Én tényleg értékelem, hogy ennyire vigyáznak rám. Az FBI igazgatója is igazán kitett magáért, mert a munkahelyemen sem kell magyarázkodnom, hogy miért is tűntem el közel két hónapra, mert ők úgy tudják Washington D. C- ben volt rám szükség, de a részletek szigorúan titkosak, így nem is fognak kérdezgetni. Persze igazából nem ott voltam, hanem a West Point kiképző bázison, ahova nem szívesen kerülnék vissza többször. Az eredeti ötlet viszont igazán jó volt, mert ott nem is kerestek azok a mexikói maffiózók, akiket Tío juttatott rács mögé az elmúlt időszakban. Nagyon furcsa volt ez a néhány hét, hogy egyik telefonom sem volt nálam, hiszen az eredeti telefonomat szétszedve otthon hagytam a fiókomban, a másik meg többnyire a barakkban volt, hiszen mindig volt mellettem egy kiképző, aki, ha akartuk, ha nem, minden lépésünket figyelte. Ezért lényegében csak az eltávok alkalmával volt nálam a Ryantől kapott telefon, biztos, ami biztos alapon. Tegnap, amikor végre hazaértem majdnem egyből ágyba is zuhantam, de előtte még felétlenül beszélni akartam Tíoval, hogy minden rendben van-e vele is. Én bízom az igazgatóban, de sokkal nyugodtabb vagyok, ha nem csak tőle kapok megerősítést, hogy minden rendben ment, és senki nem sérült meg a mieink közül. Miután megkaptam a megerősítést, és ellenőrizték a telefonomat, hogy nem próbált illetéktelen megkeresni ez alapján, bontottuk a vonalat, és végre ágyat érhettem, és egészen a reggeli ébresztőmig egyhuzamban aludtam több mint tizenkét órát. Te jó ég, nem is gondoltam, hogy tényleg ennyire kimerültem az elmúlt időszakban. Reggel végre kényelmesen el tudtam készülni, és nem kellett kapkodnom. Feltettem a kávét főni, rendbe tettem a szobámat, majd a fekete elfogyasztása után bevetettem magam a fürdőbe, hogy az álom maradékát is eltüntessem magamról. Egy gyors reggeli után pedig csendben bezártam magam mögött az ajtót, hogy ne ébresszem fel Rae-t , aki még az igazak álmát aludta, hiszen neki ma nem kell mennie dolgozni, és már úton is voltam. Bent a cégnél minden rendben ment, könnyen felvettem az ottani ritmust újra, és néhány jelentés elkészítése után terepre mentem, egy ellenőrzés céljából. Még arra sem kérdeztek rá, hogy miért vágattam le ilyen rövidre a hajamat és miért festettem feketére, mikor előtte szőke voltam. Igazából erre nem is tudtam volna értelmes magyarázatot adni, de a kiképzés alkalmával nagyon hasznosnak bizonyult, és ez adott egy kis plusz védelmet is, mert egy hosszú barna hajú lányt kerestek volna, ha kerestek volna. Az már egy másik kérdés, hogy - igaz, már nőtt azóta -, de egyáltalán nem tetszik, így a kinézetem. De, ha ez volt az ára, hogy biztonságban legyek, és Tíonak ne kelljen miattam is pluszban aggódnia, akkor teljesen megérte. A hajam megnő, és átfesteni is át lehet. Már visszafelé tartottam az ellenőrzésről, amikor a dugóban várakozva megcsörrent a telefonom. A kijelzőn a következő felirat volt olvasható: „Juliet - spanyol tanítvány”. Hűha, mikor is találkoztam én vele, teszem fel automatikusan az első kérdésemet gondolatban. Ja, még hónapokkal ezelőtt a bevásárló központban, ahol azt a bizonyos tánccipőt vettem. Már azt hittem nem is fog keresni, de minden esetre jó az időzítése, mert elég nehezen magyaráztam volna ki magam, hogy hol is voltam az elmúlt időszakban. Végül beleszólok a telefonba a kihangosítón keresztül - Szia, Jules! - köszönök bele egyből. - Hogy vagy? Mi újság? - érdeklődök kedvesen. - Jules, várj egy kicsit - kérem kicsit hangosabban - felveszem a fülest, mert így nagyon rosszul hallak - majd csatlakoztatom a kis készüléket a mobilomhoz. - Na, így most már jó lesz, csak kocsiban vagyok, és ez a kihangosító nem a legjobb minőségű - húzom el a számat. - Megismételnéd, kérlek, amit is mondtál? - kérem kicsit zavarban, ami a hangomon is hallatszódhat. Sok mindent megértek, de egy beszélgetés minden második szavának első néhány betűje még számomra sem elégséges. Julessal már az első találkozásunk alkalmával is megtaláltuk a közös hangot. Egy nagyon kedves és őszinte lánynak ismertem már akkor is. Megígértem neki, hogy ha találunk egy alkalmas időpontot, akkor szívesen megtanítom a spanyol nyelvre. A motivációja is nagyon megfogott, hiszen egy külföldi tanítványának, aki azt hiszem, hogy Valenciából jött, akar segíteni, hogy megkönnyítse neki a beilleszkedést, és hogy így is nyitni tudjon felé, hogy ne érezze magát annyira kívülállónak. Persze ez nem azt jelenti, hogy tényleg ezért keres most, de lehet, bár azt sem tartom kizártnak, hogy csak találkozni szeretne velem.
Rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy szeretem a dolgokat ötvenszer átgondolni, még ha a megoldás már az elejétől ott volt az orrom előtt, egyszerűen csak túl bizonytalan voltam, hogy észrevegyem. Sok minden zajlik most a fejemben, sok olyan gondolat, aminek talán ott sem kellene lennie, mégis könnyedén veszi át életem felett az irányítást, közel sem megkönnyítve az életemet. Az új tanév kezdésével a szokásos káosz is megérkezett, és ebből szerettem volna valami menekülőt találni, ami fenntartja az érdeklődésemet, és lefoglal annyira, hogy ne legyen időm még átgondolni a körülöttem történő dolgokat sem. Bevallom, pont ennek okán sokat gondolkoztam azon, hogy felhívjam Flort vagy sem a spanyol tanulással kapcsolatban. Eleinte folyton lebeszéltem magamat róla, és ez ment napokon keresztül. Aztán mégiscsak elszántan kaptam magamhoz a telefont, de addig nem jutottam el, hogy a hívás gombot a megfelelő irányba húzzam, mert mihelyst ez a pillanat bekövetkezett volna, a telefon újra a kanapén landolt vagy a zsebem rejtekében. Jól esett volna valami újat tanulni, valamit, ami a kezdőlépése lehetne annak a nagyobb tervnek, amihez nem árt felkészülnöm. Flor már tudott erről, és legutóbbi találkozásunk során rengeteg jó tanáccsal látott el, így úgy gondolom semmit sem veszíthetek, hogyha egyszerűen belevágok ebbe. Jól tudom, hogy a hétköznapi nyüzsgés mellett még plusz dolgot beiktatni nem kellene, de azzal nyugtatom magamat, hogy ez nem olyan lesz. Ez a jóért történik, ez kellemes elfoglaltság lesz, akár kikapcsolódásnak is tekinthető. Így jó pár átgondolt nap és önmagam győzködése után mégis összeszedtem elszántságomat és bátorságomat egyaránt, majd hagytam, hogy a hívás kezdeményezése megtörténjen. Innen már nincs visszaút, Jules, ideje belevágni! Így is mindig visszatáncolok az újabb lehetőségektől, mert ez tűnik a helyes választásnak. Állandóan ez megy. Mihelyst valami elfoglaltságot találok, valami, ami akár még elnyerné a tetszésemet vagy egy plusz jó érzést adna az amúgy is boldogságot hozó kisfiam mellett, mindig lebeszélem magamat róla. Most nem fogom...vagy mégis? - Ááh, szia Flor. - szólalok meg hirtelen, ahogyan meghallom az ismerős hangot. Felvette, ideje beszélni. - Köszönöm, jól megvagyok. - válaszolok egyből, közben pedig tiszteletköröket teszek a szoba négy fala között. Egy megvan, itt jövök második! - Régen beszéltünk. - fűzöm hozzá, de csak egy természetesnek ható persze bukik ki belőlem, amikor arra kér, hogy várjak. A szoba berendezését kémlelem eközben, végül leülök az ágy szélére és azon rugózok párat, mielőtt újra belekezdhetnék hívásom okába, amit lássuk be, még el sem kezdtem. - Megértem. Nekem is állandóan meggyűlik azokkal a bajom. - értek vele egyet meg a kihangosító problémájával és csak a fejemet ingatom, mintha bármit is láthatna ebből. Megesik, hogy a telefon, és minden ami az elektromossághoz köthető fejvesztve rohan tőlem, vagy éppen hősi halált hal a kezeim alatt, mindig akkor, mikor nem kellene. Sosem értettem, hogyan lehetnek velem ennyire kegyetlenek. - Csak azt mondtam, hogy régen találkoztunk. Veled minden rendben? - kérdezek vissza úgy, ahogyan azt szokás, és miután megvárom a válaszát, végül nagy nehezen csak a lényegre térek, hiszen éppen ideje lenne megmagyaráznom, hogy miért hívom fel ennyi kihagyás után a semmiből. Bár nálam ez úgy tűnik szokássá vált az évek során. Eltűnni-feltűnni, a köztes időszak meg majd valahogy kimagyarázásra kerül, mintha az annyira könnyedén ment volna ezidáig is. Úristen, miért teszem ezt magammal mindig? Mintha én lennék a főellenség, meg a jótevő főszereplő a saját egy szereplős filmemben. Mellesleg nem örülnék neki, ha vezetés közben a telefon elvonná a figyelmét, legfőképp akkor nem, ha én vagyok a vonal túlsó végén, így ajánlatos minél előbb elmagyaráznom hívásom okát. - Tudod, beszéltük legutóbb a spanyol órákat. Azt, hogy szívesen megtanítanál és akkor még azt mondtam, átgondolom. - kezdek bele, de gyorsan folytatom is. - Igaz már nem most került rá sor, de gondoltam bepróbálkozom, hátha. Áll még esetleg az ajánlatod? - egy próbát megér, és nemet mond, az is teljesen érthető lenne a részéről, hiszen amit én műveltem, azt már nem nevezhetjük pusztán egyszerű fáziskésnek. Az ilyet az emberek emlékezetkiesésnek vagy nem is tudom minek neveznek, de az előbbinek biztosan nem. Ellenkező esetben viszont tényleg örülni fogok, hogyha belemegy. Lehet, hogy most itt bizonytalankodok, sőt, küzdök magammal, mint egy gladiátor a harcmezőn, de ettől függetlenül mégis akarom ezt. Újat találni, valami tőlem nem megszokottat. Olyan régen tettem már meg ezt, most úgy érzem kár lenne kihagynom csakis pár elbizonytalanító gondolat miatt, melyeknek igazából semmi alapjuk nincsen.
Az ellenőrzésen nem sok hiányosságot találtam, igazából csak néhány apróság, amit egy kis odafigyeléssel lehet korrigálni. Kellett volna, hogy jöjjön velem egy kolléga, de most erre nem volt lehetőség, de azt hiszem ez olyan hely volt, ahol nem sok kihágás lehetséges. Lényegében csak jogszabályi előírás miatt kell időről időre őket is ellenőrizni. Most hiába végeztem először ilyen ellenőrzést egyedül - bár a főnök azt mondta, hogy ezt leszámítva egyelőre még ne szokjak hozzá ehhez -, most nem fáradtam el annyira. Ez a dugóban való araszolgatás viszont nagyon kimerít, így nem is bánom, hogy Jules hív. Talán ő el tudja terelni a figyelmemet erről a vesztegelésről. Vele még csak egyszer találkoztam, de mégis, már akkor úgy éreztem, hogy, ha nem szándékos volt a véletlen találkozásunk, akkor nagyon össze fogunk barátkozni a későbbiekben, és sokat tanulhatok tőle. Én elég temperamentumos vagyok, és gyakran túlpörgöm a dolgot. Jules viszont olyan meggyőző képességgel bír, hogy azt érdemes lenne tanítani, legalább is én szívesen megtanulnám tőle. Amíg viszont össze nem rakom a fülest és a telefont, elég rosszul hallom a kocsi kihangosítója miatt, amit a kinti dudák csak még jobban megnehezítenek. Nem is vagyok mindig benne teljesen biztos, hogy mit mond. - Ne is mond… - mondom elkeseredetten a technikai kütyükre tett megjegyzésére. - Jól hallottam ugye, azt mondtad, hogy „jól vagy”? - kérdezek rá a biztonság kedvvért megerősítésképpen, mert ezt tényleg csak szakadozva, elég halkan hallottam. - Valóban régen találkoztunk. Mikor is, vagy négy hónapja? - kezdek visszafelé számolni, és magamban szörnyülködni, hogy már ennyi idő telt el. ¡Dios mío! (Istenem!) - Persze, velem minden rendben, csak kezdek megsüketülni ettől a dudakoncerttől - húzom el a számat. Egy-két „tiszteletkör” után viszont rátér hívásának - gondolom - eredeti okára, a spanyol órákra. A hangjában viszont - most hogy már rendesen hallom is, hogy mit mond - mintha egy kis feszültséget fedeznék fel. Az okára pedig nem tudok rájönni. Nem hiszem, hogy kihallana valami feszültséget a hangomból, mert a helyzethez képes, most egészen nyugodt vagyok, a beszélgetésünk pedig csak még jobban eltereli a figyelmemet arról, hogy most már az irodában kellene lennem, és megírni a jelentést az ellenőrzésről, valamint felhívni Miguelt Aguadillaban, bár addig azért még van idő. - Igen, emlékszem - mondom kedvesen. - Persze, áll még. Ráadásul most már jobban van időm, mint akkor, mert már nem ott dolgozok, ahol akkor - újságolom el a jó hírt, hogy már nem kell késő este órát tartanunk. És hálát adok a sorsnak, hogy most hívott, és nem hamarabb ez ügyben, és mondjuk nem egy héttel hamarabb. - Mikor szeretnél kezdeni? Mikor jó Neked? - kérdezek rá a dologra. Kiindulásnak mondjon valamit, és majd egyeztetünk, ha jól emlékszem, akkor úgy is dolgozik napközben, tehát valószínűleg csak a délutáni órákban lesz leghamarabb neki is jó. Az anyósülésen lévő táskámból előveszem a határidőnaplómat a tollal együtt, és kézközelbe készítem. A kezem tulajdonképpen nem kell a gurulgatáshoz és a megálláshoz, ehhez bőven elég a két lábam, a kocsi úgy is egyenesen megy magától. Bár az kifejezetten jó, hogy ezt nem látja rendőr. Azóta, hogy Julesszal először beszéltünk erről, még nem volt alkalmam, lehetőségem új tanítvány keresni, így a délutánjaim szabadok, amit a mostani állásom tett lehetővé. Tehát lényegében nekem bármelyik nap jó, mert a táncot át tudom tenni másik napra, hiszen, ahol most vagyok, minden este van óra, csak más a csapat. Nem is tudom, mit kezdenék magammal ennyi szabadidővel, ha most Jules nem hív fel.
