Én tényleg értékelem, hogy ennyire vigyáznak rám. Az FBI igazgatója is igazán kitett magáért, mert a munkahelyemen sem kell magyarázkodnom, hogy miért is tűntem el közel két hónapra, mert ők úgy tudják Washington D. C- ben volt rám szükség, de a részletek szigorúan titkosak, így nem is fognak kérdezgetni. Persze igazából nem ott voltam, hanem a West Point kiképző bázison, ahova nem szívesen kerülnék vissza többször. Az eredeti ötlet viszont igazán jó volt, mert ott nem is kerestek azok a mexikói maffiózók, akiket Tío juttatott rács mögé az elmúlt időszakban.
Nagyon furcsa volt ez a néhány hét, hogy egyik telefonom sem volt nálam, hiszen az eredeti telefonomat szétszedve otthon hagytam a fiókomban, a másik meg többnyire a barakkban volt, hiszen mindig volt mellettem egy kiképző, aki, ha akartuk, ha nem, minden lépésünket figyelte. Ezért lényegében csak az eltávok alkalmával volt nálam a Ryantől kapott telefon, biztos, ami biztos alapon.
Tegnap, amikor végre hazaértem majdnem egyből ágyba is zuhantam, de előtte még felétlenül beszélni akartam Tíoval, hogy minden rendben van-e vele is. Én bízom az igazgatóban, de sokkal nyugodtabb vagyok, ha nem csak tőle kapok megerősítést, hogy minden rendben ment, és senki nem sérült meg a mieink közül. Miután megkaptam a megerősítést, és ellenőrizték a telefonomat, hogy nem próbált illetéktelen megkeresni ez alapján, bontottuk a vonalat, és végre ágyat érhettem, és egészen a reggeli ébresztőmig egyhuzamban aludtam több mint tizenkét órát. Te jó ég, nem is gondoltam, hogy tényleg ennyire kimerültem az elmúlt időszakban.
Reggel végre kényelmesen el tudtam készülni, és nem kellett kapkodnom. Feltettem a kávét főni, rendbe tettem a szobámat, majd a fekete elfogyasztása után bevetettem magam a fürdőbe, hogy az álom maradékát is eltüntessem magamról. Egy gyors reggeli után pedig csendben bezártam magam mögött az ajtót, hogy ne ébresszem fel Rae-t , aki még az igazak álmát aludta, hiszen neki ma nem kell mennie dolgozni, és már úton is voltam.
Bent a cégnél minden rendben ment, könnyen felvettem az ottani ritmust újra, és néhány jelentés elkészítése után terepre mentem, egy ellenőrzés céljából. Még arra sem kérdeztek rá, hogy miért vágattam le ilyen rövidre a hajamat és miért festettem feketére, mikor előtte szőke voltam. Igazából erre nem is tudtam volna értelmes magyarázatot adni, de a kiképzés alkalmával nagyon hasznosnak bizonyult, és ez adott egy kis plusz védelmet is, mert egy hosszú barna hajú lányt kerestek volna, ha kerestek volna. Az már egy másik kérdés, hogy - igaz, már nőtt azóta -, de egyáltalán nem tetszik, így a kinézetem. De, ha ez volt az ára, hogy biztonságban legyek, és Tíonak ne kelljen miattam is pluszban aggódnia, akkor teljesen megérte. A hajam megnő, és átfesteni is át lehet.
Már visszafelé tartottam az ellenőrzésről, amikor a dugóban várakozva megcsörrent a telefonom. A kijelzőn a következő felirat volt olvasható: „Juliet - spanyol tanítvány”. Hűha, mikor is találkoztam én vele, teszem fel automatikusan az első kérdésemet gondolatban. Ja, még hónapokkal ezelőtt a bevásárló központban, ahol azt a bizonyos tánccipőt vettem. Már azt hittem nem is fog keresni, de minden esetre jó az időzítése, mert elég nehezen magyaráztam volna ki magam, hogy hol is voltam az elmúlt időszakban. Végül beleszólok a telefonba a kihangosítón keresztül - Szia, Jules! - köszönök bele egyből. - Hogy vagy? Mi újság? - érdeklődök kedvesen. - Jules, várj egy kicsit - kérem kicsit hangosabban - felveszem a fülest, mert így nagyon rosszul hallak - majd csatlakoztatom a kis készüléket a mobilomhoz. - Na, így most már jó lesz, csak kocsiban vagyok, és ez a kihangosító nem a legjobb minőségű - húzom el a számat. - Megismételnéd, kérlek, amit is mondtál? - kérem kicsit zavarban, ami a hangomon is hallatszódhat. Sok mindent megértek, de egy beszélgetés minden második szavának első néhány betűje még számomra sem elégséges.
Julessal már az első találkozásunk alkalmával is megtaláltuk a közös hangot. Egy nagyon kedves és őszinte lánynak ismertem már akkor is. Megígértem neki, hogy ha találunk egy alkalmas időpontot, akkor szívesen megtanítom a spanyol nyelvre. A motivációja is nagyon megfogott, hiszen egy külföldi tanítványának, aki azt hiszem, hogy Valenciából jött, akar segíteni, hogy megkönnyítse neki a beilleszkedést, és hogy így is nyitni tudjon felé, hogy ne érezze magát annyira kívülállónak. Persze ez nem azt jelenti, hogy tényleg ezért keres most, de lehet, bár azt sem tartom kizártnak, hogy csak találkozni szeretne velem.

flor&jules

Az ellenőrzésen nem sok hiányosságot találtam, igazából csak néhány apróság, amit egy kis odafigyeléssel lehet korrigálni. Kellett volna, hogy jöjjön velem egy kolléga, de most erre nem volt lehetőség, de azt hiszem ez olyan hely volt, ahol nem sok kihágás lehetséges. Lényegében csak jogszabályi előírás miatt kell időről időre őket is ellenőrizni. Most hiába végeztem először ilyen ellenőrzést egyedül - bár a főnök azt mondta, hogy ezt leszámítva egyelőre még ne szokjak hozzá ehhez -, most nem fáradtam el annyira. Ez a dugóban való araszolgatás viszont nagyon kimerít, így nem is bánom, hogy Jules hív. Talán ő el tudja terelni a figyelmemet erről a vesztegelésről.
Vele még csak egyszer találkoztam, de mégis, már akkor úgy éreztem, hogy, ha nem szándékos volt a véletlen találkozásunk, akkor nagyon össze fogunk barátkozni a későbbiekben, és sokat tanulhatok tőle. Én elég temperamentumos vagyok, és gyakran túlpörgöm a dolgot. Jules viszont olyan meggyőző képességgel bír, hogy azt érdemes lenne tanítani, legalább is én szívesen megtanulnám tőle.
Amíg viszont össze nem rakom a fülest és a telefont, elég rosszul hallom a kocsi kihangosítója miatt, amit a kinti dudák csak még jobban megnehezítenek. Nem is vagyok mindig benne teljesen biztos, hogy mit mond. - Ne is mond… - mondom elkeseredetten a technikai kütyükre tett megjegyzésére. - Jól hallottam ugye, azt mondtad, hogy „jól vagy”? - kérdezek rá a biztonság kedvvért megerősítésképpen, mert ezt tényleg csak szakadozva, elég halkan hallottam.
- Valóban régen találkoztunk. Mikor is, vagy négy hónapja? - kezdek visszafelé számolni, és magamban szörnyülködni, hogy már ennyi idő telt el. ¡Dios mío! (Istenem!) - Persze, velem minden rendben, csak kezdek megsüketülni ettől a dudakoncerttől - húzom el a számat.
Egy-két „tiszteletkör” után viszont rátér hívásának - gondolom - eredeti okára, a spanyol órákra. A hangjában viszont - most hogy már rendesen hallom is, hogy mit mond - mintha egy kis feszültséget fedeznék fel. Az okára pedig nem tudok rájönni. Nem hiszem, hogy kihallana valami feszültséget a hangomból, mert a helyzethez képes, most egészen nyugodt vagyok, a beszélgetésünk pedig csak még jobban eltereli a figyelmemet arról, hogy most már az irodában kellene lennem, és megírni a jelentést az ellenőrzésről, valamint felhívni Miguelt Aguadillaban, bár addig azért még van idő.
- Igen, emlékszem - mondom kedvesen. - Persze, áll még. Ráadásul most már jobban van időm, mint akkor, mert már nem ott dolgozok, ahol akkor - újságolom el a jó hírt, hogy már nem kell késő este órát tartanunk. És hálát adok a sorsnak, hogy most hívott, és nem hamarabb ez ügyben, és mondjuk nem egy héttel hamarabb. - Mikor szeretnél kezdeni? Mikor jó Neked? - kérdezek rá a dologra. Kiindulásnak mondjon valamit, és majd egyeztetünk, ha jól emlékszem, akkor úgy is dolgozik napközben, tehát valószínűleg csak a délutáni órákban lesz leghamarabb neki is jó. Az anyósülésen lévő táskámból előveszem a határidőnaplómat a tollal együtt, és kézközelbe készítem. A kezem tulajdonképpen nem kell a gurulgatáshoz és a megálláshoz, ehhez bőven elég a két lábam, a kocsi úgy is egyenesen megy magától. Bár az kifejezetten jó, hogy ezt nem látja rendőr. Azóta, hogy Julesszal először beszéltünk erről, még nem volt alkalmam, lehetőségem új tanítvány keresni, így a délutánjaim szabadok, amit a mostani állásom tett lehetővé. Tehát lényegében nekem bármelyik nap jó, mert a táncot át tudom tenni másik napra, hiszen, ahol most vagyok, minden este van óra, csak más a csapat. Nem is tudom, mit kezdenék magammal ennyi szabadidővel, ha most Jules nem hív fel.

