a veszélyt, ha erre gondol, de megtalál az magától is. – én mindig így fogtam ezt fel. - Preston volt, igaz? – utaltam a társamra, mert belőle néztem ki, hogy meg merne kockáztatni egy ilyet, pusztán törődésből.
Do you ever wonder if we make the moments in our life or if the moments make our life?
A magasabb pozícióval általában egy csomagban jár az is, hogy az alkalmazottak tartanak, félnek az embertől, hogy tisztelik vagy legalább is úgy tesznek, mintha tisztelnék őt. Sose vágytam arra, hogy féljenek tőlem, az esetek túlnyomó többségében azonban ezt váltom ki az emberekből. A kollégáim nem kell, hogy féljenek tőlem, ellenben ez nem mondható el a bűnözőkről, nekik nagyon is van okuk összeszarni magukat, ha rólam van szó. Igazából teszek arra, hogy ki kedvel és ki nem, még csak nem is kell tisztelniük engem, azt azonban elvárom, hogy zokszó nélkül teljesítsék és kövessék a parancsaimat. Nos, Kate Bishop-on félelemnek még csak jele sincs, azonban mindig megkapom tőle azt a fegyelmet és tiszteletet, amivel megkönnyíti a dolgomat. Pontosan azért ő a vezető nyomozóm és tudom, hogy egy ilyesfajta beszélgetésre sosem került volna sor, ha az a jó szándékú kollégája be nem köpi őt. Igaz, hogy féltésből teszi, nekem mégis vannak kötelességeim, hiszem rendőrfőnökként követnem kell bizonyos protokollt és az átkozott szabályokat. Egy ideig szótlanul meredek rá, amikor szinte azonnal kijelenti, hogy elküldte nekem a jelentését az ügyről. Most komolyan azt hiszik, hogy ezeket rendszeresen olvasom? Azt hiszik, érdekel a szaros papírmunka? Igaz, kellene, hogy érdekeljen és a legtöbb esetben helyt is állok, viszont jelen esetben még nem jutottam oda, hogy elolvassam, amit küldött. - Én jobb szeretném mégis a maga szájából hallani az ügy részleteit. – szólalok csak meg végül határozottan, ezzel jelezve, hogy tudomásul vettem, amit mondott, de nem különösebben érdekel, és most nem fog elmenekülni a válaszadás alól. - Ó, hogy maga miattam aggódott? Értem. – vonom fel a szemöldököm egy kissé ironikus hangnemben a körítésénél, hogy miért is nem szólt arról, hogy ő is egy célpont. Ugye, ezt ő maga sem hiszi el? Viszont meg kell hagyni egészen jó kibúvó szövegei vannak, követi az előírásokat, szóval nem lehet okom panaszra. Viszont az egész beszélgetést csak akkor veszem igazán komolyan, amikor végre helyet foglal velem szemben és részletesebben kezd el információt szolgáltatni. - Hm…- méregetem őt aztán elgondolkodva, amikor megtudok egy új infót: miszerint kizárólag ő az egyetlen kapocs a két gyilkosság közt. Érdekes fejlemények, erre igazán nem számítottam, de akkor ezek szerint jobban benne van az ügyben a nő, mint azt hittem. Tudom és látom rajta, hogy őt ez sem tartja vissza és azzal kapcsolatban is van egy megérzésem – az én megérzéseim pedig sohasem csalnak -, hogy képes különválasztani a munkát és a személyes affinitásokat a gyilkossági üggyel kapcsolatban. Viszont az ördög nem alszik, az