Komolyan aggasztónak tartom a jelenlegi helyzetet az oktatásban, főleg úgy, hogy azok, akik abban dolgoznak, azok is azt látják, mint én. Nem értem, hogy miért kell kísérletezgetni a gyerekkel és a jövőjükkel. Az elődök nem voltak teljesen idióták, sőt, bizonyos esetekben sokkal jobban látták a dolgokat, mint most mi. Nem fér a fejem, hogy miért kell mégis minden régitől megszabadulni. Ez is csak a mostani emberek, vezetők arroganciája lenne, csak hogy megmutassák, ők mit tudnak? Ha így van, akkor még elkeserítőbb a helyzet, mint azt gondolnánk. Ahogy hallgatom Jules véleményét, úgy keseredek el egyre jobban, és kételkedek abban, hogy én jó úton járok-e, hogy nem a boldog tudatlanok táborát gyarapítom. - Teljesen olyan, mintha azok, akik ezeket a szabályokat hozzák, már teljesen elfelejtették volna, hogy ők milyenek voltak gyereknek, hogy nekik milyen volt iskolába járni. Bár ez meg felveti azt a kérdést, hogy nekik nincs a közvetlen közelükben gyerek, aki nap, mint nap a leckéjével küzd? - költőinek szánom a kérdést, mert sejtem, hogy erre ő sem tud felelni. Ha valakit viszont ennyire nem érdekel, hogy a saját gyereke gyerek maradjon, amíg csak lehet, arról meg megvan a magam véleménye. - Az ilyeneket olyan szívesen visszaültetném abba a közegbe, persze kizárólag olyan témákban, amiket nehezen ért meg, és nagyon hasznosítani sem tud. - Általában pártolom „a mindenkit a saját fegyverével kell legyőzni” taktikát, csak azt bánom, hogy ezt nem lehet mindig egyszerűen kivitelezni. Viszont úgy érzem, hogy nagyon belementünk ebbe a témába, ami alapvetően nem lenne baj, de érzem, hogy kezdek egyre idegesebb lenni, mert az elkeserítő helyezet ellenére, tudom, hogy mi nem tehetünk semmit, de ezt a feszültséget próbálom leplezni. - Valahol örülök is meg nem is, hogy így látod a dolgokat - mosolyodok el egy kicsit savanyúan. - Örülök, mert ezek szerint nem az én felfogásommal, látásommal van baj, és annak is, hogy Te, mint tanár is így látod. De az már kifejezetten elkeserít, hogy ez tényleg így van, és nem csak én látom sötétebben a dolgokat, mint a valóságban - fejtem ki kicsit a mondandómat. Vajon ez is pszichológia, hogy minél magasabb rangban van valaki, és minél több emberért felel, annál nehezebben ismeri be a hibáját? Ez is amolyan ok-okozati dolog? Hogy, azoktól, akik magasra jutottak, egyfajta általános elvárás lenne, hogy ne hibázzanak, így mivel ez képtelenség, ezért még ha meg is történik a baj, még annyira sem ismerik el? Ez annyira szörnyű minden oldalról. Nem tudom, mi lenne, ha egyszer egy magasabb beosztású személy elismerné a hibáját, és esetleg megpróbálná kijavítani, vajon „megköveznék” érte? Túl sok kérdés motoszkál a fejemben, és ezt nagyon nem szeretem, főleg, hogy tudom, ezekre sose fogok választ kapni. Tisztában vagyok azzal, hogy Jules is tudja, ez a valóságban sose fog megtörténni, de jó eljátszani a dologgal. Bár azt azért magamban hozzáteszem, hogy csak maszkban állnék mellé, mert szeretném teljes vállszélességgel támogatni ebben, hiszen valahol lázadó és forradalmár felfogásokkal vagyok megáldva, de ez nálam egy nagyon bonyolult dolog. Én nem hívhatom fel a figyelmet magamra, és egy ilyen dolog biztos, hogy nagy visszhangot verne. Ha így tennék, veszélybe sodornám Tío állását, akár a saját életemet is, amivel akar mások életét is veszélyeztethetném. De ettől függetlenül mosolya hat rám, és továbbra is kedves és támogató mosollyal nézek vissza rá. - Kár, hogy nem mindenki e szerint él. Sokkal jobb lenne a világ - kommentálom eszmefuttatását. Ha mindenki elismerné a hibáját, és utána ezt megpróbálná helyrehozni, valószínűleg most nem itt tartana a világ. Minden esetre megnyugodva tapasztalom, hogy még mindig egész jó emberismerő vagyok, még annak ellenére is, hogy tudom, most nagy általánosságokban beszélünk mindketten, és nagyon sok információt megtartunk magunknak. Bár ez teljesen érthető, hiszen még nincs szerintem két órája sem, hogy ismerjük egymást. De mindezek ellenére nem hiszem, hogy tőlem sötétebb titkokat rejtegetne a múltjában, valahogy úgy érzem ő tiszta, tisztább, mint a legtöbb ember. Amikor