Néma csend, és sötétség.
Vagy talán csak majdnem... A szoba ablakain a fekete sötétítő be van húzva, csupán csak egy vékony csíkban szökik be a fény, ezzel sejtelmes homályba borítva az egész szobát. A szobát, ahol egyébként olyan nagy rend van, mintha épp csak most fejezték volna be a takarítást; egy porszemet sem lehet találni, és minden katonás rendben a helyén van. Az ember akár azt is hihetné, hogy egy lány lakja ezt a szobát, hogyha egy látogatás alkalmával valaki betévedne ide. Pedig a tulaja, Yang Jian Yi száz százalékig pasiból van; igaz, ha valaki elsőre ránéz, a vézna, szinte már törékeny testalkatától, és viszonylag hosszúra meghagyott fekete hajától hihetnék azt is, hogy egy igen csúnyácska lánnyal állnak szemben.
És ez a srác most az ágya közepén kuporog, lábait felhúzva, karjaival átölelve magát kuporodik olyan picire, hogy szinte teljesen eltűnik a hozzá képest hatalmas ágyon. És most már csak néha lehet hallani egy-egy apró szipogást, ami megtöri a csendet, amibe kényszerítette magát rögtön azután, hogy hazaért, és bezárkózott a szobájába. Már szinte teljesen lenyugodott ezalatt a fél óra alatt, csak néha-néha tör rá ismét a sírógörcs, amit persze igyekszik visszafogni, de ezzel csak azt éri el, hogy a levegőt gyorsabban kapkodja, mintha csak fojtanák. És úgy is érzi magát; még a szíve is a torkában dobog, és teljesen biztos abban, hogy a pulzusa is jócskán túlhaladja a normális értékeket.
De hát erről ő nem tehet; mindig ez történik, amikor valaki az iskolába bántja őt; mert tizenhét éves létére nem képes arra, hogy megvédje magát tőlük. De főleg egy embertől. A szíve szakad meg minden egyes alkalommal, mikor a szüleik magukra hagyják kettejüket, és Wang Nian leveti azt a kedves és barátságos álarcot, amit akkor vesz fel, mikor a két család együtt van. Le sem tagadhatná, hogy mennyire fél tőle, de paradox módon mégis szereti. Mikor mellette áll, érzi, hogy szíve hevesebben ver, és nem csak a félelemtől, és akárhányszor a másik hozzáér a gyomra tíz emeletet liftezik a mélybe. Még magának sem tudja megmagyarázni, hogy miért. Miért pont Ő iránta kell ilyeneket éreznie? Hisz tudja jól, hogy ez mindig is viszonzatlan marad, ami miatt pedig csak utálja; őt is, és saját magát is.
És nem telik el olyan nap, hogy ne gondoljon erre, hogy ne gondoljon Rá; ahogy most is, hogy a pánikrohamán kezd úrrá lenni. Gondolatmenetéből azonban egy halk kopogás szakítja ki, mire Jian Yi letörli arcáról utolsó könnycseppjeit, és kissé ráncba szedi magát, hogy bárki is nyisson be, de is sejtsen semmit. Azariah ütésétől felszakadt ajkát azonban még így sem tudja elrejteni.
- Kicsim... Ébren vagy? - az anyja halk, kissé talán aggodalmas hangja zavarja meg a csendet, mire a válasz csak egy hangos nyöszörgés, ahogy a fiatal elterül az ágyán. A zár halk kattanása jelzi az ajtó csukódását, és már csak azt veszi észre, hogy besüpped maga mellett az ágy, és egy apró kéz simít végig a haján. - Jian Yi... Ezt már oda akartam adni neked, de amikor hazaértünk túl gyorsan felszaladtál, így nem volt alkalmam... - pár másodpercnyi szünetet tart, arra várva, hogy fia felemelje fejét a párnából, és rá figyeljen, de ezt sajnos még nem kapja meg, így egy apró sóhaj után, halvány mosollyal az arcán folytatja. - Biztos örülni fogsz neki... Attól az egyetemtől jött. - erre már felkapja tekintetét, az anyja mosolygó szemébe nézve, majd hatalmas barna szemei a vékony ujjak között szorongatott levélre tévednek. De csak néhány pillanatra, utána ismét egy fájdalmas nyögés kíséretében bújik vissza a párnájába.
- Nem érdekel... Úgyis azt írják benne, hogy nem vettek fel, mert nem vagyok elég jó... - még a keze lengetésével is jelzi, hogy inkább hagyja békén, és menjen a dolgára, mert ő biztos el nem mozdul innen még egy jó darabig.
