Mindenkinek vannak titkai. Kinek nagyobbak, kinek kisebbek. Kinek súlyosabb terhek, kinek könnyebbek, és mások számára szinte jelentéktelennek tűnők. Rám mindegyik szempont alapján az előbbi vonatkozik.
Szokták mondani, hogy az ember kétszínű. Szokták mondani azt is, hogy a titkok megmérgeznek egy életet, ördögi körbe száműznek, de mi van akkor, ha pontosan ezek a titkok, ezek a hazugságok adnak valakinek lehetőséget egy új életre? A mindenki által áhított, és túlmisztifikált tiszta lapra? Nekem megadatott. Megkaptam az esélyt rá, hogy megteremtsek egy olyan életet magamnak, ami hamis alapokra épült, mégis mostanra olyan szilárd lett, akár a vasbeton.
Ha valaki megkérdezne, akkor azt mondanám, hogy összetett és bonyolult ember vagyok. Igaz is. Sokszor úgy érzem, mintha két külön fél osztozna egyetlen testen, de vajon lehetséges ez? Lehetséges, hogy két személyiség megférjen egymás mellett mentális betegségtől függetlenül? Létezhet 180 fokos fordulat valaki esetében? Vagy egyszerűen csak nyomhatja el éveken keresztül a valódi énjét annyira, hogy szinte már el is felejtse a létezését, és amikor újra előtérbe kerülhet, akkor újként élje meg?
Rengeteget gondolkozom ezen. Az utóbbi időben sokat formálódtam, csiszolódtam, változtam. Már nem vagyok olyan elnyomható, olyan naiv és befolyásolható, mint annak idején. Határozott nő lettem, mint aki csak most ébredt fel egy hosszan tartó álomból. Már átlátok az emberi hazugságokon, és ugyan nem a legjobb tulajdonság, de bizalmat is csak nagyon nehezen szavazok meg másoknak. Aki egyszer csúnyán megüti a bokáját, az igyekszik elkerülni a hasonló helyzeteket. Legalábbis az okosabbja. Én okosnak, intelligensnek tartom magam. Könnyedén lehet velem beszélgetni, és ugyan kicsit zárkózott vagyok a múltammal kapcsolatban, mégis barátságosan viselkedek másokkal. Általában, a jobb napjaimon.
Vannak rosszabb pillanatok is, amikor az emlékek súlya lehúzza a hangulatom, amikor a paranoia teret nyer magának. Ám ilyenkor is igyekszem inkább mosolyogni, és emlékeztetni magam arra, hogy szerencsém van. Most már nem lesz semmi bajom, és ha mégis rosszra fordulnának a dolgok, akkor képes vagyok megvédeni magam. Képes vagyok túllépni és újra felépíteni egy életet, hiszen egyszer már megtettem. Még előfordul, hogy kénytelen vagyok mantrázni magamban bizonyos dolgokat ahhoz, hogy rendben legyek, de kezdem megszokni az új életet. És ez jól is van így.

- Helló! – tükörképem ajkain barátságos, kissé talán félénk mosoly fut végig. – A nevem Margaret Donovan, de szólíts nyugodtan Maggienek. – miközben beszéltem, folyamatosan a vonásaimat néztem. Lemondóan meg is ráztam a fejemet. – Nem, nem jó! – jelentettem ki, már legalább a tizedik alkalommal. – Helló, Maggie vagyok! – ismételtem el újra, ezúttal nem olyan félénk mosollyal, sokkal inkább határozottság ült ki az arcomra. Azt már legalább megszoktam, hogy hallgassak a nagyanyám leánykori nevére is.

- Tökéletes vagy, Isobeáil! – valahonnan a hátam mögül jött a hang, bár a félhomály miatt nem láttam még a tükörben sem. Csupán a jelenlétét éreztem, mégpedig egészen közel magamhoz. Ajkaimon szégyellős mosoly jelent meg, ahogy egy rövid szőke tincset elsimítottam a mesterien alkotott kontyom irányába.
- Ugyan már, csak túl elfogult vagy! – nem tudtam, hogy pontosan hová kellene pillantanom, de próbáltam nagyjából megsaccolni, hogy honnan jött a hang. Aztán az árny megmozdult, és hamarosan kibontakozott a veszélyesen vonzó alak. Tekintetemmel követtem, amíg odasétált hozzám, és felhúzta a ruhámon a cipzárt. Apró borzongás futott rajtam végig az érintése nyomán, ahogy szándékosan a meztelen bőrömhöz értek hideg ujjai. Nem tűnt fel a figyelmeztető villanás a szemeiben. Akkor még nem.
- Lehetek az, ha nekem van a világon a legkifogástalanabb feleségem! – álmodozó sóhaj szökött ki az ajkaim közül. Szerencsésnek éreztem magam, még ha nem is mozogtam otthonosan az ő világában. Ettől függetlenül nagyon igyekeztem, és a mai estén is elbűvölő akartam lenni a társaságban. Nem érzékeltem a különös felhangot sem a szavak mögött, a birtoklás egyértelmű jeleit.

