Egy mindig szertelen, pajkos, lökött kis csacsi gyerek volt hajdanán, magában hordozva egy fiúgyermek minden létező rosszaságát és jóságát egyaránt. Fára mászott, hogy onnan leesve tanulja meg milyen a valódi fizikai fájdalom. Tépte a szülei idegeit, hergelte az utcájukban lévő kutyákat. Kővel dobálta az autókat, szemetelt. De épp ugyan ennyi szeretetet is volt képes adni, főként édesanyjának akihez úgy bújt még tizenéves korában is, mint egy szeretetéhes kiskutya. Mosolygós, vidám természetű gyerek volt, de ázsiai vonásai ellenére meglehetősen nyugatinak tűnő szemeiben ott csillogott a valódi rosszasága. Mert való igaz, neki a szeme se állt jól.
Tanulásban mutatott szorgalma ellenére az élet minden más területén lustaság jellemezte. Sose takarított, ha családi programról volt szó léhán legyintett és fittyet hányva a kötelességekre, inkább elkóborolt valamelyik sokadik haverral.
Az utolsó utáni pillanatokig küzdött a bátyja szeretetéért és azért, hogy végre valahára úgy viselkedjenek ahogy illik. Igazi testvérekként. Úgy, ahogy arra kiskorából is emlékszik... mikor nem számított a pénz, mikor nem volt lényeges, hogy ki mit fog örökölni a családi vagyonból vagy épp milyen szerepet szán nekik az apjuk. De legfőképpen azokra az időkre vágyott vissza, mikor nem érdekelte senkit az, hogy csak féltestvérek.
Lázadó, akaratos tinédzserré cseperedett, életének rögös útvesztői pedig a mai napig kísértik. Hűtlen barátok, régi ellentéteket a mai napig felemlegető személyek. De bármennyire is rejtőzzön zord, rideg és emberek utálatát bizonygató személyisége mögé amit kinézetével igyekszik még inkább erősíteni, valójában érző szíve van. Támogatásra, szeretetre és törődésre vágyik, noha a kettősség érzése ennek ellenére is megmarad, hiszen tudja ő nagyon jól, hogy ő se teszi lehetővé a változást. Nem tesz semmit azért, hogy a róla alkotott kép megváltozzon az emberekben vagy elfogadják olyannak, amilyen.
Egy megszelídíthetetlen de mégis érzékeny sárkánynak.

Összefoglalva:
- Hajlamos megfeledkezni a fizikai erejéről
- Évekig tagja volt a korábbi iskolája kosárlabda csapatának
- Jó eszű, intelligens fiú
- Egyaránt beszéli az angol, kínai és francia nyelveket
- Félvér: apja kínai, anyja francia
- Van egy idősebb féltestvére, apjuk előző házasságából
- Megrögzött adrenalinhajhász amit főként a sebesség tud neki megadni
- Régóta áldoz a káros szenvedélyek oltárán. Dohányzik, olykor többet iszik a kelleténél de a kábítószerek is megfordultak már nála
- Említésre se méltónak tartja az apjával való kapcsolatát
- Az egyetem távolsága miatt keveset tartózkodik otthon
- A "balesete" miatt halasztania kell


Tompa, ezüstös fényt szűr az ablak elé leengedett, fehér tüllre hajazó függöny, melynek aljába varrt nehezékek a belső párkányra tett virágok leveleit karistolják. Minden egyes szellőztetésnél halkan nyögnek egyet, vagy a celofán csomagolás hallat játékos, csilingelő hangot mely egy-egy újabban eltelt napot követően kerül oda egy kérdéses személytől, akit nem látott az első virág megjelenésétől számítva senki. Az illető talán úgy gondolja, hogy nincs szükség élő virágra, felesleges locsolni egy cserépben szerencsétlenkedő növényt és a vágott rokona némi díszcsomagolással, tökéletesen elég lesz. Elveinek egyike talán lehet az, hogy úgyis elpusztul. Elszárad, elrohad amit kidobnak, de ő újra hozhatja a következőt, ami által mindenki megbizonyosodhat afelől, hogy néha napján jár itt valaki... hogy egy személy, egy titokzatos lidérc folyamatosan jelen van és rendszeres látogatója az ablaktól nem messze elhelyezett ágyon fekvő fiatal srácnak. Baljósabb  jelképe lehet viszont ugyan úgy az elmúlásnak is. A szerencsétlen vágott növény úgy pusztul el, ahogy az ágyban fekvőnek is kellene. Mert rossz... mert kegyetlen... és több fájdalmat okozott már életében, mint örömöt.
