Iris egy igazán bonyolult jellem. Szüleitől örökölte a lobbanékony és szenvedélyes elhivatottságot az írás iránt, valamint az élet többi területén is jellemzik őt ezek a jegyek. Ugyanakkor néha csendes, elmerül a gondolataiban, képes hosszú órákat a kényelmes kanapéján ücsörögve tölteni, egy-egy rendőrségi jelentést áttanulmányozva.  
Nem kifejezetten társaság kedvelő, afféle magányos farkasnak lehetne leírni, akinek nincs szüksége társra. Van egy macskája és néhány szobanövénye, amelyek éppen elegek ahhoz, hogy Iris társasági életét kitöltsék. A munka révén ugyan sok emberrel kommunikál, de ezek a társalgások, kizárólag munkáról szólnak, soha nem a magánéletről.
Iris a rossz leleplezésére tette fel az életét, már gyermekkora óta erről szólnak a mindennapjai. Az összes bűnügyi krimit rongyosra olvasta, minden ezzel kapcsolatos dokumentumfilmet is többször látott már. Különös vonzalmat érez a gyilkosságok elkövetői iránt, talán szimpátiát, vagy lát bennük valamit ami benne is megvan. Egy kevés sötétség.
Amikor éppen nem dolgozik, akkor leginkább otthon ül a lakásában, vagy beleveti magát a város éjszakai életébe.
A hétköznapokon kedves, előzékeny és segítőkész, igazi mintapolgár. Amikor viszont dolgozik, soha nem mutatja a gyengéd oldalát.
A suliban leginkább fiú barátaim voltak. Nem voltam az a tipikus lány, aki rózsaszín ruhákat hord és barbie babázik. A második emeleti lépcsőforduló volt a törzshelyem, mindig egy krimi regénnyel a kezemben és egy teleírt notesszel a térdemen, lehetett megtalálni. A lányok ezt sosem értették meg. A fiúk viszont titokzatosnak gondoltak és ezért barátkoztak velem. Sokkal érdekesebb voltam számukra a piros-fekete kockás szoknyámban és a copfba fogott hajammal, mint a többi lány.A nővérem persze teljesen az ellentétem volt. Két évvel idősebb nálam, a szüleim szeme fénye, a sikeresen összehozott elsőszülött. Mostanra már feleség és anya, emellett sikeres üzletasszony. Az egyedüli szálka vele kapcsolatban anyám szemében az, hogy nem folytatta a családi vállalkozást. Helyette én, a becsúszott második boldogítom őket a jelenlétemmel.  
Apát cseppet sem zavarja, sőt, ő nagyon büszke rám. Talán jobban is szeret engem, mint a nővéremet, anyánál ez pedig pont fordítva van. Boldog gyerekkorom volt, viszont ahogy egyre idősebb lettem, úgy csúszott le a lepel a családi titkokról is. A szüleim ki nem álhatták egymást, folyton veszekedtek. Ennek ellenére nem válltak el, a mai napig együtt vannak. Anya nem tud megbocsátani apának valamiért, ami még a házasságuk előtt történt köztük. A pontos részleteket nem tudom, de talán nem is akarom megtudni.
Azért nekem is vannak barátaim, de egy kezemen meg tudnám számolni hogy kik ők. Najó, elég csak kettő darab ujj hozzá. Eléggé különbözik a személyiségünk, de mégis van bennünk valami közös, ami miatt ennyi éven át kitartott a barátságunk. Mindannyian el vagyunk rontva valamilyen szinten. Mi vagyunk a három muskétás, az örök gyerekek, az éjszaka rettenthetetlen csapata. Talán ők az egyetlen biztos pont , ami még a földön tart és nem engedi, hogy a munkám teljesen bekebelezzen engem. Na de rázódjunk is vissza a jelenbe, hiszen éppen dolgozom.
Az autóm ülésébe süppedve bámulok ki a Brooklyn-i éjszakába, az ablakon esőcseppek gyöngyöznek, míg a kávém utolsó kihűlt maradékát döntöm magamba. Órák óta ülök a régi Roverben, arra várva, hogy végre mozduljon a sötétség. Név nélküli fülest kaptam azzal kapcsolatban, hogy ma este ezen a sikátoros, lezüllött utcán egy nagy adag kokain fog gazdát cserélni. Ennek már öt órája, lassan hajnalodni kezd, nekem meg igazán el kéne mennem a mosdóba, mert a több liter kávé amit magamba öntöttem, nem segít egyhelyben tartani a hátsómat. Lerágott körmeimmel ütemesen dobolok az ajtómon, miközben szemeimet le nem veszem a sötétségről. Jól ismerem magamat, tudom, hogy addig nem mozdulok innen amíg nem történik valami. Vagy valóban megkapom azt amiért jöttem, vagy a felkelő nap sugarai fogják lefújni a nagy leleplezésemet.
