A káromkodás kompromisszum a menekülés és a küzdés között.
Örülök, hogy ez a kellemetlen feszültség elillant közöttünk, Lua még egy apró ütést is megengedett a vállam irányába, mire már csak egy mosoly volt a válaszom. Szerintem ez a lány képes pillanatok alatt elérni, hogy mosoly villanjon az arcomon, talán egyedül a világon, de lehet ez így is van rendjén, tudom, érzem, hiszem hogy az az este nem véletlen volt, az alcohol nem indok volt, hanem csak egy lökés, mivel mi vakok és bátortalanok voltunk ahhoz, hogy magunktól belássuk, talán több ez mint baromkodás vagy barátság. Aztán meg majd látjuk, lehet most vétünk egy hatalmasat és tönkre is tesszük mindazt, amit eddig felépítettünk. Béna vagyok a szerelemben és a romantikában is, ezt Lua is belátja, legalábbis nem erőlteti rám a nyálas romantikus don Juan szerepét és ennek örülök, de azért meg próbálom megadni azt neki, amire vágyik. Hátha képes leszek rá. - Nyugi anyukám, nem változok meg, csak, amennyire szeretnéd – na jó, ez így elhamarkodott kijelentés volt, még a végén a fejébe száll és úgy megformáz engem hogy a végén feszülős gatyába fogok járkálni, szőke félrenyalt hajjal és rózsaszín pólóingben. Fújj. - Nem úgy, mint legutóbb? Pedig kezdett tetszeni ez a járás dolog – nevettem el magam végül és magamhoz húztam, amolyan romantikus módon, bár teljesen mindegy, úgy látom rajta, tetszik neki a dolog, közben ő is kezd elmerülni a romantikában, a válaszai azonban enyhítő fuvallatként hatnak rám, szinte robban a szívem. - Annak örülök – válaszolok megrántva a vállaimat, mikor közli, nem akar mással lenni, de azért egy portugál lebaszást meghallgatnék, eddig sosem vallottam be neki, de tényleg rohadtul bejön, amikor ilyen szenvedélyesen artikulálva magyaráz még akkor is, ha a rokonai társaságában tette mindezt. - Hogyne “Niña pequeña” – húztam közelebb magamhoz, mikor kérdezni szeretett volna valamit, de azt olyan aranyosan, dorombolva tette, hogy akaratlanul is felhúztam a szemöldököm és a szám a fülemig ugrott. Úgy viselkedik olyankor, mit egy kis huncut demon, aki rosszra készül. Imádom, ha Lua rosszalkodik. Nem szólok. Nem válaszolok. Mélyen a szemébe nézek és kivárok, egyedül a szám húzódik mosolyra, azonban, ahogy közelítek felé, úgy kezdem érezni a helyzet ko-molyságát, szinte égeti az ajkával az enyémet, feltüzel, akár egy felforrósított mályvacukorba harapnék, édes és egyben veszélyes, forró. A hosszú csókot még pár apró követte, de mivel semmiféleképpen nem akartam elengedni a régi Dave-es énem, odasúgtam az ajkaira a kérdést. - Mi bajod a részeg csókjaimmal? – néztem mosolyogva a szemeibe, mert bár tudtam nem sértésnek szánta a kérdést, vártam a reakciót és ilyenkor idegességemben úgy éreztem, el kell lőnöm egy poént. – Jut eszembe, kölcsön adnád az Ashtont? Elvinnék egy csajt randizni – kacsintottam rá végül és ismét egy csókot nyomtam a szájára.
Higy tud pillanatok alatt egy sárkányból szinte egy kis aranyos valamit csinálni legbelül bennem? Nem tudom, de a szavaival, amiket megint csak elviccel mosolyt csal az arcomra, pedig eddig őrjöngeni tudtam volna a saját magam fusztrációja miatt és nem azért mert ő elcseszett valamit, és erre menet közben jöttem rá. - Utálom amikor ennyire ilyen vagy. - vágom neki vissza miközben egy aprót kap a vállába de semmi többet, az irónia szinte tapintható volt a szavaimban. Mert ezzel könnyen lelazított, nem a hülye megjegyzésével, de ezt már megszoktam tőle, és szerintem vágytam is erre a Dave-re nagyon is, hanem a hozzáállásával az egészhez. Nem kell ezen görcsölni ugye? Hiszen a barátságot nem akarjuk elrontani ő sem és én sem, így a legegyszerűbb ha nem emlegetjük és tényleg máshogy fogunk neki a további kapcsolatunknak. Nem lehet nehéz annyira. Aztán a szavai szinte gyomron vágnak az a jóleső érzés jön hozzá inkább, nem a kellemetlen, és most én érzem, hogy minden annyira könnyű lett és visszatér a nyelvem is, nem teszek úgy, mintha más akarnék lenni, mert mellette olyan lehetek mint mindig csak talán kicsit mégis más. Nem véletlen, hogy a romantikusnak vélt pillanatot egy másodperc alatt töröm meg egy beszólással és egy nevetéssel. - Kérlek ne, annyira szeretem amikor olyan Dave-s vagy, nem ez a nyálas valaki. - nézek rá őszintén, mert tudom, hogy nyálat akartam, de nekünk ez már merőben az és ezt nekem is be kell látnom. Nem akarom, hogy megváltozzon, legalábbis nem ennyire. A laza stílus valamilyen téren mégiscsak jó lesz ebbe az egész nem is tudom miben és majd kialakul. - Olaszország nem rossz, a robogó sem, de kezdhetnénk kicsiben, mondjuk este? - kérdezem reménykedve. - Mármint nem úgy, mint legutóbb. - javítom ki gyorsan és igazából még nincsen tervem, de lehet neki van, nem tudom hogyan fog ez működni, mi is ez az egész és, hogy egyáltalán menni fog e. Próbálkozni szabad, és igen baszki randira akarok menni vele és megélni minden pillanatot, mert mintha erre vártam volna ki tudja mióta csak nem szólt róla nekem senki. Szavai annyira jól esnek, még nem is éreztem ezt sosem, hogy őszintén nem tudom levakarni a mosolyom, még akkor sem ha tudom, hogy már szinte zavarba hozza saját magát csak őt nézem ahogy a plafont nézi. - Igazából nem akarok mással lenni azt azért remélem tudod. - vallom be neki én is, bár ez a fejemben egészen idáig nem is körvonalazódott tisztán. - Pedig addig örülhetnél ameddig nem szólalok meg itt portugálul, mert akkor vagy közel vannak a rokonaim, ami nem jó vagy pedig nagyon mérges vagyok. - tudja, hogy mikor felejtek el teljesen angolul és minden csak a gyerekkorom egyetlen nyelveként szólal meg. - Dave kérhetek valamit? - nézek rá, nyelek egy nagyot és úgy teszek, mintha pontosan tudnám mit akarok, mintha a szavak, amiket ki akarok mondani már ezer éve itt lennének a nyelvem hegyén, pedig nem, nagyon nem, de annyira akarom,hogy csak úgy kicsúszik és nem akarom visszavonni. - Csókolj meg, de ne úgy, mint részegen. - fogalma sincs róla erre mióta vágyok, tudom, hogy én is megtehetném egyszerűen odahajolok és megcsókolom, de ez ilyen téren az első lesz, amikor nem vagyunk az ital mámorában és nem az önfeledt szórakozása tét, hanem mi ketten.
A káromkodás kompromisszum a menekülés és a küzdés között.
