Ricky & Hai

Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.

Ráérősen léptem oda a sarokba állított, makulátlanul fekete szobában leledző egyetlen fehér királynóhöz, ami teljes mértékben elütött a szoba berendezésétől. A kezemben tartott kék ronggyal óvatosan cirógattam végig a felületét, hogy még véletlenül se karcolhassam meg hőn szeretett hangszerem. Egyetlen karcolás van rajta összesen, amit véletlenül az öcsém művelt vele. Nagyon kicsi volt és emlékszem, hetekig nem mert elém kullogni, mert pontosan tudta, hogy mennyire nagy becsben tartom a hangszert. Ettől függetlenül amúgy nem haragudtam rá, mert azért a testvéremet mindig jobban fogom szeretni egy tárgynál, és épp elég nagy volt közöttünk a korkülönbség ahhoz mindig, hogy az ő gyerekességét inkább bájosnak, mintsem idegesítőnek lássam, de amúgy sem voltam soha túl hisztis gyerek. Egyszerűen csak elkönyveltem, hogy a felnőttek hülyék, és ennyi. Amúgy ezt még most is így gondolom, pedig már én magam is 28 éves vagyok.
És hülye. Hülye, mert képtelen vagyok úgy gondját viselni annak az istenverte kölyöknek, ahogyan azt megérdemelné. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mekkora szüksége van most rám, hiszen még a saját nevére sem emlékezett amikor felébredt, ettől függetlenül pedig nem tudok teljes vállszélességgel kiállni mellette. Mondanám azt, hogy már hozzászokott, de... Nem emlékszik arra, hogy nagyjából 16 éves kora óta egyedül járja az útját, mert én a „munkára koncentrálok”.
Hatalmas sóhaj kíséretében tettem le a ruhadarabot, és rogytam le a szintén fehér székre. Mostanában csak végig szoktam futtatni az ujjaimat a zongorán, néha egy-egy billentyűzetet lenyomva. Régen azért lázadóbb típus voltam, és ugyanúgy gyakoroltam a rossz kezemmel, mint korábban, de az orvosom szigorúan megtiltotta ezt nekem mondván, hogy csak rontanék a helyzeten. Eric pedig nem tudhatja meg, hogy mi történt velem, mert apánk a markában tart. Még mindig az a legbiztonságosabb számára, ha teljes mértékben távol marad tőlem, kivéve azon az alkalmon, ami most következik majd be.
Mert azért attól függetlenül, hogy eljátszok egy szerepet, ami fogjuk rá, hogy elég jól megy már, szükségem van arra, hogy láthassam az arcát. Meg akarok győződni arról, hogy jól van, ami igazából... Marhaság. Mert tudom, hogy nincsen, és ezzel a kötelező havi pofavizitünk sem segít. Nekem pedig majdnem belesajdul a lelkem, amikor azzal az óvatos mosollyal az arcán belép hozzám. Sosem szoktam ránézni, mert akkor elgyengülök, inkább csak eljátszom, hogy percekig észre sem veszem, ő pedig ezt elhiszi. Hogy a picsába ne venném észre? Az öcsém. Azt is megérzem, ha a szomszéd utcában ólálkodik.
Szomorú kis mosoly költözött az arcomra, miközben az ujjam néha lenyomott egy fehér kis nyelvecskét a zongorán. Amikor kis szaros volt még, állandóan hajnalban átlopakodott az én szobámba, hatalmas könnyáztatta arccal, a maciját szorongatva, hogy rosszat álmodott... Én pedig állandóan az ölembe ültettem, majd addig játszottam a kedvenc dalait, amíg újra el nem aludt. Nem volt szívem visszavinni a szobájába, szóval inkább a saját ágyamba fektettem. Onnantól kezdve sosem ébredt fel. Az utolsó ilyen alkalom 14 éves korában volt, bár akkor már automatikusan az ágyamba feküdt, én pedig játszani kezdtem. Miután megsérült a jobb kezem, az ajtóm minden alkalommal zárva volt, és a zongora is eltűnt a szobámból. Ricky úgy tudja, hogy meguntam a zenélést hála az égnek.
Viszont most nagyon bizonytalan voltam. Hogyan bánthatnék egy olyan gyereket, aki a világát nem tudja, és annyira elveszett? Előre láttam, hogy megint a kiskölyköt fogom látni, amint belenézek azokba a hatalmas fekete szemekbe, és félek attól, hogy számomra talán fájdalmasabb lesz a lelkébe gázolni. Ilyenkor a fegyverem mindig visszafele sül el. Most én álmodok rosszat, aminek általában ő a főszereplője.