megkérdezi, hogy hol bujkáltam eddig egy pillanatra átfut rajtam a félelem, mert akaratlanul beletrafált, tényleg bujkálok még a mai napig is. De tudom, hogy ő most nem erre értette, így el is hessegetem magamtól ezeket a gondolatokat, és csak egy széles mosollyal ajándékozom meg, amikor ki is fejti mire is értette ezt pontosan. Erre azért jó volt a főiskolán a pszichológia, még ha csak szabadon választatóként is vettem fel. Megtanultam, hogy másokkal, hogyan tudom megláttatni a pozitív dolgokat, csak az a kár, hogy a saját dolgaimban nem látom ezeket. Bár azt is hozzá kell tenni, hogy ebben a dologban most személyes tapasztalatom is van, hiszen én az életemet köszönhetem annak, hogy annak idején Tío kapta meg a mostohacsaládom ügyét, aki már maga is sok szörnyűséget látott és tapasztalt, ráadásul képzett katona is volt, így a személyes védelmemet is meg tudta oldani. Ha nem ilyen ember kapta volna az ügyet valószínűleg én már rég meghaltam volna, mert vagy a mostohacsaládom ölt volna meg, hogy ne adhassak ki infókat róluk, vagy magammal végeztem volna, ha visszakerülök hozzájuk. Juleson viszont látom, hogy tényleg megnyugtatták a szavaim, ami nagyon jó, mert így legalább nem adja fel, hiszen segíteni másokon kötelességünk lenne, de persze, ha ezek után fog csalódni, akkor nem tudom, hogy mi lesz vele, de erről most azt hiszem nem is szólok neki. - Légy megfontolt és körültekintő, hogy meglásd, kik azok, akik tényleg készek támogatni egy ilyen ügyben, és nem lépnek vissza a legelső nehézség láttán - fűzök hozzá még egy kéretlen tanácsot. Talán ebben benne van az is, hogy csalódás is lehet a vége, de eléggé elrejtve, hogy ne vegye máris el a kedvét, de felkészüljön rá, ha mégis bekövetkezik. Annyira jó hallani, hogy egy anya így beszél a gyermekéről, még akkor is, ha bennem ez keserű emlékeket és érzéseket vált ki. A remény a világ leggusztustalanabb dolga, mert meggátolja a tisztán látást, hogy felkészüljünk a legrosszabbra, ami ha bekövetkezik, akár pusztító erejű is lehet, és sajnos általában az is, felállni utána meg szinte lehetetlen. - Szerintem ki lennél bukva, amihez döbbenet is társulna, de én nem hiszem, hogy az, akinek ilyen anyukája van, az később rossz ember lenne - nézek rá kedvesen. - Ha figyel téged, ami szerintem száz százalék, hogy így van, akkor megtanulja tőled, hogy mindennek megvan a maga következménye, és rossz dolgok sem kivételek ez alól, ráadásul örököljük is a szüleink jellemvonásait. Így nem hiszem, hogy tartanod kellene attól, hogy „gonosztevő” - használom az ő szavait - válna belőle - nyugtatom meg, amennyire tőlem telik. - Ha kizárólag ez az egyetlen dolog, amire alapozod ezt, akkor meg tényleg nincs mitől tartanod - nyugtatom meg kérdése hallatán. Ha egy gyerek felnőtt korában igazán gonosz lesz, arra általában már korábban megvannak a jelek, bár a környezete is félre viheti a dolgot, de azt is észre lehet venni, ha valaki tudja, mire kell figyelni, és figyel is rá. De nem hiszem, hogy Jules ne figyelne alapvetően a kisfiára vagy, hogy ez később odáig fajulna, megtörténhet az ő tudta nélkül.
Tanácstalan vállvonással fogadom Flor érdeklődésnek szánt kérdését a témánkkal kapcsolatban, és még egy fintor is kirajzolódik ajkaim segítségével az arcomon, mielőtt magam is valami érdemi felelettel szolgálhatnék irányába. - Én szerintem csak nem akarják ők sem beismerni a tévedésüket, és eléggé valószínű, hogy a gyerekeiknek is ezt adagolják be. Azt, hogy ez hosszútávon célravezető vagy a jó érdekében történik, holott egyszerűen csak elvakultan ragaszkodnak az elképzeléseikhez, nem számolva azzal, hogy akár rossz is lehet. - egy sóhajjal zárom végül mondandómat. Eléggé messze állok én attól, hogy a nagyok asztalánál ücsörögve hozzak emberek ezreit érintő döntéseket, mégis a tehetetlenség kellemetlen perceket okoz, melyeket vagy cselekedettel vagy azok kibeszélésével fojtok el. Az én esetemben az utóbbi tűnik egyszerűbb lépésnek, annak pedig külön örülök, hogy valaki vevő is minderre a problémakörre. - Meglehet átértékelnének mindent, hogyha a saját bőrükön tapasztalnák meg. Tudod, ez csak így megy. Mindaddig