Nem igazán rajongtam soha azért, ha bele akartak szólni az életembe. Annak idején még talán belefért, amikor a szüleim próbálták egyengetni az utamat, de mióta rátaláltam a sajátomra, és próbáltam azon is maradni, már nem viseltem ezeket jól. Különösen az utóbbi években nem, amikor úgy éreztem, hogy eleget tettem már le az asztalra ahhoz, hogy ne mások belátása szerint kelljen élnem a mindennapjaimat. Az már más kérdés, hogy a Kapitány utasításait végre szoktam hajtani, de ez minden. Általában még akkor is húzom a számat, de a feljebbvalóimat mindig és mindenhol tiszteltem annyira, hogy ne mondjak nekik ellent. Nyilvánosan legalábbis biztosan nem, az meg már csak ránk tartozott, hogy zárt ajtók mögött mennyire adtam hangot a tényleges véleményemnek, vagy olykor a nemtetszésemnek. Újdonsült társamat számomra is meglepő módon kezdtem megkedvelni, de ettől függetlenül még neki sem voltam hajlandó elnézni, ha a háttérből próbált ügyködni. A szívem mélyén tudtam én jól, hogy pusztán a jó szándék és az őszinte aggodalom vezette, de ez akkor sem járta, hogy engem megkerülve próbáljon beleszólni az ügyembe. Az ügyünkbe, de még mindig éreztem inkább személyesnek, mint közösnek. Ez az, amit nem szabadott volna, és hála istennek képes is voltam objektív maradni, de sehogyan sem lehetett volna elvonatkoztatni ettől az egésztől a nevemet. - Cooper! – szólítottam meg a társamat, miután átvágtam a közös irodán, a sajátom felé menet. – Bejönnél az irodámba? Most! – az utolsó szót kicsit halkabban mondtam, hogy neki se legyen ciki a többiek előtt. Hiába szoktak már hozzá a stílusomhoz, megalázni nem akartam Kenzyt. Legalább őt nem, olyan kis gyámoltalannak tűnt időnként, de hát újonc volt nálunk. Láttam benne a potenciált, és tudtam, hogy remekül helyt fog majd állni. Már most sokat fejlődött, és sikerült észrevennie olyan részleteket egy-egy ügy kapcsán, amiket az első hetekben esélye sem lett volna. Természetesen ezt a sikert magamnak tulajdonítottam. Ha eljutott a tudatáig a kérésem, akkor már folytattam is az utamat a saját kis mentsváram felé. Az a kis helyiség volt az egyetlen, ahová ezen az átkozott őrsön el tudtam vonulni úgy, hogy ne zavarjon senki a gondolkodásban. Sokszor volt szükségem arra, hogy átvegyek magamban nyugodt körülmények között minden fellelhető információt, és gyakran ilyenkor születtek a megoldások is. Most is itt volt felállítva a három gyilkossággal kapcsolatos tábla, az áldozatok képével, ahogyan az lenni szokott. Gondosan kikerültem, és megvártam, hogy bejöjjön utánam a kedvenc társam is. - Becsuknád? – háttal voltam egyelőre, csak azután kerültem meg az asztalomat, hogy halottam a nyelv kattanását a zárban. – Elárulnád, hogy mégis mi a fene szükség volt arra, hogy megkerülj, és egyből Lane-hez menj az aggodalmaiddal?! – egy kicsit azért mégiscsak kapott a haragomból, hiába terveztem úgy, hogy nem üvöltöm le az összes hajat a csinos kis fejéről. – Ülj le, és magyarázd el nekem légy oly kedves, hogy mire volt ez jó! – én nem ültem le, a saját birodalmamban sem volt sűrűn szokásom. Inkább fel-alá szoktam járkálni. – Azért vagyok, hogy hozzám fordulj, ha van valami problémád! – nem csaptam rá az asztalra, pedig nagy volt a kísértés.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Tudtam jól, hogy Kate fülébe fog jutni, hiszen naná hogy oda jut.... hiszen a minap a Kapitányhoz mentem be, mondjuk.... nem véletlenül. De valamit mégis csak tennem kellett, Kate nem lát el az orráig, és végre van egy olyan társam aki nem csak munkatárs. Sokkal inkább barát, vagy még annál is több, egy nővér aki jó tanácsokkal lát engem és nem csak a munkámmal kapcsolatban. Bár a magánéletem, nos... olyan szóval nincs. Anyám elkeserítőnek tartja, hogy elmúltam harminc éves, még sincs még férjem és unokája. Igaz... unokája van, csak