Isaiah & Athena

Valamilyen értelemben mindenképp elmondhattam a jelenlegi életemről, hogy könnyebb, mióta apám börtönben van. Rossz volt látni, ahogyan elveszíti önmagát, ahogyan mindannyian elveszítettük anyát. Nem tekintem magam hálátlan gyereknek, nagyon is szeretném, ha nem nyomná ennyi felelősség a vállam és nem csak nekem kellene megkeresnem a pénzt arra, hogy Davie-vel együtt meg tudjuk élni abban a lakásban, amit anya halála után sem adtunk fel. Legfőképpen pedig talán azt kellene említenem, hogy azt is szeretném, ha apám velünk lenne. Mielőtt lecsukták, látványosan megváltozott, elveszítette a józan ítélőképességét és még csak abba sem gondolt bele, hogy mi lesz velünk. Van jó oldala annak, hogy börtönben van, mert nem kell az ő szenvedése miatt mindannyiunknak szenvednünk.
Ugyanakkor rengeteg negatívummal is járt az ítéletének kihirdetése. Az adósságokat, amiket újabban tőlem vártak nem könnyítették meg az életemet, legfőképp azért, mert az öcsémet ki akartam hagyni ebből. Szerettem volna, ha nem esik baja, de voltak napok, amikor abban sem voltam biztos, hogy magamat képes lennék-e megvédeni. A rendszertelenül látogatott box edzések egy hozzám hasonló termetű nő számára gyakorlatilag nem sokat érnek. Nekem mégis valamilyen szintű biztonságérzetet nyújtott minden alkalommal, amikor megtehettem, hogy részt veszek egyen.
Mivel ma szabadnapom van és hajat vágni is csak délután fogok, Davie iskolájától hazafelé menet megfordult a fejemben, hogy talán haza kellene mennem és megengedni magamnak, hogy a délelőttöt magamra szánjam és elmenjek edzeni. Pár sarokra voltam csak a lakásunktól, amikor egy nagyon is ismerős alakot pillantottam meg, pontosan velem szemben sétálni. Már messziről láttam a férfi arcán, hogy felismert engem, én pedig valószínűleg elég csodálkozó arckifejezéssel rendelkezhettem, mert a felismerésből hirtelen mosoly lett Marco arcán.
- Szia bébi! Épp téged kereslek. - Enyhén nyálas csókot nyom az arcomra, miközben átkarolja a derekamat, én pedig szinte rögtön magam elé emelem a kezeimet, hogy eltoljam magamtól, aminek köszönhetően a mellkasát fogdosom. Neki pedig ez úgy tűnik, hogy a szándékom ellenére is épp eléggé bejön.
- Marco, hagyj békén. - Közel sem olyan szándékkal mondom ezt neki, mintha kettesben lennénk és épp arra akarnék hivatkozni, hogy ma pont fáj a fejem. Elmúltak már azok az idők, amikor én egyáltalán kettesben akartam lenni Marcoval és ma sem vagyok rá kíváncsi, hogy pontosan milyen hazugságot akar nekem beadni, vagy mire akar kölcsönkérni.
- Ne legyél már ilyen agresszív, jó? Eljöttem hozzád és beszélni szeretnék - hangjából egyszerre érződik ki erőltetett sértettség és ingerültség.
- Emlékszel rá mikor beszéltünk utoljára?
- Hát...
- Ja, fogadni mertem volna. - Erélyesebb mozdulattal igyekszem elhúzódni tőle és távol tudni magamtól őt, de ahelyett, hogy szimplán hátratántorodna és elengedne, elkapja a karjaimat, én pedig úgy érzem kénytelen leszek meghallgatni. Mély levegőt veszek - kétszer -, s hideg pillantást vetve nézek fel Marcora. - Figyelj. Nem tudom hányszor kell elmondanom neked, de nincs kedvem beszélgetni. Sem most, sem holnap.
- Most mit balhézol ennyit? - Pillantása szigorúbbá válik, nem érti a sértettségem.
- Ne az utcán csináljuk ezt, legyél szíves... - A válla eltakarja előlem a kilátást, de még így is oldalra tudom fordítani a fejem, hogy megpróbáljam felmérni vajon hány embernek csináljuk most a reggeli drámánkat és hányan szórakoznak rajtunk.
- Szóval fel akarsz menni hozzád? - Az egyik keze lejjebb csúszik a karomról, egyenesen a fenekemre. - Tőlem rendben van. - Régebben talán hatottak volna rám a szavai, vagy az, amit javasolt, most már - annak tudatában, hogy hány lánnyal csinálhatja ezt napi szinten - inkább hányni lenne kedvem tőle.
- Istenem! Engedj már el! - A hátsómon fekvő kezét könnyedén le tudom ütni onnan, a karomat azonban továbbra is a markában tartja. Egyszerre próbálok egész testemmel elhúzódni előle és a szabad kezemmel is tenni azért, hogy lefejtsem a kezét magamról. - Hagyj békén! - Egyedül csak arra tudtam gondolni, hogy Marco lerázására már nem létezik más mód, csak ha valaki elteszi láb alól, ahhoz azonban ki kellene szabadulnom a kezei közül és megkérni erre valakit. A korábbi kapcsolatunk ellenére, most már kezdtem úgy érezni, hogy fejre ejthették őt gyerekkorában, vagy kihagyta az iskolát, amiért ennyire lassú a felfogása és sem a szavaimból, sem a testbeszédemből nem fogja fel, hogy nincs most gusztusom a társaságához.