Sok minden történt az utóbbi időben, amin nem igen tudtam eligazodni, próbáltam megrágni a dolgokat, megemészteni az elmúlt eseményeket, de nem sikerült, egyre inkább azon kaptam magam, hogy örlődök, pedig én olyat nem szoktam. Edzés közben, kaja közben, még futás alatt is a karrierem vagy éppen Lua körül járt az agyam, távozó és érkező támogatókon, a pénznyelő automata menedzseremen vagy a kikopott haveri társaságomon. Nem is gondoltam volna, hogyha hagyom a dolgokat a saját medrében folyni, minden megoldódik. - A nyállal nincs bajom alap esetben – kacsintottam a lányra, s biztos voltam benne, hogy most meg fog ütni, de minimum megforgatja a szemeit a hülyeségemre, dehát tőlem ennyi telik, viccelődés és hogy ne vegyem az életet komolyan. Elviselem Lua hisztijeit, mert ő fontos nekem, vagyis ahogy a megértő emberek mondanák, meghallgatom és támogatom őt, biztos ő is meghallgatná a kifakadásom, bár nekem inkább dührohamaim vannak, amit csak ki kell adjak magamból és aztán rendbe is jövök. Amikor megkérdeztem, mire gondol, kicsit csalódott voltam a válaszért, de megértem őt. Jók voltunk együtt a francba is, eddig sosem emlékeztem, ha jól éreztük magunkat egymással, most meg mire emlékeztem, már felejthetem is el, pedig meg akarom majd ismételni, azt hiszem sokszor. Magam sem tudom, miért mondtam ki végül ezeket a szavakat, talán nem akartam őt elvezíteni? Talán erre mondják azt, hogy próbál az ember megváltozni valakiért, akit fontosnak tart? Meg tudok változni? Végülis azóta az este óta más nő sem jár a fejemben csak ő. Persze, nem vagyok valami megbízható, házias férfi, de megpróbálhatom. Megpróbálom, ha neki ez jön be. Egy faszom romantikus szerető. - Tudod, mennyire nehéz volt kimondani? Ne rontsd el. – ölelem meg, amikor belefúrja nevetve a fejét a mellkasomba és még közli is, hogy szar volt a romantikus dumám. – Majd jobb lesz, majd veszek leckéket, vagy mit tudom én. Egyenlőre érd be ennyivel. – mosolygok gondtalanul és tényleg, mintha azt érezném, hogy kilókkal let könnyebb a vállam és a hátam, talán a nyakamat sem fogja görcs. Ilyen az őszinteség vagy a vonzódás? Gondolom nem hívhatjuk ezt még szerelemnek. Mióta Amerikába jöttem nem voltam szerelmes, bár az csak egy modellecske volt, aki mellett jól mutattam, kellett a hírnév miatt, talán sosem voltam belé igazán szerelmes. De Lua más, gyönyörű, törékeny, azt érzem, hogy mellettem a helye, nem akarom átadni, semmilyen szőke hercegnek, sem romantikus bájgúnárnak, inkább én válok azzá, ha kell. - Rendben, nem lesz szamár, de mit szólsz egy robogóhoz? Olaszországban menő és romantikus, nem? - próbálkoztam a témával tovább, majd végül elnevettem magam és úgy néztem le a lányra. Kérdésére persze elkomorodtam, felvontam a szemöldököm és úgy válaszoltam. - Nem tudom, nem vagyok jós. Lehet, hogy nem fog menni, de azt érzem… - itt megint hatásszünet, mert még mindig nehéz megnyílnom. – Azt érzem, hogy fáj, ha mással látlak. – vallottam be, de persze a tekintetem felemeltem a men-nyezet irányába, hiába tartottam még mindig a kezemben a lányt, nehéz volt a szemébe néznem. – Meg aztán. Szeretem, mikor hisztis és temperamentumos vagy, mikor portugálul pörög a nyelved, mint egy gépfegyver. Szexi. – mosolyogtam rá ismét, ezzel mondva neki valami érzelmeset, mégis humoral karöltve, így talán menni fog a dolog, ötvözve vállalható.
Talán túl sokszor hangzik el a számból a barátok szó, mert amikor ő ejti, ki szinte elfintorodok a szó hallatán. A kérdésem még mindig ugyanaz, vajon hogyan és főleg mikor jutottunk el idáig. Az tény, hogy Dave az a pasi, akiért odavannak a nők, és én még pluszban élvezem is, amikor velem van, mert olyan kattant, mint én szoktam lenni, ha nem kell teljesítenem estéről estére, vagy hétről hétre az apámnak és a bátyámnak. A nővéreim dolgai már leperegnek, de talán az a merevség, amit ők egyszer belém akartak nevelni most jön elő. Az a balfasz érzés, hogy nem vagyok elég jó, mert nem vagyok, nem vagyok elég jó talán ahhoz, hogy megtaláljam a boldogságot és főleg nem a legkézenfekvőbb és leghozam illőbb emberrel. Itt áll előttem és én csak nyögőm a hülye szavakat, legjobb barátomnak hívom és nem a pofont osztja nekem, ami kijárna, legalább azért, hogy magamhoz térjek, hanem beszél. - Tudod, hogy értelmesnektartalak, de ez a nyál, amit most idehoztam neked nem neked való, ezt te is tudod, nem tudom, mit akarunk ezen szépíteni én sem ebbe a világba való vagyok. Most mégis oda akarok tartozni. - nem szoktam meg, hogy ennyire meg kell nyílnom, mi nem ilyenek vagyunk, de ennek ellenére nem esik nehezemre ez az egész, simán elmondom neki, ami nyomja a szívem, de ez a sok évi ismertség engedi meg, másnak nem tudnám elmondani. Mély levegőt veszek és összeszedem magam, fontos a barátságunk, amit nem ronthatok el egy ilyen kirohanással. Még a levegő kifele menetele közben azért elkezdem mondani neki, hogy mi a legjobb lépés. Amikor belekérdez, megint elakad a lélegzetem, mégis miért csinálja ezt velem. Csak hagynia kellene, hogy kihisztizzem magam, amin már túl vagyok és nagyon jól kezelte, pedig nem szoktam ilyen lenni, ennyire nem. Aztán minden mehetne úgy, mint régen, vagy másként. - Másképp, nem fekszünk le többet. - mondom megint halkan, amikor elindul felém és én megint fejtegetni kezdek valamit, mert ha ideges vagyok, ennyire ideges és nem érzem, magam jól a helyzetben azt hiszem, ezzel védekezek. Addig jó, ameddig jön az angol, és nem a portugál nyelv tör felszínre bennem, bár azzal csak a tesóimat szoktam traktálni. Már kezdem összeszedni magam, elfogadni, hogy ami volt köztünk részeg esték csak eddig volt elég, csak ennyi volt a mi kis szórakozásunk, és teljesen azt érzem, hogy megkönnyebbülök, legalábbis próbálok. De közelebb lép, és amikor megfogja, a kezem megérzem, amit meg akartam érezni ezelőtt, a kocsiban, amit mondtam neki, azok a hülye pillangók, amiket most egy üveg tequilába folytanék. Miért pont nála? Miért pont vele, annyi pasi mászkál az utcán és pontosan tudom, hogy egyik sem ő. Szavai őszintén meglepnek, nem néztem volna ki belőle, de ahogy egyre közelebb jön, és már érzem a bőre melegét is a pólón keresztül, ahogy a szemembe néz, tudom, hogy most nem játszik, hanem őszinte, sőt annyira nem önmaga és miattam próbál olyan lenni, akire vágyok. De ő tényleg ilyen akar lenni? Ez a kérdés a feledés homályába veszik, amikor közli, hogy le van égve, mert kitör belőlem egy nem éppen nőies nevetés és a homlokom a mellkasába fúrom. - Ez rohadt szar duma volt. - emelem rá a tekintetem, azt érzem kilókkal lett könnyebb a szívem az a bizonyos kő hirtelen gurult le róla, miközben Dave beszélt és kimondta, amire szerintem titkon vágytam, de én sem tudtam volna jobban megfogalmazni. - Lehet azért vagyok itt, azért rohantam el úgy otthonról, mint egy hülye, mert pont ezt akartam. - pimasz mosoly ült ki az arcomra, annak ellenére, hogy nem ez volt a tervem. Le akartam baszni, és megtettem és mégis olyan ügyesen és bravúrosan oldotta meg a velem szembe szállást, hogy szinte nem kellett semmit tennie csak egy kicsit megkomolyodnia, nagyjából 5 percre, többet sosem kérnék tőle, legalábbis nem az én közelemben. - Félek a szamaraktól, szóval majd inkább kölcsönadom az Astont ha éppen lovacskázni van kedved. - kacsintok rá, és a tarkójára teszem a kezem, nem tudom miért, de nem csókolom meg, pedig akarom, mindennél jobban, de mint valami szerelmes kamasz, ami határozottan nem vagyok, mert az akarok lenni, de ez nem csak úgy jön, mert azt akarja az ember. - Ha nem kamu, nekünk szerinted menni fog? Józanul, egy hisztis barátnő, aki sosem lesz féltékeny akármennyi csaj is vesz majd körbe. - húzom fel a szemöldököm, de az arcomról már nem tudom tovább takargatni a mosolyt, ami őszinte, és mint egy hullámvasút repít a magasba, csak le ne szánkázzunk vele sehova.