ő nem tud róla, ez az én piszkos kis fiatalkori titkom. Aminek a terhét már nem egyedül cipelem, hiszen Bernardnak a múltkor a sörözgetés közben elmeséltem. Mondjuk én whiskey-t ittam, ő meg sört, abból is az alkoholmentes fajtát. De a folyékony bátorság nekem kellett és nem neki. Viszont valakinek mesélnem kellett róla, különben úgy éreztem, hogy felrobbanok, valakinek aki nem ítélkezik, aki csak meghallgat, valaki olyannak, mint Bernard! Igen, tudom nem tudom mikor kezdtem gyengéd érzelmeket táplálni az apám egyik barátja iránt. Kate-nek meg csupán azért nem meséltem, mert eddig senkinek sem, tudom homokba dugom a fejem. De hát a szüleim kiakadnának rám. És így is ki vannak. Az anyám azért mert nem hagyom, hogy további vakrandikat szervezzen nekem idióta pasikkal, akikkel még a sarokig sem mennék el. Az apám meg azért amiért gyilkossági nyomozó lettem, illetve, hogy nem akarok kiszállni ebből az ügyből. Amit a társamat is érinti személyesen, elég nyilvánvaló, hogy a perverz gyilkos neki üzenget. Ami... elég ijesztő, akár honnan is nézzük, és kezdek ki lenni attól, hogy Kate meg egyáltalán nincs ki. Annyira nyugodtan kezeli a dolgot, de akár a következő áldozat ő is lehet! Így hát... a legegyszerűbb dolgot tettem ami eszembe jutott, természetesen azután, hogy vele is megpróbáltam beszélni egy csomószor és finoman érzékeltetni vele, hogy ez bizony ő róla szól! Éppen az egyik jelentésem olvasom át újból, amikor meghallom a társam és egyben főnököm kissé dühös hangját, ahogy eljön az íróasztalom előtt. Nos csinálhatok úgy is, mint aki nem hallja, bár ez nem túl hosszútávú megoldás és nem is túl ésszerű. Lévén ő a főnököm, és a társam, akár mikor riaszthatnak egy esethez, ahol az autóban úgy is kettesben lennénk. Kate nem csak a főnököm, azt hiszem kezdőként nála jobb tanárt nem is találhattam volna. És ha hosszú ideig mellette maradok, akkor legalább olyan jó leszek mint ő, na meg mint az apám és, mint Bernard. Szó nélkül követem őt az irodájában, közben felveszem az ártatlan pókerarcomat, de tisztában vagyok azzal, hogy egész fölösleges. Hiszen tudom, hogy a Kapitány mondott neki valamit, ami nem tetszett. Őszintén szólva, ha rólam lenne szó, és le akarnának venni az ügyről.... hát nekem sem tetszene, és én is bepipulnék. De még sokáig akarom, hogy éljen, így hát drasztikus lépéseket kellett tennem, és ez szerintem elég drasztikus. Talán a közvetett segítségemnek hála leesik nála a tantusz.... reménykedjünk benne. Akkor talán kiszáll az ügyből amíg ki nem derítjük a sorozatgyilkos kilétét és hátra lévő életére börtönbe nem csukjuk. De az arckifejezését látva... nos nem erről lesz szó. Egyelőre szó nélkül engedelmeskedem, halkan csukom be az ajtót, majd a székhez sétálok, de ebben a helyzetben nem tudnék le ülni. Így ezzel a lehetőséggel nem élek. Látom rajta, hogy dühös, hallom ahogy a hangját próbálja fékezni, de nem egészen sikerül neki. Nyelek egy nagyot mielőtt bele vágnék. -Nem kerültelek meg, már vagy hússzor próbáltam finoman a tudtodra addig. De akárhányszor csak szóba került veled nem lehetett nyugodtan beszélni, meg sem hallgattál és folyton elterelted a témát.- mondom teljesen nyugodt hangon, ahogyan tenyereimmel a székre támaszkodom. A szívem mérgesen dübörög a mellkasomnak feszülve, de ő a főnököm is, így nyilván... nem emelhetem fel vele a hangom, eddig ha valaki a képébe kiabálna talán felfogná. Veszek egy mély levegőt, majd újból megszólalok. -Nézd, sajnálom, lehet nem volt jó ötlet, de nem tudtam mit tenni, fontos vagy nekem, a legjobb társ, és főnök akit kívánhatnék. Olyan vagy számomra, mint egy testvér, és nem szeretnék holnapután a temetésedre menni. Sajnálom, de szerintem a fickó téged akar, és ezt nem hagyhatom. Ha akarsz büntess meg,- pillantok rá nyíltan, de nem visszakozom, mert teljesen igazam van.
