Egy hét telt el a felejthetetlen mizéria óta, Dr. Suarez azonban továbbá sem tudta magát túltenni a történteken és ha lehetett, minket is bevont a terveibe. Első áldozataként Leroy esett, akinek kiselőadást kellett tartania egy iskolában arról, hogy mennyire károsak a mai fiatalságot befolyásolóan érintő függőségek. Ugyan nem mehettem vele, mert aznapra két műtétem is be volt ütemezve, de felettébb szórakoztatónak találtam Victor aznap délutáni mérgelődését miszerint egy életre elvette a kedvét attól ez a látogatás, hogy gyereket csináljon. Ameddig nem az én lakásomat változtatja ennek színterévé, addig számomra oly mindegy volt, hogy gondolkozik-e családalapításon avagy sem. Pár napja így is az én otthonomban bujkál, amióta megtudta, hogy az öccse a városba érkezik és akinek azt mondta, hogy jelenleg mi lakótársak vagyunk, ezért sajnos hotelbe kényszerül majd az ittléte alatt, hiszen ő nem rendelkezhet az én lakásom felett. Mivel a kapcsolatuk eddig sem volt túlságosan rózsás, Connor úgy gondolom örült is neki, hogy nem kell öt percnél tovább időznie ennek a nagy mamlasznak a társaságában. Bár én is lehettem volna ilyen szerencsés.
Az év ennek az időszakában Queens utcái és a munkahelyre való bejutás egy kész csodával ér fel, ha az ember időben akar ott lenni. A maraton - melyre mi is hivatalosak vagyunk - még csak kezdeti fázisában van a hajnali ötös indulásunk pillanatában, de már így is több utat lezártak és a kerülőutakon is csak kényelmes tempóban lehet haladni. Viszonylag a terveinkhez képest tíz perccel később érünk be, aminek eredményeképp Suarez már a bejárati ajtónál toporog az érkezésünket várva.
- Uraim..végre, hogy befutottak! - sürgető lépteihez nem nehéz alkalmazkodni, hiszen a tőlünk jóval alacsonyabb orvos futórekordját kényelmes tempójú sétával tesszük meg. - A rezidensek már várnak az eligazításra. A programot ismerik, ma viszont Leroy helyett Harper doktornő fogja elkísérni magát Nash a külső helyszínre. - hadarja tovább, amitől összenézek a mellettem sétálóval.
- Mi a változás oka? - kérdezek rá, de majdnem sikerül fellöknöm Suarezt, amikor megtorpan előttem.
- A múlt év tapasztalata. Emlékeznek még? Több baleset futott be azon a napon a sürgősségire, mint bármikor máskor, ezért idén szakítunk a hagyományokkal és kettes felosztásban fogunk működni. - a válasza megmagyaráz mindent, de még egy pillanatra felvezeti rám tekintetét. - Hozzon össze egy csapatot és negyed óra induljanak ki a helyszínre, ha még idén oda akarnak érni. - magában még mérgelődik a forgalom meg a káosz miatt, aztán valami sok szerencsét mormolva magunkra is hagy minket, mi pedig ezt követően a rezidensek felé igyekszünk. Harper már a többiekkel vár minket és mintha az arcának kifejezésén valami megkönnyebbülés futna végig, amikor megpillantja közeledésünket.
- Jó reggelt mindenkinek! Felkészültek a mai napra? - teszem fel a kérdésemet, Victor pedig mellettem a fejét rázza, amitől még sikerül elkapnom azt a pillanatot, amikor Harper figyelmeztetően meglöki őt. Ennél nagyobb figyelmet azonban nem tulajdonítok nekik.
- Páran Harper doktornővel és velem fognak maratoni elsősegély állomáshoz a többiek pedig Leroy-al és Dr. Riegellel maradnak a kórházban, hogy a beérkezőket segítsék. A múlt évben több karambol és baleset is történt, remélhetőleg idén mindez elkerülhető lesz, de nem árt felkészülni minden eshetőségre. - tekintek körbe a kíváncsi és néhol kedvetlen szempárokon és akaratlanul is megakadok Dr. Marshall személyén. Nem volt még lehetőségünk megbeszélni a korábban történteket, de úgy gondolom ez a lezáratlanság a közeljövőben kibukik majd.
- Marshall, Wilson (Brian) és Kendall velünk jönnek. - szól közbe Harper és a fejével int, hogy a csipet-csapat követni tudja őt.
- A többiek pedig az én társaságomat élvezhetik. - szólal meg Leroy, Harper viszont visszafordul egy másodpercre még kollégánkra tekintve.
- Ennél szerencsétlenebb helyzetbe már nem is lehetnének. - azt már nem várja meg, hogy Victor véleményezze is a mondandóját, én pedig csatlakozok a csapatomhoz.
- Már reggelről borult az egész közlekedés, igy bizonyára nagy felfordulásra számíthatunk. Minden baleset, ami a környékünkön történik a mi hatáskörünk alá tartozik. Számolnunk kell ugyanakkor azzal is, hogy a mentősök is megrekednek ebben a forgalomban, szóval szükségünk lesz ma minden tudásukra és leleményességükre, ha a helyzet úgy adódna. Szeretnénk, ha ez a nap mindenkinek a lehető legsikeresebben záródna. - teszem még hozzá, mielőtt összeszednénk pár szükséges szerelést és elhagyhatnánk a kórházat még a maraton kezdése előtt, hiszen utána aligha lesz lehetőségünk időben odajutni.

Akik ismertek - meglehetősen kevés emberről beszélünk itt, - azok tisztában voltak vele, hogy mikor arra kerül sor, hogy civilizálódjak, bennem valami megreked. Nem voltam oda a felesleges társalgásokért vagy azokért a programokért, amely során önként kell kontaktust keresnem az emberekkel. Természetesen a munka folyamatában ezt másképp élem meg, hiszen ami körülvesz, amit a körülményekként tekinthetek az egy olyan dolog, ami többnyire a szívemhez közel áll. Minden, ami ezen kívül helyezkedik el, számomra felér egy foghúzás-szerű eseménysorozattal, amit nem is vágyok megismételni, de még átélni sem. Leroy jelenléte sem segített azon, hogy normálisabban álljak ehhez a témához, hiszen amióta túlságosan is sok időt tölt el az otthonomban, azóta csak még inkább az egyedüllétre vágyom. Szó se róla, elviselem Leroyt, de még mindig azt vallom, hogy bőven elegendő az a pár óra, amit a kórházban töltünk egymással, nem kell még ezek után is sülve-főve együtt lennünk. Arra viszont már egyáltalán nem visz a kényszer, hogy beleavatkozzak a magánéletébe és arra ösztönözzem, hogy beszélje meg a dolgokat Connorral, hiszen bármennyire is tolerálom Victor feszélyező létezését a magánszférámba, ettől függetlenül se közöm, se érdekem nem fűz ahhoz, hogy mások kapcsolati szálait egyengessem. Jóllehet ez nem volt egyenlő azzal, hogy titokban ne vágytam volna arra, mikor is jön rá erre magától kollégám, ami a jelenlegi állapotunkat nézve nem most fog bekövetkezni. Ismertem már jól a Leroy-testvéreket ahhoz, hogy tudatában legyek annak, miszerint mindkettő egy makacs öszvér és amíg az egyik nem hajlik a bocsánatkérésre, addig a másik sem érez arra affinitást, hogy félretegye a büszkeségét. Röviden és tömören: meg vagyok lőve.
A reggeli úton lévő nyomorgás ellenére a kedvem a semleges szinten marad és ez nálam felér már mondhatni a jókedvvel. Meghasonulni nem fogok, de elhatároztam, hogy felveszek egy kedvesebb és emberibb ábrázatot a maratonon résztvevők kedvéért, hiszen szükségük van ránk és nem venné ki magát jó néven, hogyha túlságosan is önmagam lennék. Bízom abban, hogy a későbbiekben semmilyen váratlan esemény nem fog arra késztetni, hogy ez bekövetkezzen.
Rezidenseink már nálunk is jobban készen állnak az indulásra, de azelőtt még egy eligazításon esünk túl és a csapat felosztáson. Meglep, hogy Harper is velem tart, hiszen még mindig fújt rám a múltkori események miatt, de letudom ezt annyival, hogy nőből van, ő rajtuk meg sosem tudtam kiigazodni igazán. Talán a házasságom is részben ezért ment tönkre, egyéb más körülmények mellett, hiszen bármennyire is igyekeztem Victoria folytonos szeszélyességével lépést tartani, többnyire eltévedtem a jókedvéhez vezető úton, aminek az lett a következménye, hogy feladtam. Nem csak a beszélgetés alatt, de az életem több területén sem szeretem a felesleges dolgokat. Nem kezdek bele olyan munkába, amiről tudom, hogy csak az időmet vesztegetem, de a továbbikban nem lesz jelentősége. Ha már veszem a fáradtságot és elveszek pár órát az amúgy is szűkös időintervallumomból, akkor már úgy tegyem, hogy ne érezzem hibának, hogy megtettem.
Érzékeny búcsút azért nem veszek a többiektől, de majdnem sikerül elmosolyodnom amiatt, hogy végre külön tölthetek egy kis időt Victortól. Ám még időben rájövök eme reakcióm kifejezésére és hogy ne fedjem fel valódi érzéseimet, ezért inkább valami szedett-vedett gondolatsort még hozzáadok a korábbiakhoz, hátha ez működik gondolatelterelés gyanánt.
Harper továbbra is csendes és igazából áldom ezt az állapotot. Már napok óta nem volt részem nyugodt és csendes percekben és bár tudom, hogy a kollegina csak azért hallgat, mert a büszkesége ezt mondatja vele, de azért még tisztelem, hogy a végsőkig kitart döntése mellett. Azért merem remélni, hogy a mérgelődése mellett még elfér a profi viselkedés is, hiszen nem vagyok oda azért a gondolatért, hogy ő is eggyé váljon az amúgy is sokszor gyerekesen viselkedő rezidensek közül és egyedül maradjak egy csapat neveletlennel.