amíg valaki nem kerül ugyanabba a helyzetbe, amibe a másik, sosem fogja megérteni igazán annak az érzéseit vagy cselekedeteit, hiába állítja az ellenkezőjét. Talán ez ténylegesen fejbekólintaná őket. - apró mosolyt ejtek, mielőtt folytatnám véleményemet. - Ámbár azon személyek esetében, akik ennyire erősen ragaszkodnak az elképzelésükhöz, kétlem, hogy ez segítene. De természetesen reménykedni lehet. - maradok meg a pozitívabb és talán a legcélszerűbbnek ható végkifejlet ellen, ami esetlegesen megoldás lenne a problémára. Együttérző arckifejezést öltök magamra az elhangzottak hatására, és bár a téma komolysága nem kívánna maga után könnyedebb hangvitelű váltást, én mégis megpróbálok eltérni ettől. Nem feltétlenül azért, mert ne esne jól kibeszélni olyan problémákat másokkal, amelyekre sokan nem érzik szükségét, hanem egyszerűen ez annyira elhatalmasodott már, hogy minket is régen túlnőtt, ketten pedig eléggé kevesek lennénk ahhoz, hogy ezt is felülmúló változást hozzunk. - Nem gondoltál arra, hogy akár összefoghatnánk és egy köpenybe bújva felléphetnénk ellenük? - mosolyodok el az abszurd és egyben a valóságtól elrugaszkodó kérdés hatására, de egészen menő lenne elképzelni, ahogyan minden erőnket bevetve megharcolunk a modern világ gonosztevőivel. - Lehet jobb lenne, de az is lehet, hogy rosszabb. Talán kellenek az egészen másképpen gondolkozóak ahhoz, hogy akik nem ezen a módon gondolkoznak, tanulhassanak az esetükből. Mindenesetre értékelendő lenne, ha sokan átgondolnák a tetteiket. - fűzöm hozzá saját álláspontomat, de mélyebben nem megyek bele. Már az elején elveszteném a fonalat, hogy ki segít, és ki ront az emberek helyzetén vagy éppenséggel a rossz akár lehet jó is, csak más megvilágításba kell helyezni. Úgy gondolom néha jól esik elgondolkozni ezeken, és belebonyolódni olyan esetekbe, melyek ennyire összetettek. Jól esik, hogy ötletem kivitelezésében Flor részben támogat, részben viszont segít más nézőpontot, megoldást találni annak létrehozására. Ugyan agytekervényeim már bőszen kutatnak olyan személyek után, akik talán nem tiltakoznának kézzel-lábbal egy ilyen ügy érdekében, de úgy vélem ez nem éppen az a hely vagy időpont, ahol ezt meg kellene vitatnom magammal. Mindenesetre észben tartok mindent, amit átbeszéltünk itt ketten. Halkan felnevetek arra a feltételezésre, amivel itt magamnak eljátszadoztam, bármennyire is változékony még a jövő, de mindenesetre úgy vélem Manuel nem olyan személy, aki bármilyen rosszat szándékosan is tenne. - Köszönöm, ez azt hiszem teljes mértékben eloszlatta minden kételyemet. - viszonozom kedves mosolyát, és egy pillanatra lenézek a tányéromon lévő süteményre, amiről sikert teljesen megfeledkeznem beszélgetésünk menete alatt. Manuel a maga módján egy angyal, aki biztosan vét majd hibákat, de kicsoda nem? Én pedig megpróbálok ott lenni mellette, és segíteni neki átvészelni annak következményeit vagy éppen jó tanácsot adni, amely nem engedi, hogy letérjen erről az útról. Néha úgy érzem, legszívesebben elrejteném őt a világ elől, hiszen annyi rossz dolog érheti odakint, annyi rossz ember van, de akkor ez esetben megakadályoznám őt abban, hogy megtapasztalja a világ másik felét, a jó dolgokat vagy a találkozásokat jó emberekkel. Mert ugyebár az éremnek két oldala van, és muszáj az egyiket átvészelnünk, hogy a másikat kiélvezhessük. - És nálad mi a helyzet ilyen téren? - célzok itt a család gondolatára, noha azt hiszem ebben a témában még nem sikerült elmélyülnünk. - Akad esetleg valaki, aki felkeltette az érdeklődésedet? Tudni akarok mindent! - cinkos mosollyal ajándékozom meg, de valóban kíváncsi vagyok erre, és bár nem akarok túlságosan belemászni a magánéletébe, nehogy kényelmetlenül érintse ez őt, így csak óvatoskodva teszem fel a kérdésemet, noha mindkét lehetőség esetére felkészülök. Talán az én zavaros kapcsolataimat figyelmen kívül hagyva akár a segítségére is lehetek, de az is lehet pont erre nincsen szüksége. Annyira kijöttem már a gyakorlatból, hogyha a másokkal történő ismerkedést vesszük figyelembe, hogy az amatőr szintet se ütöm meg, de azért próbálkozok, hátha vezet valamerre.
