I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Baltimore sok lehetőséget nyújtott a tanulásra. Ezen a helyen szereztem meg komolyabb sérüléseimet, melyek még mindig ott tündökölnek a térdemen és a könyököm területén. Ki mondta, hogy köves úton nehezebb lejutni biciklivel a lejtőn? Nekem senki, mert én megpróbáltam és mondanom sem kell, hogy csúfosan elbuktam. Az a lesújtó pillanat, amikor bánatosan és pityeregve tolod vissza a biciklidet mindenki szeme láttára közel sem az, amit egy kislány szeretne megtapasztalni a biciklizős-tanulási fázisaiban, mégis számomra ez egy mérföldkő volt annak a szempontjából, hogy ideje megválnom a kétkerekűtől. És hogy mi ebből a tapasztalat? Ha éppen egy rögös lejtő áll előttem - képletesen is - nem szabad esztelenül nekiiramodnom, mert még évek múlva is ott lesznek a nyomai a meggondolatlanságnak, ami akkor abban a pillanatban úgymond jó ötletnek tűnt. A város ugyanakkor megtanította nekem azt is, hogy nem szabad elmondanom senkinek sem egyetlen titkomat sem, mert mire az utca végére érek, már vissza is hallom őket. Ugyanakkor a jóga által hajlékonyságra is szert tettem, ha már több kiegyensúlyozott percre és nyugalomra végképp nem, de ez egy olyan információ, amit csakis akkor tudok kamatoztatni, ha a gyerekek úgy döntenek a leglehetetlenebb helyekre dobálják el a cuccaikat. És mi az, amiért talán részben hálás is vagyok? Az talán az ottani oktatás. A közösség, a csapatszellem, ami kezdetben eléggé idegesítőnek hatott, hiszen a minden együtt elvből végül csak arra vágysz, hogy egyedül lehess, de most, hogy megtapasztalhattam az ellenkezőjét egy másik város által rá kell jönnöm, mennyire szerencsés voltam amiért csatlakozhattam ebbe az életszemléletbe. Manhattanben a suli nemhogy csapatot nem alkot, de még egymás neveivel kapcsolatban is úgy kell kitalálóst játszani, annyira rettenetesen zárkózott mindenki. Noha úgy tűnt a legutóbbi tanulmányi kirándulás javított a dolgon, hiszen elkezdődött a véget nem érő jópofizás és mindenki-mindenkivel akar lenni időszaka, amivel tisztában vagyok, hogy pusztán a színjáték része, mégis betegesen kíváncsivá tesz, hogy mégis milyen irányba vezet ez majd. Meglehet javulnak a dolgok és végre Baltimore-szintbe lépünk át, de az is lehet ismételten annak a lejtőnek a tetején állok, amelyen kislányként egyszer már át kellett verekednem magamat. Az újonnan felállított rend első lépcsőfokát egyik tanárunk, Linda Decker lépte meg, aki köztudottan oda van mindenfajta buliért, eseményekért ahol megmutatja mennyire gazdag családban nőtt fel és milyen világot is képvisel ő a méregdrága cuccaival. Eddig visszafogottnak tűnt, most viszont úgy érzékelem, hogy mindenki torkán le akarja nyomni az életének apró részleteit és ezt egyből egy közös sátorozással akarja megoldani, ami a szolid megszokott körülmények helyett inkább olyannak tűnik, mintha valami nagyszabású parti alakulna, aminek a résztvevői már most a százas tartományba estek át. Mondanom sem kell, tartottam ettől a hirtelen lelkesedéstől, így amikor Linda elhintette, hogy mindenki hozhat magával egy plusz főt, egyből Flort kerestem fel ennek érdekében. Túl sok mindenkit nem ismertem itt és akiket igen, azok is inkább megmaradtak az iskolai ismeretség keretein belül, így csak reménykedhettem abban, hogy Flor rábólint az őrült ajánlataimra. Tudom, nem régóta ismerjük egymást, de talán nem lesz ez annyira vészes, mint ahogyan az első nekifutásra tűnik. Még az indulás előtt pakolászok be pár szükséges cuccot és nézek körbe a lakásban, hogy minden a helyén legyen. Manuelre a szomszéd kislány vigyáz, akivel kialakult közöttünk egy kis egyezkedés az elmúlt időszak során. Neki segítségre volt szüksége a vizsgáiban, ő pedig cserébe bevállalta, hogy vigyáz Manuelre, amikor úgy alakulnak a dolgaim. Egyébként a fiam imádta őt és jól kijöttek, így nem éreztem, hogy bármi probléma lenne ebből, mindenesetre nem szívesen hagytam magára Manut. - Minden megvan? - állok meg a szoba közepén és kisietek a konyhába is. Tudnak mit enni majd és a telefon is a közelben van, a telefonszámom meg nagy betűkkel a hűtőre tapasztva egy hűtőmágnessel. - Minden rendben lesz, Jules. - nyugtat meg Lourdes és el is mosolyodik mellé, hátha így hatásosabb lesz mindez és őszintén szólva eléri a célját. - Igen, szerintem is. - szólok én is közbe, végül pedig az órára nézek és mivel időben vagyok, így egy gyors puszit hintek mindkét gyermek kobakjára és már kapom is magamhoz a felszerelésemet a kocsikulcsommal együtt, mert megígértem Flornak, hogy én megyek érte és nem akarok már most késésben lenni. Nem mintha nem lenne meglepő tendencia nálam mindez. Linda már az ötödik körüzenetet küldi az eseménnyel kapcsolatban és minden egyes pittyegéssel közelebb érzem magamat ahhoz, hogy lemondjam az egészet, de mégis valahogy győzködöm magamat arról, miszerint nem lesz ez annyira szörnyű. Meg egyébként is, Manhattan most már az életem része, muszáj lesz valamilyen ismeretséget kialakítanom és nem feltétlenül a Baltimoreban rekedt barátnőimre támaszkodni, akikkel hébe-hóba sikerül csak összefutnom. Talán ez egy jó kezdet valami olyan őrület felé, amire még magam sem tudom, hogy felkészült vagyok rendesen vagy sem. Az autót már csak a megadott cím előtt állítom le és nem kell sokat várnom, hogy Flor is csatlakozzon mellém a kocsiba. A cuccait a hátsó ülésre helyezem az enyéim mellé, végül pedig veszek egy sóhajt, mielőtt elindulnánk. - Jó lesz ez, igaz? - kérdezek rá, bár kétlem, hogy tudná a választ minderre. Elvégre én dolgozok együtt Decker kisasszonnyal, így nekem kellene azt is tudnom, hogy mibe is vágunk bele most pontosan. Az út hátralévő pár perceiben viszont csak arra szánok időt, hogy lelkiekben felkészüljek, ami akkor válik még inkább kaotikussá, amikor megérkezünk a helyszínre. A maga gazdag pompája, a hatalmas épület és egy mondat, ami megfogalmazódott bennem ezek miatt. - Ez nem jó ötlet. Forduljunk vissza. - ajánlom fel, de már túl késő, mert Linda hangja élesen töri meg gondolataim menetét, magassarkújának kopogása pedig egyre hangosabbá válik, ahogyan felénk közeledik. - Juliet, de jó, hogy te is itt vagy. - lelkesedik és úgy ölel magához, mintha évek óta egymás titkainak súlyát cipelnénk és elválaszthatatlan barátnők lennénk. - Igen.. - ennyivel véleményezem és csak mosolygok, amikor elenged, ezután viszont gyorsan terelem is a szót. - Linda, ő itt Flor. - mutatom be a velem érkezett lányt, akit hasonló üdvözlésben részesül. - Annyira örülök, hogy összeáll a csapat. Gyertek, nagyon jól fogunk szórakozni. - sürget minket és alig tudom összeszedni a cuccomat, mielőtt magával ragadna a Decker-féle forgatag.
Mostanában élvezem, hogy nem történt semmi katasztrófa az életemben. Mondhatni minden beállt egy kényelmes őrületbe, amit csak magamnak köszönhetek, mert túlszervezem a dolgokat. A Ryannek tett ígéretem miszerint nem mozdulok ki a lakásból eléggé megvalósíthatatlan, de miután Julesnak is megnézte a hátterét, átszerveztük az órákat, és amikor csak lehet, nálam tartjuk őket. Szerencsére Jules talált egy bébiszittert, aki tud az órák alatt vigyázni a kisfiára, mert ez a lakás nem épp gyereknek van berendezve; konkrétan, nincs, amivel játszani tudna, amivel leköthetné magát. Így elmondható, hogy dolgozni, és táncolni és az edzeni járok el otthonról. Ettől többet viszont nem vagyok képes a lakásban tölteni, hiszen a heti egy táncon kívül az edzéseimet is Rae-nél töltöm vagy Ryannel. Ha többet ülnék otthon, nagyon félő, hogy végül Ryannek még saját magamtól is meg kellene védenie, mert becsavarodnék. Félek, és ezt nem is tagadom, de itthon ülve csak még rosszabb, mert akkor agyalok, hogy mit hogyan kellene csinálnom, hogy mennyire vagyok kiszámítható, hogy vajon eléggé lekövethetetlen-e a mozgásom vagy vannak berögzött szokásaim, aminek az útvonalán elhaladva könnyű célpont lehetek. Ha folyton ezen agyalok, akkor még a lépcsőházban elhaladó szomszédok által keltett neszektől is halálra rémülök. A múltkor Rae jött haza, és még tőle is megijedtem, pedig tőle aztán igazán nincs mitől tartanom, ráadásul itt lakik, tehát még meglepődnöm sem kellett volna a dolgon, csak annyira belemerültem egy könyvbe, hogy teljesen megszűnt körülöttem az idő. Julesszal az utóbbi időben nagyon összebarátkoztunk, de a „szobafogság” miatt nem tudok olyan szabadon mozgolódni, mint szeretnék. A sok bezártság viszont tényleg árt, így amikor felvetette, hogy lenne egy sátorozás, és nem kint a szabadban, hanem egy kolléganőjének a kertjében, szinte madarat lehetett volna velem fogatni, bár akkor nem mondhattam egyből igent. Egy ilyen program, ahol sok ismeretlennel vagyok összezárva nem egy életbiztosítás a számomra, de miután Jules elárulta, hogy kihez is mennénk, és kiderült róla, hogy rendben van, egyből igent mondtam. Bár azt gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy Ryannek igazán szigorú szabályai vannak a dologgal kapcsolatban. Igazából szeretem a sátorozást, de csak akkor, ha tudom, van velem olyan, akit nem érhet meglepetés, mert mindenre fel van készülve. A legjobb alkalmak eddig azok voltak, amikor Tíó által szervezett csapatépítő tréningen volt, és bár én nem voltam a csapat tagja, de magukkal vittek. Itt talán Ryan lenne az, akivel neki mernék vágni, de valamiért úgy sejtem, az leginkább a kiképzésre hasonlítana, amire egyelőre nem érzek ismételt késztetést. Minden esetre nekem nem kellett nagyon sok mindent beszerezni ehhez a sátorozáshoz, mert volt minden a szekrényemben, így csak össze kellett rendezni, valamint olyan cuccokat bepakolni, amivel a mostani hideg éjszakákat végtaglefagyás nélkül megúszom. Most elég csendes az utca a lakás mellett, és mivel éppen a szellőztetés miatt nyitva vannak az ablakok, meghallom, hogy egy kocsi fékez nem messze. Amikor kinézek, egyből kiszúrom Jules kocsiját, így bezárom a nyílászárót, a hátamra kanyarítom a méretes hátizsákot és a karomra rakott kabáttal zárom be az ajtót magam után. Jules igaz, hogy nyúl a cuccaimért, de csak a kabátomat adom oda neki. - Szia! - köszönök neki kedvesen. - Ez szerintem jobb helyen lesz a csomagtartóban - intek a fejemmel a zsákomra, és megvárom, amíg kinyitja a csomagtartó ajtaját. Nem ismerem annyira még ezt a kocsit, így nem tudom, hogy nyílik, hogy kell-e hozzá kulcs vagy valami, és inkább rá bízom. Miután mindent elhelyeztünk, beülök mellé az anyósülésre. Amikor viszont a biztonsági övért nyúlok, egy nagy sóhajt hallok felőle, amit nem soká egy elég bizonytalannak ható kérdés követ. - Persze, hiszen itt nincsenek sem macik, sem nagycicák - utalok arra, hogy itt, Észak-Amerikában azért nem kevés olyan sátorozó hely van, ahol medvék és pumák is megfordulnak. Egy kertben ráadásul még mérges kígyókkal sem kell számolni, mint egy erdőben. Itt a „legveszélyesebb” vadállat a mosómedve, de nem hiszem, hogy a közelünkbe merészkedne, még ha ott is tartózkodik a kertben. De ezt biztos, hogy Jules is tudja, így nem is értem mire akar kilyukadni. Bár az is tény, hogy nagy valószínűség szerint a „gond” Julesnál és nálam nagyon más dimenziókban mozog. - Mitől tartasz ennyire? - kérdezek rá kedvesen, mert érzem rajta, hogy feszült valamiért. Nem soká megérkezünk, és amikor leparkolunk egy nagyon előkelő helyen, és útitársamból kitör egy kisebb pánik, és már kezdem gyanítani, hogy ez nem pont az a sátorozás lesz, mint amit elképzeltem. A valószínűsíthető házigazda úgy öleli magához Julest, hogy elsőre azt érzem, már régóta nagyon jóban vannak, viszont én nem igazán hallottam még olyan munkatársáról, akivel ilyen viszonyt ápolna. De miután engem is ugyan így megölelget, kezdek rájönni, hogy ez valami másról szól. - Szia, Linda! - köszönök neki is miután elengedett, és Jules bemutat minket egymásnak. Határozottan nincs bajom az öleléssel, de ez most nem olyan volt, mint amiket szeretek. Valamiért pedig nekem is megszólal a vészharang a fejemben, ami bizonyára egy ideje már Julesnál is hallatta a hangját. Minden esetre azt hiszem, hogy szükség esetén ki tudom magunkat menteni, de remélem, hogy erre nem kell sort keríteni. Azért jó, hogy egy autóval jöttünk, azt hiszem. Linda lelkesedése valahogy nem akar átragadni rám, és ahogy Jules arcát elnézem, rá sem igazán. Gyorsan kikapom a hátizsákom a csomagtartóból, és mintha nem is lenne súlya, veszem a hátamra, pedig szerintem ezt a Lindát simán elrántaná. Megvárom, hogy Jules lezárja-e a kocsiját, mert valószínűleg senki ember fia itt nem nyúlna hozzá, de jobb megelőzni a bajt. Ez után viszont elindulunk Linda után, aki mutatja, hogy merre kell menni a többiekhez.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Vegyes érzelmeim vannak ezzel a programmal kapcsolatban, hiszen amit ebben a pár hónapban megtanultam, amióta Manhattan forgatagának részese vagyok, hogy egyes dolgokról az embereknek egészen más értelmezéseik vannak és ezekkel a tanártársaim sincsenek másképp, de Linda Decker kitűnik mind közül. Ha tudtam volna, hogy az osztálykirándulással egy egész lavinát indítok el, akkor talán sosem vállaltam volna be a megszervezését. És könnyen lehet, hogy most én gondolkozok pesszimistaként, de ha Lindát vesszük figyelembe, nem árt mindenre felkészültnek lenni. Manuel jó kezekben lesz, és ez némiképpen megnyugtat arról, hogy egy kicsit engedjek az úgymond szórakozásnak. Utoljára talán gyerekként voltam sátorozni, amikor a szüleim úgy döntöttek a szokásos tengerparti látogatásunkat egy túrázós, sátorozós estére cseréljük fel. Akkoriban sokat mérgelődtem emiatt és fejeztem ki nemtetszésemet a választásukkal kapcsolatban, de utólag rájöttem, hogy talán közelebb áll a szívemhez az utóbbi, mint az, hogy egész nap a víz közelében napozzak. Szerencsére Manuel sem az a típus, aki a part közelébe vágyik, helyette inkább az erdők és a benne megbújt állatvilág köti le a figyelmét. A cuccaimat egy nagyobb táskába rejtem el és bár csak egy éjszakáról van szó, mégis magamhoz híven minden apró részletre odafigyelek, így mire végzek a pakolással, már szinte egy harcost megszégyenítő mozdulatsorokkal húzom be a táskám cipzárját és azért imádkozom magamban, hogy egy óvatlan pillanatban ne adja meg magát, mert akkor hatalmas problémába leszünk. Költözésünk előtt csak egy-két nagyobb táskát hoztam magammal, a többi pedig mind Baltimoreban van anyáék padlásán és bármennyire is igyekszem a lehető legszerencsésebb módon matekozni a témában, elég valószínű, hogy egy Baltimoreba történő kiruccanás nem fér már bele az indulás előtt. És ebbe még nincs benne a pakolás és a hazautazás. Szóval könyörögve kérlek táska, ne add meg magad indulás előtt! És utána sem lehetőleg.. A gyerekektől történő elköszönést követően még utoljára felmérem a bepakoltak állapotát és a házban lévő dolgokat is, hogy semmiben se szenvedjenek majd hiányt. Bízok Lourdesben, mert nem egyszer mentett meg, hogyha éppenséggel elszólított a munka és magam mögött kellett hagynom mindent, így ez most sem történik másképp. Mégis a kifogások ott élnek bennem, és mindnek a tetején ott szerepel Manuel neve, villogó neonfeliratokkal, hogy mindenki tudtára hozza miért nem tudom bevállalni ezt az estét. Mégsem lépem meg, ámbár minden sejtem kiabál a mai program ellen. Flor ezzel szemben úgy tűnik kevésbé aggódik mindezen, és hazugság lenne a részemről azt mondani, hogy nem ragad rám is egy-két szelete a hangulatának miközben a Decker-rezidencia felé vesszük az irányt. - Hidd el, inkább bevállalnék egy nagycicát, mint Lindát. Mondhatni nem egyszerű nőszemély. - elmosolyodok, és valahol az őrültség ellenére amit mondok, komolynak is érzem az elhangzottakat. Az állatokkal kapcsolatban legalább tudom mitől kell tartanom. Decker azonban egy veszélyesebb fajta. Először magához édesget, aztán meg véged. Ki ne tartana ettől? - De igazad van, nincs mitől tartanunk. Jól fogunk szórakozni, mert megérdemeljük, hogy kikapcsolódjunk. - biztatom őt is, meg egyben magamat is, hátha így könnyebben elhessegethetem a kétségeimet, amelyek ma már nem egyszer és nem kétszer merülnek fel bennem. Habár úgy tűnik a lelkesítő beszédekre leginkább nekem van szükségem és nem neki. Nem nehéz rátalálni a hatalmas épületre, amelyről már annyi mindent hallottam. Rengeteg eseménynek, koktélpartinak, bulinak volt ez a hely a középpontja és mindenki tudta, hogyha egy Linda által rendezett eseményre bejut, akkor azzal megütötte a főnyereményt. Az a fajta életmód, amelyet ő képviselt merőben különbözött a saját, visszafogott világomtól, amiben az egyetlen fényűzés az, ha magamra öltöm a kis flitteres ruhámat, amelyet Lourdestől kaptam legutóbb. Úgy vélte noszogatnia kell, hogy ne csak létezzek, hanem éljek is. De mi történik akkor, ha én szeretek egyszerűen csak létezni? Bár nagyon hálás voltam az ajándékáért, ennek ellenére a szekrényembe mélyesztettem, hiszen tudom magamról, hogy nem lesz rá alkalom, hogy felvegyem és megmutassam magamat benne a külvilágnak. Egyébként sem az én ízlésvilágom, otthon viszont jó néha-néha megpördülni benne a tükör előtt és megbarátkozni a kinézetével. Linda már az ajtóban köszönt minket a tőle megszokott és egyben túlságosan is megjátszott lelkesedésével, melyet követően a bemutatkozást is gyorsan megejtjük és a cuccaink megszerzésével általa nyerünk betekintést a birodalmába. Ugyan csak futólag mérhetem fel a belső berendezést, mert egyenesen a kinti udvar felé navigál minket, ahol egy nagyobb sátor már helyet biztosít különböző ételeknek, amelyek nagyban különböznek azoktól, amiket egy ilyen program alatt szokás elkészíteni. Mit is mondtam a sajátos értelmezésről? Tudhattam volna, hogy Linda nem dobja el a kényelmet és süllyed le az úgymond mi szintünkre és ezt az elénk táruló példa is jól mutatja. - A sátrak két személyesek, de hogy megteremtsük a hangulatot, mindenki saját maga rakja össze hamarosan. Bármire szükségetek van, csak keressétek a család sofőrjét, Tonyt. - oszt meg velünk pár információt és miután bevallja, hogy mennyire izgatott, tovább is áll. - Szóval ilyen a nagyvárosi kerti sátrazás. Pazar. - helyezem le a táskámat a földre és körbetekintek a hatalmas udvaron. Vajon ki lehet innen szökni? - Még szerencse, hogy pakoltam mályvacukrot és átvettem a tűzgyújtásról megszerzett ismereteimet. Habár nem tudom, hogy erre sort kerítünk majd vagy sem. - tekintetbe véve az eddig látottakat, nem kizárt, hogy több helyen is eltérünk majd a megszokottól. - Sátoroztál már korábban vagy első alkalom? - fordulok Flor felé, majd lehajolok a saját alvós helyünk darabjaihoz, hogy közelebbről megnézhessem azokat.
