Van egy halvány bűntudatom, amiért nem hívtam meg Lynt erre a bálra. Vagy inkább csak hiányzik, hogy itt legyen? Az utóbbi időben kezdünk megint közel kerülni egymáshoz, akárhogy védekezünk ellene, egyre jobban hozzászokom a jelenlétéhez, és a gondolathoz, hogy ebből akár tényleg lehet még valami, így öt év után is, mikor már annyiszor feladtuk a reményt. Nem tudom, most mi más, mint eddig. Talán csak őszintébbek voltunk egymáshoz.
Tényleg hiányozna? Furcsa érzés, és nem is vallanám be szívesen, ha így lenne. Inkább kiegyezek magammal, hogy ez csak egy átsuhanó, kóbor gondolat volt, mindenkinek lehetnek olykor gyenge pillanatai.
A tekintetem végigpásztázza a vendégeket. A partnereink és ügyfeleink krémje-java itt rontja a levegőt ma este. A GM minden évben megszervezi ezt a jótékonysági partit, aminek a bevételét idén a rákos és szívbeteg gyermekeknek adományozzák. Szép gesztus. Legalább ennyi jót el lehet mondani a cégről. Nem tudom, Lyn tudja-e, hogy ma van, az időpontja azért nem állandó, csak az április. Volt is kettő, amint együtt voltunk jelen, de ezek már elég régi emlékek, és már jó ideje nem dolgozik a Generalnál. Miért is tudna róla. A régi munkatársakkal tudtommal már nem tartja a kapcsolatot, meg amúgy is, ha tartaná se tudnának róla, hogy mostanában megint randizgatunk.
Legalábbis nagyon remélem.
Én is ugyanezen ok miatt nem említettem neki a bált. Nem akarnám, hogy mindenki rólunk kezdjen pletykálni, a GM mégis csak a munkahelyem. És bár ez eddig sem zavart, most nem vagyok benne biztos, hogy a kapcsolatunk előnyére válna.
Nem hoztam hát magammal senkit, de a megjelenésem vezetőként kötelező jellegű. Lehet, csak én aggódom túl ezt az egészet, és nem kellene ezen járatnom az agyam, de ismerem Lynt, fel tudná fújni az ügyet. És az is igaz, hogy nem szóltam neki, vagyis sunnyogok. Csak tudnám, miért.
Előveszem a telefonom, a híváslista üres. Megnézem az üzeneteket. Ott is csak néhány kelekótya ügyfél nem érti meg, hogy ilyenkor már akkor sem válaszolok, ha woodoo babát faragnak belőlem. Még az hiányzik, hogy majd itt találjanak be.
Ahogy elteszem, és újra a vendégekre vándorol a tekintetem, ki is szúrok egy túlontúl ismerős arcot, aki kivételesen kellemes meglepetés ma este. El is indulok felé, és közben leakasztok az egyik tálcáról egy pohár rosét, hogy a kezébe nyomjam.
- Nocsak, kit látnak szemeim – küldök felé egy mosolyt, ahogy elé toppanok. – A bejáratnál nem mondták, hogy tilos pohár nélkül lézengeni?
Syl férje a VIP ügyfeleimhez tartozik, de valahogy kiment a fejemből, hogy ő is itt lesz ma este. Apropó a férje…
- Roger merre van? – bátorkodom feltenni ezt a kérdést, hiszen épp egyedül ácsorog, és mintha egy kis bizonytalanságot látnék rajta. Nem is találkoztam még vele nem orvosi közegben, de el kell ismernem, hogy ez a ruha mutatósabb rajta, mint a szokásos kórházi viselet.
- Jobban teszi, ha hamar visszajön, mert a végén még lecsap valaki a kezéről – viccelődöm, nem is sejtve, hogy milyen témába nyúlok bele. – Jól vagy? – nézek a szemébe, és komolyan érdeklődöm. Rég láttuk egymást, azt hiszem még februárban, mikor kis túlzással rátörtem a rendelő ajtaját, mert a frászt hozta rám a szilveszter előtti időszak.

- Nem is rossz ötlet. Majd továbbítom a HR-nek a javaslatot – adom át neki a poharat, és közben – remélem, nem veszi rossz néven –, de muszáj végigpillantanom rajta, annyira szokatlan, hogy nem az orvosi szerelésben látom. Mintha egy teljesen másik nővel állnék szemben.