Költőinek szánt kérdésemre meglepődve tapasztalom, hogy kapok választ, bár ez is hasonlóan elméleti jellegű, és fintorából is arra következtetek, hogy egyáltalán nincs kibékülve a saját elméletével sem. Ha a most életben lévő dolgokról egyszer kiderül, hogy alapjaikban voltak hibásak, félő, hogy már túl késő lesz, és a világ a feje tetejére fog állni. Bár ezt a sanyarú végkifejletet, ami remélhetően csak az én elmémben létezik, nem akarom megosztani Julesszal. Nem kell, hogy ő is olyan sötéten lássa a világot, mint én, és ezzel esetleg megfertőzzem annyira, hogy hatással legyen a környezetére. Így csak figyelmesen hallgatom okfejtését, és csak egy elkeseredett sóhajjal reagálok rá. Ugyan így gondolom én is. Addig, amíg nem tapasztaljuk ugyanazt, mint a másik, csak halvány elképzelésünk lehet a dolgokról. Ezért sem értek egyet azzal, hogy egy pszichológus igazából megérti egy sérült személy helyzetét. Én is tanultam egy kevés pszichológiát, ami hasznos, de soha nem éreztem, hogy egy vadidegen átérezheti, hogy min mentem keresztül. Egy ismerős, aki meghallgat és támogatja az embert, többet segíthet, mint egy szakember. - Hmm... nem is tudom. Szerintem minden ember ellen a saját fegyverével lehet a legjobban küzdeni - tűnődök hangosan. - De persze elképzelhető, hogy még akkor sem ismernék el a hibájukat - húzom el számat keserűen. A túlzott önbizalom és büszkeség nagy ellensége az emberiségnek, legalább is meglátásom szerint. - Egész jó ötlet - vidulok fel én is, már csak a helyzet abszurditása miatt is. - De én kérnék valami menő maszkot is a köpeny mellé, mert még Superman és Supergirl is hordtak maszkot, csak ők a civil énjükön. Nekem azt meg már ismerik - veszem fel a labdát én is. - Kellenek azok, akik másképp látják a világot, mert e nélkül unalmas lenne az élet - mosolyodok el a dolgon. - Néha lehet, csak egy kis löket kéne, hogy meglássák az érme másik oldalát is - tűnődök hangosan, ahogy végighallgatom álláspontját. Az életben a dolgok sosem feketék vagy fehérek, hanem a kettő között váltakoznak, így viszont nehéz egyértelmű döntést hozni, hogy mi volt helyes és mi nem. Bár az is tény, hogy néha nagyon elszalad az emberekkel a kiscsikó. De ettől jobban már tényleg nem akarok belemenni a dologba, és ahogy látom Jules is próbálja lezárni ezt a témát. Talán túl komolyak is az első beszélgetéshez ezek a témák. Úgy látom, Jules nagyon belemerül a gondolataiba, ahogy felvetettem az, hogy biztos talál majd támogatókat „házon belül” is. Így hagyom, hogy végig gondolja a potenciális jelölteket. Nálam mindig a legelső megérzés szokott a legjobb választásnak bizonyulni, és nagyon bosszantó tud lenni, ha ebben megzavarnak, mert akkor gyakran el is veszem a fonalat. Amíg asztaltársam saját gondolatainak rejtekében kalandozik, én visszatérek az előttem lévő süti világába. - Ezt örömmel hallom - és megnyugodva hallgatom, hogy sikerült megnyugtatnom a kisfia jövőjével kapcsolatban. Főleg annak fényében, hogy döntő szerepem volt abban, hogy ide jutottunk a beszélgetés folyamán, bár tény, hogy nem ez volt a szándékom. Tudom, kiveséztük nagyjából az ő életét, de az enyémre még nem tértünk ki, így valahol várható volt ez is. Viszont ez a tudat nem segít azon, hogy ilyenkor mindig bezárkózok, és azonnal elkezdek valami féligazság után kutatni a fejemben, bár most talán nem is kell annyira ezt meglépnem. - Nem sok minden, mert annak ellenére, hogy közös megegyezéssel szakítottunk az előző párommal, és már azóta el is telt néhány hónap, még nem érzem magam késznek arra, hogy mást keressek. Szerettük egymás, de megváltoztak az életkörülményeink, így nem volt más választásunk, mint elengedni egymást - válaszolok kérdésére őszintén, csak azt hallgatom el, hogy nekem az átlagnál sokkal nehezebb új párt választani, mert nekem nem elég, hogy csak úgy megfogjon valaki. Nekem tudnom kell, hogy milyen ember, mert nehezen bízom meg idegenekben. Itt New Yorkban meg elég kevés az olyan ember, akiben annyira megbízom, hogy adni is tudjak a szavára, hogy annyira beengedjek valakit az életembe, mint egy párt, aki akarva akaratlanul belelát az életem minden egyes kis részletébe.