A tipikus sátorozáshoz rengeteg dolgot kell vinni, sátort, hálózsákot, ruhát, ételt és italt, meg nem árt, ha van néhány olyan dolog, ami még az evéshez szükséges. Egy nagyobb kés sem árt, ha kéznél van. Legalább is a legtöbben ezeket tartják úgymond, alap felszerelésnek. Nálam, és azok, akikkel én szoktam sátorozni, a legfontosabb a kés, és egyéb olyan eszköz, ami az önvédelemre szolgál. A többit meg kell tudni oldani, bár azért mindig viszünk magunkkal minden egyéb dolgot is. Itt most azért nem e szerint pakolok, de sok dolgot viszek, amolyan megszokásból. Rae és Ryan is tudja, hogy hol leszek, de azért írok egy emlékeztetőt a lakótársamnak, hogy maradt minden az eredeti terv szerint, és Ryannak a lépcsőházban lefelé haladva írom meg, hogy elindultam. Valahol ezt olyannak képzelem, mint amikor a filmekben a gyerekek az egyik család hátsó kertjében felállított sátorban töltik az éjszakát. Nincsenek szülők a közvetlen közelben, de azért túl távol sincsenek, hogy baj és szükség esetén azért ott legyenek. Aztán lehet ez teljesen más lesz, de bízom benne, hogy nem annyira eltérő. Jules feszültségét viszont nem igazán tudom hova tenni, de nem akarom, hogy nagyon átragadjon rám. Az én fejemben valamiért kizárólag olyan problémák motoszkálnak, amik egy tipikus sátorozásnál adódhatnak, illetve azok, amiket én hozhatok a társaság és a saját fejemre, hogy összefutok a mostohacsaládom egyik ismerősével, aki elárulja nekik, hogy hol is élek. Amikor nyugtatni próbálom a barátnőmet, egy olyan reakciót kapok, ami nagyon megdöbbent és ez ki is ül az arcomra, amit észre is vehet, mert egyből rákapom hitetlenkedő pillantásomat. - Miért milyen „nőszemély”? Váratlanul támad hátulról a nyakadnak? - érdeklődök kis mosollyal az arcomon, kicsit még mindig utalva a nagymacskák vadászati stílusára, de már valahol átmenetet képezve azokra vonatkozóan, akik hátba támadják a másikat. - Na, látod? Ez a helyes hozzáállás - mondom bízatóan. - Ha meg mégsem így alakulna, kimentjük magunkat valamilyen ürüggyel, és elmegyünk beülni valahova iszogatni - vázolok egy ’B’ tervet vigyorogva. Bár tudom, hogy valószínűleg kapnék a fejemre érte, de erre hátha nem kell sort keríteni. Nekem most nem úgy tűnik, hogy olyan dologba gabalyodhatnánk, amiből ne tudnánk kimászni. De Julesnak talán arra van szüksége, hogy megnyugtassák, és ő is elhiggye, történjen bármi, ki fogunk tudni kapcsolódni. Amikor rájövök, hogy hova is tartunk, kicsit leesik az állam, de próbálom nem kimutatni. Egyáltalán nem ilyenre számítottam. Nekem ez, egy olyan fajta életmódot idéz, ahova sosem akarok visszajutni, mert mocskos és gonosz. Viszont tudom, hogy én életképesebb vagyok ezeknél az elkényeztetett gazdagoknál, és néha csak sajnálni tudom őket, hogy mennyire elszakadtak a valóságtól. Most viszont kiűzök minden rossz érzést magamból, és arra próbálok koncentrálni, hogy jól érezzük magunkat, Jules is, és én is. Nem igazán tudom, hogy milyen pozíciót tölt be az iskolában, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy befolyásos, és mindig eléri, amit akar, de lehet mindent teljesen félre magyarázok. A lelkes bemutatkozást követően, egyből megindulunk a sátorozás színhelyéül szolgáló hatalmas udvar felé, közben pedig Linda felvázolja, hogyan is képzeli el ezt az eseményt. Aha, tehát van egy kiszolgáló személyzet is, aki az esetleneknek mindent megcsinál. Vajon ő fogja felállítani Linda sátrát is, mert valahogy nem nézem ki ebből a csajból, hogy képes rá. - Köszönjük - mondom mindenesetre kedvesen. Még jó, hogy Jules említette, hogy sátrat nem kell hoznom, de a hálózsák azért nálam van. - Csak, ha ilyen a környék - mondom egészen halkan Julesnak, hogy azért, nem hiszem, hogy mindenhol ilyen lenne a kerti sátorozás. Viszont mivel nem ismerem a többieket, nem akarok egyből bakot lőni, hogy leszólom őket. Azt viszont tudom, hogy Jules is inkább olyan, mint én, egyszerűbb, szerényebb, és pont ezért kedvelem annyira. - Sziasztok! - köszönök oda a többieknek, akik már előttünk itt voltak, és követem Julest. Hozzá hasonlóan én is leteszem a táskámat a földre, nem messze a kiszemelt sátor elemeitől. - Legalább ennyi hagyományos, amerikaiság már biztos, hogy lesz benne - mondom mosolyogva a mályvacukorra gondolva. - Szerintem ebben semmi megszokott nem lesz, és lehet ez is csak azért maradt meg, mert itt senki sem tudja összeállítani ezeket - gonoszkodok úgy, hogy csak Jules hallja, és szélesen el is vigyorodom. - Rengeteget, ráadásul az igazi érintetlen vadonban, ahol a civilizációval az egyetlen kapcsolat egy műholdas adóvevő, amit csak életveszély esetén volt szabad használni - gondolok vissza a „csapatépítő” sátorozásokra. - Néha még öngyújtó sem volt nálunk vagy gyufa, tehát mindent az ott talált eszközökkel kellett megoldani - vázolom fel azokat a helyzeteket. - És Te? Szoktál sátorozni? - érdeklődök én is. - Gyere, segíts kihajtani - kérem kedvesen Julest, hogy a vászonanyagot kiterítsük, és feltáruljanak a sátorrudaknak szánt bújtatók.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Aggodalmaim csakis akkor csillapodnak némiképpen, amikor Flor próbál megnyugtatni az este kimenetével kapcsolatban és ekkor jövök rá akkor is, hogy talán csak magamhoz híven túlaggódom a dolgokat. Linda tény nem egyszerű személyiség, de ettől függetlenül amit ő rendez annak mindig van egyfajta visszhangja, és nem feltétlenül a botrányok terén, így azt mondani, hogy nem teszi majd oda magát a ma este valamiféle hibának bizonyulna tőlem. Egyszerűen számomra szokatlan ez a túlzott kedvesség, amikor előtte mindenkit levegőnek nézett addig a pontig, amíg hasznára nem vált valaki. - Remélhetőleg addig nem megyünk el. - kuncogok halkan, amikor Flor próbálja körülírni miképpen értelmezte a szavaimat, végül egy sóhajtást követően választ is adok a kérdésére. - Ő eléggé...hogy is mondjam neked? Szóval nem jöttünk ki sosem jól, és igazából mindkettőnknek megfelelt ez a helyzet, de Linda ugyanígy volt a többiekkel is. Aztán hirtelen meghív minket mindenhova, programokat szervez. De lehet csak nekem fura ez és egyszerűen csak örülnöm kellene, hogy kikapcsolódok. - égnek emelem szórakozottan a tekintetemet, végül elmosolyodok az ötletére. - Lesz egy kódszavunk is, amit ha kimondunk, egyértelmű lesz a másik számára, hogy ideje megszökni? - érdeklődök fellelkesedve az ajánlatára, de valahol jobban szimpatizálok ezzel a verzióval, mint azzal, amire készülünk. Mindenesetre mi probléma lehet egy egyszerű sátorozás alatt? Mindaz, ami kérdésként az útközben megfogalmazódott bennem, válaszokat is hoz magával mihelyst beljebb léphetünk a Decker-birodalomba. Linda a férjével, Joshuával és a két gyerekével Timmel és Evelynnel élt itt, de a gyerekek az egyetem miatt sokat nem időztek itthon, így valahol érthető, hogy a nő úgy érezte muszáj lefoglalnia magát különböző programok szervezésével. Azonban a saját értelmezés ott lapult meg minden esemény hátterében, és mikor megpillantom a felállított hatalmas sátrat, melynek közepén egy hosszan elnyúló asztal áll, rajta pedig különböző ételek sorakoznak, rá kell jönnöm, hogy ez most sem lesz másképp. Szívem szerint egy hagyományos, tábortűz köré ülős-sztorizgatós programra számítottam, de talán az én elvárásaim voltak túlságosan nagyok, ennek pedig valamelyest hangot is adok amikor Linda hallótávolságon kívülre kerül. - Jobb mindenre felkészültnek lenni, nem? - értem itt ezalatt a mályvacukrot, és hogy valamennyire a hangulatot megragadjuk, nekiállunk a saját sátrunk felállításának, hogy a későbbiekben erre ne legyen gondunk. Jót mosolygok Flor megjegyzésén amelyet a többiekkel kapcsolatban mond és egy egyetértő bólintást is kap tőlem, mielőtt bármiféle véleményt is nyilvánítanék ehhez. - Most, hogy mondod.. - nevetek fel halkan, végül pedig arra koncentrálok, hogy ne össze-vissza rakjam össze az egymáshoz illő darabokat, hiszen a végén akkor szépen fogunk kinézni, ha ránk omlik az egész. De persze Flor a segítségemre van, így már probléma nem származhat belőle. Figyelmesen követem végig a mondandóját, ami alapján úgy tűnik ő is inkább a másik és már amolyan megszokott verzióhoz ragaszkodik ezt illetően, de már csak akkor fűzök hozzá bárminemű választ, amikor odalépek hozzá és közösen gyűrjük le az anyaggal történő úgynevezett harcot. - Nagyon ritkán. Inkább gyerekként volt erre példa, manapság már nehéz összehozni. - mosolyodok el. - De hidd el, nekem is az a verzió ismerősebb, amit te említettél. - jegyzem még meg, mielőtt egy számomra már jól ismert személy közelíthetne meg minket. - Látom ti is kapaszkodtok minden hagyományos dologba, amibe csak lehet. Egyébként Marie vagyok.. - mosolyogva lép közelebb Florhoz, hogy bemutatkozzon ő is. - Mi pedig már ismerjük egymást. - fordul végül felém, amivel nem feltétlenül tudok vitatkozni, aztán tovább folytatja. - A többieket elvarázsolta már Linda világa, így kétlem, hogy közelebb jönnének, de a magas szőke ő Layla, a kisebb vörös pedig Molly. - kezdi inkább Flornak a többiek bemutatását, mint nekem. - Ők mindig együtt mennek mindenhova. - fűzöm hozzá én is, mert róluk nem feltétlenül lehet eldönteni, hogy egyszerűen ennyire jó barátok vagy szövetségesek. - Borzalmasak. - neveti el magát Marie, majd tovább folytatja. - Lindát meg gondolom már sikerült megismerni, a pasas meg egyszerűen fogalmam sincsen miért van itt, de a bármit kérhettek kijelentés eléggé sok kérdést vet fel. - teszi még hozzá, végül a készülő sátrunkra téved a tekintete. - Én Lindával leszek együtt. Gondolom egy élmény lesz összerakni vele. - veti oda halkabban, hogy csak mi halljuk. - Később csatlakoztok a tűz gyújtáshoz? Úgy tűnik hárman még erre képesek vagyunk, a többiek pedig erősen a modern verzióhoz ragaszkodnak. - folytatja tovább és közben minket fürkész. - Persze. Hoztam mályvacukrot is, hogyha a szőlő meg a többi étel sütögetése nem tűnne jó ötletnek. - mutatom fel titokban a csomagot és most jó tudni, hogy nem csak ketten próbáljuk majd fenntartani a sátorozás látszatát.
