Kedves Papa!
Tudom, ez a levél soha az életben nem fog eljutni hozzád, de ettől függetlenül sok mindent szeretném, ha megértenél. Igen, attól függetlenül is, hogy sosem fog ez a levél a kezeid közé kerülni... Jó lenne, ha halálod előtt átértékelnél magadban pár pontot. Így hirtelen a következők jutnak eszembe:

1. A fiad vagyok
Bármilyen meglepő, nem csak Ricky létezik a világon. Kettő, azaz KETTŐ gyereked van. Felépítettél egy vállalatot anélkül, hogy az ujjaidat használva el tudnál számolni kettőig? Néha sok mindent megkérdőjelezek veled kapcsolatban, és az egyik ilyen az, hogy vajon mennyit fizethettél a matektanárodnak azért, hogy átengedjen az érettségin. A nulla az nem egyenlő kettővel, de te állandóan ezt csinálod: 2x0 = 0. Törődnöd kéne a fiaiddal, és akkor talán ismernéd őket, nem pedig egymás ellen hangolni a két gyereket. Tudod mekkora fájdalmat okozol nekem azzal, hogy az öcsémet a saját biztonsága érdekében kell távol tartanom magamtól, és attól az örökségnek nevezett, erkölcsi romhalmaztól amit te felépítettél, és amire annyira büszke vagy? Az egyetlen dolog, amit tisztességesen meg tudtál csinálni és az én vagyok és Ricky, de ránk is csak a puccos, semmiről sem szóló, üres jótékonysági gálákon vagy büszke. „milyen szép két fiam van, és milyen okosak” Meg a nagy lófasz az... És igen. Időközben rájöttem már, hogy a matek a te esetedben pontosan olyan, mint másnak a szelektív hallása. Csak tetteted, hogy nem megy, amúgy meg elég ügyes fejszámoló vagy.

2. Tönkretetted a jövőmet
Kíváncsi lennék, hogy álmodban is annyira jól számolsz-e, mint ahogy a való életben. Mert ugye 2-1=1. Azzal, hogy természetesen „véletlenül” hozzávágtál egy teli vázát a jobb kezemhez – mert ugye tudtad, hogy nem azt a kezemet használom írásra – nem voltak továbbra félelmeid a jövőmet illetően, hiszen a mai napig nem tudok rendesen zenélni. Hiába volt megannyi műtét, a kezem állapota nem javult, de persze a te akaratod tökéletesen érvényesülhetett, mert a zenei karrieremről lemondhattam, és már soha többé nem tudtam eljátszani a legtöbb bonyolultabb darabot, amit annyira szerettem.

3. Üressé és élettelenné változtattál
Mi az első dolog, ami az embernek eszébe jut, ha rám néz? Naná! Eltéveszteni sem lehet... Egy szőrmébe burkolt, tökéletes viaszbábú, amit az alkotó annyira jól formált meg, hogy az embernek szinte kedve lenne megérinteni az arcát... Aminek mindig tökéletesen áll a haja, a nyakkendője pont az övcsatig ér, és az öltönyzakóra még felvesz egy bundát is, hogy stílusosnak és különlegesnek tűnjön... Hogy növelje a fényűzést. Persze soha senkinek nem árultam el, hogy a bundám egy olcsó turkálóból van, ezért a legtöbben szívtelen embernek tartanak, aki miatt ártatlan menyéteket tettek el láb alól, pedig jómagam alapvetően gyűlölöm az állatkínzást és minden kutyát legszívesebben megsimogatnék, ha nem lennék allergiás szőrükre.

4. Elérted, hogy gyűlöljem az öcsém
Legalábbis ezt hiszed. Folyamatos versenyeztetéssel szeretted volna, ha eltávolodunk egymástól, mert pontosan tudod, hogy együtt erősebbek lettünk volna nálad, és ha tehettem volna, akkor fogom a kölyköt, kilépek a luxusvilágból, magadra hagyva téged örökös nélkül... De te gyorsabb voltál, és csapdába ejtettél. Fogalmad sincs arról, hogy milyen fájdalmat élek át minden alkalommal, amikor Rickyt el kell küldenem. Sosem látod, ahogy a kemény tekintetem minden alkalommal szomorúvá válik, ahogyan elhagyja a szobámat. Nem tudod, hogy milyen fájdalmat okoz ez mind a kettőnknek.