A mentőben a hangulat már-már számomra is kellemetlen. Harper tartja a távolságot, Wilson idegesítően lelkes, Marshall meg hát pusztán csak önmaga. Volt egy-két momentumunk, ami persze a normális emberek kézikönyvét értelmezve megbeszélésért kiált, de ami az én részemet illeti, lezártam a témát. Persze, még valahol most is unalmas óráimban felidézem a történteket és olyankor a vérnyomásomnak kell pár perc, hogy visszacsökkenjen a normál tartományba, de már egy hét eltelt. Az értelmes beszélgetés mostanra már elavult, helyette elegendőnek bizonyul majd, ha a tettek válnak beszédessé.
- Merem remélni, hogy ennél azért több lelkesedést látok majd a helyszínen, Dr. Marshall..Wilson magától pedig kevesebbet. Jelen pillanatban ha magukat elnézem, én a futók helyében csak még feszültebbé válnék és nem nyugodtabbá. Ha önszántukból nem megy, van még két perc, hogy tökéletesítsenek az alakításukon. - töröm meg a csendet hol Charityre, hol pedig Brianra futtatva a tekintetemet, de mielőtt az utóbbi megszólalhatna, hogy újabb 'igenis uram' megjegyzéssel örvendeztessen meg, feltartom mutatóujjamat, hogy még mindig én beszélek. - Nem lesz lehetőségük mindenkivel kapcsolatba kerülni, de a sérültekkel vagy azokkal akik rosszul lesznek, muszáj lesz többet beszélgetniük. Itt nem lesz előzetes kórtörténet, hanem maguknak kell megismerni a páciensüket alaposabban. Tudjanak meg minél többet és ha lehet, ne csináljanak semmilyen őrültséget, amivel csak megnehezítenék az elszenvedők és a mi dolgunkat is. - mivel megérkeztünk, ezért magam nyitom ki a mentőautó ajtaját, hogy aztán kiengedjem a többieket és végül én is kimehessek a számomra kényelmetlennek bizonyuló helyről. Alig voltam bent öt percet ebben a gyufásdobozban, de már igazán kezd hiányozni az autóm tágas és kényelmes tere.

Nem túlságosan nagy örömömre szolgált az, hogy valahol egy részemet zavarta amiért Harper ennyire csökönyösen viselkedik és duzzog, mintha legalább az óvódás korszakát élné. Valahogy nem vágytam arra, hogy most belemenjünk ennek érzelmi mélységeibe és kielemezzük a problémáinkat, hiszen én sosem voltam az a fajta. Nem generáltam felesleges problémákat, ha pedig mégis, hát megoldottam őket. Sosem vártam a másiktól megbocsájtást és rendszerint én is keveset használtam ezt a szót, hiszen azon voltam, hogy ennek kimondását elkerüljem. Ha most Harper arra vár, hogy én legyek, aki megtöri a jeget és kimondjak egy olyan szót, amit egyáltalán nem gondolok komolyan, akkor úgy gondolom még jó hosszú büszkeséggel és felesleges körökkel teli időszak vár ránk, mert én nem hibáztam. Azt ő is beláthatja, hogy a többi szakorvossal együtt elment az eszük abban a pillanatban, hogy Marshall édesanyja felfedte a kilétét és másra sem gondoltak, mint hogy nevet szerezzenek nála. Köztük még az is teljesen elkerülte a figyelmüket, hogy normálisan teljesítsenek, mert elvakította őket mindaz, amit kiérdemelni kell és nem megkaparintani. Ezt figyelembe véve talán azért kellene irányába kifejtenem sajnálatomat, mert nem hagytam, hogy komplett idiótát csináljon magából? Elég ha Leroy megteszi, nem kell még egy, aki bővíti ezt a számomra egyáltalán nem kedvező kört. Mindezek ellenére abban a pillanatban, hogy a felosztásokat követően elhagyjuk a termet és egyben a kórházat is, félreteszem ezt a jelen lévő emberi érzésként is titulálható kellemetlenséget, hogy a munkámra fókuszáljak. Hiszen ezért vagyunk itt és nem azért, hogy átbeszéljük a lelkivilágunkat. Nem mintha egyébként bárhol máshol ez funkcionálhatna nálam.
A mentőben ülve kényelmetlenül fészkelődök, ez pedig az átlagnál is feszélyezettebbé tesz. Már az elején sem voltam oda azokért az esetekért, amikor a mentősökhöz kellett csatlakoznom, hiszen sosem tudtam megtalálni azt a pontot, amely során biztosítani tudtam volna higgadtságomat és ez most sem különbözött a többi esettől. Ennek okán viszont nem marad más választásom, mint a jelenlévőkön kitölteni az utazással járó elégedetlenségemet és abba is belekötni, ami ugyancsak nem is lenne probléma, de ma számomra szemet szúr. Meg amúgy is, a mai eseményhez mérten kell viselkednünk és nem az én elveimet követve. Nálam a kevés ember, kevés társalgás játszik, ami viszont ma elkerülhetetlen lesz, ahogyan az is, hogy hátrahagyjuk kedvesebb énünket és azzal mutatkozzunk be a maratonon résztvevő embereknek.
- Mertem remélni. - ahogyan Marshallt, úgy engem sem fognak díjazni a bő-szavúságomért, de úgy gondolom ebben a két szóban benne volt minden, ami már előtte hosszabban is kifejtésre került. Tudom jól, hogy most nem én vagyok számára a kedvenc - nem mintha eddig az lettem volna, - ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy ez közel sem érdekem nekem, de mintha valami lezáratlanság húzódna közöttünk, amit bármennyire is próbálok kikerülni, ellökni az utamból, mindig megtalálja a módját, hogy visszakússzon gondolatmenetem közé. Mára határozottan kijelenthetem, hogy a nőkkel csak a baj van. Alig várom, hogy a társaságunk másik kettő tagja is azon legyen, hogy az idegeimre menjen.
Én ugyan sokat nem fűzök hozzá a beosztásokhoz, Harper viszont annál inkább válik beszédesebbé, mihelyst végre a friss levegőn lehetünk. Tekintetem körbefut a helyszínen és bár még van időnk a kezdésig, mégis úgy érzem nem lenne ellenemre, ha egy lehetnék a futók közül. A munka mellett nem sok időm marad egyéb hobbiknak kedvezni, de ma azzal az ürüggyel megtehetném, hogy jobban átlátok majd mindent, ahogyan az sem elhanyagolható szempont, hogy legalább kevesebb időt kell elöltenem a hozzám csapódott ovis csoporttal. A magunkkal hozott gyógyszerekhez lépek, hogy Harper segítségére legyek, aki nem túl érthetően, de motyog valamit az orra alatt.
- Elég sok nyelven értek és beszélek, Harper, de a hasbeszélő nincs közöttük. - egy másodpercre sem kalandozik el a tekintetem a gyógyszerekről, de érzem, hogy ő nála pont az ellenkezője történik.
- Csak azt mondom, hogy nem vagyok oda az ilyen eseményekért. Az emberek teljesen elveszítik az eszüket és figyelmetlenné válnak. - ismétli meg önmagát, amire eleinte csak egy hümmögéssel reagálok, mielőtt kifejhetném a véleményemet.
- A tapasztalat beszél belőled? Egyébként csak ajánlani tudom. Többek között abban is segít, hogy tiszta fejjel tudjunk tovább gondolkozni. - közlöm vele a tényeket, de persze egyből úgy néz rám, mint aki puszta kézzel képes lenne megfojtani, többet viszont nem fűz hozzá, ezt pedig annak veszem, hogy igazam van vele kapcsolatban. A gyógyszerekkel minden rendben találtunk, ezért a rezidensekre bízott feladatot mérem fel odalépve hozzájuk, de úgy tűnik ez még nem haladta meg egyikük tudását is, ami egészen megnyugtató a helyzetünket nézve.
- Eddig szép munka. Ne feledjék, a sérülteket osztályozzák, a nehezebb eseteket pedig egyenesen a kórházba irányítják. Senki se hősködjön a tudásán felül. - osztom meg még velük észrevételeimet, de mielőtt tovább folytathatnám, a telefonom csörgése szakít félbe mondandómban.
- Hallgatom. - az ismerős női hang a kórházból hív és információkat közöl velem egy lehetséges esetről. - Értettem. Máris utánanézünk. - azzal bontom a vonalat és végignézek a csapatunkon.
- Az első sérültünket nem messze innen jelentették. Biciklis baleset, törésre gyanakszanak, de minket küldtek a helyzetünket tekintve. Harper, Wilson maradnak, Marshall és Kendall pedig velem jönnek. Hozzanak magukkal elsősegély-dobozt. - ez az utolsó mondandóm mielőtt bevárnám őket és memorizálnám merre vagyunk pontosan és merre is kell tovább mennünk. Kendall még visszafut pár dologért, addig én pedig kihasználom az alkalmat, hogy mihelyst távolabb kerülünk a többiektől, megszólítsam Marshallt, aki nem túl ügyesen titkolja feszélyezettségét.
- Legyen kevésbé merev a nap folyamán és jobban kommunikatívabb ennél. Többen pánikba esnek egy sérülés után és jó, hogyha van olyan a közelükben, aki megnyugtatja őket. - pillantok le rá egy másodperce, de ezután egyből folytatom.
