Az emberek általában, valami különös oknál fogva mindig megrettennek akkor, ha a feletessük, a főnökük hívatja be őket. Rólam ez hála istennek nem mondható el. Talán azért, mert már annyira sokat láttam az életben, hogy ilyen apróságok nem rettentenek meg. De az is lehet, hogy pusztán nem érdekel annyira, hogy stresszeljek miatta. Egyébként se vagyok az a ráparázós típus, legalábbis az esetek többségében nem. Ahhoz, hogy aggódni kezdjek, hatalmas nyomásnak kell lennie rajtam, és valami olyan kiemelt ügyön dolgozni, amire felfigyel a média is. Azt utáltam a legjobban.
Mivel nagy esély volt arra, hogy a jelenleg folyamatban lévő ügyem is kap majd némi sajtóvisszhangot, ezért sejtettem, hogy sürgetni fogják a lezárását. A városvezetés mindig így szokott eljárni ilyenkor, de szerencsére igaz volt rám, hogy nem nagyon akadt a pályafutásom során olyan gyilkossági ügy, amit ne zártam volna le.
Ugyan az okát nem tudtam annak, hogy a főnök miért akart látni, de voltak sejtéseim. Csak nyomozó lennék, vagy mi a fene. Sejtettem, hogy előbb-utóbb meg fog történni ez a beszélgetés, és a második áldozat felfedezését követően már én magam is gondolkoztam azon, hogy felkeresem Lanet, és jelentem neki az esetet személyesen is. Most volt egy sanda gyanúm, hogy egy „kedves” kollégám megelőzhetett, amit egyáltalán nem toleráltam jól. Gyűlöltem, ha beleszóltak az életembe, a saját dolgaimba, főleg, hogy úgy éreztem, ezt az én tisztem lett volna elintézni.
Kissé dúlva-fúlva hát, de a kapitányi iroda felé vettem az irányt, egy bűn rossz kávé kíséretében. Olyan volt ez a francos automatás kávé, mintha fekete vizet, vagy szurkot ivott volna az ember. Mikor milyennek érzékeltem, ma éppen az előbbi volt. Túl híg, szinte nulla koffein, a cukor pedig édes kevés volt ahhoz, hogy feljavítsa az ihatatlan lötty állapotát. Mindenesetre úgy éreztem, hogy ezzel felvértezve nem lehet semmi probléma. Jól végeztem a dolgom, a fenébe is! Profi vagyok, képes voltam félretenni az érzelmeimet, és nem személyes ügyként kezelni ezt az egészet, hanem objektívan látni, mint mindig.
Lendületes lépteim a zárt ajtó előtt maradtak abba, majd néhány határozott koppantást követően beléptem, ha bebocsátást nyertem.
- Jó reggelt, Kapitány! – köszöntöttem illendően, miközben csendesen becsuktam magam mögött az ajtót. Azért néhány figyelő tekintetet magamon éreztem, miközben átvágtam a közös irodarészen, de próbáltam nem foglalkozni vele. Sosem érdekelt különösebben az sem, ha suttogtak, vagy pletykáltak a hátam mögött. Ez egy munkahely természetes velejárója, már amennyire tudom. Az már más kérdés, hogy én nem tartoztam a szájukat jártató tömeghez.
- Beszélni akart velem! – nem kérdés volt, inkább kijelentés. Hiába gondoltam, hogy milyen apropóból volt ma jelenésem, nem akartam előreszaladni és magyarázkodni. Annak olyan látszata lett volna, mintha tisztában lennék azzal, hogy hibáztam, lebuktam volna, és most megpróbálnám kidumálni. Pedig nekem határozott meggyőződésem volt, hogy nem hibáztam, és az is szándékomban állt ugyebár, hogy felkeressem az előttem ülő férfit. Nem bántam meg, hogy nem fordultam hozzá egyből, mivel elég erősnek éreztem az érveimet.