A káromkodás kompromisszum a menekülés és a küzdés között.
Mennyivel egyszerűbb lenne csak elhúzni a picsába és jól bepiálni, hogy az érzelmek helyett az ösztöneink beszéljenek helyettünk. Itt állok, mint egy idióta és csak nézek magam elé, hol a padlót, hol Luát bámulom és próbálom eldönteni, mi lenne a helyes válasz, mivel okozok kevesebb problémát magamnak, de egyszerűen nem tudom azt mondani neki, hogy én vagyok a szőke herceged basszus, dobjuk le az ékszíjat és lazuljunk. - Ühüm – válaszolok kurtán a kérdésére, ami a riporterrel való interjún elhangzott kérdésre adott válaszomat illeti, de nem merem tovább taglalni, mik hangozhattak el azon a beszélgetésen, így is nyilván olvasta az egészet. - Barátok? – ízlelgetem a szót, miközben a konyha irányába sétálok, de nem is látom, hogy Lua is jön utánam, de megtorpan. Ez a vita már teljesen más szintet ért el és igazából már nem is tudom, mi a gyökere, mi okozta az egész vagy, hogy miért vagyunk még mindig feszültek. Ez már másról szól és bárcsak ki tudnám mondani azt, amire Lua gondol, bárcsak meg tudnám adni neki, amire vágyik, a szőke herceget fehér lovon, de én nem vagyok ilyen. Nem vagyok rá jó hatással és meg akarom védeni őt magamtól, mert félek, hogy magammal húzom a lejtőn. Ő egy jóvágású, tanult, illedelmes, gazdag férfit érdemel, nem egy ilyen semmirekellőt, aki havi jelleggel hülyére vereti magát. Mindig csak aggódna értem, plusz mivan, ha egyszer otthagyom a fogam? Nem, nem tehetem meg ezt vele. - A legjobb barátom? – nevetem el magam a megnevezés hallatán és nem azért, mert nem tartom igaznak a dolgot, vagy nem örülök neki, hogy valóban így van, sőt, az a baj, hogy ez valóban így van. Már megint őrlöm magam, de nem merem kimondani, félek a választól, félek, hogy megint jön ezzel a barát dumával és ő is közli velem, hogy valóban nem lennék mellé való, meg igazából miket beszélek? Akárhány barátnőm volt, mindegyikkel rossz vége lett, nem vagyok jó ebben. - Ja, nem egy értelmes srác – püffögök egyet mosolyogva, ismételve Lua által közölt tényeket. Hát még ő is ilyennek lát engem, egy idiótának, akivel el lehet marhulni és kész. Megértem, tényleg jók vagyunk együtt, sokat marhultunk, részegedtünk és táncoltunk, semmi felelősség vagy kötelezettség. - Másképp? – emeltem fel a tekintetem és vágyódva néztem a lányra. – Mire gondolsz? – léptem ismét felé, de hirtelen témát vált és ismét csak barátként próbál engem elképzelni. Miért dobbant fel hirtelen a szívem, amikor megkérdezte nincs-e kedvem máshogy élvezni a másik társaságát. Miért vágyom az ölelésére, miért vágyom a csókjára, basszus, hát nincs itt még fél órája sem, de akkorát változott a világ, hogy nem tudom követni az érzéseimet. - Kamu? Mi lenne… - léptem oda hozzá és megfogtam a kezeit. – Óh bakker. – sóhajtottam egyet és a fejemet odaérintettem az övéhez, majd elmosolyodtam. A szívem zakatolt, dadogtam, a lábaim reszkettek, komolyan, rosszabb, mint egy bokszmeccsen. – Mi lenne, ha nem kamu lenne? – néztem mélyen a szemeibe, majd ha ő is rám emelte a tekintetét, megrántom a vállam. – Legyek a faszom szőke herceged? Mondjuk, csak maximum egy ótvaros szamáron, le vagyok égve. – tettem hozzá és adtam az arcára egy puszit.