ember pedig semmiben se lehet biztos, amíg nincs rá bizonyítéka, ugyebár. Tehát egyelőre nem fogok mindent elhinni Bishop kisasszonynak, előbb bizonyítania kell nekem, meg kell engem győznie. - Ha tudja, hogy el kell vennem magától az ügyet, akkor miből gondolja, hogy nem teszem meg? – kérdezek vissza hirtelen, amikor látszólag próbál meggyőzni arról, hogy ne tegyem mielőtt még bármi ítéletet szórtam volna ki rá. - Honnan tudjam, hogy ezeket maga nem csak úgy mondja, és igazából nem akar bosszút állni a gyilkoson? – szegezek neki egy újabb kérdést, hiszen tudhatná, hogy nekem maga a szó nem elég. - Mit érez a gyilkossal kapcsolatban? Pontosan miért akarja elkapni? – folytatom tovább miközben le sem veszem róla szigorúan rászegezett tekintetemet. Ó, én tudom a legjobban, milyen is az, amikor az ember a személyes/egyszemélyes háborúját vívja olyan ellenség ellen, akiben nem lakozik lélek. Azzal is tisztában vagyok, hogy úgy, ahogy én, úgy ő is pontosan megérdemelné a bosszúját. Azzal is tisztában vagyok, hogy a csaj profi, de mégis milyen főnök lennék, ha csak úgy a halálba küldeném az egyik rendőrömet? - És igen, a veszély a munkánk velejárója, de azért nem kell feltétlenül belerohannia. - jegyzem meg, amikor kijelenti, hogy nem fél és a veszély természetes számára. Azonban ezzel vitatkozni nem tudok, és nem is akarok, csupán meg akarok róla győződni, hogy képes józanul látni a dolgokat. - Tudja, hogy nem adhatok ki ilyen információkat. – válaszolok kissé összeszűkölt szemekkel a kérdésére, amikor konkrétan rákérdez, hogy ki köpte be. Azonban én nem az a személy vagyok, akitől ezt megtudja, még ha ezt el is találta. Most én keresek kibúvókat, jó néha erre használni a fránya szabályokat, de nem szokásom elárulni másokat, még akkor sem, ha itt nem volt semmi hátsószándék. - De térjünk még vissza egy kicsit az ügyre! Meséljen nekem, maga szerint mennyire veszélyes a tag? Hogyan és milyen indítékból gyilkol? – mélyedek most bele én is a gondolataimba, hiszen jóformán semmit nem tudok erről a bűnügyről. Ráadásul az odaadásából tudni fogom, mit kell tennem, azaz meghagyom-e neki az ügyet. - Biztosan akarja ezt az ügyet? Ha igen, meg kell győznie, de nem akárhogyan. Viszont ettől még messze áll. – döntöm kissé oldalra a fejemet, meg most először megjelenik arcomon egy apró huncutkás mosoly. Azonban ez ne tévesszen meg senkit, nem viccelek. Az okainak megingathatatlannak kell lenniük. - Ezen kívül, ha úgy döntök, hogy magánál marad az eset, a későbbiekben öntől, első kézből akarok tudni minden részletet. És, ha ne adj isten, újabb gyilkosságra kerül sok, közösen megyünk ki a helyszínre. – teszem még hozzá határozottan és ellent mondást nem tűrően. Igazából kíváncsi vagyok Bishop reakciójára a tett helyszínén, ráadásul ez a pasas (vagy nő) az én egyik emberemmel packázik, ami azt jelenti, hogy velem is packázik és az egész rendőrséggel packázik. Ilyen pedig senki nem tehet büntetlenül.