Egyébként addig nem ültem le, amíg ő erre nem kért. Sokkal jobban szerettem állva maradni, ha egy mód volt rá.

Nem éreztem úgy, hogy kisebb lennék, mint ő, amiért ilyen hanyag tartást vett fel. Ezzel talán kicsit megalázni szokták a fiatalabbakat, hogy érezzék, hol a helyük, de nálam ez rég nem hatott. Ha neki így volt kényelmes, akkor felőlem el is feküdhetett volna, nem megtisztelve engem beszélgetés közben. A feljebbvalóm volt, a fenébe is, igazából azt tett meg velem, amit csak akart. Vagy legalábbis nagyjából, én meg annyira szerettem követni a szabályokat, hogy legalább a hierarchiát tartottam, ha mást nem is feltétlenül.
Szívem szerint egyébként azon nyomban kijavítottam volna a megszólítást, amint elhangzott a szájából. Mindig utáltam, hiszen a családi állapotomra utalt, ahhoz meg aztán senkinek semmi köze. Rendszerint ilyenkor másokat a hadnagy megszólításra kértem – vagy inkább utasítottam -, de ez alkalommal eltekintettem ettől. Némi vaj volt a fülem mögött, és amúgy is tudtam, hogy hol a helyem. Ha másra nem, hát erre biztosan jó volt a katonai kiképzés annak idején.
- Ma hajnalban elküldtem a jelentésemet e-mailben, uram. Annál többet nem igen tudok mondani a nyomozás jelenlegi stádiumában. – nyilván ki akartam kerülni a válaszadást, ám azzal is tisztában voltam, hogy ez a luxus bizony nem adatott most meg nekem. – Amíg nem volt biztos, hogy tényleg jelentősége van az üzenetének, addig nem akartam feleslegesen rabolni az idejét emiatt. – sóhajtottam végül, aztán pár perccel később elfogadtam a felkínált helyet, és leültem vele szemben. Nem volt annyira ínyemre, nem is süppedtem bele a székbe, hanem kihúzott háttal, kissé talán mereven foglaltam helyet. Mondjuk úgy, hogy egy kicsit feszült voltam, és nem csupán azért, mert meg lettem dorgálva. Az már rég nem érdekelt, inkább az ügy akasztott ki egy kicsit. Gyűlöletes gondolat volt számomra, hogy valaki az én nevemért, értem gyilkol. Arra tettem fel az életem, hogy megmentsek másokat, nem pedig azt akartam, hogy miattam haljanak meg. Az életemnek azon szakasza már véget ért a front elhagyásával együtt.
- Viszont a második gyilkossági helyszínen elég nyilvánvalóvá vált, hogy ugyanaz a gyilkos. Ugyanúgy üzenetet hagyott nekem címezve. Ha ez nem lenne, azt sem tudnánk, hogy a két ügynek köze van egymáshoz. Ennyi az egyetlen összekötő kapocs… én. – néztem komolyan a szemébe, nem kaptam el szégyellősen a tekintetem. – Szándékomban áll beszélni a szakemberekkel, hogy készítsék el az elkövető profilját az eddigiek alapján. – osztottam meg vele a további terveimet.
- Nézze kapitány… - kicsit előrébb hajoltam, automatikus mozdulat volt csupán a részemről, nem az arcába akartam mászni, mint a kihallgatások során szokásom. – Tudom, hogy most el kellene vennie tőlem az ügyet, ám én mégis arra kérem, hogy ne tegye! – határozott voltam, és el is akartam érni a célom. – Képes vagyok elvonatkoztatni, és hiába személyes az érintettségem, tudom kezelni, mint bármelyik másik ügyet. – efelől legalább semmi kétségem nem volt, úgyhogy reményeim szerint elég meggyőzően adtam elő magam.