- Már nem vagy ostoba, Maggie! Minden rendben lesz! – biztattam saját magamat, hátha sikerül meggyőzni a háborgó érzelmeimet arról, hogy tényleg nincs most már semmi baj. Talán valahol a távolban fenyegetett az a bizonyos veszély, de túl messze volt ahhoz, hogy valóban féljek még mindig. És különben is, már meg tudnám védeni magam. De vajon szemtől-szemben is elég bátor lennék ehhez?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések bukkantak fel a fejemben, ahogyan néztem az arcomat. A bevillanó emlékképhez képest mintha több évtizedet öregedtem volna, holott alig pár évvel korábban volt, hogy összeházasodtunk, és azt hittem, hogy nekem van a legcsodálatosabb életem.

Tetszett magamon a frissen vásárolt ruha, úgyhogy fordultam is egyet a tükör előtt, hogy hátulról is megnézhessem magam. Ajkaimon vidám mosoly futott végig, ahogy illegettem magam. A cipőim is újak voltak, de Ő szerette, ha mindig nagyon jól nézek ki, én pedig szerettem a kedvére tenni. Élveztem, ahogyan büszkén rám nézett, és fel sem tűntek az egyre szaporábban előbukkanó intő jelek. Túl jól éreztem magam, túlságosan biztonságban. Hiba volt.
- Isobeáil, mégis mit művelsz?! – úgy ugrottam meg a hangnem hallatán, hogy még a saját tengelyem körül is megpördültem. – Miért nem vagy még készen? – valószínűleg kiülhetett az értetlenség az arcomra is, mert dühösen indult meg felém. – Mi van rajtad? Ugye nem ebben akarsz ma este jönni a vacsorára? – végignéztem magamon, és nem értettem, hogy mi a gond az öltözékemmel. Megszeppenve pillantottam fel rá, aztán megráztam a fejemet. Azt sem tudtam, hogy miről beszél.
- Én… - kezdtem volna mondani, hogy a barátnőmmel találkoznék, amiről már legalább két hete szóltam neki, de az arcomon csattanó pofon belém fagyasztotta a szavakat. Olyan nagy volt a lendület, hogy hátra tántorodtam, de még csak nem is a fájdalom taglózott le igazán, hanem amikor maga a tény tudatosult bennem, hogy kezet emelt rám. Nem bírtam elhinni, nem bírtam feldolgozni, hogy a férfi, aki eddig a tenyerén hordozott, most ilyesmit művelt velem. A szemeimben akkor először lobbant fel a félelem lángja.

- Nem fog többé bántani, itt nem fog megtalálni. Szép, és boldog életed lesz! – mantráztam tovább, és igyekeztem a lehető leghamarabb kiűzni a fejemből a nyugtalanító emlékeket. A tükörképemet nézve azonban egyre több kép cikázott a fejemben a valamikori életemről. A megfélemlített, gyenge nőről, aki a közelmúltig voltam.

- Indulhatunk végre?! – kérdezte türelmetlenül, fel-alá járkálva mögöttem, mint valami őrmester. Csupán a tükörből vetettem felé egy gyors pillantást.
- Máris készen vagyok, drágám! – próbáltam mosolyogni, miközben a monoklit igyekeztem elfedni a sminkemmel. Nem voltam olyan ügyes, de mégsem mehettem kozmetikushoz, különben a végén még valaki meglátná a sebeket, és gyanút fogna. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak, mert a látszat volt a lényeg, mindenünk arra épült, most már az egész házasság, mint utóbb kiderült. Sosem törődtem a figyelmeztetésekkel, és azzal, hogy egy olyan egyszerű lánynak, mint nekem, nem való ez az élet. Hamupipőkének éreztem magam, hercegnő akartam lenni, és azt hittem, hogy megtaláltam a hercegem. Pedig valójában a gonosz varázsló volt az.
- Helyes! Lent megvárlak, igyekezz! – már meg sem próbált kedves lenni velem, csak akkor, ha túlzásba vitte egy-egy alkalommal. A birtoklása egyértelművé kezdett válni, már nem hittem azt, hogy csupán nagyon szeret és ragaszkodik. Ez inkább rögeszme lett, ami taszított, mégis túlságosan féltem ahhoz, hogy kilépjek belőle.