- Nagyon csinos vagy. A szemeim még nem dolgozták fel, hogy nem egyenruhában látnak, de dolgozom az ügyön – teszek hozzá mégis egy kis magyarázatot, mielőtt megsérteném véletlenül. Szerintem másban még nem is láttam soha. Roger csak egy éve tartozik a VIP ügyfeleim közé, így korábban még nem járhattak a bálon.
- Ezek a férfiak már csak ilyenek – mosolyodom el a mondatán, amit Rogerhez fűz hozzá, valahogy úgy érzem, hogy közben rám is gondolt ezzel. És igen, a folytatáson halkan el is nevetem magam.
- Kérdezhetsz, de azt nem garantálom, hogy olyan formában kapod meg a választ, mint mikor én megyek hozzád – szelídül egy kicsit szemtelen mosollyá az előbbi jó kedvem. – Ma este próbálj meg te is kikapcsolni, mielőtt még az egész bálterem kórlapját megszerkeszted fejben. – És még a férfiak fejében jár mindig csak a munka!
Épp hogy ezt kimondom, meg is zizzen a telefonom a zsebemben, és reflexből odanyúlok. Ám mikor meglátom, kitől érkezett üzenet, kicsit bele is sápadok. Jesszus. Micsoda időzítés. De ez biztosan Murphy, tudhattam volna, így jár, aki sunnyog. Vagy Lyn transzcendens képességei csiszolódtak tökélyre az évek alatt, ha így ráérzett a dologra.
- Öm, ne haragudj, véletlenül sem dolgozom – szögezem le gyorsan Syl felé, mielőtt még félreértené a helyzetet, és kikapná a kezemből a telefont. – Csak néhány vendéget nekem kell koordinálni – mondom ki az első indokot, ami eszembe jut, bár ha jobban belegondolok, ez igazából én se tudom, hogy mit jelent.
Te jó ég, mit írjak vissza?
- De ura vagyok a helyzetnek, csak egy pillanat. – Bepötyögöm azt a pár szót, és vissza is süllyesztem a zsebembe a telefont.
- Gyakran mozdultok ki Rogerrel? – Talán onnan jut eszembe a kérdés, hogy egy kicsit elhagyatottnak látom, de amúgy sem tudok sokat róluk, hiába vagyok mindkettőjükkel jóban, erről valahogy egyikük sem beszél. Nyilván nem azt várom, hogy velem tárgyalják ki a magánéletüket, sőt. Ennek kifejezetten örülök, hogy nem így van, volt már olyan kollégám, akitől egész nap ezt hallgattam, de ez furcsa, hogy soha egyetlen apró megjegyzés sem érkezik magától. Csak ha külön rákérdezek.
- Jut eszembe, ha azt kérném tőled, persze szigorúan csak elméletben, hogy mondj egy olyan helyet, amivel egy nőt azonnal le lehet venni a lábáról, mit javasolnál?  – kérdem sejtelmes mosollyal, mert hát ebben neki szakavatottabbnak kell lennie nálam. Erre az infóra pedig a közeljövőben, úgy saccolom, több szempontból is szükségem lesz.
- Na és Párizs? Tényleg, végül elutaztatok? – Én végül nem hoztam fel Rogernek, annyira a lelkemre kötötte, hogy ne tegyem, majd ő kézbe veszi a dolgokat. Kíváncsi vagyok, hogy mi lett ezzel a témával. Annyira lelkesen beszélt róla a múltkor.

- Nem látszik első ránézésre a változás? – mosolygok rá, mert a megjegyzésem félig ugyan komolytalanságba hajlik, de egyébként tényleg jobban érzem magam, mint ahogyan nekivágtam ennek az idei évnek. És ebben azért biztosan vastagon benne van Marilyn is, nincsenek viták, nincs önmarcangolás, nincs munkába temetkezés. – Ha a doktornő nincs is itt ma este, azért üzenem neki, hogy minden parancsot betartottam – és erre már ki is szélesedik a mosolyom. – Még elutazni is sikerült, igaz, egyelőre csak a munkával egybekötve, de így is nagyon megérte az a néhány nap.