- Nem vagyok biztos benne, hogy lehetséges célpont vagyok, de majd a hozzáértők megmondják, hogy ez előfordulhat-e. Tudja, hogy nem kell félteni! – sőt, igazság szerint örültem volna, ha célponttá válok, mert én legalább megtudtam védeni magam, és nem miattam halna meg ártatlanul a következő. Mert abban biztos voltam, hogy lesz következő. – Ez most beugratós kérdés? – ráncoltam értetlenül a homlokom. – Ha szeretek, ha nem, azt hiszem, hogy a munkánk természetes velejárója. Nem keresem a veszélyt, ha erre gondol, de megtalál az magától is. – én mindig így fogtam ezt fel.
- Preston volt, igaz? – utaltam a társamra, mert belőle néztem ki, hogy meg merne kockáztatni egy ilyet, pusztán törődésből.

- Rendben! – nem tudtam pontosan, hogy valóban úgy van-e, hogy tőlem akarja hallani, vagy egészen egyszerűen csak nem végezte el a „házi feladatát”. Én csak magamból indultam ki, és sajnos voltam annyira munkamániás, hogy bármennyire utáltam is a papírmunkát, azért mindig elvégeztem. Oké, talán az utolsó pillanatban, mert addig tologattam, ameddig csak lehetőségem volt rá, de akkor is meg szoktam csinálni. Ám ki vagyok én, hogy megdorgáljam emiatt? Én voltam az ő beosztottja, és nem fordítva, szóval előadtam, amit az ügyről tudnia érdemes. Gyakorlatilag lefeleltem a jelentésemet szóban is, mint egy istenverte kis iskolás.
- Mert maga is tudja, meg én is, hogy hiába vannak kiváló embereim, én vagyok a legalkalmasabb a feladatra. Ráadásul, nálam kitartóbban valószínűleg senki nem fogja keresni a gyilkost. Akármennyire kötelességtudók… - efelől semmi kétségem sem volt. Nem megszállottságról volt itt szó, hanem arról, hogy mielőbb szerettem volna ezt lezárni. – Tudja, hogy csak idő kérdése, amíg kiszivárog, hogy üzeneteket hagy nekem. A média fel fogja fújni az ügyet, és ránk szállnak. A polgármester meg mielőbbi eredményt akar majd. Én vagyok erre a legalkalmasabb. – nem voltam egyébként beképzelt, egyszerűen csak tisztában voltam a képességeimmel. Ha pedig ő nem, hát a statisztikáim magukért beszéltek.
- Szerintem elég ideje dolgozunk már ahhoz, hogy ezt a kérdést most ne vegyem magától komolyan. – szűkültek össze egy pillanatra a szemeim, amikor a bosszúval kapcsolatban érdeklődött. – Nem vagyok amatőr. – zártam ennyivel rövidre, ezzel érzékeltetve, hogy engem nem vezet a bosszú. Ez is csak egy ügy volt, akár a többi. Ha mindenkin bosszút akarnék állni, nem lennék jó rendőr. De az voltam, méghozzá piszkosul, és nem voltam hajlandó elengedni. Ez az én ügyem, kész.
- Azért, amiért bármelyik másik bűnözőt le akarnám csukni. Hányingerem van attól, hogy az én nevemmel takarózik, és szörnyűségeket követ el azért, hogy felfigyeljek rá. Ha nem teszem, tovább folytatja. Ha megteszem, valószínűleg akkor is, mert azt fogja hinni, hogy valami jót tett. Egyelőre még nem tudom, hogy mi lenne a jó taktika, de sajnos érintett vagyok annyira, hogy ha el is veszi tőlem, nem hagyhat ki belőle teljesen. – emlékeztettem erre az apróságra. Akkor meg már nem mindegy, ha én kapom el a rohadékot?