Tekintetem komolyságot sugárzott, hangomból pedig számonkérést hallhatott ki, ahogy rátámaszkodtam az asztalom lapjára mind a két tenyeremmel. Úgy néztem rá, próbáltam nem annyira fenyegető lenni, mint amekkora düh és feszültség egyébként cikázott jelenleg a testemben. Tudtam, hogy nem a rossz szándék vezérelte, de ettől függetlenül nem szerettem az efféle megoldásokat, legyen szó bárkiről. - Egyrészt, én nem vagyok a finomság híve… - kezdtem bele, egyből el is söpörve az első mondatát. – Másrészt, nem szoktam témát terelni, úgy hiszem. – sőt, éppen az volt sokszor a probléma, hogy kimondtam azt, amit gondoltam. Mondjuk úgy, hogy a diplomácia nem mindig tartozott az erősségeim közé, legalábbis a közvetlen környezetemre nem pazaroltam ezt a képességemet. Elég volt tartogatni a feljebbvalóimnak, meg a médiának, ha nyilatkozni kellett egy-egy ügy kapcsán. Olyankor sosem volt semmi gond, de rendőrségi berkeken belül csak elengedhettem egy kicsit magam, nem? - Ugye tudod, hogy ezzel a dumával nálam semmire sem mész? – az érzelgősség ingoványos terep volt számomra, és ha fontos is volt valaki, képtelen lettem volna csak úgy kimondani. Az más kérdés, hogy érzékeltettem, vagy veszély esetén gondolkodás nélkül vetettem volna magam Cooper elé, csak hogy megmentsem az életét. Azt hiszem, hogy ez többet mondott volna minden kedveskedő szónál, és csak remélni tudtam, hogy ezzel ő is tisztában van. Nem voltam én érzéketlen soha, csak éppen nem szerettem kimutatni őket, mert azt gyengeségnek tekintettem. Így neveltek, ehhez szoktam hozzá. Az élet mondjuk úgy, hogy elég keményen megedzett, túl sok dolgot láttam és éltem már meg. - Jézusom, nem foglak megbüntetni! – emeltem a plafon felé a tekintetem, majd lehuppantam a mögöttem lévő székre, és fáradtan megdörzsöltem a szemeimet. Az utóbbi napokban nem sokat aludtam. Amúgy sem vagyok jó alvó, de ez az ügy elsőbbséget élvezett mindennel szemben, és ebbe beletartozott a saját kényelmem is. – Nem az óvodában vagyunk, viszont a felettesem előtt megkérdőjelezted a kompetenciáimat, a profizmusom! – mutattam rá a valódi problémára. - Hála istennek a Kapitány tisztában van a képességeimmel, és azzal, hogy objektív tudok maradni. Nálam jobban ezt az ügyet senki nem tudja megoldani, így bármennyire iparkodtál is, nem vett le róla. – morogtam az orrom alatt, hátra dőlve egy kicsit. Elég kényelmetlen széket sikerült kapnom, de legalább nem állt fent a veszélye annak, hogy elalszom egy gyenge pillanatomban. – Egyébként nem engem akar, csak hogy tisztázzuk. A figyelmemet akarja felhívni magára, de nem hinném, hogy veszélyben vagyok. Egyelőre nem, de ha úgy lenne, akkor sem hiszem, hogy védelemre szorulnék. Én lennék a legjobb csali, ha már itt tartunk, de majd beszélek egy profilozóval, hogy megerősítse a gyanúmat… - magyaráztam, immár egy fokkal nyugodtabban. Próbáltam azért háttérbe szorítani az indulataimat, mert a saját sértettségemnél fontosabbak voltak az áldozatok. - Nos, a helyzet az, hogy mostantól ez az ügy élvez elsőbbséget mindennel szemben. Már három áldozat van, és hamarosan úgyis ki fog szivárogni, hogy nekem hagy a gyilkos üzeneteket. A média fel fogja kapni, és akkor még nagyobb lesz rajtunk a nyomás, hogy elkapjuk a gyilkost. – belekortyoltam a kihűlt kávémba, ami egy kicsorbult bögrében lötyögött az asztalomra téve. Valamikor délelőtt felejtettem itt. – Be kell vonnunk még pár embert. Kérlek derítsd majd ki, hogy kik szabadok most… - mondtam komolyan. Sajnos úgy sejtettem, hogy ez az ügy jóval bonyolultabb és összetettebb, mint bárki sejthetné, de egyelőre még nem voltam biztos benne, addig pedig nem akartam felfedni a kollégáim előtt a háttérben meghúzódó lehetséges okokat.