öltözet | remélem tetszik | 663 | ᗩ

Isaiah & Athena

Valamilyen oknál fogva én még őszintén képes voltam hinni abban, hogy Marco egyszer megérti, amit mondok neki. Szeretném azt mondani, hogy nem volt ilyen, amikor megismerkedtünk és hogy arra a viselkedésre, amit megvetek benne csak a későbbiek során derült fény, de nem gondolom hogy ő a körülmények áldozata lett és volt oka megváltozni - hogy lenne oka reggel, már iskolakezdés idején illuminált állapotban tántorogni az utcán. Sokkal inkább úgy látom a helyzetet, hogy ő bizony mindig is ilyen volt, amikor megismerkedtünk egyszerűen csak próbálta egy jobb oldalát mutatni nekem, hogy bedőljek neki. Azért pedig nem is hibáztathatom őt, hogy meg is tettem. Bedőltem neki a szó minden értelmében, most pedig azt kívánom bár ne lettem volna ennyire hülye és adtam volna neki egy kicsivel több időt, hogy megismerhessem őt, a rossz oldalával együtt.
Jobban belegondolva még csak nem is tudom azért hibáztatni, amiért nem azzal kezdte már a megismerkedésünk napján, hogy huszonévesen alkohol problémái vannak és a hűséget még csak hírből sem ismeri. Mind el akarjuk magunkat adni valaki olyannak, akik nem is feltétlenül mi vagyunk, de szükségünk van erre a kis csalásra, mert új munkát akarunk, új barátokat akarunk szerezni, biztosítani akarjuk, hogy tetszünk annak az illetőnek, akivel egy ágyba akarunk bújni. Ez az emberi természet velejárója és nem mondhatja nekem senki, hogy ne csinálná mind a több, mint hét milliárd ember szerte a világban.
- Tina, összetöröd a szívem, hát miért csinálod ezt velem? - Úgy grimaszol, mintha csak sírni készülne, amitől csak még butábbnak néz ki. A pillanatnyi Oscar-t érő színészi teljesítménye viszont nem jelenti, hogy egyúttal el is akarna engedni, én pedig továbbra is úgy mocorgok a kezei között, hogy ki tudjam használni, ha mégis meglazulna a fogása rajtam.
- Én is tudnék mesélni arról, hogy pontosan ki törte össze kinek a szívét. - Jelentem ki kissé paprikásan. Mióta apánk börtönben van, próbáltam én lenni az az ember Davie számára, aki a biztonságot jelenti neki és aki egyszerre képes megvédeni őt. Magam sem hittem el mindig, hogy valóban képes lennék erre, főleg mert egy olyan embertől sem tudtam megszabadulni, mint Marco - aki még Isten tudja mennyi alkohollal a szervezetében is képes volt a karjai között fogva tartani. Ha pedig ő képes erre, mit tudna tenni olyasvalaki, akinek kifejezetten az célja, hogy bántson engem, vagy épp az öcsémet?
- Tinaaa..!
- En-gedj el! - Még egy utolsó próbát tettem annak érdekében, hogy kiszabaduljak a karjaiból és kifejezetten meglepetten vettem tudomásul, hogy ugyan sikerült, de nem azért, mert én annyira ügyes voltam. Nekiütközöm a férfi mellkasának és félig oldalra is fordítom a fejemet, hogy fel tudjak rá pillantani. Egészen fel. A pillantásom azonban hamar visszavándorolt Marcora, mert nem voltam benne biztos, hogy pusztán egy teljesen idegen ember közbelépése elég lesz ahhoz, hogy végre lelépjen. Az ismeretlen férfi megjelenése, magassága és testfelépítése azonban mind olyan tényezők voltak, amelyek egyértelműen kirajzolták a nyerési esélyeket - ezt pedig még Marco is felfogta.
Összevont szemöldökökkel néztem vissza rá és egy kifejezetten szigorú pillantással, amikor képes volt engem hibáztatni azért, mert le kell lépni. Én viszont megkönnyebbülten sóhajtottam egy hatalmasat, amikor végre nem csak én szabadultam meg Marcotól, hanem mindketten az ő társaságától. A tény viszont, hogy az idegen férfi nem állt szimplán tovább, nem hagyott teljesen nyugodni, ezért sem voltam képes rögtön megköszönni neki, amit tett.
- Reméltem is, hogy nem azért lépsz közbe, hogy aztán te csinálj velem valamit. - Talán kicsit nyers volt a stílus, amivel feleltem neki, de még ezen a környéken is lehet az embernek egy kis bizalma a többiekben. Ez a férfi pedig őszintén szólva csak nem tűnt Marco típusnak, tehát automatikusan jobban is bíztam benne.
- É- - Megzavar, hogy fogja magát és letérdel elém, de amikor látom, hogy csak a bakancsaim fűzőjét köti meg, érzem, hogy kipirosodik az arcom. Nehéz úgy kemény csajnak tűnni, hogy közben két lépést nem tudtam volna megtenni esés nélkül. - Erre igazán nem volt szükség, én is be tudom kötni... - A válaszadással töltött idővel  konkrétan csak húzni akarom az időt, amíg kitalálom a kérdésére a válaszomat.
- Nem akartam elmenekülni, csak azt akartam, hogy engedjen el. Úgy értem, hogy ismerem őt... - Úgy magyarázok, hogy szinte zavarba ejt, amiért előttem térdel, holott tudom, hogy milyen magas is, amikor kiegyenesedik. - Remélhetőleg nem lesz következő alkalom, ha pedig lesz... - Lazán megvontam a vállaimat, mert tény és való, hogy az ilyesmi megeshet, főleg ezen a környéken. - Majd elkezdek kést hordani magamnál - nyilvánvalóan viccnek szántam, ez pedig a hangsúlyomból is nagyon egyértelmű volt.
- Mellesleg köszönöm. Az előbbit is és.. a fűzőket is. - Egészen határozott mosoly formálódik az arcomon, amikor a férfira pillantok és a kezemet nyújtom felé. - Athena vagyok.