- Semmi gond, enélkül is tudom. – vontam meg a vállaimat könnyedén. Más nem merte volna meglépni ezt, csakis Prestonnak volt akkora szája, ő nem tartott csak tőlem. – Rendben. – biccentettem, aztán fészkelődtem egy kicsit, mielőtt rátértem volna a véleményem kifejtésére. – Szerintem veszélyes. Az eddigiek alapján higgadt és megfontolt, előre eltervezte a gyilkosságokat. Az a berögződése, hogy nekem segít elkapni a bűnözőket, akiket nekem nem sikerült. Fel akarja hívni magára a figyelmem, kivívni az elismerésem, azt hiszem. – vélekedtem, megpróbálva a lehető legjobban összeszedni a gondolataimat.
- Úgy gondolom, hogy már kinézte a következőt, és mivel keveset tudunk, nem fogjuk tudni megakadályozni az újabb áldozatot. Napok kérdése… - és ez dühített a legjobban, de amilyen gyorsan jött az indulat egy ökölbe szoruló kéz formájában, olyan gyorsan tova is tűnt, ahogy legyűrtem magamban. – Ez természetes. – bólintottam arra, hogy jelentek neki személyesen. Annak mondjuk nem örültem annyira, hogy velünk akar jönni, de nyilván nem tilthattam meg neki.
- Szerintem akkor is tovább fog ölni, ha elveszi tőlem az ügyet. Sőt, nem tudom, hogy azzal mit váltanánk ki belőle. – ezt őszintén mondtam, meg is ráztam kicsit a fejem tanácstalanságomban.

Tudtam, hogy most nagyon sok múlik azon, hogy mennyire tudok meggyőző lenni. Ezen múlt, hogy enyém marad-e az ügy, és rács mögé tudom-e juttatni ezt az őrültet, vagy sem. Egyelőre még túl keveset tudtunk, de én biztos voltam benne, hogy meg fogom találni. Meg kellett. Mindig megtaláltam, akit kerestem, és nem szándékoztam éppen most feladni. Tudom én, hogy remek nyomozók szolgáltak alattam, de akkor is a legjobb az, ha te magad csinálod, nem? Én tipikusan az a fajta ember voltam, aki hitt ebben, még ha képes voltam is rájuk támaszkodni. Most is kénytelen leszek, hiszen egyedül kevés lennék.
- Biztos, hogy nagy feneket fog neki keríteni a média. Már két áldozatnál tartunk, és ugyan még nem tudják, hogy van összefüggés, de valaki ki fogja szivárogtatni. Egy takarító, egy boncnok, valaki a háttérből. Mindig így van, és akkor a nyakunkba kapjuk majd a konténernyi szart. Minél előbb szeretnék ennek véget vetni, és úgyis nyomást akar majd ránk gyakorolni a városvezetés is. – az eddigiekből kiindulva jegyeztem csupán meg az előbbieket. Ez volt a bevett szokás, hogy úgy mondjam, és nem tudtuk elkerülni, már most láttam.
- Igen, én is azt hiszem, hogy leginkább az én figyelmemet szeretné felhívni. Amíg látszólag nem foglalkozom vele, szerintem csak még elszántabbá teszem… - vélekedtem, a fejemet ingatva. Akkor viszont, ha a médiának mi szivárogtatunk ki szándékosan azért, hogy tudjak valamit nyilvánosan is reagálni, és ezzel talán kicsit megfékezni, azzal sem érünk el sok jót. Ördögi kör volt ez, hogy úgy mondjam, és cseppet sem volt ínyemre ez a fajta kényszerhelyzet. Gyűlöltem, ha nem volt választásom.
- Nem vagyok biztos benne, hogy rajongó. Valamit azonban akar tőlem, és én ki fogom deríteni, hogy mi az. – jelentettem ki határozottan. Nagyon halvány sejtéseim voltak csupán, és még nem mertem semmiféle következtetést levonni. Szörnyű volt arra gondolni, hogy újabb áldozatra lesz szükség ahhoz, hogy előrébb lépjünk a nyomozásban, de egyszerűen túl kevés volt még a birtokunkban. Már attól felfordult a gyomrom, ha csak rágondoltam az egész ügyre.