Egyedül a zongora tudja, hogy mennyire nehéz ezt a dolgot végigcsinálnom. Ugyanis a kottafüzetben már régóta nem dalok találhatók, hanem megannyi levél, amit az öcsémnek írtam, hogy bocsánatot kérhessek tőle. Ettől egy fokkal nyugodtabb lett a lelkiismeretem és reménykedtem abban, hogy valahol a lelke mélyén ismeri a valós gondolataimat.
Csak akkor tűnt fel, hogy már megérkezett, amikor végigszaladt egy kósza könnycsepp az arcomon, és csak reménykedek benne, hogy sikerült észrevétlenül letörölnöm azt. Túlságosan elmerültem a gondolataimban, aminek hála az ajtó csapódását nem hallottam meg, ellenben a bőrfotel nyikorgását igen. Milyen elbaszott univerzumban lehetséges az ilyesmi? Pár pillanatig rendeztem a soraim és módszeresen, kapkodva a bal kezemmel elkezdtem csépelni a billentyűket, mintha éppen csak egy zongoradarabot fejeztem volna be, de ez igazából faszság volt, mert az nyilván kihallatszott volna, de... Mindegy. Én elhittem magamnak, szóval ő is el fogja hinni nekem.
- Mikor is érkeztél? – fordultam meg végül, megköszörülve a torkom, olyan hangnemet megütve, mintha ő erőltette volna a találkozót, én nekem pedig rengeteg dolgom lenne. Igazából van is, viszont szarok rá. Minden hó 11-én négytől este nyolcig nincs programom. Tudatosan, mert akkor van a látogatási idő.
- Kezdjük az elején – sétáltam oda az asztalom másik oldalára, hogy beülhessek a „Boss” székbe. Igen, ez volt az elsőszámú fegyverem a félelemkeltésre az irányába. Olyan nemes egyszerűséggel domináltam le vele, hogy az már gusztustalan volt. Ennél már csak a formális társalgási módszer megkövetelése lett volna alattomosabb dolog. Ami talán... Annyira nem is rossz ötlet.
- Jól vagy manapság? – váltottam kínai nyelvre, ami mint tudjuk még szlengben is távolságtartóbb és ridegebb az angolnál – De ez annyira talán nem is fontos. Voltál suliban mostanában?
Ez volt a második övön aluli ütésem általában. Nem tanul túl jól, ezért minden alkalommal leépítettem az önbizalmát  a dolog miatt és közöltem vele, hogy irgum burgum lesz, ha legközelebbre nem szedi össze magát. Ezt a részét valahol komolyan is gondoltam, mert okos és tehetséges gyerek ő, nem kell ilyen faszságokkal elpazarolnia magát, na meg nekem sem volt túl egyszerű feladat apánk előtt megmásítani az eredményeit és elérni, hogy őt ne bántsa.
- Remélem összeszedted magad. Ha nem, annak súlyos következményei lesznek, Eric – mondtam neki szigorúan – Kezd fogyni a türelmem az irányodba az az igazság. Nem érdekel az állapotod. Szedd össze magad minél hamarabb, különben bajba fogsz kerülni, azt garantálom!
Ezeket a szavakat mind úgy mondtam ki, hogy egy pillantást sem vetettem rá. Felcsaptam a laptopom és úgy csináltam, mintha dolgoznék, ezzel üzenve neki, hogy tudomást sem veszek róla. Viszont igazából csak össze vissza kattingattam az asztalon, megnyitva ezzel többek között a Leauge of Legendset. Gyorsan le is némítottam a gépet, aztán pedig dühösen csaptam le, mintha csak ő idegesített volna fel. Ilyenkor sosem néztem rá. A feje mellett bámultam érzelemmentes arccal a falat. Tudtam, hogy meg fogok törni, ha egy pillantást is vetek az arcára, és nem engedhettem meg magamnak.


1 037 || outfit|| azért nagyon szeretlek Kölyköm  || dolgozószoba

Teljes sokkban ácsorgok az ajtajában, egy pillanatra se véve a fáradtságot, hogy behúzzam magam mögött a nyílászárót, majd elindulva a fotel irányába, kényelembe helyezzem magam. Csak álldogálok meredt tekintettel a küszöbének belső részén, egy pillanatra se emelve meg a tekintetemet. Várok… hogy mire?