öltözet | remélem tetszik | 764 | ᗩ

Isaiah & Athena

Jellemzően soha nem akartam túl sokat az élettől, mert tisztában voltam vele, hogy amellett, hogy nagyon sok energiát kell belefektetnem, nagyon nagy szerencsémnek is kellene lennie ahhoz, hogy ki tudjak törni abból a közegből, amibe beleszülettem. Ott volt anya halála, apa este azzal, hogy lecsukták és a tény, hogy az öcsémmel magunkra maradtunk. Mindezen tényezők és történések épp eléggé tragikusak voltak ahhoz, hogy ne akarjak túl nagyot álmodni, mert a végén szimplán csak akkorát estem volna, hogy az nem csak nekem fáj, hanem Davienek is. Milliomos pasiban, gondtalan életben és teljes nyugalomban tehát nem gondolkodhattam. Viszont ha jelen helyzetben kívánhattam volna valamit, akkor gondolkodás nélkül azt választottam volna, hogy kapjak még néhány centit a magasságom mellé és legyek néhány kilóval több, hogy a jobb horgom legalább annyira fájjon Marconak, mint amennyire a hülyesége nekem. Mivel a szép szóból - és gyakorlatilag a csúnyából sem - már sokadik alkalommal nem értett, úgy éreztem muszáj magamat felvérteznem valamilyen taktikával, amiből végre ő maga is képes lesz megérteni, hogy közöttünk vége, mind a két agysejtjével.
Nem állítom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor ne lett volna rá szükségem. Huszonhat évesen és azzal a háttérrel, ami nekem van, gyakorlatilag megtanulhattam már, hogy nem vagyok biztonságban - főleg annak köszönhetően, hogy még nő is vagyok. Viszont amikor Marco olyan állapotban volt, mint most is, gyakorlatilag haszontalan volt. Még arra is, hogy befogja a száját és legalább annyira taktikázzon körülöttem, hogy nem árulja el, hogy mit művelt, amikor nem velem volt. Talán az ivási szokásait képes lettem volna neki elnézni, a hűtlensége azonban már nekem is sok volt. Az ilyen és ehhez hasonló pillanatokban pedig a személyisége is, amivel kapcsolatban nem tudtam rájönni, hogy mi tetszett meg benne.
Ez pedig valószínűleg az utcán járókelők közül bárkinek nyilvánvalóvá válhat most, mivel elég hangosan adom a férfi tudtára, hogy meg akarok szabadulni - mert hogy ténylegesen csak segítséggel megy, ami nagyon is jól jön, az önérzetemnek azonban annál rosszabbul esik. Ha magamat sem tudom megvédeni, hogyan tudnék vigyázni az öcsémre? Ráadásul úgy, hogy nem egy rossz szándékkal érkező idegenről van szó, hanem Marcoról?
- Mire készülsz? - Gyanakodva pillantok fel rá, mert jelen helyzetben nem igazán tudom elképzelni, hogy mi lehet az a 'valami'. Nyilvánvalóan nem készülhet arra, hogy berángat egy sikátorba és megerőszakol fényes nappal, viszont csak azért, mert megmentett, még nem gondolhatom azt, hogy nem tökkel ütött és nem tervez valami furát. Simán elrángathatna, én pedig ellenkezni sem tudnék, maximum kiabálni.
- De az is lehet, hogy jobb az egyensúly érzékem, mint gondolod és nem fejeltem volna le a járdát. - Sokkal könnyedebb hangon kezdek magyarázni, mint ahogyan korábban megszólítottam őt. Lehet, hogy sok mindent megtanított nekem Bronx, de azért az alapvető illemmel is tisztában vagyok, így nem lehetek csak azért totál boszorkány ezzel a férfival, mert Marco felidegesített. A bosszúságomat egyébként is neki kellene tartogatnom, mert biztosan találkozunk még. - Ez milyen kérdés? - Annyira meglep, hogy elnevetem magamat. - Régen mindig hurkoltam, de egyszer csak úgy elfelejtettem, szóval most nyuszifülezek - felelem végül a furcsa kérdésre. A korábbi dühös arckifejezésem viszont most meglágyul és őszinte mosoly kúszik a szám sarkába.
- Nem az a típus... - Elhúzom a számat, s abba az irányba pillantok, amerre Marco eltávozott. Ha teljesen őszinte akarok lenni, bele sem gondoltam, hogy ezek után mire készül majd és látom-e még a nap folyamán. Ez az egész pedig csak még inkább elkeserítő volt számomra. - Ha rám is törné az ajtót, az is csak azért lenne, mert te közbeléptél. Ha meggyőzőm, hogy hagyjon békén, akkor egy hétig nem keresett volna. - Nem akarom az ismeretlen férfit hibáztatni azért, mert segített nekem, de mivel én ismerem Marcot, ezért azt is jobban meg tudom mondani, hogy 'mi lett volna, ha'. - És azt sem tudod garantálni, hogy nem holnap töri rám az ajtót - megvonom a vállaimat, miközben egy egészen kedves kifejezéssel az arcomon fordulok felé. Ha úgy is lesz, ahogyan állítom, arról már nem ő tehet majd, azt pedig nem várhatom el, hogy mostantól minden napunkat együtt töltsük.
- Ugye? - Halkan nevetve rázom meg a fejemet. Sok dolgot el tudok képzelni, de hogy Marconak támadjak egy késsel nincsen közöttük. Lehet, hogy korábban csak nagy volt a szám és nincs más megoldásom ellene, csak az, ha szóban hadakozom. - Nem hiszem, hogy találnék olyan önvédelmi tanfolyamot, amin hasznosabbat tanítanak nekem a késnél és a paprika spraynél. De lehet, hogy sokkolót kellene szereznem. - Eszemben sem volt megemlíteni, hogy mennyire tisztában vagyok a saját adottságaimmal és azzal, hogy a súlyom és magasságom nem tartoznak azon tulajdonságaim közé, amelyek elijeszthetnek másokat. - Egyébként járok bokszolni, szóval az lett volna a következő, hogy behúzok neki egyet. - Utóbbit azért éreztem fontosnak hozzátenni, mert tuti azzal jött volna, hogy akkor miért nem mutattam valamit abból a tudásból.
