- Nick! – hallom meg az éles kiáltást Anne, az egyik alkalmazottam szájából, amikor a hátsó helységbe téved, a konyhai részlegre, ahol a sütési folyamatok zajlanak. - Odakint áll egy nő, ezt küldi neked és azt üzeni, hogy kint vár. Ja, meg azt is mondta, hogy tudni fogod kicsoda, nekem nem árulta el a nevét. Akarod, hogy elküldjem?
Folytatja tovább, hangosan, cseppet sem gondolva a magánszférára. Goromba. Igaz, nem foglalkozunk most sokan az aprósütemények és torták készítésével, de attól még ez a lány goromba. Ráadásul a mi a faszért kellett így letámadnia az éles szavaival? Hála neki a habkártyát sikerült beleejtenem a krémmel teli tálba. A fehér krém ellepte és ki is fröccsent az arcomra, a kötényemre és te jó ég, hogy ha a hajamba is jutott.
Próbálok nem én is kiáltani, ahogyan arra gondolok, hogy ezzel a tortával délutánra kész kéne lenni és még sehol se tartok vele. Mély levegőt véve teszem le a tálat és törlöm meg a kezeimet egy közeli rongyban. Ezután nézek csak Anne-re, aki kissé türelmetlenül, de még mindig kinyújtva felém a kezét, amikben dolgok vannak. Pislogok egyet, egy csokinak tűnő érmét és két koncertjegyet pillantok meg. Persze egyből eszembe jut Juliana arca és a vele való reggelem. Akaratlanul is elmosolyodok és felnevetek ahogyan átveszem a dolgokat. Szóval megtartotta a szavát!
- Köszi Anne, de nem kell elküldened. Ismerem, megyek és beszélek vele. Ami meg ezt illeti… - pillantok a torta felé, de sóhajtva megrázom a fejem. Nem, rá nem bízhatom. Nekem kell majd befejezem. De majd csak később. Egy szünet most úgy sem ártana. – Majd később befejezem a külső díszítését, addig ne nyúljon hozzá senki, illetve csak tegyétek vissza a hűtőbe!
Adom ki az utasítást, azzal a kezemben lévő tárgyakkal már indulok is a bolti részlegre. Mikor észreveszem Julianat a pult közelében újra elmosolyodok.
- Szia Juliana! – köszöntöm kedvesen, kilépve a pult mögül, hogy odatudjak menni hozzá. Köszöntésképpen odahajolok hozzá és egy puszit adok az arcára. Lehet meglepem ezzel, nem tudom, de általában, ha jó kedvem van és a személlyel, akivel találkozok jóban vagyok, mindig puszival vagy öleléssel köszönök.
Az ajándékai most örömöt okoztak nekem a mai napra, illetve a hetemre, mely elég stesszesre sikerült. Ez alatt értem az exem ügyét is, melyen rágódtam az utóbbi napokban, de most nem szeretnék ezzel foglalkozni, hibába lebeg a tény - hogy apa leszek-, a levegőben.
- Köszönöm a kis ajándékaidat. Ez az érme… - emelem fel az említett tárgyat, ellépve a nőtől, rávigyorogva az érmére, majd őrá. – Nagyon találó! Igazán megtisztelve érzem magamat, hogy így kárpótolsz és gondoskodsz a cukorbevitelemről. Vagy figyelmes tőled, hogy a csokival szeretnéd, hogy boldog legyek és még a füleimnek is jót akarsz zenehallgatással – teszem hozzá, fülig érő vigyorral az arcomon.
Kedves kis gesztus a részéről, hogy így gondolt rám és ráadásul személyesen adta őket át, meglepve azzal, hogy felbukkant itt. Noha a meglepetésekből a hónapban már kezd kicsit elegem lenni, ez jól esett tőle és értékelem.
- Kérlek, foglalj helyet! – kérem meg, odalépve az egyik üres kis, kétszemélyes asztalhoz, mely az üzlet kirakata mellett van.
Közel a pulthoz, hogy ha kéne valami, de a kirakat miatt az utcára is szép látványra van lehetőség, már annak, aki szeret az üvegen át kifelé bámulni. A széket kihúzom neki, már ha elfogadja, én magam meg csak ezután foglalok helyet vele szemben.
- Mesélj, hogy vagy? – érdeklődöm a hogyléte felől. Közben a csokiérmét és a jegyeket elrakom a kötényem zsebébe. – Közben nyugodtan válassz egy italt és egy süteményt a kínálatunkból, az üzlet ajándéka! – kapom fel az asztalon található füzetecskét, benne minden itallal és süteménnyel, amit a vevőknek kínálunk és feléje tolom.
Az üzlet ajándékát úgy értettem, hogy természetesen én fizetem, amit csak kérne, de direkt nem így mondtam. Egyesek nem szeretnek ilyet hallani, mások meg kicsit megrémülnek, én viszont remélem, hogy igenis mer kérni valamit, mert a tél beköszöntével szezonális termékeink is vannak. Nekem például a mézeskalács ízesítésű kávé, mi az üzlet egyik védjegye, egy a személyes kedvenceim közül.