flor&jules

Julesszal utoljára úgy váltunk el, hogy hív, ha be tudja építeni a napirendjébe a spanyol órákat, aminek én csak örülnék. Nekem is jót fog tenni, ha tanítok végre egy kis spanyolt, hogy felelevenítsek néhány dolgot. Na, nem a nyelvet felejtem le, hiszen az lehetetlen, mert az anyanyelvét senki nem felejti el, ráadásul júliusban rengeteget telefonáltam Puerto Ricoval, lényegében kizárólag spanyolul. Mindösszesen arról van szó, hogy megint csak „használom” a nyelvet, és kizárólag az ösztöneimre és a fülemre támaszkodok, hogy helyesen beszéljek és írjak, mint ahogy mindenki, aki azt a nyelvet használja, amit születése óta hall. A magyarázatokat, okokat viszont kezdem elfelejteni, pedig nagyon hasznosak tudnak lenni, és ha tanítani szeretnék, akkor pedig elengedhetetlenek.
- Akkor ennek örülök - mondom megkönnyebbülve, hogy nincs semmi baj; jól van. Közben hallom, hogy egy kicsit elcsendesedett, gondolom ő is visszaszámol fejben. Ezt a pedig meg is erősíti, amikor ismét megszólal. - Bizony, még belegondolni sem kellemes - gondolok bele mégis is jobban a dologba.
- Én is szívesen itt hagynám, csak sajna most ez nem lehetséges opció - húzom el a számat. De még mennyire, hogy itt hagynám ezt a mérgező gázfelhőt, ami most még hangos is. - Remélem nem, de igazából nincs kizárva, hogy elől történt valami, mert tényleg nagyon lassan haladunk - kezdek agyalni a dolgon, mert ez most nem a szokványos csúcsforgalomnak tűnik. Bár lehet, hogy csak én vagyok elszokva a városi vezetéstől. - De nem akarom az ördögöt a falra festeni - mondom még gyorsan, hogy nem biztos, hogy baleset volt, lehet csak a lámpák kergültek meg, és összetolódtak a sorok. Ehhez meg kell egy rendőr, aki pillanatok alatt rendet rak, csak ugye, ahhoz neki is el kell jutnia a kereszteződésig, ami idő.
Hallom a hangjában az örömöt, hogy még mindig tudom vállalni a tanítását, ami engem is feldob. - Örülök, hogy örülsz - mondom őszintén, és az én ajkaim is felfelé görbülnek. - Az egyáltalán nem gond - gondolok most itt arra, hogy időre volt szüksége, - legalább átgondoltad, hogy tényleg ezt szeretnéd-e, és szerintem jól döntöttél - fűzöm még hozzá. Nekem tényleg kapóra jött, hogy eddig várt, megszakítani a tanulást egy korai szakaszban egyáltalán nem célra vezető. A West Pointról pedig nem tudtam volna tanítani, ráadásul nem is nagyon volt szabad tudnia senkinek, hogy hol is vagyok. Ráadásul nem igazán van jó tapasztalatom azokkal, akik csak úgy belevágnak, mert gyakran hagyják abba néhány óra után, amivel olyanoktól veszik el lehetőséget, akik tényleg ezt akarják, ráadásul velem is kiszúrnak, mert tanítványtól esek el.
Kicsit el is nevetem magam lelkesedésén, ahogy a lehető legközelebbi időpontot kiválasztja. Nem terveztem ma délutánra semmi különöset, meg igazából nagyon lehetőségem sem lett volna bármit is tervezni. - Nekem teljesen megfelel a mai nap, de csak fél öt után, mert addig dolgozok. De utána teljesen szabad vagyok, és részemről a park is megfelel, már persze, ha elárulod melyikre is gondolsz pontosan - mosolyod el kedvesen, és próbálom a hangommal is érzékeltetni ezt. Gyakran én is így szervezek programokat, főleg, ha nagyon izgatott vagyok, mert valahogy számomra evidensnek tűnik a pontos hely, az időpont, vagy bármi más, pedig a partner nem biztos, hogy annyira képben van, mint én azt gondolom. Ha elárulja, hogy hova kell mennem, akkor még közelítőleg azt is meg tudom saccolni, hogy mikorra érek oda. A címet pedig fel is írom a naplómba, hogy biztosan meglegyen, és ne tévedjek el. A részletek egyeztetése után viszont bontjuk a vonalat. Nem mondtam neki, de gondolom, hogy füzet és toll lesz nála, vagy bármi, amivel írhat, és amire írhat. Én általában nem használok tankönyveket tanításhoz. Gyakorlót is elsősorban azért, hogy ne nekem kelljen szövegeket kiagyalni, mert abban nem vagyok a legjobb, és ha valakinek papír kell a tudásáról, akkor neki másabb gyakorlás is szükséges, mint például Julesnak. Neki nem kell értelmetlen feladatokat megoldani, így nem is valószínű, hogy bármikor előkerülne egy könyv az óráinkon, maximum csak elijesztésnek, hogy lássa, milyen hibákkal tanítanak az iskolákban a tanárok.

A munkahelyemre még idő volt mire visszaértem, és tényleg nem történt semmi komoly baj, csak a közlekedési lámpák mondták be az unalmast, a jónép meg elfelejtette, hogy ilyenkor hogy is kell közlekedni. A kivezényelt rendőr viszont elég hamar úrrá lett a káoszon, és beindultak a feltorlódott kocsik. Bent megcsináltam a jelentést, és közben egyeztetnem is sikerült a részleteket Miguellel, így igazából mindent sikerült elintéznem, amit beterveztem, vagy beterveztek nekem, ami azt jelenti, hogy csúszás nélkül odaértem a megbeszélt helyre, ahol egy kis körbetekintgetés után, meg is pillantom Julest, így arrafelé veszem az irányt. - Szia, Jules! - köszönök neki, ahogy közelebb érek. - Történt valami említésre méltó azóta? - érdeklődök mintegy nyitásképpen.

flor&jules

Általában felkészült vagyok, ha órára megyek, akár én tartom, akár nekem tartják. De most túl hirtelen jött ez az egész, és az első óra alkalmával általában átadok egy csomó olyan anyagot, ami a későbbiekben nélkülözhetetlen. Persze az anyagok a fejemben vannak, de ha az órán írjuk le, akkor sokkal lassabban fogunk haladni, mint általában, arról nem is beszélve, hogy nem tudom így garantálni, hogy az összetartozó anyagok hiánytalanul meglesznek. Sajnos, ha nincs mankó nálam, előfordul, hogy egy-egy dolog kimarad, bár az később úgy is előkerül, de egyben nem biztos, hogy látni fogja a tanuló.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy most találkozok először a kisfiával, és valószínűleg a barátaival, ami azt jelenti, hogy egy csomó gyerek ott fog körülöttük rohangálni, amivel addig nincs bajom, amíg nem kerülök a figyelem középpontjába, de ez nem garantálható. Annyira sutának és elveszettnek értem magam gyerekek közelében, hogy az már komédiába illene.
Amíg a megbeszélt találkozó helyig érek, lényegében ezen kattogok végig, és egy kicsit kezdek ideges lenni. Pedig általában elég talpra esettnek tartom magam, de ez most túl soknak ígérkezik így elsőre. Minden esetre, ahogy eddig bármikor, amikor úgy éreztem, hogy összecsapnak felettem a hullámok, mindig a legközelebbi dologra próbáltam koncentrálni, és most is ezt próbálom tenni. Először érkezzünk meg a megbeszélt helyig, és találjuk meg egymást Julesszal. Ahogy a parkban meglátom, úgy érzem, hogy ezt a pontot a listán ki is pipálhatom. Tehát most jön a többi, csak az nem tudom, hogy mi. Minden esetre egy általános kérdéssel nyitok, és majd meglátjuk, hogy mi lesz.
Első kérdésemre egy számomra meglepő választ kapok, ami a legjobb bizonyíték, hogy mennyire nem értek a gyerekekhez, hiszen ezt a legvadabb álomban sem vártam volna. Minden esetre megjelenik lelki szemeim előtt, ahogy Manuel egy pizsamában játszik itt a játszótéren, és el is nevetem magam. - Egy igazi hős vagy - mondom nevetve. - Bár, ha eleve pizsiben jön, akkor lefekvés előtt nem kellett volna bajlódnia az öltözéssel, hanem egyből aludhatott volna - mondom egyáltalán nem komolyan, és el is nevetem magam, hiszen nagy valószínűség szerint az első megálló otthon a fürdőkád lesz, mert mindenéből homok fog kiszóródni. Közben pedig leülök hozzá a padra.
- Hát kellett még vagy bő húsz perc, de szerencsére nem volt baleset, meg semmi komoly, csak egy kereszteződésben kimentek a lámpák, így az emberek azt hitték, hogy innentől kezdve nincsenek szabályok, mindenki mehet, ahogy akar - húzom el a számat. - De még koccanás sem volt - egészítem ki biztatóan. Ahogy a rajtam lévő változást említi, először nem is tudom, hogy mire gondol, majd észbe kapok, hogy valószínűleg a hajamra célozhat. - Köszönöm, legalább egy valaki így gondolja - mosolyodok el kedvesen. Látom a szemében a kíváncsiságot, de nem is igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, de a saját biztonsága érdekében nem biztos, hogy tudnia kell, hogy mi is vezetett ehhez a változáshoz. Nem jó, ha tudja, hogy Tío az FBI-nál dolgozik, és hogy a biztonságunk és a sikeres akciója érdekében, a West Point kiképző bázison voltam kadét az elmúlt időszakban. - Mondjuk úgy, hogy az elmúlt néhány hétben nem voltam New Yorkban, és ez a frizura előnyösebb volt ott, mint a hosszú - adok egy olyan választ, ami fedi a valóságot, de nem árul el túl sok részletet. - De már nagyon várom, hogy megnőjön - húzom el egy kicsit a számat, jelezve, hogy nem érzem így annyira jól magamat. - És veled, veletek - intek a fejemmel az önfeledten játszó aprónép felé - történt valami említésre méltó az elmúlt hónapokban? - érdeklődök felőle. Rég találkoztunk, tehát nem kizárt, hogy az ő életében is változások történtek vagy csak volt néhány említésre méltó pillanat.

