Jellem
Létezhet-e hibás jellem Isten tenyerén? Hiszen a Teremtő épp olyannak teremtett meg, amilyennek lennem kell. Én boldog vagyok, végtelen boldog. Töretlen hitemben és hűségemben. Hiszem, hogy a világon csak a „JÓ” létezik, s minden mit rossznak, gonosznak látunk, az csupán egy görbe tükör visszfénye.
Azt mondják, szép vagyok. De hát mi is a szépség? Hívság, semmi egyéb. Ám még is, mai világunkban mindenki ezzel a mércével, mintha a külsőség számítana bármennyit is, hiszen az múlandó. Hiszem, hogy mindenki szép, mivel Isten nem teremtett semmit, ami csúf lenne. Épp csak a mi szemünknek kellemetlen a látvány. De a számunkra csúfat épp úgy szereti az Isten. Tudom, talán túl optimistán tekintek e gyarló világra. Ám hogyan is tehetném másként, mikor Jézus Urunk is úgy tanított minket: „Szeressétek egymást, ahogy Én szeretlek benneteket!” Van-e hát jogunk kevésbé szeretni a csúfat?
Ha pedig csak egyszerű szavakkal kéne kifejeznem, milyen is vagyok, hát íme: Egyszerű leánya az Istennek. Kedves, őszinte, nyílt. Érdeklődő, bizalmat adó. Vidám, mosolygós. Boldog.
Boldog, mert Isten tenyerén élhetek.
Múlt
A múlt
1992. január 02.-án, Svájc hegyei felett sűrűn szakadt a hó, amikor egy csendes alpesi falu egyik házában világra jött, egy aprócska, rózsás bőrű csecsemő. Úgy üvöltött, ahogy csak a torkán kifért, jelezve ezzel azt a méltatlan bánásmódot, melyben részesült a földi világban. Ugyanis neki esze-ágában nem volt megszületni. A sürgetés azonban sokkal magasabb plénumról érkezett, ezért hát nem volt mit tenni, átcsúszott egy síkos csatornán, hogy aztán vaksi szemekkel csodálkozhasson a világra.
Végül valaki jól hátba verte.
Ekkor kezdett bömbölni, ahogy csak a torkán kifért.
Az Eve névre keresztelték. A Benedicte család ősei valamikor francia területről vándoroltak át, úgy ötszáz évvel korábban, s azóta már, tősgyökeres svájciaknak tartották magukat. A csendes kisvároska, Lucerne meghatározó tagjai voltak ezen évszázadok alatt, s Eve negyedik gyermekként, abból is harmadik leányként már nem igazán kényszerült arra, hogy a család fenntartásában jelentős szerepet vállaljon.
Mivel a család alapjaiban erősen vallásos volt mindig is, így Eve hamar megismerkedett a jézusi tanításokkal. Unszolására édesanyja hamar beadta a derekát, s megfőzte Eve apját is, hogy engedjék leányukat olyan pályára, melyet az akkor tizennégy éves kislány oly forrón áhított. Így került először Zürichbe, Katolikus Középiskolába, majd innen az iskola elvégzése után, a katolikus Rómába, azon belül is, a Vatikán falai között működő egyik rendházba, és vette magára a Klarissa-nővérek fejkendőjét.
Öt év telt el a zárda zárt falai között, tanulva a hit tételeit, és még sok minden mást is. Többek között kimagasló eredménnyel tett vizsgát, mint ápolónő, s végül felszentelték. Huszonhárom éves volt ekkor.
A jelen
Huszonhárom éves voltam akkor. Azóta újabb három év eltelt, tele tanulással, és rengeteg megéléssel. Elképzelte már valaki, milyen érzés ott állni a Szent Péter Bazilikával szemben a Szent Péter téren, miközben Ferenc pápa Urbi et Orbi áldást oszt Húsvét Vasárnapján? Mindannyiszor borsószemek gurulnak a bőrömön, s valami olyan mennyei érzés fog el, hogy sírnom kell tőle. Más is sír, így nincs miért rejtegetni a könnyeket. A könnyek is Isten ajándékai, megkönnyítik a lélek terheit.
Pünkösd harmadnapján hívatnak be a Szentatya rezidenciájára. A Bíboros úr szabadkozik, hogy csak ő adja át megbízásomat, de a Szentatya túl elfoglalt. Van néhány hetem, két hónapom, hogy felkészüljek. A Vatikán fénylő tisztaságából New York fertőjébe kell költöznöm.
-Miért Én, Eminenciás uram?
A kérdés akaratlanul bukik ki belőlem, elszégyellem magam.
-Jézus Urunk is azért született le Názáreth földjére, mert tanítani ott kell, ahol Isten bárányai tudatlanok.
Vállamra pihenteti tenyerét, parányit, bíztatóan megszorítja. Elválunk, zsebemben a megbízólevéllel térek vissza a Zárda védelmező falai közé. Vérfrissítés, mondta a Bíboros.
A repülőtér zsúfoltsága nyomasztott. Még csak épp megszabadultam a repülés okozta félelmektől, s már is itt a következő. Ismeretlen hely, ismeretlen város. Buszra várok, fogalmam nincs merre van a megálló, s mely jelzést kell figyelnem. Váratlanul ismerős öltözéket pillantok meg. Kövérkés arcú, mosolygós nővér lép mellém.
-Dícsértessék Anyám.
-Mindörökké.
Ösztönösen fakad a válasz, s elképedek a furcsaságon újra. Legalább kétszer annyi idős, mint én, ám mivel felettese leszek, hát ő szólít engem Anyámnak.
Most már nincs mitől tartanom. Hazatalálok.