Annyira könnyű volt barátoknak lennünk, mert mi nem tudunk mást, csak önmagunkat adni egymással szembe. Titkok persze mindig lapultak a háttérben, de nem érdekelte a másikat, kivéve akkor, ha azzal segíthetett a másiknak. De ez most olyan dolog volt, amikor nem tudtam ténylegesen magamat adni, mert nem akartam olyan lánynak láttatni magam a szemében, akit ő szerintem nem kedvelne. Nekem fontos a barátsága, és tudom, hogy a kis kattanásom, az az őszinte érzés, ami fellobbant, most mindent tönkretehet, és lehet én leszek az aki ezt elő fogja hozni, ami baromság. De mégis itt vagyok és kiakadok olyanon, amin nem kellene, mert a hülye fejem többet gondol bele egyetlen egy éjszakába, mert tényleg többen érzetem a szavait, a tekintetét, de ezt ki kell vernem a fejemből nagyon gyorsan. Gratulálok neki, de az irónia szinte érződik a hangomban még én is talán kicsit soknak találom, de megköszöni és ahogy utána néz, annyira utálom ezt, annyira utálni akarom őt is a tegnapot is semlegesnek érezni és nem megy ami még jobban bosszant. - Te mondtad a riporternek, hogy kiegyensúlyozott a kapcsolatunk és minden tökéletes? - kérdezem, de igazából nem várok választ, igazság szerint ezek mind igazak, mert a mi kapcsolatunk ahogy volt tökéletes volt, egészen azelőtt az este előtt, minden klappolt, annyira leszartunk mindent, és csak a mának éltünk és lehet ez volt a jó. Igaza volt a kocsiban, nekem miért is kellene ennyire gyorsan felnőnöm, még lehet élnem kellene és nem azon agyalni korán reggel, vagy egész nap akár, hogy mikor jön a szőke herceg a mustangban, hogy elrabolja a szívem. A jobbik felem, csak ezt ne mondaná ki, de kimondja, amitől görcsbe ugrik a gyomrom és a pillanatokkal ezelőtti lazulni igyekvő lány, máris az lesz, aki idejött. Baszki ezt nem egyszerű, de azt akarom, hogy az legyen. Nem nevetem el magam, amikor kimondja, hogy tudni akarja mi volt az ami történt, de megtenném, mert ő nem ilyen és én csinálok belőle olyan pasit, aki lehet sosem akarna lenni, ami frusztrál. - Barátok vagyok. - mondom ki halkan, nem akarom hogy hallja, én sem akarom kimondani, de úgy érzem ez jön most, mint valami hülye előre megírt sztori, hogy legalább a barátságunk megmaradjon. Megint kicsit felcsatanok, amikor azt érzem, hogy terelni akar, pedig ezt meg kell beszélni, ennek valahogy véget kell vetni, vagy normálisan vagy máshogy, de meg kell oldanunk, különben kikészülök és megint elkezdek inni, ami nem lenne jó, nem akarok megint egyik ágyból a másikba mászni részegen és mindenkinek engedni, aki egy kicsit is szimpatikus, mert részegen ilyen vagyok. Felállva közelebb sétálok hozzá és szinte égetnek a szavai, mert önző picsának érzem magam, mert közben meg persze örülnöm kellene, hiszen ez a lépése sikeresen visszazökkentette abból a mélységből, amibe zuhant és soha nem kért segítséget, olykor el sem fogadta, amikor akartam, most meg ott vagyunk, hogy még én baszom le amiért végre megtettem, amit eddig bármikor megtettem volna érte, de mégis olyan máshogy hat. A keze után nyúlnék, de a kávéfőző hangja eltereli a figyelmem is vissza húzom magam mellé, egyik kezemet a hasam elé teszem a másikkal zavartan abba kapaszkodok. - Persze, hogy örülök, hogy ez segített neked, tudod, hogy szeretném ha végre megint helyrezökkenne az életed. - ez igaz, ebben nincsen mit tovább ragozni ezt tudhatja, bár a szavaim, amikkel idejöttem nyilván mást sugalltak. Rászánom magam egy mély levegővel, hogy kimondjam minek kell most következnie, mert ezt kénytelenek leszünk irányítani, különben ránk szakad és mindennek vége. De ő nem seg.t a közeledésével és azzal sem ahogy rám néz és megérint. Csak el akarok tűnni innen és talán motorra pattani, tök egyedül, hátha a szembeszél kivisz minden gondot a fejemből, és elfelejtem ezt az érzést, ami akkor üti fel a fejét, amikor úgy néz rám ahogy. Nem vagyok képes levenni róla tekintetem, csak amikor ellép. - A legjobb barátod vagyok. - nézek utána, amikor szerencsémre eltávolodik, mert fogalmam sincs melyik oldalam tört volna fel a latin vérem, vagy az aki szerelmes kislány akar lenni. Ő ismer, mindig pontosan úgy cselekszik, hogy nekem jó legyen és ez már szinte bosszantó, mert olyan érzésem van, mintha ezzel csak neki lenne nehezebb a velem való lét. - Sajnálom, de nem tudom egyszerűen máshogy kezelni, nem tudom mi változott de megváltozott valami és nem akarom, hogy olyan legyél, aki nem vagy. Szeretem ha önmagad maradsz és nem egy érzelmes srác, akinek ez nem komfortos. - ez nem ő és ha azzal, hogy én itt vagyok és ilyeneket nyomok az arcába ezt hozom ki belőle lehet tényleg meg kellene változtatnom a viselkedésem a közelében. Olyannak lennem, mint régen, mint azelőtt az este előtt, mint két bolond, a világ ellen, akiknek semmi nem túl sok és minden benne van a pakliban és nincsen sértődés, nincsen veszekedés, és nincsenek pillangók. - Akkor mi lenne ha élveznénk tovább, csak kicsit máshogy mint eddig? - lépek egyet felé, és itt már csak pillanataim vannak arra, hogy miként szeretném, mondhatom neki egyszerűen, hogy többet akarok és őt akarom, mert azt hiszem ez egyre élesebben kirajzolódik a fejemben, de ez nem biztos, hogy neki a legjobb lenne, hiába mondja most ezeket. Ismerem tudom, hogy mennyire szeret szabad lenni és vadulni, akárcsak én, pontosan tudom mi jár a fejében általában, de most még sejtésem sincsen róla. - Nem akarom elveszíteni a barátságod, de nem akarok olyat ráerőltetni, aki nem te vagy. Barátok vagyunk, akik mindig ott voltak egymásnak, de itt az ideje a barátságunkat, csak barátságnak tekinteni. - nem tudom hogy lett a viaskodó lányból hirtelen ennyire nyugodt lélek, de talán beláttam, hogy ez lesz a legjobb, bár nem tudom kinek, de ez tűnik jó döntésnek. - Ha kell maradok a kamu barátnőd ha bárki kérdezi, de ez csak a közönségnek maradhat így. - összeszorul a torkom, hogy konkrétan én lököm mások karjába ezzel, mert tudom, hogy le kell vezetnie, amit ezzel okozok, látom a szemeiben, a cselekedeteibe, hogy ez neki is kényelmetlen és most legszívesebben egyetlen egy dolgot tennék, de az önző lenne, megcsókolnám és megismételném azt az estét, kivételesen és először totálisan józanul.
A káromkodás kompromisszum a menekülés és a küzdés között.