Nem nehéz felkutatnom az egész világgal szembeni haragomat, és szavakban megformálni jelenlegi beszélgetőpartnerem felé, hogy az némiképp értelmet is nyerjen majd számára is. Sok minden zavar, sok mindennel kapcsolatban nem értek egyet és változást szeretnék elérni ezekkel szemben, de a tetteim csekélysége helyett maradnak a szavaim, amik csakis arra jók, hogy némiképp lecsillapítsák a bennem dúló vihart. Mióta pedig anya vagyok, még inkább odafigyelek az ilyenekre, hiszen nem az a jövő a tét ami az enyémet foglalja keretbe, hanem azokét, akik ebbe a világba születnek bele. Ez pedig végtelenül elkeserít. - Egyszer talán tényleg észhez kapnak. Csak győzzük kivárni, hm? - közel sem őszintének hat a mosolyom, ami az arcomon jelenik meg, de csak a téma komolysága miatt. Ezért, hogy némiképp oldjam ennek élét, olyan abszurd helyzettel hozakodok elő, mint a hősködés és a vele együtt járó beöltözés, amire Flor még rá is tesz egy lapáttal, ennek következtében pedig nem bírom ki, hogy ne nevessem el magamat. - Mindenféleképpen! - vágom rá egyből, amikor a maszk ötletével hozakodik elő, de a mosoly továbbra is ott tündököl az arcomon. - Belegondolva egészen menő lenne egy napot így eltölteni. - szélesedik el még jobban vidámságom szimbóluma, és egy másodpercnyi időre hagyom elkalandozni a gondolataimat ennek az irányába. Azt senki nem állíthatja, hogy ne lennék vevő egy kis komolytalanságra, érkezzen az bármilyen formában is. Egyetértő bólogatásba kezdek a szavainak a hatására. - Megadhatom én ezt a löketet nekik? Csak hogy érezzék a törődésemet. - kérdezek rá szinte már fellelkesedve az ötlet iránt, hogy akár egy jól irányzott fenékberúgással elindítsam a helyes úton azokat a személyeket, akik úgy tűnik eléggé eltévedtek életük során. Ha a tanári pálya egyszer kiakaszt, elmehetnék akár valami olyannak, aki ezekre az esetekre szakosodott. Valami igazságosztónak, aki csak a kezdőlökést adja meg, de erőszakot nem alkalmaz. Azt hiszem aggasztóan túl sok időt töltök el olyan mesék vagy filmek nézésével, ami nem tesz jót a valóságtól elrugaszkodó gondolataimnak. Egyébként is, nem feltétlenül jellemző rám, hogy erőszakosan lépjek fel másokkal szemben, de ha a szükség úgy hozza, akár még történhetnek csodák részemről is. Úgy tűnik mindkettőnk számára meglehetősen kimerültséget okozott mások problémájának akár szavakban történő megoldása is, így miután ezen túllendülünk, marad a fiam és a nevelésének jövőbe nyúló gondolata. Én úgy gondolom eddig is igyekeztem a lehető legtöbbet megtenni érte, és ez ezután sem fog megváltozni. Kedves kisfiú, nagy szívvel és többször előbukkanó jókedvvel. Noha neki is megvannak a maga úgymond rossz szokásai és hisztijei, de ezek teszik őt egésszé és lehet, hogy éppenséggel akkor törnek elő ezek benne, amikor nem a legjobb az időzítés, mindazonáltal sosem éreztem úgy, hogy ezek miatt a későbbiekben rossz emberré válhat. Igazából semmi összefüggés a kettő között, de az első pillanattól kezdve ahogyan a kezemben tarthattam őt ott volt bennem az a bizonytalanság, hogy elszúrom és azóta se tudom, hogy jól cselekedek vagy sem. Egyszerűen arra játszom, hogy boldog legyen és meglegyen mindene, a környezetéhez pedig úgy viszonyuljon, ahogyan azt kell. A végén úgyis kiderül, de addig kár felesleges dolgokkal gyötörnöm magamat. Manuel egy olyan témakörbe sorolható, akiről igyekszek minél kevesebbet megosztani. Nem feltétlenül nevezném magamat paranoiásnak, egyszerűen úgy vélem, jó ha az ember lánya nem válik nyitott könyvvé akárki számára. A magánéletemet a megfelelő módon kell őriznem, és nem világgá kürtölnöm annak szépségeit és nehézségeit egyaránt. De ugye ez benne van a pakliban, amikor egy másik személyt próbálsz megismerni, és bár egyikünk se várja el, hogy betéve tudjuk egymás önéletrajzát, azért néhány mélyebb vagy felszínes információt nem árt csak úgy szórakozás céljából felhozni. Ennek okán veszem a bátorságot és kérdezek rá, hogy ő miképpen is vélekedik a kapcsolatokról, vagyis pontosabban együtt él valakivel vagy sem. Közöm lehet nincsen hozzá, de a válaszadást sem várom el, ha kényelmetlenül érintené mindez, de mégis választ kapok, így figyelmesen követem végig annak részleteit. - Ezt sajnálattal hallom. - biggyesztem le az ajkaimat, végül egy sóhajt is megengedek magamnak. - Nehéz is más felé ugyanúgy megnyílni, ha már egyszer rossz tapasztalatokat szereztél. - teszem hozzá a saját véleményemet. - Mellesleg ha még nem állsz készen, úgy gondolom egyedül lenni szerencsésebb. És ennek is megvan a maga előnye, hiszen csak saját magadhoz tartozol, és tiéd az egész világ, anélkül, hogy bárki is visszatartana. - mosolyodok el végül, hogy egy naposabb oldalt is felhozzak ennek okán. - Sőt, képzeld, Baltimoreban az osztálytársaimból páran erre esküdtek fel, hogy soha nem keverednek párkapcsolatba vagy mennek férjhez, egyebek. Megközelíthetetlenek voltak és hajthatatlanok. - nevetem el magamat, mert eszembe jutnak azok a kínos esetek, amikor egyiket vagy másikat mégis megkörnyékezték, és az egész iskola tudott szerencsétlen flótások visszautasításáról. - Azóta ha jól tudom, ketten mégis férjhez mentek, de akkor végignézni ezt az elszánt színjátékot meglehetősen érdekesnek tűnt. - mesélem el neki egyik fiatalkori élményemet a sok közül.