- Én is így gondolom. Intelligens, és képes szervezetten dolgozni. Előre tervez, szerintem már az összes áldozata megvan egy listán, és módszeresen iktatja ki őket. – már csak attól kellett félni, hogy vajon ki lesz a következő, de túl nagy volt a lehetséges áldozatok köre. Egyelőre. – Köszönöm, Kapitány! – biccentettem felé, és máris enyhült bennem valamelyest a feszültség. Az enyém maradt. Sejtettem, hogy így lesz, de most már biztos lett, és ettől sokkal jobban éreztem magam. Újult erővel ugorhattam fejest a munkába. Ahogy máskor is szoktam.
- Rendben, megbeszéltük! Fogom hívni! – ígértem meg, noha cseppet sem tetszett még most sem az ötlet, hogy a felettesemmel együtt nyomozzak. Nem volt bajom a férfival, sőt, viszont olyan érzésem lett tőle, mintha ellenőrzés alatt akarna tartani. Pedig én már aztán kinőttem ebből, nem? Úgy véltem, hogy eleget letettem az asztalra ahhoz, hogy ne legyen szükség erre, de ha ő ilyen feltételek mellett hagyta rám a nyomozást, akkor kénytelen voltam lenyelni a békát. Ezen gondolatokkal fogtam távozóra a dolgot, még egy utolsót biccentve felé az ajtóból.


A hajnal hűvös fuvallattal szökött be az ablakomon. Valószínűleg csak pár órával ezelőtt sikerült elaludnom, azt is a kimerültség számlájára lehetett írni. Próbáltam több kapcsolatot találni a két áldozat között, de egyelőre nem sokra mentem, és lélekben már próbáltam felkészülni arra, hogy hamarosan még egy ártatlan ember csatlakozni fog az egyre növekvő lista tagjaihoz.
Amikor a telefon megcsörrent, szinte egyből odanyúltam a készülékért, pánikszerűen riadva fel az ágyamban. Így volt ez mindig, ha otthon ért egy riasztás. Egy hozzám hasonló rendőr valahogy soha nincs szolgálaton kívül igazán, de ez amúgy is kiemelt ügynek számított most nálam. Meghagytam bent, hogy bármi történik, gondolkodás nélkül engem riasszanak.
- Bishop! – szóltam bele, miután fogadtam a hívást. – Rendben! Greene-t is riasszák! Húsz perc és ott vagyok! – és ebbe már azt is beleszámoltam, hogy szándékomban állt megállni egy kávéért út közben. – Ah, Jézusom! – dünnyögtem az orrom alatt, megdörzsölve nyúzott arcomat. Kellett még két perc, hogy összeszedjem magam, de sebtében magamra kapkodtam a ruháimat, magamhoz vettem a jelvényem meg a fegyverem, és már fel is markoltam a kocsikulcsot a pultról.
- Uram, itt Bishop! – tárcsáztam út közben, lefelé szaladva a lépcsőn. Kettesével szedtem a fokokat. – Úgy néz ki, hogy megvan a harmadik áldozat. SMS-ben küldöm a címet, én már elindultam. – biztosra vettem, hogy nem fogadja ő sem szívesen ezt a hívást így hajnali negyed ötkor, de ő kérte. Miután bontottam a vonalat, meg sem álltam a kávézóig, onnan pedig a helyszínig. Máris kiszúrtam a villogó járőrautókat, amik a ház előtt álltak.
- Jó reggelt, fiúk! – üdvözöltem az ott strázsálókat. Nem tudtam, hogy mennyi idő, amíg Lane megérkezik. Egyrészt szerettem volna előbb én magam megnézni a tetthelyet, másrészt talán jobb lett volna megvárni. Végül úgy döntöttem, hogy belesek pár percre, felmérem a terepet, utána pedig kint megvárom. Alig öt perc múlva már a kávémat kortyolgatva döntöttem hátamat a bejárat melletti  téglafelületnek, várva a Kapitányt.