flor&jules

Eddig is emberek között voltam, méghozzá annyira, hogy szinte nem is volt olyan időszak, amikor ne lett volna mellettem valaki. Bár ez egy katonai kiképző központban érthető, de mégsem gondoltam, hogy nem fogok igényelni egy kis magányt, és egy munkától független, szabad találkozóra lesz szükségem. Most végre normális lánynak érzem magam, akinek nincsenek sötét fellegek a feje fölött, bár ez a katonai dolog most nem az én saram volt. Viszont örülök, hogy vége, és, hogy Tío és a kollégái is biztonságban vannak, és a karter is rács mögött van, jobban már nem is alakulhatott volna a dolog.
A kezdeti feszültségem egy kicsit alább is hagy, amikor Julessal elkezdek beszélgetni, ami egyébként nem meglepő, hiszen már az első találkozásunk alkalmával is eltereltük egymás figyelmét arról a bizonyos kellemetlen incidensről. A kisfiával történt pizsamás esetre adott válaszomon pedig még ő is elneveti magát. Jules végig futtatja, hogy mi lett volna, ha hagyja neki, hogy pizsiben jöjjön, és elgondolkozok a dolgon. Én nem vagyok gyerekek közelében túl gyakran, és amióta otthagytam a Rosat, azóta még annyira sem, így az ilyen történések annyira furcsák a számomra. - Nem hiszem, hogy túl sokáig érzett volna így, de ha majd a játék után megmutatod, hogy a most rajta lévő ruhájához lenne hasonlóan koszos a pizsamája, akkor lehet hősként fog felnézni rád - mondom neki bizakodva, bár lehet teljesen tévúton járok. - De miért szeretett volna abban jönni? - kérdezek rá hirtelen a dologra. Néha engem is elkap a vágy, hogy egész nap át se öltözzek, és pizsiben rohangáljak a lakásban, de nem hiszem, hogy egy gyereket is az mozgat, ami engem. Vagy, ha igen akkor nagy a baj, mert engem olyankor a kimerültség és a lustaság motivál, ami gyereknél általában betegség előjele lehet.
A korábbi autós kellemetlenségemnél ismét kiderül, hogy Jules gondolkodása mennyivel pozitívabb, mint az enyém. - Egy ilyen káoszhoz elég, ha csak néhány ember úgy gondolja „ő minden megtehet”, ráadásul sokan nem is nagyon figyelnek a KRESZ oktatásra, csak átcsúsznak alatta, így nem meglepő, ha elfelejtik, kinek van elsőbbsége, ha nincs meg a lámpák által adott mankó. Minden esetére tényleg szerencse, hogy kizárólag dugó volt - mosolyodom el. Nagyon nem lett volna türelmem még a helyszínelést is végigvárni a kocsiban.
- Mint mindenben - mosolyodom el a dolgon. - Szerencsére viszonylag gyorsan nő a hajam, mert már most is hosszabb, mint amilyenre vágattam, de valahol ez is a baj - húzom el ismét a számat. - Egészen röviden kezdtem, és az még úgy-ahogy tetszett is, bár nagyon fura volt, de ez a hossz már nagyon nem jön be - mondom el őszintén. - Meg annyira kezelni sem tudom, mert most pont olyan hosszú, hogy „önálló életet él”, és kész kínszenvedés, hogy ott maradjon, ahol akarom - ragozom tovább a témát. Nem elég hosszú, hogy össze lehessen fogni, vagy feltűzni, vagy bármi hasonlót, de ahhoz sem elég rövid, hogy egy sima fésülés után ottmaradjanak a tincsek, ahol szeretném; és bár sosem voltam az a lány, akit kizárólag a külseje foglalkoztat, de elég idegesítő, ha égnek áll néhány tincs, vagy éppen a szemembe kunkorodik a vége. - De Te semmit sem változtál - mosolyodom el kedvesen.
- Akkor azért körülötted is zajlik az élet, csak a szokásos menetben - mosolyodom el, mert akkor unatkozni nem annyira tudott. - És a nyáron voltatok valamerre? - kérdezek rá, hiszen akkor nincs suli, így biztos több szabadidejük volt, amikor végre eljuthattak olyan hely(ek)re, ahova iskolaszezonban nincs lehetőségük.
Majd eszembe jut, hogy miért is akart legelőször megtanulni spanyolul. - És mi a helyzet azzal a diákoddal, aki miatt eredetileg akartál megtanulni spanyolul? - érdeklődök kedvesen. Vajon még mindig az motiválja vagy más mások indokai vannak. De valahol engem is érdekel, hogy mi történt azóta vele, hiszen annak ellenére, hogy nem olyan rossz a gyerek helyzete, vagy legalább is Jules elmondása szerint, mint ahogy az nekem legelőször megfordult a fejemben, ha a honvágyon kívül más is van a háttérben, azt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

flor&jules

Nem egyszerű az anyák, szülők élete, hiszen hagyni kell, hogy a gyerkőc saját maga fedezze fel a világot, de valahol a határt is meg kell húzni, és nagyon nem egyszerű megteremteni az egyensúlyt. Felnőttként már teljesen más a számunkra a fontos dolog, és látjuk, hogy egy-egy dolognak mi a következménye, vagy legalább is látnunk kéne, de nem szabad elfelejteni, hogy egy kisgyereknek egy pizsama, játék, vagy bármi más is mennyire fontos lehet, és nem szabad letörni a lelkesedését, hiszen nekünk is csalódás, ha valamit nem sikerül megvalósítani, amit szeretnénk. Most viszont, az hiszem Jules megtalálta az egyensúlyt, és ahogy elnézem a gyerekeket, és bár nem tudom melyik is Manuel, de mindegyik nagyon vidáman és önfeledten játszik, legalább is én nem látom, hogy bármelyik is szomorkodna.
Csak elmosolyodom, ahogy a büszke anyuka is egyetért velem, hogy valóban hősként fog a kisfia is felnézni rá a játék végén. - Óh, nem is kell tovább folytatnod, már mindent értek - mosolyodok el szélesen, ahogy megvilágosodok, miért is annyira fontos az a bizonyos pizsamai. Még emlékszem, hogy milyen hosszú eszmefuttatást folytattunk a múltkor arról, hogy Manuel mennyire szereti az állatok királyát.
Jules egyet ért velem abba is, hogy sokaknak be kellene vonni a jogsiját, hiszen nem feltétlen elegendő, hogy valaki tudja kezelni a kormányt és a pedálokat, meg is kell arra érni, hogy felfogják, itt életek és vagyonok múlnak egy-egy döntésen. Így megjegyzésére csak kedvesen elmosolyodok, jelezve, hogy örülök, hogy egyezik a nézőpontunk a témában.
A fejemen lévő szénaboglya megzabolázásra kapok egy olyan ötletet, ami ma reggel még meg sem fordult a fejemben, a West Pointon meg időm se nagyon volt gondolkozni a megoldáson. Ahogy pedig az anyukájáról mesél, az teljesen meghat. Vajon az én anyukám is ilyen lett volna? Ő is kritikus szemmel méregetett volna? Vagy rám bízza ezeket a dolgokat? Milyen lehet, ha van egy olyan személy az ember életében, aki ennyire vigyáz rá, és hogy még a korholó, kritizáló megjegyzéseket is szeretettel teszi, és csak a másik javát szolgálja, még ha akkor nem úgy tűnik? De erőszakkal rángatom magam vissza a jelenbe, és bízom benne, hogy nem nézek Julesra túl régóta merengő szemekkel, így nem neszeli meg, hogy merre járok gonolatban. - De legalább ott van melletted, ha kell, és feltétel nélkül szeret, még, ha néha kritizál is - mosolyodom el kedvesen, próbálva leplezni a hiányérzetemet és a fájdalmamat. - Ez a csatos dolog viszont nem is rossz ötlet - gondolkozok el végül ezen. - Köszönöm szépen a tanácsot - mosolyodom el hálásan. - Elméletileg nekem is kell lennie valahol egy dobozkában néhány darabnak, de lehet ezeket még nem is hoztam magammal Washingtonból - futtatom végig a lehetséges helyeket a szobámban, de nem rémlik, hogy pakoltam volna ilyeneket, még az év elején. Régen nem használtam már, mert a kisebb csatok eddig nem tartották meg a hajamat, így nem is használtam őket túl gyakran, de úgy látszik most muszáj lesz.
- Szerintem nem is nagy baj, ha nem változtatgatsz túl sokat, főleg, ha elégedett vagy a jelenlegivel - nézek rá kedvesen. Én sem feltétlen vagyok híve a drasztikus változásoknak, de az én létemben gyakran elkerülhetetlen, és olyan dolgok írják felül a vágyaimat, ami sokkal fontosabb azoknál. Például, hogy Tíoék fölösleges aggodalom nélkül tudják végezni a dolgukat.
- Ez nagyon jól hangzik - vidulok fel, ahogy a nyári programjairól mesél. - És merrefelé voltatok? - érdeklődök kíváncsian. Ha nem is mostanában, de egyszer szeretnék majd én is elnézni valamilyen túrára. Ha nem is ismerőssel, akkor egy túracsporttal, és jó lenne tudni merrefelé érdemes menni.
Ahogy a külföldi tanítványáról mesél, megnyugszom, mert úgy tűnik, kezd feloldódni és beilleszkedni az itteni gyerekek közzé, és ez nagyon jó. - Ezt örömmel hallom - mondom széles mosollyal. - Nem is szabad kihagyni semmiből, a közös programok pedig csak még szorosabbra fűzik a barátságokat. A suli keretei között sajnos nincs elég idő a játékra - fűzöm hozzá, hogy mennyire egyet értek azzal, hogy segíti, hogy rész tudjon venni mindenben. - Akkor a tanárok is a segítségedre vannak most már? - érdeklődök, hiszen rajtuk is nagyon sok múlik, és Julesnak is szüksége van az ő támogatásukra, hogy tudja, nincs egyedül. Eddig viszont úgy tűnt, hogy magára marad, mert senki nem áll mellé.