Hogy ő legyen az, aki végre felemeli a fejét és hozzám szól.
Mert hallani akarom a hangját. Azt, hogy beinvitál. Hogy hellyel kínál, vagy alapjában véve végre valahára hallhatok tőle egy kedves szót. Nem is kell, hogy szó legyen… nem kell, hogy megkérdezze, hogy hogy vagyok? Hogy mi van velem, vagy éppen közölje azt, hogy örül, hogy lát. Hogy jól vagyok… de legalábbis jobban, mint eddig voltam. Nekem az is elég, ha csak a nevemet hallom a szájából úgy, mint azt szeretném. Amiért olyan régóta küzdök, de most hiába minden küzdelmem, egyszerűen képtelen megtörni azt a végtelenül vastag és masszív jeget, ami elidegenítette a szívét tőlem.
Jókorát nyelve végül én vagyok az, aki tesz egy-két tétova mozdulatot, s kerülve azt, hogy ténylegesen rá nézzek, halkan behúzom magam mögött az ajtót és eloldalogva a kanapéig, csak és kizárólag a zongoráját figyelem. A hangszert, ami egész életében hatalmas szerepnek örvendhetett. És nem csak neki, de nekem is ugyan olyan fontos volt… de, hogy miért? Fogalmam sincs. Nem tudnám megmondani, hiszen nincs semmiféle emlékkép róla. Csupán az érzés, egy bizonyos mértékű vonzódás a méregdrága csoda irányába, aminek képtelen vagyok magyarázatot adni. Csak tudom, hogy egykoron fontos volt számomra.
Apró kis emlékfoszlányok kezdenek el kavarogni a fejemben, minél közelebb és közelebb lépek hozzá, valamint az olyan jól ismert illatok, a bátyám illata elkezdi kitölteni az egész orrüregemet és vele együtt a fejemet is, mely minden egyes élesebb emléket követően megsajdul. Mintha egy kötőtűt próbálnának belevágni a halántékomon és a tarkómon keresztül. És bár veszettül fáj minden egyes mozdulat így, mégis erőt tudok venni magamon, hogy elcsoszogjak a fotelig, ahol minden egyes alkalommal ücsörgök, mikor látni óhajt valami miatt. Mert igen, ő mindig talál valamit amibe beleköthet velem kapcsolatban. Mintha valamilyen szinten kíváncsi lenne rám és próbálna a háttérből igazgatni, de én nem erre vágyok. Nem ilyen módon akarom kivívni magamnak a figyelmét. Többet akarok… ártatlanabbat… újra gyerek akarok lenni mellette. A kisöccse, akit régen talán szeretett, és aki fontos lehetett neki. Bárcsak tudnám, hogy mégis hol szakadt meg közöttünk minden kötelék? Mi történt? Mit tettem? Egyáltalán én tettem valamit? Talán igen.
Végül a néma csendet megtöri egy szabálytalan és inkább klimpírozásnak nevezett billentyűpüfölés, mintha csak most tért volna magához egy általam nem ismert kábulatból, hogy aztán ugyan azon a fagyos és színtelen hangján hozzám szóljon.
- Alig öt perce – vágom rá halkan, védekezőn, sokkal inkább a cipőjét bámulva, mintsem az arcát. Nem akarom tudni, hogy mit látnék most rajta a szigoron és az érzelemmentességen kívül. A feszültségem pedig abban a pillanatban ölt új alakot, hogy megemelkedik a zongoraszékről és egyre közelebb és közelebb kerül hozzám. Szinte érzem a belőle áradó ridegséget és kelletlenséget, amiért egy légtérben kell tartózkodnunk. Mintha legalábbis nem ő hívott volna be magához, hanem én voltam az, aki minden áron találkozni akart vele. Mert igen, lassan itt tartunk. Minimum időpontot kell kérnem ahhoz, hogy találkozhassak a bátyámmal, aki az ilyen alkalmakon olyan, mintha csak egy lekötözött, éheztetett oroszlán volna.