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Keresztbe font kézzel állok Kate előtt, miközben ajak harapdálva várom a leszúrást amit a főnökömtől kapnom kell. Amikor a minap bementem a kapitányhoz, tisztában voltam vele, hogy mi fog történni. Hiszen azért mentem be, hogy beszéljen Bishop fejével. Nem volt túl bölcs dolog? Határozottan. A helyében nekem éppúgy nem tetszene a dolog. Mint fordítva. De hát.... mit tegyek. Keresztbe font karokkal nem vagyok képes ülni, míg valaki felszeleteli és elküldeni díszcsomagolásban az őrsre. Viszont vele már többször próbáltam erről beszélni. Arról nem is beszélve, hogy ő sokkal több, mint a társam, mint a főnököm. A mentorom lett, a barátom, a nővérem, aki nincs. Így... hát naná, hogy teszek valamit. -Tisztában vagyok vele,- hajtom le a fejem, most úgy érzem magam, mint egy óvodás, akit leszidnak, mert valami rosszat tett, hiába nem a rossz szándék vezérelte,- de egyszerűen ha erről az ügyről van szó. Nem látsz tisztán, ezt be kell látnod neked is,- emelem fel végül a fejem, hogy a szemeibe pillantsak. De ebben igaza volt, ha esetleg a hozzátartozókkal kellett beszélni, inkább én voltam az aki ezt megtette, valamennyivel finomabban tudtam megtenni, mint ő. Kate sokkal inkább vehemensebb, mint én. De most mit mondjak még? Hogy nem kellőképpen gondoltam végig azt a lépésemet, amikor beszéltem a kapitánnyal? Emlékszem a napra, amikor először betettem ide a lábam. Hawaii-n végeztem el az iskolákat, és ott is dolgoztam, nem véletlenül. De aztán úgy döntöttem, hogy ideje az apámnak megmutatni, hogy én is vagyok olyan jó zsaru, mint ő. Így hát gondolkodás nélkül tettem le a nyomozói vizsgát, amikor jelesre vizsgáztam nem szaroztam egyből jelentkeztem a gyilkossági csoporthoz. A volt kollégák és a jelenlegiek is csak viccet űztek abból, hogy a társam Bishop lett, először én sem örültem neki. De nem olyan fából faragtak engem, sőt... igazából egy Cooper sosem adja fel. Így hát ahogy telt az idő nem csak társakká kovácsolódtunk, hanem... sokkal inkább barátokká. A mentorom lett, ő a példaképem, édesapám után. -Persze, hogy tudom,- mondom neki határozottan, -és ez egy munkahely, a feletessem vagy. Én pedig a hátad mögött cselekedtem. Jajj úr isten, dehogyis. Amikor felkerestem őt egyáltalán nem ez a cél vezérelt.... ezzel te is tisztában vagy. Egyszerűen csak az életedet féltem, ennyi. - majd nézem ahogy fáradtan rogy le a székére. Látom hogy az utóbbi napok alváshiánya kirajzolódik az arcára, mellékesen én sem aludtam sokkal többet. De mit csináljak, ha nem lát az orránál tovább? Virrasszak minden éjszaka a háza ajtaja előtt, vagy mi? Hogy a fenébe verem bele a makacs fejébe, hogy... hogy ez nem jó ötlet? -És szerinted az nem ad okot aggodalomra, hogy a figyelmed akarja? Általában az ilyen gyilkosok nyolcvan százaléka közeli hozzátartozó, vagy expasi. Egyelőre lehet csak a figyelmed akarja, de idővel ennyivel nem fog megelégedni... el akar majd kapni, és ahogy az áldozatokat elnézem... igazán szadista jellemmel van dolgunk- válaszolok neki. A csali említésére, csak felvonom a szemöldököm, már ajkaimon van a csípős válasz, de aztán inkább leharapom a saját nyelvem, minthogy megszólaljak. A végén annyira túltolom a dogot, hogy képes és lekapcsol az ügyről, de akkor még inkább nem tudok figyelni az épségére. -Én már amúgy is így kezeltem,- mondom, majd alig észrevehetően bólintok, hogy megértettem,- rendben, utána nézek, hogy kit tudunk még be vonni,- gyanús szemekkel méregetem a kávéját, ami már inkább jeges, mit kihűl,- és főzök friss kávét. - jelentem ki. Majd szó nélkül távozom az irodájából, hogy eleget tegyek a kávéfőzésnek. Közben a számítógépen utána járok annak, hogy az egységben milyen nyomozók nincsenek túlterhelve... akiket bevonhatnánk. Egy cédulára felfirkálok pár nevet, majd egy bögrébe elkészítem a kávét úgy, ahogyan ő szereti és viharzok is be. -Tessék, ez frissebb, és jobb,- kacsintok rá, majd a zsebemből kihalászom a papírt amire a neveket írtam,- ők jelenleg szabadok, ha gondolod felkeresem őket. Illetve nem a témába vág, de... véletlenül nem hallottál Kit Boohman-ről?