Én most nem vezetek, így van alkalmam mindent alaposan megfigyelni. Így teszek Jules reakcióival is. Megpróbálok olvasni az arcáról, még ha ez kicsit nehézkes is így, hogy csak oldalról látom az arcát. Azt viszont látom, hogy talán kicsit megnyugodott az estével kapcsolatban, ami valahol rám is jótékonyan hat. Igaz, azt túlzás lenne mondanom, hogy igazán aggódtam, mert az nálam nagyon más, de kár lenne tagadnom, hogy nem egy huszadikfajta mentőötlet fut át az agyamon. Örülök, hogy Jules még sem látja olyan veszélyesnek a vendéglátónkat, mint ahogy nekem elsőre tűnt. Ahogy megpróbálja pontosítani a leírást, a kérdésére egyből az jut az eszembe, hogy „a lehető legegyszerűbben és őszintén”, de kimondanom nem kell, mert folytatja a jellemzést. - Az ilyen változások szokatlanok és néha félelmetesek is lehetnek, amikre mindenki próbál valamilyen magyarázatot keresni. De nem feltétlen kell mindig rosszat feltételezni. Én azt javaslom, hogy egyelőre járj nyitott szemmel, abból baj nem lehet, és hátha kiderül, hogy mi húzódik a háttérben - osztom meg vele nézeteimet. Ez a változás lehet ürügy, hogy valami rosszat elfedjen, de az is megeshet, hogy valóban nyitni akar a világra, mert történt valami, ami felnyitotta a szemét, hogy hiányzik valami az életéből, és most így próbálja pótolni, helyre állítani. - Akár lehet kódszó is - mosolyodom el szélesen a lelkesedésén és az ötletén -, bár szerintem könnyebben kivitelezhető, ha csak szimplán félrehívjuk egymást, hogy valamiben segítsen a másik és úgy beszéljük meg - ajánlok mosolyogva egy olyan módszert, aminek szerintem kisebb a lebukás veszélye. Egyelőre amúgy is úgy gondolom, hogy észrevenném, ha menni szeretne. Én pedig könnyedén meg tudok húzódni a háttérben, hiszen sosem szerettem a figyelem középpontjában lenni. Vagy legalább is már nem emlékszem ilyenre. Az ingatlan udvarán felállított hatalmas méretű sátor és asztal, inkább egy puccos fogadás érzetét kelti bennem, mint egy tábortüzes sátorozásét. Valahol talán azt a csalódottságot látom felfedezni barátnőm arcán is, mint amit én is érzek, de bízom abban, hogy ki tudjuk hozni a legjobbat belőle, ha nem is feltétlen úgy, ahogy eredetileg képzeltük. Csak elmosolyodok Jules megjegyzésén. Itt mindenre fel vagyunk készülve, méghozzá annyira, hogy egy sereget is le tudnánk kényelmes körülmények között szállásolni, kajával és minden egyébbel együtt. Örülök, hogy meg tudtam nevettetni, mert így talán elindultunk azon az úton, ami a jókedvhez és a kikapcsolódáshoz vezet. Julesszal még nem voltam ilyen helyzetben, de egy ilyen csapatmunkánál megszoktam, hogy odafigyelünk a másik által végzett munkára, hogy gyorsabban haladjuk. Elárulja, hogy mostanában nem volt sátorozásban része, de azon kívül, hogy kicsit talán alaposabban megnézi az egyes elemeket, nem látom, hogy ne tudna akár egyedül is felállítani egy sátrat. Ha valaki látja az összerakáshoz tartozó elemeket, az emlékek is szépen lassan előjönnek, hogy hogyan is csinálta régebben. Megjegyzésére, hogy ő is jobban szereti a hagyományos dolgokat, annyira szeretném megígérni neki, hogy majd egyszer elmegyünk egy olyanra is, de sajnos nem tehetem. Az egy dolog, hogy a saját életemet esetleg veszélybe sodrom, de másét nem tehetem, és sem Tíot, sem Ryant nem idegesíthetem fölöslegesen, és persze nem is akarom. Aggódnak ők így is eleget miattam. Ez a gondolat még végig sem fut teljesen az agyamon, megjelenik mellettünk egy lány mosolyogva, és már az első pillanatban is ő a legszimpatikusabb a többi „sátorozó” közül. Felegyenesedek és a bal kezembe veszem az összeillesztésre váró két sátorrúd elemet, hogy be tudjak mutatkozni Marie-nek. - Szia! Én Flor vagyok - mosolygok rá kedvesen és felé nyújtom a jobb kezemet üdvözlés gyanánt. - Valóban - értek egyet vele. Mosolyogva fogadom, hogy elárulja a többiek kilétét, de igazából annak örülök a legjobban, hogy talán lesz még egy hozzánk hasonló személy, akivel majd normálisan lehet beszélgetni. A csillogás sok mindenkit elvakít, de én egy olyan oldalát láttam, amit csak nagyon kevesen, és sosem akarok oda visszajutni, mert félek tőle. Marie megjegyzését Jules mondata úgy egészíti ki, hogy azt érzem: Vigyázz! Besúgó pincsik. Az iskola zárt közösség, és egy ilyen alkalom jó lehetőség Jules számára, hogy jobb pozícióból induljon legközelebb egy probléma megoldásával kapcsolatban, így nem akarom elrontani neki ezt. Azt viszont megfogadom, hogy megpróbálok majd egy kicsit olvasni bennük, hogy Julest ne keverje bajba a jó szíve, azzal, hogy olyanban bízik meg, akiben nem kellene. Mosolyogva hallgatom Marie beszámolóját az eddig szerzett tapasztalatairól. - Persze! - ígérem én is mosolyogva, hogy csatlakozunk. - A tűz mellett jobb és felszabadultabb a hangulat, mint a modern hősugárzók mellett - mondom mosolyogva bár nem látok így hirtelen ilyet a közelben, és kicsit el is nevetem magam, amikor megjelenik a lelki szemeim előtt a szőlőszemek sütögetése, amit Jules hoz fel.. Hárman már egész jó hangulatot lehet teremteni, ami talán meggyőzi majd a modern eszközök híveit is. - Van egyébként erre kijelölt hely? - érdeklődök, mielőtt nagyon beleéljük magunkat, és kiderül, „tilos a tűzgyújtás”. Közben pedig visszatérek az elemek összeillesztéshez, majd, amikor a nálam lévő utolsó két darabbal is végzek, Julesra fordítom a figyelmemet. - Jules, vigyázz egy kicsit! - kérem kedvesen. - Csak, hogy meg ne üsselek - és a kiterített sátorhoz manőverezek, hogy a helyére csúsztassam a tartószerkezet egyik elemét.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Én valóban szeretném ebben az egészben a legjobbat látni, de úgy érzem túl sok időt töltöttem már a közelükben ahhoz, hogy némiképpen kiismerjem őket és azt a viselkedést, amellyel úgy általában bemutatkoznak, Linda azonban ezzel a lépésével teljesen a saját természete ellen cselekedett, így valahol nem csodálom, hogy mindannyiunkban gyanút keltett a hirtelen váltás. Ki is fejtem bővebben erről a véleményemet Flornak, és csak egy sóhajtást engedményezek magamnak az elhangzottak után. - Persze, biztosan más is lehet a felszín mögött. Az is lehet, hogy egyik reggel úgy kelt fel, hogy: innentől én kedves leszek másokkal. De meglehet, hogy az idegenek rabolták el egy éjszakára és fura dolgokat műveltek az agyával. - halkan felnevetek az abszurd feltételezéseimre és még egy vállvonással is megerősítem mondanivalóm lényegét. - Maradjunk annyiban, hogy megpróbálom vele kapcsolatban az arany középutat kiválasztani. Nem fog elvarázsolni az élete vagy úgy összességében a viselkedése, de ennek ellenére jól is érzem majd magamat. - mert hát erről szólna az egész, nemde? Meglehet, hogy az iskolában nem vagyunk és nem is leszünk puszipajtások, de ismerem már magamat annyira, hogyha semmilyen szórakoztató helyzet nem akad, akkor okozok magamnak egy-két meglepetést, amivel akár jobbá tehetem a saját kedvemet. Most sem én szeretnék lenni az ünneprontó, mindezek ellenére Linda nekem fura és az is marad, amíg valamiféle bizonyítékot nem találok rá, hogy miért is jött neki ez a nagy váltás. - Jó, persze, ez igaz. - törődök bele abba, hogy a kémes-kódszavas játékunk úgymond már a bonyolultság határát súrolja és valójában egyszerűbb lenne értelmesebb módon ezt kivitelezni. Talán annyira nem is hívnánk fel magunkra a figyelmet, mintha elkezdenénk kiabálni egymásnak, hogy brokkoli vagy bármi egyéb, a környezetből kirívó szavakat. Egyszer még Baltimoreban próbálkoztam hasonlóval. Határozottan nehézkesebb kimagyarázni miért kiabálom a csavarhúzó szót egy szülinapi buli kellős közepén. Baj lenne talán, amikor a gyerekkel ellentétben rajta kitört a pánik érzése a családfő bohóc kinézetének hatására és segítséget kértem a menekülésre? Linda nem hazudtolja meg magát, ugyanakkor a helyzet szokatlansága mellett mi mégis próbálunk megmaradni az eredeti ötletnél és ahelyett, hogy becsatlakoznánk a rögtönzött svédasztal elpusztításához és bekapcsolódnak az üres fecsegésekbe, inkább a sátor összerakásával vagyunk elfoglalva, ami közben kitárgyaljuk az ehhez hasonló szokásainkat. Örülök, hogy számára sem ismeretlen ez a terep, bár nekem már nagyon régen volt ebben részem és úgy érzem, hogy úgymond berozsdásodtam ezen a téren a kihagyott évek alatt. Manuel még elég kicsi ehhez, de ha nagyobb lesz, biztosan több túrázós-sátorozós programban lesz részünk, mint most. Már ha még akkor is közelebb állnak majd a szívéhez az ilyesmik. Marie lep meg egy idő után minket és már hárman vagyunk abban a csoportban, akiknek ugyan fura ez a modern szituáció, mindezek ellenére mégis igyekszenek majd a lehető legjobbat kihozni az egészből. - Gondolod hősugárzó mellett fogjuk megoldani a rémtörténetek mesélését? - gondolkozok el egy pillanatra Flor szavain, ámbár tekintetbe véve a mai események zajlását, nem kizárt, hogy már ez lesz a következő, ami változást igényel. Kérdésére azonban körültekintek és egy apró, egyben tanácstalan vállvonással reagálok első körben. - Egyelőre én nem látok, de Lindának biztosan van ötlete erre. - mosolyodok el bízva a legjobbakban. Ez a nézelődés viszont annyira elvonja a figyelmemet, hogy majdnem beleütközök Florba és műveletbe, aminek a közepén van/vagyunk. - Jaj, ne haragudj. Elvonták a figyelmemet. - ártatlan pillantást vetek rá, végül azonban ahelyett, hogy útban lennék, inkább segítek neki befejezni a sátrunk felépítését, amely úgy tűnik stabilan ki fog tartani a programunk további részében is. Linda ezek után hív csak minket közelebb és látszólag túlságosan izgatott, hogy ez a program megvalósult. - Amíg Tony a tűzgyújtással foglalkozik, addig akár megismerkedhetnénk egymással jobban. Kezdem én.. - tartja fel a kezét Linda és valami családi történetbe kezd bele miképpen kerültek ide Kanadából, engem viszont jobban leköt az, hogy a sofőrt nézzem a tűzzel való bénázással vagyis pontosabban annak meggyújtásával. - Ebből úgy érzem probléma lesz. - súgom oda Flornak a pasasra célozva, akinek szerepére még mindig nem jöttem rá. Linda eközben már ott tart, hogyan ismerkedett meg a férjével, de én bennem még mindig nagy a késztetés arra, hogy odamenjek segíteni, mielőtt Tony saját magát gyújtaná fel a tűz helyett.
Tényleg szeretném, ha Jules el tudná magát engedni, amennyire csak lehet, de azt sem akarom, hogy később bajba sodorja magát, mert olyanban bízott meg, akiben nem kellett volna. Ezért egy kis óvatosságra intem, abból baj még sosem volt. Viszont fontos lenne, hogy rendesen ki tudjon kapcsolódni és lazítani és ne idegeskedje túl a dolgot. Nálam már évekkel ezelőtt félre siklott valami, ami mára már reflexé fejlődött, így szinte minden körülmények között azokat a dolgokat figyelem, ami potenciálisan bajt jelenthet, így csak nagyon ritkán tudom teljesen elengedni magam. Vagy legalább is szeretek így gondolni erre a „valamire”. De Julesnak most arra van szüksége, hogy maga mögött tudja egy kicsit hagyni a hétköznapok gondjait, amihez megpróbálom hozzásegíteni. Ötleteire, hogy mi történhetett a vendéglátónkkal, ami előidézte a változásokat, én is elnevetem magam. - Remélem csak egy sima fejbe verés okozta ezt az állapotot nála - egészítem ki, mert valahogy úgy érzem, akármelyik is álljon a háttérben, én nem szeretnék annak a világnak a részese lenni, amit felvázolt. - A lehető legjobb megoldás - helyeselek egyetértően, amikor az aranyközépút lehetőségeit elemezgeti. - Talán még az is előfordulhat, hogy ma kiderül miért is változott meg - gondolkozok hangosan is. Ha lesz némi alkohol, akkor meg még nagyobb az esély rá. Bár nem tudom lesz-e, mert nekem meg sem fordult eddig a fejemben, hiszen normál sátorozásnál mi nem szoktunk magunkkal vinni ilyesmit, e nélkül is elég veszélyes terepre szoktunk tévedni. Ez a kódszavas dolog azoknál szokott működni, akik jól tudnak improvizálni, de most nem hiszem, hogy abban az állapotban lennék. Ráadásul olyan jelszó kellene, ami illeszkedik a környezetbe, hogy ne legyen feltűnő, de annyira azért mégsem mindennapos, hogy véletlen mondjuk ki. Arról nem is beszélve, hogy mi most nem egy fix témában fogunk társalogni, hanem akármi szóba jöhet, ami szerintem csak pluszban nehezíti a dolgot. Így örülök, hogy viszonylag hamar meg tudom győzni, hogy másik módszert használjunk. De leginkább abban bízok, hogy semmilyen módszerre nem lesz szükségünk. Lindánál úgy tűnik, hogy kevesen vannak olyanok, akik próbálják megőrizni az igazi sátorozós hangulatot. Valahogy az az összefoglaló jelző jut róluk eszembe, hogy „elkényeztetett városiak”. De lehet csak nekem túl magasak az elvárásaim, mert volt az életemben olyan időszak, amikor egy sima sátornak is nagyon örültem volna, mert akkor nem egy omladozó épületben, parkban vagy híd alatt kellett volna meghúznom magam, mint ahogy tettem tizenhét évesen, amikor a mostohacsaládom elől menekültem. Bár el kell ismernem, azóta már én is elkényelmesedtem ahhoz képest. Viszont annak nagyon örülök, hogy Jules is és Marie is ragaszkodnak a hagyományokhoz. Jó, hogy nem csak ketten leszünk, mert akkor ennyi erővel magunknak is szervezhettünk volna sátorozást, bár a helyszínt nehéz lett volna miattam megoldani. A sok modernizált megoldás láttán kitör belőlem a rosszindulat, de úgy tűnik, hogy Jules ezen a vonalon már tovább is gondolja a történéseket. Az általa felvázolt képtől viszont végigfut a hátamon a hideg. Részben azért, mert nem is tudom, hogy lehetne tábortűz nélkül kivitelezni ezt a programot, valamilyen alternatív megoldást alkalmazva. A másik, ami igazából valószínűleg csak engem tölt el félelemmel, hogy rémtörténeteket fognak mesélni. Bár lehet, hogy nem gyilkossági ügyekkel foglalkozó férfiak által mesélt történetekből kellene leginkább kiindulnom. - Ha rajtam múlik, akkor nem - vigyorodom el szélesen. Ha mást nem a kerítés mellett futó virágos, tujás rész körbekerítő kövekből egész pofásan ki lehet alakítani egy tűzgyújtó helyet, még akkor is, ha a lábunk alatt lévő gyep meg is sínylené a dolgot. - Bízunk a legjobbakban, mert lehet, az én módszerem kicsit drasztikus lenne - intek a fejemmel a kerítés melletti díszkövekre. Amikor Jules bocsánatot kér, mert nem figyelt, szívem szerint a tenyerembe temetném az arcomat, de mindkét kezem foglalt, így csak leejtem a fejemet. - De! - vágom rá, és próbálok morcos képet vágni, de a fülig érő szám lebuktat. - Mindjárt megharagszom - vigyorgom tovább, ahogy ironizálva befejezem a gondolatomat. A többi rudat is összerakjuk és a helyére illesztjük, ami Jules segítségével pillanatok alatt kész is. Már csak a rögzítőket kell a megfelelő helyre beakasztva a földbe verni, amit a zsákomban maradt, ilyen célra kialakított gumikalapáccsal pillanatok alatt meg is valósítunk. Ez után a vendéglátónk irányítja magára a figyelmünket. „Éljen! Lesz tűz, és nem hősugárzónál kell majd mesélni és melegedni”, örülök meg a dolognak. Nem is lesz ez olyan rossz, csak azt kell kitalálnom, hogy mit mondjak magamról, ami nem túl sok, de nem is akarnak majd tovább faggatni. Linda élettörténetét figyelmesen hallgatom, de valahogy nem köt le annyira, mint ahogy szerintem illene. Jules mondandója már sokkal inkább, és automatikusan arra fordítom a fejemet, amerre Tony van. Látszólag csak minket foglalkoztat a sofőr hozzá-nem- értése. Egy ideig én is próbálok nem túl nagy feneket keríteni neki, de amikor a szemem sarkából meglátom, hogy egy összehajtott pléd is van a közelben, ráadásul a fadarabok is igen instabilak már nem tudom annyira figyelmen kívül hagyni. - Jules! - szólítom meg halkan. - Szerintem segítenünk kellene neki, mielőtt még felgyullad valami olyan, aminek nem kéne - intek Tony felé, aki most már a vékonyabb és vastagabb ágak alá rakott papírt próbálja begyújtani inkább kevesebb, mint több sikerrel. Én lassan el is kezdek arrafelé hátrálni várva, hogy sátortársam csatlakozik-e hozzám.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Ismerem már magamat annyira, hogy tisztában legyek a sajátos felfogásommal, módszereimmel és szokásaimmal egyaránt. Azt is tudom jól, hogy évekre le vagyok maradva másoktól, és ez az élet több területén is megmutatkozik. Egy új film van a láthatáron? Nézzük meg öt év múlva…hátha az alatt az időszak alatt jobban megérik vagy én érzem már magamat annyira kulturálisan lemaradva másoktól, hogy úgy érzem kár lenne tovább húzni-halasztani a rögtönzött moziestet. Jobban ragaszkodom a régi dolgokhoz, a hagyományos elképzeléshez. A zenei ízlésem is valahol a 70-es, 80-as évek környékén találja meg önmagát és olykor megesik, hogy a divat terén is visszahanyatlok pár évet a többiektől. Sosem kötött le az, hogy kényszeresen figyeljem melyik szín lesz éppen az aktuális kedvenc vagy milyen stílusú zenékre buliznak mostanában a fiatalok. Egyszerűen megragadtam annál a pontnál, amikor csakis azokra terelem a figyelmemet, amik engem éltetnek és nem azok, amik miatt becsatlakozhatok a nagyok közé. Valahol ezért sem tudom könnyedén elfogadni azt, hogy Lindának egészen modern elképzelései vannak a sátorozásról, hiszen mélyen belül reménykedtem abban, hogy évekkel később visszahozhatom gyerekkori élményeimet és egy erdőben történő, kikapcsolódós estét tarthatok, még ha pár ember mellett ott virít egy hatalmas kérdőjel a tetteinek hatására. Ennek ellenére egy luxusvilla hátsó kertjében vagyunk egy testőr-sofőr őrzésére és leleményességére bízva magunkat, és az egyetlen, ami a hagyományos sátorozásra emlékeztet, az csak a sátor, aminek összerakása ránk marad. Így nem csoda, hogy ezzel többet is időzünk el, hiszen ez az egyetlen, ami visszaad valamit is az általunk felállított – és úgy tűnik hatalmasnak elkönyvelhető -, elvárásokból. A későbbiekben sikerül is kifejtenem ezzel kapcsolatban finoman a véleményemet és valahol örülök, hogy Flor és Marie is egyetértenek ezzel. Egy részem mindig is szeretett különcként viselkedni, így ha nem akadtak volna partnereim, akikkel egy és ugyanazon véleményen osztozkodhatok, felmerült volna bennem a kérdés, hogy valószínű csak én vagyok túlságosan válogatós, mindenki más pedig szívesen alkalmazkodik mindenhez, amit az élet az újába sodor. Noha ez nem azt jelenti, hogy nem próbálom meg felvenni az este fonalát, hiszen az se akarok lenni, aki folyamatosan nyavalyog mindenért. Örülök, hogy Flor végül belement ebbe, habár számára ezek az emberek nem annyira ismerősek, mint például nekem, de remélhetőleg az este további menetében ez nem lesz rá negatív kihatással. Sok ideje nem ismerem őt, de úgy gondoltam egy kikapcsolódás mindkettőnknek jár, azonban arra nem gondoltam, hogy ennyire modern-módon veszik ezt. A tűzgyújtással kapcsolatban magam is körülnézek melyik hely lenne erre a megfelelő, de egyelőre annyira rendezett és mű az egész környezet, hogy félő lenne még egy öngyújtót is meggyújtani a közelben, nehogy porrá égjen az egész. Mindenesetre a későbbiek során úgy tűnik Tony lesz a szerencsés, aki megpróbálkozhat kivételt tenni ez ügyben és olyan helyszínt találni, ahol elkerülhetjük a borítékolt katasztrófát. A tekintetem többször is megakad rajta, és nem azért, mert a sofőr annyira vonzó lenne, hanem azért, mert egyszerűen fáj már nézni, ahogyan szenved a tűzgyújtással. Linda eközben mélyen belemászik életének apró részleteibe is, de nem igazán emlékszem semmire sem abból, amit mesél, mert még mindig leköt Tony háttérben történő tevékenysége. Olyan, mintha egy balesetnek lennék szemtanúja és nem akarom nézni, mert érzem, hogy nem helyes, de egyszerűen nem tudok másfelé tekinteni. Véleményemet halkan is a tudtára adom Flornak, aki úgy tűnik egyetért ebben az egészben és bele is kezd a nem túl figyelemfelhívó oldalazásba a pasas felé. Bár attól nem kell félnünk, hogy bárki is felfigyel hiányunkra, mert többnyire a házigazdával vannak elfoglalva meg a fényűző világáról szóló mesével. - Minden rendben itt? – teszem fel most már kérdésemet, amikor Tonyhoz érünk és ahogyan megjósoltam, senki észre sem vette, hogy két fővel kevesebb ücsörög az asztalnál. – Úgy látjuk jól jönne egy kis segítség. – kedvesebb a hangom a kelleténél, amiért a pasi késztetést érez arra, hogy felnézzen ránk. - Megoldom hölgyeim. Csak pár másodperc.. – kezdene bele, de majdnem sikerül saját magát is megégetnie, így csak egy sóhajjal egybekötve guggolok le mellé. - Tudom, hogy Linda azt szeretné, ha maga oldaná meg, de mi nem áruljuk el, ha engedi, hogy segítsünk. Mit szól? – mosolyodok el és a döntését várom, hogy aztán Florral mi legyünk azok, akik átveszik tőle ezt a nemes feladatot. Látszik a pasason, hogy igyekszik maximálisan megfelelni a főnökének, de olykor nem árt külsős segítséget kérni, ha valami nem megy. Attól nem válik kevesebbé emberileg, még ha ezzel nincs is most tisztában.