És végszóra meg is zizzen a telefonom, én pedig reflexszerűen előhúzom, pedig talán jobban jártam volna, ha nem teszem. Marilyn. Az arcomon ülő mosoly egy kicsit lejjebb is olvad, és egy kis gondterheltség suhan át rajtam, nem a személyének szól, hanem sokkal inkább a szituációnak és az időzítésnek. Egész nap nem mertem ráírni, nehogy valami programajánlata legyen mára, és hazudnom kelljen, és mostanra már-már kezdtem magam beleélni, hogy nekem is lehet ekkora mázlim, hogy legalább ez összejött. De nem. Ráadásul Rosie is épp ma kempingezik valakinél…
A gondolataim egészen mély szurdokba tévelyednek vagy tíz-tizenöt másodperc erejéig, de a tárgyalások során már volt alkalmam begyakorolni a kettős figyelmet, mondjuk különösen profi sosem voltam benne, de így Syl mondatát sem veszítem el teljesen.  
- …jut? – emelem vissza rá a tekintetem, miután érzékelem, hogy elhallgatott. – Nos, igen. De láttam, Roger is elég szép összeggel beszállt, szóval mi igazából csak alkalmat teremtünk a segítségnyújtásra, annak jár igazán köszönet, aki él is vele.
Most nem annyira tudom, hogy mit tegyek, mert innentől kezdve nem bírom kiverni a fejemből Lynt, és hogy nagyon nem lenne szabad rájönnie, hol is vagyok valójában. Másrészt viszont még nagyon korai, hogy lelépjek, és Syllel is régen találkoztam már ahhoz, hogy csak két mondatot beszéljünk.
De ha rájön, abból nagyon nagy gubanc lesz. Lényegében, ha nem jön rá, hanem elmondom, abból is. Szóval ez a része most már teljesen mindegy, a legjobb, ha megpróbálok valahogy időt nyerni, és ha vége, majd egyenesen hozzá indulok.
- Nem tartasz fel, épp csak… - lendítem meg a mobilom a kezemben – akad néha egy kis koordinációs feladat, vagyis, néha rá kell pillantanom, de nagyon reménykedem benne, hogy több dolgom már nem lesz mára.
Rákérdezek Rogerre, mert elsőre nem világos a szituáció, hogy merre tűnt el, és lényegében azt sem tudom, mennyire lenne féltékeny, ha együtt látna a feleségével. Na meg, valahogy elő is kell vezetnem a kérdést, ami a fejemben jár.
- És csak a betegeidet győzködöd az egészséges életmód előnyeiről, a férjedet nem? – hunyorítok rá egy kissé, mert ez egy picit furcsa. Kíváncsian hallgatom az ötleteit, ilyesmiben szeretek a nőktől tippeket gyűjteni, elvégre egy anya és két húg mellett nőttem fel. Az ő kérdésére viszont csak elmosolyodom, de talán már ezzel válaszoltam is.
- Ki tudja. Még nem tudom, mi lesz belőle. – Nem is értem, miért mondom ezt. Még nem szoktam meg, hogy beszélek róla. Mintha valami különösen nagy tétje lenne, hogy kimondjuk, hogy újra együtt vagyunk. Mintha magunk is félnénk tőle. Vagy csak a munkahelyi közeg teszi? A megszokás, hogy ha rákérdeznek Lynre, akkor kapásból letagadom, hogy… nagyjából mindent. Sokáig úgy gondoltam, hogy ez feltétlenül szükséges, hogy még csak gyanúba se keveredhessek Rose ügyében. Aztán mégis bevallottam, hogy tartjuk a kapcsolatot, hiszen máshogy nem tudta volna behozni a céghez alkalomadtán, az én felügyeletem alá. Bár igazából azon is csodálkozom, hogy még egyetlen pletykát sem hallottam vissza, hogy mi van, ha enyém a gyerek? Most pedig… itt állnánk a kapujában, hogy végre nevet adjunk annak, ami köztünk zajlik, és bizonytalanok vagyunk. Inkább hátrébb lépünk egyet. Inkább átgondoljuk még párszor. Inkább kipuhatoljuk előbb, hogy képesek vagyunk-e apránként újra hozzászokni.
Pedig mostanra már azért akár bizakodóak is lehetnénk.
A pillantásom egyszerre mosolygós, de azért ezen gondolatok hatására a bennem járó aggodalomból is átszüremlik egy egészen halovány, ahogy ránézek. Észre is veszem, és világos, hogy itt az idő a kizökkentésre.
- Egy tízes skálán, Roger vajon mennyire válogatott kegyetlenséggel végezne ki, ha most megkérdezném, hogy van-e kedved táncolni? – teszem fel a kérdést, és mielőtt a tánctérre sétálnánk, még megnézem egyszer a telefonom, majd zsebre rakom, és ha Syl rábólintott, nem habozok megtáncoltatni.