Most mégis inkább tűnik elveszettnek és sajnálatraméltónak, mint rossznak. Az arca áttetsző, egészen szürke. Csupán emlékképe régi önmagának. Szemei alá sötét, terebélyes karikákat festett a szervezetébe juttatott gyógyszerek egyvelege. Haja kócosan, zsírosan lóg az arcába, és hullik néhány szertelen tincs a keményítővel mosott, kórház fertőtlenítő szagát magába ivott párna huzatjára. Járomcsontja erősen kiáll az arcának síkjából ami beesetté vált az elmúlt napokban, noha tagadhatatlan és el nem hanyagolható tény az sem, hogy soha nem volt rá jellemző a pufók, kerekded forma, melyet akár az édesanyjától is örökölhetett volna. Ajkai keménysége is ugyancsak az apjáé, de most mégis eltűnt róla minden szigor, az erős állkapocsszorítás mellyel minden egyes nap az emberekben keltette azok kordában tarthatatlan feszültségét. Helyét gyermeki lágyság vette át. Ártatlannak, sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak tűnik, nyakig betakargatva pont, mint egy félős gyerek éjszakánként. Egy magára hagyott szobornak hat, akit csontból, bőrből faragtak... akit jelenleg gépek tartanak életben akárha egy robotikus szerkezet működtetné. Gyógyszerek keringenek az ereiben, szíve pedig azt a mérget pumpálja még mindig, amit egy szerencsétlen éjszakán adagoltak neki jókora dózisban.
Csak egy átmulatott estének tűnt...
Csak egy kis szórakozásra vágyott, minden létező kötelességet elfeledve arra a néhány órára.
Élni akart úgy, mint mindig. Élni, mint a hozzá hasonló és vele egykorú fiatalok. A barátaival, a barátok barátaival. Alkohollal, cigarettafüstben pöfékelve és némi kábulatot idéző szerrel élve, ha már egyszer igazán szándékukban állt kirúgni a hámból.
Egy csepp kis figyelmetlenség. Fél másodperc, mikor nem figyelt oda se ő, se a többiek. Egy rosszakaró, egy régi ellenség, egy halálos fenyegetés aminek végkimenetelét megelőzhették volna ha jobban figyelnek. És persze évekkel ez előtt is tehettek volna a szülők csak azért, hogy a két család közötti perpatvar végre valahára elcsillapodjon, nehogy az utódok, a gyerekek igyák meg a levét...
Minden félelem beigazolódott és a történelem mint mindig mindenkor, most is megismételte önmagát: a szülők hibáit az utódok szenvedik meg igazán.
Most minden egyes csipogással az életben maradási szándékát közli a külvilággal. Az a nagy halom, ormótlan masina csak és kizárólag azért van, hogy az ő érdekeit, az ő életét szolgálja. Egy halk pittyegés mely az életének még valós létezését jelzi minden egyes pillanatban, amit a kórház falai közé zárva kell eltöltenie. És egy olyan csipogás, ami újabb és újabb emlékek rohamát indítja folyamatosan gyorsuló vagy éppen lassuló munkamorálú agyában.

Kiskorának és életének legelső igazán nagy balesete, mikor szertelen taknyosként a frissen mosott kövön rohangálva vágta hanyatt magát és törte be a koponyáját. Három kórházban töltött nap, erős fejfájás és aggodalom a szülők és idősebb testvértől. Egy heg, egy soha el nem múló forradás a tarkóján, ami nem csupán a jelenlegi pityegéssel juttatja eszébe azt az esetet, de elég hajmosás közben kitapintani a sima, kissé kiemelkedő felületet ahol nem nőtt haja.
