Még emlékszik arra a sok borzalomra, amit régen tett. Igyekszik nem gondolni rá, de úgy nehéz, ha álmában időnként visszaköszönnek. Pont akkor mikor már túl lenne rajtuk. Legszívesebben felpofozná magát, mert fogalma sincs miket kellett átélnie a másiknak. Most is egy ilyen álomra ébredt, meg persze a negyvenes éveiben járó nő sipítozására. -Nian Azariah Wang! Azonnal térj magadhoz, vagy elrángatlak a lépcsőn keresztül a kerti slagig! - karba tett kézzel áll az ifjú ágya mellett, aki láthatóan világát se tudja. - Chen néni, ne ilyen korán...- fordítja a fejére a párnát reménykedve, hogy az, majd kellően tompítja a hangokat - Amúgy meg nem lenne egyszerűbb helybe hozni a vizet? - dünnyögi a szemét forgatva. Na, nem mintha így akarná indítani a napot. - Abban ugyan mi lenne a jó? Felkelni felkelnél, de attól még az agyadat is helyre kéne rázni. - Imádja a nénikéjét, főleg így reggelente. Mert, az a szép, hogy a nő tényleg képes lenne kirángatni őt az ágyból -kis agyrázkódást okozva- le a lépcsőn, ki a friss levegőre, hogy ott egy hideg zuhanyba részesítse. Csak az a kár, hogy helyszínileg nem Floridában, hanem Londonban vannak. Az előbbi helyen, még nem is bánná annyira ezt az egészet. De, hogy mit is keres itt?
A szülők jobbnak látták, ha fiúk tanul valami jó modort is. Észrevették ugyan is, hogy nincs valami jó hatással rá az otthoni baráti kör. És mint minden normális szülő, jót akartak gyereküknek és, hogy hamarabb talpra állítsák és megmutassák neki az igazi életet, Londonba küldték. Hova máshova? Úgy is itt él édesapjának a húga, aki nő létére eléggé gatyába tudja szedni a család férfi tagjait.
Az őszintét megvallva először nem örült ennek az egésznek. Nem szerette, hogy valaki parancsolgatni próbál neki, így inkább saját feje után ment. Arra nem is számítva, hogy ez az apró termetű hölgyemény nem fogja ezt annyiba tűrni. Vicces, hogy talált egy olyan személyt, akitől még neki is félnie kell. Úgy se üthet vissza, mert tiszteletlenség, meg lányokat sosem mert bántani. Annyira azért ő sem állat. Talán beletelt egy jó félévbe mire összeszoktak és megbékéltek egymással.
Mikor még száműzve lett ide, fogalma se volt arról, hogy mit kezdjen magával. Aztán egyszer elkísérte Chen nénit az egyik fotózásra, amit először csak túl próbált élni, de aztán belátta, hogy annyira nem is tűnik borzalmasnak. Egyszer még lehetőséget is kapott, hogy megvillogtassa tudását, amit kifejezetten élvezett is a végére. Így talán neki köszönheti, hogy végre tudott dönteni az életével kapcsolatban.
Már lassan öt éve annak, hogy remek barátság alakult ki köztük és ezalatt az öt év alatt igen sok fejlődésen ment keresztül. Most viszont, hogy elvégezte a színész szakot végre haza mehet. Új emberként térhet vissza és próbálhat szerencsét, pont úgy, mint ahogy ezt annak idején az apjával megbeszélték. Ehhez viszont fel is kéne kelnie, mert, ha így halad lekési a gépet.
-Riri kedvesem, ugye tudod, hogy nem vár meg a gép? Még nem vagy olyan nagy sztár, hogy magán géppel repkedhess, szóval, hacsak nem akarsz itt maradni, csipkedd magad! – na, ennél se kell több, hogy kipattanjon a szeme. Már eleve a megszólítástól a falra mászik, hát még a gondolattól, hogy itt kell maradnia. Szeret ő itt lenni, szó se róla, de… azért Amerikát jobban szereti és már igen honvágya is van. Így mint, akit puskából lőttek ki, úgy indul neki a készülődésnek. Még gyorsan átellenőrzi a csomagjait és frissen, mentásan illatozva, vigyázz állásban várja a nőt a kocsi kulccsal. –Hova sietsz? Ennyire menekülnél tőlem? Még van egy óránk. – kuncog az idősebb és vállon veregeti a csendben felrobbanni készülő fiút. – Egy óra? Most komolyan képes voltál ezért felkelteni? Még aludhattam volna! – morogva rogyik le az étkezőben lévő egyik székre és az asztalra könyökölve támogatja a fejét, nehogy elguruljon. –Tudod Nian, ilyen az élet. Nem árt hozzászoknod. Meg persze ahhoz sem, hogy inkább időben kelj fel és indulj el. Ha mindig az utolsó pillanatra fogod hagyni a dolgaid, azzal csak magadnak keseríted meg az életed. – és ezt sajnos be kell látnia, hogy igaza van. Mindig, mindent az utolsó pillanatra hagy, csak úgy, mint a bocsánat kérést. Ha nem tétovázik annyit, még utolérhette volna Micah-t. Talán hihetetlen, de tényleg szándékában állt, legalább valami bocsánat félét oda köhinteni neki. Késő bánat, utána vízözön, nem de?

---
-Végre újra itthon. – jólesően szippant bele a brooklyni levegőbe, amint végre haza ért a reptérről. Elmondhatatlanul hiányzott neki ez az egész hely. Most még azt se bánta, hogy édesanyja örömében, majd halálra szorongatta rég nem látott gyermekét. Valamint, azt sem, hogy el kell mennie, abba a koreai étterembe, hogy köszöntés képp kisegítse ott dolgozó apját. Külsőre talán nem sokat változott. Talán picit megkomolyodott az arca és izmosabb lett, ezen kívül minden maradt a régi. Nem nehéz őt megismerni. Ezt abból is leszűrte, hogy egy szőke hajú fiúcska furcsán, talán kissé ijedten bámult rá. Ismerős volt neki az a szempár, de akárhogy is gondolkozik, nem jut az eszébe, hogy vajon ki futhatott el előle. Azt viszont már tudja, hogy hétfőn már is megjelenése van a DKNY-nél.