- Rendben! – nem tudtam pontosan, hogy valóban úgy van-e, hogy tőlem akarja hallani, vagy egészen egyszerűen csak nem végezte el a „házi feladatát”. Én csak magamból indultam ki, és sajnos voltam annyira munkamániás, hogy bármennyire utáltam is a papírmunkát, azért mindig elvégeztem. Oké, talán az utolsó pillanatban, mert addig tologattam, ameddig csak lehetőségem volt rá, de akkor is meg szoktam csinálni. Ám ki vagyok én, hogy megdorgáljam emiatt? Én voltam az ő beosztottja, és nem fordítva, szóval előadtam, amit az ügyről tudnia érdemes. Gyakorlatilag lefeleltem a jelentésemet szóban is, mint egy istenverte kis iskolás. - Mert maga is tudja, meg én is, hogy hiába vannak kiváló embereim, én vagyok a legalkalmasabb a feladatra. Ráadásul, nálam kitartóbban valószínűleg senki nem fogja keresni a gyilkost. Akármennyire kötelességtudók… - efelől semmi kétségem sem volt. Nem megszállottságról volt itt szó, hanem arról, hogy mielőbb szerettem volna ezt lezárni. – Tudja, hogy csak idő kérdése, amíg kiszivárog, hogy üzeneteket hagy nekem. A média fel fogja fújni az ügyet, és ránk szállnak. A polgármester meg mielőbbi eredményt akar majd. Én vagyok erre a legalkalmasabb. – nem voltam egyébként beképzelt, egyszerűen csak tisztában voltam a képességeimmel. Ha pedig ő nem, hát a statisztikáim magukért beszéltek. - Szerintem elég ideje dolgozunk már ahhoz, hogy ezt a kérdést most ne vegyem magától komolyan. – szűkültek össze egy pillanatra a szemeim, amikor a bosszúval kapcsolatban érdeklődött. – Nem vagyok amatőr. – zártam ennyivel rövidre, ezzel érzékeltetve, hogy engem nem vezet a bosszú. Ez is csak egy ügy volt, akár a többi. Ha mindenkin bosszút akarnék állni, nem lennék jó rendőr. De az voltam, méghozzá piszkosul, és nem voltam hajlandó elengedni. Ez az én ügyem, kész. - Azért, amiért bármelyik másik bűnözőt le akarnám csukni. Hányingerem van attól, hogy az én nevemmel takarózik, és szörnyűségeket követ el azért, hogy felfigyeljek rá. Ha nem teszem, tovább folytatja. Ha megteszem, valószínűleg akkor is, mert azt fogja hinni, hogy valami jót tett. Egyelőre még nem tudom, hogy mi lenne a jó taktika, de sajnos érintett vagyok annyira, hogy ha el is veszi tőlem, nem hagyhat ki belőle teljesen. – emlékeztettem erre az apróságra. Akkor meg már nem mindegy, ha én kapom el a rohadékot? - Semmi gond, enélkül is tudom. – vontam meg a vállaimat könnyedén. Más nem merte volna meglépni ezt, csakis Prestonnak volt akkora szája, ő nem tartott csak tőlem. – Rendben. – biccentettem, aztán fészkelődtem egy kicsit, mielőtt rátértem volna a véleményem kifejtésére. – Szerintem veszélyes. Az eddigiek alapján higgadt és megfontolt, előre eltervezte a gyilkosságokat. Az a berögződése, hogy nekem segít elkapni a bűnözőket, akiket nekem nem sikerült. Fel akarja hívni magára a figyelmem, kivívni az elismerésem, azt hiszem. – vélekedtem, megpróbálva a lehető legjobban összeszedni a gondolataimat. - Úgy gondolom, hogy már kinézte a következőt, és mivel keveset tudunk, nem fogjuk tudni megakadályozni az újabb áldozatot. Napok kérdése… - és ez dühített a legjobban, de amilyen gyorsan jött az indulat egy ökölbe szoruló kéz formájában, olyan gyorsan tova is tűnt, ahogy legyűrtem magamban. – Ez természetes. – bólintottam arra, hogy jelentek neki személyesen. Annak mondjuk nem örültem annyira, hogy velünk akar jönni, de nyilván nem tilthattam meg neki. - Szerintem akkor is tovább fog ölni, ha elveszi tőlem az ügyet. Sőt, nem tudom, hogy azzal mit váltanánk ki belőle. – ezt őszintén mondtam, meg is ráztam kicsit a fejem tanácstalanságomban.
Do you ever wonder if we make the moments in our life or if the moments make our life?