Julesszal beszélgetve úgy értem, hogy mégsem annyira kicsavart a logikám, mint hittem, vagy legalább is vannak emberek, akik bizonyos dolgokban hasonlóan gondolkoznak, mint én, és ez jó érzéssel tölt el. Bár talán jobb lenne, ha ezekben a témákban mégsem találnék megértésre, mert ez azt mutatja, hogy az helyzet elkeserítő. - Csak következzen be minél hamarabb - fejezem be máshogy a mondatát. Látom rajta is, hogy most már nem annyira őszinte az arcán játszó mosoly, mint ahogy az enyémen sem. Talán ezért is jó, hogy sikerül egy nem hétköznapi témával elvenni a dolog élét, mielőtt bármelyikünkben is negatív emlékeket hagy a mai találkozó. Bár elvileg eredetileg is az volt a terv, hogy elfelejtsük a tánccipős incidenst. A kommentárom, aminek nálam komoly háttere van, átlendít minket a határon, és el is nevetjük magunkat a végére. Előttem megjelenik, ahogy mi ketten beöltözve a világ ellen lépünk fel maszkokban, a kilétünket eltitkolva. - Ha másra nem is, de egy kis vidámságot csempésznénk a saját és mások napjába is - gondolok most bele ennek a valóság alapjába. Most, hogy belegondolok ebbe az egészbe, eszembe jut a Brazíliában és Olaszországban évente megrendezésre kerülő karneválok hangulata, hogy ott mennyivel vidámabbak az emberek, bár ha nem akarok ennyire messzire menni, akkor itt is mennyi mosolyt csalnak az emberek arcára a bohócok, vagy egyéb különleges szerelésbe öltözött emberek, akik valamilyen újdonságra akarják felhívni a figyelmet, például egy cirkuszra, vagy egy új film bemutatójára. - Háát… az attól függ milyen kezdő löketre gondolsz - mosolyodom el a lelkesedésén. Valahol sejtem, hogy mire is gondolhat, de letörni a lelkesedését most nem áll szándékomban, viszont hagyni, hogy bajba sodorja magát, az sem szívesen tenném meg. Ettől függetlenül teljesen átérzem a helyzetét, és valószínűleg, ha nem Tío miatt nem ismerném egy-egy elbaltázott „kezdő löket megadásának” a következményét, valamint nem veszélyeztetném az ő állást is, már régen transzparensekkel a kezemben állnék ki a nézeteim mellett a hozzám hasonló emberekkel karöltve. Csak ezeknek ugye általában az a befejezése, hogy kijön a rendőrség és beviszi a jónépet a legközelebbi őrsre, ahol felveszik az adataikat, és legjobb esetben óvadékkal engedik ki. Nem épp a legkecsegtetőbb kilátás. Nem értek a gyerekekhez, a nevelésükhöz meg pláne nem és annyira tapasztalatom sincs, milyen egy jó szülő. Annyi mindent lehet olvasni, hogy a szülők milyen hibákat követnek el a nevelés során, hogy milyen nevelési módszerek a rosszak, de szinte még nem is találkoztam olyan könyvvel vagy bármivel, ahol megmondják, hogy hogyan is kell egy gyereket felnevelni úgy, hogy az később ne szenvedjen lelki sérülést. Arról nem is beszélve, hogy akarva akaratlanul megismételjük azt a nevelési módszert, ami mi kaptunk, márpedig, ha ez igaz, akkor én azt hiszem, jobban jár a világ, ha én kimaradok ebből az egészből. Viszont úgy vélem, hogy Jules nagyon jó anyuka, aki bár biztos fog elkövetni hibákat, de ezeket jóhiszeműen fogja tenni, amiért nem szabad elítélni senkinek sem. A nem létező párkapcsolatomra vonatkozóan eléggé meglepő választ kapok. Nem emlékszem, hogy említettem volna rossz tapasztalatot, amiből arra következtetek, hogy neki volt már ilyenje, de nem teszem szóvá. Nálam valahogy kialakult, hogy kielemzem fejben a beszélgető partnereket, ez nálam amolyan túlélési mechanizmussá alakult. Részben ezért is vettem fel anno a pszichológiát választható tárgyként, hogy ne csak az ösztöneimre hallgassak, hanem a dolgok hátterét is tudjam. Elég sok érdekes infót megtudok így róla, hiszen nem is gondoltam, hogy Baltimore-ban élt, ami Amerika egyik legmagasabb bűnözési statisztikát mutató városa. - Valóban, egyelőre jobb egyedül, mert így nagyobb eséllyel nem fogom zátonyra futtatni a következő kapcsolatomat - értek egyet vele. - Éljenek a fiatalos hévvel tett fogadalmat - mondom mosolyogva. - De legalább volt elvük, amit követni tudtak, ami valamilyen biztonságot adott nekik - fűzöm hozzá véleményemet. Én nagyon más körülmények között nevelkedtem, és nem egy olyan lány volt az árvaházban, akik tizenhat, tizenhét vagy tizennyolc évesen teherbe estett, érettségi és mondhatni mindenféle végzettség nélkül. Valahogy ez annak az életnek egy amolyan gyakori hozzátartozója, amiben egy magára hagyott gyerek felnő. - Te egyébként Baltimore-ban éltél régen? - kérdezek rá végül erre a dologra, miközben sütim maradékát fogyasztom el. Amennyiben viszont úgy látom, hogy Jules is befejezte, hívom a pincérnőt, hogy fizetnénk. - Kérsz még valamit? - kérdezek rá Julesnál a dologra. - A kisfiadnak esetleg valamit? - ajánlom fel a lehetőséget, majd rendezem a számlát, ha visszatér a lány. Utána meg esetleg még elkísérem egy darabig, ha engedi, én innen már úgy is a kijárat felé megyek.