Annyi minden jár egyszerre a fejemben akár egy nap leforgása alatt, hogy olykor jól esik valami, ami egyszerűen nem túl hétköznapi, és ami úgymond kizökkent a valóság forgatagából. A spanyol órákkal kapcsolatban is ebben reménykedem. Noha nem egyszer, és nem kétszer gondoltam át ennek beiktatását az életembe, valahogy mindig is erősebb tényezőnek bizonyult az, amikor úgy döntöttem, igenis szükségem van rá. Ennek okán hívom fel Flort is, habár arra nem különösen számíthatok, hogy ennyi eltelt idő után végül még mindig áll az ajánlata, mindenesetre reménykedem benne. Nem tudnám megfogalmazni miért, de úgy érzem, ez jót fog tenni most nekem. Ugyan nem sokszor tettem, de szerettem magamat kipróbálni új dolgokban. Akadályokat gördíteni az életem elé, hogy azokat a leghatásosabb és találékonyabb módon megoldjam. Nem szerettem, ha nem vagyok felkészült egy-egy történésre az életembe, hiszen nem engedhettem meg magamnak, hogy napokig őrlődjek valami miatt, amely éppenséggel negatívumot csempészett a hétköznapjaimba. Szükségem volt a megoldásokra, a lehető legjobbakra és hatásosabbakra egyaránt, mert ezeket nélkülözvén képtelen lennék másra is koncentrálni. Mindezeket végiggondolva úgy érzem, ez egy újabb lehetőség arra, hogy másképpen képezzem magamat, és egy nagyobb haszon érdekében olyan tudást vegyek magamhoz, amelyre ezidáig nem igazán volt lehetőségem. Nem kell sokáig várnom, hogy meghalljam az ismerős hang felcsendülését a vonal túlsó végéről, és bár nem láthatom a másik félt szemtől-szemben, mégis mosolyra késztet. Túlságosan sok közeli barátságot nem mutathatok fel, Flor viszont a legutóbbi találkozásunk alkalmával is kellemes társaságnak bizonyult. Olyannak, akivel az ember lánya szívesen szervez programokat vagy beszéli ki az életében történt jó dolgokat és nehézségeket egyaránt. Feltöltődtem a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával, így valahol egy aprócska remény újfent felötlik bennem eziránt. Feltéve, ha belemegy majd az ötletembe...vagyis az ő ötletébe, ami végül az én kérésem lesz. Egek, ez rettenetesen kacifántos így. - Igen, ezt mondtam. - ismétlem meg előbbi válaszomat egészen más köntösbe bújtatva szavaimat, hiszen az már innen is tisztán lejön, hogy nem valami kellemes körülmények közepébe került bele. Elgondolkozó hümmögés hagyja el ajkaimat a feltett kérdésével kapcsolatban, és nekem is muszáj kissé utánaszámolnom ennek, mielőtt valami választ is adhatnék rá. - Körülbelül igen, négy hónapja. Borzalmas, hogy repül az idő. - túrok bele szőkés árnyalatú tincseimbe és egy apró sóhajt is hallatok mellé. Kevesebbnek gondolnám, de általában csak utólag észrevehető mennyire is elszaladnak felettünk a napok. Grimaszt formálnak ajkaim a kellemetlenségeire tett megjegyzésének hatására, mert nekem sem éppen jól esik ezt hallgatni, akkor neki? - Azt hallom.. - jegyzem meg kevésbé lelkesen. - Egy ilyen koncertre semmi pénzért nem váltanék jegyet. - teszem még hozzá gyorsan. - Sokáig tart még kikerülsz onnan? - kérdezek azért rá, mert remélhetőleg rövid ideig kell még elviselnie ezt, mielőtt tényleg bekövetkezne a legrosszabb és a hallása rovására menne. Nehezen ugyan, de azért csak összeszedem úgymond bátorságomat, és kitérek hívásom lényegére. Mindkét verzió esetével eljátszottam már fejben, de ezek csak a magamat történő megnyugtatásra szolgáltak, hiszen az eredeti és egyetlen az lesz, amikor az ő válaszát hallom vissza. - Valóban? - kérdezek rá gyorsan, de ennek apropóján folytatom is. - Lesz akkor mit mesélni. - mosolyodok el, ugyan ő ezt nem láthatja, azért a hangomban némi változást okoz ez az apró gesztus. - Viszont el sem tudod képzelni mennyire örülök annak, hogy még mindig benne vagy. - folytatom tovább lelkesebben. - Kellett egy kis idő mire elhatároztam magamat, de sokan azt mondják, hogy jobb később, mint soha. - vonom meg aprót a vállamat, közben viszont újra felállok az ágyról, hogy ismételten járkálásba kezdjek. Azt hiszem minden telefonálás közben könnyebben buktam ki belőlem a gondolatok, ha közben valami ehhez hasonló melléktevékenységet műveltem. Általában, ha ülve telefonáltam, egyszerűbben vesztettem el a beszélgetés fonalát. Azt viszont nem tudom, hogy ez csak nálam van így, vagy ez is valami törvényszerű butaság, amivel általában az embereket sújtják az égiek. - Mondjuk ma? - vágom rá egyből, lelkesen, de aztán gyorsan javítom is hirtelen felindulásból született kérdésemet. - Mármint én ráérnék ma, ami azt illeti. Manuellel úgy terveztük, hogy kinézünk a parkba, így akár ott is találkozhatnánk. - vetem fel neki ötletemet a helyszínnel kapcsolatos problémára. - Úgyis szeret ott sokat elidőzni, így nekem is marad pár szabad percem. - érvelek tovább, de persze ehhez az ő beleegyezése is kell. - Persze, hogyha neked nem jó, áttehetjük másik időpontra is. - fűzöm azért hozzá, nehogy úgy érezze én akarok rendelkezni az időbeosztása meg a programjai felett. Azt hiszem csak túlságosan magával ragadott a lelkesedés heve amiatt, hogy beleegyezett a tanításba ennyi idő elteltével is.
Julesszal utoljára úgy váltunk el, hogy hív, ha be tudja építeni a napirendjébe a spanyol órákat, aminek én csak örülnék. Nekem is jót fog tenni, ha tanítok végre egy kis spanyolt, hogy felelevenítsek néhány dolgot. Na, nem a nyelvet felejtem le, hiszen az lehetetlen, mert az anyanyelvét senki nem felejti el, ráadásul júliusban rengeteget telefonáltam Puerto Ricoval, lényegében kizárólag spanyolul. Mindösszesen arról van szó, hogy megint csak „használom” a nyelvet, és kizárólag az ösztöneimre és a fülemre támaszkodok, hogy helyesen beszéljek és írjak, mint ahogy mindenki, aki azt a nyelvet használja, amit születése óta hall. A magyarázatokat, okokat viszont kezdem elfelejteni, pedig nagyon hasznosak tudnak lenni, és ha tanítani szeretnék, akkor pedig elengedhetetlenek. - Akkor ennek örülök - mondom megkönnyebbülve, hogy nincs semmi baj; jól van. Közben hallom, hogy egy kicsit elcsendesedett, gondolom ő is visszaszámol fejben. Ezt a pedig meg is erősíti, amikor ismét megszólal. - Bizony, még belegondolni sem kellemes - gondolok bele mégis is jobban a dologba. - Én is szívesen itt hagynám, csak sajna most ez nem lehetséges opció - húzom el a számat. De még mennyire, hogy itt hagynám ezt a mérgező gázfelhőt, ami most még hangos is. - Remélem nem, de igazából nincs kizárva, hogy elől történt valami, mert tényleg nagyon lassan haladunk - kezdek agyalni a dolgon, mert ez most nem a szokványos csúcsforgalomnak tűnik. Bár lehet, hogy csak én vagyok elszokva a városi vezetéstől. - De nem akarom az ördögöt a falra festeni - mondom még gyorsan, hogy nem biztos, hogy baleset volt, lehet csak a lámpák kergültek meg, és összetolódtak a sorok. Ehhez meg kell egy rendőr, aki pillanatok alatt rendet rak, csak ugye, ahhoz neki is el kell jutnia a kereszteződésig, ami idő. Hallom a hangjában az örömöt, hogy még mindig tudom vállalni a tanítását, ami engem is feldob. - Örülök, hogy örülsz - mondom őszintén, és az én ajkaim is felfelé görbülnek. - Az egyáltalán nem gond - gondolok most itt arra, hogy időre volt szüksége, - legalább átgondoltad, hogy tényleg ezt szeretnéd-e, és szerintem jól döntöttél - fűzöm még hozzá. Nekem tényleg kapóra jött, hogy eddig várt, megszakítani a tanulást egy korai szakaszban egyáltalán nem célra vezető. A West Pointról pedig nem tudtam volna tanítani, ráadásul nem is nagyon volt szabad tudnia senkinek, hogy hol is vagyok. Ráadásul nem igazán van jó tapasztalatom azokkal, akik csak úgy belevágnak, mert gyakran hagyják abba néhány óra után, amivel olyanoktól veszik el lehetőséget, akik tényleg ezt akarják, ráadásul velem is kiszúrnak, mert tanítványtól esek el. Kicsit el is nevetem magam lelkesedésén, ahogy a lehető legközelebbi időpontot kiválasztja. Nem terveztem ma délutánra semmi különöset, meg igazából nagyon lehetőségem sem lett volna bármit is tervezni. - Nekem teljesen megfelel a mai nap, de csak fél öt után, mert addig dolgozok. De utána teljesen szabad vagyok, és részemről a park is megfelel, már persze, ha elárulod melyikre is gondolsz pontosan - mosolyod el kedvesen, és próbálom a hangommal is érzékeltetni ezt. Gyakran én is így szervezek programokat, főleg, ha nagyon izgatott vagyok, mert valahogy számomra evidensnek tűnik a pontos hely, az időpont, vagy bármi más, pedig a partner nem biztos, hogy annyira képben van, mint én azt gondolom. Ha elárulja, hogy hova kell mennem, akkor még közelítőleg azt is meg tudom saccolni, hogy mikorra érek oda. A címet pedig fel is írom a naplómba, hogy biztosan meglegyen, és ne tévedjek el. A részletek egyeztetése után viszont bontjuk a vonalat. Nem mondtam neki, de gondolom, hogy füzet és toll lesz nála, vagy bármi, amivel írhat, és amire írhat. Én általában nem használok tankönyveket tanításhoz. Gyakorlót is elsősorban azért, hogy ne nekem kelljen szövegeket kiagyalni, mert abban nem vagyok a legjobb, és ha valakinek papír kell a tudásáról, akkor neki másabb gyakorlás is szükséges, mint például Julesnak. Neki nem kell értelmetlen feladatokat megoldani, így nem is valószínű, hogy bármikor előkerülne egy könyv az óráinkon, maximum csak elijesztésnek, hogy lássa, milyen hibákkal tanítanak az iskolákban a tanárok.
A munkahelyemre még idő volt mire visszaértem, és tényleg nem történt semmi komoly baj, csak a közlekedési lámpák mondták be az unalmast, a jónép meg elfelejtette, hogy ilyenkor hogy is kell közlekedni. A kivezényelt rendőr viszont elég hamar úrrá lett a káoszon, és beindultak a feltorlódott kocsik. Bent megcsináltam a jelentést, és közben egyeztetnem is sikerült a részleteket Miguellel, így igazából mindent sikerült elintéznem, amit beterveztem, vagy beterveztek nekem, ami azt jelenti, hogy csúszás nélkül odaértem a megbeszélt helyre, ahol egy kis körbetekintgetés után, meg is pillantom Julest, így arrafelé veszem az irányt. - Szia, Jules! - köszönök neki, ahogy közelebb érek. - Történt valami említésre méltó azóta? - érdeklődök mintegy nyitásképpen.
Egy íratlan szabály szerint minél inkább jól szórakozunk, annál inkább repül az idő, de úgy gondolom, hogy ez már összességében minden esetre vonatkozik, csak a pozitív dolgok esetében könnyedebben vesszük az akadályokat, míg az ellenkezőjében kevésbé. Manapság az életem olyan fordulatokon esett át, amelyek vegyes érzelmeket váltottak ki belőlem és hiába telt el egy hét vagy egy hónap, akkor sem tudtam azt mondani, hogy igazán kibékültem velük. Ezek félretevése viszont könnyebben ment, mint állandóan a miérteken merengeni, így ha tehettem, megmaradtam emellett a módszer mellett. Valami ilyesmi elterelésre számítottam a Flor segítségével történő tanulás esetében is. Elég volt egy kis időt eltöltenem vele, hogy tudjam, jó társaságra leltem személyében, így már ennek okán is biztatóbban állok mindahhoz, amiről ugyan korábban beszéltünk, sort viszont nem kerítettünk rá - ezidáig. Hívásom lényege is szorosan ehhez kapcsolódik, amelyet kezdetben bátortalanul lépek meg, végül csak-csak összeszedem magamat és rányomok arra a bizonyos zöld gombra. Nem tudhatom majd miképpen fog reagálni a kihagyott idő fényében, mindenesetre egy próbát megér, ha nem teszem meg, akkor sosem fogom tudni az ő verzióját. Olykor biztonságosabb a fejünkben kialakítani egy lehetséges választ és azzal megbarátkozni, mintsem az igazsággal szembenézni, de az csak a képzeletünk egy kedvező játéka, nem a valóság. Egy mosollyal fogadom az ismerős hangnak a vonal túlsó végéről való csendülését és próbálom aszerint felemelni a hangomat vagy éppen halkabban beszélni, ahogyan az neki is megfelel és amennyiben az könnyíti a beszélgetésünket. Apró, és egyben tapasztalatom képezte grimasszal reagálok jelenlegi helyzetének körülményeire, és ámbár a legjobbakat kívánom neki, képtelen lennék teljes egyedül tovább irányítani a forgalmat, hogy előbb kikerüljön onnan. - Csak ne így legyen. - teszem hozzá a lehetséges verziók felemlegetésének kapcsán, hiszen mindig akad egy vagy kettő figyelmetlen sofőr, gyalogos vagy egyéb úton közlekedő személy, aki véletlenül is, de okoz fennakadásokat. Ezek a külső és zavaró tényezők sosem szerencsések, sem azoknak akik átélik, de azoknak sem, akik a következményeikkel vívódnak. Flor most az utóbbi esetbe rekedt meg és remélhetőleg minél előbb kikerül onnan. Mivel az embereknek ok nélkül nem szokásuk egymást hívogatni - vagyis személy szerint nekem nem -, így el is mondom miért is kerestem fel pontosan, és miután rábólint az egész tanításra, lelkesebben hozakodok fel egy időponttal meg egy lehetséges hellyel. Fejben számolgatok párat és gyorsan felidézem a délutáni programjaimat, így a parkra esik a választásom, mert amúgy is terveztünk egy kis kiruccanást Manuellel. Gyorsan meg is adom neki a címet, hogy szegény ne bolyongjon össze-vissza, és könnyedén ránk is találjon, miután a munkával végzett, de képtelen vagyok leplezni örömömet, noha ő talán csak a hangomból hallhatja ezt, a reakciómat kevésbé láthatja. Nem tudom miért, jó érzésem van ezzel kapcsolatban, és úgy érzem már-már túlságosan is szükségem van erre. De hát mindent összevetve így kell hozzáállni a dolgokhoz, nemde?
A kezdeti indulás nem éppen úgy alakult, ahogyan azt terveztük, mert Manuel mindenáron az oroszlános pizsamájába akart a parkba jönni, de a legvégén sikerült erről lebeszélni. Jóllehet hihetetlenül imádnivaló benne, és az ember lánya egyfolytában csak ölelgetni tudná őt, de utcai viseletnek kevésbé felelne meg. Így a kisebb csatánk után már könnyedebben jutottunk el a Central Parkba, ahol a szokásos részünknél kuporodtunk le. Az elmúlt hetekben kialakult egy szokásos csapat, anyukák-apukák, akik elhozták a gyerekeket, és Manu nagyon szeretett velük lenni, így már akkor próbált elszakadni tőlem, amikor odaértünk. - Óvatosan. - nyomok egy puszit a homlokára, és eligazítom a felsőjét, hogy csak ezután hagyjam őt odamenni a többiekhez, akik szokásukhoz híven közre is fogják és játékra invitálják őt, így amíg én Florral vagyok, ő elfoglalja magát egy kis ideig. Személyes tanárnőmre nem is kell sokat várnom, akin kisebb változások észlelhetőek utóbbi találkozásunk óta. - Ó, szia. - mosolyodok el kedvesen, és a fejemet ingatom ezzel választ is adva a feltett kérdésre. - Megmentettem a fiamat attól, hogy a pizsamájába jelenjen meg, de ezen kívül azt hiszem egészen nyugodt napunk lesz. - kuncogom el magamat, végül ráterelem a szót. - Te mikor keveredtél ki a káoszból? - teszem fel első kérdésemet, hogy aztán szorosan kövesse ezt egy másik, az elsőtől eltérő témával. - Látom beújítottál. - célzok itt a hajára, de mivel ezzel nem sokat mondok, így egyből folytatom is. - Nagyon jól áll. - támasztom meg államat az asztal lapján könyökölve, és még el is mosolyodok szavaim mellé. Biztosan rengeteg minden történt vele, amióta nem találkoztunk, és alig vártam, hogy beavasson dolgokba - feltéve, ha akar -, amik izgalmasabbak lehetnek az enyéimnél.
Általában felkészült vagyok, ha órára megyek, akár én tartom, akár nekem tartják. De most túl hirtelen jött ez az egész, és az első óra alkalmával általában átadok egy csomó olyan anyagot, ami a későbbiekben nélkülözhetetlen. Persze az anyagok a fejemben vannak, de ha az órán írjuk le, akkor sokkal lassabban fogunk haladni, mint általában, arról nem is beszélve, hogy nem tudom így garantálni, hogy az összetartozó anyagok hiánytalanul meglesznek. Sajnos, ha nincs mankó nálam, előfordul, hogy egy-egy dolog kimarad, bár az később úgy is előkerül, de egyben nem biztos, hogy látni fogja a tanuló. Arról meg ne is beszéljünk, hogy most találkozok először a kisfiával, és valószínűleg a barátaival, ami azt jelenti, hogy egy csomó gyerek ott fog körülöttük rohangálni, amivel addig nincs bajom, amíg nem kerülök a figyelem középpontjába, de ez nem garantálható. Annyira sutának és elveszettnek értem magam gyerekek közelében, hogy az már komédiába illene. Amíg a megbeszélt találkozó helyig érek, lényegében ezen kattogok végig, és egy kicsit kezdek ideges lenni. Pedig általában elég talpra esettnek tartom magam, de ez most túl soknak ígérkezik így elsőre. Minden esetre, ahogy eddig bármikor, amikor úgy éreztem, hogy összecsapnak felettem a hullámok, mindig a legközelebbi dologra próbáltam koncentrálni, és most is ezt próbálom tenni. Először érkezzünk meg a megbeszélt helyig, és találjuk meg egymást Julesszal. Ahogy a parkban meglátom, úgy érzem, hogy ezt a pontot a listán ki is pipálhatom. Tehát most jön a többi, csak az nem tudom, hogy mi. Minden esetre egy általános kérdéssel nyitok, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. Első kérdésemre egy számomra meglepő választ kapok, ami a legjobb bizonyíték, hogy mennyire nem értek a gyerekekhez, hiszen ezt a legvadabb álomban sem vártam volna. Minden esetre megjelenik lelki szemeim előtt, ahogy Manuel egy pizsamában játszik itt a játszótéren, és el is nevetem magam. - Egy igazi hős vagy - mondom nevetve. - Bár, ha eleve pizsiben jön, akkor lefekvés előtt nem kellett volna bajlódnia az öltözéssel, hanem egyből aludhatott volna - mondom egyáltalán nem komolyan, és el is nevetem magam, hiszen nagy valószínűség szerint az első megálló otthon a fürdőkád lesz, mert mindenéből homok fog kiszóródni. Közben pedig leülök hozzá a padra. - Hát kellett még vagy bő húsz perc, de szerencsére nem volt baleset, meg semmi komoly, csak egy kereszteződésben kimentek a lámpák, így az emberek azt hitték, hogy innentől kezdve nincsenek szabályok, mindenki mehet, ahogy akar - húzom el a számat. - De még koccanás sem volt - egészítem ki biztatóan. Ahogy a rajtam lévő változást említi, először nem is tudom, hogy mire gondol, majd észbe kapok, hogy valószínűleg a hajamra célozhat. - Köszönöm, legalább egy valaki így gondolja - mosolyodok el kedvesen. Látom a szemében a kíváncsiságot, de nem is igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, de a saját biztonsága érdekében nem biztos, hogy tudnia kell, hogy mi is vezetett ehhez a változáshoz. Nem jó, ha tudja, hogy Tío az FBI-nál dolgozik, és hogy a biztonságunk és a sikeres akciója érdekében, a West Point kiképző bázison voltam kadét az elmúlt időszakban. - Mondjuk úgy, hogy az elmúlt néhány hétben nem voltam New Yorkban, és ez a frizura előnyösebb volt ott, mint a hosszú - adok egy olyan választ, ami fedi a valóságot, de nem árul el túl sok részletet. - De már nagyon várom, hogy megnőjön - húzom el egy kicsit a számat, jelezve, hogy nem érzem így annyira jól magamat. - És veled, veletek - intek a fejemmel az önfeledten játszó aprónép felé - történt valami említésre méltó az elmúlt hónapokban? - érdeklődök felőle. Rég találkoztunk, tehát nem kizárt, hogy az ő életében is változások történtek vagy csak volt néhány említésre méltó pillanat.