Nyilván van némi előnye – na, jó, kurva sok előnye van -, ha valaki kapitány egy rendőrőrsön, aminek azért mi, főnökök ki is használjuk a lehetőségeit. Habár sohasem voltam az a góré, aki kihasználta és szívesen gyakorolta az emberein a hatalommal járó visszaélési lehetőségeket, de abból a szempontból kifejezetten élveztem, hogy minden szál nálam futott össze, mindenről tudtam. Legalább is azt hittem, hogy tudok aztán most is érdekes dolog derült ki a vezető nyomozómról. Azonban, amint magamhoz hívom, nem kezd el ferdíteni, sem össze-vissza hadoválni, csak egyszerűen és gerincesen kapok tőle válaszokat. Amikor közlöm vele, hogy meg kell győznie engem, hogy megtarthassa magának ezt a nyomult ügyet, ő kapásból válaszol, olyan határozottsággal és ismét csak mindenféle körítés nélkül, hogy szinte azonnal sikerül is meggyőznie engem. Neki viszont ezt nem mondom el azonnal, még többet akarok tudni erről az ügyről. Mondjuk nem kevés önbizalom és talán egy kis nagyképűség szorult a nőbe. A fiatalabb verziómra emlékezett és Adriana-ra, de az évek magukért beszéltek és mindig csak hasznomra voltak ezek a tulajdonságok. Ezt a néha gyomorforgató munkát másképp nem is lehet perfect szinten művelni. - Nos, ebben igaza van. - mormogom az orrom elé, amikor is a tolakodó média jelenlétéről, hatásköréről és az ebből fakadó következményekről kezd el beszélni. – Valóban mielőbb el kell kapni ezt a senkiházit, mielőtt a média nagy feneket kerít az ügynek. Elmondásai alapján, az új „haverja” szeret a középpontban lenni, szóval még csak az kellene, hogy a tévében is közvetítsenek róla, akkor valóbban nem hagyja abba a gyilkolászást jó ideig. - Figyelemre vágyik a köcsög, habár az elmondottakból ítélve főleg a maga figyelmére, Kate. – szólítom most csak nevén a nőt, hiszen nyilvánvaló, hogy a mocsadék sorozatgyilkos szívesen közelebbi viszonyt ápolna vele. Aztán tovább hallgatom a nő szavait és továbbra is csak azt tudom megállapítani, hogy a nő nagyon jó abban, amit csinál. Nem csak profi nyomozó, kiváló mesterlövész, de még a szavakat is megfelelően tudja forgatni ahhoz, hogy meggyőzzön valakit. Engem legalább is sikerült neki, pedig jómagam sem vagyok éppen kispályás. Igaz, már a beszélgetés elején elfelé a verzió felé húztam. A saját tapasztalataim alapján személyes ügyek kapcsán is képes nyomozni, ha valaki vérbeli zsrau. Azt is rögtön levágja, hogy melyik kollégája „köpött” nekem az ügyről, igaz, még midig azt kell, hogy mondjam, jól tette. Előttem nem lehetnek titkok ezen a kibaszott kapitányságon. - Hm. – bólintok egyet, megint inkább csak a bajszom alatt mormogva, amikor közli velem, hogy az alak nyilván veszélyes és pszichopata is. Így szokott ez lenni mindig. - Mondhatjuk akkor, hogy van egy rajongója? – teszem fel a kérdést aztán egy rövidebb hallgatás után, miközben a nő reakcióját figyelem, bár ez inkább csak amolyan költői kérdés, hiszen melyik nő szeretne ilyen rajongót magának? Kate Bishop biztosan nem. Viszont abban is biztos vagyok, hogy a gyilkos még azt is megbánja, hogy megszületett, ha ez a nő kapja el és rúgja szét a seggét. - Az ilyenek a legveszélyesebbek, akik személyesen próbálnak kötődni valamelyik nyomozóhoz. Saját tapasztalatból tudom. Okosak, intelligensek és természetesen őrültek. – rázom meg a fejem rosszallóan, és jómagam is szívesen részt vennék egy ilyen nyomozásban. - Szóval legyen, a magáé maradhat az ügy, amíg rendesen jelent nekem. Semmi fű alatti akció, és mint mondtam, a következő gyilkosságnál együtt helyszínelünk. – közlöm a nővel ellentmondást nem tűrő hangnemben a feltételeimet. Hogy szerinte a gyilkos újra gyilkolni fog, nem lep meg és az sem, hogy ez talán egy szükséges áldozat, hiszen sajnos képtelenek vagyunk minden egyes embert megvédeni. Azonban, ha magam is részt veszek a nyomozásban, talán még hamarabb megakadályozzuk, hogy újabb és újabb áldozatai legyenek annak a mocsoknak. Nem mondom, hogy nem bosszant, amiért néha úgy kell foganom egy-egy gyilkosságot, hogy tehetetlenül állok előtte, de ez ennek a munkának a kellemetlen velejárója, úgymond meg kell szokni. - Tehát várom majd a folyamatos jelentéseit és a hívását, ha eljön az idő. Addig is további jó munkát, Bishop nyomozó! – ez nálam amolyan végszó, hogy útjára is bocsájtom az alkalmazottamat. Igaz, lehet, hogy majd éri egy-két szó a ház elejét, amiért nem vettem el Bishoptól az ügyet, de mint mondtam, a pozíciónak vannak előnyei.