Nem láttam már a tükörképemet, nem hallottam a nyugodtan csengő hangomat. Néhány pillanatra ugyanis szükségem volt ahhoz, hogy összeszedjem magam, mielőtt az emlékek maguk alá temetnének megállíthatatlanul. Túl akartam ezen lépni, itt egyedül voltam, biztonságban. Nem akarhatott nekem ártani senki, és fogalmuk sem volt az embereknek arról, hogy ki vagyok. És nagyon reméltem, hogy hónapokkal ezelőtt a tévében sem látták, hogy eltűnt a milliárdos felesége, és égen-földön keresi. Nem csak ő, hanem a rendőrség is a holttestet. Váltságdíjat senki nem kért, nyomok nem maradtak utána. Semmi.

A nyakamon lévő fojtogatás nyomai semminek tűntek ahhoz képest, hogy mennyire fájt most a fejem. Kedvenc tükröm sarkában pókhálószerű repedések éktelenkedtek, ahogyan az előbb beleverte a fejemet. Ma túl messzire ment. Már kezdtem hozzászokni ahhoz, amihez igazán sohasem lehet, de vérző sebeket még sohasem okozott nekem. A fertőtlenítőbe áztatott anyagdarab csípősen simult a sebekre. Ezeket már össze kellett volna varrni, de tudtam jól, hogy nem mehetek kórházba.
Néhány perccel ezelőttig, amíg nem menekült el szégyenkezve, ugyanakkor megrettenve a saját tettétől, komolyan azt hittem, hogy meg fogok halni. Egy pillanatig azt is kívántam, hogy bárcsak szorítaná egy perccel tovább a nyakamat, és vége lenne ennek a tündérmeséből rémálomba fordult történetnek.
Levegő után kapkodva köhögtem egyet, figyelve a saját tükörképemet. Idegent láttam benne, nem saját magamat. Egy rettegő, gyenge nőt, akit bárki eltiporhat, aki nem mer semmit tenni. Pedig nem voltam mindig ilyen, ez nem én vagyok! Valamit muszáj volt tennem, egyszerűen kénytelen voltam még az előtt lépni, hogy a következő alkalom megtörténne. Ami valószínűleg végzetes lenne…

- Nem győzött le, Maggie! Te győztél! Túléltél, és ez ma a te napod! – igen, ugyanis ma fog megnyitni az én kemény munkával felépített Pubom. Hónapok kellettek hozzá, de meglett. Volt végre valami, ami csak az enyém, amit egyedül értem el. Nem csinálhattam rosszul, nem bukhattam el! Nem lehetett igaza abban, hogy nélküle semmi vagyok! Előtte is voltam valaki, nélküle pedig szárnyalni fogok, mert én így akarom. Nem állíthatott meg sem ő, sem a tőle való félelem, vagy akárki más.

A tükörkép immár nem volt ugyanaz. Talán azért, mert a jól megszokott, szépen megmunkált tükör helyett csupán egy busz vízfoltokkal tarkított ablakán néztem farkasszemet saját magammal. Az is lehet, hogy a szemeimben tükröződő elszántság volt, ami újdonságként hatott rám. Teljesen mindegy, a lényeg az volt, hogy megcsináltam, és úton voltam. Minden egyes mérfölddel, amivel távolabb kerültem tőle, és a valamikori életemtől, mintha egy szikla emelkedett volna fel a szívemről. Mázsás köveket hagytam hátra, és csak remélni tudtam, hogy ő nem fogja tudni követni őket.
Megcsináltam, a fenébe is! Elindultam egy úton, ahonnan nem volt többé visszaút. Csak oda váltottam meg a jegyemet, és ehhez is hónapok felkészülése kellett. Mindent megszervezni, és akkor lelépni, amikor adódott az első lehetőség. Előre összepakoltam már a bőröndöt, legalább két hónapig várakozott, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat. Pénzt raktam félre fokozatosan, amikor nem figyelte, hogy tényleg vettem-e valamit, vagy nem. Mindent gondosan kiterveltem, mert élni akartam. Egy jobb életet, mert nem azt érdemeltem, amit végül kaptam.
Hosszú volt még az út előttem, de New York tökéletes célpontnak tűnt, az ország másik végében. Az pedig, hogy ott mi lesz velem, ráérek később is eldönteni, nem igaz? Előbb érjek oda!

- Nem hagyom! Soha többé nem hagyom senkinek, hogy megfélemlítsen! Hallod, nem fogod hagyni! – böktem a tükörképem felé harciasan, ezzel is saját magamat biztatva. Már vagy századjára ismételtem el magamban, de még mindig meg tudott nyugtatni. Minden a legnagyobb rendben lesz!