Világ életemben gondom volt azzal, hogy az érzelmeimről beszéljek. Még talán Machinak sem nyíltam meg sosem, nem beszéltem neki anyámmal való kapcsolatomról, hogy miket éltem át gyerekkoromban vagy hogyan éltem meg azt, hogy lecsúsztam a csúcsról némi kiingás következtében a bokszkarrieremben. Nem is kérdezett sosem és ezt becsültem ben-ne, cserébe ő se nyavajgott nekem a saját dolgaival, néha persze volt hiszti, de inkább a családját szidta, amit végül mindig elpoénkodtunk. Most azonban azon az estén, ott a kocsiban kitárulkozott és komoly kapcsolatokról kezdett el hadoválni nekem. Nem értettem először, el is akartam engedni, biztos voltam benne, hogy ezt is a családja okozta stressz miatt adta ki magából, meg már igazából nagyon inni akartam. Miközben belépünk a lakásba is azon gondolkozom, mit fog mondani vagy miről fogunk beszélni, mert a szívem mélyén valahol én is azt érzem, hogy arról az éjszakáról beszélnünk kell. - Hát öhm…köszi – nézek rá még mindig boci szemekkel, miután gratulált a követőimhez, de nem igen tudtam hova tenni a kirohanását, olyan, mint egy eszement, egyszer feldúlt, aztán nevet, mintha ő maga sem tudná eldönteni, hogy mit akar, egyáltalán miért jött ide, telefonon is le bírt volna szúrni, ha akart volna. - Dehát, azok az én szavaim voltak – lepődök meg egy pillanatra, mikor számon kér a cikkről. Megfordulok és úgy próbálom összeszedni a gondolataimat, próbálom felidézni az interjúban elhangzottakat. - Jól érzem magam veled és te vagy a jobbik felem. Ez igaz – soroltam a kérdésekre adott válaszaimat, azt hiszem ezen a ponton arról volt szó, hogy mit szeretek benne. – Oké, nyilván az összejövetelünk dátuma meg az, ahogyan összejöttünk – ezen a ponton idézőjelet mutatok. – nem volt igaz, de minden más, ami ott elhangzott az volt – mondom neki, mielőtt leültem volna a fotelba, hogy gondolkodjam. Gondolkodnom kell, mert ezek az érzések nyúznak és nem tudom szavakba önteni, ég az arcom és a tarkóm is csak viszket, megállás nélkül vakarózok, talán ilyen érzés zavarban lenni. - Én is tudni akarom mi van köztünk – javítom ki Luát, miután megkérdezi, hogy komoly kapcsolatot akarok-e én is, de nem arra céloztam, azonban már én magam sem tudom mit akarok, de nem adok ennek hangot. Nem tudom, itt már mi jó vagy rossz válasz. - Nem váltottam témát, csak baszottul illedelmes vagyok – állapodtam meg a pultnál és onnan néztem farkasszemet a lánnyal. Mikor felmérgelem magam, mindig trágárkodok és ez most sincs másként, de azért próbálom nem megbántani Luát, nem akarom őt bántani. Nem akarok tovább erről vitázni, de azt sem akarom, hogy elmenjen. “Maldito” olyan rob-banékonyak ezek a nők. - Miért lettél volna marketing fogás? Azt hittem, örülni fogsz, hogy segíthettél helyre hozni azt, amit én elcsesztem, hogy részese leszel az életemnek és a karrierem felívelésének – nyújtottam ki felé a kezemet, majd bekapcsoltam az új kávéfőzömet. Nem akarom kávét inni, de kell valami mellékcselekvés, valamit baszottul nyomkodnom kell, hogy eltereljem a gondolataimat. Lua pedig elindul felém a konyha felé, félúton azonban megtorpan és folytatja az érzelgős szöveget pillangókról meg romantikus szarokról. - Elaltatjuk? – emelkedik meg egy pillanat alatt a szemöldököm és tapad a homlokomra a szavaitól. – Hé! Kisanyám! – lépek elé indulatosan, majd elkapom a kezét és közelről az arcába mutatok. Nem tehetek róla, ösztönös volt, bár fájdalmat próbálok nem okozni, szeretném, ha érezné a súlyát annak, amit most mondok neki. – Az nem csak egy dugás volt érted? – közel van, látom a tüzet az ő szemében is, de nem tudnám eldönteni most, hogy legszívesebben leordítana vagy szájon csapna, vagy esetleg mást tenne, amire vágyok, talán, talán nagyon. – Soha… - távolodni kezdek tőle – Soha, sose voltál csak egy dugás – elengedem a kezét és vissza lépek a pulthoz, megfordulok és megtámaszkodok rajta. - Miért ilyen nehéz ez? Ide jössz és az még egy dolog, hogy a fejemre borítod az érzelmes szar gondolataidat, de még tőlem is elvárod, hogy érzelgősködjek – magyarázom magam elé még mindig indulatosan, majd becsukom a szemeimet és arra gondolok, most bár csak egy szorítóban lennék egy idegen pasassal és csak annyi lenne a feladatom, hogy ki-verjem belőle a szart is. Sokkal egyszerűbb lenne. - Minden percét élveztem az együtt töltött estének Lua. Nem csak egy dugás volt. Nem akarom, hogy csak egy dugás legyen – sóhajtottam végül, majd a szinte csalódottan emeltem fel rá a tekintetem. Utálok megtört lenni.
Kicsit ugyanolyanok vagyunk Dave-el, mégis van egy óriási különbség, ami csak a napokban űtötte fel a fejét, folyamatosan bontakozott ki és nem akartam, hogy ez közénk álljon. sőt, nem is gondoltam rá, hogy pont ő lesz az, akivel ez majd egyszer talán gondot okoz. Barátok vagyunk, én olyan barátot még nem ismerem, mint ő, tudom, hogy nem a legszorosabban vett barátság ez, hiszen van ott több is, mint barátság, de eddig is olyan könnyen kezeltük, most meg. Kiakadok, mert meglátok valamit, amit én is megtetem vele, igaz arról korábban beszéltünk, de sosem volt szó, hogy ország világ elé tárjuk, hogy együtt vagyunk, még ha csak reklám fogásként is. Felbosszant, mi több kirobbant ez az egész, mégis, amikor meglátom, nem jönnek ki azok, amikor akkor bennem voltak, amikor megláttam a cikket. Főleg azután az SMS váltás után, én teljesen hülye vagyok. Ő laza, mint mindig, nem idegeskedik én meg egy hisztis picsa képében ugranék rá, hogy mégis magyarázza meg mi volt ez az egész. Holott ennek talán még normálisnak is kellene lennie kettőnk között. Kihasználjuk egymást, de nem úgy, hogy a másiknak ebből negatív dolga keletkezzen. Semmi érzelem, csak a friendzone, na igen én meg azt hiszem képes voltam megszeretni őt, jobban, mint egy barátot kellene. kérdésem egyértelmű, hiszen ő mondta azokat amiket a cikk írt, neki tudnia kellene miről van szó, mégis olyan egyszerűen kérdez vissza, hogy már attól mehetne fel a pumpám, de rá nézve nem emelkedik, hanem igyekszik csökkeni a hőfok a fejemben, mert tudom, hogy az a Lu nem a kedvence senkinek, ég nekem sem. Bemegyek a lakásába, ami nem jó ötlet, de a lábam visz és én a megszokások szerint cselekszem, pedig nem kellene, megbeszélhetnénk máshol is , ami nem ennyire intim és nem csak ketten vagyunk. Ki kell vernem a fejemből azt az estét, és nem gondolhatok úgy rá, ahogy most ránézek, mert egy este és egy kibaszott mondat is képes volt olyan lányt csinálni belőlem, aki hisz a pillangókban, mert érzi, pedig el akarja nyomni. Tényleg el akarom nyomni, mert tudom, hogy nem Dave lesz az neki miattam változna, és