Az ilyen sátorozós, családi dolgokhoz hasonló programoktól én mindig másabbat várok, mint általában a többiek. Az én életemből ezek kimaradtak, mert már öt évesen elárvultam, és nem volt kivel részt vennem ezekben gyerekként. És hiába telt el azóta, te jó ég, huszonnégy év, mindig szeretném bepótolni azokat az elvesztett éveket és családi eseményeket. Tíoékkal ez valamennyire sikerült, és nagyon szerettem is őket, de már velük is régen voltam ilyenen. Amire Anyuékból emlékszem az nagyon kevés, de azt tudom, hogy ő is egyszerűbb volt, és tisztelte, szerette a hagyományokat, amit valószínűleg én is örököltem. Ha van, egy régi időkből ránk marad dolog, akkor annak szeretem megtartani az eredeti, hagyományos jellegét. Bár néha azt sem tartom teljesen kizártnak, hogy nagyon tévúton járok ilyen téren, hiszen az én életemben minden volt, csak olyan dolog nem, amiről azt lehetne mondani, hogy hagyományos. Én mégis ragaszkodni próbálok az olyan dolgokhoz, amikről úgy gondolom, normális, még akkor is, ha a valóságban nem olyanok, csak képzelem az egészet. Minden esetre örülök, hogy Jules és, mint most nem rég kiderült Marie is, másabb sátorozásra számított, annak ellenére is, hogy nem a természetben van a helyszín, hanem egy „hátsókertben”. Én megtanultam túlélni szinte minden körülmények között, az árvaházban, latin csempészek mostohalányaként, az utcán gyilkosokkal a nyomában. Megtanultam olyan dolgokat, amikkel, ha minden igaz, az itteniek legfeljebb a filmek és könyvek világában találkoznak. Egy vadregényes táborozás sincs ellenemre, és nagyon jól szoktam magam érezni, de nem hiszem, hogy normálisnak tartanának, ha pisztollyal jelenék meg, bár ahhoz előbb kellene ide is engedély, nem csak DC-ben. De erre még nem volt lehetőségem, és őszintén szólva, Rae, a lakótársam mellé sem vinnék fegyvert, hiszen mondta, hogy nem szereti őket, és nem akarom arra kényszeríteni, hogy együtt kelljen laknia egy ilyennel. Elég az a fegyvermennyiség a lakásban, ami Ryannél van, ha nálunk van. Tony biztos, hogy nagyon jó sofőr, de a tábortűzhöz nem ért. Ezt már ennyiből is leszűröm. A kijelölt hely, ahol megpróbálja életre kelteni, azzal a kert szempontjából nincs baj, de maga a művelet eléggé…, hogy is mondjam…, inkább kezdetleges próbálkozás, mint tudáson alapuló művelet. Mivel az eddigi környezetemben minden férfi tud tüzet rakni, és mivel Linda szerint Tony kapta ezt a nemes feladatot, nem is jut eszembe ezzel a kérdéssel foglalkozni komolyabban. Legalább is addig nem, amíg Jules fel nem hívja rá a figyelmemet. Utána viszont nem tudok nem foglalkozni vele. A legkevésbé sem hiányzik, hogy tűzoltóknak, és főleg mentősöknek kelljen kijönnie, csak, mert egy csapat szerencsétlenkedik a természet egyik legveszélyesebb elemével. Julessal odaosonunk Tonyhoz, hogy segítséget nyújtsunk neki. Tisztában vagyok azzal, hogy a férfiak az ilyenekből presztízskérdést szoktak csinálnak, de most nem hiszem, hogy ez meghatna. Ha életekről van szó, akkor semmiképpen sem, talán ha csak egy két tárgy lenne veszélyben, akkor hagynám, de az itteni társaságból simán kinézem, hogy pánikba esnik, és még több kárt okoznak. Nekem ez nem hiányzik, és úgy látom Julesnak sem. Először hagyom Julest érvényesülni, mert ő talán nem a drasztikus lépésekkel fogja kezdeni, mint én, és nem is kell csalódnom. Finoman és lágyan érdeklődik, hogy a segítségére lehetünk-e, de, ahogy vártam, egyből hárítja is, viszont ahogy egy kicsit elveszíti az egyensúlyát, majdnem meg is ég. Én ott vagyok mellette és ösztönösen a vállára teszem a kezemet, hogy stabilizáljam, bár a mozdulatomban ott van az a lehetőség is, hogy hátra húzzam, ha szükséges. - Köszönöm - mondja hálásan, és látom egy pillanatra átfutni a rémületet a szemében, és csak egy kedves mosollyal válaszolok. Jules pedig, mintegy kiegészítésként folytatja a győzködését, amire egyelőre Tony nem mond semmi. - És én szívesen magamra vállalom, hogy én erősködtem - adok neki egy kiskaput is, amivel nem keveri magát bajba a főnökénél. - Amúgy is szeretek tüzet rakni, de ritkán van rá lehetőségem - mondom el az igazságot. Számomra félelmetes, hogy egyes emberek annyira félnek a főnöküktől, hogy még akkor sem mernek neki ellent mondani, ha életveszélyes, amit követelnek tőlük. Sosem voltam ilyen, sosem hagytam, hogy csak úgy, egyetlen szó nélkül olyan dolgokat vállaltassanak be velem, amiről tudom, hogy meghaladja a képességeimet, a tudásomat, vagy bármit, ami miatt később komolyabb bajba kerülhetek. - Nos, mit gondol? - kérdezem kedvesen, és ha engedi, kiveszem a kezéből a vékonyabb, hosszú agát, amivel a farakást próbálta megigazítani, mielőtt rátenné azt is.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Egy kicsit érdekesen érzem magamat, ahogyan egy másodperc erejéig elmerülök Linda élettörténetében és valahol kezdem átérezni mások érdeklődését a sztori iránt. Egészen izgalmas életutat járt be már házigazdánk, és ezt még nekem is be kell látnom. Nekem nem adatott meg, hogy egy saját hajóval gyarapítsam gyűjteményemet vagy kiruccanjak a Bahamákra, amikor a kedvem úgy tartja, Linda ezzel szemben könnyedén megteheti. Ha egyik nap itt akar lenni, akkor felcsücsül az apja által örökölt magángépére, ha másnap pedig megunja a nyaralási folyamatot, egyszerűen fogja magát és visszatér a birodalmába. Felmerül bennem a kérdés, hogy akkor miért is választotta a tanári pályát, ami olyan egyszerűnek hat és olyanok számára való foglalkozás, mint mi vagyunk, halandók. Erre azonban nem tér ki, én pedig nem kérdezem, hiszen akkor a figyelem leginkább rám terelődne, én pedig azon ügyködöm az este folyamán, hogy pont elvegyüljek ebben a számomra újdonságnak ható világban, és ne kitűnjek a többiek közül. Szó sincs róla, hogy rossz embernek tartanám Lindát, inkább olyannak, akinek a személyisége hagy kivetnivalót maga után. Akivel egyes napokon egészen nehéz kijönni vagy úgy általában szót érteni és állandóan ő az, aki egy tanári megbeszélésen olyan vitákat generál, melyeket a többiek fel se hoznának. Vegyük például legutóbbi problémájának alapját, miszerint a menza sikeresebb lehetne, hogyha a falakat az étkezőben csibesárga helyett dáliasárgára festenék és egy kis piros színnel is vegyítenék. Értem én, hogy mit értett ezalatt, hiszen ha szigorúbban vesszük, a színek valójában hatással vannak döntéseinkre és a piros meg a sárga tipikusan abba a kategóriába tartozik, amely elvileg jobb hatással van az étvágyra. Ezért használják egyes boltok is ezt a kombinációt szórólapjaikon vagy logóikon egyaránt. De én úgy gondolom a sulis menzán az sem segítene, ha a sárga összes árnyalatát felhasználnánk, hiszen alapvető probléma az étel minőségével rejlik és ha Linda éppenséggel azzal hozakodott volna fel, hogy a személyes szakácsa felváltja majd a konyhásnénit, akkor többen is támogattuk volna döntését. Egy átfogó festést azonban nem engedhet meg magának az iskola, ahogyan azt sem, hogy felboruljon az étkező rendszere, amíg befejezik a munkálatokat. Így is zsúfolásig telve vannak a termek, akkor ebben az esetben hogyan oldanák meg az étkeztetést? Szóval igen, Linda egészen más körökben mozog, mint mi és az elképzelései sem különböznek, ettől függetlenül tanárként sosem érkezett rá panasz, így valószínű őrült ötletei mellett az oktatás számára egy olyan momentum, amibe beleöli a maximumot, még ha olykor szüksége is van egyes kiegészítőkre vagy túlságosan nem hétköznapi emberekre vagy dolgokra, mint például a tűzzel ügyetlenkedő sofőrjére, akire úgy tűnik házigazdánk túl nagy nyomást helyezett ittlétünk alatt. Nem csak az én figyelmemet kelti fel mindez, hanem Flornak is szemet szúr mennyire nem tud megbarátkozni Tony a tűzgyújtás gondolatával, így amíg Linda az egyetemi éveiből áttér az utána történő eseménysorozatokra, mi a két éles váltás között fogjuk magunkat és a többiek figyelmét nem felhívóan elosonunk sofőr-barátunkhoz, hogy segítséggel szolgáljunk számára. Ám a próbálkozásom némiképpen kudarcba fullad, hiszen dacosan rebesgeti férfi énjét és büszkén elutasítja azt, hogy két nő is jobbnak bizonyuljon nála, ám lassacskán kezd omladozni benne ez a vastagan felállított fal és beletörődik abba, hogy ez neki egyáltalán nem megy. - Örülnék, ha átvennék tőlem. – vallja be végül, én pedig mosolyogva pillantok fel Florra és most már ketten oldjuk meg azt, amibe Tony belekezdett. - Látja, nem is olyan nehéz segítséget kérni? – cukkolom őt, azonban egy valamire igazán kíváncsi vagyok, így kihasználom az alkalmat, hogy kissé távolabb vagyunk a többiektől. – Linda mégis milyen szerepet osztott ki magára? Mármint semmi veszély nem leselkedik ránk itt.. – tekintek körbe, hogy megbizonyosodjak igazamról, de aztán inkább a tűzgyújtással foglalkozok, mert lehetséges, hogy magam is pórul járok, ha nem figyelek oda. - Mrs. Decker úgy gondolta ma több szingli nő is lesz a helyszínen, akik talán igénylik a férfi társaságot és azt, hogy legyen a közelükben valaki, akit a hétköznapokban nem kaphatnak meg. – osztja meg velünk, én pedig lassan érzem, hogy feltudnék robbanni. - Az a.. – már majdnem valami nyomdafestéket nem tűrő szóval jellemzem Lindát, azonban könnyedén visszafogom magamat. – Tudja, hogy ez marhaság és egyikünk sem azért jött ide, hogy magára másszunk Tony. Csak hogy tisztázzuk az elején. – beszélek úgy, hogy csak mi hárman halljuk, de ez már komolyan egy vicc. – Látod Flor, hogy milyen egy elborult nőszemély? – háborodok fel, mert talán nem is tévedtem akkorát, amikor ódzkodtam ettől a programtól. - Azt is gondolta, hogy megtámadhatják önöket, így biztonságosabbnak érezte, hogyha maradok. – teszi még hozzá, de már csak elnevetem magamat ezen. - Mégis mi támadhatna meg itt? Egy katica? – értetlenkedek, de továbbá nem mondok semmit, mert nem én akarok az a típus lenni, aki öreglány módjára mérgelődik mindenen.