- Bizonyára jobban örülne Harper társaságának, de annak tekintetében mennyire kényelmetlenül érzi magát a társaságomban, ez egyáltalán nem lehetséges most. Együtt kell dolgoznunk, szóval muszáj lesz félretenni bármi is jár most a fejében, mert ha éles helyzetben is ennyire hűvösen viselkedik, nem tudok számítani magára, márpedig jó ha ez nem történik meg. - teszem még hozzá, de Kendall is visszaér, így csak úgy adom Charity tudtára a szavaimat, hogy azokat csak ő hallja. - Ugyan nem mondta ki, de vegye úgy, hogy a bocsánatkérését elfogadtam. Ha ez volt a probléma, most már megkönnyebbülhet. Induljunk. - zárom le magamban ennyivel a témát, hogy most már arra koncentrálhassunk, hogy minél előbb eljussunk a sérültig.

Mentségemre szóljon próbálkoztam már korábban az emberi kapcsolatok elmélyítésévél. Megnősültem, családot alapítottam, kerestem mások társaságát és ennek az egy fogalomnak tettem fel az életemet. Prioritást élvezett az életemben, ha a feleségemről vagy a fiamról volt szó, és ezt a munka sem változtathatta volna meg. Bizonyára rengeteg időt lefedett az életemből az, hogy orvos vagyok, de ha ő róluk volt szó, én is azon átlagemberek közé tartoztam, aki képes volt félretenni mindent csak azért, hogy ott lehessen mellettük. Még ha ehhez bonyolult átszervezésekre és szívességek hadára is volt szükség. Aztán a dolgok változtak. Egyik esemény követte a másikat és azt vettem észre, hogy egyedül állok a lakásom nappalijában, akkora nagy hatalmas ürességet és hiányt érezve, aminek a gondolatát még a mai napig képtelen vagyok elfogadni, az esélyét megadni pedig, hogy újra átélhessem egyáltalán nem szeretném. A bűntudat uralt, a felelősségvállalás, amivel hónapokon át gyűrte Victoria az idegrendszeremet. Bűnbak voltam az életem alakulásában és erre nap, mint nap emlékeztetve is lettem, mintha önmagamtól ne lettem volna ezzel amúgy is tisztában. Hiába állították, hogy senki sem láthatta volna ezt előre vagy nem az én hibám, én sohasem láttam ezt másképp és tettek is róla, hogy ez a gondolat elmélyüljön bennem. Hiszek a társas kapcsolatokban és volt lehetőségem megtapasztalni ahhoz, hogy úgy érezzem, köszönöm, még egyszer nem kérek belőle. Az egyedüllét biztonságosabb és megszokható, míg másokhoz ragaszkodni és elveszteni őket olyan, amibe egy átlagember képtelen beletörődni. A családom széthullása után megfogadtam, hogy nem keresem az emberek társaságát és csak annyit árulok el magamról, amire maguk is rájöhetnek, ha körülkérdeznek. Nem akartam magyarázatot adni az életemben zajló kérdőjelekre és bár nem kerülték el a figyelmemet a rólam szóló találgatások, sosem adtam egyik verziónak sem biztos alapot ahhoz, hogy kiismerjenek. Ezért sem viselem túl jól, hogy a munka helyett Harper a sértettségére koncentrál és szinte kézzel tapinthatóvá vált a csapatunk között meghúzódó feszültség. Valahol örülök is neki, hogy egy baleset befutása után lehetőségünk nyílik két csoportra széledni, ahogyan annak is, hogy Harper nem az én oldalamat erősíti ebben, mert bár eszem ágában sincsen önként kezdeményezni a feszültséget, ennek ellenére örömmel osztom meg majd véleményemet, hogyha ez elkerülhetetlenné válik. Ahogyan ebből Marshall sem marad ki, akivel ugyanúgy olyan irányba alakult az ismeretségünk, melyet nem nagyon tudok hová tenni. Félreértés ne essék, előtte sem álltunk egymáshoz olyan közel, hiszen ezt sosem engedhettem meg magamnak, de olyan közegben, ahol ennyire nyilvánvalóvá válnak az ellentétek, még én is képtelen vagyok zökkenőmentesen dolgozni, ezért is döntök úgy, hogy itt az ideje pontot tenni ennek a végére, mielőtt csak még jobban elfajulna.
- Kifogások ezek csak, Marshall. Honnan tudhatná, hogy nem áll készen, hogyha meg sem próbálja? - ez az utolsó kérdésem felé, mielőtt a csapattal elindulhatnánk a helyszínre és felmérhetnénk a körülményeket. Sem a bicikli, sem az autó eleje nem fest jól, de elnézve az állapotukat inkább ezek kapták a nagyobb ütést, mint a földön fekvő férfi. Charity a biciklissel van elfoglalva, de az én tekintetem a nőre téved.
- Maga nem sérült meg? - közelebb lépek hozzá, hogy felmérjem az ő állapotát is, hiszen egy ütközés mindkét félben ugyanúgy okozhat károkat, de csak a fejét ingatja.
- Teljesen jól vagyok. Megijedtem, ennyi az egész. - magyarázza meg, de már csak akkor lépek a férfihez, amikor megbizonyosodok arról, hogy ez valójában így van. Charity időközben a keringés jeleit ellenőrzi, én pedig megtartom a férfit, amíg a bukósisak lekerül róla. Zsibbadásra panaszkodik, ami egyik jele lehet nála, hogy egy ideg becsípődhetett, de jobb szeretnék biztosra menni minden szempontból.
- Tudja mozgatni a kezeit és a lábait? - ki kell zárnunk nála a gerincsérülést, mielőtt bármilyen hirtelen mozdulatot is tehetne és a helyzetünk rosszabbá válna.  
- Igen, csak a bal karom fáj. - osztja meg velünk, ezért a mellettem lévő rezidensre futtatom tekintetemet.
- Marshall, megnézné, hogy töréssel van-e dolgunk? - hagyom, hogy most ő vezényelje le mindezt, hiszen szükségem van arra, hogy lássam miképpen szerepel terepen. Ám ez nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy ne lépjek közbe vagy figyeljek én is. Mindeközben átmeneti megoldásként egy nyakmerevítő gallért helyezek a férfi nyakára, hogy biztosítsam annak jelenlegi állapotát. Ezután viszont óvatosan engedem el, hogy felmérjem a pupillák reakcióját, de nem tapasztalok aggasztó elváltozást.
- Kendall, hívjon addig egy mentőt. - nézek fel a harmadik kerekünkre, hiszen bent a kórházban nem árt majd egy CT vizsgálatot sem elvégezni, ahogyan röntgent sem, noha első felmérésre kizárható a gerincsérülés, azért bent több lehetőségünk van, mint idekint. - Mit tudunk, Marshall? - érdeklődök tőle, hiszen a nyílt törést kizárhatjuk a mi esetünkben, a fedett töréssel azonban még számolhatunk. - Tapasztal törésre utaló jeleket az említett karon? - ilyen törések esetében eldeformálódást tapasztalhatunk, ahogyan a törés környezetében a végtag hőmérséklete is hasonlóképp változáson megy keresztül. Szükségét érzem, hogy felmérjem Charity tudását, ugyanakkor a sérülést elszenvedőnk is képes lesz jobban behatárolni melyik az a pont ahova a fájdalom koncentráltan sugárzik.

Másoknak az én elveim meglehetősen visszamaradottnak tűnhetnek, engem viszont mindig is ez hajtott előre és minden alkalommal igyekeztem úgy alakítani a döntéseimet, hogy ennek megfeleljek. Az utóbbi évek próbára tettek, de valahol egyben visszatérítettek abba az irányba, amely eredetileg is a terv része volt és nem engedték, hogy ezen kívül másra is koncentrálhassak. A magánéletem csak egy másodlagos szereplő volt a munka mellett, ami köré elég biztos falakat húztam, hogy ne férkőzzön a közelébe senki sem és bár ez valahol érzéketlenné is tett, többnyire a segítségemmé is vált, hogy maximálisan ott legyek fejben, ahol lennem kell. Ezen elv szerint állok a rezidensekhez is. Megtartom az előírt távolságot és aszerint vezetem őket a mély víz irányába, ahol még tudom, hogy nincs esélyük a fulladásra. Én is voltam az ő helyzetükben, tudom milyen érzés arra várni, hogy minél előbb a műtőbe kerülhess. Olyankor más sem jár a fejedben csak az, hogy készen állsz mindarra a megpróbáltatásokra, amik odabent zajlanak. A tudásod biztosan, de a többi már megkérdőjelezhető. Úgy érzed kevesebbre tartanak annál, mint amennyit valójában érdemelsz, de az igazság az, hogy mihelyst ráeszmél az ember arra, hogy mindez az ő érdekében történik, onnantól kezdve csakis azon lesz, hogy minden szempontból felkészítse magát, ha elérkezik a nagy pillanat. Máskülönben a követelőzéssel és a felesleges ajtócsapkodással nem megy semmire sem. Ebben a világban dolgozni sokkal árnyaltabb és összetettebb, ezért is pártolom azt, amikor a kórházon kívüli tevékenységekre ítélnek minket. Meglehet határozottan nincs hangulatom a megszokott közegemet elhagyni, de erre az egy napra én is tolerálom mások döntését és félreteszem ellenérzéseimet is, hogy ne én idézzem elő a problémát egy olyan napon, ami már önmagában is eléggé kaotikus. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még el sem kezdődött az egész maraton, de már egy gázolásos esethez riasztanak minket. Egy ilyen esemény hatására az egész forgalmat elkezdik már kora hajnalban átirányítani és elég csak egy elágazást elnézni ahhoz, hogy megtörténjen a baj. Valószínűleg ebben az esetben sem történt másképp.