flor&jules

Egy Manuel korú kisgyerek mellett biztos, hogy nem lehet unatkozni, hiszen mindig van valami olyan ötletük, amitől a szülők haja az égnek áll. Jules játékos elborzadására meg csak még szélesebben elmosolyodom, hiszen annyira látszik rajta, hogy mennyire szereti.
Jules tanácsa nekem tényleg nem fordult volna, lehet soha, a fejemben, olyan régen volt már igazi haszna azoknak a csatoknak. Az anyukájára mondott megjegyzésén viszont akaratlanul is elnevetem magam. - Fontos a megfelelő motiváció - fűzöm hozzá a témához. Sosem lehet tudni kinél mi használ, mi vezet a célhoz.
- Akkor azt hiszem el is fogadom a segítséget, mert ha tényleg csak D.C-ben vannak csatjaim, akkor vennem kell majd párat, de lehet, addig még eltelik jó néhány nap. És nagyon szépen köszönöm előre is. - Gyorsan végig is futtatom, hogy mikor is tudnék egy olyan boltba bejutni, ahol beszerezhetőek ezek az apróságok, de még így hirtelen azt sem tudom, merre kellene elindulnom. Az ebédszünet nem hiszem, hogy elég lenne, a külső munkák pedig nem olyan kiszámíthatóak, főleg úgy, hogy annyira még nem volt lehetőségem megismerni New Yorkot, hogy egyből tudjam mi merre található, így előre nem tudom, hogy amerre majd mennem kell, ott mi van a közelben.
Amikor az ő stílusára térünk át egy számomra nagyon meglepő dolgot tudok meg: rózsaszínre akarta festetni a haját. Egyből elgondolkozóan nézek rá, és megpróbálom elképzelni őt teljesen rózsaszínű hajjal. Háát, mit is mondjak, kicsit fura lenne, de biztos jól állna neki, hiszen a rózsaszín tincsek is nagyon jól szoktak állni a szőke lányoknak, és akkor ez sem lehet rosszabb. - Ha nem is festetni, de lehet, kipróbálhatnád színezővel - gondolkozok el hangosan. - Az néhány hajmosás után kijön, ráadásul vannak azok a színezők, amiket csak rá kell fújni, és az még hamarabb kijön. Én ilyet általában szilveszterkor és Halloweenkor szoktam látni csajoknál - írom körbe, hogy mire is gondolok, mert én még nem használtam ilyet, de extrém váltás előtt főpróbának jó lehet. - Ha van időd, akkor lehet érdemes valami hasonlóval próbálkozni először, ha haj, akkor például lehet érdemes egy, az újhoz hasonló parókát keresni és azt felpróbálni egy boltban - javaslom, hiszen nem mindenkinek van olyan hirtelen szüksége váltásra, mint most nekem volt. Ha meg nem annyira bevállalós valaki, lehet kis lépésekben érdemes próbálkozni, hogy ne legyen túl drasztikus a váltás.
A nyári kalandjaikat most kifejezetten irigylem, hiszen nekik egészen nyugisan telt, ráadásul az a mókusos történet is annyira aranyos, hogy szívesen csatlakoztam volna hozzájuk megkeresni. - Lehet még a szavadon is foglak egyszer - mosolyodom el. - De akkor legalább nem a négy fal között telt a nyár, és ha nem olyan messzire, de kirándultatok egy keveset - összegzem a dolgokat. Egy olyan kisgyerekkel meg tényleg nem is érdemes túl messzire menni, hiszen én is gyakran látom, hogy egy-egy hosszabb túránál, kirándulásnál a kisgyerekek milyen nyűgössé válnak egy idő után. Ők sokkal hamarabb elfáradnak, főleg az olyan monoton dolgokban, mint a séta, és igazából mindenkinek kínszenvedés lesz, hiszen a kicsik hisztiznek, a szülőknek meg egy idő után cipelniük kell őket. Bár talán nem is sajnálom annyira a szülőket, hiszen nekik kellene jobban felmérni a helyzetet, és tudni, mit bír a gyerekük.
- Szerintem ez egy nagyon jó módszer, csak az a kár, hogy nem alkalmazzák szélesebb körben - értek egyet a játszva tanulásos módszerével. Mint az első találkozásunk alkalmával, most is meg kell állapítanom, hogy több olyan tanár kellene, mint Jules. - Akadnak vállalkozó szelleműbb gyerekek, aki általában később is ilyenek maradnak, ha nem ölik ki belőlük ez a felnőttek. - Minden csoportban szokott egy-két ilyen lenni, csak a későbbiekben félő, hogy pont ők lesznek azok, akik a leghamarabb bajba kerülnek, de megfelelő tereléssel, ők szoktak új dolgokat felfedezni.
Örömmel hallgatom, hogy most már akadnak olyan kollégái, akik támogatják és mellette állnak. - Örülök, hogy ezt hallom - osztom meg vele is hangosan. - Kis lépésekben, majd csatlakoznak a többiek is, csak ne adjátok fel. Vannak, akik nehezebben törnek ki a rendszerből, és mernek az új útra lépni - bíztatom egy kicsit. Az úttörőknek mindig a legnehezebb, hiszen nekik kell minden kitapasztalniuk, a többieknek már könnyebb. - Ha mondasz egy-két dolgot erről a kirándulásról, hogy mire is gondoltatok pontosabban, akkor lehet, tudok ötletet is adni - mondom neki kedvesen. Sosem lehet tudni, hogy egy friss szem milyen lehetőséget lát meg.
Ez után viszont rátérek az ittlétünk eredeti céljára, hiszen a terveink szerint most fogjuk megtartani az első spanyolóránkat. - Nos, akkor, ha nagyvonalakban megbeszéltünk mindent, ami az elmúlt időszakban történt, akkor szerintem kezdhetjük az első spanyolórát - vezetem fel mosolyogva a dolgot. - Hoztál füzetet és tollat vagy ceruzát? - érdeklődök kedvesen.