- Pedig mikor meséltél róla, nem úgy hangzott, hogy ráérős projekt – faggatom tovább erről a francia útról, tulajdonképpen tényleg nem értem, hogy miért nem mennek, ha ennyire vágyik Párizsba. Pár nap szabadságom azért még nekem is van, ha ügyesen intézkedek.
- A miénk jól sikerült – és itt újabb hibát vétek: az emlék hatására automatikusan többes számban fogalmazok, egyelőre fel sem tűnik. – Végül Washingtonban volt a szervizkonferencia, de remek pár nap volt. – Leszámítva, hogy Lyn megtalálta az orvosi papírjaimat, és a kiváltott tablettákra is ráakadt, egészen idillien telt minden.

- Remélem, fiatalodtam is néhány évet abból a harmincötből – kacsintok rá szemtelenül, még a korábbi szituációra reagálva, mikor megkértem, hogy saccolja meg a korom. Majdnem lefordultam a székről, mikor majdnem tízzel többet mondott.
Az arcomon bujkáló mosoly ül, miközben a szavait hallgatom. Szeretek utazni, de ez a veszély azért egyelőre nem fenyeget. Maximum, ha a wandelberges húzásom miatt eltávolítanak a mostani pozíciómról, és kineveznek területi képviselőnek. Na, akkor aztán utazhatnék kedvemre.
- Na igen… - Az kétségtelen, hogy a HR-nek elég sok munkája volt ezzel a bállal, nem is nagyon lehetett őket megközelíteni néhány hétig, és azt gyanítom, még három héttel utána se nagyon csinálnak majd semmi mást, ami amúgy elég bosszantó. Szép dolog ez a kezdeményezés, de a nyitott pozíciókat nem fogja feltölteni, az emberekre meg szükségem lenne. De most nyilván nem erre kellene gondolnom nekem sem, hanem… hanem? Élvezni egy kicsit? Na persze, miután Lyn csatabárdja éppen itt leng a fejem felett, mint Damoklész kardja. Attól hogy eltettem a telefont, nem jelenti azt, hogy a gondolataimból is sikerült kiforgatni a témát.
- Ebben van valami. – Halvány mosollyal hallgatom, ahogy Rogerről beszél. Vajon én sem hallgattam sosem Lynre, csak azért, mert ő volt a párom? Lehet, ezt meg is kérdezem tőle egyszer. – Azért nekem sikerült rábeszélnem a Chevrolet-re – hajolok közelebb hozzá, hogy szinte a fülébe súgjam, persze, nem titkos ez, és csak viccelődöm vele.
A randis megjegyzésére elnevetem magam, nem udvariasságból, hanem tényleg.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jó randiguru vagy. De ha ezt korábban mondod… - a mosolyom még mindig széles. Nem zavar, hogy Syl tudja, hogy együtt vagyok valakivel. Ő végül is nem a céghez tartozik. Neki talán többet is elárulnék, de nem hinném, hogy éppen az én magánéletemben akarna turkálni. Viszont abban is van valami, hogy még soha senkinek nem meséltem erről az egészről, és bár tényleg jobb szeretem magamban tartani, magam elintézni, és eldönteni az ilyen dolgokat, néha tényleg nem ártana más véleményét is meghallgatni. De ezt úgyse lehetne senkinek sem elmagyarázni, ha meg véletlen mégis sikerülne, úgyis engem tartana a világ legnagyobb faszfejének. Szóval hamar el is vetem ezt az ötletet.
- Legalábbis nem azonnal – szúrom be Syl mondata után egy huncut mosollyal, ahogy odasétálok vele a tánctérre, és szembe fordulva vele, bele is kezdünk. – Eddig még nem sok jót meséltél szegény Rogerről. Nem akarok túlságosan szemtelen lenni, szóval szólj rám, ha mégis túlmennék azon a bizonyos határon, de azok alapján, ami eddig elhangzott: makacs, vagyis a te véleményed nem nagyon számít neki, sokat dolgozik, ergó nem is igazán találkoztok, és nehéz vele összeegyeztetni a dolgokat, ami már-már úgy hangzik, mint egy nagyon gyengéd szinonima arra, hogy a legkevésbé sem vagytok egy hullámhosszon. Nagyon rosszul látom? – pillantok a szemébe, egészen közelről. Igazából nem tudom, mi ütött belém, már többször is fel akartam hozni ezt a témát, de mintha most ért volna meg bennem ez az elhatározás. A köntös könnyed, és az arcomon is inkább egy halvány mosoly ül, mintsem komoly vonások, de azért szerintem kiérződik belőle, hogy nem csupán ugratom az egésszel. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy váratlanul fogja érni.