Szinte érzem, ahogy a nyakamon és a hátamon is feláll a szőr, mikor helyet foglal az asztalának túloldalán. Nem csak a kezem, de az arcizmaim is meg-megremegnek, egyre lejjebb szegett fejem pedig ide-oda mocorog, ahogy az előttem lévő fa felületen próbálok olyan pontokat találni, amivel elvonhatnám a figyelmemet a  rossz érzésekről. Valójában olyan vele egy térben tartózkodni, mintha folyamatosan gyengülnék. Minden jónak nevezhető, kellemesnek tartott érzéstől megfoszt. Mintha vákummal szívnák ki nemcsak belőlem, de az egész közegből a jót.
Már épp reagálnék a kérdésére, mikor rögtön lecsapja a témát, mondván ez nem számít. Persze, hogy nem számít, miért is számítana? És ezen a ponton emelem először rá a riadt gyerekekére emlékeztető tekintetemet. Miért kell mindig, minden egyes alkalommal ezt játszania? Miért kell halálra rémítenie? Miért kell elhitetnie velem azt, hogy nem vagyok senki, hogy nem számítok? Hogy nem érek semmit?
- Tu…. tudod, hogy halasztanom kell egy évet… amiért nem voltam, mármint… - dadogom a körmöm mellett lévő kis bőrt tépkedve, olykor-olykor az alsó ajkamat rágcsálva zavaromban – túl sokat hiányoztam és túl nagy volt a lemaradásom. Nem tudtam volna behozni – ezen a ponton pedig felhúzva a vállaimat hódolok be neki. Pont úgy, ahogy egy fiatalabb, tapasztalatlanabb kutya szokta a vele szemben álló, magát felfújó domináns másikkal szemben. Mert ez a legjobb döntés ilyenkor, még ha bele is döglök a büszkeségem miatt… ó, a fenébe is Eric, valld már be magadnak, hogy a büszkeséged ezer meg egy éve cserben hagyott!
És végül csak odaszúr ahol tudja, hogy a legjobban fáj. Nem érdekli az állapotom és fogy a türelme velem kapcsolatban. Mintha legalábbis én tehetnék mindenről.
- Sajnálom. Nem akartam csalódást okozni – egyre gyorsuló levegővétellel próbálom hűteni magam és minden apró kis szégyenérzetemet legyűrni magamban. Megállás nélkül kántálom, hogy bármit gondoljon, nem az én hibám. Hogy nem miattam állok – vagy éppen nem állok – úgy, ahogy kellene. De nem tehettem mást, az iskola vezetőségének egyöntetű döntése az volt, hogy csak a következő évben térek vissza az iskolába, addig pedig fontos, hogy összeszedjem magam minden értelemben. Csupán egy baj van az egész sztoriban. Míg ők a javulásomat várják és remélik, azt, hogy kiheverem a történteket és egészségesen térek vissza, addig a tulajdon bátyám azt várja, hogy jobban tanuljak. Hogy teljesítsek. Mert a név az nyilván kötelez.
Ujjaim vadul markolnak rá a fotel karfájára és érzem, ahogy kellemetlen, fémes íz önti el a számat, ahogy fogaim egészen mélyre vájnak a nyelvemben. Ezzel valójában egy-egy feltörni akaró könnycseppet igyekszek magamban tartani, hiszen mélységesen dühít és elszomorít az, hogy megint itt tartunk. A bátyámra nem számíthatok.
- Miért nem zongoráztál? – engedek meg magamnak én is egy kérdést, de pont olyan halkan teszem fel, hogy szinte meg se hallani azt. Mégis könnyebbnek érzem magam utána noha tudom jól, hogy felesleges próbálkozás. Mert minden, ami ebben a szobában történik és hozzám köthető, az felesleges.
Mint én magam.

Szószám:: 999| ***

Ricky & Hai

Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül.

Minden alkalommal csak elnéztem a feje mellett, amiből ő könnyedén szűrhette le azt, hogy rá sem akarok nézni, pedig ilyesmiről szó sem volt soha. Egyszerűen csak képtelen voltam arra, hogy a szemébe nézzek, miközben olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket én magam sem tartottam igaznak. Mert Eric távolról sem volt rossz gyerek, egyáltalán nem erről van szó. Egyszerűen csak én voltam képtelen még úgy kezelni ezt a kapcsolatot, ahogyan kellett volna. Ha apám elhiszi, hogy Eric nekem egy gyengepont, akkor minden bizonnyal ott fog támadni, ahol nekem a legjobban fáj, ezt pedig nem akarom megvárni akkor sem, ha szerencsétlent ezért lelkileg egy kicsit tönkre kell tennem. Szeretném azt hinni, hogy legalább gyűlöl annyira, hogy ne okozzon neki fájdalmat ez a helyzet, de minden alkalommal, amikor meglátom az őzikeszemeit, rá kell jönnöm, hogy ez nem így van. Fél tőlem. Fél a saját bátyjától. Valahol ez egyszerre nyugtat meg, és szomorít el olyan szinten, hogy kedvem lenne kitépni a saját nyelvem minden alkalommal, amikor úgy beszélek vele, ahogy.