Egy újabb pittyenés mely újabb emléket, újabb álmot kavar a tudatalattijában... barátokat idéz, arcokat melyek kiskorától kezdődően megfordultak az életében. Iskolatársak akikkel barátságot kötött, akik mind a mai napig szereplői az életének körforgásának. Stréber, szemüveges suhancok akiket sírásig szekálhatott... szeplős, vörös hajú papucsok akiktől elvette az uzsonnára kapott pénzt pont, mint a legtöbb hozzá hasonlóan nagyképű és keményfejű gyerek. Lányok, akiknek a szoknyáját húzogatta, rágót tett a hajukba. Az első szerelem vagy épp szex.
Újabb és újabb otthonok, gyakorlatilag évről évre. Mert a családnak soha nem volt elég jó az a kacsalábon forgó rezidencia, ahol éppen éldegéltek.
Tanárok, akiknek az arcát képtelen lenne elfelejteni, hiszen annyiszor csípték őt fülön és rángatták be az igazgatóságra egy-egy csínytevése miatt. Szöget tett a székükbe vagy teleszórta liszttel a táblaszivacsot. Elfűrészelte a szék egyik lábát csak, hogy láthassa azt a hatalmas fenekű és  combú tanárt puffanni, aki rendszerint kellemetlen izzadtságszagot árasztott magából és mást sem csinált, mint két óra között a tojásos-majonézes szendvicsét tolta be az arcába, hogy aztán mit sem foglalkozva a külsőségekkel, zsírfolttal az ingén térjen vissza a kölykökhöz.
Tisztán emlékszik arra a lemondó tekintetre, amit a bátyja arcán látott mind ahányszor bement hozzá csak, hogy meséljen valamit. Egész életében rajongással fordult az idősebb Wanghoz. Egész életében imádta a fivérét, noha az képtelen volt arra, hogy akárcsak egyszer is elmosolyodjon és némi reményt ébresszen a kisebben: szereti őt. Vagy azt, hogy fontos neki. Eric soha nem kapta meg a szeretetét és a figyelmét, pedig egész életében küzdött érte...eleinte hízelgett mint egy kismacska, játékra hívta és mesélni szeretett volna neki. Kedveskedni mint egy jó kistestvér akinek mindene a bátyja. Később kisebb csíntalanságok következtek remélve, hogy ez majd célravezető lesz. Bízott benne, hogy ha mást nem is, hát dorgálást fog majd kapni, mert addig is beszél hozzá a másik... ő pedig elkönyvelheti magában, hogy foglalkozik vele. A várt siker azonban elmaradt. A tanulás megvonása mellett döntött gondolván, ez majd mindent visz, hiszen milyen Wang az olyan, aki képtelen mindenből kitűnően végezni év végén? Az esze mindig megvolt. Jól tanult egész életében és úgy néz ki, hogy az anyatejjel szívta magába az értelmet, hiszen édesanyjára ütve őt is hasonlóan jó logikával, éles elmével és intelligenciával áldotta meg az élet. Ő mégis mindig elintézte, hogy rémes jegyekkel szórják tele az ellenőrzőit. Ha lusta is volt rosszul megírni egy-egy dolgozatát, a figyelmeztetések tettek arról, hogy ne érhessen el jó eredményeket.
Jin Hai viszont nem szólt. Soha nem ültette le és kérdezte meg az okokat. A szeretet lassan alábbhagyott, a bizonyítási vágy, a figyelemfelkeltés pedig a múlté lett, mondván minden próbálkozásának feleslegességét bizonyítja, hogy nem érdekli a másikat.
Így talán nem is meglepő, ha egy utolsó, zajos csipogással minden közös emlékük, minden ami hozzá fűzi, egy kavargó, lidérces álom marad csupán. Pont ahogy a szerelmek, az első autója, az igazi kapcsolatok melyekre mindig nagy hangot fektetett. De a tanárok is akiket bosszantott, vagy az a kis baleset, aminek a már említett következményét a mai napig magán viseli...

Nem marad semmi, csupán sötét, kellemetlen, betöltetlen üresség. A gépek félreütnek, megváltozó értékeket mutatnak miközben apró pislogásokkal nyitva ki a szemét, a hófehér plafonnal találja szembe magát. A szoba kongó csendjét nem zavarja meg semmi. Se egy hang, se egy halk nesz, ami arra utalna, hogy van valaki a helyiségben rajta kívül. Egyedül van, mint mindig. És most már teljesen magányosan, üresen ahogy tudatosul benne: fogalma sincs hol van, miért van itt.
És, hogy ki Ő?