Kendall és Marshall társaságában mérem fel a körülményeket és Charity az, aki első körben a biciklist közelíti meg, én pedig a vezetővel váltok pár szót, majd csatlakozok. Egymást segítjük, de közben hagyok egy kis teret Marshallnak is, hiszen szeretném, hogyha tanulna az ilyen váratlan esetek lereagálásából. Én is hozzájárulok ugyan és mondhatni még meg is nehezítem a dolgát, hogy felmérjem mennyire figyelt a mai elhangzottakra. Kapunk egy sablont, amelyet követnünk kell és ami az esetleges problémákat vázolja fel egy ilyen nap során. Többnyire magunkra vagyunk ítélve és a forrásaink sem olyan szerteágazóak, mint a kórházon belül. Ez a 'terepmunka' elsődleges szépsége.
- Örülök Dr. Marshall, hogy észben tartotta ezt. - célzok itt a mentősökkel kapcsolatos 'problémára', de az sem kerüli el a figyelmemet, hogy Kendall nem kapcsolt, hanem egyből teljesítette volna a kérésemet. Ilyen helyzetekben - is - muszáj több fronton ott lenni fejben és néha nem árt az, ha nyomásnak helyezzük ki őket, hiszen legtöbbször akkor jövünk rá a helyes megoldásra, ha éppen az utolsó mentőkötelekbe kapaszkodunk. Figyelmesen hallgatom a válaszát a törés helyével és mértékével kapcsolatban, melyet magam is felmérek. A deformitás észrevehető az említett területen, ahogyan duzzanat is keletkezik a törés miatt. Szükségszerű a mozdulatlanságot biztosítani, amelyet úgy dönt meg is tesz a mentősök kiérkezéséig, hogy ne tegyen még nagyobb károkat benne, én viszont közelebb hajolok hozzá és úgy érintem meg Charity kezét, hogy óvatossággal a megfelelő pozíciót vehesse fel a sérültünk karja.
- Kicsit feljebb, a mellkasához fogja. - kérem meg, de segítek neki az eligazításban. - Nagyszerű. Ryan, fájdalomcsillapítót kap most az elviselhetőség érdekében, viszont addig is arra kérem, hogy segítsen Dr. Marshallnak azzal, hogy a sérült karja alá helyezi a másik karját és próbálkozzon meg mélyebb levegővétellel. - magyarázom el a kérésemet és megvárom, amíg az teljesítésre kerül, majd csak ezután nyúlok csak a velünk hozott felszerelésért a fájdalomcsillapító beadása érdekében. A mentő érkezéséig még a pulzusát mérem meg, de leszámítva az aggodalmával járó kilengést, nem érzékelem, hogy túlzottan szaporább vagy az átlagnál lassabb lenne, így legalább kizárhatjuk, hogy a törés esetében belső vérzés alakult volna ki. Vérveszteség esetén jobb esetben a pulzusa szaporább lenne a szívet megdolgoztatva, hogy oxigént keringessen a szervezetbe. Azonban ha lassabbá válik, ott viszont a szervezet a feladás felé tendál.
Raffael érkezése után Ryan karja kötést kap, én pedig megosztom mentős kollégánkkal, hogy a férfi időközben milyen és mennyi fájdalomcsillapítót kapott. - Bent készítsenek röntgent, mérjék fel, hogy nem sérült-e a gerince, és nem ártana egy CT sem, hogy a fejsérüléseket kizárják. - teszem még hozzá, de miután a mentős elhagyja a helyszínt, Charity felé nézek, aki végre elszabadulhatott attól, hogy stabilan tartsa Ryan karját.
- Jó munkát végzett, Dr. Marshall. Megnyugtatta a beteget, kommunikatív volt vele, és jól reagált a körülményekre. Ha a nap hátralévő részében is hasonlóan szerepel, akkor van esélyünk arra, hogy mindenki túléli. - biztatásom jeleként osztom meg vele szavaimat, mielőtt Kendall felé fordulhatnék. - Dr. Kendall, szeretném, ha a további műszakját a kórházon belül folytatná és cserélne Dr. Granttel. - egy maradt, egy kiesett, de úgy gondolom Alice jobban teljesítene a helyszínen. Időközben a rendőrök is kiérkeztek, ők viszont már nem a mi hatáskörünk alá tartoznak, ezért a két rezidenssel együtt indulunk vissza az állomáshoz. - Mit gondol Dr. Marshall, szüksége lesz Ryannek műtétre vagy elkerülhető? - érdekelne a véleménye arról ő miképpen látta a korábban történtek alakulását.

Kezdetben ötletem sem volt miképpen fogjuk végigcsinálni ezt a napot. Mármint ahogyan indultam, két lehetőség volt esélyes: vagy engem csinálnak ki idegileg a rezidensek vagy én leszek az, aki tesz róla, hogy ne legyen egyetlen nyugodt percük sem. Ugyan próbáltam pozitívabban beesni a kórházba és az utána lévő perceket is igyekeztem ez alá a békés burok alá húzni, de sokáig nem tudtam kikerülni, hogy újra önmagam lehessek. Érdekes volt ezen a vékony kötélen egyensúlyozni és felfedezni miképpen reagálnak mások, hogyha normálisan szólsz hozzájuk. Mint egy kutatás, csak saját zsebből finanszírozva és hallgatva a részletekről, nehogy más is véletlenül beszálljon ebbe az egyedüllétre ítélt projektbe.
Az első esetünk nem meglepő következményeket hozott magával, hiszen valahol már hajnal óta fel vagyunk készülve az ilyen balesetekre. Elég csak visszagondolnom a forgalomra, ami az elterelések miatt megnehezítette a munkába bejutásomat vagy ráeszmélni arra, hogyha az emberek nem a napi rutinjukat követik vagy ismeretlen vizeken eveznek, teljesen tébolyulttá és figyelmetlenné válnak. A baleset részletei néhol homályosak, de nem is az én tisztem kinyomozni, hogy melyikük volt a hibás, hiszen számomra egy valami fontos: a sérültek ellátása. Nem voltunk olyan helyzetben, ahol megkérdőjelezhettünk egy pácienst, csak azért, mert nem illett bele a mi elveinkbe. Nem válogathattunk, hiszen abban a pillanatban, hogy valaki bekerült a kórházba, ugyanolyan beteg volt mint a többi. Viszonylag elég nehéz a műtő előtt kint hagyni az egészséges ítélkezésünket, de muszáj, hiszen elég ha csak félresikerül valami, az lesz az első, hogy azokat veszik elő, akik már amúgy is olyan állapotba mentek be. Ebben a helyzetben sem keresem én a hibásokat, ámbár személy szerint én a maratont hibáztatnám a történtekért, de az túl nagy területet és sok embert fed le ahhoz, hogy mindenkit felelősségre vonjunk miatta.
Az értékek felmérését követően a törés helyére is fény derül, de túlságosan minimális berendezésünk van ahhoz, hogy az átmeneti ellátáson kívül többet tudjunk mondani. Ami biztos, hogy töréssel van dolgunk, minden más viszont túl képlékeny ahhoz, hogy felesleges találgatásokba kezdjünk ezzel a frászt hozva az amúgy is rémült sérültre. Felsorolhattam volna neki a lehetséges kockázatokat, az esélyeket; szükség van műtétre vagy egy gipsz is megteszi a dolgát? Beszélhettem volna neki a rehabilitációs programról, ha olyan idegeket ért, amelyek miatt végig kell mennie egy bizonyos időtartamot lefedő folyamaton. Elmondhattam volna mindezeket, de nem láttam értelmét, hogy pánikba hajszoljam őt, hiszen általában a mi tisztünk az, hogy egyenesek legyünk, de ne zaklassuk fel a beteget sem. A kettő viszont olykor nehezebb, mint egy labirintusból kijönni öt perc leforgása alatt. Az igazságot senki sem szereti hallani, mégis mindenki az őszinteséget keresi a partnerében. Ennyi ellentmondás után úgy vagyok vele, hogy inkább hallgatok és csak akkor beszélek, ha annak tényleg ott van a helye és ideje.
Charity ügyesen helytáll Ryan esetében és a mentő érkezéséig ugyanezen a szinten marad, amelyet még én is megjegyzek számára, mielőtt cserével fenyegetném a másik rezidenst, amit Dr. Marshall egyből meg is jegyez.
- Ebből is látszik, hogy nem mindig kaphatjuk meg, amit szeretnénk. - jegyzem meg keserűen és egyben egyszerűen, noha akad még jó pár módszer arra hogyan lehetne ez kivitelezhető. Ott van például az egészséges séta, a futás, esetleg leinteni egy taxit vagy felszállni a kórház irányába tartó buszra. Annyi lehetőség van, de már nincs hangulatom akadékoskodni senkivel sem. Legalább ebből látom, hogy kivel lesz még irtó sok dolgunk a mai nap során.
- Dr. Grangerre gondol bizonyára. - segítek be neki a kapott válasz után, mielőtt a mai kvízkérdésekről Harper rosszulléte terelhetné el a figyelmünket, aki mire odaérünk már nincs az eszméleténél. Mivel Harper már fekvő állapotban van, ezért csak arra kérem őket, hogy emeljék még a lábait a vérellátás érdekében, én pedig óvatosan oldalra fordítom a fejét.
- Nem látta rajta, hogy sápadt lenne vagy egyéb más jeleket? - kérdezek rá, de közben elvégzem Harperen az alapvizsgálatokat. Nem tudok róla, hogy lenne bármilyen betegsége is, bár ezek általában nem olyan témák amelyeket csak úgy megosztunk egymással egy kávé meg egy süti felett. Ha van is valami, akkor az a főnökök tulajdonát képezik.
- Semmit, ami segíthetne. - felel a kérdésemre, de már csak akkor figyelek fel a rezidensekre, amikor végeztem Harper vizsgálatával.
- Kicsit szapora a pulzus. Wilson, elkérhetném a vérnyomásmérőt? - megköszönve igazgatom el a karjának megfelelő pontján, azonban az eredményekre még várnunk kell. Próbálok visszaemlékezni bármilyen beszélgetésre amely során elhangzott volna Harperről efféle személyes, de egyszerűen semmi nem jut eszembe.