Minél többet időzünk el ezt a témát latolgatva, egyre inkább bebizonyosodik, hogy rettenetesen sok sötét és logikátlan ember létezik, ez pedig többek között helytelen és egyben elszomorító tud lenni. Követni valamit, ami egyáltalán nem vezet sehova a rossz következményeken kívül, csakis azért, mert egy közegbe belehelyezve ez tűnt helyesnek? De mi történik, ha ezt az elvet fogjuk és más körülmények középpontjába helyezzük? Kap egy egészen más megvilágítást, és teljesen biztos, hogy már nem fog annyira passzolni, mint ahogyan az az első verziójánál tapasztalható volt. Mégis egyesek úgy gondolják minden hibája ellenére is tökéletes lesz ezt az elvet követni, létezzen benne logika avagy sem. Sóhajtok egyet és a nyugodtságra koncentrálok. Mára már így is eléggé kiharcoltam magamat, hangoztattam a kéretlen véleményemet és most még azt is kiadtam magamból, ami havonta jó párszor beköltözik a 'mi nyomja a lelkem?' apró és lezárt ládájába, hogy ott leljen nyugalomra. Így ezeket összevetvén akár mondhatjuk, jól is alakult minden, noha egyik sem volt betervezve, ez viszont közel sem jelentette azt, hogy ne adott volna valami pluszt a napomhoz. Többek között egy új ismeretséget is hozott magával Flor személyében, akinél értelmesebb és kedvesebb személlyel mostanság nem volt lehetőségem találkozni, így jól esett vele egy kicsit elmerengeni ezeken a problémákon, amik a hétköznapjainkat és a gyerekekét megkeseríti. Látszik rajta is, hogy mennyire nem szívleli ezeket, ezért miután körbejárunk minden lehetséges verziót, olykor hevesen, máskor nyugodtan reagálva a felmerült témákra, kicsit kellemesebb vizekre evezünk, hogy ezek a dolgok ne rontsák el ismeretségünk hangulatát, azok a dolgok, melyeken egyébként ketten úgysem tudunk változtatni. Részben abszurd, részben viszont vicces lenne belegondolni milyen is lenne szuperhős jelmezbe bújni és szembeszállni a valóság gonosztevőiével, így egy mosollyal nyugtázom az elhangzottakat, mégis a gondolatok ugyanúgy megmaradnak mint szórakoztató képnek egy alternatív valóság szempontjából. Az pedig még jobbá teszi, hogy Flor is hasonlóképen bevállalná ezeknek a szereléseknek a büszke viselését. - Az pedig már félsiker, nemde? - kérdezek vissza, amikor a terveink lehetséges következményeit említi. Abban az elvben létezve, melyet én is előszeretettel helyezek előtérbe, hogy mások arcára mosolyt csalni jó dolog, ez csak pozitívan végződhet. Jómagam nem éppen vagyok harcias személyiség, jobban szeretem szavakkal megoldani a dolgokat, mintsem tettekkel, de most kedvem támad móresre tanítani az arra érdemeseket, és ezt örömmel adom Flor tudtára, mielőtt ez a fajta hangulatom a semmibe veszne. - Egy jó öreg fenékbebillentésre akár. - játékos vállvonás követi válaszomat, és még el is nevetem magamat mellé. Kicsit erősen kellene ezt alkalmazni, és leginkább úgy, hogy a továbbiakban is hatásos legyen, ezzel elérve célját. Egy kezemen meg tudnám számolni azokat az alkalmakat, amikor én voltam az a személy, aki mások párkapcsolatáról érdeklődött, de most egy pluszt mégis adhatok ehhez a képzeletbeli listához, ahogyan Flor felől érdeklődök. Általában én kaptam meg, és ezek az esetek is legtöbbször a szüleimhez, közöttük édesanyámhoz köthetőek. 'Juliet, nem gondoltál még arra, hogy végre megállapodj valaki mellett?' vagy 'Juliet, kislányom, ismered Mrs. Jacksonst a másik épületből? Úgy hallottam a fia jelenleg szingli. Talán beszélhetnél vele...'. És ehhez hasonló célozgatások, hogy ideje lenne komplett családod biztosítanom Manuel számára, mint csak az egyedülálló anya szerep, én viszont sosem éreztem ennek szükségét. Márpedig a fiam akaratát igyekeztem előtérbe helyezni, és azt, hogy neki mi a jó. Az pedig, hogy valakivel összejöjjek, megismertessem Maneullel, végül pedig rosszul alakuljanak a dolgok, túl sok macerát igényelt, amihez nekem sem időm, sem hangulatom nem volt. Manuel tisztában van azzal ki az édesapja, azzal, hogy kik a szülei, és itt véget is ér a történet, mert egy felesleges személy belekeverése akár ronthatna is ezen a helyzeten. - Azért ehhez két ember kell, de értem az álláspontodat. - jegyzem meg, hiszen egy kapcsolat két embert igényel, és bár az egyik fél mindig hibásnak tűnik a másiknál, de mindennek megvan a maga ok és okozati története. Vagyis szerintem, aztán lehet én tévedek. - És ez teljesen jó dolog. Mármint legalább érdekelte őket valami és végig tudták csinálni anélkül, hogy a felénél abbahagyták volna. - mosolyodok el, mintha büszke lennék arra a csapat kölyökre, akik mihelyst kikerültek az iskola épületéből, sorra szegték meg a fogadalmukat. Azon belül viszont becsülendő és követendő volt a kitartásuk. - Még mindig ott élek, csak egy kis időre tértünk vissza, amíg otthon rendeződnek a dolgok. - válaszolok a kérdésére és megköszönöm neki a meghívást, miközben elkezdünk készülődni a helyiség elhagyására. A fejemet ingatom egy pillanatra, és csak ezután válaszolok a kérdésére. Pontosabban mindkettőre. - Aranyos tőled, de Manuel annyira nem kedveli a süteményeket. - osztom meg vele, de azért egy köszönöm szót hozzáfűzök, amiért gondolt rá, végül pedig miután mindketten elkészülünk, magamhoz veszem a táskámat is. - Akkor bármikor hívhatlak, hogyha átgondoltam a spanyol-leckét? - kérdezek rá a félreértések elkerülése végett, hiszen most még egy kicsikét bizonytalannak érzem magamat, de lehet mire kiérek innen, már másképp vélekedek erről. Azt hiszem egyelőre sok mindentől függ, amelyeket előtte nem ártana rendeznem magamban. Mindezek ellenére tényleg érdekel a dolog.