- Ugyan már Kicsim... Legalább nyisd ki és olvasd el... A kedvemért... - bár nem néz rá, de biztos benne, hogy úgy néz rá, aminek sem ő, sem senki más nem tud ellenállni, így nagy nehezen ülő helyzetbe tápászkodik fel, egyszer felszisszenve, mikor sajgó csuklójára támaszkodik. És egy nagy sóhaj kíséretében, teljesen közömbösen nyitja fel a levelet, és kezdi el olvasni. De aztán... Mikor a levél végére ér, mintha már semmi baja nem lenne, és a világ tökéletes lenne, egy széles vigyor terül el az arcán, és szinte szó szerint az anyja karjaiba veti magát, úgy öleli meg.
- Ezt el sem hiszem... Felvettek!! Mehetek Párizsba. Anya... Tényleg nem, álmodom? Párizsba megyek, érted? Párizsba!!

***************

A kezében egy hatalmas, A/3-as méretű skiccfüzetet szorongatva lép be Micah Yang abba a koreai étterembe, ahová régen a szülei sokszor elvitték. Sok emlék fűzte őt ehhez a helyhez, és szerette is, mert itt nem kellett attól tartania, hogy bárki is bántja, hogy Ő bántja. És igazság szerint pedig még hiányzott is neki ez az étterem, és ezek az ízek, így nem csoda, hogy visszatérése után az első dolga volt eljönni ide.
Egyedül.
Igaz, a húga felajánlotta, hogy elkíséri, mert a lány a fejébe vette, hogy kifaggatja őt; annak ellenére is, hogy igazából hetente beszélgettek Skype-on, és szinte napi rendszerességgel váltottak üzeneteket is azalatt a néhány év alatt, mikor Jian Yi Párizsban tanult. De hát az mégsem volt az igazi, a lány személyesen akar kikérdezni tőle mindent, kezdve az ottani ételektől, az Eiffel-tornyon át, a különböző múzeumokig. Na meg persze az egyik legfontosabb kérdés; ugye tényleg olyan helyes, és művészetekben jártas pasik élnek ott, mint ahogy azt képeken, és filmekben látta. Igen, ez volt az első kérdés, amivel letámadta őt a reptéren, persze csak egy hatalmas ölelést követően, de választ még nem kapott.
És egyelőre még nem is fog. Ugyanis Micah az első néhány napot azzal szeretné eltölteni, hogy ismét felfedezi a várost, minden zugát meglátogatja, hogy biztos legyen abban, hogy emlékezete nem kopott meg. De most még csak éhes, és enni akar egy jót, hogy ízlelőbimbói felelevenítsék a régi ízeket. Azonban nem jut sokáig, még csak helyet sem tud foglalni, máris megtorpan, mikor egy ismerős szempárt pillant meg. És gyomra ismét több emeletet liftezik a mélybe, és ismét azt a régen érzett fájdalmat érzi a mellkasában. És csak nézi a rég nem látott ismerőst, egészen addig, míg az is észre nem veszi őt.
És hirtelen úrrá lesz rajta a düh. Nem is tudja, pontosan miért. Talán azért, mert azt hitte, képes volt őt elfelejteni, azt hitte, ha elég időt lesz tőle távol, akkor az iránta érzett érzései elmúlnak majd. És most, hogy ismét azokba a szemekbe néz, hirtelen késztetést érez arra, hogy odamenjen hozzá, és addig ölelje, míg el nem löki magától. Ettől pedig megijed, és ismét csak utálja magát. Mert csak ő tudja, hogy mennyire próbálkozott azzal, hogy elfelejtse őt; teljes erőbedobással tanult, és dolgozott Párizsban, hogy az évfolyamán a legjobb legyen, és ne kelljen olyanokra gondolnia, amikre nem akar, új barátokat szerzett, olyan barátokat, akik elfogadják olyannak, amilyen.
És megváltozott.
Nem csak külsőleg, hisz az idő rá is jó hatással volt, arcvonásai, testalkata sokkal férfiasabbak lettek, és hosszú fekete haját is elhagyta, rövid tincsei most már világosabban hullanak a homlokába; de belsőleg is sokat változott. Legalábbis most már képes megvédeni magát, most már nem hagyja, hogy újból megalázzák, mint annyi éve tették napi rendszerességgel. Bár most, hogy látja őt, még ebben is elbizonytalanodik; vajon képes lesz megtartani a maszkot, amit Franciaországban készített, vagy darabokra hullik, és ismét az a gyenge srác lesz, mint volt?
De még mielőtt erre választ kapna, sarkon fordul, és gyors léptekkel hagyja el az éttermet, nem is lassít, minél hamarabb a lehető legtávolabb akar kerülni attól a helytől.
És tőle; bár tudja, hogy a viszontlátást sokáig nem kerülheti el.