Tudtam, hogy most nagyon sok múlik azon, hogy mennyire tudok meggyőző lenni. Ezen múlt, hogy enyém marad-e az ügy, és rács mögé tudom-e juttatni ezt az őrültet, vagy sem. Egyelőre még túl keveset tudtunk, de én biztos voltam benne, hogy meg fogom találni. Meg kellett. Mindig megtaláltam, akit kerestem, és nem szándékoztam éppen most feladni. Tudom én, hogy remek nyomozók szolgáltak alattam, de akkor is a legjobb az, ha te magad csinálod, nem? Én tipikusan az a fajta ember voltam, aki hitt ebben, még ha képes voltam is rájuk támaszkodni. Most is kénytelen leszek, hiszen egyedül kevés lennék. - Biztos, hogy nagy feneket fog neki keríteni a média. Már két áldozatnál tartunk, és ugyan még nem tudják, hogy van összefüggés, de valaki ki fogja szivárogtatni. Egy takarító, egy boncnok, valaki a háttérből. Mindig így van, és akkor a nyakunkba kapjuk majd a konténernyi szart. Minél előbb szeretnék ennek véget vetni, és úgyis nyomást akar majd ránk gyakorolni a városvezetés is. – az eddigiekből kiindulva jegyeztem csupán meg az előbbieket. Ez volt a bevett szokás, hogy úgy mondjam, és nem tudtuk elkerülni, már most láttam. - Igen, én is azt hiszem, hogy leginkább az én figyelmemet szeretné felhívni. Amíg látszólag nem foglalkozom vele, szerintem csak még elszántabbá teszem… - vélekedtem, a fejemet ingatva. Akkor viszont, ha a médiának mi szivárogtatunk ki szándékosan azért, hogy tudjak valamit nyilvánosan is reagálni, és ezzel talán kicsit megfékezni, azzal sem érünk el sok jót. Ördögi kör volt ez, hogy úgy mondjam, és cseppet sem volt ínyemre ez a fajta kényszerhelyzet. Gyűlöltem, ha nem volt választásom. - Nem vagyok biztos benne, hogy rajongó. Valamit azonban akar tőlem, és én ki fogom deríteni, hogy mi az. – jelentettem ki határozottan. Nagyon halvány sejtéseim voltak csupán, és még nem mertem semmiféle következtetést levonni. Szörnyű volt arra gondolni, hogy újabb áldozatra lesz szükség ahhoz, hogy előrébb lépjünk a nyomozásban, de egyszerűen túl kevés volt még a birtokunkban. Már attól felfordult a gyomrom, ha csak rágondoltam az egész ügyre. - Én is így gondolom. Intelligens, és képes szervezetten dolgozni. Előre tervez, szerintem már az összes áldozata megvan egy listán, és módszeresen iktatja ki őket. – már csak attól kellett félni, hogy vajon ki lesz a következő, de túl nagy volt a lehetséges áldozatok köre. Egyelőre. – Köszönöm, Kapitány! – biccentettem felé, és máris enyhült bennem valamelyest a feszültség. Az enyém maradt. Sejtettem, hogy így lesz, de most már biztos lett, és ettől sokkal jobban éreztem magam. Újult erővel ugorhattam fejest a munkába. Ahogy máskor is szoktam. - Rendben, megbeszéltük! Fogom hívni! – ígértem meg, noha cseppet sem tetszett még most sem az ötlet, hogy a felettesemmel együtt nyomozzak. Nem volt bajom a férfival, sőt, viszont olyan érzésem lett tőle, mintha ellenőrzés alatt akarna tartani. Pedig én már aztán kinőttem ebből, nem? Úgy véltem, hogy eleget letettem az asztalra ahhoz, hogy ne legyen szükség erre, de ha ő ilyen feltételek mellett hagyta rám a nyomozást, akkor kénytelen voltam lenyelni a békát. Ezen gondolatokkal fogtam távozóra a dolgot, még egy utolsót biccentve felé az ajtóból.