5. Nem vagy példakép
Talán ez az egészben a legszomorúbb, de sosem akarok hasonlítani rád. Persze mindez téged miért is érdekelne, amikor tökéletesen fel tudsz használni a céljaidra, és elvezetem azt a vállalatnak nevezett mocskot, amit a nyakamba akasztottál? Kihasználod az eszem, a műveltségem, és a jó kiállásom. Hiszen ilyenkor büszke vagy rám. Mindig így mutatsz be másoknak: Az elsőszülött fiam, gyönyörű fiam, aki a családunk büszkesége.
Miért lennék büszkeség? Mert felültem egy szemétdombból felépített trónra? Mert a gyémánttal és csillogással borított szemétdomb is csak szemétdomb.

És végezetül: Nem vagy az apánk. Lehet, hogy a véredből lettünk, de semmivel sem járultál hozzá ahhoz, hogy olyanok legyünk, amilyenek vagyunk... Illetve de. Az én fejlődésemhez hozzájárultál. Miattad lett üres és jelentéktelen életem, de legalább Eric azt csinálja, amit szeretne, még ha nem is jár jó úton. Már csak az éltet, hogy rá vigyázzak akkor is, ha nem jár jó úton. Hála neked drága édesapám, közelebb kerültem az öcsémhez, mint azt valaha gondoltam volna. Talán ez az egyetlen dolog, amit ténylegesen megköszönhetek neked.

- Hogy van? – fordultam oda az orvos felé, akinek már az arcáról sikeresen leolvastam mindent. Tökéletesen emlékszem arra az estre, amikor a gyerek a fa tetejéről esett le, és ennek következtében megint be kellett rángatnunk a kórházba. Sosem fogom szerintem elfelejteni azt a jelenetet, ami most is végigfutott az elmémem...

- Ne lógj fejjel lefelé a fáról Eric! – szóltam rá a gyerekre. Mindig csak akkor hívtam Ericnek, ha éppen valami olyan dolgot művelt, amit nagyon nem kellett volna. Mert igen, feltétlenül az orra alá kellett dörgölnöm minden alkalommal, hogy én nyolc évvel idősebb vagyok, azaz nyolc évvel többnyi élettapasztalatot szívtam magamban az eddigiek során. Pontosan tudtam, hogy baj lesz abból, amit művel, mert az én homlokomon is megtalálható volt egy nagyon halvány, csillag alakú heg, amit ugyanilyen balesettel szedtem össze. Minden alkalommal, amikor rosszat csinált, figyelmeztettem rá, mert egy időben jómagam is eleven gyerek voltam, aztán pedig... Valahogy kinőttem. Most is nagyon tudalékos voltam a medence mellől, ahogyan a National Geographics új számát bújtam, hátha kiderül számomra belőle még egy olyan dolog a világról, amivel eddig még nem voltam tisztában. Általában ki is gyűjtöttem ezeket a dolgokat egy kis füzetbe, hogy később felvághassak vele a következő fogadáson a többi szülő előtt, és bevághassam a leginkább önelégült arcomat. „Én ezt is tudom, de a ti gyerekeiteknek fogalma sem volt róla”. Furcsa véleménnyel voltam akkoriban a szórakozásról, de határozottan mulattatott az ilyen helyzet.
És a következő dolog, amit hallottam az ág reccsenése, apám ordítása, a mostohaanyám féltő sikítása, és a gyerek bőgése volt. Azóta se nagyon hallottam sírni, nem kifejezetten volt jellemző rá a dolog, inkább amolyan csendben szenvedő típus volt. Először azt hittem, hogy nem túl komoly, ezért csak az orrom alatt mormoltam, hogy „én megmondtam”, mint minden alkalommal tettem ilyenkor. Például, amikor beleragadt a hajába a rágógumi, pedig előtte határozottan szóltam, hogy ne nyújtogassa. Szegény gyerek hamar megkopaszodott, és agyon szekálták miatta az óvodában... De hát így járt, amiért sosem hallgatott az idősebbre, nem?

- Tehát ez a helyzet – zárta végül rövidre az orvos a dolgokat, én pedig csak nagyokat pislogva bólogattam sűrűn, akár azok az idióta kutyák amiket a szélvédő előtt szoktak elhelyezni. Mondanom sem kell, hogy egy szót sem értettem az egészből, de ettől függetlenül pontosan tudtam, hogy mi van a kölyökkel. Már az első pillanatban éreztem, hogy sokkal nagyobb gond van itt. Pontosan ugyanez történt akkor is... Tördelte a kezét a doki, és nehezen kezdett bele a mondandóba. Meg akarta őrizni a hidegvérét, és tárgyilagosan szerette volna közölni velem azt, hogy nagy a baj.