ebből nem jövünk majd ki jól, ezt már most tudom és érzem. A válasz és a magyarázat nem várat sokáig, amire csak nevetve ciccenek fel és fordulok felé. - Akkor ebben az esetben azt hiszem gratulálnom kellene a követőidhez, ami részben nekem köszönhető. – nevetem el magam, de fáj kimondani, hogy ez az egész egy egyszerű játék, aminek majd egyszer vége lesz és majd csak azt fogom észrevenni, hogy elbasztam, mindent, mert többet vittem bele, mint kellene. – Nem tudtam róla érted? Szerinted hogyan érintett engem, hogy megláttam az arcom és a tied egy cikkben, amiről egy boldog párnak festenek le minket, és tudom, hogy nem a te szavaid ezek, mert te nem nyilatkoznál így mégis tudom, hogy a háttérben azok lapulnak. - Hátat fordít én meg csak meredek utána, mert igaza van és akkor is tudtam, hogy nem jogos a felháborodásom, amikor idejöttem, de talán csak látni akartam, hogy megtudjam mennyire igaziak azok, amiket érzek és azokról is akartam tudni, amiket ő mond nekem, vagyis amiket írt. De nem csak a lazát játszotta, neki tényleg csak ennyi lett volna? Csak hallgatagom őt, ott állva a szobában és nem tudok olyan határozott lenni, mint szoktam. Félelmetes ez az érzés, hogy elveszett vagyok a saját világomban, hogy nem találom meg a helyem itt, ahol a második otthonom van, hiszen itt van Dave, de most ő is olyan fura lett számomra, szinte félelmetesen idegen. - Igaz. – felelem egyszerűen megrázva a fejem, mert nem akarom kimutatni, mennyire gyenge vagyok, mennyire nem értem mi történik velem, és nem merem bevallani, hogy baszki akarom őt, de nem úgy ahogy ő engem és ez szinte égeti a szívem. Aztán megüti a fülem egy mondat, és a mozdulat, amit utána tesz, az a mozdulat, amit azért csinál az ember, hogy az előtte lévő szavakat szinte elfeledtesse a hallgatóval. De én nem tudom, mert ezek szerint emlékszik rá, emlékszik arra, hogy ez nem olyan este volt, mint szokott ez több volt, és ezek szerint neki ennyi elég is volt. De nem játszom a dráma királynőt, nem rám vall így inkább csak ráemelem a tekintetem, amikor beszél, mert nekem most nehezen jönnek a szavak, szinte belémragadt minden, és nem segít azzal, amiket ő mond. Memorizálva és próbálva megérteni a szavait ülök le, és nézem végig, ahogyan ugyanolyan sután használja a szavakat, ahogyan az érzelmeim bennem kavarognak, fogalma sincs mit akar, ami aranyos, közben mégis bosszant ez az egész, mert vele nem lehet komoly kapcsolatom, ő nem aza srác, mi nem passzolunk úgy. - Komoly kapcsolatot akarsz? Mégis mióta? – leülök, de nem dőlök hátra, keresek egy olyan helyet, ami messzebb van tőle, nem akarok a közelében lenni, mert most talán az legnagyobb feladatom, hogy eltávolodjak tőle érzelmileg, ami hosszú idő lesz, de ő biztosan fog adni okot, hogy könnyebb legyen. - Dave ne válts témát, nem akarok inni, kurvára nem azért jöttem ide, és vezetek, nem is innék. – de nem tudom mit akarok ezzel, nem tudom folytatni, most jönne az, hogy miért csinálta azt amit, de nem tudna rá válaszolni, mert én sem tudom. - Akkor csak egy marketingfogás voltam és kész ugye? Nem gondolod komolyan, egy percig sem? – teszem fel a kérdést, miközben mégis olyan hülye lépést teszek, hogy elindulok felé. Nem túl közel, de felállok, mert nem érzem, hogy egy helybe tudnék ülni ezzel az érzéssel magamban. - Ez volt az utolsó Dave, valahogy majd elaltatjuk ezt az egészet és utána nem használjuk ki egymást, én tényleg akarok valakit, aki nem csak megdug és elköszön és nem csak barátként tekint rám, azt akarom, hogy valaki úgy nézzem rám, mint más lányra nem. Pillangókat és hülye romantikus szarokra vágyok, elbasztam a sráccal legutóbb is, nem is tudtam volna felé lépni, de mérges voltam. Még nekem is javulnom kell ilyen téren, de akarom érted? – magamtól kérdezem, de tudom, hogy ő olyan választ fog adni, amit én is mondanék, ezért is szomorít el, hogy nem ő lesz az, aki a másik felem lehetne, és most mindent elbaszok, de nekem ez nem menne így tovább. Meghülyültem, lehet korai kapunyitási vagy mit tudom én milyen parám van, elmúlik, de ameddig nem nem akarom, hogy ennyire szar legyen.
A káromkodás kompromisszum a menekülés és a küzdés között.
Sokszor eszembe jutott az este, más volt mint korábban, bár azokra túlnyomó részt nem is emlékszem. Inkább mondjuk úgy, más volt, mint a többi lánnyal. Az a szenvedély, az a vágy, nem is tudom, nem a gatyámból eredt. Sőt, megmondva az őszintét, tényleg szarul esett volna, ha azzal a szőke pincérrel kavart volna, holott korábban nem éreztem hasonlót. Kicsit a parádét is élveztem a bulin, sőt, nem is igazán haragszom Lua családjára, amiért ki nem állhatnak, bár biztos sokan vannak így ezzel. Ennél a gondolatnál a falról lehulló labdát a kezemben tartva magam elé meredtem. Jobban bele gondolva nincs is nagyon másom, csak Lua. A menedzserem és a haverjaim persze ott vannak, de az más, rájuk nem gondolok ennyit, nem alszom náluk, nem élvezem annyira az együtt töltött időt. Édesanyám mindig azt mondta, hogy egyszer majd megtalálom az igaz szerelmet, bár nem tudom, hogy az milyen lehet, vagy csak nem tudom azonosítani a dolgot, de az tuti, hogyha Machira gondolok, azt érzem a gyomromban, mintha egy hatalmasat kaptam volna Lennox Louistól vagy Alitól. Az interjún végülis azt mondtam együtt vagyunk. A vacsorán is azt tetettük és a bulin is összegabalyodtunk. Mondtunk dolgokat, de nem tudom, hogy a vágy vagy a pia mondatta-e, s igen, nem vagyok olyan érzelgős, mint amilyennek Lua akarná, de talán ez láncreakciót indított bennem is. Oké, nem hívtam fel őt azóta, hogy SMS-eztünk, de nem hiányzott a mérkőzésem előtt a melodrama, már csak pár nap van addig, nem zökkenhetek ki, erősebbnek érzem magam, mint valaha. Azt hiszem, elhívom Luát is a meccsemre, meg talán a barátnőjének is küldök egy jegyet, Lindy azt hiszem, bár szerintem ő nem kedvel engem. Hm, igazából beállhat a sorba, az interjún is azért mondtam, hogy együtt vagyok Machival, hogy javuljon a közvélemény, már, ami engem illet, nyilván nem az én ötletem volt, de nem tartottak a fejemhez fegyvert, így remélem nem lesz gondja vele Luának vagy a családjának. A frissítőm készítése közben is ezen agyaltam és egy kelletlen mosoly terült szét az arcomon. A kérdés, a miért. Miért agyalok ezen, holott kikötöttük Machival, hogy csak poén, nem komoly. Ő tartalmas kapcsolatot akar, én pedig ezt elfogadtam, tudom, hogy nem én vagyok az, akit keres, nem is lehetnék az, nem is engedném neki, hogy egy ilyen pöccsel összejöjjön, mint én. Bágyadtan néztem a mennyezet felé, mikor a semmiből dörrent meg az ajtó. Nem vártam senkit