Linda meséje inkább hasonlít számomra egy tündérmesére, mint a valódi életre. Nincs benne semmi rossz, csak a cukormáz. Ha valóban ilyen az élete, akkor irigylésre méltó, de valamiért én hiányolom belőle a sötét foltokat. Tisztában vagyok azzal, hogy általában ezeket nem szokták az emberek megosztani nagyközönség előtt, de akkor is furcsának találom az élettörténetét. Bár, ha önelemzésbe kezdenék, vagy egy pszichológussal próbálnám kielemezni, lehet, rá kellene jönnöm, hogy irigy vagyok erre, és csak én nem osztom meg másokkal az életem sötét dolgait. Ilyenkor viszont mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy miért is szerettem én régebben annyira a pszichológiát, hogy fősulin választható tárgynak vettem fel. Bár nem bántam meg, mert sok hasznosítható dolgot is megtanultam. A beszámoló közben végignézek a luxusvillán, ahol Linda él, majd ránézek Julesra, Marie-re és a többiekre, majd vissza a vendéglátónkra. Julesról eszembe jut, hogy ő egy hétköznapi iskolában énektanárnő, viszont akármennyire is szeretném meglátni Lindában a tanárnőt, nem látom, vagy legalább is nem olyat, mint Jules. Lindát, ha már valóban tanári pályáról van szó, inkább el tudnám képzelni egy puccos magániskolában, ahova a felső tízezer hordja a gyerekeit. Egyszerűen az itt tapasztaltak és Linda elmondásai alapján nem tudom elképzelni, hogy valóban megértené az egyszerűbb körülmények között élő kisgyerekek „hétköznapi” problémáit. Jules megérti és átérzi, hiszen hasonló környezetből jött, vagy legalább is úgy emlékszem, képzelem. Kíváncsi lennék milyen tanár, és miért választott pont egy ilyen iskolát munkahelyéül, de valahogy nem akaródzik felhívni magamra a figyelmet. Ráadásul pont kapóra is jön, hiszen így csendben oda tudunk hátrálni Tonyhoz. Julessal közös győzködésünk csak lassan kezdi lerombolni a falat, amit Tony önbecsülése állít. A legjobb meggyőző erőt végül mégis talán maga a tűz biztosítja, amikor felé billen. - Szerintem veszek vissza néhány hasábot a tűzről, hiszen tábortüzet szeretnénk rakni és nem máglyát - mosolygok kicsit gonoszan, amikor átengedi nekünk a terepet. Akkora tűz, ami ebből a rakásból lenne, egy krematóriumnak is elég lenne, nem hogy melegedni mellette meg néhány ételt megsütni. A lángok szerencsére még egyáltalán nem nagyok, csak legalul kezd éledezni, így a vastagabb és magasabban lévő fadarabok még vagy egyáltalán nem, vagy csak egészen kicsit kaptak lángra, így nagyon óvatosan, kézzel szedek le belőlük. - Kicsit menjetek hátrébb - kérem Julest és Tonyt, - csak, hogy még véletlen se legyen baleset. - Jelenleg nekem bőven elég arra figyelni, hogy én ne égjek meg, hiszen ez a művelet most inkább hasonlít a jengára vagy a marokkó játékra a fadarabok elhelyezkedése miatt, mint arra, amikor valaki tábortüzet csinál, így nem tudok másokra is rendesen odafigyelni miközben forgolódok. A beszélgetésükre is csak fél füllel figyelek, de Jules cukkolására csak a szememet forgatom rosszallóan, és közben mosolyogok. „Gonosz Jules!” fut át az agyamon szinte nevetve. Vagy négy-öt nagyobb hasáb levétele után felegyenesedek én is. - Rendben, végeztem - jegyzem meg Julsnak, jelezve, hogy most már jöhet segíteni, hogy egyelőre inkább csak a gyújtósok kerüljenek vissza a tűzre. A következő kérdése viszont megakasztja a mozdulatomat, és egyenesen Tonyra nézve várom a válaszát. A válasz viszont jobban megdöbbent, mintha azt mondta volna „Mostanában Mrs. Decker kapott néhány fenyegető levelet, és csak a biztonság kedvért vagyok itt”. A mondata viszont úgy megdöbbent, hogy elvesztem az egyensúlyomat jelenlegi guggoló testhelyzetemben, és fenékre ülök. - Hoppá! - adok hangot szerencsétlenkedésemnek, majd visszatornázom magam eredeti testhelyzetembe. Viszont barátnőm döbbenete legalább akkora, mint az enyém, de én azt hiszem, megtalálom a megfelelő jelzőt Lindára, de hangosan nem mondom ki, viszont, ha Jules felém néz, akkor szépen le tudja olvasni a szót a számról - Madame - és most nem az „asszony” francia megfelelőjére gondolok, hanem az itt használatos pejoratív értelmére. Linda feltételezése nem csak Tonyra nézve megalázó, hanem ránk nézve is, hiszen az én nézetemben, azt feltételezi, hogy más módon nem tudunk kapcsolatot kialakítani, és ennyire ki vagyunk éhezve. - Lehet, neki lenne rá a legnagyobb szüksége - csúszik ki a számon, mielőtt még átgondolhatnám, mit is mondok. Tonyi következő válasza viszont azt erősíti meg bennem, hogy mégsem kellett volna idejönni, mert ennek a feltételezések számomra másabb jelentése van, mint mondjuk Julesnak, és átfut az agyamon, hogy mégis csak jó, hogy nálam marad a zsebkés, amit Tíotól kaptam. Valamiért nem tudok úgy megbízni Tonyban, mint Ryanben, hogy teljes biztonságérzetet adjon pusztán a jelenlét is. Tudom, hogy ő sem sebezhetetlen vagy golyóálló, mégis, ha ő ott van, akkor úgy érzem, hogy semmi baj sem lehet, de Tonynál inkább azt érzem, hogy jobb, ha én magam készülök fel az önvédelemre. Jules feltételezésére, miszerint itt a legveszélyesebb dolog „egy katica”, akaratlanul is elnevetem magam. - De most komolyan, van valódi esélye annak, hogy ránk támad itt? - és szándékosan hagyom ki az alanyt, mert Jules állatokban gondolkozik, mint én az elején, én most már viszont emberekben.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Ha volt valami, amire édesanyám éveken keresztül képes volt visszatérni nevelésem során az az, hogy miképpen legyen belőlem olyan nő, akit nem taposhatnak úgy földbe vagy nézhetik le viselkedése miatt. Szerinte fontos az, hogy nyissuk ki igenis a nagy szájunkat, hogyha egyszer már lehetőséget kaptunk beszédre, ahogyan az is, hogy ne féljünk megmondani ennek ellenére a véleményünket. Még a mai napig hallom azt a csalódott sóhajtással egybekötött hangnemet, ahogyan kimondta a Juliet Alexis nevet, amikor is ráeszmélt, hogy kérésének éppen az ellenkezőjévé váltam. Én sosem voltam az a kislány, aki kitűnt a tömegből, helyette elvegyültem és mindenkivel igyekeztem úgy bánni, ahogyan szerettem volna, ha fordított esetben velem is ezt teszik. Aztán a későbbiekben éreztem rációt anya nevelésében, amikor kiderült, hogy az emberek csak nagyon kevés százaléka képes kedvességre vagy arra, hogy viszonozza a másik jószívűségét. Szüleimet, ha jellemeznem kellene úgy tudnám pár szóban összefoglalni, hogy anya az, aki ott csücsül egyik vállamon ördögszarvakkal és a bajba sodró tanácsaival, édesapám pedig angyalként igyekszik megakadályozni abban, hogy rossz döntéseket hozzak. Így miképpen is hallgattam volna anyámra, ha éppen rossznak éreztem azt, hogy szemtelen módon bánjak az emberekkel? Ő pedig ez sosem volt képes elfogadni és ezt a mai napig unásig a fejemhez vágja akárhányszor lehetőségünk nyílik találkozni. Az első tíz percben még nem, de a tizenötödikben? Akkor kezdődik ám ez a szórakoztató téma! És le sem áll egészen másfél órán keresztül. Így bármennyire is csalódást okozok most anyának, jobban érdekel az, hogy segítsünk Tonynak, mintsem Linda utazásainak megismerése, amiért szülőm nehezebb természetű fele valószínű oda meg vissza lenne – természetesen miután jól megmondaná Lindának a véleményét arról milyen hasztalan dolgokra is pazarolja el a nehezen megkeresett pénzét. De valószínű ezek után kellemes perceknek tekintené, hogy meghallgassa a további részleteket. Örültem neki, hogy Flornak sem fordult meg más a fejében, és bár az első próbálkozásunk Tonyval kapcsolatban némiképp kudarcba fullad, egy kis noszogatás után azért csak-csak sikerül őt megpuhítani. És ha már itt ragadtunk hármasban, távol a mesedélutántól, akkor engedek kíváncsiskodóbb énemnek és rákérdezek a férfi ittlétének okára, hiszen bármennyire is próbáltam törni a fejemet, egyszerűen semmilyen értelmes gondolat nem ötlött fel bennem milyen célzatból is élvezhetjük a sofőr társaságát. Amíg ketten Florral próbáljuk menteni a majdnem menthetetlent, addig Tony óvatosan, de belemegy a részletekbe. Hangján kiérződik, hogy aggódik a kimondott dolgok miatt, nehogy az Linda fülébe jusson, de amennyire a házigazda el van telve és foglalva saját magával, kétlem, hogy észrevenné szokatlan triónk csevegését. Meglepetten tapasztalom a levelekkel kapcsolatos kijelentését, és bármennyire is rossz szokásommá kezd alakulni a kíváncsiság – tényleg gyorsabban garantált az öregedés? – mégsem bírom ki, hogy ne tegyem fel azt a bizonyos kérdést. – Miért kapna Linda ilyen leveleket? – Oké, értem én, néha jómagam is képes lennék belekapaszkodni a dollárokat érő póthajába, de az, hogy ezért tollat ragadjak és még papírra is véssem gondolataimat? Esélytelen. - Jól vagy? – érdeklődök elmosolyodva Flortól, amikor fenékre ül és a kezemet nyújtom, hogy felsegíthessem őt. Tony azonban válasz helyett szusszan egyet és látszik, hogy kételyei vannak azzal kapcsolatban, hogy beavasson két úgymond vadidegent a főnöke dolgaiba, de közben a szemeiből az is könnyedén kiolvasható mennyire vágyik arra, hogy végre megossza ezt a terhet másokkal. – Mi nem adjuk tovább. Becsszó! – nem voltam kiscserkész vagy ilyesmi, de az ígéreteimet szeretem betartani, na meg a másoktól kapott ígéreteket betartatni is. Ettől rossz emberré válok talán? Mindenesetre bármennyi ellenszenv is lakozik bennem Linda iránt, én nem szeretném, hogy bármi baja is essen. – Akkor csak egyet áruljon el: nincs nagy veszélyben, igaz? – a megnyugtatásomért, meg a kíváncsiságom apránként történő lecsillapításáért. Vagy valami ehhez hasonló. - Mindent megteszünk, hogy Ms. Decker ne legyen veszélyben. – felel kimérten, és legszívesebben nyafogni kezdenék, hogy miéééért csak ennyit kapok? Végül aztán beletörődök és nem nyaggatom. Hátha magától könnyebben megy majd a megnyílás. Az viszont egyáltalán nem tetszik, amikor bevallja a másik okot, amiért itt van és mérgelődve teszek erre megjegyzéseket, elharapva a mondat utolsó és akár szitokszavaknak is értelmezhető végét. Igen, ezek vagyunk mi, partnerek nélkül, de akkor is léteznek gátlásaink és nem fogunk a sofőrre mászni csak azért, mert elegáns és a haja is eléggé jól meg van csinálva ahhoz, hogy passzoljon arcformájához. De ez még közel sem lök át azon a bizonyos határon egyikünket sem! Mindazonáltal eléggé érdekesnek találnám, hogy bárki is pont minket szemeljen ki áldozataként, de Tony arcán nagyon nem látszik viccelődés jele és ez elegendő ahhoz, hogy egy kicsit takarékra tegyem a beszédet és azt a választ kövessem figyelemmel, ami Flor kérdésére történik reményeim szerint. - Legutóbb valaki próbált betörni, de még időben észrevettük, azonban a tag megszökött. Növeltük a biztonságot, de jobb, ha mindenre odafigyelünk. – beszél halkabban, hogy csak mi legyünk ennek fültanúi, én pedig egy grimasszal reagálok erre. - Máskor is visszajött? – célzok itt a betörőre, de azért a hangom most rejt némi komolyságot is az előbbi ’vérengző katicák’ feltételezésem ellenére. Azért ez valahol nem túl biztató. Lehet, hogy csak azért hívott minket ide Linda, hogy ne érezze magát ennyire egyedül férje távollétében? Azt hiszem sok mindent megmagyarázna.
Elég nagy kettősségek vannak bennem, hiszen egyszerre nagy a szám, és mindent le lehet olvasni az arcomról és a szememből, sőt, néha Tío beosztottjai azt állították legalább olyan félelmetesen tudok nézni, mint a főnökük. Viszont, ha arról van szó, akkor semmi nem látszódik meg rajtam, és még profi hazugságvizsgálóknak is beletörik a bicskájuk, ha engem akarnak megfejteni, és beszéd nélkül is kifejezetten jól bírom, csak a megfelelő motiváció kell. Viszont az ígéreteimet, amennyire csak tőlem telik, mindig betartom. Jó, a „maradj a négy fal között” nem megy, de annak is megvan az oka, amit meg is osztottam Ryannal. Szeretek a tűzzel játszani, mármint a valódival, de mindig csak annyira, hogy ne legyen belőle baj. Így talán az egyik legjobb indokot szolgáltatja a máglya szétszedése és tábortűzzé alakítása, hogy ne tudjanak mindig teljesen olvasni rólam Julesék, mert igen is aggódok a biztonságunk miatt. Nem elég a mostohabátyám, még túl élénken él bennem a tavaszvégi-nyáreleje incidens, amikor Ryannek kellett értem jönnie - jönnie? rohannia, - a randimra, arról meg ne is beszéljünk, ami miatt be kellett „vonulnom” a seregbe. Túl sok veszély van az életemben e nélkül is. Tonyi nyelve végül megered egy kicsit, bár elég nehézkesen, gondolom a titoktartás is hozzájárulna a munkájához, de szerintem még Linda sincs teljesen tisztában azzal, hogy milyen kötelességeket, és plusz feladatokat takar, ha valaki vigyáz a másik életére. A fenyegető levelek komolyak, és én már régen a rendőrségnél lennék egy profilozóval, bár én lehet ebben is más vagyok. - Sok minden miatt kaphat valaki ilyet, néha elég már csak az is, ha valaki ilyen körülmények között él. Jól mondom, Tony? - kérdezek rá megerősítésként a sofőrnél. Bár ez részemről egy optimista feltételezés, hogy igazából nem akarnak neki ártani, csak az irigység motiválja az illetőt, de ahhoz már nincs elég gyomra, hogy fizikailag is ártson bárkinek is. Jules szerencsés, hogy neki még csak elképzelése sincs az ilyen dolgokról. Kezdek sajnálatot érezni Linda iránt, mert ezek nagyon ki tudják kezdeni az ember idegeit. Jól sejtettem én, hogy nem lehet valakinek ennyire tökéletes az élete, mint ahogy azt a házigazdánk előadja. - Persze - mosolygok szélesen barátnőmre. - Kicsi vagyok, így nem szoktam nagyot esni, de most még közelebb voltam a földhöz, mint általában - viccelem el a dolgot, de tényleg kutya bajom. A felkiáltás inkább a meglepettségnek és a bénázásomnak szólt, mint egyéb dolognak. A segítséget elfogadom, amit Jules nyújt, de csak óvatosan, hogy ne rántsam őt is magamra. Szerintem arra már a többiek is felfigyelnének. - Tudunk titkot tartani - erősítem meg én is az elhangzottakat. Én talán túl sok titkot is őrizgetek, egy még belefér. Jules kérdésére egy egyáltalán nem kielégítő, sőt, kifejezetten aggasztó választ kapunk. Érzem, hogy kezdek ideges lenni, mert egyre feszültebb vagyok. Vajon ide kéne hívnom Ryant? Bár akkor nagy valósínűség szerint legelőször kitekerné a nyakamat, és csak utána lenne hajlandó, miután kellően lecsillapodott, hogy megvédjen minket, miközben a kocsija felé „terel”. Az itteni biztonságiakat én elég gyengének érzem vagy csak a veszély nagyságának megfelelő a szint, és én reagálom túl. Jó lenne tudni. - Akkor azt állítja, hogy a biztonság a veszélyhez képest nagyobb? - nézek Tonyra valamiféle megerősítés gyanánt. Lehet, Jules megelégszik ennyivel, de nekem ez kevés. Ha nekem is valami bajom lesz, akkor Ryanek már sosem lesz esélye, hogy a gyógyulás útjára lépjen. Felelősséget érzek féle, így legalább annyit megtehetek, hogy nem sodrom magam fölösleges veszélybe, és ha itt most aggódnom kell az épségem miatt, akkor búcsút intek, de Julest is viszem, ha tetszik neki, ha nem. Tony lehet jó pasi, de annyira nem, hogy bedőljek vele egy sátorba. Arról nem is beszélve, hogy ez nem az én stílusom, nekem kevés, nagyon kevés, hogy egy szép pofi elcsavarja a fejem. De ezt Julesból sem nézem ki, főleg, hogy neki már egy kisgyerekre is gondolnia kell, és nem olyan felelőtlen, hogy összeakaszkodjon egy vadidegennel. De arról sem vagyok teljesen meggyőzve, hogy ez az indok valós. Ha Tony biztonsági ember is, akkor nem engedheti meg magának, hogy szexuális kapcsolatot létesítsen valakivel, miközben a munkaadóját kellene védenie. A betörés nem a legbízhatóbb, mert akár lehet sima lopás a háttérben, de akár gyilkolási szándék is. De így ennek a nagy barátkozásnak is meg lenne a maga értelme. Kevésbé hajlamosak a bűnözök olyan helyre bemenni, ahol sokan vannak, mert így nagyobb a lebukás veszélye. - Nem, itt nem próbálkozott többször - válaszol Tonyi elég magabiztosan. Én azért fürkészem egy ideig az arcát, hogy megbizonyosodjak arról, nem csak megnyugtatni próbál minket. - Akkor hová próbálkoztak bejutni? - érdeklődök, de ez inkább olyan pszichológiai támadás-szerű kérdés, hiszen, aki hazudik, az egy ennyire nyílt kérdésre nincs felkészülve, általában.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Magam sem értem miképpen tesszük mindazt, de olyan könnyedén eljutunk a segítségnyújtástól az egyre érdekesebb esetekig, hogy szinte észre sem veszem mennyire könnyedén állok át arra, hogy minél többet megtudjak a házigazdáról. Eleinte csak csendben maradok és próbálom Tony szavait értelmezni. Túlságosan nem nyugtató az, hogy Linda fenyegetőleveleket kap, hiszen az egy dolog, ha valakit nem bírunk, de az életét kockáztatni már megint egy más téma. Lindának családja van, így természetes, hogy a lehető legtöbbet megteszi azért, hogy körül védje magát és őszintén, ha belegondolok, magam is lennék egy elviselhetetlen banya, aki jobban szeret átgázolni másokon, mint közelebb engedni az embereket, hiszen így legalább távol tarthatnám őket az életemtől. Mellesleg a bizalom kérdés még ugyanúgy ott marad, hiszen soha nem tudhatjuk kivel vesszük körbe magunkat az életünk során és nem egyszer fordult már elő, hogy azokban kellett a legnagyobbat csalódni, akikbe a legnagyobb hitünket vetettük. Annak ellenére, hogy nem szívesen lennék kezdeményezője a felesleges pletykálásnak, de most így hármasban úgy érzem egy bizalmi kör alakult ki, amelynek első lépcsőfokát inkább Tony tette meg, mintsem mi, ezért mondhatni megengedett az, ha további információra szomjazunk. Néha tekintetem Florra téved, de aztán egyből Tonyt kutatja válaszokért, amelyek inkább szűkszavúnak bizonyulnak, mintsem olyannak, aki arra vágyik már évek óta, hogy kiadja mindazt, ami a szívét nyomja. Megértem az óvatosságát, de úgy gondolom egyikünk sem néz ki veszélyes embernek, így kaphatunk a jószívünkért némi engedményt. Flor levelekkel kapcsolatos kérdésének hatására Tony csak egy bólintással reagál, mélyebben azonban nem megy bele a dolgokba. Gondolom nem szívesen mondaná el a levelek tartalmát és azzal, hogy megerősítést ad a feltételezéseinknek, máris ott tartanánk, ahova nem szívesen kalauzolna el minket, még ha meg is ígértük, hogy a titkok nálunk biztonságban maradnak majd. - Biztosíthatom afelől önöket, hogy maximálisan odafigyelünk a munkánkra és nem hagyjuk, hogy bárkinek bántódása essen. – felel Tony a Flor által feltett kérdésre, ami jogosan kerül felszínre. Azért eléggé rossz lehet így élni. Mármint belegondolni, hogy bármikor támadás érhet csak azért…mert? Nem is tudnám eldönteni Linda életének melyik pontja jelenthetne rá veszélyt, ám valakinek elég az, ha a fényűzést szemeli ki és aszerint alakítja ki bosszúját. Oké, Linda nem egyszerű nő, de azt se mondani, hogy rossz ember lenne, aki megérdemelné, hogy bármi bántódása essen. Bármennyire is nőtt közöttünk az a szakadék, mégis aggodalom kezd bennem növekedni az elhangzottak hatására, és el is komolyodok a felvetült gondolatok miatt. Az én életem kevésbé izgalmas és személy szerint jobban szeretem azokat a perceket, amikor kettesben időzhetek el a fiam társaságában, mintsem a féktelen bulizást meg az ehhez hasonló eseményeket, de a gondolat, hogy Manuel élete miattam veszélybe kerülhet az elviselhetetlennel ér fel. A betöréssel kapcsolatos témára felfigyelek és próbálom én is felmérni mennyire lehetünk itt veszélyben. Értem én, hogy Tony a helyszínen van, de csak ő egyedül? Nem mintha ne lenne meg a testfelépítése vagy éppenséggel megkérdőjelezném a tudását, egyszerűen ha ennyire nagy a probléma, akkor többen is a helyszínen lennének vagy én tévednék? - A környéken inkább. Minden jel arra utal, hogy csak a szerencsétlen véletlen volt a betörés és nincs köze az alaknak a levelekhez. – válaszol magához képest összeszedetten, én pedig elfintorodok. - Azért ez így nagyon megviselő lehet, folyamatos céltáblaként élni. Nem gondolkozott még Linda azon, hogy továbbáll? – érdeklődök, de a válasz már elmarad, mert maga a házigazda hangja töri meg fura hármasunkat. - Minden rendben odaát? – teszi fel a kérdést, így muszáj úgy tennünk, mintha csak segítőszándékkal jöttünk volna ide és nem azért, hogy részleteiben kivesézzük az életét. - Teljesen, Linda, csak Tony mutatott egy-két trükköt a gyors tűzgyújtáshoz. – mosolygok hátra a férfire a kis füllentésem után, hiszen a tűz már készen áll arra, hogy körbe üljük azt és belemerüljünk a történetmesélésbe. – Nem csatlakoztok ti is ide? Hoztam mályvacukrot, hiszen az elmaradhatatlan a sátorozáshoz. – terelem el gyorsan a témát, hogy ne legyen ebből nagyobb probléma. Már csak abban reménykedem, hogy össze is jön. Gondolom egyikünknek sincs ínyére az, hogy magyarázkodjon Lindának arról mikről is beszélgettünk korábban és tekintetbe véve azt mennyire lehet is veszélyben, gondolom a gyanakvási szintje azóta megugrott már egy jó nagy adagot.