- Nem beszélve erről a párizsi utazásról – dobom rá akkor már ezt is, hogy szóba kerül. – Ha az én nejem lennél, amibe azért tegyük hozzá, nem egyszerű beleélnem magam, mivel nem vagyok egy házasságpárti típus – próbálok azért egy leheletnyi humort csempészni bele, hogy egyik irányba se billenjen el túlságosan a mondandóm –, de egész biztos, hogy már oda-vissza megjártuk volna vagy százszor azt a várost.  
Ha magamról van szó, nem fordítok annyi időt és energiát utazásokra, mint amennyire amúgy szeretném és élvezném a dolgot, de Lynt a világ végére is elvittem volna. Amire még lehet, hogy szükség is lesz, hogy ezt a mai baklövést helyrehozzam. Az a baj, érzem rajta, hogy sejt valamit. Ahhoz már túl jól ismerem.
- Igen, együtt – ismerem be, ha már tényleg elárultam magam. – De még nem hivatalos. És az is lehet, hogy még ma este kiteszi a szűröm. – A mosoly most is az arcomon, de ezúttal nehezebb őszintének mutatni. Igazából jobb lett volna, ha ezt nem teszem hozzá, tudom, de valahogy kiszakadt belőlem. Csak úgy magától. Ha már úgyis ezen jár az agyam az utóbbi húsz percben. Tulajdonképpen egész nap. Talán mégis igaz a mondás, hogy amitől félsz, az már csak azért is bekövetkezik.

- Szinte annyinak is szoktam – dobok rá a poénjára még egy lapáttal, egy hunyorgó mosoly kíséretében. Aztán szerencsére tovább is tereljük a szót rólam, a férjére, aki az este folyamán elég sokszor szóba kerül.
- Mondd meg neki, hogy ne féltse annyira, majd mi szépen rendbe hozzuk, ha becsúszna valami gikszer. – Lehet, hogy drága lesz, de hát Rogernek ez nem hinném, hogy annyira fájna. Inkább a szíve, de Syl nem tűnik olyan megbízhatatlannak, sem szeleburdinak, mint mondjuk Cherry. Őt én se feltétlenül hagynám vezetni, ha a szívem csücske sportkocsimról lenne szó. Lyn még talán szóba jöhet. – Sőt, ebben a hónapban kifejezetten kevés Chevit törtek össze, csinálhatnál nekünk egy kis profitot – mosolyodom el. Persze az egésszel leginkább csak viccelek, de tény, hogy márkaszervizként mi kerülnénk szóba, ha ilyesmi történne.
És ha már ennyire belejöttünk a Roger-témába, franc tudja, miért éppen most, talán kicsit még a Lynnel való beszélgetésem is benne van, még hat rám, egy kicsit nyugtalan vagyok miatta, de megosztom vele, ami egy ideje már foglalkoztat, akkor is, ha valójában semmi közöm hozzá.
A meglepettsége jól látszik, de végül is erre számítottam. És ezért is jó az időzítés, mert tánc közben nem tud meglógni sem előlem, sem a téma elől, nem tud faképnél hagyni, nem tud kitérni, ha úgy tetszik, egy kicsit csapdába csaltam, másrészről azt is tudja, hogy csak néhány perc erejéig, amíg a tánc kitart. Nem tervezek hosszú vallatást.
A monológja viszont túlságosan magyarázkodás ízű. Nem szólok közbe, csak figyelmesen végighallgatom, és közben az arcát fürkészem, közelről, szóval egy vonást sem rejthet el, és amitől sejtem, hogy még inkább zavarba fog jönni, de ezt sem bánom. Sőt, ez talán még segít is, hogy az igazat halljam tőle.
- Nem akarok kötözködni, doktornő, de így nem annyira hiteles a szájából, hogy feltétlenül időt kell szakítani a pihenésre, egymásra és a többi jól hangzó szlogen. – Megjegyezem, mert szerintem ennyire még én sem nyomom durván, mint ő. Persze, attól függ, hogy épp milyen időszak van, de az orvoslásban nincs semmilyen szezon. Nem tudom. Tisztelem az orvosokat, de tuti nem járnék olyan nővel, akinek nincs ideje rám.
