Az életem maga a csoda. Sok szempontból is, noha talán ezt mindenki másképpen ítélné meg. Rendőrcsaládba születtem, késői és egyetlen gyermekként. Édesapám a kerületi rendőrkapitányság megbízott sheriff helyettese volt, a mamám pedig az ottani törvényszéki és patológiai szakértő. Házasságuk tizenkettedik évében toppantam be, éppen akkor amikor már lemondtak arról, hogy valaha is gyermekük születik majd. Kifejezetten csúnya kisbaba voltam: pufók, kékes zöld és velem született, pikkelyes bőrbetegséggel, amelyet hála a remek orvosoknak nagyjából egy éves koromra kezelni tudtak. Addig úgy néztem ki, mint egy vedlés alatt álló hüllő. Mindent elég korán tanultam meg, csak éppen beszélni nem. Egészen három éves koromig egyetlen szót sem voltam hajlandó szólni, kizárólag az édesanyámnak. Nehezen boldogultak velem, sőt már azt találgatták, hogy talán néma vagyok. Nem. Pusztán azt gondolom, hogy nem volt semmi fontos, amit a világgal közölni akartam volna. Milyen különös, hogy most meg éppen azzal keresem a kenyerem, hogy a beszédemmel igyekszem meggyőzni embereket arról, ami az igazság, avagy amit én annak vélek. Világ életemben zárkózott és kicsit magamnak való kislány voltam kevés baráttal és még kevesebb bizalmassal. Az egyetlen, aki volt az Greg, a szomszédban lakó kissé furcsán pösze fiú , akivel úgy ismerkedtem meg öt évesen, hogy felmásztam a házuk előtti fára, majd fogalmam sem volt hogy jövök le onnan. Ő biztatott, hogy meg tudom csinálni, végül aztán egy lemászási siker, meg egy mai napig tartó barátság lett belőle. Talán az egyetlen és igazi barátságom. A zene iránti fogékonyságom a középiskolás években mutatkozott meg először és azóta is tartósnak bizonyult. Kevés hobbijaim egyike, hogy a közeli katolikus templom kórusában éneklem. Nem hirdetem úton-útfélen, de ettől még tény. A másik pedig a baba gyűjteményem, amely biztos nagyon gyerekesnek tűnhet mások számára, de nem nekem. Idestova tíz éve duzzasztom a gyűjteményemet, amely mostanra egy egész szobát elfoglal a lakásomban. Sokáig magam is követni akartam a mamát és patológiai pályára készültem, majd korán kiderült, hogy a vér látványa szinte hisztérikus sokkot vált ki nálam, így nem volt kérdéses, hogy más irányba fogok elindulni. A jogi egyetem lett a célom, melyet nem végeztem ugyan el Summa Cum Laude, de legalább elmondhatom, hogy korán kiderült mely irányba fogok elmozdulni. Tanársegédként a külföldi jog professzorom válását néztem és asszisztáltam végig mint lelki szemetes. Utána határoztam el, hogy nem hagyom soha többé, hogy a jó emberek veszítsenek. Mai napig mély kudarcként élem meg a bukásaimat, vagy azokat a pereket amelyben nem sikerül teljes mértékben kiharcolnom ami az ügyfelemnek jár. Minden esetben azokat képviselem akiket bántanak, soha nem azokat akik előre csörtetnek mint valami felbőszült vadkan. Két éve praktizálok magánügyvédként Manhattan nyugati részén, azon a részen amit a helyiek csak „Little Chesnut Hill” néven emlegetnek. És pontosan ennyi ideje zártam le az utolsó, öt éves kapcsolatomat, amely az egyetemen kezdődött, és amelynek már éppen itt volt az ideje, hogy véget érjen. Michael nem az az ember akiben megbízhatom, én hittem azt, hogy mégis. Anyagilag és lelkileg is kihasznált, elszívott minden energiát tőlem, miközben úgy éreztem, hogy a birtoklása legsúlyosabb árnyéka agyon nyom. Levegőt is alig tudtam mellette venni. Azóta nehezen nyitok a férfiak felé, leginkább sehogyan, és az anyukám szerint rosszul közelítem meg a dolgokat. De valahogyan nem megy másképpen. A munkámnak élek, egy két szobás tetőtéri lakásban a város szívében, egy zsebkendőnyi park tőszomszédságában. Reggelente egy gőzölgő csésze kávéval a kezemben bámulok bele a világba: huszonhét múltam, nevetőráncokkal a szemem sarkában, és az átlagos életem tengernyi problémájával. Néha én is küzdök a kilókkal, a befizetésre váró számlákkal, az asztalomon a laptopom mellett heverő ügyek aktáival, azzal, hogy mit vegyek fel, mikor tankoljam meg a kocsimat és mikor lesz időm végre nyaralni menni. Nem is emlékszem arra, hogy mikor voltam utoljára. Sok dolgon kellene változtatni, de nem akarok. Hiányzik a motiváció.