Tudom milyen félelemben élni, és állandóan a hátunk mögé nézegetve menni dolgozni, edzeni, bulizni vagy éppen haza. A saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire megviseli az ember idegeit, még akkor is, ha a legjobbak vigyáznak rá. Az, ha valaki vigyáz ránk, az olyan bizalmi kérdés, amit kívülálló nem hiszem, hogy meg tud érteni. A testőrök és a védencek, az én szememben olyanok, mint tökéletes szimbiózis két élőlénye, ahol az élővilághoz hasonlóan, egymás kezébe helyezzük a saját életünket. A testőr élete is azon múlik, hogy a védenc mennyire tartja be a felállított szabályokat. Ha én vagyok olyan hülye, hogy leszervezek egy randit, amiről nem szólok Ryannek, akkor azon kívül, hogy én is sérülök, ő még nagyobb veszélyben van, hiszen elsősorban rám kell figyelnie, és egy életre szóló bűntudatot akasztok a nyakába, ha komoly bajom esik. Az pedig csak a szerencsés véletlenen múlt, hogy annak a néhány hónappal ezelőtti incidensnek nem volt semmi köze a mostohabátyámhoz. És megértem azt is, hogy Linda miért akarja körbevenni magát emberekkel, de akkor sem érzem úgy, hogy ez a legjobb módja annak, hogy elterelje a saját figyelmét. Ha sok ember van körülötte, a testőröknek nehezebb mindenre figyelni. Ráadásul a „plusz egy fő” ismeretlen veszélyt jelenthet, hiszen, ahogy eddig kiderült, nem tudják, hogy ki a zaklató. Akár köztünk is lehetne. Kérdésemre Tony nem szóban válaszol, hanem bólintás formájában, de én mégsem nyugszom meg teljesen. Az itteni embereket nem ismerem, köztük Tonyt sem, így nem is bízok bennük annyira, hogy ne legyek éber. Bár Ryant sem ismertem, és egyből a fejéhez is vágtam, hogy lehet, hogy a mostohacsaládom egyik embere, de miután megtudtam, egyenesen Tíotól, hogy ő küldte, tudtam, hogy biztonságban vagyok, és eddig bármilyen helyzet adódott, ha Ő ott volt, éreztem, hogy már nem eshet bajom, csak azért aggódtam, hogy neki se legyen baja. Vakon bízok benne. - Köszönjük - mondok csak ennyit. Nem Tony hibája, hogy nem bízok benne, mert biztos jól végzi a feladatát, de nem tudok róla semmit. Juleson látom, hogy számára ez mennyire fura, idegen, és szinte elképzelhetetlen helyzet. Szerencsés, hogy sose tapasztalta ezt, és remélem, soha nem is fogja. Linda körül is zajlanak az események, az már biztos. Az viszont jó, hogy nincs az eseteknek egymáshoz köze, mert akkor a zaklató veszélyesebb lenne, mint azt Tony állítja. - Akkor legalább e miatt nem kell külön aggódni - előzöm meg Jules válaszát, mert így talán a zaklató még nem került túl közel a házigazdánkhoz és családjához. Barátnőm kérdésére viszont én is választ várnék, de inkább azért, hogy megtudjam az ő hozzáállásukat. Nekem nem ad védelmet, ha elköltözök, bár nálam személyre szabott a bosszú, hiszen én juttattam rácsok mögé őket. Remélhetőleg Linda nem ebben a cipőben jár, bár nem tudom mennyire szerencsésebb ez, mint az én helyzetem. A házigazdánk kérdése zökkent vissza a valóságba, hogy bizony, itt még rajtunk kívül is vannak, akiknek nem feltétlen kell erről tudomást szerezniük. Julesnak vág az esze, és egy ügyes füllentéssel eltereli a gyanút, legalább is remélem, hogy sikerül neki. Tony arcán egy pillanatnyi ijedség után egyértelműen látszik a megkönnyebbülés, hogy fedezzük. Én is kedvesen a társaság többi részére mosolygok, mint egy megerősítésként. - A sátorozás úgy az igazi, ha tábortűz közelében vagyunk - érvelek én is, hogy jöjjenek közelebb. Marie meg is indul felénk, hogy csatlakozzon a tábortűzhöz. - Üdv a tűz körül - mosolygok rá kedvesen, és abban bízok, hogy ezzel a többiek is kedvet kapnak, hogy idejöjjenek. Most, hogy így körbenézek, hirtelen eszembe jut, hogy itt minden van, csak olyan dolog nincs, amire a tűz mellett le lehetne ülni. Nincs bajom, ha a földön kell ücsörögni, de azt hiszem, így az ősz közepén nem túl egészséges, még a tűz mellett sem. Ha közelebb jön a társaság többi része is, rá is kérdezek a dologra. - Linda, ne haragudj, de mire tudunk itt - mutatok a tűz köré - leülni? - A nagy sátorban lévő műanyag székeket én nem igazán merném túl közel hozni, mert nem tartom kizártnak, hogy a tűz mellett megolvadjanak, ha nem is teljesen, de a szép fehér színűket elveszíthetik helyenként. Ráadásul a nyársakkal, amikre majd a mályvacukrokat húzzuk, sem lehet túl messzire ülni, feltéve, ha tényleg sütni akarunk rajtuk, és nem nyersen akarjuk elmajszolni. Bár most még nyársakat sem látok. Az erdőben talán még meg is oldanám néhány gallyal, de itt nem hiszem, hogy találnék olyat, amit nem kell letörni, na, nem mintha, le akarnék törni bármilyen fáról vagy bokorról bármilyen ágat. Ezt még az erdőben sem csinálom meg, ha csak nincs valami olyan indok, ami elkerülhetetlenné teszi, bár most nem is jut a eszembe semmi ilyen.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Nem hittem volna, hogy az este ilyen irányba fog haladni majd azok után, ahogyan indultunk. Ahogyan az is eléggé hihetetlennek hat, hogy akadnak Lindának rosszakarói. Persze, azok mindenkinek, de ezeknek az állatoknak különböző szintjeik vannak és Lindát éppenséggel a rosszabbak találták be. Sajnáltam őt ezért, mert ugyan nem jöttünk ki jól, soha nem akartam volna, hogy ilyen helyzetbe keveredjen. Tony beavat pár dologba, ámbár ő is szűkszavúan teszi mindezt. Jóllehet a kíváncsiságom már nem várt méreteket öltött, de azért tartom magamat amennyire csak lehet. Értem én, hogy ezt a mi védelmünkben teszi, de ha már ekkora biztonságra adta a fejét, akkor képes védeni is minket az esetleges rosszul alakuló helyzetektől. Bár ebben sok tapasztalatom nincsen. Őszintén szólva meglehetősen unalmas életet élünk és a légynek sem ártunk sohasem. Olykor úgy érzem szükségem lenne változtatásra, de most, hogy többet megtudhattam az érem másik oldaláról, egyszerűen csak úgy érzem tökéletesen elégedett vagyok azzal, amink van és ennél többet nem is kívánhatok. A tűzgyújtás már csak másodlagosnak tűnik a beszélgetésünk folyamán, hiszen bőven eltértünk attól, amiért eredetileg idesettenkedtünk Florral. Látszik rajta, hogy neki sem igazán tetszenek azok, amiket most megtudtunk, de remélhetőleg a betörések és pár levél után ki is fújt mindez és nem mennek még ennél is messzebb. Linda csak nem tett olyat, amiért erre vetemednének. Vagy mégis? Eléggé rossz mikor rájövünk, hogy fogalmunk sincsen kivel is állunk szembe csak akkor, amikor olyat tesz, amit soha nem feltételeztünk volna róla. Én ugyan jobban belemerülnék ebbe, de sok időnk már nem marad így hármasban, mert Linda észreveszi, hogy valami folyik itt közöttünk, ő pedig élesen kimarad ebből. Ki is mentem gyorsan magunkat és Tonyt is egyben, ami eleinte csak érdeklődő kifejezést fest Linda arcára, végül azonban vállat von, elmosolyodik és beletörődik, én pedig szinte érzem, hogy a hatalmas kő földet ér előttem, ami a szívemről esett le jelen pillanatban. Nem akartam volna, hogyha Linda bármilyen gyanús dolgot felfedez vagy éppenséggel azt, hogy a sofőrjét segítettük ki, így örültem neki, hogy ez végül nem történt meg. Azonban, hogy ennek gyorsan elejét is vegyem, fel is ajánlom gyorsan a sztorizgatást, sütögetést meg a táskámban árválkodó mályvacukor csomagokat, de rá kell jönnöm, hogy Flornak igaza van a kérdéseivel kapcsolatban és úgy tűnik Linda is elgondolkozik ezen. - Egy percig se aggódjatok emiatt. – azzal már be is tipeg a házba, én pedig Florra nézek tanácstalan vállvonással egybekötve az egészet. A többiek is időközben odagyűlnek hozzánk, Tony pedig hátrébb áll, hogy ne zavarjon meg minket és a feladatát végezze. - Szerinted mennyire lehet komoly a probléma? – súgom oda kérdésemet Flornak, de direkt nem említem meg Linda nevét, viszont ezalatt ő rá célzok. Aggódok érte és nem hittem volna, hogy ez is azok között az érzéseim között lesz, ami felmerülhet vele kapcsolatban. Egyrészt tudom, hogy Tonyék ügyelnek a biztonságra, de mégis annyi minden kérdés fogalmazódott meg bennem, amikre tudom, hogy nem kapok majd választ, hogy mindez nem igazán hagy nyugodni továbbra sem. Nem sokkal később Linda vissza is tér a nyársbotokkal együtt, Tony pedig egyből a segítségére siet és átveszi őket. - Bobby korábban sokat sátorozott és ezek megmaradtak. – említi meg a férjét, így egy gondunk már meg is oldódott, de aztán tovább mereng. – A garázsban van pár széthajtható szék. – jegyzi meg, ezért nem kell kétszer kérnie, egyből a segítségére sietünk, hogy kihozhassuk őket, végül pedig a mályvacukrokat is megszerzem a táskámból és már csak akkor bontom ki őket, amikor leültem. - Nos, tud valaki valami jó rémtörténetet? – Molly szólal fel ötlet gyanánt, én pedig körbe tekintek a többieken. - Talán mesélhetnék a legutóbbi sulis szülőértekezletről. Az eléggé rémes volt. – jegyzi meg Marie, amitől én is jót mosolygok, de egyelőre még nem sikerült olyan mértékben összeszedni a gondolataimat, hogy magam kezdjek bele. Őszintén szólva túlságosan is lekötik a gondolataimat az előbb történt beszélgetésünk témái, mintsem az, hogy valami kitalált történetet meséljek. Többet kellene beszélgetni valahogy Tonyval, de mégis miképpen húzhatnánk ki belőle még több információt? Bár szívesen meghallgatnám Marie beszámolóját a történtekről, mert valójában a legtöbb esetben átmennek borzalmasba a szülői értekezletek, de a gondolom a többiek nem arra számítanak, hogy xy anyukájáról/apukájáról halljanak, aki olykor az előhangja egy kitörni készülő háborúnak vagy a logikátlan gondolkozásnak.
Az élet fura, és több meglepetést hordoz, mint az képzeljük. A Mask című filmben, amiben Jim Carrey volt a főszereplő, hallottam egy nagy igazságot: „Mindannyian álarcot viselünk”. És ez az álarc az, ami miatt sosem tudhatjuk, hogy az, akit megismertünk milyen valójában, hogy milyen élete van vagy volt eddig. Én is maszkban járok szinte mindenhova, és csak nagyon kevesen ismerik a valódi életemet. Bár néha megfordul a fejemben, hogy talán nincs is ilyen ember, mert néha még magam elől is próbálok dolgokat elrejteni, és még azoknak sem mondtam el mindent, akikre feltétel nélkül bízom az életemet. Nem tudom, Jules mit szólna ahhoz, ha kiderülne, milyen titkaim vannak, és lehet, többé nem kérne belőlem, amit ugyan úgy meg tudnék érteni, mint Rae esetében, és ugyan úgy tiszteletben tartanám. Bár Julesnak talán annyi a szerencséje, hogy vele nem vagyok olyan szoros viszonyban, mint Rae-vel, így talán ő sosem fog felkerülni arra a bizonyos céltáblára. Látom Juleson, hogy mennyire rosszul érinti az, amin Lindának keresztül kell mennie, és az is látom, hogy - szerencsére - mennyire nincs tapasztalata őrültekkel, és ezért én kifejezetten hálás vagyok. És talán pont ezért is olyan szűkszavú Tony is, hogy ne rémisszen meg minket a kelleténél jobban, mert egy esetleges pánik csak többet árt, mint az igazi veszély. Linda felfedezi susmorgó hármasunkat, és kíváncsian érdeklődik, hogy miért szeparálódunk ennyire el a többiektől. A kínos helyzetből Jules ment meg minket, és nagyon úgy tűnik, hogy sikeresen. A további figyelemelterelést én vállalom magamra, és igazából nagyon valós bukkanót hozok fel segítségül, ugyanis nem látok lényeges dolgokat a táborozáshoz. A nyársak és az ülőalkalmatosságok hiányára úgy tűnik senki sem figyelt fel eddig, és ez valahogy a házigazdának is kiment a fejéből. Egy kis gondolkodási idő után viszont nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen orvosolható problémáról van szó, mert Linda elég célirányosan tűnik el a hatalmas házban. Jules tanácstalan nézésére csak bíztatóan elmosolyodok, hogy nem hiszem, hogy van aggódni valónk. Legalább is e miatt nincs. Jules kérdése egy pillanatra meglep, és értetlenül méregetem egy kis ideig, hogy most mire is gondol pontosan. Az arcát nézve viszont rájövök, hogy mire is céloz, és lehajtom a fejem, hogy átgondoljak mindent. - Őszintén? - kérdezem bizonytalanul ismét ránézve. - Nem tudom, mert ezek még, ha eleinte ártalmatlannak is tűnnek, később szinte bármivé átváltozhatnak, és ez gyakran csak a személytől függ. Én minden esetre biztos felkeresnék egy szakértőt, - gondolok itt most egy bűnügyi szakpszichológusra, aki csinált már fenyegető levelek alapján személyiségelemzést - csak hogy biztosra menjek. - Mélyebben viszont nem tudok belemenni, mert Linda megjelenik a nyársakkal a kezében. És lehet jobb is, hogy nem tudok több magyarázatot adni, mert nem akarom elszólni magam, hogy miért is tudok erről ennyit. „Tartsa meg jó szokását” gondolom örömmel, hogy nem kell gallyakból eszkábálni semmit. Nem tudom, Tony mennyire lehetne ebben a segítségemre, de leginkább Julesból nézem ki, hogy tud bánni éles késekkel, anélkül, hogy önmagát darabolná fel, mert egyedül kicsit sok idő lenne, mire ennyi nyársat előállítani egyedül. Nem egyszer csináltunk már Tíoékkal ilyet, de ott nagyjából mindenki magának készítette, így hamar megvoltunk. Amikor elárulja, hogy még kempingszékek is vannak, úgy gondolom, hogy mindent meg fogunk oldani, mert Linda jól fel van szerelkezve, csak talán annyi történt, hogy még nem volt ilyenen házigazda, és még rutintalan. - Akkor segítünk kihozni, csak mutasd, merre kell menni - mondom mosolyogva, hiszen a székeket nem lehet olyan könnyem összefogni, mint az egyenes pálcákat, amik egy kézben is elférnek. Ha pedig valaki le akar ülni, akkor segítsen, mert egy normális túrázásnál sem szolgálnak ki senkit. Legalább is nálunk ez nem volt divat soha, maximum feladatonként osztottuk el a teendőket, és nem úgy, hogy mindenki mindent csinál. Amikor visszatérünk, és mindenki elhelyezi a székét a számára legmegfelelőbbnek tűnő helyen, Jules is előveszi a mályvacukrokat. Molly felvetésének annyira nem örülök, mint kellene, de nem szólok, abban bízva, hogy a számukra egy rémtörténet nem annyira rémes, mint nekem. Marie felvetése pedig valóban ezt igazolja, amin el is mosolyodok. Oldalra pillantok Julesra, hogy ő ehhez mit szól, de a mosolya mögött látom, hogy nincs minden rendben vele. Nagyon felzaklatták a Tonytól hallottak. - Miért mi volt olyan rémes a szülőin? - érdeklődök mégis, hogy hátha el tudom terelni Jules figyelmét a hallottakról. De valójában tényleg kíváncsi vagyok, nekem nagyon kevés tapasztalatom van ilyen téren, mert vagy csak négy olyan alkalom volt az életem során, ahol normális iskolába jártam úgy, hogy még részben szülői felügyeletre volt szükségem, és ebből kétszer a nevelőszüleim mentek el e „jeles eseményre”. Utána meg Tíonak kellett volna, de ő egyszer biztos, hogy az egyik kolléganőjét küldte, mert nem ért rá a munkája miatt, amit igazából nem bántam vagy sérelmeztem soha.