***
A hajnal hűvös fuvallattal szökött be az ablakomon. Valószínűleg csak pár órával ezelőtt sikerült elaludnom, azt is a kimerültség számlájára lehetett írni. Próbáltam több kapcsolatot találni a két áldozat között, de egyelőre nem sokra mentem, és lélekben már próbáltam felkészülni arra, hogy hamarosan még egy ártatlan ember csatlakozni fog az egyre növekvő lista tagjaihoz. Amikor a telefon megcsörrent, szinte egyből odanyúltam a készülékért, pánikszerűen riadva fel az ágyamban. Így volt ez mindig, ha otthon ért egy riasztás. Egy hozzám hasonló rendőr valahogy soha nincs szolgálaton kívül igazán, de ez amúgy is kiemelt ügynek számított most nálam. Meghagytam bent, hogy bármi történik, gondolkodás nélkül engem riasszanak. - Bishop! – szóltam bele, miután fogadtam a hívást. – Rendben! Greene-t is riasszák! Húsz perc és ott vagyok! – és ebbe már azt is beleszámoltam, hogy szándékomban állt megállni egy kávéért út közben. – Ah, Jézusom! – dünnyögtem az orrom alatt, megdörzsölve nyúzott arcomat. Kellett még két perc, hogy összeszedjem magam, de sebtében magamra kapkodtam a ruháimat, magamhoz vettem a jelvényem meg a fegyverem, és már fel is markoltam a kocsikulcsot a pultról. - Uram, itt Bishop! – tárcsáztam út közben, lefelé szaladva a lépcsőn. Kettesével szedtem a fokokat. – Úgy néz ki, hogy megvan a harmadik áldozat. SMS-ben küldöm a címet, én már elindultam. – biztosra vettem, hogy nem fogadja ő sem szívesen ezt a hívást így hajnali negyed ötkor, de ő kérte. Miután bontottam a vonalat, meg sem álltam a kávézóig, onnan pedig a helyszínig. Máris kiszúrtam a villogó járőrautókat, amik a ház előtt álltak. - Jó reggelt, fiúk! – üdvözöltem az ott strázsálókat. Nem tudtam, hogy mennyi idő, amíg Lane megérkezik. Egyrészt szerettem volna előbb én magam megnézni a tetthelyet, másrészt talán jobb lett volna megvárni. Végül úgy döntöttem, hogy belesek pár percre, felmérem a terepet, utána pedig kint megvárom. Alig öt perc múlva már a kávémat kortyolgatva döntöttem hátamat a bejárat melletti téglafelületnek, várva a Kapitányt.
Do you ever wonder if we make the moments in our life or if the moments make our life?