- Isaiah... - Halkan ismétlem utána a nevét, csak hogy jobban meg tudjam jegyezni. - Ááh... - mélyen fújom ki a levegőt, amikor tovább beszél, a pillantásom pedig a környéken jár. - Te segítettél nekem, miért te hívsz meg engem? - Beismerem, hogy nem túl szép dolog, hogy nem nézem ki belőle, hogy csak szimpla jóindulatból hív most meg, ez a környék és a tény, hogy az előbb még késekről beszélgettünk és arról, hogyan kellene velük megvédenem magamat, nem túl biztató.
- De a Tina rövidebb - jegyzem meg csípőből, és magam is kezdem kicsit úgy érezni, hogy már direktből kötözködöm vele, azt várva, hogy mikor tesz fel a cipőkötéshez hasonló kérdést.
- Szóval reggelizni szeretnél... - Mély levegőt veszek, majd finoman felvonom a szemöldökeimet és vetek egy oldalpillantást Isaiah-ra, amit lehetetlenség nem észrevenni, mert minden alkalommal fel kell néznem rá. - Ott a szemben lévő utcában van egy hely. - Hiába mondták mindig a szüleim, hogy ha mutogatok, rá fogok szokni a lopásra, most mégis felemelem a kezem és a helyes irányba mutatok. Nem gondolkodom túl sokat azon sem, hogy jön-e, vagy sem, csak megindulok a járdán a megfelelő zebra felé. - Ismerem a tulajdonost, úgyhogy nekünk biztosan finomat fog csinálni. És nem köp bele. - Vigyorogva teszem hozzá a végét. Azt már nem árulom el, hogy mivel velem érkezik, valószínűleg kedvezményt is fogunk kapni, mert ennek semmi jelentősége. Ennek az egésznek semmi jelentősége, csak Isaiah megnyugtatását szolgálja. Gondolom. Végül is az is lehet, hogy még nem is osztotta meg velem, hogy pontosan mit akar velem csinálni.

öltözet | remélem tetszik | 1040 | ᗩ

Isaiah & Athena

Kicseszett nagy igazságtalanságnak tartom, hogy nekünk nőknek gyakorlatilag 0-24-ben kellene testőrrel járkálnunk, hogy soha ne essen semmi bajunk. Igazából nem, korrigálnék. Az sem lenne elég, ha fogadott testőrünk lenne, mert néha azok a legidiótábbak akik a közelünkben vannak. Gondolok itt erősen Marcora, akinek valószínűleg nem csak én mondtam már meg, hogy pontosan hova kellene mennie és hogy mennyi esze van, mégsem ért belőle és csak próbálkozik, tovább és tovább. Ha nem hergelt volna fel ennyire már a mai napon, akkor talán képes lennék elnézni neki a dolgot. Általában ugyanis ez történt. Tudom, hogy neki sem volt tökéletes gyerekkora és hiába adja elő, hogy milyen laza élete van, amit senki nem befolyásol, ő is csak emberből van és vannak olyan dolgok, amelyek egyszerűen gyengévé teszik. Férfiként ráadásul megvannak felé azok a bizonyos elvárások, amelyek értelmében a társadalom elvárja tőle, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Lehet, hogy Marco egy görény, de nem feltétlenül csak a saját hibájából. Vannak napok, amikor el tudom neki nézni, hogy egy idióta, máskor pedig csak azt szeretném, ha eltűnne végre az életemből és nyugalmam lenne nélküle.
Nyilván szerettem volna a csaj lenni, aki elmondhatja magáról, hogy nem egy - vagy maroknyi - férfi alapján ítél meg minden más férfit, de ha volt is ebben az állításban valami, képtelen voltam az életem minden percében alkalmazni a dolgot. Nem szerettem, ha valaki hősködik mellettem, mert abból mindig csak valami balszerencsés dolog született, tehát hiába esett volna jól alap helyzetben, hogy valaki megszabadít a számomra ex pasimtól, mégsem voltam képes eléggé kifejezni ezt a hálát a pasi felé, aki úgy döntött, hogy közbelép. Talán nem tudtam volna kezelni Marcot, de akkor kitaláltam volna valamit, hogy mégis sikerüljön. Ha egész életemben arra várok, hogy valaki megmentsen, akkor a végén belekényelmesedem abba, hogy tényleg mindig lesz, aki közbelépjen. Bronx azonban nem olyan hely, ahol ez elvárható lenne és az én családi helyzetem sem olyan felhőtlen, hogy ráérjek hercegnőt játszani és várni a szőke herceget - ami az én esetemben egyébként bármilyen hajszínnel rendelkezhetett volna, mert nem az alapján döntök, amikor arról van szó, hogy vonzónak tartok-e valakit vagy sem.
- Hát persze... - A szemeimet forgatom, de nem bírok az arckifejezésemmel és hamar megjelenik egy mosoly is az arcomon. Megcsóválom a fejemet az ezer éves duma hallatán és egy fokkal kedvesebb pillantással méregetem tovább a férfit. - Elég beteg lenne, ha csak azért mentettél volna meg, hogy utána hazavigyél és feldarabolj, vagy valami hasonló. - Nem kifejezetten azért részleteztem a dolgot, hogy ötleteket adjak neki, de talán épp azért mertem megtenni, mert minimális bizalmat éreztem felé és úgy gondoltam, hogy nem ő lesz az a baltás gyilkos, vagy őrült perverz, aki majd jól megerőszakol egy sötét sikátorban. Ha valaki eleget él a megfelelő helyen, akkor egyszerűen megszületik benne az a képesség, hogy megérezze kinek érdemes a közelében maradni és kit kell úgy kerülni, mint a pestist.
- Ha ez megnyugtatja a lelkiismeretedet, akkor rendben, legyen. - Nem különösebben formálódik reakció az arcomon, mert úgy érzem felesleges lenne jópofizni. Egyrészről csak szerettem volna megköszönni a segítséget, aztán tovább állni és hagyni, hogy ő maga is élje az életét - mert nyilvánvalóan volt neki, legalább annyira, mint nekem. Másrészről pedig be kellett vallanom magamnak, hogy igenis szórakoztat valamelyest az, ahogyan beszélgetésbe elegyedtünk.