- Az átlaghoz képest alacsony. Bizonyára ez okozhatta nála az ájulást. - nézek fel a rezidensekre, de ekkor egy nyöszörgő női hang vág közbe.
- Muszáj állandóan okoskodnod, Nash? - próbál felkelni a földről, de én még visszatartom ebben.
- Semmi hirtelen mozdulat és muszáj, ha képtelen vigyázni magára a távollétemben. Marshall, idehozna egy palack vizet? - kérem meg Charityt rá, hiszen ő van legközelebb az üvegekhez, de közben Harpert felügyelem, nehogy megint hülyeséget csináljon.
- Mi történt? - teszem fel neki a kérdést, hátha tőle többet megtudhatok, de el is hallgatok a válasz érdekében.
- Kaptam valami új vérnyomáscsökkentő gyógyszert és biztos az ütött be meg a hirtelen mozdulatok. - tornássza fel most már magát ülőhelyzetbe, de még nem vagyok hajlandó mozdulni mellőle. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mihelyst elfordulok, már talpra is álljon és újra dirigálni kezdjen a jelenlévőknek.
- Korábban is történt már ehhez hasonló? - újabb kérdést szegezek felé, a válasszal kapcsolatban azonban hezitál, de utána tagadásba feledkezik.
- A gyógyszer volt a ludas, ennyi az egész. - kikerüli a kérdést, ezért inkább a rezidensekre figyelek, hogy esélyt adjak neki, ha esetleg újra megpróbálkozna azzal a bizonyos vallomással. Bizonyára történt már vele ilyen, és persze, a gyógyszerek okozhatnak hirtelen vérnyomásesést, majd egyben ájulást, de ennél úgy érzem valami többről van szó.
- Kérdés: mit ajánlanak ilyen esetek elkerülésére Dr. Harpernek? Tegyenek úgy, mintha nem tudná a doktornő és bizonyára nem is tudja, ha megesett vele. - kihasználom az alkalmat, hogy húzzam az agyát, ha már egész nap az idegeimen táncolt, de közben a rezidensektől várom a választ, nem mellesleg figyelmetlenségként állítom be az egészet, ha nem árul el többet.

Számolnunk kell minden eshetőséggel, ami a mai napra beárnyékoló hatással lehet. A véletlenszerű balesetek, az emberek figyelmetlensége mind közrejátszhat, mi pedig az egész közepén helyezkedünk el, mint villámelhárítók a fellelhető káosz esetén. És akkor nem is tettünk emlitést a szurkolótábort erősitő közönségre is, akik szintúgy bajt hozhatnak mások kárára, szóval bárhogyan is nézzük, talán résztvevőnek még szerencsésebb lenne lenni, mint a mi oldalunkat erősiteni. Az esetek ezen a napon két irányba lesznek osztva. A komolyabbakat a kórházban látják el, ámbár az oda történő eljutás sokkal komplikáltabb, ha a helyszínen vagyunk. Korlátozott mentő-számmal rendelkezünk és egyben a közlekedés is megnehezíti a dolgunkat ebben, ezért ha az utunkba áll egy vészhelyzet, a legjobb tudásunk szerint kell azt majd kezelnünk. Vegyes érzelmekkel állok ehhez a mai naphoz és ez több szempontból is megmutatkozik. Egyrészt a szavaim adják vissza ennek hatását, másrészt pedig a türelmem vészes csökkenése, amelynek ma a legnagyobb erényemnek kellene mutatkoznia. Meglehet a környezetemben lévő személyek vagy az adott szituáció váltja ki mindezt belőlem, mégsem érzem szükségét, hogy azzal töltsem el az időt, hogy minderre rájöjjek, hiszen van helyette más, ami leköti a figyelmemet. Ryan balesetét követően Harper az, aki a következő páciensünkké lép elő a váratlan és első körben megmagyarázhatatlannak tűnő ájulásával. Tekintetbe véve az időjárási körülményeket, a tömeget, amely csak még zsúfoltabbá és nyomasztóbbá válik vagy azt a fajta felelősséget, amely ilyenkor az emberbe ver gyökeret több oka is lehet mindennek, de a válaszokat minderre tőle várom az ébredése után. Az új gyógyszerre tesz panaszt, amit ma cseréltek nála és annak mellékhatásaként fogja fel az egészet, de nem érzem túlságosan biztatónak mindezt a továbbiakra való tekintettel. Mielőtt azonban továbblendülhetnénk ezen, elkövetem azt a hibát, hogy egy újabb kérdéssel fordulok a körülöttünk lévők felé, mintegy rögtönzött ismétlés gyanánt, de válasz helyett egy egészen más mentalitást kapok számomra egyáltalán nem tetsző válasz formájában. Végighallgatom ugyan, de közben felsegítem Harpert is és a székek irányába terelem őt, a vizet pedig átadom neki, amit elvettem azon pillanatok erejéig, amig a segítségére voltam.
- Értékelem és egyben figyelembe is veszem a meglátását, Dr. Marshall. Nem gondoltam volna, hogy ennyire a lelkébe gázolok majd egy önmagához immáron lealacsonyító kérdéssel, de bizonyára elfeledkeztem róla, hogy kivel is van dolgom. - lépek el Harper mellől, hogy pár lépés után megközelítsem a rezidensemet.
- Bizonyára más bánásmódhoz szokott az elődjeimtől a családi kötelékei miatt, de én nem az érzelgős fajta vagyok, aki hanyatt vágja magát egy ilyen információ hatására, ahogyan az sem, aki elfogadja, ha megmondják mit is tegyen. Ha kérdezek Marshall, akkor válaszol és nem megkérdőjelezi a döntéseimet, mert bizonyára nem a saját szórakoztatásomra teszem fel őket. - osztom meg vele a véleményemet, ha már volt annyira kegyes és ő is ugyanezt tette.
- Nem akarja, hogy kezdőként kezeljem? Akkor tegyen egy szívességet és hagyja ezt az önfeláldozó szerepet, mert nem vagyok vevő rá. Ahogyan mondta, rengeteg dolgunk van és még csak most kezdődik majd igazán a nap. Ellenben ha úgy érzi nem készült fel rá eléggé, még most szóljon, mert abban az esetben csatlakozhat Dr. Harperhez a kórházhoz visszafelé vezető úton. - még időben állítom le kollégámat az ellenkezését illetően és úgy fordulok felé, mint aki nem fogad el nemleges választ.
- Mára helyet cserélsz Victorral és kivizsgáltatod magadat, a gyógyszered lecserélésével kezdve és ne próbáld meg kikerülni mindezt, mert utána fogok nézni. Hosszú napunk lesz Harper, és nem segít rajtunk, ha újra rosszul leszel. - tekintek el a formálisabb kifejezésektől véleményem kifejtése közben, majd a többiek felé nézek.
- Kendall, nézze át újra a készletet, Wilson és Marshall pedig indulás a jelentkezőkhöz. Tegyék fel a szükséges kérdéseket, jelenlévő betegségekről, amelyek komplikációt jelenthetnek a maraton közben, és ha valamelyiküknél ellentmondást találnak, utasítsák el. Minden évben szeretnek önmagukon felül teljesíteni az emberek, szóval ne mi legyünk azok, akik lehetővé teszik ezt számukra. Hamarosan csatlakozom én is. - utasítom őket feladatra, miközben én gyors megoldást találok az újonnan felmerült problémára a hátramaradt időben és átnézek még mindent, hogy semmibe se szenvedjünk hiányt a mai napon, ha gyors reagálásra van szükség. Ezekben a körülményekben az egyetlen reményemet az időhöz fűzöm, ami talán kegyes lesz hozzánk és nem ellenünk dolgozik majd.

Sosem volt az az alak, akiről egy beszélgetés alkalmával azt vonták le, hogy egyszerű lenne és könnyen megkedvelhető. Általában pont az ellenkezőjével találkoztam, jóllehet egyszer sem vágytam arra, hogy ezeket a véleményeket görcsösen elűzzem a másik fél gondolatában. Sok minden írható fel a változásom számlájára és bizonyára erre az évek és annak tapasztalatai is rásegítettek, de a komplikált rétegem alatt én magam is ember voltam csupán, aki ad mások véleményére és szökő évente egyszer még képes igazán élvezni is az emberek társaságát, nem csak elviselni a környezetében élőket. Értékeltem az intelligens megszólalásokat másoktól, azt, hogyha valaki az eszével tűnt ki a tömegből és nem a kifogásolható habitusával és ennek sokszor hangot is adtam, ugyanakkor odafigyeltem rájuk. Azt viszont nem tűrtem, hogyha a saját meglátásaimat tették próbára, mégpedig több másik ember előtt. Ilyenkor valami elpattant bennem és nehezen tudtam csak palástolni nemtetszésemet. Valahogy Charity helyzetében sem alakult ez másképp. Személyesen nem akadt vele problémám, mert értett a munkájához. Az egyik legjobbként tartották számon és én sem voltam híve annak, hogy megcáfoljam eme véleményeket. Elfogadtam és elraktároztam a későbbiekre, hogy tudjam, kik azok, akivel szívesen dolgoznék és kik azok, akiket a műtő helyett inkább melegebb éghajlatra küldenék. Ugyan történt egy s más, ami kettőnk helyzetét egészen más megvilágításba helyezte és hátrahagyott egyéb megbeszélésre váró kellemetlenségeket, de valahol mégis úgy éreztem, hogy bennem a történtek aznap már lezárultak. Mindegyikünknek eléggé kínos és feledhetetlen volt ahhoz, hogy ne hozakodjunk fel vele vagy beszéljünk róla csak úgy, mint nosztalgikus téma egy hétköznap délután során, hiszen van, amit jobb mélyre eltemetni. Jelen pillanatban viszont haragom mégis ő felé irányul és bármennyire is azon vagyok, hogy higgadtabban álljak az egészhez, a korábban említett elveim felszínre törnek és bőven elegendőnek bizonyulnak ahhoz, hogy saját véleményemet őszinteséggel és némi haraggal megfűszerezve adjam a tudtára. Mert ha van amit nem viselek el az az, ha valaki nyilvánosan tesz próbára és ő ezt tette velem az imént. Furává is válik az ezek utáni csend és mélyen belül valahol számítok valami riposztra, ami csak még inkább olaj lenne a tűzre, de elmarad és egyben hátrahagy bennem valamiféle lezáratlanságot a részéről, amelyről nem szándékozok a továbbiakban tudomást venni. Jobban leköt inkább az, hogy a körülményekre koncentráljak és aszerint járjak el, hogy ez a maraton ne legyen még nagyobb katasztrófa annál, mint amennyire már önmagában az.