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Régebben sem voltam az a személy, aki esztelen módon ugrott fejest a veszélyekkel teli helyzetekbe, habár nem vetette meg a kikapcsolódást sem, ám azt is csak mértékkel tette. Amióta viszont anya vagyok, bármit képes vagyok veszélyesnek találni és nem is feltétlenül magamat veszem ilyenkor figyelembe, leginkább Manuelért aggódom. Ugyan az általános iskola még magával hordozza azt a gyermeteg ártatlanságot, amire egy oda belecsöppenő gyermeknek szüksége lehet, annál feljebb azonban egyre inkább hallani eldurvuló helyzeteket és bármennyire is tisztában vagyok vele, hogy elérkezik az az idő, amikor is Manuelnek meg kell adnom a lehetőséget, hogy végig járja ezeket az utakat, mégis annyi rossz veszi körbe az emberek által, amiről még szegénykémnek sejtelme sincsen. Ugyan Linda gyerekei már nagyobbak, de ettől függetlenül ő sosem szűnik meg az anyjuknak lenni és el sem tudom képzelni mennyire félelem és aggódás létezhet benne attól a helyzettől, amibe akaratán kívül keveredett. Így bármennyi ellenérzésem is alakult ki iránta korábban vagy tiltakozásom a megérkezésünk alkalmával, az mind egy csapásra megszűnik ahogyan mélyebben belelátunk a színfalak mögé. Annyira érdekes, hogy mint kívülállók, milyen módon vagyunk képesek irigykedni egy életre, ami a felszínen tökéletesnek mutatkozik. Hatalmas birtok, a lehetőség, hogy bármit megtehess, bárhova utazhass, anélkül, hogy az anyagi gondokon kelljen gondolkoznod, de amikor jobban belemerülsz a részletekbe, észreveszed, hogy ez több annál, mint aminek mutatkozik és rájössz mekkora szerencséd van. Egyáltalán nincsen szükségem az anyagi jólétre, hogyha azzal a kisfiam vagy a saját életemet veszélybe sodornám. Ezekben a percekben úgy érzem még inkább átértékelem az életünket és mindazt, ami megadatott nekünk és egy másodpercig sem gondolok arra, hogy cserélnem kellene bárkivel is. Mindenkinek úgy gondolom megvannak a saját problémái és sosem tudni mennyivel nagyobbak, mint amennyit már saját magunk is birtoklunk. Tonyval a beszélgetésünk már nem tarthat sokáig, mert mihelyst Linda felfigyel ránk, már eszében sincsen másfelé tekintgetni vagy úgy tenni, mintha ne keltett volna benne gyanút a társalgásunk, noha nem is ez volt a célunk ezzel. És bár eleinte úgy érzem valamilyen megjegyzést tesz is ezzel kapcsolatban, ehelyett visszabújik a házigazda álarca mögé és pörög-forog, hogy megtegyen mindent a szórakoztatásunk és a figyelmünk kedvéért, ahogyan azt már Linda Deckertől megszokhattuk. Amíg viszont ő a nyársbotokkal van elfoglalva, én nem bírom ki, hogy ne forduljak halk érdeklődéssel Flor felé a témát érintően és ha kell, közelebb is lépek hozzá, hogy ne legyen senki más fültanúja. Amikor azt ígértük Tonynak, hogy nálunk biztonságban lehetnek az elmondottak, akkor nem csak a levegőbe beszéltünk. Apró fintor keletkezik az arcomon a válasz hatására és még bólintok is mellé egy hasonlót és nem figyelemfelkeltőt. – Remélhetőleg nem fajul el még ennél jobban is elfajulni vagy ha mégis, megtesznek mindent a biztonságukért. – fejezem ki reményeimet Flor felé intézve szavaimat, végül viszont megpróbálom újra jobb irányba terelni a gondolataimat és amennyiben Linda arra kér minket, hogy segítsünk neki a székek kihozásával, egyből utána is indulunk. Bármit, csak a korábban hallottakat ne kelljen még egyszer felidéznem, mert ha nem múlik el, fogom magamat és hazamegyek Manuelhez, hogy magamhoz öleljem őt csak hogy eloszlassam magamban a kételyeket, miszerint nincsen biztonságban. Márpedig tudom, hogy nem így van. Ahogyan azt is, hogy Lourdes első dolga lenne felhívni, ha bármi probléma lenne. Vetek is egy lopott pillantást a telefonomra, de mivel egy üzenet vagy nem fogadott hívásról szóló értesítés sem díszíti a képernyő felületét, így vissza is csúsztatom a készüléket a zsebembe és inkább a mályvacukrot viszem magammal a tábortűz köré, ahol már mindenki kényelmesen elhelyezkedett és azon egyezkedik, hogy milyen témát is hozzon fel. A rémtörténet felvetés ugyan gyorsan elúszik, de a szülői értekezleten történő ’katasztrófák’ már több pozitív visszhangot ad, így mikor Flor nyíltan rá is kérdez, először Mariere téved a tekintetem, hátha szeretné ő folytatni – és valamennyire örülök is, amikor megteszi. - Igazából több fajtája van. Vannak a kevésbé őrült esetek, mint amikor meggyanúsított azzal az egyik szülő, hogy szerinte mi szándékosan sodorjuk veszélybe a gyerekeiket azzal, hogy testnevelés órán megkérjük őket, hogy másszanak fel a bordásfalra. Teszem hozzá, a srác hetedikes volt. – Marie jókat kacag ezen, és én sem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el ezen. - Áh, és mikor bejött az egyik szülő, hogy szeretne megharcolni az igazgatóval, amiért egyedül engedte, hogy hazamenjen a fia? És úgy kellett bezárnunk az igazgatói ajtaját, amíg a rendőrök ki nem érkeztek, mert nem hitte el, hogy a gyereke önként és dalolva indult hazafelé két utcát. – folytatja tovább, így én is beszállok ebbe. - Én egyszer megkaptam, hogy az ének óráim miatt döntött úgy a kisfia, hogy elkezd zeneiskolába is járni délutánonként, amivel nem is lenne nagy baj, de apu képtelen megnézni a meccset, hogyha a kisfia éppen a hegedűvel folytat gyakorolást. Mármint hogy lehetne ez az én hibám? – tárom szét a karjaimat értetlenkedve, végül Flor felé fordulok. - Nálad akadnak ilyen őrült esetek? – kérdezek rá, hiszen az enyhén dilisek mindenhol fellelhetőek.
A gyerekekben még nincs félelemérzet, így sok vakmerő dologba ugranak fejest. Én is ilyen voltam, főleg a szüleim halála után. Nem gondoltam végig, hogy mennyire veszélyes, ha öt évesen egyedül megyek ki az árvaházból a temetőbe a szüleim sírjához. Amikor viszont nőttem a düh, az elkeseredettség és a kényszeres felejteni akarás hajszolt bele veszélyes helyzetekbe. Éveken keresztül nem gondoltam bele, még csak hajlandóságot sem mutattam az irányba, hogy átfutassam előre milyen veszélyes lehet San Juan néhány kisgyereknek, vagy később kamasznak, ha rendszeresen kiszökdösnek bulizni és csavarogni. Csak arra figyeltünk, hogy ne bukjunk le. Nem mondom, hogy halálvágyam volt, de az adrenalin és tánc volt, ami feledtetni tudta velem a helyzetemet. Ez pedig tizenöt-, hat évesen csúcsosodott ki, amikor viharban próbáltunk meg bulizni figyelmen kívül hagyva a vészjelzést, de ott a rendőrök megjelenése kergetett vissza minket az árvaházba. Nem tudom, hogy úsztuk meg, de igazából néhány karcolással mindenki megúszta, és még a kavarodásban, a ránk vigyázó személyeknek sem tűnt fel, hogy kilógtunk, és a rendőröknek sem kerültünk fel a listájára, gondolom rajtunk kívül is volt bőven dolguk. A változás a mostohacsaládomhoz való kerülés után jött, ott már a saját bőrömön tapasztaltam milyen kegyetlenek, veszélyesek és gonoszak tudnak lenni az emberek egymással. A szüleim halála után érzett düh és fájdalom átcsapott mérhetetlen félelembe, ami hónapokra megbénított és soha sem múló nyomokat hagyott rajtam, bár ezekről csak azok tudnak, akik igazán közel állnak hozzám. A lelki terrorra, a fenyegetésekre mindenki máshogy reagál, és mindenkin más nyomokat hagy. Sajnálom Lindát, mert el tudom képzelni, min megy keresztül, és nem értem, hogy a férje miért hagyja magára ilyenkor, mert lehet ő nem tud ellene tenni személyesen, nem tudja megvédeni, de egy olyan ember jelenléte, akiben bízunk, akire lelkileg támaszkodhatunk nagyon sokat tud segíteni. Jules arcát nézve szinte követni tudom a gondolatmenetét, és azt hiszem, tudom, mi jár a fejében. Látom rajta, hogy már nem irigyli ezt az életet, és elégedett azzal, amije van. Talán erre szokták azt mondani, hogy „gazdagok a szegények”. Kevés olyan gazdag van, aki legálisan szerezte a vagyonát, olyan meg még kevesebb, ha egyáltalán létezik olyan, aki ne szerzett volna magának legalább egy ellenséget. Egy normál körülmények között élő személyt nem fenyeget ilyen helyzet, mint most Lindát, és ha egy kicsit jobb helyen lakik az illető, akkor a környezetében sem élnek olyanok, akik a törvény rossz oldalán állnak, és például rendszeresek a bandaháborúk. Tehát biztonságban élhetnek és nyugalomban, ami talán a legfontosabb minden dolognál. - Reméljük a legjobbakat - mosolygok vissza bíztatóan. Amikor helyet foglalok a széken a tűz mellett, kicsit aggódva figyelem Julest, hogy mennyire viselték meg a hallottak. Bár én nem vagyok anya, így nem tudom, mit érezhet pontosan, de nekem is vannak olyanok az életemben, akiért aggódok, és még, ha nincsenek is velem, tudnom kell, hogy jól vannak, hogy élnek, mert ha nem is lehetnek velem, a létezésük tudata megnyugtat. Látom, hogy ellenőrzi a telefonját, és amikor elindul visszafelé, már valamennyivel nyugodtabb az arca. Hangosan most nincs lehetőségem megnyugtatni, de én is előveszem a zsebemből az egyik telefonomat, és írok egy gyors sms-t Julesnak. „Ne aggódj! Manuel biztonságban van.” Néha elég, ha mástól halljuk ezt, legalább is nekem szokott segíteni, bár nem mindegy, hogy ki mondja. Nálam már nem mindegy. A rémtörténeteket egyelőre megúszom, legalább is úgy tűnik. A szülőin történő rémtörténetekbe kezdenek bele, ami talán megindít egy olyan beszélgetést, ami mindenki számára érdekes lesz. Linda fényűző, cukormázasra díszített élete rám és Julesra nem volt olyan hatással, mint az szerette volna, vagy, ahogy a többiekre hatott. A Tonyból kihúzott infókat viszont hétpecsétes titokként kezeljük Julessal, de ahogy felzaklatta, egyelőre jobb, ha terelődik erről a figyelme. Valahogy még is arra számítok, hogy ez előbb-utóbb még elő fog kerülni köztünk, ha majd nem fenyeget minket az, hogy más is meghallja, bár azt már nem hiszem, hogy ez ma fog megtörténni, de talán még ez sem zárható ki teljesen. Az első történet, amit hallok szinte hihetetlennek tűnik a számomra, mert nekem sosem volt semmi bajom a mászással, sőt, kiválóan mászok fel még a mai napig is mindenhova. Én is nevetek egy kicsit a dolgon és a kezembe temetem az arcomat, jelezve: ezt nem hiszem el. Jó, ha a szülő félti a gyerekét, de vannak már kóros esetek, és ez szerintem az. A szülői túlkapások pedig folytatódnak, bár az én élményeimet alapul véve, ennek az „egyedül hazamenni” dolognak lehet már nagyobb a veszélyforrása, mint az előzőnek. Bár nem hiszem, hogy alsósokat engednek haza egyedül egy gettós környéken. Azért annyira csak nem felelőtlen a suli. Jules története az, amin a legjobban meglepődök. - A példás mintaapuka - vigyorodom el, és nincs kedvem belegondolni a dolog árnyoldalaiba. - Lehet, rá kellene venni a gyereket a dobolásra - cukkolom kicsit Julest, csak, hogy még jobban tereljem a figyelmét. A hegedű nem olyan hangos, de egy dobfelszerelés. - Egyébként tehetséges a gyerkőc? - érdeklődök kíváncsian. - Még az egyik kávézóban voltak hasonló esetek, ahol dolgoztam. Egyszer az egyik vendég kiverte a balhét, mert az egyik beugró pincérnő nem tudta, hogy mi a szokásos rendelése, és rá mert kérdezni, hogy akkor mit is hozhat neki pontosan - emlékszek vissza egy esetre, amiből hatalmas balhé lett. - Még az üzletvezetőt is kihívatta az irodából, pedig csak annyit kellett volna kinyögnie, hogy „egy dupla vaníliás cappuccino extra cukorral”. Végül is érthetetlen, hogy miért nem csak gondolatolvasókat alkalmaz - vigyorodom el szélesen. Értem én, hogy törzsvendég, meg hogy mindenhol a kedvét lesik, mert félnek tőle a beosztottjai, meg tudom azt is, hogy a vendég az első és mindig igaza van, de azért a túlkapásoknak is gátat kellene szabni, és nem bátorítani. Minden esetre megoldódott, de utána azért tettünk róla, hogy önszántából válasszon másik törzshelyet, és szerencsére még a főnök sem tudta meg. Bár ez még Washingtonban történt, Lynnel a kapcsolatunk természetére való tekintettel már nem tudom, hogy reagáltam volna le ezt a dolgot.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Azt hiszem miután már a többiek is csatlakoznak eleinte pletykásnak is nevezhető hármasunkhoz, valamennyire magam is nyugodtabb leszek, hogy nem beszélünk erről többet. Noha tekintetem többször is Linda irányába terelődik és szívem szerint úgy mondanék neki valamit, ami kevesebb aggodalmat hozna a mindennapjaiba, mégsem teszem. Úgy gondolom azzal, hogy itt vagyunk, valami hasonlót szeretett volna elérni, így ahelyett, hogy felesleges magyarázkodásokba kezdek, hogy mégis honnan tudok az egészről, inkább arra koncentrálok, hogy az este úgy alakuljon, ahogyan azt elterveztük. Kezdetben ezért is ajánlom fel a mályvacukrot, az események meg követik egymást, így amíg a többiek – meg néha köztük én is – azzal vagyunk elfoglalva, hogy tető alá hozzuk a sátorozáshoz nélkülözhetetlen tábortűz köré ülést, néha megengedek magamnak egy lopott pillantást, hogy a telefonomra is felügyeljek, hátha egy üzenetről vagy egy hívásról lemaradtam. Szerencsére nem így történt, de azért nehezen rakom félre aggodalmamat most, hogy én itt vagyok, Manuel pedig otthon a vigyázójával. És bár szívem szerint küldenék nekik egy üzenetet, nem szeretném magamra meg az elkószáló gondolataimra felhívni a figyelmét, így ehelyett Lindának segítek a székek kihozásában, melyet követően mindenki kényelembe helyezheti magát, de miután készen leszünk, ismételten a zsebemben meglapuló készülékhez nyúlok, melynek kijelzője felett egy kis zöld jelzőfény villog és bármennyire nem szeretnék, még a megnyitás előtt kombinálni kezdek, de csak Flor nyugtató üzenetét kapom helyette. Elmosolyodok és igen, sokat segít, hogy ezt leírta, így amikor elhelyezkedek mellette, egy köszönömöt mondok neki halkan és csak ezután fordulok a többiek felé, hogy az este folytatását megillető ötleteket hallgassam meg. A rémtörténet mesélés nem jön be senkinek, ennek ellenére az elég szélsőséges munkahelyi esetek mindenki figyelmét felkeltik, így bele is kezdünk Marievel a mesélésbe, hogy felelevenítsük a legrosszabbakat. Szeretem a munkámat, mert a gyerekek mindig valami pluszt hoznak az életembe. Az ártatlan elképzelésükkel a világról, a folyamatos játékosságukkal és azzal, hogy egyáltalán nincs meg bennük a felnőttekre hajlamos rosszakarat, mindig jobbá teszik a napomat. Igazán közel állnak a szívemhez és amióta nem csak tanárként, de osztályfőnökként is kipróbálhattam magamat, ez még inkább a szívügyemmé vált. De mindezek a jó dolgok mellett mégis azt hinné az ember lánya, hogy pont ők lesznek azok, akik később megnehezítik a dolgot, de ez közel sincs így. A szülők rosszabbak mindegyiknél. És bár valahol érthető, hogy aggódnak a gyerekeikért és bűnbakot keresnek, ha éppen xy nem viselkedett túlságosan jól vagy elkószált az épületből, de az érem másik oldalán lenni ebben a helyzetben nem túl szerencsés. A szülőikhez igyekeztem mindig is úgy állni, hogy tanár és szülő is vagyok egyben, így amikor egy probléma felmerült, eszerint mérlegeltem a válaszomat. Nem akartam magunknak haragosokat, hiszen belőlük minden apró problémakor kijárt bőven, de olykor nehéznek bizonyult, hogy megtaláljuk az arany középutat, vagyis másnéven a megfelelő választ. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az elmesélt történetek, meg valahol a velük együtt járó abszurd visszhang. Meglehet, most jókat nevetünk ezen és szórakozottan tekintünk vissza a múltban történtekre, de ott élesben azért nem tehettünk volna ugyanezt. Tanárként képen nevetni egy szülőt, amikor problémába ütközik? Nem nagy profizmusra vall. De azért így titokban megtehetjük, azzal talán senkinek sem árthatunk. Fordított esetben szerintem ők is megteszik. - Ugye? Én is így gondoltam. – égnek emelem szórakozottan a tekintetemet. – Nagyon, de amint látod eléggé korlátozva van így. – fintorodok el mellé, de most, hogy ne csak a mi szerencsétlenségünkről halljunk, ezért a korábban feltett kérdést most Flor felé szegezem, habár más köntösbe csomagolva azt, hátha ő vele is történtek ilyen dolgok. Nem is kell csalódnom, mert egy kávézóban történő esetről számol be és őszintén jó még többet megtudni Florról. - Istenem, hogy ez mekkora marha! – szólal fel Molly a történet hatására és én is egyetértően bólogatok egyet. - Mármint tényleg nem lett volna egyszerűbb válaszolni a kérdésre? Persze, valójában könnyebb mindenbe a kötözködést keresni a békesség helyett. – veszek egy nagy sóhajt, és most Marie sem marad ki abból, hogy véleményt nyilvánítson ezzel kapcsolatban. - Én a helyében a fejére öntöttem volna az egészet. – duzzog egy sort mérgelődve, amit persze ki is nézek belőle. – Nem az első eset lett volna. A legutóbbi félresikerült randim is így alakult, csak ott éppenséggel nem a rendelésemet rontották el, hanem az estémet. – von vállat, és úgy látszik, hogy most erre is kifogunk térni, de ha így lesz, akkor tőlem sok mindent nem tudhatnak meg. Mikor voltam utoljára randin? Öhm…kiszámolni is bűntény lenne!