- Pedig nem tűnsz annak a nyuszifülezős típusnak. - Egyáltalán milyen típusnak tűnik? És miért gondolkodom azon, hogy milyen típusnak tűnik, amikor nem is kellene, hogy érdekeljen? Azon kapom magamat, hogy jó párral több másodperc erejéig rajta tartom a pillantásomat, mint ahogyan az jelen helyzetben indokolt lenne. Pislogok néhányat, aztán látványosan az utca másik vége felé fordítom a fejemet, majd vissza. - Egyébként mennyivel lettél boldogabb attól, hogy elmondtam, hogyan kötöm a cipőimet? - Ha nem is feltétlenül erre a konkrét kérdésre vártam választ, de minimum jó lett volna tudni, hogy miért kérdez tőlem ilyeneket. Ezt valószínűleg még a saját apám sem tudta rólam, most pedig egy teljesen idegennek mesélek róla. Ha ez nem fura, akkor semmi nem az az életben.
- Szép dolog, hogy azt gondolod, hogy a rendőröket érdekelni fogja ezen a környéken. - Keserűen nevetek fel, közben pedig határozottan rázom a fejem. - Baromira nem érdekli őket, hogy mi történik a nőkkel ezen a környéken, csak ha a saját szemükkel látják. Más dolgokkal vannak elfoglalva, nem egy veszekedő párral - sóhajtva nyomtam a kezeimet a kabátom zsebeibe. - Nem ezen a környéken nőttel fel, igaz? - Át sem gondolom teljesen, már ki is bukik belőlem a kérdés. Abból viszont, hogy ennyire hisz a rendőrségnek és annak, hogy megoldhatnák a helyzetemet, csak arra tudok következtetni, hogy nem ismerős itt Bronxban.
- Akkor mi lesz, ha miattad lesz még idegesebb és csak arra a pillanatra fog várni, hogy lelépj? Aztán jól elver, amiért más férfiakkal töltöm az időmet. Erre nem gondoltál? - Elég démoni képet festettem most Marcoról, de muszáj vagyok hozzátenni, hogy nem azért csináltam, hogy megsajnáljon engem. Apám miatt és az ő hülyesége miatt benyelt tartozások miatt sokkal veszélyesebb férfiakkal is van dolgom havi szinten. Nem a hülye ex pasim lesz az, aki miatt ijedezni fogok. - De egyébként köszi a felajánlást. - Mosoly jelenik meg az arcomon, amikor újra felpillantok rá. Ha csak ennyit tehetek annak érdekében, hogy a szavaim után később is úgy érezze, hogy helyesen cselekedett, akkor hajlandó vagyok megsimogatni kicsit a férfi egoját. Néha megérdemlik.
- Ha egy akkora férfi próbál lefogni, mint te, akkor amúgy sincs esélyem, nem? - Egészen jókedvűen tettem fel neki ezt a kérdést, mert nem éreztem szükségét annak, hogy olyan helyzeteket vázoljunk fel, amelyek talán megtörténnek, de lehet hogy soha nem fognak. Ne fessük az ördögöt a falra, ahogy mondani szokták.
- Mondanám, hogy akkor azt is ígérjük meg egymásnak, hogy nem járkálunk sötét sikátorokban, hogy ne ott találkozzunk megint, de ki tudja ezt garantálni? - Megvonom a vállaimat, miközben azon gondolkodom, hogy egészen hamar eljutottunk oda a beszélgetésben, onnan hogy sosem látjuk egymást többet egészen odáig, hogy mi történne, ha újra találkoznánk. Mivel amúgy is kiderült, hogy nem egy környékről vagyunk, valószínűleg amúgy is az első opció lesz érvényben, amint elválnak útjaink. Ahhoz azonban lényegében össze is kellene, hogy kapcsolódjanak, mert úgy volt, hogy most akkor leszek csak biztonságban, ha mellette maradok. - Nem kell hasonlótól félned, mert amúgy sem lesz pénzem arra, hogy sokkolót vegyek. - Talán nem kellene a pénzügyeimet ilyen nyíltan teregetni és bizonyos körökben az emberek valószínűleg nem is tennék meg. Viszont azon a környéken, ahol én nevelkedtem és ahol jelenleg is élek az emberek általában szerették megosztani, ha valamelyik - egyébként keveset fizető - meló bejött nekik és össze tudtak szedni annyi pénzt, hogy örömet okozzanak maguknak, vagy a családjuknak valamilyen aprósággal. Apa tartozásai mellett egy sokkoló beszerzése határozottan nem fért volna bele a költségvetésbe.
- Két hetente, vagy épp Marco kedvétől függően havonta ezt csináljuk, szóval ha jársz még a közelben, talán egyszer lesz hozzá szerencséd. - Egészen széles mosoly jelent meg az arcomon, amikor kimondtam ezeket a szavakat, mellé pedig a kezeimet is felemeltem és az egyikkel úgy csináltam, mintha csak éppen bokszolni készülnék és ki is ütnék valakit. A mozdulat a helyestől egészen messze állt, de ez az egész helyzet nem volt átlagosnak nevezhető.
- Rendben, akkor majd válogatok, Zai - Egészen szórakoztatónak találtam, hogy ennyi opciót adott nekem, holott részemről én abban sem voltam biztos, hogy lesz alkalmam mindegyiken hívni. - Jó, de mivel te küldted el Marcot, nekem kellene valahogyan meghálálnom, nem? - Előbb maga a tény, hogy közbelépett, most pedig az, hogy fizetni is akar... Szokatlan volt nekem a részéről ez a fajta lovagiasság, ugyanakkor tény és való, hogy mostanában Marco volt a közelemben az egyetlen olyan férfi, akinek a viselkedésével össze tudtam volna hasonlítani, de ha azt mondom, hogy ők ketten már ennyi ismeretség után sem versenyzenének egy súlycsoportban, akkor egészen finoman fogalmaznék.