- óh, nem felejtettem el azt a seggfejt, és minden apró dolgot kiderítek a fickóról.... az fix.
- Nézd, Cooper… - sóhajtottam beletörődően, mert egyszerűen kezdtem belefáradni ebbe a meddőnek tűnő vitába, ami köztünk zajlott már nagyjából azóta, hogy megtörtént a második üzenet hagyása a tetthelyen. Természetesen nekem címezve, ahogy az első esetében is. – Elég régóta vagyok a szakmában, elég sok dolgot láttam már, és nem tűröm túl jól, hogy te megkérdőjelezed újra és újra a szakmai hozzáértésemet. A főnököm sem teszi, akinek joga lenne hozzá, erre te meg igen? Pont te, akinek engem kéne támogatnia?! – pillantottam fel rá kissé csalódottan. Értettem én, hogy engem félt, de ez akkor is sértő volt. - Tökéletesen objektív tudok lenni, és minden részletet tisztán látok. Én ezt látom be, és még a Kapitány sem vitatja, hogy képes vagyok ezt végigcsinálni. Sőt, én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy elkapjam ezt az ámokfutót. – zártam végül rövidre a témát, mert ennyit voltam hajlandó beszélni a továbbiakban erről az egészről. – Remélem, hogy a jövőben még egy ilyenre nem kerül sor. – tettem még azért hozzá, biztos, ami biztos. - Nem, egyáltalán nem vagyok vele tisztában ezek szerint, mert fogalmam sincs, hogy mi vezérelt. Nem számítottam éppen tőled erre. – ingattam a fejemet, és kortyoltam egy újabbat a már kihűlt kávémból. A semminél még ez is jobbnak tűnt, hiába volt mostanra pocsék az íze. Kellett valami, amivel lefoglalhattam a kezem, mielőtt csapkodni kezdenék az asztal lapján dühömben. - Még szerencse, hogy nálam egyik lehetőség sem jöhet számításba. – ráncoltam a homlokom. A családom nem itt élt, az expasimat pedig én magam lőttem le évekkel ezelőtt, azóta pedig nem volt sem komoly, sem futónak nevezhető kapcsolatom. Olyanom semmiképpen sem, ami említésre méltó lenne. – Igen, el akar majd kapni, és én pontosan erre is számítok. Ha így kell lennie, akkor így lesz, és legfeljebb majd akkor kapom el, de a lehetséges további áldozatok érdekében remélem, hogy addig nem jutunk el, hogy velem végezze be. Az túl sok áldozat lenne. – mondtam komolyan. Én már sejtettem, hogy valójában mi állhat a háttérben. Személyes volt az ügy – ha úgy vesszük legalábbis -, de köze sem volt ahhoz, amit Kenzy mondott. Az illető nem ismert engem, csak a nevemet tudta, és azt, hogy mi tapadt a kezemhez. - Nem kell mindig a statisztikáknak bedőlni, és nem szívesen emlékeztetlek rá, de kettőnk közül én vagyok a rangidős, és én vagyok, aki egy kicsit több szemetet küldött rács mögé. Legalábbis utolsó emlékeim szerint még így állt a helyzet, szóval megköszönném, ha nem te próbálnál kioktatni engem arról, hogy milyenek a gyilkosok. – tényleg nem akartam a hatalmam csillogtatni felé, de néha úgy éreztem, hogy kicsit elrugaszkodott a talajtól, és vissza kell rántanom, helyre tenni a szerepeket kettőnk között. - Köszönöm! – sóhajtottam végül megkönnyebbülten, hogy túl lendülhetünk ezen az egészen. Nem akartam többet ezzel foglalkozni, mert az ügy fontosabb volt most, mint a kettőnk nézetkülönbségei. – Az jó lesz! – a kis időt, amit újra egyedül tölthettem, némi papírmunkára áldoztam be. Valamikor ugyanis azt