Elegendő volt egy telefonhívás, és egy beleegyezés ahhoz, hogy megváltozzon a hangulatom és a napom menete egyaránt. Le sem tudtam volna tagadni az örömömet, amiért így alakultak a dolgok, és nem is igazán akartam ezt elrejteni senki elől sem. Tudatában annak, hogy az iskola keretei egészen szűkösen biztosítanak lehetőséget egy új nyelv tanulására, így egy ilyen esélyt kihagyni nagy hiba lett volna, így az új dolgokkal általában kéz a kézben járó izgatottsággal állok neki a készülődésnek, ami alatt csak egy valamit érzek biztosnak, mégpedig azt, hogy semmi sem ronthatja el a napomat. Volt még egy-két dolgom, mielőtt elindulhattunk volna, de még percekkel a végleges indulás előtt Manuel tett róla, hogy legyen még pluszban jó pár, ami fejtörést okozott. Az oroszlán mániája odáig terjedt, hogy be kellett szerezni neki egy oroszlános pizsamát, amit annyira megszeretett, hogy egyszerűen alig akart megválni tőle. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy majd megmutatja a barátainak, és bár elmondtam neki, hogy majd mesél róla inkább, őt egészen nehezen lehetett csak lebeszélni arról, hogy anélkül moccanjon ki az utcára. Mindenesetre a végén összejött, és bár megkaptam a durcás viselkedést meg a szótlanságot, ezt körülbelül öt perc alatt ki is hevertük, amikor már csak arra koncentrált, hogy újra a játszótársai közelébe lehessen. Utólag jóllehet mosolyt csal az arcomra a gondolat, hogy képes lett volna pizsamába megjelenni a parkba, akkor abban a pillanatban ezt kevésbé éreztem mókásnak. Azonban azt kár lenne tagadni, hogy olykor nem osztom ezt a véleményét, és döntenék úgy, hogy az éjszakai szerelésemben vágok neki a tanításnak, ezt viszont jobb ötletnek tartottam megtartani magamnak. Még a végén úgy érezné, hogy ezek után tényleg szabad így megjelenni nyilvános helyen. Florra nem kell sokat várnom, hogy megérkezzen, és amilyen lelkesedést éreztem a telefonbeszélgetésünk alatt, most ugyanúgy visszaköszön, ahogyan személyesen is találkozunk a hónapokat felkaroló kihagyásunk után. Be is avatom őt, hogy milyen nehézségekkel kellett szembenéznem, amíg elérkeztünk ide a parkig, de mindezt a hangomban jól megfigyelhető szórakozottság történik, ami úgy tűnik beköltözik arcom vonásaira is. - Ez is egy felfogás és mondhatni még logikus is. - gondolkozok el, mielőtt elnevetném magamat a válaszára. - Bár utána biztosan mérgelődne, amiért piszkos lett a pizsamája. Ismerem már őt annyira. - teszem hozzá egy pillanatra szórakozottan égnek emelve a tekintetemet, de abban igaza van, hogy ez valamiféle kellemeset összekötöm a hasznossal esemény lett volna Manuel és az én részemről is. - Sajnos az ő szemében kerek öt percig nem a hős voltam, hanem maga a gonosz boszorka. - pillantok a kisfiam felé, aki jól elszórakozik a többiekkel, mégis most így utólag elmerengve ezen jót mosolygok a történteken. Akkor sem tudok mit tenni, ha durcás. Egyszerűen oda meg vissza vagyok érte. Nem tudhatom, hogy abban a kimaradt órákban, ami eltelt a telefonbeszélgetés a mostani idő között mi történhetett vagy éppen hogyan végződött az autós kis kalamajka, így egyből erre is kérdezek rá, abban reménykedve, hogy sokáig nem kellett ott időznie. - Auch, azért az sem lehetett éppenséggel szerencsés. - fintorodok el el egy lélegzetvételnyi időre, mielőtt véleményezném az elhangzottakat. - Azt hinné az ember lánya, hogy ilyen esetekben mutatják csak meg igazán, hogy mennyire odafigyeltek az oktatásukkor, de kiderül, hogy teljesen elvesztik az önkontrollt. Mindenesetre még szerencse, hogy nem történt baleset. - alakulhatott volna rosszabbul is a nagy fejetlenségbe, de talán még a jobbik eset, hogy ilyennel ma nem kellett szembenéznie. - Nem igazán lelkesedsz érte? - kérdezek rá, amikor a legújabb stílusváltása kerül a téma középpontjába, ami bár egyelőre szokatlan, mindezek ellenére én úgy gondolom jól áll neki. Hümmögök egyet az okfejtésére, és bár szívesen pörgetném a gondolataimat, hogy merre járhatott vagy milyen keretek között volt erre a stílusváltásra szükség, azt hiszem ez egy olyan dolog, amihez túl sok közöm nincsen. - Hidd el, gyorsan megnő majd. Csak a kezdet nehéz. - mosolyodok el biztatóan, mert úgy érzem, ő annyira nincsen megelégedve az én pozitív visszhangommal ellentétben. Kérdésére muszáj egy pillanatra elgondolkoznom, hogy összeszedjem az elmúlt hónapok történéseit, de azt hiszem távol áll attól, hogy bármilyen érdekeset is mondhassak magamról. - Úgy gondolom csak a szokásosat tudnám elmondani. Megküzdünk a hétköznapokkal, én meg a diákokkal. Állandóan adnak okot arra, hogy ne unatkozzak. - hozakodok elő azért valami érdemi válasszal és még el is mosolyodok mellé. Életem nagy részét a tanítás teszi ki, így ha bármit tudnék mondani magamról vagy a velem történtekről, az mind ezen keretek között merülne ki.
Eddig is emberek között voltam, méghozzá annyira, hogy szinte nem is volt olyan időszak, amikor ne lett volna mellettem valaki. Bár ez egy katonai kiképző központban érthető, de mégsem gondoltam, hogy nem fogok igényelni egy kis magányt, és egy munkától független, szabad találkozóra lesz szükségem. Most végre normális lánynak érzem magam, akinek nincsenek sötét fellegek a feje fölött, bár ez a katonai dolog most nem az én saram volt. Viszont örülök, hogy vége, és, hogy Tío és a kollégái is biztonságban vannak, és a karter is rács mögött van, jobban már nem is alakulhatott volna a dolog. A kezdeti feszültségem egy kicsit alább is hagy, amikor Julessal elkezdek beszélgetni, ami egyébként nem meglepő, hiszen már az első találkozásunk alkalmával is eltereltük egymás figyelmét arról a bizonyos kellemetlen incidensről. A kisfiával történt pizsamás esetre adott válaszomon pedig még ő is elneveti magát. Jules végig futtatja, hogy mi lett volna, ha hagyja neki, hogy pizsiben jöjjön, és elgondolkozok a dolgon. Én nem vagyok gyerekek közelében túl gyakran, és amióta otthagytam a Rosat, azóta még annyira sem, így az ilyen történések annyira furcsák a számomra. - Nem hiszem, hogy túl sokáig érzett volna így, de ha majd a játék után megmutatod, hogy a most rajta lévő ruhájához lenne hasonlóan koszos a pizsamája, akkor lehet hősként fog felnézni rád - mondom neki bizakodva, bár lehet teljesen tévúton járok. - De miért szeretett volna abban jönni? - kérdezek rá hirtelen a dologra. Néha engem is elkap a vágy, hogy egész nap át se öltözzek, és pizsiben rohangáljak a lakásban, de nem hiszem, hogy egy gyereket is az mozgat, ami engem. Vagy, ha igen akkor nagy a baj, mert engem olyankor a kimerültség és a lustaság motivál, ami gyereknél általában betegség előjele lehet. A korábbi autós kellemetlenségemnél ismét kiderül, hogy Jules gondolkodása mennyivel pozitívabb, mint az enyém. - Egy ilyen káoszhoz elég, ha csak néhány ember úgy gondolja „ő minden megtehet”, ráadásul sokan nem is nagyon figyelnek a KRESZ oktatásra, csak átcsúsznak alatta, így nem meglepő, ha elfelejtik, kinek van elsőbbsége, ha nincs meg a lámpák által adott mankó. Minden esetére tényleg szerencse, hogy kizárólag dugó volt - mosolyodom el. Nagyon nem lett volna türelmem még a helyszínelést is végigvárni a kocsiban. - Mint mindenben - mosolyodom el a dolgon. - Szerencsére viszonylag gyorsan nő a hajam, mert már most is hosszabb, mint amilyenre vágattam, de valahol ez is a baj - húzom el ismét a számat. - Egészen röviden kezdtem, és az még úgy-ahogy tetszett is, bár nagyon fura volt, de ez a hossz már nagyon nem jön be - mondom el őszintén. - Meg annyira kezelni sem tudom, mert most pont olyan hosszú, hogy „önálló életet él”, és kész kínszenvedés, hogy ott maradjon, ahol akarom - ragozom tovább a témát. Nem elég hosszú, hogy össze lehessen fogni, vagy feltűzni, vagy bármi hasonlót, de ahhoz sem elég rövid, hogy egy sima fésülés után ottmaradjanak a tincsek, ahol szeretném; és bár sosem voltam az a lány, akit kizárólag a külseje foglalkoztat, de elég idegesítő, ha égnek áll néhány tincs, vagy éppen a szemembe kunkorodik a vége. - De Te semmit sem változtál - mosolyodom el kedvesen. - Akkor azért körülötted is zajlik az élet, csak a szokásos menetben - mosolyodom el, mert akkor unatkozni nem annyira tudott. - És a nyáron voltatok valamerre? - kérdezek rá, hiszen akkor nincs suli, így biztos több szabadidejük volt, amikor végre eljuthattak olyan hely(ek)re, ahova iskolaszezonban nincs lehetőségük. Majd eszembe jut, hogy miért is akart legelőször megtanulni spanyolul. - És mi a helyzet azzal a diákoddal, aki miatt eredetileg akartál megtanulni spanyolul? - érdeklődök kedvesen. Vajon még mindig az motiválja vagy más mások indokai vannak. De valahol engem is érdekel, hogy mi történt azóta vele, hiszen annak ellenére, hogy nem olyan rossz a gyerek helyzete, vagy legalább is Jules elmondása szerint, mint ahogy az nekem legelőször megfordult a fejemben, ha a honvágyon kívül más is van a háttérben, azt nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Általában egészen nehezen indulok neki a programoknak, mert mire odaérek, hogy meg is lépjem őket, a legtöbb esetben elbizonytalanodok irányukba. Ez egy olyan szokásom volt, amit az évek során sem sikerült teljes mértékben levetkőznöm, most azonban nem érzem ennek kellemetlen hatását. Már az első pillanattól kezdve hatalmába kerít valami különös nyugalom, ami azóta sem csillapodik, ez pedig épp elég ösztönzően hat rám ahhoz, hogy ne engedjek az egyéb más gondolatoknak meg a következményeiknek. Ugyan korábban nem annyira örültem Manuel makacsságának, most viszont már csak jókat szórakozok rajta. Gyerekként biztosan volt nekem is egy-két húzásom, amit anya előszeretettel mesélt el mindenkinek a bolygón. Ő tipikusan az a személy volt, aki nem a lánya sikereivel hencegett, hanem annak kínos dolgaival. Tudom, hogy nála egészen másképp működik a szeretetének kifejezése, így egy idő után már abbahagytam a vele való harcot, mert tudtam jól, csak vesztesként jöhetek ki belőle. - Ebben teljesen biztos vagyok én is. Amennyire félti is imádja a pizsamáját, valószínűleg még egy öleléssel is gazdagabb leszek. - lehet reménykedni, talán összejön, de a kisfiam nem az a fajta aki csak úgy öleléseket osztogat. Édes kisfiú, jószívű, de ez nála olyan különleges dolognak számít. - Mert teljesen oda van érte. Oroszlános, és szerintem ezzel eleget is mondtam. - nevetek fel halkan, mert már korábban meséltem Flornak arról, hogy Manuel mennyire rajong értük, így ha valami olyan kerül a birtokába, aminek köze van az állatok királyához, egészen sikerül kikelnie magából. De ki hibáztatná? Azt hiszem kislányként én gyűjtöttem a kacsás dolgokat, míg egy idő után alig lehetett elférni tőlük a szobámban, anya pedig megelégelte és arra kényszerített, hogy válasszak közülük. Mindezek után az lett az eredménye, hogy a ház minden pontjában egy plüsskacsa díszelgett, de elvileg elviselhetőbb volt ez a látvány, mint az egész egy helyen. De most már legalább tiszta, hogy Manuel kitől örökölte mindezt, ha ez egyáltalán örökletesnek számít. Olykor mindannyian kerülünk kellemetlen és feszültséget okozó helyzetekbe, és ebből Flor sem maradhatott ki a mai nap folyamán. El is merülünk egy kicsit ebben a témában, és a végén mindketten ugyanarra az álláspontra jutunk, hogy a legszerencsésebb módon végződött mindez. - Nem tudok vitatkozni ezzel kapcsolatban, mert sajnos jó néhányan nem érnek meg arra, hogy vezessenek. - teszem azért hozzá, noha akadnak bőven kivételek ezzel kapcsolatban is. Mindez azokra vonatkozik, akik egy ilyen eset kapcsán elveszítik a kontrollt és saját szabályokat állítanak fel, amivel nem is lenne olyan nagy probléma, hogyha nem sodorna veszélybe még több embert is, aki normálisan és az előírások szerint cselekszik. Apró fintorral reagálom le azt, amikor a haját említi, melynek jelenlegi helyzetével nincs annyira megbarátkozva, mint ahogyan azt kellene. Egy pillanatra megtámasztom tenyeremben az államat, mielőtt magam is véleménnyel rukkolhatnék elő erre a problémára. - Nem tudom mennyire szereted ezeket, de van otthon rengeteg kisebb-nagyobb díszes csatom, amik egészen segítőkészek tudnak lenni, hogyha nem tudok mit kezdeni ezzel itt. - egyik kezemmel libbentem hátra szőkésbarna tincseimet és még jót is mosolygok ajánlatom mellé. - Amíg Baltimoreban voltam, anya szeretett az égvilágon mindenbe beleszólni. Túl nagymamásan öltözködök, és egyéb más szép jelzőket kaptam tőle elvileg jó tanács formájába burkolva azt. - forgatom meg egy kicsit a szemeimet a folytatás előtt. - És ebből a hajam se maradhatott ki, így egy nap jó pár darab különböző méretű csattal meg hajgumival állított haza, meg egy fodrász telefonszámával is. Nem egyszerű nő, az biztos. - a fejemet csóválom enyhe rosszallásomat kifejezve, de semmi rossz szándék nincs a hangomban. Már megtanultam, hogy nála ez is a segítség egy formája, a lényeg, hogy a megfelelő módon reagáljam le, és csak mértékben fogadjam meg. Csak így maradhatok életben a közelében. És talán most akár nemes célt is szolgálhatnak ezek a kellékek, melyeknek temérdek mennyiségét egyedüli katonaként nem sokat veszem hasznát a hétköznapokban. Egy köszönöm kimondásával reagálom le a szavait. - Én ilyen egyet álló típus vagyok. A változás engem összezavarna. - kuncogok fel halkan, mindenesetre a mosoly megmarad az arcomon. - Mhm, párszor elnéztünk túrázni. Jobban szeretjük, mint a vizes programokat, így jobb ötletnek tűnt pár szép helyen megfordulni. - osztom meg vele a nyári dolgok egy szeletét. Mi ilyen módon élveztük ki azt a kis szabadidőt, ami az őrület előtt volt esedékes. Mikor ittlétünk legnagyobb okára kérdez rá, egy pillanatot hagyok magamnak a válaszadás előtt, hogy összeszedjem a gondolataimat. - Jól van, ami azt illeti. - vágom rá egyből, mert ebben nincsen semmi hazugság. - Odafigyelek rá, és a többiek is ahogyan észreveszem ezt teszik. Nem engedem, hogy bármilyen programból is kimaradjon, és úgy látom többet is mosolyog az elmúlt időszakban. - folytatom tovább felidézve a fiú tetteit. - Lett neki most egy barátja, és az ideje legtöbb részét vele tölti és ez úgy gondolom pozitív. - teszem még hozzá, hogy bevezessem őt a történésekbe, és érzem, hogy mindennek az elmondása bennem is hátrahagy valami nyugalmat.