flor&jules

Nagyon sokszor tapasztalom, hogy az emberek csak úgy beleugranak dolgokba anélkül, hogy átgondolnák a dolgot, és utána bosszankodnak azokon a következményeken, amik általában egyenesen jönnek a döntésből. Bevallom, hogy most én sem gondoltam át, hogy mi lesz, ha elkezd nőni a hajam, de valószínű, hogy én akkor is meghozom ezt a döntést, ha átrágom magam mindenen százszor, ahogy általában szoktam. Nem szeretek csak úgy beleugrani dolgokba, bár azért velem is előfordul, és annak ellenére, hogy sokan azt hiszik, gyorsan hozok döntést, ez nem fedi a valóságot. Sőt, általában mindig túlgondolom a dolgokat, csak általában gyorsabban, mint a nagyátlag. Jules is túlgondolhatta anno ezt a hajfestős dolgot, és úgy látom, hogy csak a végleges oldalról próbálta megközelíteni a dolgot. Most viszont már olyan értelemben lekésett róla, hogy olyan munkahelyen dolgozik, ahol nem feltétlen jó ötlet, ha nagyon bevadul, így át kell gondolnia, hogy megéri-e visszatérni a lázadó stílushoz. - Egy kis lazulás a szabadidődben nem bűn, és arról még a munkáltató sem tehet, hogy mit csinálsz az munkaidődön kívül, főleg, ha az nem befolyásolja a munkádat - bíztatom, hogy nyugodtan kísérletezzen és lazuljon egy kicsit. Ha valaki sosem engedi ki a gőzt, akkor előbb utóbb robban a felgyülemlett feszültségtől. Azt meg egyáltalán nem nézem ki belőle, hogy például drogozna, vagy rendőrségi ügye lenne, ha kicsit elengedné magát. - A tinikori elképzelések nagy része úgy is olyan, amit az ember később megbán, de azok, amiket csak amiatt nem mer meglépni, mert „ciki” lenne, lehet egy Halloweeni jelmezes buliban teljesen helyénvaló, vagy egy olyan alkalomkor, amikor a lazítás a cél - tűnődök el. A legtöbb „őrült” elképzelésre lehet olyan helyzetet találni, ahol az adott dolog nem kirívó esemény, csak meg kell találni, és kihasználni a lehetőségeket.
- Ez megnyugodva hallom - mosolyodom el szélesen, amikor elárulja, a mókushajszát mindenki ép bőrrel megúszta. Az arcomon játszó mosoly pedig ellágyul, ahogy elismeri nem bánta meg, hogy ki tudtak mozdulni kicsit.
- Gyerekek tanításával kapcsolatban nincs tapasztalatom, de saját magamról tudom, hogy azok a dolgok sokkal jobban megragadnak hosszú távon is, amiket valamilyen érdekes „mesével” - teszem idézőjelbe a szót kézzel is - körítenek. A módszer működik, ráadásul ezt is így tanultad meg - világítok rá kedvesen arra, hogy az általa használt tanítási módszert is lényegében játék közben tanulta meg az anyukájától, és mondhatni egy életre szólt. Ezért is frusztráló, hogy akik „fent” összeállítják a „megfelelő” tanítási módszereket, azok elfelejtik az alapokat, ami évszázadok óta maguktól működnek.
A válasza az iskolai kirándulásra nem mozdítja előre dolgot, amire csak egy elgondolkodó fejet vágok. - A cél legalább már megvan? - érdeklődök. - Hogy valamilyen tudományi jellege lenne a dolognak, vagy csak az lenne a lényeg, hogy kint legyenek a szabadban? - próbálok konkrétumra kérdezni. Én úgy gondolom, hogy a megfelelő kreativitással még viszonylag szűkös keretek között is össze lehet hozni egy érdekes tanulmányi kirándulást is, csak ahhoz legalább a célkitűzésnek meg kell lennie.
Örömmel fogadom, hogy részéről sincs ellenvetés az órakezdés ellen, és ahogy látom minden szükséges dolgot elhozott, velem ellentétben. - Ezzel nem vagy egyedül - mosolyodom el. - Nekem is nagyon fura a mai napig, hogy tanítok. De ne aggódj, általában élvezni szokták az órákat, és nem is tartom magam túl szigorúnak - jegyzem meg megnyugtatásképpen. Hozzám általában önszántukból jönnek, így nem kell azért küzdeni, hogy figyeljenek. Ha esetleg mégis úgy látszik, hogy egy-egy órán fáradtabb a tanuló, akkor inkább ismétlünk, vagy olyan dologgal foglalkozunk, ami hasznos, de nem meríti le még jobban az agyat, hogy később elmenjen az egésztől a kedve bárkinek is. - Az első órára általában magammal szokat hozni egy csomó olyan anyagot, ami később nagyon hasznosak lesznek, és lényegében az alapokat szolgálja, de az most otthon maradt - vallom meg Julesnak is a dolgot. - De ettől függetlenül meg tudjuk tartani az órát, az anyagokat meg a következő órára hozom - nyugatom meg, hogy ami késik, nem múlik, és az óra sem fog elmaradni.
- Egy kicsit mesélek a spanyol nyelvről felvezetésként - mondom mosolyogva, és ha engedi, akkor bele is kezdek. - Az iskolákban a spanyol kasztíliai változatát tanítják, amit elsősorban Spanyolország északi részén használnak, és igazából ez tekinthető az irodalmi spanyolnak. A déli részen beszélt leginkább a kiejtésben változik, és a Dél- és Közép-Amerikában beszélt spanyol nyelv is a déliből fejlődött ki. Ezen felül pedig még Spanyolországban is, szinte tartományonként különböző dialektusai alakultak ki. De az alapok mindenhol ugyan azok. A kiejtést és a használt szavak közti különbségeket pedig akkor igazán fontos tudni, ha az adott országban jársz, de ha jó alapjaid vannak, akkor könnyen rá fogsz érezni a különbségekre, és én megpróbálom a legjobb alapokat adni ehhez - nyugtatom meg a hosszú bevezetés közben. - Már most mondom, hogy könyvet nem fogunk használni, tehát nem kell boltba rohangálnod, hogy beszerezz bármit is - majd elgondolkozok. - Ugye nem vettél még semmilyen könyvet? - kérdezek rá gyorsan a dologra, és bízom benne, hogy még időben szólok. - Valamint azt is előre bocsátom, hogy nem fogunk a hagyományos értelemben vett nyelvtannal foglalkozni, hanem fordítani fogunk. - Ezt tapasztalataim szerint a legtöbb tanuló értékeli, és most is kíváncsi vagyok Jules reakciójára. - Van esetleg kérdésed vagy aggályod, bármi, amiről úgy gondolod, hogy nem megy úgy, mint szeretnéd? - puhatolózok kedvesen. Mindenkinek van olyan dolog, ami nehezebben megy, és amennyiben lehetséges, vagy teljesen kerülöm, ha nem szükséges, vagy olyan megoldást próbálok találni, amivel megkönnyítem a tanuló dolgát.

flor&jules

- Ez csak természetes - mosolyodom el én is. Jules jó anyuka, és jó tanár néni, legalább is én így ismertem meg. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyon sok a felé irányuló elvárás, aminek úgy tűnik, meg is akar felelni. De ez sosem egyszerű vagy feszültségmentes. Az pedig, hogy anyuka, biztos, hogy korlátozza a kikapcsolódási lehetőségeit, hiszen biztos állandóan aggódik, ha Manuel nincs a közelében. A kis lépésekre vonatkozó megjegyzésére pedig csak helyeslően bólogatok. Fölösleges drasztikus lépéseket eszközölnie, mert ha mégsem lesz olyan, mint azt elképzelte, lehet minden újításától elmegy a kedve, még akkor is, ha az egyébként szükségszerű lenne.
Teljesen egyet értek azzal, hogy a gyerekek legyenek csak gyerekek. Ráadásul saját tapasztalat, hogy mennyire meghatározza az ember személyiségét, ha túl hamar fel kell nőnie. Az a felnőtt, aki erre akarja kényszeríteni a gyerekeket, az vajon gondolkozik is mielőtt kinyitja a száját? Vagy egyáltalán belegondol a következményekbe? Bár azt sem tartom feltétlen kizártnak, hogy pusztán irigységből és/vagy önzőségből próbálja ezt rákényszeríteni a gyerekekre. - Több ilyen ember kéne, mint Te - állapítom meg újra, mint olyan sokszor már az ismeretségünk alatt.
A gyerekek kirándulásánál komolyan elgondolkozok, hogy milyen ötleteket is adhatnék, de nem igazán tudom, hogy mi is köt le egy csomón kis energiabombát, úgy, hogy közben tanuljanak is. Látszik, hogy mennyire nem vagyok gyerekek közelében, és hogy mennyire nem értek hozzájuk. - A tudományágról van valami konkrét elképzelés? - érdeklődök elgondolkozva. - Inkább valamilyen művészeti vagy inkább természettudományi ágban gondolkoztok, vagy valami teljesen másban? - pontosítok egy kicsit az előzőn. Ők még egészen kicsik, és nekik már az is hasznos lehet, ha a kézügyességüket fejleszthetik egy nem szokványos környezetben. De egy olyan kirándulást sem tartok elvetendőnek, ha egy kicsit megismerik a természetet, bár lehet, hogy csak magamból indulok ki.
- Ezt örömmel hallom - mosolyodom el szélesen, amikor arról biztosít, hogy nem lesz problémánk, és kifejezetten szeret új dolgokat megismerni.
- Örülök, hogy nem kezdtél könyvbeszerző útba - vigyorodom el. - Egyébként rengetegen futnak az első óra előtt könyvesboltba, hogy beszerezzék a legjobbnak beállított könyveket, de a legtöbb alaphibákat vét - osztom meg vele tapasztalataimat. Az eladók pedig a nyelvkönyvekhez általában nem értenek, mert sosem tanulták az adott nyelvet, így nincs igazi tapasztalatuk, csak hallomásból tudnak véleményt formálni.
A bevezetőm egy kicsit hosszú, de tényleg úgy érzem, hogy jó, ha már most tisztában van, hogy mire is számíthat a későbbiekben. Egy idő után úgy is lejut oda, hogy filmeket, tv műsorokat néz spanyolul, akár úgy, hogy a neten keres rá, akár a tv-ben, és jó, ha tudja, hogy attól függetlenül, hogy spanyolul keres rá, több verziót fog találni, hallani. Ha pedig valaha ilyen helyre utazik, nem szabad meglepődnie, és elbizonytalanodnia a tudásában, mert nem arról lesz szó, hogy ő tanulta meg rosszul, hanem hogy esetleg annak az országnak a dialektusát még nem ismeri.
Mosolyogva hallgatom a kérdésemre adott válaszát. - Örülök, hogy így érzed, de jó, ha tudod, én szeretem, ha a tanulóim aktívan visszajeleznek, akár pozitív, akár negatív dolgot tapasztalnak. Én úgy gondolom, hogy az eredmények eléréséhez minden oldalról kellenek a visszajelzések, ráadásul mindenki más, és az egyedi dolgokat sem szabad szem elől téveszteni - osztom meg vele a tanításra vonatkozó nézeteimet, most úgy, hogy ő diákként fogja tapasztalni a dolgokat. Biztos, nem lesz egyszerű átállnia, hogy most ő tanuló, de nem akarom elnyomni őt, ha van jó meglátása, ötlete, akkor nyitott vagyok rájuk, és meghallgatom, és amennyiben lehetséges, beépítjük az órákba.
- Tapasztalataim szerint az amerikaiaknak leginkább bizonyos szavak kiejtésével van gondjuk az angol nyelv miatt, így leginkább erre kell majd hangsúlyt fektetni - osztom meg vele tapasztalataimat. - Az igeidők pedig megegyeznek, így azzal nem szokott gond lenni - mosolyodom el, ahogy egy kis könnyebbséget is említek.
- Először szerintem vegyük át a spanyol ÁBC-t és a betűk hangzását - tanácsolom inkább, mintsem utasítom. - Három betű kivételével megegyezik az angol ÁBC-vel - mosolyodom el. - Felírom neked gyorsan, utána pedig melléírod a kiejtés úgy, ahogy számodra a legegyértelműbb, rendben? - kérdezem, és ha engedi, akkor magam felé fordítom a füzetét, és helykihagyással felírom a betűket, majd visszafordítom neki, hogy mellé tudja írni a kiejtést, amit mondok. Ezt követően pedig megkérem, hogy ismételje el néhányszor. Leginkább az „r” betűre vagyok kíváncsi, mert ez szokta a legjobban megdolgoztatni a nyelvüket.