Persze, hogy kedvesen köszöntöm Julianát, hiszen barátokként váltunk el azon a reggelen, ami a megismerkedésünk estéjét követte. Így nincs is okom aggódni amiatt, hogy vádlón, mérgesen rám támad az első találkánk miatt, ugye? Bár igaz, ami igaz, a múltkori alkalomkor lehetőségem nyílt egészen közelről megismerni őt és, hát emiatt is… Emiatt is remélem, hogy semmi ostobaságot nem követtünk el. Nagyon szarul érezném magam, hogy ha kiderülne a végén még őt is sikerült teherbe ejtenem.
– Á, dehogy zavarsz! Amúgy is, egy kis szünet már rám fért – felelem, leintve őt a gondolata miatt.
Közben az ölelése és a puszi, mit viszont add, jól esik. Apró, kis gyengéd gesztusok ezek, mik mégis hatásosak, kicsit ellazítják az izmaimat és máris nem érzem magamat olyan feszülten, mint pár perccel ezelőtt. Egy pillanatra hagyom is lehunyni a szemeimet és élvezzem a közelségét, majd elengedem.
– Köszönöm, még egyszer – mosolygok rá, látva, hogy milyen vidáman néz rám. Ezek szerint akkor valóban nem rossz indulat, méreg vagy kétségbeesés hajtotta, hogy felkeressen. Ennek örülök. Végre valami jó hír. – Miből gondolod, hogy a nagymamám arcára nem tudok magamtól is mosolyt csalni, hm? – kérdezek rá, felvont szemöldökkel, majd úgy teszek, mint aki egy kicsit megsértődött a szavainak jelentésén.
Hogy egyedül nem tudok örömöt okozni a nagyimnak. Bár fair dolog, szexuálisan biztosan nem, de nem is szeretnék efféle témákba belebonyolódni a nagyimat illetően, hiszen ez még nekem is fúj és nem is akarom megtudni, hogy a nagyimnak ki vagy mi tud úgy mosolyt csalni az arcára.
Viszont megértem, hogy Juliana kedveskedni akar a koncertjegyekkel, nem felejtve el a múltkori beszélgetésünket, ami kapcsán értintettük az ő munkásságát is és akkor hozta fel ezt az ötletet. Igen, emlékszek és egészen hízelgő, hogy ő se felejtette el ezt és gondolt rám.
– Nos, a jótékonysági estek csak jók lehetnek! Többnyire. Mindenesetre jó hallani, hogy a gyermekkórház működésére, beteg gyerekekre is gondoltok – bólintok a szavai hallatán, kissé eltöprengve a gyerek témán, jobban mondva egy pillanatra elmerengve nézek el a válla fölött.
Az utóbbi napokban nem ez az első alkalom, hogy a gyerekek említése ezt váltja ki belőlem. Gondolkodást, majd még több gondolkodást. Szinte folyamatosan csak töprengek dolgokon, leginkább a saját életemen, hogy hogyan is alakul, érezvén, hogy annyira nem is én irányítom. De ugyanakkor mégis, és van benne valami ijesztő. Vagy csak túl sokat rágódok a dolgon, és nem csak a fejem kezd megfájdulni tőle, de a végén még bedilizek tőle.
Utóbbi nem hangzik jól, így megrázom a fejemet és próbálom elhesegetni a beteg gyerekek kapcsán támad gondolatot a még meg nem született gyermekemről.
- A nagyimnak majd átadom őket és nem tudom megígérni, hogy valóban mindketten elmegyünk majd rá, de igyekezni fogunk és köszönöm, tényleg, hogy gondoltál ránk – szólalok meg újra, hálásan rámosolyogva.
A koncert ötletét valóban jónak tartom, el is mondom a nagyimnak majd. Csak nem tudom a munkám hogyan alakul a következő napokban, és karácsonykor mennyi energiám lesz… Nem szeretném, ha hamis illúziókba ringatná magát. Viszont… Ez csak egy koncertmeghívás, kötöttségek nélkül, nem? Nincs miért aggódnom.
Inkább elterelem a szót és kíváncsian várom a válaszát a hogylétével kapcsolatban. Az említésére eszembe jut a luxus hotelszobája és elvigyorodok, szerintem azt kicsit kár lecserélnie, bár megértem az okát. Saját lakás mindig jobb.
– Na és melyik városrészben keresel új otthont? Csak nem manhattani nő akarsz maradni a középkorodban is? – kérdezem meg, vigyorogva, kissé cukkolva őt, tekintve, hogy birtokában vagyok a korát illető információnak és a tény, hogy egy nálam egy kicsit idősebb nővel van dolgom, mulattat.
Azért remélem, hogy nem fogja sértésnek találni. Szó sincsen ugyanis sértésről, csak vidámságot akarok az arcára varázsolni, miután megtudtam, hogy a zenepróbák kicsit leszívják az energiáját mostanság.