Én más körülmények közül jöttem, mint az itteniek, és még annak ellenére is így gondolom, ami most kiderült Lindáról. Engem már járt át úgy a félelem, hogy teljesen leblokkoltam, és még nem is a pánikrohamokra gondolok, az már egy másik szint. Lehet nagy szám, megtanulhattam a legjobb önvédelmi stratégiák, és boldogulhatok akármennyire jól egyedül, egy erőben, vagy régebben egy gettó negyedben az utcán. Az utolsó néhány alkalom nagyon jó lecke volt, hogy a saját démonjaim elől nem tudok elbújni, és éles helyzetben úgy veszik át fölöttem az irányítást, mint ahogy egy tornádó tesz arrébb egy letépett falevelet. A számomra legeslegfontosabbak hozzám hasonló sérülésekkel kínlódnak, így amellett, hogy félek, hogy nekik bajuk lesz, mindig aggódok, hogy mi lesz velük, ha nekem történik valami bajom. Hogy Ők, hogy fogják feldolgozni az én sérüléseimet, vagy az elvesztésemet. És akármennyire is akarok segíteni neki, mindig én vagyok az, aki hátráltatja őket, és akit nyugtatni kell, hogy „nem lesz semmi baj”. Bármennyire is vakon bízok bennük, hallanom kell Tőlük, hogy minden rendben lesz, még akkor is, ha tudom, hogy nem így gondolják, ha tudom, hogy hazudnak. Ezt, ha tőlük hallom, elhiszem, és nem vonom kétségbe a szavaikat, még akkor sem, ha hamis illúziókba ringatjuk magunkat. Manuel valószínűleg jól van, de biztos nem lehetek benne, tehát mondhatni, én is hamis illúzióba ringatom Julest, de Manhattanben, egy viszonylag jó környéken elég kicsit a valószínűsége, hogy bármi baja lenne. Ráadásul ketten vannak, és még, ha a bébiszitter is félig gyerek még, gondolom az ő szülei nincsenek messze, tehát szükség esetén kéznél lesznek. Meg vannak szomszédok is, akik biztos segítenek szükség esetén nekik, és mi sem vagyunk túl messze. A nyugtatásom úgy látszik, azért bejön, mert megköszöni, amikor elhelyezkedik mellettem. Csak bíztatóan elmosolyodok, hogy érezze, bármikor számíthat rám, és örülök, hogy segíthettem. Én furán állok a szülő-gyerek témához, mert a fejemben néha valami álomképszerű fantázia van, hogy milyen, ha az igazi szüleink nevelnek minket. Nekem igaz nagyon kevés emlékem van az igazi anyukámról, és arról a férfiról, akit apának hívok a mai napig is, de mindegyik nagyon vidám és pozitív. A nevelő szüleimről viszont már egy pozitív sem jut eszembe. Tíot nem tudom apának szólítani, mert tudom, hogy elveszítette a kislányát, és nem akarok fájdalmat okozni neki, de ő sem szólít a lányának, mert az nekem sem biztos, hogy jót tenne, és neki sem. A biológiai apám pedig… inkább hagyjuk, de amennyit Bentől megtudtam róla, valahol ott lehet, mint ahol ennek a hegedűs kisfiúnak az apja van, bár lehet, hogy ő még ettől is rosszabb. Erről leginkább Ben tudna mesélni, én minden esetre egyelőre nem akarok vele megismerkedni. - És nem lehetne az ilyen gyerekeknek valamilyen délutáni szakkört indítani, ahol tudnak gyakorolni? Akár felügyelettel, ha nagyobbak, ha nagyobbak akkor meg akár a nélkül? - érdeklődök, mert kár veszni hagyni az ilyen tehetségeket, csak mert idióta a felmenője. Persze kisalsósokat nem feltétlen okos dolog felügyelet nélkül hagyni, de egy felügyelőtanár biztos akadna, és lehet még az sem szükséges, hogy tudjon zenélni, szerintem elég, ha tud rájuk vigyázni. Az én történetem is felháborodást kelt, és szerencsére velem értenek egyet. Csak mosolyogva hallgatom a véleményeket, és a jobbnál jobb ötleteket, hogy mit kellett volna csinálni a vendéggel. - Ha valakinek mindenhol mindenki a kívánságát lesi, és már úgy be vannak idomítva, hogy mindenki tudja, mikor mit fogsz kérni, akkor számáraa ez természetes. Valami nagyon jól menő cégnél volt felső vezető - vázolom, hogy miért alakulhatott ki az a helyzet. - Diákmunkán ezért nem szoktak ilyen vagányok lenni a beosztottak, főleg, ha még új is az illető - magyarázom, hogy miért nem landolt a rendelés a vendégen. - Miért mi történt? - kérdezek rá, abban bízva, hogy elterelődik rólam a figyelem. Bár egy esetleges visszakérdezésénél nem lenne nagyon mit mondanom, bár randim az volt, de arra még visszagondolni sem akarok, nem hogy elmesélni. Az előző meg már szinte történelemnek számít, hiszen az előző barátommal sokáig együtt voltam, és bár randiztunk akkor is, amikor már össze voltunk költözve, az azért más volt. Ráadásul nem is szerencsés, ha csak úgy idegenekkel találkozgatok. Egyébként meg Ryan el is tiltott, de ezt valahogy nem esik nehezemre teljesíteni. Így legalább van egy nagyon jó indokom, hogy miért nem akarok valakivel találkozni. Bár még azt nem álmodtam meg, hogy élesben hogyan is hivatkozhatnék Rynare, ha nem akarom elárulni a kapcsolatunk valódi természetét. Julest elnézve viszont azt hiszem, mind a ketten szeretnénk ebben a témában csak a hallgatóság sorait erősíteni.
I don't care what people think of me. At least mosquitoes find me attractive
Ahogyan felmérem az este menetét, kezdek egyfajta bűntudatszerűséget érezni, hogy ebbe belerángattam Flort és közöttük magamat is. Nem olyan régóta ismerjük egymást, de azalatt az idő alatt egészen jókat beszélgetünk és bevallom, jól esik néha valakivel elmerülni a hétköznapi problémákba és barátokra szert tenni egy számomra idegen városban. Nem mintha Baltimoreban ötös-hatos csoportba verődtünk volna és úgy forgattuk fel a város nyugalmát, de akadt egy-két személy, aki már egészen fiatal korom óta az életem része volt és sokszor megesett, hogy egy hosszú nap után egyikünk átment a másikhoz és egy bor társaságában beszélgettünk vagy néztünk meg egy filmet, hogy kikapcsolódjunk. Ennek az estének is valahol egy ilyen érzéssel kellene hatalmába kerítenie, mégis amit a megtudott információk miatt tapasztalok, az közel sem nevezhető hasonlónak a már korábban megéltekhez. Nehezen is megy, hogy félretegyem őket, mindenesetre megpróbálkozom nem abba az irányba terelni a gondolataimat és ebben Flor üzenete is bőven rásegít. Nem a szokványos sátorozást kaptuk, de ha Lindát vesszük alapul, valahol mélyen belül akár fel is készülhettem volna egy ilyen csavarra az este menetében. Ő nem a mi egyszerű életünket élte és bár ennek eddig csak a szépségét és felszínét láthattuk, most kiderült, hogy megvannak a maga hátulütői, amik miatt egyáltalán nem kívánom magamnak ugyanezt az életmódot. Mindezek ellenére sikerül a tábortűz meggyújtása is, ahogyan az sem okoz gondot, hogy körülötte foglaljunk helyet és belekezdjünk a nosztalgikus élmények felidézésébe, ami merőben különbözik a szokásos rémtörténetektől, de valami hasonlóságot mégis hoz a megszokott felállással szemben. Miután kivesézzük a gyerekkel és a szülőkkel kapcsolatos problémákat, nekem is rá kell jönnöm, hogy túl sok elviselhetetlen személlyel akadtam össze ittlétem során. Habár Baltimoret sem kell félteni ebből a szempontból, de ott jobban elvegyülnek vagy magam sem tudom. Az is lehet, hogy nem az első teendőjüknek érzik azt, hogy belekössenek a másikba, itt viszont úgy látszik előszeretettel alkalmazzák ezt még a legapróbb problémánál is. Flor kérdése felkelti érdeklődésemet és egy másodpercre felé fordítom tekintetemet, hogy ezek után illessem őt válasszal. - Gondoltunk rá, de már annyi programot bezsúfoltak a gyerekeknek és a legtöbbet a sportközösség viszi el. Időben és anyagilag is egyaránt. – teszem hozzá észrevételemet és itt már Linda is közbeszól. - Az edző puszipajtásnak bizonyul az igazgatóval és ezért van ez, hogy a sporteseményekre egyből ők kapják a kisbuszt vagy amire csak szükségük van, a többi szakkor meg eltörpül az egész mellett. Persze, vissza is jön a bevétel, de csak akkor, ha a csapat nyer, márpedig a felsősök csapata legtöbbször szívás. – fintorodik el, amiben azért én is egyetértek vele. - És nem is a gyerekeké, hanem a tanári csapat. – vetem oda hozzá a saját véleményemet, mert bármennyire is nagy elszántsággal rendelkeznek, általában ők azok akik alulmaradnak a fiatalabbak szemben. - Próbáltuk már kitenni őket és leállítani a bohóckodásukat, de hát az igazgató elfogult, hiszen ő is benne van. – szólal meg Linda a mályvacukor sütögetése közben. - Tegyük ki akkor az igazgatót. – teszi hozzá Molly, mielőtt Marie már egy más témával hozakodik elő, ami közben leginkább lapítok, hiszen valahogy nem nagyon tudnék mit hozzáfűzni. A visszafogott sztorim pedig senkit sem érdekelne, mindenesetre kíváncsian hallgatom végig Marie mesélését, hogy egy pasi mekkora is egy szemétláda volt, de legalább ez szórakoztatónak bizonyul és némiképp sikerül is elengedni az egész előbbi témát, egészen addig, amíg váratlan vendégünk nem akad Linda férje személyében. - Elnézést hölgyek a zavarosért, de elrabolhatom a feleségem egy percre? – érdeklődik, én pedig igazából nem tudom mire vélni ezt, ahogyan a többiek sem, mégsem ellenkezik egyikünk sem. Próbálnék valami témát felhozni, hogy legalább addig elüssük az időt, amíg a háttérben a beszélgetés zajlik, de mielőtt megtehetném, Linda vissza is ér, a férje pedig még odaint és sietősen távozik. - Minden rendben? – érdeklődök a többiek helyett is, ő pedig bólint egyet. - Csak közbejött valami és ma este el kell utaznunk. Ne haragudjatok, hogy ilyen irányba fordult az este, de én sem számítottam erre. Mindenesetre máskor bepótolhatjuk. – próbál kedvesnek tűnni, de látszik rajta mennyire feszélyezi ez az egész, mellette pedig idegesnek is hat, ezért többet nem kérdezek, egyszerűen csak segítünk neki nagyjából elpakolni, habár közli, hogy nyugodtan hagyhatjuk is, majd ha visszaérnek, elpakolnak. Fél óra múlva pedig már a kocsiban ülve és hazafelé tartva teszem fel csak a kérdésemet Flornak, hiszen az nem lehet, hogy csak én találom ezt furának. - Gondolod köze van ahhoz az egésznek ahhoz, amit Tony mesélt? – érdeklődök enyhén aggódva, de még mindig zavartságtól telve az este alakulása miatt. Habár ahogyan azt már korábban is megtanulhattuk: ez nem egy átlagos sátorozás.
A sport egészséges, de a legritkább esetben lehet azt hallani, hogy a versenysportolók azok. Ráadásul, aki ennyire benne van a mindennapi edzésekben, a versenyek világában, azoknak az esetek nagy többségében nincs idejük tanulni, és a tanári kar és a szülők bármennyire is igyekeznek, hogy a többi tárgyból is kivallóak legyenek, a gyerekek többsége valamilyen „alternatív” megoldáshoz fog nyúlni, mint például ahhoz, hogy mással íratják meg a beadandóikat. Amerika nagy, és így, rengetegen is laknak itt, ezért nagyobb számban fordulnak itt elő olyanok, akiknek zseni agya van, és például az egészségügyben vagy más területen kiemelkedő teljesítményre képesek, de a legtöbb gyerek, ha felnő, nem ér el ilyen kiemelkedő sikert a sporton kívül máshol is. A legtöbben „csak” sportolók lesznek, akiknek a teljes életét, a jövőjüket a tizennyolc és a - spotágtól függően - harmincöt-hat éves korukig kell megalapozniuk úgy, hogy a családjukat is el tudják tartani, amiért a legtöbb esetben az egészségüket is feláldozzák, hogy tartani tudják a szinte már embertelen iramot, amit velük szemben állítanak. A legrosszabb, hogy valóban rengeteg pénz van az élsportban, de egy felelősségteljes iskolában nem csak és kizárólagos módon ezt kellene erőltetni, főleg nem úgy, hogy a többi tehetséget meg elnyomják. Hallgatom, hogy az itteni tanárok is mennyire nem értenek ezzel egyet, és eléggé elkeserít a helyzet. - És nem lehetne valamilyen támogatást szerezni ehhez? Tudom, hogy itt még „csak” általános iskoláról van szó, de talán vannak olyan középiskolák, akik tudnának biztosítani gyakorlási lehetőséget, ha esélyük van arra, hogy a legnagyobb tehetségek majd oda kerüljenek hozzájuk - érdeklődök egyéb lehetőségek iránt. Az USÁ-nak talán az az egyik előnye, hogy itt nem akarják a tehetségeket elnyomni, és egy operaénekest nem arról akarnak megítélni, hogy milyen agysebész. A tehetségeket támogatják, már ha tudomást szereznek róluk. Arra pedig nem kívánok reagálni, hogy azok nem kapnak semmit, akikből a pénzt szerzik. Molly megjegyzésén csak elmosolyodok, mert biztos, hogy nem ennyire egyszerű, ha az lenne, már biztosan meglépték volna, bár ki tudja. A szerelmi élet úgy tűnik itt sem mindenkinek a legjobban alakul, és most, ezek alapján, lehet nem is bánom, hogy mostanában nem talált meg, bár néha vágyom rá, de éppen elég zavaros az életem e nélkül is. Ryan pedig, ha bár nem járunk és nincs is köztünk semmi romantikus szál, bőven elegendő férfinek bizonyul az életemben, legalább most így gondolom. Nagyon szeretem, de most nem érzem magam késznek, hogy két férfi között egyensúlyozzak úgy, hogy ne akarjanak egymás torkának ugrani. Mert mi van, ha a szerelmem el akarna vinni egy romantikus hétvégére valahova, de Ryanből kitörne, az egyébként tök jogos, védelmező szerep és nem engedne sehova? Erre még nem érzem késznek magam. De arra sem, hogy meggyőzzek egy férfit, hogy Ryannel nincs köztünk semmi, még akkor sem, ha néha egymásnál alszunk, mert bármennyire is tudom, hogy otthon teljes biztonságban vagyok, azért még mindig sokkal nyugodtabb vagyok, ha ő a közelben van. A témát Linda férje zavarja meg, és a kérdésére csak szélesen elmosolyodom, de mivel senkinek sem akaródzik válaszolni, így én reagálok rá. - Csak nyugodtan - mosolygok tovább, hiszen mi kifogásunk lehetne ez ellen. Amíg a vendéglátónk távol van, mi amolyan, tessék-lássék beszélgetést folytatunk, hogy senki se maradjon le semmiről. Nekem pedig lehetőségem nyílik közben feltűnés nélkül megfigyelni a háttérben beszélgető párt. A testtartásuk eléggé árulkodó, és nem éppen arról tesz tanúbizonyságot, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. - Semmi baj, ez bármikor bárkivel előfordulhat - mosolygok Lindára kedvesen, hogy ne érezze magát rosszul magát, amiért haza kell küldenie minket. A szívem mélyén viszont érzem, hogy az ok nem olyan hétköznapi, mint a többiek gondolják. De Lindának nem kell tudnia, hogy én, vagy akár Jules, többet tud, mint szerinte kellene. A házigazda tiltakozása ellenére viszont azért, ha nem is teljesen, de valamennyire összerámoljuk a dolgokat, hogy nekik jóformán, csak a helyére kelljen tenni a dolgokat, a székeket viszont visszavisszük oda, ahonnan kihoztuk. Megköszönjük a vendéglátást, elköszönünk, és mindenki elindul a hazafelé, vagy ahova gondolják. A kocsiban ülve viszont én egy kicsit fellélegzek, hogy vége, mert sokkal nyugodtabb vagyok az újabb, potenciális veszélyforrástól távolodva. Jules pedig felteszi a kérdést a viharos távozásunk okára vonatkozóan, de én nem tudok egyből válaszolni rá. Egy ideig csak méregetem az arcát, hogy el tudjam dönteni, mit szeretne hallani, az igazat, vagy egy kegyes hazugságot, amitől ma nyugodtan fog aludni. - Szerintem köze lehet hozzá, de azért biztos nem lehetek benne, hiszen sok egyéb tényező is lehet - mosolygok rá kedvesen, végül elárulva mit is gondolok. Én nem zárom ki ennek a lehetőségét, és nagyon nagy esélyét látom ennek, de persze van esély arra is, hogy nem erről van szó. - De mit szólnál, ha beugranánk egy boltba, vennénk valami nasit meg egy kis alkoholt, és mondjuk, nálatok folytatnánk az estét? - érdeklődök kedvesen. Mára kimenőt kaptam (könyörögtem ki) a „börtönőrömtől”, így, ha megírom neki, hogy az estét Jules lakásában folytatnánk ketten, és a kisfiával, nem hiszem, hogy gond lenne. És talán, ha Jules ezek után otthon lehet a kisfia mellett, jobban el tudja magát engedni. De persze azt is megértem, ha neki mára elég volt a mai este. Ő ezekhez nincs hozzászokva, ami szerintem nagyon jó dolog.
Kezdőlap