igazából és meg is lepődtem a nevem elhangzásán is, mégis egy mosollyal az arcomon tártam szélesre az ajtót és, mintha minden rendben volna, köszöntöttem Luát. Az, hogy nem üdvözöl még rendben volt, de a szavaira megvakartam a tarkóm. Ez váratlan volt. - Mire gondolsz? – kérdeztem pár másodperces szünetet tartva, mire válaszul elment mellettem, be a házba. Én fújtattam egy nagyot, mert tudtam, hogy ez kemény menet lesz, talán az eddigi mérkőzéseimhez mérten is húzós meccs. A fejemet lehajtva ballagtam be utána, mint, aki tudja, hogy rosszat csinált, majd be is csukta mögöttem az ajtót és felém fordult. Azt hiszem, nekem annyi. - Óh, az? Hát, nem gondoltam, hogy nagy ügy – nevettem még mindig símogatva a tarkómat. – Eljátszottuk a vacsorán, ahol lekaptak minket és kértek tőlem egy interjút. A menedzserem szerint jót tett a megítélésemnek – válaszoltam, miközben elővakartam a zsebemből a telómat, hogy megmutassam neki, több lett a követőm – De hát miről beszélsz? – lepődök meg és teszem is vissza a telót a zsebembe. – Tehát az nem gond, hogy a vacsin eljátszottuk a boldog párt, de ha már nekem kellene a színészkedés, az már nem segít a kapcsolat keresésedben? – kérdeztem az epres shakerrel a kezemben mutatva rá. – Nekem játék? Előadod a kocsiban, hogy szeretnél valami komoly kapcsolatot, mert már unod a futó kalandokat, de azért odahoztál a buliba valami szőke hőscincért. – fordítok neki hátat és elsétálok a szemben lévő fotelig, majd onnan vissza. Nem is tudom, szünet kellett, hogy átgondoljam a dolgot, mert úgy érzem, kicsit félreértjük egymást. - A bulin meg oké, én kezdeményeztem, de azt hittem. – nézek le egy pillanatra, mert még mindig fura ezt így kimondani, nem az én világom ez. – azt hittem még vadulni akarsz velem azelőtt, hogy megkeresnéd magadnak az igazit. Hogy ezért akarsz emlékezni, tudod, hogy én legyek az utolsó kalandod – mondtam a szavakat, majd szinte leestem a mögöttem lévő kanapéra és hüledezve néztem magam elé. Kicsit talán el is fintorogtam magam, mi ez? Mi a franc marja a mellkasomat. – Aztán még mondtam is, hogy lehet másnap is akarlak majd – rántom meg a vállamat mosolyogva im-már, visszaemlékezve a történtekre. - Te is azt mondtad, hogy akarsz másnap, most meg megint jössz ezzel a komoly kapcsolatot keresel dumával – legyintek felé, majd a mosolyom nevetésbe torkollik. – Én is – néztem fel rá végül tömören megválaszolva a kérdését, hogy mégis mi a franc ez, majd megráztam a fejem és sóhajtottam egy nagyot. - Ja, amúgy kúrvára foglalj helyet, érezd otthon magad. A fotel van meg a kanapé, a többi… hát tisztítóban van – hazudtam egy nagyot, mert a másik fotelt eladtam a neten, az ezüst berakásos dohányzóasztalt meg elvitték a tartozásaim miatt. Ezt azonban nem kell tudnia Luának, az én dolgom, rám tartozik. Bár biztos, fel fog tűnni neki a szobraim és a festményeim hiányával együtt, de majd arra is lesz valami hazugságom. - Iszol valamit? Kávé vagy egy jó Shake? A piát kidobáltam, meccs előtt nem akartam kísértésbe esni – álltam meg a pultnál immáron ránézve a lányra még mindig zavart mosollyal az arocomon. Nem tudom, mi folyik itt, milyen vita már ez, miről beszélgetünk egyáltalán.
Nem lehetnék mérges, hiszen majdnem ugyanazt játszottam, amit most ő,. mégis bosszant, hogy ennyire a tudtom nélkül cselekedett. A mi egészségünk a Machadok felé közösen meghozott döntés volt és nem egyedül hoztam meg, abban partner volt. És tudhatná, hogy én is mindenben partner vagyok, mert muszáj kivernem hamar a fejemből ezt az egészet ami letelepedett benne, de a feldühödött érzelmeim nem azt akarják. Valami egészen rossz érzésem lesz, amikor Massimo beközli a híreket én eleinte csak nevetnék rajta, de aztán amikor már olvasom is, akkor egészen már fordul meg a fejemben. Nem tudom minek nevezzem, nem haragudjatok rá, milyen jogon tenném, talán, hogy nem tudtam róla, de ez nem elég indok arra, ami legbelül hirtelen mar belém. Nem jó ötlet, de elindulok felé a kocsiba ülve még az otthoni szerelésemben, nem is gondolkodtam, hogy menjek e vagy sem, mert az agyam és a latin vérem egyszerűen adta rám a turbót, hogy szinte kilőve pilanatok vagy inkább pillanatoknak tűnő idő alatt szinte dörömböljek az ajtaján. Amikor ajtót nyit csak egyszerűen fagyok meg, mi a francot mondjak, olyan lazán kezeli, mintha ez nem lenne több, mint amit mi ketten egymással kibírunk. Igyekszem nem azonnal nekiesni, mert nem olyan vagyok, vele legalábbis nem, ő az egyetlen olyan ember az életemben, akivel mindent higgadtabban tudok kezelni. Aki nem tud felhúzni, mert ő az én nyugtatóm a rosszabb estéken és a barátom, amikor azt érzem mindenki ellenem van egy rosszabb időszakban. Eddig legalábbis így volt, de most meglátom és csak felpofoznám, amiért azt írta amit, olyan felejthetőnek állította be az estét, mintha egy lennék a sok közül. Mert az is vagyok és ez tény, nem vagyok több, mint egy gyors numera az átlagos csajok között egyetlen egy módosítással velem kapcsolatban, hogy én a barátja leszek másnap is, és tudom kezelni ezt az egészet. TUDTAM! kezelni ezt az egészet. - Együtt vagyunk? - kérdezem tőle még mit sem felmutatva neki, nem akarom, hogy tudja, hogy tudom, és ez rohadt aljas tőlem, mindig nyílt lapokkal játszottunk, de felőle most nem érzem ezt, kettősség van bennem, de meg akarom beszélni, pedig tudom, hogy nem fog menni sokáig a hidegvér mert hamar kapom fel a vizet és tényleg mély levegők után kapkodok ezért. Most higgadt fejjel kell gondolkodnom, nem szabad, hogy bármi megingasson, de ahogy végignézek rajta, hogy őt nem is zavarja ez az egész, mert itt megint csak én vagyok a hülye, aki mindent felkap és aki mindenből ügyet csinál. Olyan lány lettem, aki sosem akartam lenni, ezaz. Bemegyek az ajtón mégis, és becsukom az ajtót, majd véve egy nagy levegőt, fordulok vele szembe. - Miért van tele a sajtó azzal, hogy egy pár vagyunk Dave? A családom előtt volt erről szó, de nem arról, hogy minden oldal ettől lesz hangos. Én kapcsolatot szeretnék és ez nem fog segíteni nekem. - még nem akadtam ki, még egészen normálisan kezelem a helyzetet. a hangsúly a mégen van, és tudom, hogy amint az eltűnik lehet elvesztem a barátomat, amitől sírhatnékom van de nem olyan fából faragtak, aki már ilyenkor sírva fakad. - Tudom, hogy neked ez most egy játék, de én amit mondtam neked nem a pia miatt mondtad. - lépek felé egyet. - Tudni akarom, hogy mégis mi a franc ez? - mutatok magunkra, látni akarom mi van az ő fejében, de nem láthatok bele, csak bízom abban, hogy őszinte lesz velem.
A káromkodás kompromisszum a menekülés és a küzdés között.