Talán a kor velejárója vagy fene tudja, de egyre jobban érzem az idő múlását. A napok, hetek, hónapok szinte egybemosódnak és észre se veszem, hogy múlnak el azok. Minden egyes nap küzdök: küzdök New York mocskával, amit az egyre szélesebb körben elterjedő bűn szövetkezek okoznak, küzdök az emberek helyes irányításával, küzdök azzal, hogy megpróbálom egy kicsit jobbá tenni ezt a nyamvadt várost. De küzdök a saját belső démonaimmal is, mellyel hol sikeresebben, hol kevésbé sikeresen boldogulok. Minden esetben, ebben a szaros városban egyre nagyobb harcot és kihívást jelent megállítani a bűnözést, tehát becsületes rendőrként egyre nehezebb dolga van az embernek. Persze, nem áll tőlem sem távol bemocskolni a kezem, ha éppen arról van szó, de ez mindig is a város érdekében történik és nem önös érdekből. Nem elég, hogy egyre több mafia-és bűnbanda érkezik a városba, régiek és teljesen új keletűek, akik azt hiszik magukról, hogy ők a város „janijai” és átveszik itt az irányítást. Sajnos el kell szomorítanom a mocsadékokat, mert akárhogy is próbálkoznak, mindig minden erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam ezt. Szóval igen nagy a nyomás rajtam – sose akartam kapitány lenni, mégis valahogy úgy érzem, hogy én vagyok a megfelelőbb a posztra -, nem elég, hogy számos galeri nyomában loholok az emberemmel egyetemben, még piti sorozatgyilkosokkal is foglalkoznom kell. Kell? Rendben, talán ez nem igaz ebben a formában, de sajnos olyan ember vagyok, aki nem bír magával, nem bírja ki, ha nem vesz részt bizonyos nyomozásokban. Ráadásul most az egyik emberemmel baszakodnak, s mint mondtam, ezt nem hagyhatom. Ha Bishop-ot támadják, engem támadnak.
Szóval mivel számomra amúgy is gyorsan telnek a napok – az éjszakák kevésbé –, egy újabb álmatlan éjszaka utáni hűvös hajnalon megcsörrent a telefonom és megkaptam azt a bizonyos hívást Bishop főhadnagytól. Nem vártam, az távol álljon tőlem, mégis tudtam, hogy az egyszerűn kizárt, hogy nem történik meg újabb gyilkosság. Az ilyen pszichopata sorozatgyilkosok, mint az elkövető nem állnak csak úgy le egyik napról a másikra, hiszen szentül hiszik, hogy nekik valamiféle céljuk van, azt hiszik, hogy amit tesznek, annak oka van és valamiféle fontos dolog. Csak ritkán vannak tisztában azzal, hogy ők egyszerűen betegek. Kibaszott beteg állatok! Rühelltem az ilyet, és most mégis izgatottan kezdek el szedelődzködni, miután leraktuk a telefont, pontosabban a hadnagy szakított a vonalat. - Köszönöm, hadnagy. Azonnal indulok. - mormolom csak bele félálmosan a kagylóba, amikor felkapom azt. A mái napig várakozással tölt el, ha egy megoldatlan ügyet kell felgöngyölíteni. Imádom a rejtélyeket, megoldani a lehetetlent, de jelen pillanatban leginkább arra lenne szükségem, hogy szétverjem ennek a beteg agyúnak a pofáját. Tudom, tudom, ez nem rendőrhöz méltó gondolkodásmód, néha azonban mégis meg kell, szegjük az ilyen apró szabályokat. Miután magamra kaptam a farmeremet, egy sötétszürke pólót, és rá a bőrdzsekimet, már meg is érkezik az ígért sms a címmel egyetemben Kate Bishoptól. Természetesen ismerem a helyszínt, mint New York minden egyes szegletét. Gyorsan magamhoz veszem még a mindig velem tartó fegyveremet is, majd futólépésben lejutva a lépcsőn, kocsiba ülök, és meg sem állok egészen a tett helyszínéig. Nem mondom, hogy betartom a sebességkorlátozási szabályokat, de ez csak részletkérdés. Az épülethez érve azonnal megpillantom a nőt, aki a kérésemre idehívott engem. Mondjuk, ez