– Engem is lefáraszt a saját munkám. Tudod, itt a téli szezon, közeledik a karácsony… Egyre több ember téved be az üzletbe kávéért vagy süteményért, több is a megrendelésünk. Ma éppen egy torta díszítésén munkálkodtam, mielőtt megtudtam, hogy itt vagy – válaszolok a kérdésére a hogylétemet illetően.
Igaz, ez csak a jéghegy csúcsa, ahogyan mondani szokták. nem éreztem készen magamat, hogy meséljek neki arról, hogy pár napja találkoztam az exemmel és, hogy mi hangzott el akkor, ami háromszázhatvan fokban megváltoztatta az életemet. Vagy csak száznyolcvanban. Mindegy.
– Rendben. Akkor megleplek! Csak pár percet kérek tőled, személyesen akarlak kiszolgálni – reagálok az italkérésére, lelkesen felpattanva a székről, melyen már helyet foglaltam.
Ez persze jó lehetőség arra is, hogy a beszédtémánk újra más irányban folytatódjon. Valamint emlékszek, hogy legutóbb is csak kérte, hogy a reggelinknél kávét is szolgáljanak fel, ami nem hiszem, hogy minőségi, igazi barista munka lett volna. Továbbá szeretek kávét csinálni és van az egómnak egy kis része, mely örül, mikor megmutogathatja a kávéfőzés terén lévő tehetségemet.
Mosolyogva, lelkesen megyek hát a pult mögé és nem is kell sokat agyalnom azon, hogy milyen kávét készítek el neki. Ugyanis rögtön eszembe jut, hogy ha már itt van, mi az az egy, amit feltétlenül ki kell próbálnia. A kezeim pedig gyorsan, rutinosan mozognak és pár perc alatt el is készítem neki az italt, egy nagy kávésbögrébe, ami mellé a tálcára még egy mézeskalácsember süteményt teszek egy tányérban. A kávé mézeskalács ízesítésű, tetején tejszínhabbal, mely fahéjjal van megszórva és egy apró, sima mézeskalácsember van díszítésként beleszúrva a tetejébe. A tányéron lévő mézeskalács ember már jóval nagyobb és színes cukormázzal kidíszített: van szeme, mosolygó szája, gombjai és saját kis ruhácskája, mikulássapkával a fején.
– Itt is van a kávéd. Mézeskalács ízű, mellékelve egy igazi mézeskalácsemberrel – magyarázom mikor visszamegyek hozzá és lerakom eléje a tálcát, amin még kanál is van a kávéhoz, meg karácsonyi stílusú szalvéta. – Hiszen hogyan is tehetnéd be a lábadat a Mézeskalács Házba anélkül, hogy az üzlet nevét adó süteményt tényleges formájában és italként is megkóstolnád? Sértés lenne, hogy ha nem ezekkel kezdenéd a kínálat megismerését – teszem hozzá rávigyorogva és visszaülök a vele szemben lévő székre.
Az asztalra könyökölök, a fejemet, vagyis az államat a két kezemre hajtva támasztom meg, eközben szemeimet le se veszem róla. Kíváncsi vagyok, hogy milyen véleménnyel lesz mind a kávéról, mind a sütiről.
– A dekoráció, amit látsz, javarészt az én munkám. Más nagyon nem akart az asztalokra felállni, hogy a plafonról lógjanak azok a díszek – jegyzem meg, egyik kezemmel fel is mutatva az asztalunk fölé, ahonnan egy nagy hópehely lógott le.
A többi asztalnál is vagy hópehely, vagy gömb lógott, az asztalok között pedig girlandok, az egyik sarokban egy kisebb karácsonyfa állt.
– Jaj, ne butáskodj! Mondtam már, hogy nem zavarsz – pillantok rá cseppet morcosan, hogy már megint ezzel jön.
Egyáltalán miért jönnek mostanában ezzel a nők, hogy remélik nem zavarnak, de csak szándékkal keresnek fel, mert valamit akarnak mondani akarnak, vagy elvárnak tőlem valamit? Netán csak túlgondolom ezt most? Sóhajtva rázom meg a fejemet, hátha elérem, hogy kitisztuljon. De a gondolat, ami eszembe jut egyértelmű és világos: nem akarom, hogy azt higgye a mézesmadzagot húzom előtte, átverem vagy kihasználom. Igazából magam se tudok mit akarok tőle vagy ettől a találkozótól vele, viszont azt tudom, hogy csak tudnia kell pontosan, hogy mi a… családi helyzetem.
– Tudod, mégis van valami, ami történt velem mióta találkoztunk – kezdek bele, lassan, magam is emésztve a szavakat. Tekintetemet leveszem róla és az asztallapot bámulom inkább, mintha attól erőt kapnék, hogy kimondjam őket végre valaki másnak. – Találkoztam az exemmel, akitől megtudtam, hogy… – egyik kezemmel a hajamba túrok, újra sóhajtok egyet és a szemeibe nézve végre kimondom a hírt. A tényt. – Apa leszek.