- Bemehetek hozzá? – tettem fel az első logikusnak tűnő kérdést, mire bólintott. Onnantól kezdve is minden nap látogattam Ericet, csak éppen nem hagytam magam után nyomot. Miért is tettem volna? Addig jó neki, hogy ha utál. Minden nap megkérdeztem a dokit, hogy hogy van, de egyetlen alkalommal sem tudtam meg, hogy mi van vele, mert mindig a szemem elé kúszott a hatéves kölyök, aki leesett a fáról.
Utólag visszagondolva oda kellett volna rohannom akkor Rickyhez, de nem tettem meg. Persze ennek is megvolt az előnye, mert amíg a szüleink szarrá pánikolták magukat, addig én kihívtam a mentőt. Emlékszem, hogy mennyire megdicsért érte még az orvos is... Hogy milyen felelősségteljes fiúk van! Igazából én voltam az egyetlen, aki tisztában volt a teendőkkel, és csak idegesített a ricsaj, azért döntöttem a hívás mellett. Viszont onnantól kezdve minden nap látogattam az öcsémet.
- Na hogy van a kuglid? – kérdeztem meg tőle rendszerint, és ugyan óvatosan, de löktem egyet a nagy fején csak úgy heccből. Mert ő a pisis. Nem volt rá ennél különösebb indokom.
- Aha, már egész jól van... Legalább nem kell oviba mennem! – ja... Szerencsétlent megértettem, hogy ennyire zavarta az ovi. Biztos kurva szar lehetett, hogy visszafogták, amiért nem tudott masnit kötni. Bennem is mély nyomott hagyott volna a dolog... Mindenesetre hála nekem már az is megy neki, és minden bizonnyal hét éves kora előtt el tudja majd kezdeni a sulit. Nem volt retardált kölyök, egy percig sem kell félteni, csak az anyja állandóan bekötötte a cipőjét, vagy tépőzárasat vett neki, mert túlságosan sajnálta.
- Persze... Szerintem semmi bajod sincs – dorgáltam meg, mire csak megvonta a vállát és mosolyogva tette a szája elé a mutatóujját, amivel engem is mosolyra késztetett és ugyanígy cselekedtem, de abban a pillanatban, hogyan apám belépett én ártatlan pofát vágtam, ő pedig ordítani kezdett... Ja igen, mert ennyire jóarc vagyok. Segítettem neki lógni az óvodából is.

Szórakozottan simítottam végig a fekete tincseken már úgy századik alkalommal. Minden nap összefolyt és fogalmam sem volt arról, hogy mióta fekszik itt. Csak reménykedni tudtam minden egyes álmatlan éjszakámon, hogy időben magához tér a kölyök és nem kell majd lekapcsolni a gépekről. Nagyjából három hete alig ettem, és konkrétan éreztem, ahogyan olvadnak le rólam a kilók, a szemeim alatt sötét karikák éktelenkedtek, és borotválkozni sem sikerült rendesen... Amikor tükörbe néztem nemes egyszerűséggel csak elszörnyedtem. Utálom ugyan ,de el kellett ismernem sajnos, hogy a borosta a bánatos férfi egyik legfőbb ismertetőjele... Már azoknál, akik nem szokták meghagyni az arcszőrzetet, vagy mi. Csak tudnám, hogy egyáltalán miért ilyen értelmetlen faszságokkal próbálom meg elterelni a gondolataimat. Legalább a gyerek nem fog majd gyanút, mert úgy állandó jelleggel nyúzott szoktam lenni a sok munkától. Megint úgy éreztem magam, mintha csak kissrác lenne, és nem sok választott el attól, hogy bőgve kapjam fel a kölyköt és elvigyem valahova jó messzire, ahol majd senki sem találja meg.
Csak a szemem sarkából érzékeltem a kis rezdülést a kisujja felől, és éreztem, ahogyan lassan hatalmába kerít a sajt félelmem. Fogalmam sincs mitől féltem... Hisz ő csak egy kölyök. Az öcsém. Jobban mondva az egyetlen kistestvérem, akire nagyon komolyan vigyáznom kellene. Örülnöm kéne annak, hogy megrezzent a szempillája, de nem így teszek. Megkönnyebbülés helyett csak félelmet érzek, és talán szánalmas tett volt tőlem, de még mielőtt kinyitotta volna a szemét, gyorsan és hangtalanul iszkoltam el a szobájából, nyitva felejtve még az ablakot is, és csak remélni mertem, hogy a tompa ajtócsattanás az ő fülét már nem ütötte meg. Hogy a karakteres parfümöm illata nem maradt a ruháján. Nem akartam, hogy azt higgye támaszkodhat rám, mert akkor meg fog sérülni.