is meg kellett csinálnom, bármennyire utáltam is. Ebben az ügyben nem akartam kiadni a kezemből, és lepasszolni másnak. - Kösz! – biccentettem felé, átvéve a gőzölgő bögrét, majd nyújtottam a kezemet a cetliért. Megírhatta volna egy e-mailben is, de ezt most inkább már nem hoztam fel. – Mindjárt átnézem őket, aztán örülnék, ha összehoznál egy megbeszélést egy olyan időpontra, ami mindenkinek jó. Az egyik tárgyalót foglald le hozzá, itt nem férünk el ebben a lyukban. – néztem körbe az egyszemélyes irodámban. Az emberem odakint voltak a közös irodai térben, Kenzyvel egyetemben, nekem meg legalább jutott ennyi is, hogy elvonulhassak gondolkodni alkalomadtán. - Én addigra beszélek a profilozóval… - elgondolkozva tanulmányoztam a szóba jöhető embereket, közben néha-néha belekortyoltam a kávéba. – Hogy kiről? – zavartan pillantottam fel. – Ja, nem sokat. Tudtommal egyik ügyünkhöz sincs köze, mi dolgod neked vele? – hallottam már a fickó nevét, de ez volt minden. Nem akartam, hogy az embereim figyelmét más vonja el, mint a mostani sorozatgyilkos.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Ajak harapdálva hallgatom Katet, jó hát... bizonyos értelemben teljesen igaza van. Nem biztos, hogy túl jó ötlet volt elmenni a nagyfőnökhöz. Ez tény. De én ezt nem abból az okból tettem, mint amit hisz, hogy tettem. Sokkal inkább más oka volt a dolognak. Csak annyi, hogy féltettem attól az állattól. És elég fura dolog, hogy folyton... csak neki hagy hátra jeleket. Akár honnan is nézzük a dolgokat. Csak amióta ez az esetünk van.... nos azóta folyton csak össze veszünk ezen. Ami nem jó, pláne, hogy ugye ő nem csak a társam, de a főnököm is. Egyszerűen csak féltem és nem akarom elveszteni, ennyi az egész. -Nézd, teljesen rosszul látod a dolgot. Vagyis.... a látszat csal, szerinted mernék én olyat tenni? Sokkal inkább felnézek rád, tudod jól, hogy apám után te vagy a másik példaképem. Teljes mértékben támogatlak, főleg mert amióta ide jöttem te mindig mellettem álltál. Számomra nem csak, hogy a társam, és a főnököm vagy, hanem olyan, mintha a nővérem lennél. Éppen ezért féltelek, nem akarlak elveszteni.- majd hevesen bólogatva hallgatom a szavait. Még persze, hogy nem fog, mert abban biztos vagyok, ha még egyszer megpróbálkozom vele.... akkor mehetek közúti ellenőrnek, vagy beültet az irodába. Azt meg egyszerűen nem bírnám elviselni, hogy ne menjek terepre. -Szerinted én ezt vitatom?!- nézek rá elképedve, mert nyilvánvalóan azt gondolhatja rólam,- nézd tisztában vagyok vele, hogy teljesen objektív vagy, és hidd el, nálad keményebb rendőrt csak az apámat ismerem. Nem... nem tudom mi volt a célom, vagyis csak annyi volt, hogy …. csak aggódtam érted, ennyi, és.... nem tudtam mit kellene tennem. De már bocsánatot kértem miatta, nem ez volt a legjobb ötletem... azt elismerem.- majd elkezdem neki ecsetelni a statisztikát meg minden olyan infót amihez köze lehet egy sorozatgyilkosnak. De lepereg róla, amit mondjuk sejtettem, így nem is reagálok rá. Nem akarok újabb veszekedést szítani közöttünk, mert tényleg kapok egy közrendőri egyenruhát és nézegethetem a gyorshajtókat majd. -Azt én is remélem.... mert már így is sokan vannak,- mondom szomorúan, ahogy eszembe jut az a sok kegyetlen test, és látszik rajtuk, hogy egyszerűen élvezte minden egyes kínzását az a barom. Legszívesebben én is megkínoznám.... persze.... csak elméletileg. Igaza van, ő a rangidős, és sokkal tapasztaltabb, mint én, ez tény. Nem akartam kioktatni, nyilván, ezt is az apámnak köszönhetem, ezt a stílust. Pedig soha nem jutott eszembe, hogy a főnököm kioktassam vagy bármi ehhez hasonló. Egyszerűen csak.... segíteni akartam, de jobb