Nem egyszerű az anyák, szülők élete, hiszen hagyni kell, hogy a gyerkőc saját maga fedezze fel a világot, de valahol a határt is meg kell húzni, és nagyon nem egyszerű megteremteni az egyensúlyt. Felnőttként már teljesen más a számunkra a fontos dolog, és látjuk, hogy egy-egy dolognak mi a következménye, vagy legalább is látnunk kéne, de nem szabad elfelejteni, hogy egy kisgyereknek egy pizsama, játék, vagy bármi más is mennyire fontos lehet, és nem szabad letörni a lelkesedését, hiszen nekünk is csalódás, ha valamit nem sikerül megvalósítani, amit szeretnénk. Most viszont, az hiszem Jules megtalálta az egyensúlyt, és ahogy elnézem a gyerekeket, és bár nem tudom melyik is Manuel, de mindegyik nagyon vidáman és önfeledten játszik, legalább is én nem látom, hogy bármelyik is szomorkodna. Csak elmosolyodom, ahogy a büszke anyuka is egyetért velem, hogy valóban hősként fog a kisfia is felnézni rá a játék végén. - Óh, nem is kell tovább folytatnod, már mindent értek - mosolyodok el szélesen, ahogy megvilágosodok, miért is annyira fontos az a bizonyos pizsamai. Még emlékszem, hogy milyen hosszú eszmefuttatást folytattunk a múltkor arról, hogy Manuel mennyire szereti az állatok királyát. Jules egyet ért velem abba is, hogy sokaknak be kellene vonni a jogsiját, hiszen nem feltétlen elegendő, hogy valaki tudja kezelni a kormányt és a pedálokat, meg is kell arra érni, hogy felfogják, itt életek és vagyonok múlnak egy-egy döntésen. Így megjegyzésére csak kedvesen elmosolyodok, jelezve, hogy örülök, hogy egyezik a nézőpontunk a témában. A fejemen lévő szénaboglya megzabolázásra kapok egy olyan ötletet, ami ma reggel még meg sem fordult a fejemben, a West Pointon meg időm se nagyon volt gondolkozni a megoldáson. Ahogy pedig az anyukájáról mesél, az teljesen meghat. Vajon az én anyukám is ilyen lett volna? Ő is kritikus szemmel méregetett volna? Vagy rám bízza ezeket a dolgokat? Milyen lehet, ha van egy olyan személy az ember életében, aki ennyire vigyáz rá, és hogy még a korholó, kritizáló megjegyzéseket is szeretettel teszi, és csak a másik javát szolgálja, még ha akkor nem úgy tűnik? De erőszakkal rángatom magam vissza a jelenbe, és bízom benne, hogy nem nézek Julesra túl régóta merengő szemekkel, így nem neszeli meg, hogy merre járok gonolatban. - De legalább ott van melletted, ha kell, és feltétel nélkül szeret, még, ha néha kritizál is - mosolyodom el kedvesen, próbálva leplezni a hiányérzetemet és a fájdalmamat. - Ez a csatos dolog viszont nem is rossz ötlet - gondolkozok el végül ezen. - Köszönöm szépen a tanácsot - mosolyodom el hálásan. - Elméletileg nekem is kell lennie valahol egy dobozkában néhány darabnak, de lehet ezeket még nem is hoztam magammal Washingtonból - futtatom végig a lehetséges helyeket a szobámban, de nem rémlik, hogy pakoltam volna ilyeneket, még az év elején. Régen nem használtam már, mert a kisebb csatok eddig nem tartották meg a hajamat, így nem is használtam őket túl gyakran, de úgy látszik most muszáj lesz. - Szerintem nem is nagy baj, ha nem változtatgatsz túl sokat, főleg, ha elégedett vagy a jelenlegivel - nézek rá kedvesen. Én sem feltétlen vagyok híve a drasztikus változásoknak, de az én létemben gyakran elkerülhetetlen, és olyan dolgok írják felül a vágyaimat, ami sokkal fontosabb azoknál. Például, hogy Tíoék fölösleges aggodalom nélkül tudják végezni a dolgukat. - Ez nagyon jól hangzik - vidulok fel, ahogy a nyári programjairól mesél. - És merrefelé voltatok? - érdeklődök kíváncsian. Ha nem is mostanában, de egyszer szeretnék majd én is elnézni valamilyen túrára. Ha nem is ismerőssel, akkor egy túracsporttal, és jó lenne tudni merrefelé érdemes menni. Ahogy a külföldi tanítványáról mesél, megnyugszom, mert úgy tűnik, kezd feloldódni és beilleszkedni az itteni gyerekek közzé, és ez nagyon jó. - Ezt örömmel hallom - mondom széles mosollyal. - Nem is szabad kihagyni semmiből, a közös programok pedig csak még szorosabbra fűzik a barátságokat. A suli keretei között sajnos nincs elég idő a játékra - fűzöm hozzá, hogy mennyire egyet értek azzal, hogy segíti, hogy rész tudjon venni mindenben. - Akkor a tanárok is a segítségedre vannak most már? - érdeklődök, hiszen rajtuk is nagyon sok múlik, és Julesnak is szüksége van az ő támogatásukra, hogy tudja, nincs egyedül. Eddig viszont úgy tűnt, hogy magára marad, mert senki nem áll mellé.
Jó érzéssel tölt el, hogy mindebbe most beleavathatom Flort. A napom részleteibe, a fiammal történő ügyes-bajos dolgainkba, és azokba az apró és olykor már-már szórakoztatónak tűnő nehézségekbe, amiket nem sok mindenkivel van lehetőségem megbeszélni. Az iskolában megforduló szülők nagy részben csak jönnek, pár szót váltanak a tanárral és már mennek is. Távolságtartóan viselkednek, és ritkán akad olyan, aki több időt tölt ott, mint amennyit a naptára úgymond előír, mert biztos vagyok benne, hogy ezek a személyek úgy be vannak táblázva, mint annak a rendje. 4-re menni a gyerekért, de 10 perc múlva már a város másik végén kell lenni. Rendben, olykor az én napjaim is átmennek egyfajta káoszba, de ha Manuelről van szó, képes vagyok félretenni a többi teendőmet, hogy csak és kizárólag rá koncentráljak, ezek az emberek, akikkel viszont naponta összefutok egyenlőek a rohanással, így bármennyire is próbálok kialakítani velük közelebbi kapcsolatokat, melyek során elbeszélgetünk a gyerekekről vagy beülünk egy kávéra, egyszerűen lehetetlennek bizonyul, így örülök, hogy most mégis akad egy személy, akivel ezt megtehetem. Ezért is örülök a jelenlétének annyira, és lelkesedek fel, ha róla vagy a terveinkről van szó. Jó megismerni végre egy olyan személyt, aki két lábbal a földön jár és nem fénysebességgel rohan el melletted, de azt is úgy, hogy figyelembe sem vesz. Azt hiszem az ilyesfajta kellemes találkozásokhoz hozzá tudnék szokni. Jót szórakozok Manuel pizsamás dilemmáján, de mivel a problémát elhárítottuk, így már csak annak a tisztázása marad hátra, hogy ez a csodagyerek mégis miért akart itt megjelenni az éjszakai öltözetében a nyilvánosság előtt? Szélesen ívelődik szét a mosolyom az arcomon, és bólogatni kezdek. - Ugye...borzasztó. - játékosan az égnek emelem a tekintetemet, de mindenesetre ez is egy olyan pontja a közös életünknek, ami teljessé teszi a szívemet. Ha a szüleimmel való kapcsolatomat kellene egy szóban kifejeznem, az talán a zavaros lenne. Meglehetősen váltakozó, hogy éppen milyen hangulatban találunk egymásra, mindenesetre ez már annyira az életünk részévé vált, hogy igazából a másik akár sértőnek tűnő megjegyzéseit fel sem vesszük, hiszen tudjuk, hogy nálunk így működik a dinamika. Mihelyst Flor beavat abba, hogy a haja éppenséggel nem úgy viselkedik, ahogyan azt ő szeretné, egyből eszembe is jutnak anya szavai, melyeket az én hajammal kapcsolatban tett, mellé pedig a nagy megoldás is, így úgy gondolom Flort sem kellene ebből kihagyni. - Ez tagadhatatlanul így van. Mindig is mondom neki, hogy nagy sikere lenne egy divatcégnél az ilyen megjegyzésekkel. Mindenki a teljesítményénél háromszor komolyabban törné magát, hogy megfeleljen neki, és még az se lenne elegendő. - mosolyodok el, mert egyből eszembe is jut a rosszalló megjegyzés az ő hangján: Juliet Alexis, miért vagy tiszteletlen anyáddal? Hát erre neveltelek?' - Nem kell köszönnöd. Néha sikerül felvennem a fonalat a gondolataimmal, és nem két nappal később jut eszembe mit is szerettem volna mondani. - vonom meg a vállamat ártatlanul, majd csak ezután folytatom. - Mindenesetre párat összeszedek neked, ha mégsem lennének a közelben. - teszem hozzá gyorsan, hogy tudja, ebben számíthat rám. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, de kezdetnek megteszi. - Az elégedett meglehetősen erős szó erre, viszont már letettem arról, hogy rózsaszínre fessem a hajamat, amely nagyon sokszor megfordult már a fejemben. - nevetek fel halkan, mert volt egy olyan időszakom, amikor valójában kacérkodtam az ötlettel. Szerencsére elvetettem, de néha-néha még eszembe jut, ha valami változást szeretnék. Ezért mikor úgy érzem el kell nyomnom a késztetést veszek egy új felsőt vagy beújítok valami tárgyat a házba, ami egy jó ideig helyettesíti az újdonság varázsát. - Csak a közelben voltunk, az az igazság. Manuel egy idő után nyűgössé válik, így jobb, ha nem tervezünk nagyon hosszú útra, ahonnan nehezebb is visszajutni. - osztom meg vele életünk ezen részét is. - Mondjuk úgy a túrázás része ott kifújt, hogy végigjártunk pár parkot és egy mókust kerestünk egy órán keresztül, amit észrevettünk még az elején, szóval ha bármikor szeretnél csatlakozni egy lehetetlennek tűnő mókushajszára, mi vagyunk a te embereid. - fűzöm hozzá úgy, mintha éppen most próbálnék Florra rásózni valami kihagyhatatlan ajánlatot. - Ezt én is így gondolom, ezért is próbálok nekik minél több olyan feladatot beiktatni, amik inkább játékosabbnak hatnak, mintsem a kötelességüknek, de közben tanulunk is belőle. - mesélem el neki, mielőtt folytatnám. - Jó látni, hogy akadnak gyerekek, akik szeretnek kezdeményezni. Tomas is egy ilyen, és Franco jól kijön vele. - mosolyodok el, a következő kérdése miatt azonban egy apró fintorra futja tőlem. - Háát, apránként. Egy-két tanár jó ötletnek találja, és segítenek is, szóval mondhatni ez is egy kezdet, és jó kezdet, ha azt nézzük. Eddig egyedül voltam, most hárman lettünk. - fejtem ki neki bővebben. - Gondolkoztunk egy közös tanulmányi kiránduláson is, de egyelőre még emiatt puhítjuk az igazgatót. Szerinte a sportcsarnok felújítása most fontosabb, így azt mondta, ha találunk valami olyan helyet, ahol jól ki tudunk jönni a pénzzel, akkor akár átgondolja. - teszem még hozzá, hogy jelen állás szerint mik zajlanak az iskolában.
Egy Manuel korú kisgyerek mellett biztos, hogy nem lehet unatkozni, hiszen mindig van valami olyan ötletük, amitől a szülők haja az égnek áll. Jules játékos elborzadására meg csak még szélesebben elmosolyodom, hiszen annyira látszik rajta, hogy mennyire szereti. Jules tanácsa nekem tényleg nem fordult volna, lehet soha, a fejemben, olyan régen volt már igazi haszna azoknak a csatoknak. Az anyukájára mondott megjegyzésén viszont akaratlanul is elnevetem magam. - Fontos a megfelelő motiváció - fűzöm hozzá a témához. Sosem lehet tudni kinél mi használ, mi vezet a célhoz. - Akkor azt hiszem el is fogadom a segítséget, mert ha tényleg csak D.C-ben vannak csatjaim, akkor vennem kell majd párat, de lehet, addig még eltelik jó néhány nap. És nagyon szépen köszönöm előre is. - Gyorsan végig is futtatom, hogy mikor is tudnék egy olyan boltba bejutni, ahol beszerezhetőek ezek az apróságok, de még így hirtelen azt sem tudom, merre kellene elindulnom. Az ebédszünet nem hiszem, hogy elég lenne, a külső munkák pedig nem olyan kiszámíthatóak, főleg úgy, hogy annyira még nem volt lehetőségem megismerni New Yorkot, hogy egyből tudjam mi merre található, így előre nem tudom, hogy amerre majd mennem kell, ott mi van a közelben. Amikor az ő stílusára térünk át egy számomra nagyon meglepő dolgot tudok meg: rózsaszínre akarta festetni a haját. Egyből elgondolkozóan nézek rá, és megpróbálom elképzelni őt teljesen rózsaszínű hajjal. Háát, mit is mondjak, kicsit fura lenne, de biztos jól állna neki, hiszen a rózsaszín tincsek is nagyon jól szoktak állni a szőke lányoknak, és akkor ez sem lehet rosszabb. - Ha nem is festetni, de lehet, kipróbálhatnád színezővel - gondolkozok el hangosan. - Az néhány hajmosás után kijön, ráadásul vannak azok a színezők, amiket csak rá kell fújni, és az még hamarabb kijön. Én ilyet általában szilveszterkor és Halloweenkor szoktam látni csajoknál - írom körbe, hogy mire is gondolok, mert én még nem használtam ilyet, de extrém váltás előtt főpróbának jó lehet. - Ha van időd, akkor lehet érdemes valami hasonlóval próbálkozni először, ha haj, akkor például lehet érdemes egy, az újhoz hasonló parókát keresni és azt felpróbálni egy boltban - javaslom, hiszen nem mindenkinek van olyan hirtelen szüksége váltásra, mint most nekem volt. Ha meg nem annyira bevállalós valaki, lehet kis lépésekben érdemes próbálkozni, hogy ne legyen túl drasztikus a váltás. A nyári kalandjaikat most kifejezetten irigylem, hiszen nekik egészen nyugisan telt, ráadásul az a mókusos történet is annyira aranyos, hogy szívesen csatlakoztam volna hozzájuk megkeresni. - Lehet még a szavadon is foglak egyszer - mosolyodom el. - De akkor legalább nem a négy fal között telt a nyár, és ha nem olyan messzire, de kirándultatok egy keveset - összegzem a dolgokat. Egy olyan kisgyerekkel meg tényleg nem is érdemes túl messzire menni, hiszen én is gyakran látom, hogy egy-egy hosszabb túránál, kirándulásnál a kisgyerekek milyen nyűgössé válnak egy idő után. Ők sokkal hamarabb elfáradnak, főleg az olyan monoton dolgokban, mint a séta, és igazából mindenkinek kínszenvedés lesz, hiszen a kicsik hisztiznek, a szülőknek meg egy idő után cipelniük kell őket. Bár talán nem is sajnálom annyira a szülőket, hiszen nekik kellene jobban felmérni a helyzetet, és tudni, mit bír a gyerekük. - Szerintem ez egy nagyon jó módszer, csak az a kár, hogy nem alkalmazzák szélesebb körben - értek egyet a játszva tanulásos módszerével. Mint az első találkozásunk alkalmával, most is meg kell állapítanom, hogy több olyan tanár kellene, mint Jules. - Akadnak vállalkozó szelleműbb gyerekek, aki általában később is ilyenek maradnak, ha nem ölik ki belőlük ez a felnőttek. - Minden csoportban szokott egy-két ilyen lenni, csak a későbbiekben félő, hogy pont ők lesznek azok, akik a leghamarabb bajba kerülnek, de megfelelő tereléssel, ők szoktak új dolgokat felfedezni. Örömmel hallgatom, hogy most már akadnak olyan kollégái, akik támogatják és mellette állnak. - Örülök, hogy ezt hallom - osztom meg vele is hangosan. - Kis lépésekben, majd csatlakoznak a többiek is, csak ne adjátok fel. Vannak, akik nehezebben törnek ki a rendszerből, és mernek az új útra lépni - bíztatom egy kicsit. Az úttörőknek mindig a legnehezebb, hiszen nekik kell minden kitapasztalniuk, a többieknek már könnyebb. - Ha mondasz egy-két dolgot erről a kirándulásról, hogy mire is gondoltatok pontosabban, akkor lehet, tudok ötletet is adni - mondom neki kedvesen. Sosem lehet tudni, hogy egy friss szem milyen lehetőséget lát meg. Ez után viszont rátérek az ittlétünk eredeti céljára, hiszen a terveink szerint most fogjuk megtartani az első spanyolóránkat. - Nos, akkor, ha nagyvonalakban megbeszéltünk mindent, ami az elmúlt időszakban történt, akkor szerintem kezdhetjük az első spanyolórát - vezetem fel mosolyogva a dolgot. - Hoztál füzetet és tollat vagy ceruzát? - érdeklődök kedvesen.