De nekem fontos volt az élete és a fizikai biztonsága. Ezért is ültem be részben a cég aligazgatói cégébe, és nem mondom, egy kicsit várom már a pillanatot, amikor átvehetem apám helyét, holott egyáltalán nem szeretem ezt csinálni... De legalább én becsületesen és jól csinálnám, nem mindenféle gusztustalan feketemunkával. Igazából csak azért érdekelne, hogy ez kiderül vagy sem, mert onnantól kezdve buknám a saját kezűleg megkeresett vagyonom, mert mégiscsak „benne voltam” az ügyben. Onnantól kezdve Eric mögé sem tudnék állni a hülyeségeiben. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy mit gondol arról a helyzetről. Hogy csak úgy elrendeződik minden maga körül? Egyszer talán ki kéne majd ábrándítanom.
- Remek – morogtam neki oda az orrom alatt, miközben összeszedtem a leginkább köcsög énemet. Erre mindig nagyjából hat másodpercem volt, és ilyenkor az éppen viselt ruhadarab zsebébe süllyesztettem a kezem. Most ez egy bársonyzakó volt. Ha Ericcel találkoztam, mindig figyelnem kellett a zsebekre és a bőrkesztyűre, mert ő rengeteg dolgot nem sejt, de jobb is így neki. Nem kell teljesen porrázúzni a gyerekkorát, mert ő csak egy kölyök. Biztos vagyok benne, hogy van róla egy kép, amit az apjáról alkotott, és ha ez nem feltétlenül negatív, akkor azt nem akarom tönkretenni. Nagyon régóta nem beszéltünk arról, hogy milyen szálak fűzik a faterjához, ezért nem alaptalanul vontam le azt a következtetést nagyban fellélegezve, hogy talán semmilyenek... Tényleg az lenne a legjobb jelen esetben. Ettől függetlenül sem akartam megkockáztatni azt, hogy talán mégis jó a kapcsolatuk – apámmal a munkán kívül másról szándékosan nem beszélek – mert azzal csak magam alatt vágnám a fát. Attól függetlenül, hogy Eric az öcsém, és mondhatni bármit megtennék érte, érdemes saját magamra is vigyáznom, mert ha megütöm a bokámat, akkor minden bizonnyal nem lesz már oltalmazója neki sem. Mert talán annak számítok annak ellenére is, hogy elég durva eszközökhöz folyamodok néha.
Tökéltesen tisztában voltam azzal, hogy az állapota nem engedte meg azt, hogy rendesen tanuljon, ettől függetlenül olyan szigorúan néztem rá, mint szülő a rossz gyerekére. Leszámítva azt, hogy Eric nem egy rossz gyerek, én meg borzalmas szülő lennék... Szóval mondhatni teljesen alaptalan volt a rosszalló pillantás, hiszen ha az ember öccse történetesen elég durva amnéziát szenved el, akkor nem az lesz az első, hogy jelesre vizsgázzon minden tárgyból az egyetemen... Viszont az én szerepem nem a megértésről szól jelenleg.
- Remélem hamar összekapod magad – mondtam neki olyan vészjósló hangon, hogy már-már saját magam is megijedtem tőle. Valahol ez volt a cél. Akkor lehetek számára is hiteles, ha olyan dolgokat mondok ki, amit egyébként soha nem tennék. Pontosan ezrét is folytattam – Mert ha ez nem történik meg, otthagyod a sulit. Nem viccből jársz oda. Ha nem veszed komolyan, akkor beépülsz a cégbe.