egy jó pont, hogy követte az utasításomat és nem akart átvágni. Igaz, Kate-től nem is vár mást az ember, mindig megbízható, pontos és kegyetlenül egyenes. - Jó reggelt, hadnagy! – szólok oda hozzá, amikor laza léptekkel közelebb érek a kávézó nőhöz. - Hozzon nekem egy erős feketét, cukor nélkül! – szólok én is oda az egyik mezei rendőrnek ellentmondást nem tűrő hangnemben, - akinek itt most úgy sincs amúgy se semmilyen valós funkciója, majd visszaterelem Bishop-ra a tekintetem. - Meséljen, mit találtak odabent, – utasítom őt komoly képpel – és ne is próbálja tagadni, hogy már járt bent! – vált át tekintetem egy pillanatra valamiféle játékos huncutságba. - A maga helyében én is azt tettem volna, nyugi. – kacsintok rá egy kicsit biztatóan, de aztán újra elkomolyodok és felveszem szokásos komor ábrázatomat. Hát igen, amikor magam is vezető nyomozó voltam, gyakran próbáltam megkerülni az unalmas köröket, ami a főnökség bevonását jelentette. Úgy gondoltam, egyedül sokkal hatékonyabb vagyok, ami be is igazolódott. De az én vagyok, azért lettem én a rendőrfőnök, hogy olyan dolgokat tudjak megenegedni magamnak, amit más nem. - Várjon! Tudja, mit? – intem le aztán gyorsan mielőtt a kolléganő elkezdhetne beszélni. - Ne is mondjon semmit, inkább menjünk be most együtt. Fontos a saját első benyomás. – teszem aztán hozzá határozottan, majd ha egyet ért velem, lassú léptekkel megindulunk befelé, a kietlen lakóépültbe. Ő elöl – hiszen már ismeri a járást, én pedig mögötte lépkedem. Időközben megérkezik a forró feketém is, amit egy bólintás közepette elragadok a tiszttől és azt is beviszem magammal. Amikor beérünk a helyiségbe, ahol a kihűlt test található, azonnal leszűröm, hogy a mostani beteg elménk egy tipikus sorozatgyilkos: se nem több, se nem kevesebb. Olyan filmbe illő rendszerességgel gyilkol, amit vagy saját maga agyalt ki vagy valahonnan másolta, különféle séma szerinti elrendezés, rituális jelek és részletek. - Remélem, a helyszínelők még nem nyúltak hozzá. – jegyzem meg halkan egy apró fintorral arcvonásaimon, hiszen, ha igen, akkor az már nem lesz az igazi. Közben megközelítem a női holtestet, melyen látszik, hogy a gyilkosság után tökéletesen elrendeztek. Mindkét csuklóján vágás és vér nyomai fedezhetők fel, amiből boncnok nélkül is tudni, hogy a nőt egyszerűen kivéreztették, miközben ki volt közöve valahová. Azonban a halál beállta után alaposan meg lett tisztítva a nő teste, haja megfésülve, kontyba fogva, kisminkelve. A ruhája estélyi ruha hozzá illő cipővel, de nem maradtak el a hozzá illő ékszerek sem. Akár férfi, akár nő a gyilkos, azonnal látszik, hogy fontos számára a rendszer és a külcsín. Talán valaki olyan személy, aki gazdagságot, hírnevet akar, de az is lehet, hogy bűn randa az ipse. Így szokott ez lenni általában, szánalmasak ezek az emberek, habár nagyon sok esetben rohadt intelligensek. Ezután leguggolva mellé alaposabban megvizsgálom a testet, és láthatjuk, hogy különféle jelek vannak késsel karcolva a nő bőrébe különböző helyeken – na, ezekkel majd jól el tudunk bíbelődni a fotók segítségével. A végére jön a hab a tortán: a nő mellkasát egy monogram díszíti: K. B. - Azt hiszem, ezt magának címezték. – szólok oda Bishop nyomozónak, habár már az is lehet, hogy tisztában van ezzel a ténnyel. - Nos, mondja, el nekem mit gondol? Olyan ez, mint az eddigiek? Esetleg miben más? – állok fel miközben a nyomozó arcát figyelem. Komolyan érdekel, mi a véleménye, mégis csak az ő ügye.
Kezdőlap