- Akkor hívj nyugodtan annak. Vagy ha ki tudsz találni jobb becenevet, akkor oszd meg velem is. - Fő a változatosság. Máskor például nem mentem volna idegenekkel a kedvenc vendéglőmbe, de ezt a szokást most épp megtörni készültem. Ha tényleg nem feldarabolva végzem valahol, akkor tulajdonképpen nem látom értelmét, hogy miért ne egyeznék bele. Egyébként sem kellett munkába sietnem, tehát tényleg csak azzal telt volna a délelőttöm, hogy azt várom, vajon Marco kopogtat-e valamikor az ajtónkon.
- Miért te soha nem gondolkoztál még azon, hogy jobb lenne látni hogyan készítik a reggelidet? - Kérdőn pillantottam felé, amikor odaért mellém és próbáltam figyelmen kívül hagyni az érzést, hogy mennyire kicsinek érzem így magamat. Pedig a magasságom már évek óta nem változott, csak ha magassarkút vettem fel, szóval igazán megszokhattam volna már.
- Igazából semmi konkréttal. Egy turkálóban dolgozom. - Azt mégsem vallhattam be neki, hogy fodrász suliba jártam, de nem tudtam befejezni, ezért pedig feketén csinálom a dolgot. - De ha szeretnél olcsó fodrászt, akkor nekem is szólhatsz. - Halkan nevetve jegyeztem meg ezt, mert nem hittem benne, hogy neki ilyesmire lenne szüksége. Én pedig egyébként is remekül megvoltam a jelenlegi ügyfélkörömmel, ami szűk volt ugyan, de megfelelő kiegészítése a többi munkából befolyó pénznek, aminek nagy része egyébként is elúszott. - És te? - Megtorpanok, amikor egyébként is a zebrához érünk, ami fölött piros lámpa világít, én pedig nem vagyok olyan hülye, hogy megkockáztassam, hogy elüssenek.
- Ha bemegyünk ne magázódj, mert akkor nem kapsz enni. - Mosolyogva adtam a tippet, aztán elfordultam, majd a zöldre váltó lámpát megpillantva indultam el, hogy átérjünk a másik oldalra. - Ha nem itt laksz, mit kerestél a környéken? - Részben illetlenség volt ennyire konkrétan rákérdezni, részben meg úgy éreztem, hogy ki kell elégítenem magamban azt a természetes távolságtartást, ami már így is eléggé oszladozott Zai-al kapcsolatban. - Szerencsénk van, mert most még nem lesznek sokan. - Amikor megpillantottam a vendéglő kirakatát és a pirosra mázolt névtáblát, megszaporáztam a lépteimet és én nyomtam befelé az ajtót magam előtt, hogy elsőként léphessek be. - Szia Leo! - Úgy kiáltottam el magamat, mintha csak otthon lennék és amikor megpillantottam a konyhából kikukkantó arcot, oda is integettem felé. Csak ezután fordultam hátra, hogy lássam, Isaiah behozta-e már a lemaradását és kell-e még neki tartanom az ajtót. - Válassz te helyet - böktem oda félvállról, miközben én a pulthoz toppantam, hogy lekapjak róla két étlapot, amit magammal tudtam vinni a férfi által kiválasztott asztalhoz.

öltözet | remélem tetszik | 1676 | ᗩ

Isaiah & Athena

Hiába nőttem fel Bronxban, az én szüleim is azt igyekeztek megtanítani nekem, hogy nem fizikai erőszakkal szokás megoldani a problémákat és konfliktusokat. Aztán hozzátették, hogy ha valaki cikizni próbál a suliban, vágjam állon. A Cruz családban - egyúttal tehát bennem is - mindig is volt valami alaptalan önérzet, amit nem engedhettünk a földbe tiporni. Pedig egyikünk sem különleges, nem mondanám, hogy bármelyikünk kiemelkedik az intelligenciája miatt, vagy mert olyan tehetsége van, amit kamatoztathatna a jövőben. Csak egy átlagos bronxi család vagyunk, mert itt Bronxban sokan mondhatják el magukról, hogy az egyik szülőjüket már csak a temetőben látogatják, a másik meg a börtönben van. Tudom, hogy ezen a környéken nincs mit sajnálnom ezen. Kicsit talán mégis bánom, hogy pont az én apámnak kellett ilyen helyzetbe kerülnie. A mi környékünkön nem létezik olyan, hogy a megfelelő emberekkel barátkozni, mert szinte mindenki a nem megfelelő emberek csoportjába tartozik. Mégis meg akartam őt rázni és azt mondani neki, hogy két gyereke van, akik közül az egyik még a nevelésére szorul, a másik pedig nem fog tudni úgy bizonyos emberek szemébe nézni, hogy az apja egy börtönben rohad. Oké, nem kapott életfogytiglant és a bűne sem olyasmi, ami miatt meg kellene gyűlölnünk őt Davie-vel, én mégis mindig felpaprikáztam magamat, amikor rá gondoltam.
Erre az érzésre pedig gyakran jöttek az olyan tuskók, mint Marco, aki nem hogy segített volna megnyugodni, helyette csak tett az egész érzésre egy lapáttal. Hetek óta próbálok nem totál úgy állni a helyzethez, hogy márpedig a világ összes férfija egy bunkó paraszt, de baromira nem gondoltam volna, hogy ezt egy teljesen idegen példány fogja bebizonyítani. Olyannyira idegen, hogy még csak nem is a szomszédságból való. Honnan tudom ezt? Nos, onnan, hogy ha láttam volna már a környéken, biztosan megjegyeztem volna, mert a kinézete és az alkata vonzották a szemet.
- Nem, igazából nem tudom. - Elvégre nem ismerjük egymást. Mégis képes vagyok mosollyal az arcomon megrántani a vállaimat, mintha ez is egyike lenne a sokadik beszélgetésünknek, amit együtt folytattunk. Nem akarok hirtelen következtetéseket levonni és egy ilyen véletlenszerű találkozásba sem kell semmit belegondolnom, de van egy olyan érzésem, hogy ez a srác jó társaság lehet azoknak, akik kicsit is jobban ismerik nálam. Mondjuk legalább annyira, hogy tudják a nevét.