Annyi fenyegetést sűrítettem a hangomban, amennyit csak tudtam. Nem lettem volna ellene annak, hogy az öcsém is itt dolgozzon, de egyelőre rendbe akartam hozni azt a kibaszott szemetet, amit apám művelt ezzel a hellyel. Az a baj, hogy soha életünkben nem voltunk keményen dolgozó emberek. Valaki, anno megalapította a Wang’s Companyt, mert segíteni akart az embereken. Mi ezt az ambíciót és jótettre való hajlamot már nem tudtuk átélni, hiszen egy aranyábányba születtünk bele mindannyian a dédapámtól kezdve. Viszont ezen a ponton hazudtam Ericnek. Sosem lehetne teljes értékű örökös, mert csak a féltestvérem, és én vagyok az első szülött fiú. Mindig az első gyerek kapta a nyakába ezt a szart, és talán pontosan ez volt az oka annak is, hogy ennyire elcsesződött mindent. Talán a nagynénénk alkalmasabb lett volna az igazgatásra, ha nem lett volna nő, és... Előbb született volna apámnál. Akkor mind a ketten mentesültünk volna a sok szar alól, én zenélhetnék, és a testvéremmel nem lenne ilyen borzalmas kapcsolatom sem.
- Mást sem csinálsz... – morogtam az orrom alatt, és ez valahol mondjuk igaz is volt. Szerettem volna elhinni, hogy olyan dolgot tanul, ami érdekli is, és legalább egy olyan egyetemet választ, aminek az óráira szívesen bejár, de a jegyei elég kiábrándítóak voltak, főleg az én folyamatosan kitűnő bizonyítványomhoz képest. Nem várom el tőle, hogy ugyanezt a szintet hozza, de jó lenne tudni, hogy nem kényszerből választotta a képzést, vagy pedig azért, mert jobb nem jutott eszébe.
A kérdésére viszont hirtelen megállt a kezem az egéren. Nem számítottam rá, igazából sosem hagytam beszélni, csak összeszidtam, aztán elküldtem a gyereket. Egyetlen alkalommal sem volt arra lehetősége, hogy bármilyen kérdést feltegyen nekem, éppen ezért is lepett meg annyira, hogy egy pillanatra lehullott az érzelemmentes maszkom és elkövettem azt a hibát, hogy szinte azonnal a bőrkesztyűs kezemre pillantottam. Mivel elég egyedi stílusom van, és alapvetően másképp öltözködöm, mint a velem egykorú férfiak – gondolok itt a most viselt, fényes szaténanyagból készült zakómra – szóval nem volt nehéz betudnia annak, hogy megint elkapta az agyamat valami nyakatekert divatirányzat, ami igen, még nyáron is bőrkesztyűt hordat velem, a negyven fokban... Legalábbis előtte mindenképp. Ha meglátja a rengeteg heget, ami a kézfejemet borítja, akkor minden bizonnyal lebuknék és onnantól kezdve már nem tudnám annyira könnyen megóvni őt, mert apánk megoldaná, hogy ne tudjak róla semmit.
- Erről már beszéltünk az amnéziád előtt – sóhajtottam fel – Fogalmam sincs, mennyire emlékszel abból, hogy zongoráztam, de a dolog lényege az, hogy már nem szeretek zongorázni.
Mert igen. Egyszerűbb letagadni a dolgot, még ha bele is sajdul a szívem, mint beismerni neki, vagy önmagamnak a nyilvánvalót. Ahelyett, hogy összepakoltam volna a cuccaimat, magam mögött hagyva az örökségemet, hogy az álmomnak élhessek, inkább gyáván bújtam be a pénz és a biztonság mögé... Na meg mi lett volna Erickel, hogy ha nem viszem el a céget? Akkor minden bizonnyal ő élné meg most azoknak a dolgoknak a nehézségeit, és én akármennyire bolog lehetnék attól, hogy azt csinálom, amit szeretek, valahogy nem tudnék teljes életet élni azzal a tudattal, hogy az öcsém miattam szenved... Na nem mintha most nem erről lenne szó, de akkor is.
- Ellenben neked nem ártott volna megtanulnod egy hangszeren játszani – vetettem oda neki – Vagy legalább kipróbálni egyet. Magasabb lenne most a művészeti értéked.
Persze igazából csak kötekedni akartam vele, pontosan tudom, hogy ha valakinek nincsen hozzá tehetsége, akkor onnantól kezdve cseszheti a dolgot, úgymond.
- Ettél valamit idefele? – sóztam oda neki azért valami olyan kérdést is, amivel egy kicsit a hogyléte felől érdeklődhetek. Egy picit talán reménykedtem a nemleges válaszban, hátha legalább enni tudunk majd normális testvérpár módjára, ha már mást nem csinálunk úgy.


1 198|| outfit|| azért nagyon szeretlek Kölyköm  || dolgozószoba