Harper rosszulléte nem a legjobbkor jön, de eszem ágában sincsen tovább marasztalni őt a helyszínen ilyen állapotban, ezért egy telefonhívást intézek és egyben a cserét is ezen az úton. Bőven megelégszem azzal, hogy intézkednek és már éppen átadnám ezt a hírt kollégámnak, amikor egy apró figyelemfelhívó jelzést érzek a vállamon, melynek hatására a kezdeményező fél felé fordulok. Első blikkre nem is igazán értem mi lehet a probléma, de aztán lassan csak-csak összeáll az a bizonyos kép, csak éppen nem az ami a kérdésemre adna választ. Mielőtt azonban válaszolhatnék neki minderre, egyszerűen átnézek felette és a szereléseket ellenőriző gyakornokra vándorol a tekintetem.
- Kendall, Watsonnak segítsen. Dr. Marshall, egy szóra.. - a fejemmel biccentek, kezemet pedig a vállára téve irányítom el őt egy a többiektől távol eső helyre és egy széket húzok oda, hogy ezzel is helyet kínáljak neki. Az, hogy elfogadja vagy sem, bizonyára már csak rajta áll.
- Nem hiszek magának. - kezdek bele a közepéről, ugyan ez sok mindent nem mondhat el a gondolataimról, így tovább folytatom. - Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy olyan nő, aki megjárta Afrikát meri ilyen büszkén azt állítani nekem, hogy egy hétköznapi maraton megfogja őt. - hozakodok fel azzal, amit nem túl befolyásolható állapotában, ugyanakkor felhozott nekem. Van, ami akaratlanul is megragad az embernek. - Ugyanakkor azzal se jöjjön nekem, hogy pont a biciklis érdekelné, ellenben elintézek egy hívást, hogy értesítsenek Ryan állapotáról és ehhez nem kell jelen lennie a kórházban. Szóval mi a valódi indok? - kérdezek rá, de valahol érzem, hogy az előbbi nem túl kellemes beszélgetésünknek köze lehet az egészhez, ezért egy sóhajtás után megint én vagyok az, aki beszél.
- Tudja Charity, magából jó orvos válhat a későbbiekben, és ebben sosem kételkedtem, de tegyen meg nekem egy szívességet és próbáljon meg kevesebbet foglalkozni mások lehúzó véleményeivel és egyben ne engedje, hogy ez bármikor visszatartsa önt a munkájától. - valami tanács félét igyekszek a tudtára adni, hátha segít.
- Nem voltam korrekt magával az előbb, ami a sajnos hozzánk is elért szóbeszédeket illeti. Ez nem egyszerű helyzet, de képes arra, hogy felülkerekedjen rajta. Az én apám rendőrbíró, kettőnk között nem álltak fel ilyen egymást felülmúló késztetések, így nem érthetem meg azt a nyomást, amivel küzd, viszont azt elmondhatom, hogyha most visszamegy a kórházba, csak még inkább alapot ad a pletykáknak. Magára itt van szükség Marshall, nem odabent és ezt ön is tudja. Szóval visszajön velem a sátorhoz és valahogy túléljük ezt a napot vagy Harperrel megy inkább? - teszem fel neki a döntésre váró kérdést, de ennél több kedvességet ma már nem tudok lenyúzni magamról. Azt viszont nem mondhatom, hogy nem voltam őszinte vele.

Az érzelgős viselkedés sosem volt az én terepem. Kedveskedni a másiknak, dicséreteket osztogatni csak úgy szívjóságból vagy szép szavakkal illetni környezetem tetteit, de néha megesett, hogy ellentmondtam önmagamnak. A mai pörgős események egymást követő valósága belőlem is olykor a legrosszabbat, aztán pedig egy egészen más énemet hozzák elő, mely szinte egy emberre koncentrálódik, mégpedig Marshallra. Nem őt látom a probléma forrásaként, mégis rajta töltöm ki haragomat vagy osztom meg közel sem kellemes hangvételű véleményemet, csakhogy kifejezzem nemtetszésemet a beszélgetésnek irányával kapcsolatban. Nem tesz boldoggá, hogy közönségünk is akad ebben, hiszen emiatt bennem is átértékelődni látszanak a dolgok. Egyrészt ellenségesebbé válok, másrészt olyat is mondok, amelyet utána átgondolva magam sem érzek helyesnek. Ugyanakkor hiába magyaráznám meg, nem látnám értelmét kifejteni mit és miért teszek, hiszen nem szokásom beengedni senkit sem érzelmi pajzsom mögé, hogy aztán a későbbiekben ez által húzzanak hasznot rajtam. Mindenesetre kimondott szavaimnak jelentősége akkor csapódik le igazán bennem, amikor Charity a kórház mellett dönt a kinti terep helyett. Bennem van részben a késztetés, hogy engedjek akaratának, és ne menjek bele ebbe mélyebben, mint ahogyan kellene, de tudatában annak, hogy jelentős mértékben az én szavaim miatt döntött így, úgy érzem váltanom kell vele pár szót, melynek érdekében félre is hívom őt, hogy ezután valamiféle nyíltabb és őszintébb beszélgetést kezdeményezzek vele; néha bátrabban, olykor viszont meglehetősen érdekes irányt véve teszem meg mindezt.
- Marshall, ha azt mondom az ég zöld, akkor maga szimplán csak úgy elfogadja és nem is próbálja bizonyítani az ellenkezőjét? Amit mondok, nem egyenlő azzal, amit maga tapasztal. Ha úgy érzi készen áll rá, ne engedje, hogy ennek bebizonyításában bárki is az útját állja. - fűzöm még hozzá saját meglátásomat. - Persze bizonyos kereteken belül. Amint észrevette, nem rajongok a közönség előtti kioktatásért. Ha problémája van velem, emellett pedig a meglátásaimmal, beszéljük meg négyszemközt és higgye el, magam is olykor képes vagyok kompromisszumot kötni. - térek vissza korábbi viselkedésem okára, azonban amikor visszakérdez Afrikáról, egy kissé megrándul ajkam széle mintha ezzel mosolyt próbálnék formálni arcvonásaimra.
- Egyes illuminált állapotban lévő madarak csicseregték korábban. Hazudtak volna? - kérdezek vissza, hiszen magam sem akarnék hamis tényekre támaszkodni a későbbiekben, ellenben valami olyasmi rémlik, hogy az őszinteség ilyen körülmények között az egyik velejáró tulajdonság a sok kellemetlenség mellett.
- Megnyugtatná, ha megejthetne egy telefonhívást és elmondaná aggályait? - a zsebemhez nyúlok, pontosabban a benne rejtőző készülékre helyezem tenyeremet, hátha rábólint a dologra. - Ugyanakkor úgy gondolom odabent nagyszerű orvosok és nővérek végzik alaposan a munkájukat, akik bizonyára minden vizsgálatra kitérnek majd. - személyes véleményemet is hozzáadom, noha ez nem feltétlenül zárja ki azt, hogy ne oszthatná meg a gondolatait a bennlévőkkel és ha neki nem hinnének, hát én magam is szólnék pár szót az érdekében, feltéve, ha megfelelő bizonyítékokkal szolgál majd elméleteire. Őt viszont továbbra is szívesebben látnám a helyszínen, mintsem odabent.
A maradás mellett dönt, ugyanakkor a kételkedés továbbra is kihallatszik szavaiból. Ahhoz már ugyan nem fűzök semmit, ami az apámmal kapcsolatos, de még egy-két véleményt én is megejtenék az egész meglátásával kapcsolatban. - Engem személy szerint jobban érdekel a munkája, mintsem a családi háttere. Ha kivételezésben részesítem, az csak a teljesítménye miatt lesz, de nem vagyok az az orvos, aki havi kis kedvencet választ magának a rezidensei közül. - nyugtatom meg efelől, végül egy bólintással veszem tudomásul maradási szándékát, ami magam sem értem miért, de egyfajta elégedettséget kölcsönöz hangulatomnak. Könnyen lehet csak azért, mert kimásztam abból a gödörből, ahol sorozatos bocsánatkérésekbe kellene feledkeznem.
●
A kezdeti nehézségeken túl sikerül leszűkítenünk a maratonon résztvevők körét és kiszórnunk azokat, akik ismételten csak a nagy szájukat mutathatnák fel, egyébiránt a verseny közepén a rosszullét állítaná meg őket. Pár könnyebb sérülttel kell az első egy órában számolnunk, húzódások, esések és egyéb ehhez hasonló esetek, melyek könnyebb ellátást igényelnek csak és többségében lehetőséget biztosítanak arra, hogy a versenyzők újra beszállhassanak - bizonyára kisebb, de nem beérhetetlen hátránnyal.