flor&jules

- Van egy olyan érzésem, hogy azért akadnának olyanok, akik ezzel vitatkoznának, néha lehet még te magad is - nevetek én is vele együtt. Nekem viszonylag egyszerű a helyzetem, mert nem kell egy kisgyerekről gondoskodnom, de néha még így is jól jönne nekem is, ha több lenne belőlem, ha nagyon elúszok egy-egy rám váró feladattal. Bár most nagyon elkanyarodtam a témától. - Valóban, de sokszor bele sem gondolnak mások helyzetébe az emberek, csak kizárólag magukkal törődnek - szúrom közbe kissé keserűen.
Próbálok valami épkézláb ötletet adni a kirándulásra, és ez az infó lehet előre is tudja mozdítani az ügyet. Még nincs annyira hideg, így akár egy természetben tett kirándulás is szóba jöhet. - Mi lenne, ha az egyik itteni nemzeti parkba mennétek? - érdeklődök. - Általában szoktak gyerekcsoportoknak is szervezni idegenvezetést. Ráadásul ott még ki is tudnák magukat szaladgálni egy tágasabb, parkos részen, ahol rájuk láttok - gondolok most a kísérő tanárokra. Ez szerintem egy viszonylag olcsóbb program, de lehet, hogy tévedek. Mi szorosan együtt működünk a nemzeti parkokkal, de nekik saját, független központjuk van, így nem tudom milyen programjaik, kedvezményeik vannak ilyen esetekre. De szerintem talán ez a gyerekek érdeklődését is leköti, legalább is jobban, mint egy múzeum. Még júliusban hallottam, hogy az EPA is tartani szeretne majd órákat, előadásokat diákoknak, de e miatt a „katonai” mizéria miatt elveszítettem a fonalat, meg a nagyon kicsikhez nem is értek. Arról nem is beszélve, hogy erre nem lehet egy tanulmányi kirándulást alapozni. Viszont nincs kizárva, hogy egy későbbi alkalommal egy-egy nemzeti parkkal összefogva fogunk ilyen jellegű programokat szervezni.
Amikor elkezdek mesélni az eredeti témánkról, örömmel tapasztalom, hogy Jules milyen lelkesen figyel. Bízom benne, hogy ez az érzés akkor is kitart, ha majd a száraz anyagot vesszük. Egy nyelvet megtanulni sosem egyszerű, de persze nem is lehetetlen, ha a tanár jó módszert választ. Az enyém nem saját, hanem egy - Washingtonban - nagyon neves tanár módszere, akit volt alkalmam személyesen is megismerni, amikor még az egyetemre jártam. Ő is a karibi térségből származik, így az anyanyelve a spanyol, és az angolt is elég fiatalon kezdte tanulni. Nagyon sok minden tanultam tőle, főleg olyan dolgokat, amiket régen „csak használtam”, és soha nem gondoltam az okra, hogy miért is van úgy. Ezek pedig javítottak a helyesírásomon is, és bizonyos szavaknál, hogy hogyan is kapcsolódnak egymáshoz, honnan, miből erednek eredetileg.
- Nyugodtan legyél „idegesítően lelkes” - idézem őt -, mert itt csak magadért tanulsz, és senki nem fog megszólni érte. Ráadásul, ha kérdezek, csak Te válaszolhatsz - kacsintok rá. Magánórán nincs lehetőség, hogy valaki sunnyogjon, és másra várjon, hogy megadja a választ.
- Eszembe sem jutna - mosolyodom el aggodalmán, miszerint kinevetem, ha valamit eltéveszt. - Sok minden hallottam már, és Te még csak most tanulod. Senkitől nem lehet elvárni, hogy egyből hiba nélkül tudja a dolgokat - nézek rá kedvesen. - Azért vagy itt, hogy megtanuld. - Ezt követően pedig figyelmesen hallgatom, ahogy a betűk hangzását ejti. A való életben erre viszonylag ritkán van szükség, de néha elengedhetetlen, és most van lehetőség, hogy gyakoroljuk. Jules kiejtése egészen jó, főleg így elsőre. Két betűre kell majd egyelőre jobban figyelnie, de ezt még most az elején jelzem is neki, hogy ne rögzüljön rosszul. - Nagyon jó - dicsérem meg legelőször egy kedves, elismerő mosoly kíséretében. - Két dologra figyelj egy kicsit jobban - kezdek bele. - Az egyik a „ge, gi”, ezt inkább egy erős „h”-nak próbáld ejteni, ami a „g” és a „h” között van - ejtem ki helyesen megmutatva először én, majd megkérem, hogy próbálja újra. - A másik, a „r” betű. Ezt általában itt - gondolok az angol anyanyelvűekre - mindenki rosszul ejti. - Majd megpróbálom elmagyarázni, hogyan is tudja megpördíteni a nyelvét. - Ez bizonyos szavaknál nagyon fontos - indoklom meg, miért is erőltetem ezt a betűt. - A spanyolban a „pero” egy „r”-rel „de”-t jelnt, kettővel viszont kutyát. Ha nem megfelelően ejted, lehet, értelmetlen lesz, hogy mit akarsz mondani - mosolygok rá. Ha mind a kettő jól megy, utána mondok neki néhány olyan szót, amikkel lehet az élő nyelvben is gyakorolni a kiejtést. Ezeket a szavakat is leírom neki, és gyakoroljuk a betűkhöz hasonlóan.
Nem akarok most túlságosan előre rohanni, így a mai órát egy kissé könnyedebbre veszem, így csak a kiejtést, néhány, az ismerkedésnél szokásos mondatot, kifejezést tanulunk meg, illetve rátérek a szavak nemeire. Ez az angolból hiányzik, de a latin nyelvekben és a németben is megtalálható. Elmondom, hogy melyek a „női” és melyek a „férfi” szavak, valamint a kivételek. Az első órákat tarom mindig a legnehezebbnek, hiszen ilyenkor minden új, így nagyon sok a tanulni való, de ha egyszerre túl sok anyagot adok le, akkor elrettenhet a tanuló.