Még mindig elmélyültem feküdtem a kanapén és a szemközti falnak dobáltam a teniszlabdát, amit nem rég találtam az ágyam alatt. Néha takarítanom kellene, ezért volt jó Damian, mert míg itt volt nekem, ideküldte a takarító brigádját legalább havonta egyszer és rendet raktak, igaz utána egy darabig nem találtam meg semmit. Nem csodálom, hogy kilépett az életemből, egy rakás szerencsétlenség vagyok, semmit sem csinálok jól, a közeledő mérkőzésemtől is már be vagyok szarva. Mást se csináltam hetek óta csak edzettem és ez az elmúlt négy napra különösen igaz volt. Sokat gondoltam arra a lökött lányra, meg megvallva az őszintét hiányzik is, de nagyon. Nem tudom, mi volt ez a kiakadása. Próbáltam összerakni az estét és valóban nem voltam részeg, de nem értem mit akart ezzel az SMSezéssel mondani, pedig többször átfutottam. Mit mondott a kocsiban? Hogy nem akar mostmár futó kapcsolatot, meg meg akar állapodni, okés, meg hogy emlékszik arra a varázslatos estére. Én is, jó is, hogy emlékszem, nem értem itt hol a gond. Sóhajtottam egy nagyot, ahogy megráztam a fejem, majd a szemközti falnak hajítottam a labdát, erősebben, mint kellett volna, de szerencsére sikerült utána nyúlnom és még idejében elkaptam. Az a múltkori interjú is kicsit elkavart, ha jól tudom tegnap adták le és teljesen máshogy, mint ahogy én azt leadtam, de a menedzserem szerint ennek így kell Lennie, meg kell szerettessem magam az emberekkel, hogy elfeledjék a bakijaimat, az meg hogy a Machado családdal összeboronáltak jót tesz a hírnevemnek, elméletileg új szponzoraim is lettek általa. Mindegy, nem szóltam Machinak, mert ő is kihasználta ezt a kamu kapcsolat dolgot a családjával szemben én még égtem a vacsora partin, mint, ha muszáj lett volna, tehát, lényegében az ő ötlete volt. A telefonom csörgésére figyelek fel, még a tomboló rock zene közben is hallom a konyhából, de nem igazán érdekel, nincs kedvem most senkihez, elvagyok a gondolataimmal, ami most egy új menedzseren járnak, ugyanis Damian egy valamire ráébresztett, mielőtt lelépett, hogy Pete átvert. Inkább iszok egy Shake-t, a mai edzésem nemsoká kezdődik, így talán megpörgetem kicsit magam. Sok izmot szedtem fel, mióta ismét visszatértem, a mérlegelésen is jól szerepeltem, szerintem nem lesz gond. Már a konyhában voltam, épp végeztem az epres shake-em elkészítésével, mikor dörömbölés zavart meg az ajtó irányából. Felhúztam a szemöldököm, mert igazából ott van a csengőm is, de amikor Lua hangja megcsapta a zene orgánumát elmosolyodtam. Csak ő lehet ilyen lökött, hogy már egyből ajtóstól ront a házba, én meg csak mosolygok a dolgon és elindulok az ajtó irányában. A kukucskálón kinézve látom, hogy az Astonnal érkezett, ráadásul igen sportosan is van öltözve, talán velem akar jönni edzeni, mert már lenyugodott és tudunk normálisan beszélni, talán egy-két feles is belefér majd este. - Hali Machi, mi a szitu? – kérdezem kitárva az ajtót, shakerrel a kezemben, hatalmas mosolyt eresztve a lányra, mert nem akartam egyből letámadni a telefonos beszélgetéssel. - Bejössz baba? Vagy megyünk valamerre? – kérdeztem rápillantva az autóra, bár abban sem voltam nbiztos, hogy nem egy nagy ölelésnek leszek gazdája, az is lehet, hogy rám veti magát.
4 napja nem beszéltünk, lefeküdtünk nem is tudom, hogy mi volt az az üzenetváltás, vagy minek nevezzem, aztán elengedtük. Egészen egyszerűen, mondjuk én Lindyvel kitárgyaltam, de nem éreztem, hogy okosabb lettem és ez nem a barátnőm hibája. Magamra akarom erőltetni, hogy ez semmiség volt, de mégis valamin pörgött az agyam, mint valami idióta libának, pedig ez nem volt más csak a szokásos gyors menetünk, egy kivétellel. Azok pedig a szavak voltak, amiket kimondtunk és nem volt annyi pia, hogy ezt elfelejtsük, vagyis én nem. Dave üzeneteit olvasva ő már túl is lendült az éjszakán, csak az én fejem fájdult bele egyre jobban. Ma már úgy keltem fel, hogy nem érdekel semmi, ezt el kell felejtenem. A fejem sajgott, este megszaladt a bor a szervezetembe és nem kellett volna. Egyedül voltam, és nagyon kattogott az agyam, a buli nem volt opció, mert nem akartam senkivel összekeveredeni, és tudom, hogy ha iszok és valami nyomja a lelkem keresek valakit, aki majd az ágyba nyom be, de ez most nem biztos, hogy nagyon segített volna. A telefonom éles sikítása szakította meg a semmi bámulásomat, kómás fejjel, még csak épen magamra vettem valamit, hogy elinduljak egy kávézóba, hogy ne itthon töltsem a reggelt is, mert az estének és a ferde gondolataimnak itt most véget kell vetnem. - Luana, ez komoly? Miért kell még a szennylapoknak is rólad szólnia? Egyetlen egy kérésem volt, segítek bármiben húgi, de ez nem járja. Ez a Gallardo gyerek nem tesz jót neked. Azt hittem nem komoly, hogy csak nekünk akarsz egy gyomrost adni. - azt sem tudom miről beszél, csak nézek magam elé, mire leesik, hogy miről van szó, vagyis félig, azt hiszem, hogy leesik. - Nem komoly nyugi, csak szívatni akartalak az estén. - nyögöm ki és leülök a kanapéra miközben a halántékomat masszírozva hunyom be a szemem készülve valami fejmosásra. - Akkor miért nyilatkozik rólad a srác egy tegnapi interjúban, hogy komolya a kapcsolat, az is csak kamu lenne? - azonnal kipattan a szemem és értetlenül veszem el a fülemtől a telefont, majd teszem vissza. - Mi a fenéről beszélsz Massimo, úgy, hogy én is értsem kérlek, nem tudok semmilyen interjúról, aznap óta nem is beszéltem vele, sosem voltunk együtt. - magamnak magyarázkodok vagy neki. - Átküldtem olvasd el, de nekem ne hazudj Lulu. - teszi le a telefont dühösen, de most ez érdekel talán a legkevésbé, mert nem tudom mégis mi a fene folyik most az életemben és miért rám haragszik mindenki azért amiről nem is tudok jelenleg semmit. Ahogy a cikk átjön esik le egyre jobban az állam, amikor éppen a “kapcsolatunkról” olvasok, ami tudtommal nincs is. Nem volt szó arról, hogy ezt a nagyvilág elé is megjátsszuk és ha ilyet csinál, akkor szólhatott volna, megkérdezhette volna, hogy nekem ez okés e, mert nem az. Főleg, hogy nem is vette komolyan, amiket írtam és mondtam neki, most meg előadja a hősszerelmest, és ezért komolyan megnőtt a kedveltsége, legalább valami jót is vittem az életben úgy látszik. Hívom, de nem veszi fel, ez még jobban felpezsdíti az amúgy sem nyugodt vérem és felkapom az Aston kulcsát, és elindulok vele a lakására. Szerencsétlenségére pontosan tudom, hogy ilyenkor otthon van és ha nincs tudom merre találom.
- Dave! - dörömbölök az ajtón, de nem vagyok biztos, hogy azt akarom, hogy kinyissa, reménykedek benne, hogy nincs itthon, hogy nem kell beszélnem vele, mert már komolyan kezdem azt érezni, hogy egy szappanoperába csöppentem, amiből nem tudok kijönni, pedig ki akarok.
Kezdőlap