Leroy boldog amiért a helyszínre száműztük, Harper viszont már kevésbé volt az, hogy újra a kórházba küldtük. A bájcsevej közöttünk bizonyos témákat nem érint, és itt ezalatt a magánéleti szférát értem, ezért nem beszélgettünk el komolyabban arról sem, hogy milyen betegségekkel küzd a másik, amire a későbbiekben nem árt odafigyelnünk. Jóllehet Leroy már más téma, ő egyenesen önéletrajzzal érkezik az életedbe, amibe olyat is közbeszúr, amiről nem is akartál tudni. Megmondani sem tudnám mekkora mértékben érződik ez a távolságtartás normálisnak a részemről, de mindig is úgy gondoltam, hogyha valaki szeretne valamit megosztani velem, azt önként és dalolva megteszi és ezután is tartom magamat ehhez.
Kollégám éppen egy versenyző agyát tágítja, én meg a rezidensekre nézek rá, akik tartják magukat a megbeszéltekhez. Egy komolyabb eset csúszott be, amihez mentőre volt szükségünk, de még van jócskán idő a verseny végéig, azalatt pedig bármire számíthatunk, jóllehet részben csak szeretnék túl lenni ezen az egész mizérián még annak ellenére is, ha elfoglaltak vagyunk és sok mindenre oda kell figyelnünk. A verseny szurkolóinak hangja ismételten hangos robajjal tölti be a sátor környékét, melynek hatására szinte észre sem veszem a felém intézett telefonhívást. Harriet neve villog a kijelzőn, igy egy távolabb eső pontot keresek a kezdeményezés elfogadására, ami nemhogy csak választ adna a keresésére, hanem leginkább még több kérdést vet fel.
- Mit hordasz itt össze, Hen? Tudod, hogy nem.. - elhallgatok, mert csak mondja és mondja tovább. -..nem hagyhatom itt az egészet...igen, Leroy itt van..Hen, mi a francot műveltél? - most már nem csak dühös vagyok, de szívem szerint tombolnék. - Ott leszek. - zárom le ennyivel és bontom a nyugtalanító hívást a cím megkapása után. Leroy érdeklődére választ adok, de annyival nyugtázza, hogy tartja a frontot, az én tekintetem pedig a rezidensek felé terelődik. Kendall kizárva, marad Wilson és Marshall. Az utóbbi közelebb áll hozzám, ezért megindulok felé, de az idő sürget.
- Marshall, maga velem jön. Akadt egy másik ügyünk és jól jönne a segítsége. - fejemmel intek, de hangomban enyhén megmutatkozik a kérés és annak a keveréke, hogy nem szívesen tűrnék most ellenkezést. - Milyen tapasztalatokra tett szert a külföldi útja során? - nagyrészt emiatt esett rá a választásom, jóllehet egyedül is elbánnék ezzel az újabb feladattal, de Hen homályos szavaiból ítélve jól jön az erősítés. - Végzett műtéteket? Mert könnyen lehet ma egyben részünk lesz. - adok plusz információt a hirtelen váltáshoz. - Ne kérdezze a részleteket, én sem tudok sokat. - teszem még hozzá gyorsan, miközben egy nagyobb táskát és pár cuccot is magamhoz veszek az induláshoz.

***

Egy bólintással válaszolok csak Charity kérdésére, amikor a tánccal hozakodik elő, ami úgy tűnik mindkettőnk számára meglehetősen kínosan alakult. Valamit jobb lenne elfelejteni, de általában ezek azok, amik éveken keresztül hű társként velünk maradnak. Ennél mélyebben viszont nem akarok belemenni a részletekbe, hiszen nem az a célom, hogy még jobban aláássam az amúgy sem hatalmasnak ígérkező önbizalmát.
Ryan esetével kapcsolatban megértem az aggodalmát, ugyanakkor bizok a benti csapatban is. Mindezek ellenére kiveszem a zsebemből a készüléket is felé nyújtom. - Szól akkor a bentieknek vagy rájuk bízza a dolgot? - utolsó esélyként teszem fel mindezt, hiszen ha úgy dönt maga is hisz a szakértelmükben, akkor úgy gondolom lezártnak tekinthetjük ezt a témát és tovább léphetünk arra az őrületre, ami még ránk vár.
●
Mindenre számítottam a mai nap folyamán, de arra biztos, hogy nem, hogy a húgom az, aki felkeres a nap közepén és olyan bejelentésekkel próbálja elvonni a figyelmemet, amiben teljesen biztos, hogy sikerülni fog. Nem volt rossz kapcsolatom a családommal és hébe-hóba még egy találkozást is megejtettünk egymással, de Hen volt az a biztos pont, aki még hozzákötött a Nash-klánhoz. A munkája hasonlóképpen lefoglalta őt is, de mintha szabadabban fogta volna fel a dolgokat. Komolyan vette ennek ellenére, amit csinált, mégis a komoly kiállása mellett megmaradt benne valahol egyfajta lázadás is, ami belőlem már idejekorán odaveszett. Ő volt a tűz a mi testvéri kötelékünkben, én meg a víz, ami általában eltüntette a pusztítást, amit maga után hagyott, amikor úgy döntött, hogy meglátogat. Ennek ellenére a világot kiforgatnám önmagából érte és ezzel rendkívül tisztában is van.
Nem is fogom fel első körben, hogy mire utalgat a 'nagy baj történt' kijelentésével, de valahol sejtem, hogy ez a baj nem éppen őt érinti személyesen, hanem valaki mást. Nem ez az első - és érzem, hogy nem is az utolsó - alkalom, hogy belerángat engem is a saját ügyleteibe, de nem tenné, ha ne lenne jó oka rá és arra fogadni mernék, hogy neki mindig is lesz valami háttértartalma, ami kiváltja a felszíni hülyeséget.
A fejem a gondolatoktól zsong és odalépek Leroyhoz, hogy megosszam vele a hirtelen beállt változásokat. Victor a maga nemében vonzotta az őrültségeket, de a megfelelő helyzetekben ő is a komolyságot pártolta és most is megértette, hogy ez számomra egy olyan ügy, amiből semmilyen úton-módon nem engedek.
- Add át üdvözletemet a húgodnak. - kacsint egyet és pontosan értem, hogy ezalatt mire céloz.
- Elmész a francba! - mutatok rá, de nem megyek bele részletesebben, hogy hova küldeném el a kijelentése miatt. Korábban megkörnyékezte - több alkalommal is - Hent. Soha nem voltam még annál büszkébb a húgomra, mint azokban a pillanatokban, amikor lekoptatta a haveromat, hiszen olyan mesterien értett hozzá, hogy szinte örömteli volt nézni ahogyan Leroy szarvát egyik pillanatról a másikra tőből letörik. Ennek ellenére Leroy nem olyan személy, aki könnyedén feladja, de legalább tudom, hogy a húgomat nem kell többé már féltenem tőle.
A rezidensek közül egy tűnik ki számomra a tömegből, akinek korábban ígéretet tettem, hogy nem fogok kivételezni vele és valahol most sem ezt teszem. Egyszerűen olyan információk tudatában vagyok, amik a hasznomra válhatnának a továbbiakkal kapcsolatban. Gyorsan ki is mentem őt jelenlegi helyzetéből, de Briant említi, ezért egy jelentőségteljes pillantással fojtom el még idejében ezen gondolatait és valahol örülök, hogy nem kell újra megismételnem magamat.
- Megteszi. - összegzem ennyivel a kérdésemre kapott választ és egy sóhajtást is megengedek magamnak mellé. - Ha a húgomat nézem, bármire számíthatunk. - egy grimasz rejlik fel ajkaim mentén, de abban a pillanatban megtorpanok, ahogyan a kórházat említi.
- Szó sem lehet róla. - jelentem ki nem engedve elhatározásomból, de végül bővebben ki is fejtem neki. - Leroy már tud róla..és Marshall, figyeljen. Ez egy olyan eset lesz, amiről muszáj, hogy kettőnk között maradjon, értette? Ami azon a helyen történik, azon belül is marad és többet nem beszélünk róla. Most pedig induljunk. - magam is felkapom a cuccomat és hagyom, hogy felvegye velem a lépést. - Egy tíz percre, nem sok. - ennyit még válaszolok neki, de az út további részében nem sokat beszélek, helyette azon vagyok, hogy minél előbb odaérjünk. A számomra ismeretlen ház ajtaján kopogok be és nem sok kell ahhoz, hogy résnyire nyitódjon az ajtó, majd amikor a bennlévő megbizonyosodik arról, hogy kivel is van dolga, szélesebbre tárja azt.
- Végre már. Megmondtam, hogy egyedül gyere! - tekintete Charityre téved, de én csak elhaladok mellette.
- Örülj neki, hogy itt vagyunk. Marshall, ő a húgom, Harriet. Hen, ő a rezidensem, Dr. Marshall. Hol van a sérült? - a fejével biccent egyet, miután bezárja mögöttünk az ajtót és a nappaliba vezet minket, az asztalon fekvő pasashoz, akinek első ránézésre is egy lőtt seb okozza a problémáját. - Már megint összeszedtél egy idiótát? - fordulok Hen felé, aki csak a szemeit forgatja.
- Hé, én is itt vagyok. - nyöszörgi a pasas.
- Akkor fogja be, ne mozduljon és tegye azt, amit mondunk. - helyezem le a cuccomat a kanapéra és megválok a kabátomtól, hogy egy alapos kézmosás után kesztyűt felhúzva közelebb lépjek a pasashoz, hogy felmérjem mivel is van dolgunk. - Lássuk..két nagy kaliberű lövés a jobb vállon. Újabban erre buksz, húgi? - jegyzem meg gúnyosan, de ezután elhallgatok és Marshall felé nézek.
- Szükségem lesz a táskából a varróanyagokra és lidokainra is. - kezdek bele, közben pedig előkészítem az érzéstelenítésre. - Egy szikére is szükség lesz, gézre és kisebb méretű csipeszekre. Az oldalsó zsebben megtalálja őket. - utasítom a lányt és megpróbálok erre az egész helyzetre koncentrálni ahelyett, hogy leüvölteném a húgom fejét.