- Miért, az emberek többsége még olyan tévhitek alapján ítél meg tök idegen embereket, hogy mekkorára nőttek? És a magasság egyenértékű azzal is, hogy valaki rögtön agresszív? - Nem a válaszába akartam belekötni, szimplán érdekelt a logikája. - Néha elhiszem, hogy az emberiség még nem érett meg a pusztulásra és hogy tök rendben vagyunk, aztán feljönnek ilyen dolgok... - Halkan fújtam egyet, miközben megcsóváltam a fejemet. Nem tudom mennyire volt kedve az élet nagy kérdéseiről beszélgetni és a társadalmunk előítéletességéről, de ha már itt voltunk...
- Attól függ. Mit szeretnél tőlem, amiért újra látni akarsz? - Ilyen egyszerű. Szeretem az őszinteséget, mi pedig két kifejezetten felnőtt embernek tűntünk, akik képesek kommunikálni, még ha nem is ismerik jól egymást.
- Tudod, azt szokták mondani, hogy ha fáj is, de megszokja az ember. - A pillantásom ezúttal nem Isaiah-n állapodott meg, hanem a környéket fürkésztem, mintha csak attól, hogy rápillantok egy-egy épületre, rögtön megerősítenék, amit mondtam. - Szerintem egyébként is butaság más emberektől várni, hogy segítsenek. Mi irányítjuk az életünket és kész. - Megrántottam a vállaimat, amivel rögtön lezárnak is tekintettem a témát. Nem érdemes belemenni olyan részletekbe, mint a tény, hogy egyébként nincs meg az alkatom és a fizikai erőm ahhoz, hogy minden helyzetben meg tudjam menteni magamat. Még fegyverem sincs, hogy azzal erősítsek rá a biztonságomra. Talán rá kellene kérdeznem Tigernél, amikor legközelebb jön a lóvéért, hogy nem tud-e nekem segíteni ebben. Biztosan nyugodtabban aludnék.
- Nem terveztem még hazamenni... - Ugyan a mondandóm végére egészen elbizonytalanodom, a témánkkal kapcsolatban azonban ez igenis határozott válaszadás. Egy idegent felvinni a lakásunkba talán még nagyobb hülyeség lenne, mint nyilvános helyen maradni vele, ezért végső soron ezt a döntést már meghozták helyettem a körülmények. - Nem szeretnél véletlenül elbeszélgetni azzal a pszichopatával akkor is, amikor józan? - Nevetve tettem fel a kérdést, mert nagyon is tudtam, hogy irreális kérés lenne ez. Ráadásul Marco a másfél agysejtjével valószínűleg akkor sem értene belőle.
- Mindig reméltem, hogy egyszer valakiből keresztapát csinálhatok egyébként. - Nem volt így. De annál viccesebb volt most ezt kimondani. Arról egyébként is megvan a véleményem, hogy mennyire lehet önvédelmet gyakorolni, amikor váratlanul ránk támadnak és az én képletemben baromira nem szerepelt az, hogy ilyenkor még legyen időm célozni és gondolkodni azon, hogy pontosan hol is kellene eltalálnom a támadót. Szerintem a legtöbb hozzám hasonló termetű nő egyszerűen csak menekülni próbált volna, mindegy milyen áron.
- Jaj, ne csináld már. - Közelebb léptem, hogy finoman meg tudjam lökni a karját, ami elméletben nagyon egyszerű volt, a gyakorlatban meg csak reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak és megérez valamit abból a nyomásból, amit a karjára igyekeztem összpontosítani. Láttam és az agyam felfogta, hogy mekkora férfiról van szó, de most valahogy egészen más értelmet nyert itt mellettem.
- Akkor sokkolód sincs? Az csalódás lenne... - szórakozottan pillantottam rá, a kacsintását látva pedig némi nevetés is belefért. Nem akartam én ennyire jófej lenni vele, vagy úgy csinálni, mint aki először nehezen adja magát, de aztán annál könnyebben belemegy egy következő alkalomba. Az ilyen lányokat szokta a mamájuk olyan nevekkel illetni, ami mindenkinek sértené a fülét. Én viszont nem úgy fogtam fel a jelenlegi helyzetet, mintha csak az a két opcióm lenne, hogy  vagy eladom magamat Isaiah-nak, vagy olyan embernek tűnök a szemében, akire ráférne egy kiadós szex.
- Az biztos, hogy turisztikai értéke nincs a helynek. Úgyhogy miért tennéd? - Kissé talán értetlenül pislogtam rá. Fel voltam rá készülve, hogy a flörtöléséért megint rá kell szólnom, ugyanakkor határozottan annak a határán mozogtam, hogy éppenséggel tetszen amit mond nekem. Nem az volt az első szó, ami eszembe jutott róla, hogy elbűvölő - sokkal inkább a szexi -, de mégis annak kezdtem őt érezni.
- Akkor önként vállalkozol rá, hogy te leszel az, akiből keresztapát csinálhatok? Mondtam az előbb, hogy minden vágyam, úgyhogy ne becsülj le, csak mert nem nőttem akkorára, mint te. -  Van abban valami ön-szabotázs féle, ha éppen egy olyan pasit akarok lebeszélni egy következő találkozásról, mint Isaiah, ugye? Normális nő nem küldené el magától, amikor már nem is az első alkalommal ajánl újabb találkozót.
- Jó taktika. Így most valójában azzal mentelek meg egy veréstől, hogy hagyom, hogy meghívj valamire, igaz? A végén még te jössz majd nekem egyel - nevetve fordulok felé. Tény, hogy engem sem barlangban neveltek és ha nem is vagyok az a kifejezetten kedves és cserfes lányka, attól még némi illem szorult belém.
- A te nevedet hogy szokták becézni? - Lehet, hogy túl intim volt a kérdés, de akkor szimplán nem várok rá választ. Elvégre mindenkinek meglenne a lehetősége, hogy arra változtassa a nevét, amire szeretné, mégsem szaladgál mindenki a keresztneve egyik becézett formájával a papírjain és hivatalos dokumentumokon.