Mint egy végszóra, a sötétség mozdulni látszik, az egyik sikátorból egy fekete ruhákba bújt alak olvad ki. Vállára edző táskát dobott, arcát kapucni takarja. Izgatottan mozdulok előre, Nikon gépemet az alakra irányítom és eszeveszett kattogtatásba kezdek. Hamarosan egy autó gördül az alak mellé, rendszámtábla nélkül természetesen. A sötétített üvegen keresztül lehetetlen bármit is látni. Az események innen már egyre gyorsabban történnek. A kocsiból fegyver dördül, mire a kapucnis alak összeesik. Megállok a kattogtatásban, lefagyva figyelem a jelenetet. Nem ez az első eset, hogy lövést hallok. Egy kalapos, tweed zakós férfi száll ki az autóból, tipikus maffiozó kinézete van. Újabb golyót ereszt a már amúgyis halott áldozatba, majd lehajol a táskáért és magához veszi. Viszont ez az első eset, hogy gyilkosság szemtanúja leszek. Vagyis a második, de az elsőben nem vagyok biztos. Talán csak álmodtam azt, amikor hat éves koromban, a szüleim leszúrtak a konyhakéssel egy kopasz férfit. Remegő kézzel kattintok megint a géppel. A földön fekvő alak nem mozdul. Meghalt, innen is jól látszik. A tweed zakós férfi abba az irányba fordul, ahol én tanyázok. Még levegőt venni is elfelejtek. A szívem is megáll a dübörgésben. Lehetetlen, hogy kiszúrt. Az utca legsötétebb pontján parkolok, jó pár méterre tőlük. Nem vehetett észre!
Talán elindult volna felém, ha a sikátorból nem robbant volna ki valaki. Egy fiatal srác lehet, habár a tompa utcai lámpa fényében nem látom jól. Hosszabb haját sapka takarja, pólójára bőrdzsekit húzott. Bosszúszomjas és ugyanakkor kétségbe esett a tekintete. Hangos kiáltással rohan a fegyveres felé. Nem telik bele néhány pillanatba és újabb fegyver dördül. A srác lábai összecsuklanak és eldől a társa mellé.
A tweed zakós pedig visszaül az autóba és másodpercek alatt eltűnik a helyszínről. Akkor veszem észre, hogy vissza folytottam a levegőt, amikor az utca újra csendbe borul. Hangosan kapkodok oxigén után. Tudom, hogy azonnal hívnom kellene a rendőrséget, de nem nyúlok az anyósülésre dobott telefonomért. Közelebb akarok menni. Látni akarom!
Pár percnyi néma csend után beindítom az öreg Rover motorját, majd elkezdek közelebb gurulni a két fekvő alakhoz. A kezembe veszem a fényképezőgépemet és további képeket lövök, de ezzel sem elégszem meg. Végül egy kis hezitálás után, a kilincsért nyúlok és kitárom a Rover ajtaját. Hideg hajnali levegő áramlik be a fülledt autóba, a nyakam rögtön libabőrözni kezd tőle. Óvatosan szállok ki a járműböl, majd bizonytalan léptekkel közelítem meg az alakokat. Kezemben ott szorongatom a Nikont. Amikor elég közel érek hozzájuk, hogy rendes részletfotókat készíthessek róluk, megállok. Minden csupa vér. A golyó ütötte sebekből kisebb tócsákat foglal keretbe a karmaszinvörös folyadék. Hányinger vesz rajtam uralmat, de legyűröm. Csak arra gondolok, hogy mennyire nagy elismerést kapok ezekért a fotókért holnap. Az arcom elé emelem a kamerát és kattogtatni kezdek.
Hirtelen visszahőkölök. A srác aki a hasába kapott golyót, megmozdul. Életben van!
Letérdelek mellé, a Nikont a betonra teszem.
- Hé. - megrázom a vállát. Nem reagál. A pulzusát keresem, de leginkább az én lüktető szívverésemet érzem.
Halk nyöszörgést hallok felőle majd lassan kinyitja a szemét. A vér teljesen átáztatta a ruháját.
- Kórházba kell kerülnöd minnél előbb. Perceken belül sokkot fogsz kapni. Meg tudsz mozdulni? - kezeim közé veszem az arcát, próbálok vele szemkontaktust felvenni. Fájdalmasan húzza össze a szemöldökét. Erőlködések árán, de megszólal.
- Ne... ne vigyél kórházba. Nem mehetek... - fájdalmas nyögésbe torzul az arca, az egész teste rázkódik.
- A francba! Fenébe! A francos jófenébe! - idegesen nézek az autóm, majd a földön fekvő srác felé. Mi a fenét csináljak? Mi a francot kezdjek most vele? Nem hagyhatom itt!
- Rendben. Meg tudsz mozdulni? Csak egy méter az autómig. Menni fog? - kérdezem újra a tekintetét keresve.
Válaszul bólint egyet.
- Akkor háromra. - mondom, amikor a hónalja alá nyúlok, hogy segítsek neki felállni.
- Egy, kettő...
Három!