Többször is felmutatható példa nálam, hogy amikor jól érzem magamat valaki társaságában, általában többet is beszélek, és ez most sincsen másképp. Szeretek a fiamról mesélni, a közös programjainkról vagy éppen azokról az érzésekről, amiket kivált belőlem. Más emberré tett, olyanná, aki több lett azáltal, hogy anyává vált, és átértékelte az életét annak érdekében, hogy a legjobbat és a legtöbbet adja a fiának. A munkámról is képes vagyok órákat beszélni, hiszen minden részletében történik valami, ami vagy boldogságot vált ki belőlem vagy épp az ellenkezőjét. És bár a beszélőkém olykor a maximálisra kapcsol, nagyon kevés ember akad, aki társaságot nyújt abban, hogy ki is adjam magamból mindazt, ami a hétköznapok során lezajlik bennem és most, hogy mégis akad rá lehetőségem, egy kicsit el is szabadulok, ami azt illeti. - Ha hazaérek, az lesz az első dolgom, hogy össze is pakolom őket. - mosolyodok el, fejben viszont már azon gondolatok között kutatok, amelyek arra a helyre próbálnak rákeresni, ahova tehettem a csatokat a pakolászások közepette. Egyrészről átérzem a rend a lelke mindennek megmozdulást, de van amikor csak kényelmesebb mindent oda letenni, ahol éppen akad helye, másnap pedig amiatt mérgelődni, hogy nem találok semmit. Nem mondom, hogy a rendszer szerencsés, de átmenetileg működik, és talán ez számít valamennyit. Bevallom Flornak egyik fiatalkori szenvedélyemet, amelyre egyszer rábeszélem magamat, majd a következő pillanatban elvetek minden létező ötletet, ami erre segítene rá. Bizonytalanságomnak több oka is van, melyekbe ugyan kezdetben részletesen nem is megyek bele, ő viszont úgy tűnik arról igyekszik meggyőzni, hogy talán nem ártana egyszer meglépnem. Természetesen a bennem lévő kis ördög újra élvezi, hogy a felszínre merészkedhet és oszthatja a velem szemben ülő véleményét, ezzel újra elbizonytalanítva a határozott kijelentéseimet. Tök jó ötleteket oszt meg velem, én pedig elgondolkozó hümmögést hallatok, mielőtt azonban szavakban is megformálnám véleményemet. - Igazad van, nem kell egyből a drasztikus lépésekre gondolnom. - célzok itt a rendes festékre, ami azért több ideig éreztetné velem döntéseim következményét: akár rossz, akár jó is legyen. - Lehet először a paróka mellett maradok, és nem kísérletezek festékekkel. - vallom be elmerengően, mielőtt folytatnám is. - Amúgy sem lelkesednének érte az iskolában, hiszen biztosan megkapnám, hogy rossz példát mutatok a gyerekeknek. - emelem égnek a tekintetemet, és egy szusszanást is hallatok. - Szóval akkor marad a paróka, és ezeket az elképzeléseimet pedig meghagyom a múltbéli önmagamnak. - talán jobb is, ha nem hozakodok elő azzal a lánnyal, mert bár nem én voltam a legrosszabb, mégis akadtak olyan döntéseim, melyekre egyáltalán nem voltam büszke. - Akkor ezt megbeszéltük! Ígérem, nagyon élvezni fogod a mókushajszát, ami közben muszáj kijelentenem, hogy senki nem sérült meg. - nevetek fel halkan, végül egyetértően bólintok egyet. - Jó volt egy kicsit kimozdulni. - teszem még hozzá, de tényleg így éreztem. Egy idő után be lehet golyózni, hogyha csak a szokásos mókuskerékbe létezünk. Elmosolyodok, amikor azt fejti ki, hogy a módszerem mellett van, mert jól esik, ha az ötleteimet elismerik. - Örülök, hogy így gondolod. Úgy veszem észre, hogy a gyerekek is élvezik, ha nem csak a száraz tananyagot magolják be, hanem úgy tanulják meg, hogy közben élvezik is. - mesélem el neki a folytatás előtt. - Anya egyik figyelemelterelő módszere volt ez. Ha gyerekként nem akartam valamire figyelni, ami fontos lett volna, akkor kitalált mellé valami körítést, amire biztosan felkaptam a fejemet, így megragadhatta a figyelmemet. - mosolyodok el erre az emlékre, ami minden egyes alkalommal hatásos volt. Felnőttként természetesen tisztában van azzal mindenki, hogy ez csak egy módszer annak a célnak az elérésében, amit valójában nem is akarunk, gyerekként viszont jobban érdekel az, ahogyan tálalják nekünk a dolgokat. - Sajnos egyre kevesebb. - fűzöm hozzá egy fintorral egybekötve válaszomat. Valószínűleg sokan vágyunk a gyermeki gondtalanságra, ahol csak az volt a legfontosabb feladatunk, hogy élvezzük az életet, és azokat a játékokat, amiket aznap az utunkba sodort az élet. - Persze, ez így van. Úgy érzem ez határozottan haladás az utóbbi alkalomhoz képest, és jó látni, hogy akadnak olyan gyerekek, akik képesek mosolyt csalni az arcára. - fűzöm hozzá a saját gondolatomat, a kirándulással kapcsolatos érdeklődésére azonban nekem is el kell gondolkoznom. - Igazából még csak-egy két megbeszélésünk volt ezzel kapcsolatban, így konkrét ötletekre nem jutottunk, mert mindenki leszavazta a másikat. A lényeg, hogy ne legyen messze és a lehető legjobb keretek között megtudjuk oldani. - foglalom össze nagyjából a tanácstalan pillanatokat, amiket a tanári karral töltöttünk el, ugyanakkor tudom, hogy ezzel igazából nagy segítség nem voltam számára. Heves bólogatással reagálok első körben a kérdésére, és már halászom is elő a táskám mélyéről a kért dolgokat, melyeket végül a padunkhoz tartozó asztalra pakolok ki. - Fura lesz tanuló lenni, és nem tanítani. - nevetek fel egy kicsit, végül aztán komolyabb formára igazítom arcom játékát. - Mivel kezdünk? - érdeklődök, miközben hangomban lelkesedés csendül fel.
Nagyon sokszor tapasztalom, hogy az emberek csak úgy beleugranak dolgokba anélkül, hogy átgondolnák a dolgot, és utána bosszankodnak azokon a következményeken, amik általában egyenesen jönnek a döntésből. Bevallom, hogy most én sem gondoltam át, hogy mi lesz, ha elkezd nőni a hajam, de valószínű, hogy én akkor is meghozom ezt a döntést, ha átrágom magam mindenen százszor, ahogy általában szoktam. Nem szeretek csak úgy beleugrani dolgokba, bár azért velem is előfordul, és annak ellenére, hogy sokan azt hiszik, gyorsan hozok döntést, ez nem fedi a valóságot. Sőt, általában mindig túlgondolom a dolgokat, csak általában gyorsabban, mint a nagyátlag. Jules is túlgondolhatta anno ezt a hajfestős dolgot, és úgy látom, hogy csak a végleges oldalról próbálta megközelíteni a dolgot. Most viszont már olyan értelemben lekésett róla, hogy olyan munkahelyen dolgozik, ahol nem feltétlen jó ötlet, ha nagyon bevadul, így át kell gondolnia, hogy megéri-e visszatérni a lázadó stílushoz. - Egy kis lazulás a szabadidődben nem bűn, és arról még a munkáltató sem tehet, hogy mit csinálsz az munkaidődön kívül, főleg, ha az nem befolyásolja a munkádat - bíztatom, hogy nyugodtan kísérletezzen és lazuljon egy kicsit. Ha valaki sosem engedi ki a gőzt, akkor előbb utóbb robban a felgyülemlett feszültségtől. Azt meg egyáltalán nem nézem ki belőle, hogy például drogozna, vagy rendőrségi ügye lenne, ha kicsit elengedné magát. - A tinikori elképzelések nagy része úgy is olyan, amit az ember később megbán, de azok, amiket csak amiatt nem mer meglépni, mert „ciki” lenne, lehet egy Halloweeni jelmezes buliban teljesen helyénvaló, vagy egy olyan alkalomkor, amikor a lazítás a cél - tűnődök el. A legtöbb „őrült” elképzelésre lehet olyan helyzetet találni, ahol az adott dolog nem kirívó esemény, csak meg kell találni, és kihasználni a lehetőségeket. - Ez megnyugodva hallom - mosolyodom el szélesen, amikor elárulja, a mókushajszát mindenki ép bőrrel megúszta. Az arcomon játszó mosoly pedig ellágyul, ahogy elismeri nem bánta meg, hogy ki tudtak mozdulni kicsit. - Gyerekek tanításával kapcsolatban nincs tapasztalatom, de saját magamról tudom, hogy azok a dolgok sokkal jobban megragadnak hosszú távon is, amiket valamilyen érdekes „mesével” - teszem idézőjelbe a szót kézzel is - körítenek. A módszer működik, ráadásul ezt is így tanultad meg - világítok rá kedvesen arra, hogy az általa használt tanítási módszert is lényegében játék közben tanulta meg az anyukájától, és mondhatni egy életre szólt. Ezért is frusztráló, hogy akik „fent” összeállítják a „megfelelő” tanítási módszereket, azok elfelejtik az alapokat, ami évszázadok óta maguktól működnek. A válasza az iskolai kirándulásra nem mozdítja előre dolgot, amire csak egy elgondolkodó fejet vágok. - A cél legalább már megvan? - érdeklődök. - Hogy valamilyen tudományi jellege lenne a dolognak, vagy csak az lenne a lényeg, hogy kint legyenek a szabadban? - próbálok konkrétumra kérdezni. Én úgy gondolom, hogy a megfelelő kreativitással még viszonylag szűkös keretek között is össze lehet hozni egy érdekes tanulmányi kirándulást is, csak ahhoz legalább a célkitűzésnek meg kell lennie. Örömmel fogadom, hogy részéről sincs ellenvetés az órakezdés ellen, és ahogy látom minden szükséges dolgot elhozott, velem ellentétben. - Ezzel nem vagy egyedül - mosolyodom el. - Nekem is nagyon fura a mai napig, hogy tanítok. De ne aggódj, általában élvezni szokták az órákat, és nem is tartom magam túl szigorúnak - jegyzem meg megnyugtatásképpen. Hozzám általában önszántukból jönnek, így nem kell azért küzdeni, hogy figyeljenek. Ha esetleg mégis úgy látszik, hogy egy-egy órán fáradtabb a tanuló, akkor inkább ismétlünk, vagy olyan dologgal foglalkozunk, ami hasznos, de nem meríti le még jobban az agyat, hogy később elmenjen az egésztől a kedve bárkinek is. - Az első órára általában magammal szokat hozni egy csomó olyan anyagot, ami később nagyon hasznosak lesznek, és lényegében az alapokat szolgálja, de az most otthon maradt - vallom meg Julesnak is a dolgot. - De ettől függetlenül meg tudjuk tartani az órát, az anyagokat meg a következő órára hozom - nyugatom meg, hogy ami késik, nem múlik, és az óra sem fog elmaradni. - Egy kicsit mesélek a spanyol nyelvről felvezetésként - mondom mosolyogva, és ha engedi, akkor bele is kezdek. - Az iskolákban a spanyol kasztíliai változatát tanítják, amit elsősorban Spanyolország északi részén használnak, és igazából ez tekinthető az irodalmi spanyolnak. A déli részen beszélt leginkább a kiejtésben változik, és a Dél- és Közép-Amerikában beszélt spanyol nyelv is a déliből fejlődött ki. Ezen felül pedig még Spanyolországban is, szinte tartományonként különböző dialektusai alakultak ki. De az alapok mindenhol ugyan azok. A kiejtést és a használt szavak közti különbségeket pedig akkor igazán fontos tudni, ha az adott országban jársz, de ha jó alapjaid vannak, akkor könnyen rá fogsz érezni a különbségekre, és én megpróbálom a legjobb alapokat adni ehhez - nyugtatom meg a hosszú bevezetés közben. - Már most mondom, hogy könyvet nem fogunk használni, tehát nem kell boltba rohangálnod, hogy beszerezz bármit is - majd elgondolkozok. - Ugye nem vettél még semmilyen könyvet? - kérdezek rá gyorsan a dologra, és bízom benne, hogy még időben szólok. - Valamint azt is előre bocsátom, hogy nem fogunk a hagyományos értelemben vett nyelvtannal foglalkozni, hanem fordítani fogunk. - Ezt tapasztalataim szerint a legtöbb tanuló értékeli, és most is kíváncsi vagyok Jules reakciójára. - Van esetleg kérdésed vagy aggályod, bármi, amiről úgy gondolod, hogy nem megy úgy, mint szeretnéd? - puhatolózok kedvesen. Mindenkinek van olyan dolog, ami nehezebben megy, és amennyiben lehetséges, vagy teljesen kerülöm, ha nem szükséges, vagy olyan megoldást próbálok találni, amivel megkönnyítem a tanuló dolgát.
Bevallom, egyre könnyedebbnek érzem azokat a gondolatokat melyek megfordultak a fejemben a stílusváltással kapcsolatban, most hogy Flor egy egészen más oldalára világított rá a dolgoknak és úgymond az érem másik oldalát mutatta be nekem. A kettős érzelmeim, melyek előszeretettel viaskodtak bennem most inkább egy oldal felé irányulnak, és egyre inkább biztatnak abban, hogy egy próbát megér. Ki tudja, talán a halványkék melírokat kedvelő igazgatónő sem fog kiakadni, ha éppenséggel az ő példája szerint járok el. - Ezt még azért jobban átgondolom. - mosolyodok el, mert biztosan sokszor fogom még elbizonytalanítani, majd újra ösztönözni magamat, mégis a hangom sokkal magabiztosabban cseng az előbbi megjegyzéseimhez képest. Ebből is érezhető, hogy már készen állok beadni a derekamat annak, ami már évek óta ott érik bennem. - De akkor haladok kis lépésekben. - célzok itt a parókára, aztán majd esetlegesen szintet lépünk. Az se biztos, hogy jól állna. Vagy, ha igen, akkor csak részleteiben vagy az egésznek olyan színben kellene pompáznia? Kérdések, melyeket fiatalabb énem teljes örömmel megválaszolt volna, most azonban felnőtt fejjel bizonytalanságot és gondolkozási időt szülnek. Bevezetem némiképp Flort a tanítási módszereimbe, mellyel sok tanár nem feltétlenül ért egyet. Szerintük a játékokat az óvodában kell hagyniuk, mert az iskola nem erről szól. Némelyikük őszintén ki is fejtette, hogy ezzel csak azt érem el, hogy sose komolyodjanak meg igazán. Én egészen másképpen gondolkozom ezzel kapcsolatban. Ha csak szimplán a száraz tananyaggal untatom őket, akkor időközben beleunnak. Ellenben, ha valami olyanba csempészem bele a tananyagot, ami némiképp kizökkenti őket, és élvezik is, akkor könnyebben belejut a tudás a fejükbe. Akkor miért ne próbálkoznék ezzel a verzióval? Mellesleg még csak elsősök..gyerekek. Nem kell végzősként viselkedniük, és nekik még most nem is nyomja a nagybetűs élet ígéretének terhe a vállukat. Mindig is szerettem a magam módja szerint elvégezni a munkámat, mert ha összekötöttem a kellemest a hasznossal, én is hatékonyabbnak bizonyultam. Elmosolyodok Flor szavai miatt, mert bár jó pár ellenséges reakcióval találkoztam már, szerencsére a másik oldalról is akadnak emberek bőven. - Jó..tényleg nagyon jó, hogy te is így érzel ezzel kapcsolatban. Lesz még idejük bőven felnőni és érettként viselkedni. Addig élvezzék ki a gyerekkort, amíg csak lehet. - fűzöm azért hozzá, mielőtt áttérhetnék a kirándulás részleteire, amelyet szintúgy megemlítettem neki. - Inkább ilyen tanulmányi kirándulás szerű lenne. A nagyobbakat könnyebb elhúzni egy múzeumba vagy meglátogatni pár kiemelkedő épületet, de kétlem, hogy a kicsiket hosszabb távon lekötné a művészet. De még azt hiszem akadt pár hetünk, majd valami okosat kitalálunk. Biztosan akad a közelben valami hely, ahol egyszerre tanulhatunk és élvezhetjük is, de ha mégsem, hát kreatívabb megoldáshoz folyamadunk. - jegyzem meg némiképp lelkesebben, hiszen tudom magamról jól, hogyha időt szánok valamire, akkor azt általában jó ötletek kísérik. Volt már rá példa, hogy Manuel is besegített a döntésem meghozásában és talán most is az ő segítségét is kellene kérnem. - Engem meg mindig éltet, ha valami új dolgot ismerhetek meg, szóval összevetve nem hinném, hogy nagy problémánk lesz. - nevetek fel halkan, utána viszont csendbe maradok, és Flor szavait hallgatom a kérdésemre kapott válasszal együtt. Eleinte csak igyekszem apránként feldolgozni az elhangzottakat, végül aztán a saját véleményemet is kifejtem ezzel kapcsolatban. - Először is ne aggódj, semmilyen könyvet nem szereztem még be. Nem is tudtam volna, hogy mihez nyúljak hirtelen, így még az elején elvetettem ezt az ötletet. - pillantok le az egyedül árválkodó füzetemre, hogy a szavaimat is nyomatékosítsam ezáltal, majd tovább folytatom. - Nem ragaszkodok személy szerint a könyves verzióhoz. - fűzöm hozzá, mert olykor jobb eltérni és a saját tudásunkhoz alkalmazkodni. - Csak hogy a kérdésedre válaszoljak, eddig minden teljesen oké és bízok a tanításodban, szóval bárhogyan is folytatjuk, én benne vagyok. Mivel a témát számomra minden felől homály fedi, így teljes mértékben rád hagyatkozom. - nevetek fel halkan, mégis komolyan gondolva a szavaimat. Én csak a tanuló vagyok ebben a helyzetben, és ő a tanár. Én sem szeretem, ha megszabják miképpen vezényeljek le egy órát, noha ez nem jelenti azt, hogy nem hallgatok meg tanácsokat olyanoktól, akikről tudom, hogy értenek is hozzá. Én azonban most nem ebben a helyzetben vagyok, így jobb, hogyha csak nagyokat hallgatok és tanulok, na meg persze akkor válaszolok, ha kérdeznek. És csak reménykedhetek abban, hogy nem leszek nehezen kezelhető diák Flor számára.