- Pedig a fiúk nem szokták annyira szeretni a konyhai dolgokat. - Davievel az utóbbi időben például kifejezetten nehéz dolgom van. Ha megkérdezem mit kér, mindig az a válasz rá, hogy neki mindegy, innentől kezdve minimum negyvenöt perc, mire kitalálom, hogy mi legyen az a 'mindegy' és újabb legalább harminc, hogy el is készüljön. A végeredmény meg persze nem jó, mert evés előtt az öcsém mégis kitalálja, hogy mit evett volna szívesen. Nem mondom, hogy nem tesz jót a gyerekvállalási szándékaimnak, hogy lényegében én nevelem a kistestvérem, de valamilyen hatással igenis van rám ez az egész - és nem feltétlenül pozitívval. - Szerintem jobb, ha abban a hitben halunk meg, hogy amíg rendesek vagyunk a vendéglátósokkal addig nem juttatják belénk a DNS-üket. - Hogy ne csak a köpködést említsem ugyebár... McDonalds shake horror sztorik és még sorolhatnám. De inkább nem teszem.
- A lakásomra - nevetem el magamat. - Senki nem akar alkalmazni, mert nem vizsgáztam le. - Ami így ilyen formában teljesen jogosnak hangzott és meg is értettem, hogy miért kaptam annyi visszautasítást. De a rendszer attól még irtó nagy kiszúrás azokkal, akiknek van némi tehetsége, de sem a körülmények, sem a pénzügyi helyzetük nem engedi meg nekik, hogy alkossanak. - Habár így is elég nagy munka lenne végig járnod a lépcsőházakat utánam. - Ez nem egyenlő persze azzal, hogy lehetetlen feladat lenne. Szimplán csak túl időigényes.
- Akkor gondolom elég családcentrikus vagy. - Nem tudom, honnan jött ez a megállapítás, elvégre a kettőnek nem kellett egybevágnia. Mégis, a szavai alapján és a korábbi megjegyzését figyelembe véve az anyukájáról, nekem az jött le, hogy Isaiah szereti a családját. - Hogy a következő életedben te is macska legyél? - Szép kilátások, mellesleg igazán vonzó ajánlat. Ki ne akarna macska lenni következő életében.
- Sosem akartál mással foglalkozni? - A családi bizniszeknek mindig csak az a hátránya, hogy nagyon bekorlátozzák az embert. Egészségtelennek gondolom, ha valakinek úgy kell ellátnia egy feladatot, hogy nem magának választotta.  Van, akinek nagyon bejön és szeretne is a szülei nyomdokába lépni és van olyan, akit kevésbé tud ez lekötni. Meg kell találni a megfelelő harmóniát.
- Ahová én járok, ott mindenképp. - Finoman megvontam a vállam, miközben hátrapillantottam Isire. Nem volt mivel felvágni abban, hogy ismernek már a környékbeli étteremtulajdonosok. Elvégre szinte mindegyikük egyidős volt apámmal, így kisgyerek korom óta ismertek már engem is. - De nem mondtam, hogy elviszlek más kedvenc helyemre is. - Persze csak szórakoztam vele. Alapból úgy volt, hogy szebb helyen szeretne velem találkozni legközelebb, de az úgysem itt van, Bronxban.
- Kénytelen lennék hinni neked, mert nem ismerlek és nem lenne okod hazudni nekem. De ha már így fogalmaztál, akkor nem, biztosan nem hinnék neked - nevetek fel jóízűen. Lehet, hogy vele fogok tölteni egy kis időt, de attól még lehetek ugyanolyan elővigyázatos. Elvégre már megbeszéltük, hogy ő is lehet baltás gyilkos, valami szuperhős komplexussal, ami miatt ilyen korán nőket ment Bronx utcáin. Érdekes hivatástudat.
Nem volt szokatlan, hogy Leo éttermébe belépjek, és az igazat megvallva még az sem lett volna szemet szúró, ha társasággal érkezem, de az már a napnál is világosabb volt, hogy ez a mostani férfi ismeretlen volt, nem csak nekem, hanem a Leo reggelizőjében már-már őskövületnek számító örök bútordarabokban - Leo barátainak, akik szinte napi rendszerességgel jöttek át hozzá.
- Általában nincsen. Egyikről sem lehet elvinni a sószórót. - Ne menjünk bele, hogy ezt hogyan oldotta meg az étterem vezetése, élén Leoval, de megoldották. Én pedig már ezerszer hallottam a történetet, amit valójában ne az én tisztem volt elmesélni. Az állammal egy viszonylag félreeső asztal felé böktem, amihez meg is indultam, hogy helyet tudjunk foglalni.
- Van preferenciád a reggelit illetően? - Vannak, akik csak az édeset szeretik reggelente, van akit rendesen megneveltek a szüleik - mondjuk engem -, és csak a sós után jöhetett az édes. Ugyan mindkettőnknek vettem el az étlapokból - amit most Isaiah elé is csúsztattam -, de nekem már régóta nem volt rá szükségem. Olyan jól ismertem Leot és a kislányát, hogy ha valami olyat kértem volna, ami gyakorlatilag rajta sincs a menünk, valószínűleg azt is megkaptam volna. De nem akartam ilyenekkel flexelni a férfi előtt, ezért mégis az étlapra tévedt a szemem, amikor éppen nem pont Isaiah-t lestem a szemem sarkából.
- Szóval szereted az állatokat... - Nem szakítottam el a pillantásomat róla, szimplán csak finoman oldalra billentettem a fejemet. - Van valamilyen rossz tulajdonságod is? - Nem szokványos kérdés volt ez, de bizonyos szempontból furdalt a kíváncsiság a válaszát illetően. Talán mégsem volt totál hülyeség belemenni ebbe a közös reggelibe?

öltözet | remélem tetszik | 1867 | ᗩ