erről nem beszélni többet. -Sajnálom, nem úgy gondoltam,- csak ennyit fűzök hozzá a gondolatmenetéhez. Majd inkább elrohantam csinálni egy gőzölgő, forró kávét csinálni, addig össze írtam a neveket, amiket kért, az kávénak csúfolt lötty ami a poharában volt... csak... reggel óta lehetett ott. -Rendben, holnap reggel, amikor bejövök az lesz az első dolgom, hogy ezt el intézzem, - mondom neki, hát igen,itt két ember is alig fér el, nem hogy több. -Hát.... igazából nem sok,- vonok vállat,- csak a múltkor jött egy ügy, ahol egy prostit szex közben.... vagy utána megöltek, és a haverja volt ott a helyszínen. Sőt.... elég sárosnak tűnik, csak éppen nem volt elég bizonyíték, hogy bent tartsam a fickót. Ez a Boothman elég gyanúsnak tűnt..... igazából ennyi.- mondom neki. - Öhm nem vagy éhes?- csillannak fel a szemeim, szerintem egy reggeli szendvicsen kívül nem sok van benne.
- Fogalmam sincs, hogy mit mernél tenni, mivel erre sem számítottam. Aztán tessék, mi jut a fülembe! – vontam fel az egyik szemöldökömet kétkedően. Most mit tagadjam, ha egyszer ez a véleményem? Rendben, az eszembe sem jutott mindettől függetlenül, hogy rossz szándék vezérelte volna, de a végeredményen nem változtat sajnos. Meg lett belőle a kellemetlen szituáció, és noha a főnök jól kezelte, ki tudja, hogy mit gondol magában a mi viszonyunkról a kollégákkal. Cooperrel. - Ennél azért több kell ahhoz, hogy elveszíts, efelől biztosíthatlak! – közöltem nemes egyszerűséggel, miközben feszülten fészkelődni kezdtem a széken. Nem nagyon tudtam mit kezdeni az efféle érzelmességgel, meg az ilyen típusú vallomásokkal. Már ami azt illette, hogy mennyire fontos vagyok a számára. Nyilván nekem is az volt, de én ezt így nem mondtam volna ki soha a büdös életben. Nos, mások vagyunk, ebből is látszik. Talán jól is van ez így, de ha mégsem, én már akkor is ilyen maradok. - Úgy tűnik, hogy ezt. – bólintottam kurtán. Persze, hogy úgy tűnt, hogy vitatja. Nagyon sok mindent ráadásul, kezdve a szakmai hozzáértésemmel, és az ilyesmit senkitől nem tűrtem el. Még tőle sem, hiába volt „protekciós”. – Mondjuk, kezdetnek hozzám fordulni, és velem beszélni. Lehet, hogy folyamatosan szóvá teszed, de akkor sem ez a megoldás arra, ha én nem értek egyet ezzel. Csak a Főnök előtt csinálsz belőlünk hülyét. Mint az óvodában az árulkodás… - szusszantam hosszan, mert megint kezdtem ideges lenni ettől az egésztől, pedig nem akartam újra felbosszantani magam. Azzal nem lennénk előrébb. - Attól, hogy levesznek az ügyről, szerinted ez megszűnne? Valószínűleg csak még rosszabb lenne, ha fel akarná hívni a figyelmem magára. – dörgöltem az orra alá mintegy mellékesen, hogy többek között miért kell nekem ezen az ügyön maradnom. Tényleg nem tudtam elképzelni, hogy rajtam kívül bárki más képes lett volna ezt megoldani és rács mögé juttatni azt a szemetet. - Köszönöm! – biccentettem, és valahol reméltem, hogy minél előbb eljön a holnap reggel. Akkor legalább úgy érezném, hogy végre ismét haladunk valamerre, és az elégedettséggel szokott eltölteni. Általában legalábbis. – Értem. Nos, szerintem jobb lesz, ha hagyod a fenébe, és inkább ezzel foglalkozol. Ez most a prioritás. – amúgy sem tudtam, hogy miért ismerős a név, de nem is akartam belefolyni, mert valószínűleg valaki másnak az ügye volt. Majd megoldja az illetékes, nekünk meg itt volt ez a nagyobb horderejű, sokkal komolyabb dolog. Már vártam, hogy a sajtó mikor bukkan fel ebben a játszmában. Nagyon nem vártam a pillanatot, szerintem mondanom sem kell. - De, talán be tudnék kapni pár falatot. Miért, meg akarsz vesztegetni a kávé után még a kajával is?! – néztem összeszűkült szemekkel, némiképp megenyhülve.