- Ez csak természetes - mosolyodom el én is. Jules jó anyuka, és jó tanár néni, legalább is én így ismertem meg. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyon sok a felé irányuló elvárás, aminek úgy tűnik, meg is akar felelni. De ez sosem egyszerű vagy feszültségmentes. Az pedig, hogy anyuka, biztos, hogy korlátozza a kikapcsolódási lehetőségeit, hiszen biztos állandóan aggódik, ha Manuel nincs a közelében. A kis lépésekre vonatkozó megjegyzésére pedig csak helyeslően bólogatok. Fölösleges drasztikus lépéseket eszközölnie, mert ha mégsem lesz olyan, mint azt elképzelte, lehet minden újításától elmegy a kedve, még akkor is, ha az egyébként szükségszerű lenne. Teljesen egyet értek azzal, hogy a gyerekek legyenek csak gyerekek. Ráadásul saját tapasztalat, hogy mennyire meghatározza az ember személyiségét, ha túl hamar fel kell nőnie. Az a felnőtt, aki erre akarja kényszeríteni a gyerekeket, az vajon gondolkozik is mielőtt kinyitja a száját? Vagy egyáltalán belegondol a következményekbe? Bár azt sem tartom feltétlen kizártnak, hogy pusztán irigységből és/vagy önzőségből próbálja ezt rákényszeríteni a gyerekekre. - Több ilyen ember kéne, mint Te - állapítom meg újra, mint olyan sokszor már az ismeretségünk alatt. A gyerekek kirándulásánál komolyan elgondolkozok, hogy milyen ötleteket is adhatnék, de nem igazán tudom, hogy mi is köt le egy csomón kis energiabombát, úgy, hogy közben tanuljanak is. Látszik, hogy mennyire nem vagyok gyerekek közelében, és hogy mennyire nem értek hozzájuk. - A tudományágról van valami konkrét elképzelés? - érdeklődök elgondolkozva. - Inkább valamilyen művészeti vagy inkább természettudományi ágban gondolkoztok, vagy valami teljesen másban? - pontosítok egy kicsit az előzőn. Ők még egészen kicsik, és nekik már az is hasznos lehet, ha a kézügyességüket fejleszthetik egy nem szokványos környezetben. De egy olyan kirándulást sem tartok elvetendőnek, ha egy kicsit megismerik a természetet, bár lehet, hogy csak magamból indulok ki. - Ezt örömmel hallom - mosolyodom el szélesen, amikor arról biztosít, hogy nem lesz problémánk, és kifejezetten szeret új dolgokat megismerni. - Örülök, hogy nem kezdtél könyvbeszerző útba - vigyorodom el. - Egyébként rengetegen futnak az első óra előtt könyvesboltba, hogy beszerezzék a legjobbnak beállított könyveket, de a legtöbb alaphibákat vét - osztom meg vele tapasztalataimat. Az eladók pedig a nyelvkönyvekhez általában nem értenek, mert sosem tanulták az adott nyelvet, így nincs igazi tapasztalatuk, csak hallomásból tudnak véleményt formálni. A bevezetőm egy kicsit hosszú, de tényleg úgy érzem, hogy jó, ha már most tisztában van, hogy mire is számíthat a későbbiekben. Egy idő után úgy is lejut oda, hogy filmeket, tv műsorokat néz spanyolul, akár úgy, hogy a neten keres rá, akár a tv-ben, és jó, ha tudja, hogy attól függetlenül, hogy spanyolul keres rá, több verziót fog találni, hallani. Ha pedig valaha ilyen helyre utazik, nem szabad meglepődnie, és elbizonytalanodnia a tudásában, mert nem arról lesz szó, hogy ő tanulta meg rosszul, hanem hogy esetleg annak az országnak a dialektusát még nem ismeri. Mosolyogva hallgatom a kérdésemre adott válaszát. - Örülök, hogy így érzed, de jó, ha tudod, én szeretem, ha a tanulóim aktívan visszajeleznek, akár pozitív, akár negatív dolgot tapasztalnak. Én úgy gondolom, hogy az eredmények eléréséhez minden oldalról kellenek a visszajelzések, ráadásul mindenki más, és az egyedi dolgokat sem szabad szem elől téveszteni - osztom meg vele a tanításra vonatkozó nézeteimet, most úgy, hogy ő diákként fogja tapasztalni a dolgokat. Biztos, nem lesz egyszerű átállnia, hogy most ő tanuló, de nem akarom elnyomni őt, ha van jó meglátása, ötlete, akkor nyitott vagyok rájuk, és meghallgatom, és amennyiben lehetséges, beépítjük az órákba. - Tapasztalataim szerint az amerikaiaknak leginkább bizonyos szavak kiejtésével van gondjuk az angol nyelv miatt, így leginkább erre kell majd hangsúlyt fektetni - osztom meg vele tapasztalataimat. - Az igeidők pedig megegyeznek, így azzal nem szokott gond lenni - mosolyodom el, ahogy egy kis könnyebbséget is említek. - Először szerintem vegyük át a spanyol ÁBC-t és a betűk hangzását - tanácsolom inkább, mintsem utasítom. - Három betű kivételével megegyezik az angol ÁBC-vel - mosolyodom el. - Felírom neked gyorsan, utána pedig melléírod a kiejtés úgy, ahogy számodra a legegyértelműbb, rendben? - kérdezem, és ha engedi, akkor magam felé fordítom a füzetét, és helykihagyással felírom a betűket, majd visszafordítom neki, hogy mellé tudja írni a kiejtést, amit mondok. Ezt követően pedig megkérem, hogy ismételje el néhányszor. Leginkább az „r” betűre vagyok kíváncsi, mert ez szokta a legjobban megdolgoztatni a nyelvüket.
Valószínűleg nem lennék egyedül azzal a kijelentésemmel, hogyha tehetném, sok mindent változtatnék az életemen, amit mára már talán megbántam. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy egy apró változás is akár nagyobb mértékben lenne kihatással életem további menetére, így egy részem úgy gondolja minden úgy a jó, ahogyan jelen pillanatban van, de általában jól esik azokon elmerengeni, amik felett már nincsen hatalmunk. A rossz döntéseim ellenére azonban igyekeztem mindig olyan személy lenni, akit nem kell szégyellnem, ha a tükörbe nézek és akinek a tetteivel eltudok számolni. Azon az elven léteztem, hogy csak és kizárólag úgy viselkedtem az emberekkel, ahogyan elvártam, hogy velem viselkedjenek. Ha én gúnyos megjegyzéseket tettem a másikra, nem vártam el, hogy velem szemben a másik kedvesen járjon el, mert én sem tettem, de egy idő után úgy éreztem csak egy bizonyos pontra kell összpontosítanom a kedvességemet, mert sokan kevésbé érdemlik meg ezt. A gyerekek nem tehetnek arról, hogy ilyen világba, ilyen rendszerbe születtek bele, így az esetek többségében azon vagyok, hogy enyhítsem mindezt számukra. Tudom, az iskola borzalmas, és sokkal inkább töltené el az idejét mindenki otthon vagy a játékainak a társaságában, de pont ezért igyekezek a legjobbat és legtöbbet kihozni abból a kellemetlen helyzetből, ami nekünk maradt, hogy a végén akár élvezhetőbb is legyen az ottlét. Sokan nem értenek velem egyet, ez viszont sosem számított igazán. Mindenki a maga módszerét alkalmazza, úgy jár el, ahogyan neki könnyebb, és én sem vagyok kivétel ez alól. Ha valamit helytelennek érzek, megpróbálom kikerülni és más oldalról megközelíteni, hátha enyhítővé válik majd a kellemetlenség éle. Éppen ezért most, hogy visszatekinthetek életem menetére, a tetteimre és mindazok összességére ami a mai énemet alkotják, ezt figyelembe véve jól esnek Flor szavai. Sok ideje nem ismerjük egymást, mégis a tény, hogy jó embernek tart engem pozitív visszajelzésként hat rám. Hiszen mindannyian azért küzdünk, hogy a nap végén elégedettek legyünk a végeredménnyel, legyen szó akár magunkról vagy a környezetünkért tett eseményekről. - Hidd el, belőlem egy is elég. - nevetek fel halkan, végül ennek okán tovább is folytatom. - Csak egy kicsit a hozzáállásukon kellene változtatniuk, ennyi az egész. Attól még nem válnak saját maguk kifordított másává, hogy tesznek valami jót a környezetük érdekében. - fejtem ki ezzel kapcsolatban az őszinte véleményemet, mert sokaknak még ez is luxusnak számít. Az önzőség, mások eltiprása manapság divattá vált, és ez őszintén szólva is undorító. Elgondolkoztatnak Flor szavai, majd csak egy hümmögést hallatok válaszom elődjeként. - A természettudományt az iskola jobban értékelné, így mindenféleképpen azon belül. - szűkítem le a kört, de jómagam is gondolkozok a felmerülő lehetőségeken. Tudom, hogy az iskolában lévő tanárokkal kellene ezt a témát megvitatnom, de ismerem már őket annyira, hogy hiába ülnénk ott órákat, ha valamelyikünk nem egy kész tervvel érkezik oda, akkor semmerre sem haladunk. Már korábban is lelkesen álltam a spanyol óráink ígéretéhez, most azonban, hogy mindez megtörténik csak még inkább fokozódik és szétterjed bennem ez az érzés. Lelkes és egyben figyelmes nebulóként követem végig Flor szavait, részleteiből egyet sem kihagyva. Olykor bólintok, máskor szavakkal reagálok, de minimálisra csökkentem a beszédet vagy az okoskodást, mert jelen pillanatban nem én öltöttem magamra a tanító szerepét, hanem a velem szemben ülő lány. Azt, hogy bármilyen könyvet is beszereztem volna, büszkén tagadom, mert tudom, hogy a legtöbb esetben egy-egy könyv mennyire képes bekavarni. Flor tanítása szerint szeretnék haladni, és ha ő úgy érzi, hogy majd szükség lesz rá, akkor ebben az esetben felkutatom az előírt példányokat. Addig viszont feleslegesnek éreznék minden ilyen melléktevékenységet. - Aktív leszek, ígérem. - jegyzem meg, de aztán egyből folytatom is. - Mármint nem olyan idegesítően lelkes aktív, hanem a visszafogott tanuló fajta. - elmosolyodok, és hagyom magamat egy szusszanásnyi időre lenyugodni. - Amit elmondtál, abban viszont egyetértek. Nekem is jól esik, hogyha tudom, nem teljesen tévútra terelem a gyerekeket. - gondolkozok el azért némiképpen komolyabban, utána viszont már csak arra figyelek, amit Flor igyekszik tanítani nekem. Remélhetőleg a többi teendőim olykor meglévő kuszasága mellett nem fog villámsebességgel kitörlődni az információ. - Ez azért szerencsés. - teszem hozzá az igeidőkkel kapcsolatos megjegyzésére, végül pedig egy bólintással reagálok a kérdésére, majd magamhoz veszem a füzetet, és a benne leírtakat kémlelem, memorizálom, közben pedig Flor segítségével a kiejtéseket is lejegyzetelem, fejben pedig gyakorolom őket, hogy a későbbiekben könnyebben menjen. - Ne nevess nagyon, ha borzalmas leszek! - figyelmeztetem őt szélesen ívelt mosollyal az arcomon, végül pedig kihúzom magamat és enyhén bizonytalanul állva némelyikhez, de belekezdek. Nem várhatom el magamtól, hogy az első pillanatban tökéletesen teljesítsek, viszont igyekszek minél jobban megfelelni az elvárásoknak, közben pedig őt figyelem, odafigyelve a reakcióira, hátha azokból is tanulhatok egyet s mást.
- Van egy olyan érzésem, hogy azért akadnának olyanok, akik ezzel vitatkoznának, néha lehet még te magad is - nevetek én is vele együtt. Nekem viszonylag egyszerű a helyzetem, mert nem kell egy kisgyerekről gondoskodnom, de néha még így is jól jönne nekem is, ha több lenne belőlem, ha nagyon elúszok egy-egy rám váró feladattal. Bár most nagyon elkanyarodtam a témától. - Valóban, de sokszor bele sem gondolnak mások helyzetébe az emberek, csak kizárólag magukkal törődnek - szúrom közbe kissé keserűen. Próbálok valami épkézláb ötletet adni a kirándulásra, és ez az infó lehet előre is tudja mozdítani az ügyet. Még nincs annyira hideg, így akár egy természetben tett kirándulás is szóba jöhet. - Mi lenne, ha az egyik itteni nemzeti parkba mennétek? - érdeklődök. - Általában szoktak gyerekcsoportoknak is szervezni idegenvezetést. Ráadásul ott még ki is tudnák magukat szaladgálni egy tágasabb, parkos részen, ahol rájuk láttok - gondolok most a kísérő tanárokra. Ez szerintem egy viszonylag olcsóbb program, de lehet, hogy tévedek. Mi szorosan együtt működünk a nemzeti parkokkal, de nekik saját, független központjuk van, így nem tudom milyen programjaik, kedvezményeik vannak ilyen esetekre. De szerintem talán ez a gyerekek érdeklődését is leköti, legalább is jobban, mint egy múzeum. Még júliusban hallottam, hogy az EPA is tartani szeretne majd órákat, előadásokat diákoknak, de e miatt a „katonai” mizéria miatt elveszítettem a fonalat, meg a nagyon kicsikhez nem is értek. Arról nem is beszélve, hogy erre nem lehet egy tanulmányi kirándulást alapozni. Viszont nincs kizárva, hogy egy későbbi alkalommal egy-egy nemzeti parkkal összefogva fogunk ilyen jellegű programokat szervezni. Amikor elkezdek mesélni az eredeti témánkról, örömmel tapasztalom, hogy Jules milyen lelkesen figyel. Bízom benne, hogy ez az érzés akkor is kitart, ha majd a száraz anyagot vesszük. Egy nyelvet megtanulni sosem egyszerű, de persze nem is lehetetlen, ha a tanár jó módszert választ. Az enyém nem saját, hanem egy - Washingtonban - nagyon neves tanár módszere, akit volt alkalmam személyesen is megismerni, amikor még az egyetemre jártam. Ő is a karibi térségből származik, így az anyanyelve a spanyol, és az angolt is elég fiatalon kezdte tanulni. Nagyon sok minden tanultam tőle, főleg olyan dolgokat, amiket régen „csak használtam”, és soha nem gondoltam az okra, hogy miért is van úgy. Ezek pedig javítottak a helyesírásomon is, és bizonyos szavaknál, hogy hogyan is kapcsolódnak egymáshoz, honnan, miből erednek eredetileg. - Nyugodtan legyél „idegesítően lelkes” - idézem őt -, mert itt csak magadért tanulsz, és senki nem fog megszólni érte. Ráadásul, ha kérdezek, csak Te válaszolhatsz - kacsintok rá. Magánórán nincs lehetőség, hogy valaki sunnyogjon, és másra várjon, hogy megadja a választ. - Eszembe sem jutna - mosolyodom el aggodalmán, miszerint kinevetem, ha valamit eltéveszt. - Sok minden hallottam már, és Te még csak most tanulod. Senkitől nem lehet elvárni, hogy egyből hiba nélkül tudja a dolgokat - nézek rá kedvesen. - Azért vagy itt, hogy megtanuld. - Ezt követően pedig figyelmesen hallgatom, ahogy a betűk hangzását ejti. A való életben erre viszonylag ritkán van szükség, de néha elengedhetetlen, és most van lehetőség, hogy gyakoroljuk. Jules kiejtése egészen jó, főleg így elsőre. Két betűre kell majd egyelőre jobban figyelnie, de ezt még most az elején jelzem is neki, hogy ne rögzüljön rosszul. - Nagyon jó - dicsérem meg legelőször egy kedves, elismerő mosoly kíséretében. - Két dologra figyelj egy kicsit jobban - kezdek bele. - Az egyik a „ge, gi”, ezt inkább egy erős „h”-nak próbáld ejteni, ami a „g” és a „h” között van - ejtem ki helyesen megmutatva először én, majd megkérem, hogy próbálja újra. - A másik, a „r” betű. Ezt általában itt - gondolok az angol anyanyelvűekre - mindenki rosszul ejti. - Majd megpróbálom elmagyarázni, hogyan is tudja megpördíteni a nyelvét. - Ez bizonyos szavaknál nagyon fontos - indoklom meg, miért is erőltetem ezt a betűt. - A spanyolban a „pero” egy „r”-rel „de”-t jelnt, kettővel viszont kutyát. Ha nem megfelelően ejted, lehet, értelmetlen lesz, hogy mit akarsz mondani - mosolygok rá. Ha mind a kettő jól megy, utána mondok neki néhány olyan szót, amikkel lehet az élő nyelvben is gyakorolni a kiejtést. Ezeket a szavakat is leírom neki, és gyakoroljuk a betűkhöz hasonlóan. Nem akarok most túlságosan előre rohanni, így a mai órát egy kissé könnyedebbre veszem, így csak a kiejtést, néhány, az ismerkedésnél szokásos mondatot, kifejezést tanulunk meg, illetve rátérek a szavak nemeire. Ez az angolból hiányzik, de a latin nyelvekben és a németben is megtalálható. Elmondom, hogy melyek a „női” és melyek a „férfi” szavak, valamint a kivételek. Az első órákat tarom mindig a legnehezebbnek, hiszen ilyenkor minden új, így nagyon sok a tanulni való, de ha egyszerre túl sok anyagot adok le, akkor elrettenhet a tanuló.