flor&jules

Mindenkinek jól jönne néha, ha több lenne belőle. Elnevetem magam én is, amikor Jules azt mondja „az eredeti példány otthon relaxálna”. Igen, azt néha én is tudnám értékelni, csak néha, ha megkapom, jönnek az idegesítő gondolatok, amiktől nem tudok kikapcsolni, és rövid időn belül eljutok oda, hogy muszáj találnom valami elfoglaltságot, különben megőrülök. - Gondolom nem könnyű megoldani, de azért néha van, akire ideiglenesen rá tudod úgy bízni Manuelt úgy, hogy nem izgulsz miatta? - érdeklődök kedvesen. - Mert lehet, hogy egy ilyen alkalmat úgy kellene időzítened, hogy el tudj menni egy masszázsra vagy egy jógaórára - fejtem ki az előbbi kérdésem mögötti tartalmat. - Bár jómagam még nem voltam jógázni, de sokan esküsznek rá, hogy nagyon ellazítja őket. Viszont a masszázst azt nagyon merem ajánlani sajáttapasztalat alapján is - mosolyodom el. Néha kell időt szánni ilyenekre, hogy a mindennapok alatt felgyülemlett feszültséget ki tudjuk adni magunkból, és kellemesen ellazuljunk. Én elég aktív vagyok, - még akkor is, ha leszámítom ezt a mostani katonai kiképzést is -, és néha szinte üvöltik az izmaim, hogy „Menj már el egy masszőzhöz, te mazochista”; és bár sokszor húzom az időt a végsőkig, utána mindig jobban vagyok, és olyan, mintha kilóktól szabadulnék meg.
Jules szóban nem fűz hozzá semmit a mostani, olyan nagyon elterjedt empátiahiányos emberekre, de látom rajta, hogy egyet ért velem. Ráadásul, hogy ezt le tudjam olvasni az arcáról, még nagyon meg sem kell erőltetnem magam, mert eléggé egyértelműek a nonverbális jelei, főleg az fintor nagyon árulkodó, ami most játszik az arcán.
- Ugyan, igazán nincs mit köszönni - jövök egy kicsit zavarba, mert nem érzem úgy, hogy bármi különlegeset tettem volna. - Én is gyakran jegyzetelek fel dolgokat, csak utána előfordul, hogy nem nézem meg - vigyorodom el szélesen. - Majd azért meséld el, ha ez az ötlet marad, hogy melyikbe mentetek és, hogy hogyan sikerült - kérem kedvesen. Nekem is jól fog jönni majd valószínűleg a későbbiekben, ha tudom, hogy melyik korosztályt melyik nemzeti park és program köti le a legjobban. Itt elég sok van belőlük, akár a természeti értéket, akár a kulturális örökséget védik, és egy rosszul kiválasztott helyszín, nagyon el tudja rontani a hangulatot. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek, ha unatkoznak, általában hajlamosabbak veszélyesebb dolgokat is kipróbálni, bár lehet, hogy ez csak rám volt jellemző.
A tanulás megkezdését követően érzek rajta egy kis bizonytalanságot, de nagyon bízok benne, hogy hamar leküzdi ezt. Én úgy gondolom, hogy tanulásnál nincs rossz kérdés, mert a kérdés jellegéből is könnyen lejön, hogy valaki mennyire érti az anyagot, így tudni kell a tanárnak, hogy igazából honnan kell elmagyaráznia a dolgot.
- Elsőre egyáltalán nem volt rossz - mosolyodom el bíztatóan. - Az sokkal rosszabb, amikor olyanokat nem értek meg kiejtés miatt, akik iskolában tanítják - vágok egy keserű fintort. A legnagyobb mégis az volt számomra, amikor engem javított ki egy angol anyanyelvű, hogy én nem használom és ejtem jól a spanyolt. Akkor nem sok hiányzott hozzá, hogy elküldjem melegedni, de sajnos a körülmények nem engedték meg, hogy megtegyem. - Igen pontosan így - dicsérem meg az „ge/gi” betűknél. - A „r”-t meg majd még gyakorold otthon is egy kicsit, de jó lesz, csak meg kell szoknod. Ez a betű nem egyszerű, és tényleg nagyon sokaknak nehezen megy, tehát e miatt ne keseredj el. Viszont én úgy érzem, hogy Nálad nem lesz ezzel később baj, csak rá kell érezned - árulom el neki őszintén.
- Az elején talán, de nem áll szándékomban hagyni, hogy rosszul rögzüljön bármi is. Gyakorlunk-, gyakorlunk, és meg fogod szokni a helyes kiejtést, és minden mást is. - Az elején szoktam kukacosabb lenni a tanulókkal, de utána megszokják a helyeset, és már nem is kell javítanom, egy idő után általában ráéreznek, hogy mit hogyan kell csinálni.
- Erre annyira nem tudnék válaszolni, mert ez sokszor egyéntől függ, hogy ki mit érez hasonlónak - gondolkozok el a válaszon. - De ez az egy itt, - utalok az angolajkúakra -, amolyan típushiba, ami nekem először nagyon zavaró volt, de utána rájöttem, hogy mi a hiba és megtanultam megérteni. De, ha csak fél füllel figyelek egy ilyen jellegű beszélgetésre, sokszor még mai napig is odavonzza a figyelmem, ha eltévesztik[/color] - árulom el neki, hogy miért ezzel a példával jöttem. Azt már nem említem, hogy a nevemet is gyakran rosszul ejtik a „r” betű miatt, így lehet ezért is vagyok kicsit érzékenyebb rá. - De mint minden nyelvben, a spanyolban is vannak olyan szópárok, amik között csak egy-egy betű az eltérés, vagy maga a hangsúly ad egy másik jelentést a szónak - ezzel pedig át is vezetem a spanyol egy jellegzetességére a dolgokat. - Nálunk például a hangsúly elengedhetetlen a beszédben. Ha valaki nem megfelelő hangsúllyal ejti a szavakat, akkor nem fogjuk megérteni, hogy mit akar mondani, mert akár a személy és az idő is változhat egyszerre egyetlen, rosszul nyomatékosított betű miatt - hívom fel a figyelmét egy fontos momentumra. - De ne ijedj meg - mosolyodom el ismét bíztatóan - könnyen tanulható, ha ráérzel, és rá foglak vezetni - nyugtatom meg, hogy nem kell ezzel egyedül megbirkóznia. Ezt könnyebben el tudom magyarázni, mint egy betűnek a kiejtését.
Közben Jules elővesz a táskájából egy kis ennivalót, amivel engem is megkínál, amit nagyon kedves gesztusnak tartok. - Én most nem kérek köszönöm, még nem vagyok éhes - utasítom egyelőre vissza kedven. - Én később szoktam vacsorázni - árulom el neki az okot is. Ha egyáltalán eszembe jut vacsizni. - Jó étvágyat! - mondom neki kedvesen. - Közben, ha nem baj elmondom, hogy hogyan is alakulnak nálunk a hangsúlyok - mosolyodom el. - Ha gondolod, akkor le is írom neked a lényegét - adok neki választási lehetőséget, hogy, ha nem tud most, írni, akkor segédkezet nyújthatok neki.

flor&jules

Látom Jules kedves mosolyát mielőtt válaszol a kérdésemre, és a válasza után én is elmerülök abban az ábrándban, amikor a kisgyerekeket elkényeztetik a nagyszüleik. Nekem egyetlen emlékem van a nagyszüleimről, de az annyira belém ivódott, hogy szerintem sosem tudom majd feledni, na, nem mintha akarnám. - A gyerekeknek is kijár a kényeztetés - mosolyodom el megértően.
- Nem hiszem, hogy annyira különböznénk ebben. Én sem igazán tudok kikapcsolni, nekem is szinte állandóan jár az agyam, hogy mit kellene még elintézni. Ahol én igazán kikapcsolok az a táncparkett - mosolyodom el -, de néha az izmaimon érzem, hogy kell valami, ami őket is ellazítja. A legkényelmesebb módja viszont az, ha más lazítja és nem én - vigyorodom el a végére. - Vannak olyan masszőrök, akik házhoz mennek, lehet, egy ilyet kellene kipróbálnod - adok ötletet. Így Manuelt sem kellene senkire rábíznia, mert otthon lenne vele, és már nem olyan kicsi, hogy egy fél órát ne lehetne magára hagyni, mondjuk egy mesefilm előtt, főleg, hogy igazából, ő is ott van a lakásban.
Csak szélesen elvigyorodok, ahogy biztosít róla, hogy be fog avatni a kirándulás részleteibe. Örülök, hogy segíthettem neki, és hogy fellelkesült az ötlettől. Néha elindulni nehéz, utána már könnyebben venni az akadályokat. Ebből és a múltkori beszélgetésünkből is úgy tűnik, nagyon sok szervezési és változtatási ötletet vesz a nyakába, és nem igazán van segítsége, támogatója. Nem értem a kollégáit, hogy hogyan lehetnek ennyire passzívak, amikor az ő érdekük is lenne, hogy a gyerekeket játékos körülmények között is tanítsák, hogy még jobban fejlődjenek. Nem pont erre vállalkoztak, amikor ezt a pályát választották?
Sokan azt hiszik, hogy mindennek elsőre sikerülnie kell, amit elkezdenek, mert, ha nem így van, akkor elbuktak. De ez hülyeség, még akkor is, ha én is bele szoktam esni ebbe a hibába. De talán a legrosszabb, ha a tanárnak az elvárása, hogy már elsőre tökéletesen kell teljesítenie a diákjának. Nincs tanári végzettségem, és soha nem is akartam tanár lenni, de valahogy mégis egész jó eredményeket szoktak elérni a tanítványaim. Hozzám általában lelkesen jönnek, mert nem szidom le őket, ha nem tudnak valamit, vagy, ha hibáznak is, akkor is próbálom viccesen előadni, hogy ne vegyem el a kedvüket az egésztől.
Most egy kicsit rébuszokban beszéltem, én is érzem, de sokan megriadnak, ha ennyire korán belekezdek a részletekbe. Majd idővel rájön, és én is utalni szoktam az ilyen beszélgetésekre később, amikor az adott részt vesszük. Viszont úgy látom, hogy próbálja összerakni fejben a dolgokat, ami azért jó, mert így megragad benne, és majd később a megfelelő helyre fog csatlakozni ez az információ morzsa. - Ha majd ott tarunk az anyagban, akkor majd szépen összeáll benned is a kép, hogy miről is hadováltam most itt - mondom egy kedves mosollyal.
Mosolyogva hallgatom, ahogy mentegetőzik, hogy evés közben is tökéletesen tud figyelni, tanulni, írni, és lényegében mindent, amit csak kell. - Nyugi, egyelőre nem is kell beszélned - nyugtatom meg gyorsan. - Most ezt lediktálom és elmagyarázom, majd leírunk néhány köszönési és ismerkedési kifejezést jelentéssel, és majd csak ez után kell beszélned - vázolom fel a terveimet. - A spanyolban a legtöbb szónál, 90%-ban, az utolsó előtti szótagon van a hangsúly. 8%-a a szavaknak véghangsúlyos, ezek azok, amik „r, l, d, z” mássalhangzókra vagy ékezetes magánhangzóra végződnek, és a maradék 2 %-ban a hangsúlyt kizárólag az ékezetes magánhangzó jelöli írásban, ami az előzőektől eltérő helyen lehet. - A magyarázat közben adok néhány instrukciót, hogy lesz majd átlátható a jegyzete ezen része, és példákat is mondok hozzá jelentéssel együtt. Amikor végig vesszük a köszönéseket, és az igeragozást jelen időben, úgy gondolom ennyi infó bőven sok a mai napra. - Ezeket - mutatok a rövidke kifejezésekre, mint a ¡Buenos días! ¡Buenas tardes! ¡Buenas noches! ¿Cómo estas? (Jó reggelt! Jó napot! Jó estét! Hogy vagy?) és társai - olvasd fel kérlek - kérem, ha megette a szendvicsét.
- Én mára ennyit gondoltam - zárom lassan az órát. - Van esetleg kérdésed az elhangzottakkal kapcsolatban? - érdeklődök mosolyogva, hogy nyugodtan kérdezzen, még itt vagyok, és elmagyarázok bármit, amit nem ért, mert nem szeretném, ha otthon véletlen rosszul tanulná meg a dolgokat. - Milyennek érezted az órát? - érdeklődök kedvesen, hogy tudjam a következő órának milyennek kell lennie, kell-e változtatni valamin, vagy bármilyen észrevétele van-e, amit megosztana velem.