- Mondjuk ez érthető – értek egyet vele, volt nekem is olyan időszakom, amikor különösen sok céges utazással bíztak meg, akkor még nem voltam márkavezető, de olyankor én is arra vágytam a legjobban, hogy hétvégente begubózzak az ágyba Lynnel, és egy-két napra magunkra húzzuk a takarót.
- Ha a szenvedély otthon is tombol, nem csak a munkahelyen, akkor végül is tényleg nincs nagy gond – szélesedik csibészesre a mosolyom, ahogy a szemébe nézek. – Mit nem akartál éreztetni? –végigpörgetem vagy kétszer, de nem értem, mire gondol.
- Úgy nézek én ki, mint aki rosszat csinál? – kérdezek vissza automatikusan. Őszintén szólva, fogalmam sincs, merre kanyarodik még ez az este. Nem tudom, mi a probléma, csak azt, hogy van. Azt mindig érezni rajta. – Nem tudom. Csak egy megérzés. Kár, hogy pszichológus még nem vagy, különben már rég leolvashattad volna rólam, amit még én magam sem sejtek.  

- Ez a beszéd, szeretem a vállalkozó szellemű nőket – mosolyodok el egy kicsit szélesebben a viccen. – Az a szerződés apró betűs részében olvasható.
De az is feltűnik, hogy mikor Rogerre terelődik a szó, ez az előbbi felhőtlen jókedve visszább húzódik, és mintha kicsit zavarba jönne. Ide-oda manőverezik a magyarázatokkal, de nem is tudom, annyira nem győz meg. Elvégre a Generalsnál dolgozom. Nem most kezdtem már a hazugságok világát. Nagyon jó produkciót kell nyújtania ahhoz, ha engem akar átverni.
Valami nem stimmel velük. Épp csak azt nem tudom, hogy mi lehet a probléma. De ahhoz, hogy ezt kiderítsem, még mélyebbre kellene ásnom a kérdésekkel, és nem akarok vele udvariatlan lenni. Már ezzel is kibillentettem a komfortzónájából, láttam rajta, hogy nem volt rá felkészülve, és a mostani válaszán is érződik, hogy kis híján meg is sértettem.
- Ne érts félre, nem azt akartam sugallni, hogy a kapcsolatotok rossz lenne. Én aztán végképp nem értek ehhez – mosolyodom el halványan és egy kicsit bocsánatkésően, elvégre kisebb-nagyobb megszakításokkal öt éve az agglegények „aranyéletét” élem. Talán tényleg nem kellett volna beleszólnom, de most már csak kievickélünk belőle valahogy.
- Nem éreztetted, én kérdeztem túlságosan bele, ne haragudj – öntöm végül szavakba is, amit érzek.– Idővel minden megoldódik – szúrom be még ezt a bölcseletet a végére. Végül is, ha Lyn és az én példámat nézzük, lehet, hogy öt-hat kemény évünkbe került, de most már határozottan kezd jobb tendenciát mutatni a dolog. Nem is nagyon hittem, hogy ez még lehetséges lehet.
Bizonyára nem véletlenül hozza fel ő is Lynt a következő mondatban. Terelni akar, és kevésbé kellemetlen téma felé evickélni, ami mi lehetne más, mint az én magánéletem.
- Köszönöm, ez most jól esett – villantok rá egy mosolyt, ahogy azt mondja, nem tudja elképzelni rólam, hogy megbántanám azt, akit szeretek. Ezt fel kellett volna vennem, hogy aztán egy alkalmas pillanatban lejátszhassam Lynnek.
- Szerintem nálunk is valami félreértésről lehet szó. Őszintén szólva fogalmam sincs, miért haragszik, de nem hiszem, hogy újdonságot árulok el vele, hogy egy nő nagyon tudja éreztetni, ha valami bibi van a háttérben. Pláne messengeren keresztül – sóhajtok akaratlanul is egy kisebbet. Egyre inkább arra gyanakszom, hogy a jótékonysági bálról lehet szó.
- Lehet, neki is hozzád kellene járnia, ha már egyszer ilyen jó véleménnyel vagy rólam. Hátha őt is meggyőznéd - kanyarintom ismét a humor felé a témát. Mielőtt még nagyon elmélyednénk a szerelmi ügyeim feneketlen mélységében.
.