The key to abundance is meeting limited circumstances with unlimited thoughts
Tudom, hogy, hibát követtem el. Nem is kicsit, abban is biztos vagyok, hogy ezt még jó sokáig hallgathatom majd tőle. Talán igaza is van, nem ez volt a legjobb ötlet amit tehettem volna. De féltettem az életét, sőt.... a mi napig is féltem, miért olyan nagy probléma ez? Igaz, belátom, nem egyből a nagyfőnök elé kellett volna menni. De neki meg hiába is beszéltem, egyszerűen csak nem hallgatott meg, inkább legyintett egyet a kezével azt kész. Miért olyan nagy gond, hogy próbáltam tenni valamit a dolog ellen? Jó... az ő engedélye nélkül, ezt belátom, nagy hiba volt. -Oké... belátom, és tudom, hogy ez elég nagy hiba volt, de már elnézést kértem emiatt. - mondom lehajtott fejjel, mert igazából magamtól is elég hamar rájöttem a dologra. Nem is tudom mit akartam tenni, vagy mit reméltem majd? Hogy a főnök leveszi Katet az ügyről és Kate pedig szép lassan hagyja, hogy más oldja meg a dolgot? Óh... nem ő sosem volt ilyen, tehát már akkor éreztem, hogy hiba, amikor elkezdtem beszélni a főnökkel. Csak, hogy akkor már egyáltalán nem is tudtam visszalépni. Mert hát az meg még hülyébben vette volna ki magát. Így talán kisebbik hibába estem, de lehet ezért még kapok fejmosást a nagyfőnöktől is. -Ezt örömmel hallom,- halvány mosolyt villantok,- de az ürge nagyon veszélyesnek és betegnek tűnik.- mondom neki, ismét nem akarok elnézést kérni, mert az elég zavaró lenne már mindkettőnk számára. Habár igaz, ha vissza mehetnék az időbe, lehet kétszer is meggondolnám a dolgot. -De fordultam, csak nem igazán akartál meghallgatni, te tényleg nem ezt kellett volna tennem, ebben teljesen igazad van. Talán elhamarkodott döntés volt a részemről. Bemehetek a főnökhöz, hogy beszéljek vele és elnézést kérjek tőle is,- mondom neki a poharat szorongatva a kezemben. Ő nem csak a társam, és a barátom... de a tetejében még a főnököm is, és a főnök háta mögött cselekedni nem igazán illik. -Valószínűleg, ebben is igazad van, elég meggondolatlan voltam ezzel kapcsolatban. Az igaz, rosszul is érzem magam emiatt.- motyogom, de többet nem mondok, nem is akarok tovább a témáról beszélni. Ahogy a kezébe nyomom a kért dolgokat, eszembe jut, hogy megemlítem neki Boothmant, hátha hallott már róla, de sajnos nem eléggé adott kielégítő választ. Amit meg is értek. -Értettem,- bólintok aprót, és igaza is van, de már most eldöntöm magamban, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, a szabadidőmben, amikor tehetem követem, és kutatok utána. Egészen addig, míg rács mögé nem juttatom. Mert megtörténik, előbb vagy utóbb. -Hát... lebuktam,- mosolygok vissza rá,- egy kis szünet neked sem ártana, a kedvenc hamgurgeresünk nincs messze...- említem meg felvont szemöldökkel, kíváncsian várva, hogy rábólintson és akkor megyek is a dzsekimért.
Kezdőlap
• xxx