A Florral történő beszélgetésekben az a jó, hogy bármilyen témába is kezdünk bele, a végén annyira belemélyedünk, hogy már magunk se tudjuk miképpen kezdtük el. - Most, hogy belegondolok nem lenne rossz egyes helyzetekben, ha lenne belőlem úgy cirka öt vagy hat darab. - hümmögök egyet, mégis szórakozottság csillan kék íriszeim legmélyén. - De ez az eredeti példány itt... - mutatok célirányosan magamra. - ...biztosan otthon relaxálna nagyokat. - nevetek fel most már én is, mert néha egyszerűen úgy érzem, hogy Csipkerózsika üzemmódba kellene kapcsolnom és átaludnom egy egész időszakot. Természetesen az élet menne tovább a maga problémáival, de én csak a kényelmes pihenést tapasztalnám belőle. Természetesen arra várhatnék, hogy az igaz herceg felébreszt a csókjával, így inkább félreteszem gyermeteg ábrándozásomat, hiszen a jelen és a valóság sokkal fontosabb ennél. Mellesleg elég csak oldalra sandítanom a boldogan játszadozó fiamra, hogy rájöjjek a fontos dolgok miatt megéri a pillanatnak élni és nem elpazarolni annak egyetlen percét sem. Mint ahogyan a legutóbbi alkalommal, úgy most sem maradhatnak ki az emberek kivesézése, és azoknak is leginkább a legrosszabb fajtáira térünk ki. Egyetértésem és egyben rosszallóan csóválom a fejemet válaszának hatására, végül egy fintor is helyet kap arcom mentén. Ugyan szavakban már nem fejtem ki véleményemet, ettől függetlenül rájöhetett, hogy egyetértek az elhangzottakkal. A kirándulással kapcsolatos megbeszélésekbe mindig sikerül belebuknunk, és ez most sem történt másképp. Noha engem kezd jobban érdekelni mindennek a megszervezése, mint a többieket, azért egy kis külsős segítségkérés sosem árt, és most ennek Flor lett az egyik áldozata. - Ez nagyon jó ötlet! - lelkes mosoly terül el az arcomon, és kapkodásra hajazó mozdulatokkal keresem elő a telefonomat a táskám mélyéről, majd vésem fel a jegyzetek közé az általa választott helyszínt. - Tudod, akinek nincs esze, legyen notesze...de ez valóban tetszik. Sok mindent tanulhatnának, és szerintem élveznék, hogy részben a szabadban vannak. Nekik már úgy gondolom csak az a lényeg, hogy ne a tanterembe legyenek. - teszem hozzá végül, és még egy köszönömmel is kifejezem hálámat, mert ezzel nem is tudja mekkora terhet vett le a vállamról. A szervezés része már egészen más lapra tartozik, mert azt szívesen elintézem, és biztosan a többiek is most már aktívabban fognak mozgolódni a téma körül, ha ezidáig nem is tették. Általában ha valamibe belekezdek, azt nem szeretem csak úgy félbehagyni, hiszen a hiányérzet ott marad bennem továbbra is. Meglehet a tanulás egy egészen más elkötelezettséget igényel, mégis volt elég időm, hogy átgondoljam a dolgokat és aszerint mérlegeljek, ami nekem és a szorosan időbeosztásomnak a legjobb. Így szerencsére egy fikarcnyit sem vesztek a lelkesedésemből, még akkor sem, amikor belekezdünk és természetesen akadnak olyan részek, melyeket nekem is muszáj többször is átvenni magamban. - Milyen igaz! - kuncogok fel halkan, és fel is készítem magamat a tanulni vágyó diák lelkes szerepére, jóllehet annyi kérdésem akad, hogy fogalmam sincsen melyiket tegyem fel elsőre, ha egyáltalán képes leszek megfogalmazni őket. Tagadhatatlanul megnyugtat Flor hozzáállása a dolgokhoz, a kedvessége és a türelmessége velem szemben. Hazudnék azt állítani, hogy nem segít, mégis ennek ellenére bizonytalanul kezdek bele az első feladat úgymond megoldásába. - Tényleg? - kérdezek vissza meglepetten, de azzal a lendülettel folytatom is. - Mert én borzalmasnak találtam. - fűzöm azért hozzá, mégsem vágom egyből a sarokba a lelkesedésemet, hanem helyette figyelmesen követem hol is kell jobban odafigyelnem, és amikor arra kér, meg is ismétlem aszerint próbálkozva, ahogyan az előbb ő is elmondta. - Így valahogy? - kérdezek rá enyhe félénkséggel a hangomban, de mégis jót mosolygok, amikor is azt magyarázza el mennyire is egyszerű félreérthetővé tenni a mondatot. - Szerintem nagyon sokszor fogok neked oda nem illő kutyákról mesélni még. - készítem fel őt az általam történő legrosszabbakra, és még egyszer a füzetet kémlelem, fejben pedig újra meg újra elismételem az előbbieket, mielőtt feltehetnék egy olyan kérdést, amely megfogalmazódott az előbbiek kapcsán. - Sok olyan szó van egyébként, ami ennyire könnyen összetéveszthető? - jobb felkészülni mindenre, meg egyébként is kíváncsi természet vagyok, és nem szeretnék olyan mondatokat mondani, amiknek semmi köze semmihez. Persze, gondolom ez még teljesen ráér, így inkább a füzetembe leírt szavakra figyelek és azok gyakorlására. Egy kis idő után viszont magamhoz veszem a táskámat, és két szépen becsomagolt szendvicset veszek elő belőle. - Nem vagy éhes? Gondoltam akár a tanulást piknikkel is vegyíthetnénk, ugyan nem néz ki egy finomságokkal megtelített kosárnak. - jót mosolygok ezen, és felé nyújtom az egyik szendvicset, hátha jól esne neki. Manuel miatt nem árt olykor hozni ennivalót az útra, mert képes lehetetlen időpontokban éhes lenni, amely figyelmen kívül hagyása általában nagy hisztit eredményez.
Mindenkinek jól jönne néha, ha több lenne belőle. Elnevetem magam én is, amikor Jules azt mondja „az eredeti példány otthon relaxálna”. Igen, azt néha én is tudnám értékelni, csak néha, ha megkapom, jönnek az idegesítő gondolatok, amiktől nem tudok kikapcsolni, és rövid időn belül eljutok oda, hogy muszáj találnom valami elfoglaltságot, különben megőrülök. - Gondolom nem könnyű megoldani, de azért néha van, akire ideiglenesen rá tudod úgy bízni Manuelt úgy, hogy nem izgulsz miatta? - érdeklődök kedvesen. - Mert lehet, hogy egy ilyen alkalmat úgy kellene időzítened, hogy el tudj menni egy masszázsra vagy egy jógaórára - fejtem ki az előbbi kérdésem mögötti tartalmat. - Bár jómagam még nem voltam jógázni, de sokan esküsznek rá, hogy nagyon ellazítja őket. Viszont a masszázst azt nagyon merem ajánlani sajáttapasztalat alapján is - mosolyodom el. Néha kell időt szánni ilyenekre, hogy a mindennapok alatt felgyülemlett feszültséget ki tudjuk adni magunkból, és kellemesen ellazuljunk. Én elég aktív vagyok, - még akkor is, ha leszámítom ezt a mostani katonai kiképzést is -, és néha szinte üvöltik az izmaim, hogy „Menj már el egy masszőzhöz, te mazochista”; és bár sokszor húzom az időt a végsőkig, utána mindig jobban vagyok, és olyan, mintha kilóktól szabadulnék meg. Jules szóban nem fűz hozzá semmit a mostani, olyan nagyon elterjedt empátiahiányos emberekre, de látom rajta, hogy egyet ért velem. Ráadásul, hogy ezt le tudjam olvasni az arcáról, még nagyon meg sem kell erőltetnem magam, mert eléggé egyértelműek a nonverbális jelei, főleg az fintor nagyon árulkodó, ami most játszik az arcán. - Ugyan, igazán nincs mit köszönni - jövök egy kicsit zavarba, mert nem érzem úgy, hogy bármi különlegeset tettem volna. - Én is gyakran jegyzetelek fel dolgokat, csak utána előfordul, hogy nem nézem meg - vigyorodom el szélesen. - Majd azért meséld el, ha ez az ötlet marad, hogy melyikbe mentetek és, hogy hogyan sikerült - kérem kedvesen. Nekem is jól fog jönni majd valószínűleg a későbbiekben, ha tudom, hogy melyik korosztályt melyik nemzeti park és program köti le a legjobban. Itt elég sok van belőlük, akár a természeti értéket, akár a kulturális örökséget védik, és egy rosszul kiválasztott helyszín, nagyon el tudja rontani a hangulatot. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek, ha unatkoznak, általában hajlamosabbak veszélyesebb dolgokat is kipróbálni, bár lehet, hogy ez csak rám volt jellemző. A tanulás megkezdését követően érzek rajta egy kis bizonytalanságot, de nagyon bízok benne, hogy hamar leküzdi ezt. Én úgy gondolom, hogy tanulásnál nincs rossz kérdés, mert a kérdés jellegéből is könnyen lejön, hogy valaki mennyire érti az anyagot, így tudni kell a tanárnak, hogy igazából honnan kell elmagyaráznia a dolgot. - Elsőre egyáltalán nem volt rossz - mosolyodom el bíztatóan. - Az sokkal rosszabb, amikor olyanokat nem értek meg kiejtés miatt, akik iskolában tanítják - vágok egy keserű fintort. A legnagyobb mégis az volt számomra, amikor engem javított ki egy angol anyanyelvű, hogy én nem használom és ejtem jól a spanyolt. Akkor nem sok hiányzott hozzá, hogy elküldjem melegedni, de sajnos a körülmények nem engedték meg, hogy megtegyem. - Igen pontosan így - dicsérem meg az „ge/gi” betűknél. - A „r”-t meg majd még gyakorold otthon is egy kicsit, de jó lesz, csak meg kell szoknod. Ez a betű nem egyszerű, és tényleg nagyon sokaknak nehezen megy, tehát e miatt ne keseredj el. Viszont én úgy érzem, hogy Nálad nem lesz ezzel később baj, csak rá kell érezned - árulom el neki őszintén. - Az elején talán, de nem áll szándékomban hagyni, hogy rosszul rögzüljön bármi is. Gyakorlunk-, gyakorlunk, és meg fogod szokni a helyes kiejtést, és minden mást is. - Az elején szoktam kukacosabb lenni a tanulókkal, de utána megszokják a helyeset, és már nem is kell javítanom, egy idő után általában ráéreznek, hogy mit hogyan kell csinálni. - Erre annyira nem tudnék válaszolni, mert ez sokszor egyéntől függ, hogy ki mit érez hasonlónak - gondolkozok el a válaszon. - De ez az egy itt, - utalok az angolajkúakra -, amolyan típushiba, ami nekem először nagyon zavaró volt, de utána rájöttem, hogy mi a hiba és megtanultam megérteni. De, ha csak fél füllel figyelek egy ilyen jellegű beszélgetésre, sokszor még mai napig is odavonzza a figyelmem, ha eltévesztik[/color] - árulom el neki, hogy miért ezzel a példával jöttem. Azt már nem említem, hogy a nevemet is gyakran rosszul ejtik a „r” betű miatt, így lehet ezért is vagyok kicsit érzékenyebb rá. - De mint minden nyelvben, a spanyolban is vannak olyan szópárok, amik között csak egy-egy betű az eltérés, vagy maga a hangsúly ad egy másik jelentést a szónak - ezzel pedig át is vezetem a spanyol egy jellegzetességére a dolgokat. - Nálunk például a hangsúly elengedhetetlen a beszédben. Ha valaki nem megfelelő hangsúllyal ejti a szavakat, akkor nem fogjuk megérteni, hogy mit akar mondani, mert akár a személy és az idő is változhat egyszerre egyetlen, rosszul nyomatékosított betű miatt - hívom fel a figyelmét egy fontos momentumra. - De ne ijedj meg - mosolyodom el ismét bíztatóan - könnyen tanulható, ha ráérzel, és rá foglak vezetni - nyugtatom meg, hogy nem kell ezzel egyedül megbirkóznia. Ezt könnyebben el tudom magyarázni, mint egy betűnek a kiejtését. Közben Jules elővesz a táskájából egy kis ennivalót, amivel engem is megkínál, amit nagyon kedves gesztusnak tartok. - Én most nem kérek köszönöm, még nem vagyok éhes - utasítom egyelőre vissza kedven. - Én később szoktam vacsorázni - árulom el neki az okot is. Ha egyáltalán eszembe jut vacsizni. - Jó étvágyat! - mondom neki kedvesen. - Közben, ha nem baj elmondom, hogy hogyan is alakulnak nálunk a hangsúlyok - mosolyodom el. - Ha gondolod, akkor le is írom neked a lényegét - adok neki választási lehetőséget, hogy, ha nem tud most, írni, akkor segédkezet nyújthatok neki.
Elgondolkoztatnak a szavai, ennek hatására pedig mosoly veszi birtokba arcom bizonyos vonásait, mielőtt megfogalmazódna bennem a válaszom a felmerült témánkra. - Amíg Baltimoreban laktam, a szüleim könnyen áldozatává válhattak Manuel társaságának. - nevetek fel halkan, de egyből folytatom is. - Anya szerette teljes mértékben elkényeztetni őt, szóval az ő esetében sokszor azért izgultam, hogy mennyire jó döntés volt vagy sem. - szórakozottan égnek emelem a tekintetemet, mert a választ magam is jól tudom. Anya sose ártott volna Maneulnek vagy tett volna olyan lépéseket, amely a későbbiekben rossz lehet a kisfiúnak, ha pedig túlzásokba esett, apa mindig ott volt mellette, mint úgynevezett villámhárító. - Akkoriban képzeld jártam jógaórára is, de nyugodtabb nem feltétlenül lettem tőle. - sóhajtok egyet elgondolkozóan. - Mármint képtelen voltam arra, hogy a gondolataimat teljesen kikapcsoljam, mert csak az járt a fejemben, hogy mit kell tennem még aznap. Bármennyire is élveztem perceket belőle, az egészet sosem tudtam igazán, így könnyen kibukott, hogy ez sem nekem való. - osztom meg vele a tapasztalataimat. - Mindenesetre a többieknek úgy vettem észre, hogy segített, szóval ha egyszer úgy döntesz, hogy kipróbálod, ne fogd vissza magadat. Az is lehet, hogy csak én vagyok túl komplikált ehhez. - biztatom őt, hiszen olykor ráfér a pihenés mindenkire, és a jóga nem rossz dolog. Mellesleg nem vagyunk egyformák. Könnyen lehet, hogy ami nekem éppenséggel nem vált be, neki pont az segít majd. - Ez esetben viszont kizárásos alapon a masszázs marad az egyetlen mentsváram, így mihelyst sikerül beszorítanom a programjaim közé, nem fogom kihagyni. - teszem hozzá előre megfogadva a tanácsát. Különösen örülök annak, hogy a kirándulással kapcsolatos probléma megoldásra került, jóllehet fel kell vezetnem a többiek előtt, mégpedig úgy, hogy ne legyen több választási lehetőségük. És bár segíteni kevésbé, kötözködni annál jobban szeretnek. - Mindenféleképpen. Ki nem hagynálak egy hosszan tartó, részletes beszámolótól. - teszek neki ígéretet enyhe szórakozottsággal a hangomban, és egy részem alig várja, hogy elszabaduljon a kicsikkel egy tanulmányi kirándulásra. Ezek a programok mindig jobban lekötötték őket, és valahogy engem is, így úgy gondolom együttesen jót fog tenni mindenkinek a környezetváltozás. Enyhe bizonytalanságom hullámvasútján utazgatva élem meg a spanyol tanulás első lépcsőfokait, Flor azonban nagyon aranyosan biztosít arról, hogy nem vagyok egy két lábon járó katasztrófa, így megnyugtat engem is, és ugyanakkor ösztönöz is a folytatásra. - Az tényleg neccesebben hangzik. - értek vele egyet ebben, de nem veszítem el érdeklődésemet a továbbiak iránt. Elmosolyodok, ahogyan biztat azokkal kapcsolatban is, ahol még kevésbé sikerült helytállnom, és egy apró bólintást is megengedek magamnak erre. - Persze, ez igaz. Akkor lett volna nagy meglepetés, ha elsőre összejön. - teszem hozzá gyorsan, kicsit szórakozottabban a helyzetünkhöz képest, végül azonban visszafogom magamat, hogy meghallgassam a feltett kérdésemre adott válaszát. Egyszer még iskolás koromban elhatároztam, hogy franciát fogok tanulni és egy-két szóval egészen jól boldogultam, de aztán később feladtam, mert rájöttem, hogy nem is érdekel annyira. Most nem érzem ezt, sokkal inkább az ellenkezőjét, hiszen több okból is jó lenne elsajátítani a spanyolt. - Ah, világos. - apránként sikerül feldolgozni az elhangzottakat, mégis úgymond képben vagyok a dolgokkal kapcsolatban. - Persze, mindenhol akad egy kis buktató, de azért kell megtanulni, hogy később ne ezen hasaljunk el. - jegyzem meg a magam észrevételét, mert egyáltalán nem érzem, hogy ettől visszatáncolnék a tanulástól. - Ebben biztos vagyok. - értem itt ez alatt, hogy az ő segítségével sikerül majd ezeket megjegyeznem. Ért hozzá, galaxisokkal többet, mint én, így bízok abban, hogy majd sikerül dűlőre jutnunk a közösen eltöltött idő során. Amíg a következő feladatunkra várok, elő is halászok két szendvicset, mert a zavaros étkezési szokásaim miatt most lettem éhes. Őt is megkínálom, de mivel az ajánlatomat visszautasítja, így csak az egyik szendvicset hagyom elől, amelyet gondosan ki is csomagolok. - Köszönöm. - szólok közbe, mielőtt harapnék belőle, de csak a fejemet csóválom, mielőtt megszólalhatnék. - Megoldom az írást és persze, hallgatlak is. Amolyan multifunkcionális személy vagyok. - veszem is a kezembe a tollat, hogyha jegyzetelésre kerülne a sor, akkor ezt magam oldjam meg. - Szóval tudok írni, figyelni és enni is egyben. Beszélni már nem biztos, mert akkor az egyik változónak muszáj kiesnie. - jegyzem meg gyorsan, mintha éppenséggel azzal rukkolnék elő, hogy milyen szuperképességekre tettem szert az eltelt évek során, jóllehet ezek olyan hétköznapi dolgok, amelyekre mások is képesek. Mindenesetre nem szeretném, ha úgy gondolná mindennel lekötöm a figyelmemet csak azzal nem, hogy a tanításra figyelek.