flor&jules

Jules nagyon szereti a munkáját és a kisfiát a világon mindennél jobban. Ezt még akkor is látom, ha még nem töltöttem vele, velük túl sok időt. Arról még nem esett szó, hogy van e valaki mellette, mondjuk Manuel apja, aki be tud segíteni, támogatni őket. Számomra az, hogy nincs mellettük állandóan nem feltétlen jelenti azt, hogy egyáltalán nem vesz részt az életükben, és szándékosan hagyta el őket, mert már elég régóta olyan emberek között mozgok, akik a világ másik végén, vagy ha nem is ott, de nagyon messze az otthonuktól teljesítenek szolgálatot. Az ilyen katonafeleségeknek csak ritkán adatik meg az a „luxus”, hogy a párjuk otthon van velük, és tud nekik segíteni, akár a ház körüli munkában, akár abban, hogy leköti, foglalkozik a gyerekkel, gyerekekkel. Abban viszont biztos vagyok, hogy Julesra ráférne egy kis lazítás kikapcsolódás, viszont annyira be van táblázva, hogy még arra sincs ideje, hogy körülnézzen milyen lehetőségei vannak. Ezért is nem bánom, hogy megoszthatok vele néhány olyan dolgot, ami hasznos lehet a számára, és talán még eszébe sem jutott, hogy ilyen opció is létezik. Az meg már rajta múlik, hogy kipróbálja-e. - Örülök, hogy így gondolod - mosolyodok el kedvesen, ahogy elárulja, nincs ellenvetése az ötletemmel kapcsolatban. - Erre mindenkinek szüksége van - értek egyet „hétköznapokból való kiszakadással” kapcsolatban. - Ha szeretnéd, akkor a következő órára hozok néhány olyan masszőr vagy masszőz elérhetőségét, aki vállalják, hogy házhoz mennek - ajánlom fel neki. Én elővigyázatosságból próbálok nem leragadni egy-egy helynél hosszú távon, hanem váltogatni, hogy hova járok. Ez nem mindig jön össze, de ebben az esetben éppenséggel működik.
Jules lelkesen jegyzetel mindent, amit kérek és azt is, amit csak elmondok, de ő fontosnak tart. Ebből is látszik, hogy mennyire lelkes, ami számomra nagyon pozitív. Már csak annyi kell, hogy ez a lelkesedése kitartson, és még ideje is legyen a tanultakat gyakorolni. Az a heti néhány óra, amit együtt fogunk spanyolozással tölteni önmagában valószínűleg nem lesz elég, de ezt ő is tudja. Számomra inkább az a kérdés, hogy mennyi ideje lesz rá, úgy, hogy azt nem az alvásból veszi el, vagy mondjuk a kisfiával töltött időből. Nem szeretném, ha e miatt az egészsége vagy a Manuellel való kapcsolata szenvedne csorbát. Tehát valami mást kell találnia, amit egy időre most háttérbe tud szorítani.
Jules igazi anyuka. Csináljon bármit, akár egyszerre több mindent is, a fél szeme mindig a kisfián van. Nem árultam el neki, és nem tudom mennyire vette észre, de idő közben én is próbáltam úgy helyezkedni, hogy valamennyire én is rálássak a gyerkőcre. Nem tudom, hogy ki hogy gondolja, de úgy érzem, most valamennyire az én felelősségem is, hogy Manuelnek az óra alatt, vagy ameddig most Jules figyelme megoszlik, ne essen baja, így én is szemmel tartom a kisfiút.
Jules kiejtésén még érződik az „akcentus”, de ez idővel majd elmúlik. Ma már nem akarom tovább erőltetni, mert félő, hogy esetleg elmegy a továbbiaktól a kedve. Viszont azt sem szabad hagynom, hogy most az elején rosszul rögzüljön. - Nagyon jó! - dicsérem meg ismét, hiszen az első órához képest tényleg nagyon jó. - A későbbiekben majd arra is figyelni fogunk, hogy a szavak között ne legyen szünet. A spanyolban valahogy úgy beszélnek, mint ahogy az olasz operában énekelnek - vonok párhuzamot a munkájához kapcsolódóan. - Ott sem lehet elkülöníteni a különböző szavakat, hanem olyan, mintha az egész mondat egy nagyon hosszú szó lenne - magyarázom, hogy mire is gondolok pontosan. - De ezt majd fogjuk gyakorolni eleget - nyugatom meg. - Egyelőre szerintem elég, ha szokod a betűk, betűpárok kiejtését és a szavak, mondatok hangsúlyát. - Egy amerikainak nem lehet egyszerű figyelnie ezekre, hiszen ők a szórenddel fejeznek ki nagyon sok mindent, például a kérdő mondatokat. A spanyolban ezzel szemben nincs külön erre kifejlesztett szórend, hanem azzal fejezik ki szóban, hogy az elhangzott mondat például kérdés volt, hogy a végén felviszik a hangsúlyt. Ezt megszokni pedig biztos, hogy nem egyszerű, így nem akarom túlterhelni. Az nem akkora baj, ha tagolja a szavakat, mert akkor is meg fogják érteni, csak tudni fogják, hogy tanulta a nyelvet, ami szerintem nem hiba.
Csak bólogatva veszem tudomásul, hogy egyelőre nincs kérdése. Ez nem meglepő számomra, hiszen én sem mindig tudok kérdezni ilyenkor. - Örülök, hogy így gondolod, és ne aggódj, ezeket rengetegszer fogjuk gyakorolni - nyugtatom meg. - Igen, általában bennem is akkor merül fel a legtöbb kérdés, ha egyedül kell megoldanom a dolgokat - árulom el neki. - A következő órán pedig ígérem mindenre válaszolni is fogok - mosolyodom el bíztatóan. - Egyelőre túl sok házit nem tudok és nem is karok feladni. De ezeket nézegesd, tanulgasd, valamint angolul - emelem ki a szót, hogy a saját nyelvén kell majd elvégeznie a feladatot - írj néhány rövid párbeszédet, ahol idegenek vagy ismerősök, barátok találkoznak egymással. Olyanokkal, mint a köszönés, hogy van az illető, miért jött, honnan jött stb. - vázolom, hogy mire is gondolok pontosan. - A fordításokat pedig majd közösen fogjuk megcsinálni. - A nyelvkönyvek is általában ezzel kezdenek, és valahonnan nekünk is el kell indulni. Később meg majd jönnek a hosszabb, nehezebb feladatok, de azok még bőven ráérnek. Azzal meg, ha ő írja meg ezeket a saját nyelvén, akkor kizárjuk azt a hibázási lehetőséget, hogy a mondatok távol álljanak tőle, ami miatt majd, később ne tudja használni őket. Nincs értelme megtanulni olyan mondatokat, ami nem áll közel hozzá a saját anyanyelvén, mert akkor ha azt le is kell fordítania, biztos, hogy nem fogja használni, mert még annyira sem fog az eszébe jutni, jobb, ha a személyiségéhez közel álló mondatokat, szavakat tanuljuk meg fordítani.
- Nagyon örülök, hogy így gondolod - mosolyodok el szélesen, ahogy egyből rávágja a választ. - Igen, tudom milyen, de majd belejössz, hidd el - mosolyodom el. - Reméljük, hogy ez a lelkesedés végig kitart, és én minden meg fogok tenni, hogy érdekes óráink legyenek. - A lelkesedés fenntartása a tanár dolga is. Ennek pedig az egyik eszköze, hogy amennyire csak lehet, a tananyagot közel tartja a tanuló személyiségéhez, igényeihez és érdeklődéséhez.
- Meddig maradtok itt? - érdeklődök. Én nem sietek annyira haza, hiszen még nincs sötét, tehát egyelőre ráérek, és ha nem zavarok, szívesen maradnék még velük, vele beszélgetni.