Terveim szerint ez a nap teljesen máshogy alakult volna, hiszen azon kevés napok közzé tartozik, amikor nem kell dolgoznom. A kezdés viszont elkeserítő volt, hiszen már ez első utam egy balhézó eladóhoz vezetett, aki meg akarta játszani a kisfőnököt közben olyan sötét volt, mint az éjszaka. Szinte már úgy látszott, hogy megbélyegzi az egész napomat ez az eset, amikor feltűnt Jules, akit akkor még csak nem is ismertem, és a segítségével megvilágosítottuk az eladó sötét elméjét. Ekkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy ennyire jó beszélgető partnerre találok a személyében, akivel szinte ugyan azokat az érdekeket képviseljük, és nagyon sok dologban egyet értünk. Egy ilyen beszélgetésre már nagyon szükségem volt, hiszen ritkán van benne részem. Bár ez nem feltétlen azon embereken múlik, akik körbevesznek, hanem inkább a körülményeken, ahogy találkozom velük. A kávézóban az ilyen komoly témák valahogy nem merülnek fel, illetve nem is nagyon lenne alkalmunk rendesen kivesézni őket, ahogy táncon sem. Rae-t, a lakótársamat, nagyon szeretem, de elég komolytalan, amivel nincs az ég egy adta világon semmi baj, csak vele ezeket nem lehet megbeszélni, mert mindig sikerül elhülyéskednünk, bár nem vitatom, azokra is nagy szükségem van. Ryant meg nem akarom még ezzel is terhelni, hiszen érzem rajta, hogy a démonaival küzd, és nem akarom még ilyen piti dolgokkal is terhelni, elég az a plusz teher, amit már így is a nyakába sóztam, azzal, hogy vigyáznia kell rám. Mindent összevetve, azt hiszem, ettől jobban nem is alakulhatott volna eddig ez a nap. Jules is valamilyen szinten próbál Rae-hez hasonló módon viccet csinálni a dologból, de ez valahogy mégis más. - A gyógyuláshoz vezető út egy lépcsőfoka - válaszolok a kérdésére, hogy a felvidítás fél siker-e. Még szép, hogy az, hiszen a nevetés gyógyító hatású, és ezt már orvosi adatok is bizonyították. Belőlem is kitör a nevetés, amikor kifejti, milyen „löketre” gondolt valójában. Hát ebből aztán kitűnik, hogy mennyire máshogy kezeljük a dolgokat, mert én biztos, hogy nem ilyenre gondoltam. Én sokkal lázadóbb természetű vagyok, de talán pont ez a nézet, viselkedés segített abban, hogy túléljek. Mégis, teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy én is ilyen lennék, ha Anyu még velem lenne, hiszen az emlékeimben, ő is mindig vicces és kedves volt. Igaza van Julesnak, egy kapcsolat véget éréséhez két ember kell, de én alapvetően nehéz eset vagyok a velem történtek miatt, amit nem mindenki tud megfelelően kezelni, és, ha e mellett még egyéb dolgokkal is megspékelem a párkapcsolatot, akkor szinte garantált a szakítás. - Én sem, mint rossz dologra gondoltam, csak ez felnőtt fejjel valahol viccesen hat, nem gondolod? - érdeklődök mosolygósan. Az ilyen fogadalmak életeket menthetnek, főleg egy alapvetően veszélyes környéken. - Ha ott van mindenkid, és ez a legjobb Nektek - gondolok itt a kisfiára is - akkor szurkolok, hogy minél hamarabb rendeződjenek az ottani dolgok - kívánom neki szívből. Mivel nem hiszem, hogy ezt szívesen megosztaná velem, így nem is kérdezek rá a dologra, hogy mi is történt valójában. Végül megtudom, hogy a kisfiát Manuelnek hívják, ami viszont latin névnek tűnik, tehát mivel belőle ezt nem nézem ki, így valószínűleg a párja lehet ilyen származású, de ettől tovább nem jutok a gondolatmenetben. Az semmit sem jelent, hogy ki honnan származik, hiszen én sem idevalósi vagyok, csak egy érdekes észrevétel számomra, ami persze nem zárja ki, hogy teljesen rossz úton járok, és csak megtetszett neki ez a név. - Rendben - reagálok mosolyogva visszautasítására, és rendezem a számlát. - Persze - mosolygok rá kedvesen. - Ha meg esetleg nem tudom felvenni valamiért, visszahívlak, vagy küldhetsz SMS-t is, arra is válaszolok, amint módomban lesz - mondom neki bíztatóan, nem akarom ignorálni, de nem tudom, hogy az új munkahelyemen milyen szabályok lesznek a telefonra vonatkozóan. Illetve akkor sem biztos, hogy fel fogom tudni venni, ha épp kiszolgálok a mostani helyemen. Van mit átgondolnia és átszerveznie, hogy beleférjen az idejébe, és a kisfiát se hanyagolja. De jó szándék vezérli, így segíteni akarok neki ebben, feltéve, ha majd ő is rászánja magát, és találunk megfelelő időpontot az órákra.
Kezdőlap