Látom Jules kedves mosolyát mielőtt válaszol a kérdésemre, és a válasza után én is elmerülök abban az ábrándban, amikor a kisgyerekeket elkényeztetik a nagyszüleik. Nekem egyetlen emlékem van a nagyszüleimről, de az annyira belém ivódott, hogy szerintem sosem tudom majd feledni, na, nem mintha akarnám. - A gyerekeknek is kijár a kényeztetés - mosolyodom el megértően. - Nem hiszem, hogy annyira különböznénk ebben. Én sem igazán tudok kikapcsolni, nekem is szinte állandóan jár az agyam, hogy mit kellene még elintézni. Ahol én igazán kikapcsolok az a táncparkett - mosolyodom el -, de néha az izmaimon érzem, hogy kell valami, ami őket is ellazítja. A legkényelmesebb módja viszont az, ha más lazítja és nem én - vigyorodom el a végére. - Vannak olyan masszőrök, akik házhoz mennek, lehet, egy ilyet kellene kipróbálnod - adok ötletet. Így Manuelt sem kellene senkire rábíznia, mert otthon lenne vele, és már nem olyan kicsi, hogy egy fél órát ne lehetne magára hagyni, mondjuk egy mesefilm előtt, főleg, hogy igazából, ő is ott van a lakásban. Csak szélesen elvigyorodok, ahogy biztosít róla, hogy be fog avatni a kirándulás részleteibe. Örülök, hogy segíthettem neki, és hogy fellelkesült az ötlettől. Néha elindulni nehéz, utána már könnyebben venni az akadályokat. Ebből és a múltkori beszélgetésünkből is úgy tűnik, nagyon sok szervezési és változtatási ötletet vesz a nyakába, és nem igazán van segítsége, támogatója. Nem értem a kollégáit, hogy hogyan lehetnek ennyire passzívak, amikor az ő érdekük is lenne, hogy a gyerekeket játékos körülmények között is tanítsák, hogy még jobban fejlődjenek. Nem pont erre vállalkoztak, amikor ezt a pályát választották? Sokan azt hiszik, hogy mindennek elsőre sikerülnie kell, amit elkezdenek, mert, ha nem így van, akkor elbuktak. De ez hülyeség, még akkor is, ha én is bele szoktam esni ebbe a hibába. De talán a legrosszabb, ha a tanárnak az elvárása, hogy már elsőre tökéletesen kell teljesítenie a diákjának. Nincs tanári végzettségem, és soha nem is akartam tanár lenni, de valahogy mégis egész jó eredményeket szoktak elérni a tanítványaim. Hozzám általában lelkesen jönnek, mert nem szidom le őket, ha nem tudnak valamit, vagy, ha hibáznak is, akkor is próbálom viccesen előadni, hogy ne vegyem el a kedvüket az egésztől. Most egy kicsit rébuszokban beszéltem, én is érzem, de sokan megriadnak, ha ennyire korán belekezdek a részletekbe. Majd idővel rájön, és én is utalni szoktam az ilyen beszélgetésekre később, amikor az adott részt vesszük. Viszont úgy látom, hogy próbálja összerakni fejben a dolgokat, ami azért jó, mert így megragad benne, és majd később a megfelelő helyre fog csatlakozni ez az információ morzsa. - Ha majd ott tarunk az anyagban, akkor majd szépen összeáll benned is a kép, hogy miről is hadováltam most itt - mondom egy kedves mosollyal. Mosolyogva hallgatom, ahogy mentegetőzik, hogy evés közben is tökéletesen tud figyelni, tanulni, írni, és lényegében mindent, amit csak kell. - Nyugi, egyelőre nem is kell beszélned - nyugtatom meg gyorsan. - Most ezt lediktálom és elmagyarázom, majd leírunk néhány köszönési és ismerkedési kifejezést jelentéssel, és majd csak ez után kell beszélned - vázolom fel a terveimet. - A spanyolban a legtöbb szónál, 90%-ban, az utolsó előtti szótagon van a hangsúly. 8%-a a szavaknak véghangsúlyos, ezek azok, amik „r, l, d, z” mássalhangzókra vagy ékezetes magánhangzóra végződnek, és a maradék 2 %-ban a hangsúlyt kizárólag az ékezetes magánhangzó jelöli írásban, ami az előzőektől eltérő helyen lehet. - A magyarázat közben adok néhány instrukciót, hogy lesz majd átlátható a jegyzete ezen része, és példákat is mondok hozzá jelentéssel együtt. Amikor végig vesszük a köszönéseket, és az igeragozást jelen időben, úgy gondolom ennyi infó bőven sok a mai napra. - Ezeket - mutatok a rövidke kifejezésekre, mint a ¡Buenos días! ¡Buenas tardes! ¡Buenas noches! ¿Cómo estas? (Jó reggelt! Jó napot! Jó estét! Hogy vagy?) és társai - olvasd fel kérlek - kérem, ha megette a szendvicsét. - Én mára ennyit gondoltam - zárom lassan az órát. - Van esetleg kérdésed az elhangzottakkal kapcsolatban? - érdeklődök mosolyogva, hogy nyugodtan kérdezzen, még itt vagyok, és elmagyarázok bármit, amit nem ért, mert nem szeretném, ha otthon véletlen rosszul tanulná meg a dolgokat. - Milyennek érezted az órát? - érdeklődök kedvesen, hogy tudjam a következő órának milyennek kell lennie, kell-e változtatni valamin, vagy bármilyen észrevétele van-e, amit megosztana velem.
Egy kicsit belelendülök abba, hogy a szüleimről meséljek vagy úgy egészében az életemről, melynek teljes részét Manuel teszi ki, így akár egy saját könyvet is írhatnék a közös életünkről, programjainkról és mindazokról a dolgokról, melyek velünk járnak egy csomagban. Egy cseppet sem bánom, hogy így alakult, mert valami olyan különlegességet hozott az életembe, amelyet mással esélyem sem lett volna pótolni. Néha azonban nem bűn egy kis magunkra szánt időt beáldozni, hogy feltöltődjünk a hétköznapok megszokott menete alól. Most egy kicsit a pihenés kapcsán merülünk bele ebbe a témába, és minél jobban hangoztatja Flor, annál inkább kedvet kapok hozzá, hogy kipróbáljam a masszázst. Otthon a jógára esküdtem, és többször is megesett, hogy részt vettem az órákon. De mint ahogyan azt már neki is említettem, olykor meglehetősen feleslegesnek bizonyultak próbálkozásaim. Meglehet én nem tudtam eléggé kikapcsolni az agyamat vagy az is lehet, hogy nem nekem való volt ez a tevékenység, hanem azoknak, akiknek alapjáraton nem köti le semmi nehézség a mindennapjait. - Ezeket összevetve, nem is maradt semmi, ami ellen ellenkezhetnék. - mosolyodok el, mert így akár otthon is maradhatnék, ami miatt nem kellene aggódnom, hogy nem tudom összeegyeztetni a programjaimat. Mellesleg biztos vagyok benne, hogy jól esne az ilyesfajta kényeztetés nekem is. - Jó, hogyha akadnak ilyen dolgok is, amelyek kiszakítanak a hétköznapokból. - gondolkozok el, hiszen olykor a tanítás olyan, mintha energiavámpírok tapadnának rám az apró kis szemfogaikkal, és bármennyire is szeretem csinálni, néha jól esne csak úgy másra is koncentrálni ezen kívül. És itt nem feltétlenül a gyerekekről beszélek, sokkal inkább a többi tanárról vagy a vezetőségről. Egytől-egyig kiábrándítóak. Figyelmesen követem végig mindazokat amiket elmond nekem a spanyol nyelvről és bőszen jegyzetelek, ha arra van szükség vagy éppen szavakban is kifejezem gyakorlásomat, vagyis próbálom, mégis minden egyes hibámat megjegyzem, amiből természetesen tanulhatok is. Tudom jól, hogy nem fogok elsőre mindent megjegyezni, de ha már pár dolog megmarad, akkor az is elegendő, hogy ne avassanak teljes kudarccá a továbbiakban. - Nem kétlem. - jegyzem meg, amikor arra tesz ígéretet, hogy majd később én is átlátom majd a dolgokat. Nem is vártam el, hogy így első körben mindent megértsek, sőt már most tudom, hogy akadnak olyan részletek, melyeken még többször is át kell rágnom magamat otthon, de ez a lényege mindennek. Gyakorlás nélkül nem fog menni. Néha Manuelre pillantok, hogy azért ne tévesszem őt szem elől, habár meglehetősen jól elfoglalja magát a barátaival. Mégis nyugodtabban érzem magamat, hogyha hangoskodnak, mert a túlzott csend többnyire gyanús tevékenységeket von maga után. Mindenesetre miután meggyőztem magamat, hogy nem lesz vele probléma, egy szendvicset is előszedek a táskámból, és azzal foglalom le magamat némiképpen, míg őt hallgatom és a tanulással kapcsolatos terveit. Aprót bólintok, de nem vágok közbe véleményem kifejtésével, helyette figyelek arra, amit a mássalhangzókról vagy éppen a magánhangzókról mond és igyekszem a fonalat is felvenni az újonnan kapott információkba. Flor szerencsére figyelembe veszi azt a tanítási elvet, amelyet én is jobban szeretek alkalmazni. Személy szerint mindig szerencsésebbnek tartottam, hogyha a megszabott időn belül csak annyi anyagot adok le, amennyiről tudom, hogy a diákok is képesek megjegyezni, ugyanakkor ha kérdésük akad, akkor azt is bátran feltehetik és még van időnk arra is, hogy átbeszéljük a kétes pontokat. Ezzel szemben akadnak olyan kollégáim, akinek az a céljuk, hogy minél több információt juttassanak el a gyerek agyába, az pedig, hogy megjegyzi vagy sem az adott diák az adott anyagot már részletkérdés. A fő, hogy ők elvégezték a feladatukat és a tananyag leadásra került. Végül is így teljesen bebiztosították magukat a diákkal szemben. Még pár alapmondatot átveszünk, melyet Flor kérésére fel is olvasok és amik úgymond elengedhetetlenek a köszönés vagy az érdeklődés megkezdése során. Mindenesetre a kimondásukban még én érzek némi hibát, de nem ijedek meg tőlük. - Egyelőre nem igazán jut eszembe semmi kérdés. - kezdek bele a válaszadásba, végül ezen továbbmenetelve folytatom is a mondandómat. - Úgy gondolom ezek olyan dolgok, melyeket gyakorlással és odafigyeléssel meg lehet jegyezni, és nem is olyan vészesen sokat tanultunk ma ahhoz, hogy erre ne legyek képes. - mosolyodok el. - Mindenesetre, hogyha az átnézésük közben akad kérdésem, azokat összeírom a következő óránkra. - teszem azért hozzá, mert most lehet úgy érzem minden teljesen világos, de magamat ismerve, úgyis belezavarodok a saját gondolataimba, így nem ígérem, hogy ez az állapot nem fog majd a változás felé tendálni. - Én nagyon jól éreztem magamat. - válaszolok gondolkozás nélkül, mielőtt bővebb magyarázatot is adhatnék a szavaimra. - Régen voltam már úgymond az érem másik oldalán, így bele kell rázódnom még ebbe, de tényleg lelkesnek érzem magamat a folytatás miatt. - nevetek fel halkan, de ez nem az ő hibája, hanem az évek alatt történő kihagyás és egyben kiesés eredménye. A tanórák előtt önmagamat mindig képzem és át is nézem, amit szeretnék aznap megtanítani a gyerekekkel, de az, hogy más tanítson nekem valamit már meglehetősen régen volt.
Jules nagyon szereti a munkáját és a kisfiát a világon mindennél jobban. Ezt még akkor is látom, ha még nem töltöttem vele, velük túl sok időt. Arról még nem esett szó, hogy van e valaki mellette, mondjuk Manuel apja, aki be tud segíteni, támogatni őket. Számomra az, hogy nincs mellettük állandóan nem feltétlen jelenti azt, hogy egyáltalán nem vesz részt az életükben, és szándékosan hagyta el őket, mert már elég régóta olyan emberek között mozgok, akik a világ másik végén, vagy ha nem is ott, de nagyon messze az otthonuktól teljesítenek szolgálatot. Az ilyen katonafeleségeknek csak ritkán adatik meg az a „luxus”, hogy a párjuk otthon van velük, és tud nekik segíteni, akár a ház körüli munkában, akár abban, hogy leköti, foglalkozik a gyerekkel, gyerekekkel. Abban viszont biztos vagyok, hogy Julesra ráférne egy kis lazítás kikapcsolódás, viszont annyira be van táblázva, hogy még arra sincs ideje, hogy körülnézzen milyen lehetőségei vannak. Ezért is nem bánom, hogy megoszthatok vele néhány olyan dolgot, ami hasznos lehet a számára, és talán még eszébe sem jutott, hogy ilyen opció is létezik. Az meg már rajta múlik, hogy kipróbálja-e. - Örülök, hogy így gondolod - mosolyodok el kedvesen, ahogy elárulja, nincs ellenvetése az ötletemmel kapcsolatban. - Erre mindenkinek szüksége van - értek egyet „hétköznapokból való kiszakadással” kapcsolatban. - Ha szeretnéd, akkor a következő órára hozok néhány olyan masszőr vagy masszőz elérhetőségét, aki vállalják, hogy házhoz mennek - ajánlom fel neki. Én elővigyázatosságból próbálok nem leragadni egy-egy helynél hosszú távon, hanem váltogatni, hogy hova járok. Ez nem mindig jön össze, de ebben az esetben éppenséggel működik. Jules lelkesen jegyzetel mindent, amit kérek és azt is, amit csak elmondok, de ő fontosnak tart. Ebből is látszik, hogy mennyire lelkes, ami számomra nagyon pozitív. Már csak annyi kell, hogy ez a lelkesedése kitartson, és még ideje is legyen a tanultakat gyakorolni. Az a heti néhány óra, amit együtt fogunk spanyolozással tölteni önmagában valószínűleg nem lesz elég, de ezt ő is tudja. Számomra inkább az a kérdés, hogy mennyi ideje lesz rá, úgy, hogy azt nem az alvásból veszi el, vagy mondjuk a kisfiával töltött időből. Nem szeretném, ha e miatt az egészsége vagy a Manuellel való kapcsolata szenvedne csorbát. Tehát valami mást kell találnia, amit egy időre most háttérbe tud szorítani. Jules igazi anyuka. Csináljon bármit, akár egyszerre több mindent is, a fél szeme mindig a kisfián van. Nem árultam el neki, és nem tudom mennyire vette észre, de idő közben én is próbáltam úgy helyezkedni, hogy valamennyire én is rálássak a gyerkőcre. Nem tudom, hogy ki hogy gondolja, de úgy érzem, most valamennyire az én felelősségem is, hogy Manuelnek az óra alatt, vagy ameddig most Jules figyelme megoszlik, ne essen baja, így én is szemmel tartom a kisfiút. Jules kiejtésén még érződik az „akcentus”, de ez idővel majd elmúlik. Ma már nem akarom tovább erőltetni, mert félő, hogy esetleg elmegy a továbbiaktól a kedve. Viszont azt sem szabad hagynom, hogy most az elején rosszul rögzüljön. - Nagyon jó! - dicsérem meg ismét, hiszen az első órához képest tényleg nagyon jó. - A későbbiekben majd arra is figyelni fogunk, hogy a szavak között ne legyen szünet. A spanyolban valahogy úgy beszélnek, mint ahogy az olasz operában énekelnek - vonok párhuzamot a munkájához kapcsolódóan. - Ott sem lehet elkülöníteni a különböző szavakat, hanem olyan, mintha az egész mondat egy nagyon hosszú szó lenne - magyarázom, hogy mire is gondolok pontosan. - De ezt majd fogjuk gyakorolni eleget - nyugatom meg. - Egyelőre szerintem elég, ha szokod a betűk, betűpárok kiejtését és a szavak, mondatok hangsúlyát. - Egy amerikainak nem lehet egyszerű figyelnie ezekre, hiszen ők a szórenddel fejeznek ki nagyon sok mindent, például a kérdő mondatokat. A spanyolban ezzel szemben nincs külön erre kifejlesztett szórend, hanem azzal fejezik ki szóban, hogy az elhangzott mondat például kérdés volt, hogy a végén felviszik a hangsúlyt. Ezt megszokni pedig biztos, hogy nem egyszerű, így nem akarom túlterhelni. Az nem akkora baj, ha tagolja a szavakat, mert akkor is meg fogják érteni, csak tudni fogják, hogy tanulta a nyelvet, ami szerintem nem hiba. Csak bólogatva veszem tudomásul, hogy egyelőre nincs kérdése. Ez nem meglepő számomra, hiszen én sem mindig tudok kérdezni ilyenkor. - Örülök, hogy így gondolod, és ne aggódj, ezeket rengetegszer fogjuk gyakorolni - nyugtatom meg. - Igen, általában bennem is akkor merül fel a legtöbb kérdés, ha egyedül kell megoldanom a dolgokat - árulom el neki. - A következő órán pedig ígérem mindenre válaszolni is fogok - mosolyodom el bíztatóan. - Egyelőre túl sok házit nem tudok és nem is karok feladni. De ezeket nézegesd, tanulgasd, valamint angolul - emelem ki a szót, hogy a saját nyelvén kell majd elvégeznie a feladatot - írj néhány rövid párbeszédet, ahol idegenek vagy ismerősök, barátok találkoznak egymással. Olyanokkal, mint a köszönés, hogy van az illető, miért jött, honnan jött stb. - vázolom, hogy mire is gondolok pontosan. - A fordításokat pedig majd közösen fogjuk megcsinálni. - A nyelvkönyvek is általában ezzel kezdenek, és valahonnan nekünk is el kell indulni. Később meg majd jönnek a hosszabb, nehezebb feladatok, de azok még bőven ráérnek. Azzal meg, ha ő írja meg ezeket a saját nyelvén, akkor kizárjuk azt a hibázási lehetőséget, hogy a mondatok távol álljanak tőle, ami miatt majd, később ne tudja használni őket. Nincs értelme megtanulni olyan mondatokat, ami nem áll közel hozzá a saját anyanyelvén, mert akkor ha azt le is kell fordítania, biztos, hogy nem fogja használni, mert még annyira sem fog az eszébe jutni, jobb, ha a személyiségéhez közel álló mondatokat, szavakat tanuljuk meg fordítani. - Nagyon örülök, hogy így gondolod - mosolyodok el szélesen, ahogy egyből rávágja a választ. - Igen, tudom milyen, de majd belejössz, hidd el - mosolyodom el. - Reméljük, hogy ez a lelkesedés végig kitart, és én minden meg fogok tenni, hogy érdekes óráink legyenek. - A lelkesedés fenntartása a tanár dolga is. Ennek pedig az egyik eszköze, hogy amennyire csak lehet, a tananyagot közel tartja a tanuló személyiségéhez, igényeihez és érdeklődéséhez. - Meddig maradtok itt? - érdeklődök. Én nem sietek annyira haza, hiszen még nincs sötét, tehát egyelőre ráérek, és ha nem zavarok, szívesen maradnék még velük, vele beszélgetni.
Kezdőlap