Legalább ötven verzió játszódik le a fejemben a húgommal történő beszélgetés kezdete előtt, amikor megpillantom a nevét a képernyőn. Annyiszor lejátszottuk már ezt, annyi formában, de valahogy mindig bennem van a félsz, hogy a hívás tartalma őt érinti majd és az ő sérüléséről fog szólni. Tudom, hogy már képes vigyázni magára - nem egyszer vágta a fejemhez az ilyenek után történő kioktatások miatt - de ő is csak emberből van, mégpedig olyanból, aki szeret őrültségeket művelni és olyan emberek életébe belekeveredni, akik közel sem lesznek jó hatással rá. Ha párt kellett választania, határozottan kudarcba torkollottak döntései. Folyton azt emlegette, hogy az elköteleződés nem az ő terepe - biztosan családi vonás - emiatt pedig könnyebb olyan emberekkel kijönni, akik nem ragaszkodnak annyira a család és a közös élet gondolatához, hanem szabadabban fogják fel a dolgokat és megértik, hogyha a munkája utazásra szólítja, akkor nem viheti magával, mint valami csomagot. Volt aki kezdetben megértette, de olyanok is, akik csak azért is kifejezték nemtetszésüket. Megértettem, hogy a húgom próbálná elkerülni a felesleges feszültségeket, de ennyire szélsőséges megoldásra még én sem gondoltam, ahogyan ezt játszani fogja.  
Korábban nem tettem ígéretet a szülőknek, hogy vigyázok Harriettre, de a nagy testvér szereppel járt mindez, ugyanakkor kutya kötelességemnek éreztem, hogy megfeleljek ezeknek a kimondatlan elvárásoknak és odafigyeljek arra, mit művel. Haditudósítóként nem veszélytelen az élete, ami már alapjában véve is megalapozza az aggodalmamat, de még ő szeret ezekhez plusz feszültséget keverő eseményeket is hozzáadni, csakhogy egy percig se unatkozzak az amúgy is milliméter pontossággal beosztott időm alatt.
Ugyan az már bebizonyosodott, hogy nem ő szenvedte el azokat a bizonyos sérüléseket, amelyekről nem kívánt beszélni telefonon keresztül, de ez még közel sem tett nyugodtabbá vagy olyanná, aki ne sietne a segítségére. Magam mellé is rendelem Marshallt, előtte viszont jelzek Leroynak is, hogy az elkövetkezendő időszakban kivonom magunkat a maratonnal járó felelősség alól, de miután megbizonyosodok arról, hogy mindent kézben tart majd, nem áll semmi sem annak az útjába, hogy elhagyjuk a helyszínt és egyenesen a megadott címhez rendezkedjünk át. Tudtam, hogy Leroy képes mindezt kezelni, ugyanakkor a választott rezidensről is hasonlóképp vélekedtem. Ugyanakkor attól a ponttól kezdve, hogy a húgom hívott, közel sem érdekel annyira sem a maraton, mint ahogyan az elején is azt kifejtettem.
Harriet nem tetszése közel sem okoz meglepetést, de legalább ezzel a felfogással most már ketten vagyunk, mert nekem sem jön be az új haverja, aki éppen az asztalt nyomja és fájdalmakkal küzd az elszenvedett sérülésektől.
- Nincs. Ki kell szednünk a golyókat. - válaszolok Charity kérdésére és felmérem még jobban, hogy mivel is van dolgunk, de csak azután adom tudtára a kéréseimet.
- A lidokain is érzéstelenít és ugyanúgy blokkolja a fájdalomérzetet. Jelen helyzetünkben megfelel. - nem harapom le a fejét a kérdésére és egyben az ötleteire sem, de a beavatkozás mellett amire készülünk, ez is ugyanúgy működik. Mielőtt azonban megkaphatnám a kért szereléseket, újabb kérdés érkezik tőle, melynek hatására csak élesen beszívom a levegőt.
- Ez most nem segít, Hen, nagyon nem. Figyeljen, vannak a fekete és a fehér zónák, Marshall. Ezt fogja fel szürkeként, ahol csak arra kell koncentrálnia, hogy segítsen egy emberen, ha a muszáj úgy hozza. Később bizonyára drága húgom és a barátja is magyarázattal szolgálnak majd, hogy mi is folyik itt valójában, erre mérget vehet. - nézek fel Harriettre, aki bólint egyet biztosítva efelől, én pedig csak ezután folytatom véleményem megosztását lenézve a férfire. - Nem lesz kellemes, de muszáj lesz felnyitnom majd a sebet, hogy kiszedhessem a golyókat és el tudjam állítani a vérzést. - mondom el mire készülök, de már csak ezután szólok ismételten Charityhez, akinek továbbra sincsen nagyon kedvére az, hogy kihagyjuk mindebből a rendőrséget. Totálisan átérzem a dolgot, én is inkább passzolnám át a kórháznak meg a hatóságoknak ezt a felelősséget, de már láttam az ilyen eseteknek a mélyebb jelentését és tudom jól, hogy nem minden csak egy nézőpontot takar, csak győzzem kivárni.
- Megértem az aggályait Charity, de segit nekem ebben vagy sem? Az utóbbi esetében csak foglaljon helyet és nem kell, hogy köze legyen az egészhez, viszont előtte a kért dolgokat ideadhatná, hogy én elkezdhessem. - szabad kezemet felé nyújtom, ellenkező esetben viszont muszáj lesz nekem átlépnem a táskámért. Őszintén szólva bízok annyira a húgomban, hogy tudjam, nem keverne olyanba, ami kihatással lenne a karrieremre. Nem egyszer tette már ezt meg, ezért most is ebbe a tapasztalatba kapaszkodok.

Nem sok mindenkit engedtem közel magamhoz az életem során, de a húgom azon emberek táborát erősíti, akik kivételt képeznek az általam létrehozott és kimondatlan szabály alól. A bizalmam elég ingadozó tud lenni és többnyire a személyiségemmel járó döntések és vélemények is megkérdőjelezhetőek mások számára. Kevesen képesek csak elviselni az őszinteséget vagy tűrni mindazokat, amelyek velem járnak, de Harriet megtanult már az évek során együtt élni ezzel. Jóllehet az is közrejátszott ebben, hogy évente csak minimális időket töltünk el egymással vagy ha huzamosabbra tervezzük, akkor azon pillanatok során azzal foglalkozunk, hogy ne essünk egymás torkának. Nekem sem tetszik minden, amit ő csinál és ez fordítva sincsen másképp, ahogyan most sem rajongok azért a telefonhívásért, amelyet a nap közepén váltottunk egymással és ami olyan események sorozatát követelte, ami végül nem csak az én részemről vetett fel kérdéseket, de a rezidensemet is olyan állapotba hozta, ami miatt az aggódási faktorai az egekbe szöktek. Eleinte csak figyelmen kívül hagyom a környezetemben lévőket, hogy az asztalon fekvő férfire és a sérüléseire koncentrálhassak. Ugyan a lőtt sebek mást mondanak, mindazonáltal nem tűnik számomra bűnöző alkatnak, erre viszont nem kívánok épp most kitérni. Miután megállapítom, hogy mivel van dolgunk, Charityre szegezem tekintetemet és felé is irányulnak kéréseim, de a tiltakozása jelenlegi helyzetünk iránt megállítja őt abban, hogy segítségemre legyen és itt érkezik el az a pont, ahol úgy érzem nekem is közbe kell avatkoznom a levegőben lógó morális kérdések ügyében. Már csak azért is, mert a húgom sem képes véka alá rejteni véleményét a velem érkezővel kapcsolatban.
- Megmondhatnád Oli a barátnődnek, hogy nem vagyok egy buta liba és sosem kevernélek akkora bajba sem téged és most már őt sem, ami veszélyeztetné bárki karrierjét is. Tudom mit csinálok, máskülönben nem lenne itt egyikőtök sem. - szólal fel Charity véleménye után Hen, melynek hatására élesebben szívom be a levegőt és bele sem kezdek addig a többibe, amíg ez nem tisztázódott közöttük.
- Szükségszerű most itt ezt megvitatni? - kérdezek rá, majd tekintetem a környezetemben lévő két nő között váltakozik. - Marshall, senki sem vitatja a meglátásait, de ha ragaszkodik hozzá, később részletesebben elbeszélgetünk erről. Hen, először is Dr. Marshall nem a barátnőm, másodszor pedig egyedül miattad vagyunk itt, szóval mi lenne, ha nem most kezdenél hajtépésbe a rezidensemmel, hanem visszafognád a véleményedet addig, amíg ezen túl vagyunk? Menni fog? - tekintek fel rá, de ennél többet nem szeretnék a két nő problémájával foglalkozni, mert sokkal jobban leköt az, hogy ne hagyjam elvérezni az asztalon fekvő fickót. Ugyan az elvei többnyire akadályozzák első körben, a későbbiekben mégis társamra lelek Dr. Marshallban, jóllehet tisztában vagyok azzal, hogy ennek a beszélgetésnek még közel sincsen vége.
A lidokain befecskendezése után egy apró vágást ejtek a szikével, majd gézt kérek Marshalltól és sebészeti ollót. A gézzel csillapítom a sebből feltörekvő vérzést, majd amikor tisztában látom annak helyzetét, az olló segítségével kiszedem az első golyót, amit a közelben lévő fémtálba ejtek és végül összevarrom a sebet, hogy a második golyónál ugyanezeket a mozdulatsorokat megismételhessem. A varrás végeztével a sebet még bekötözöm, de most különösen hálás vagyok a csendért, ami a szobában honol, mégis én vagyok az, aki megtöri.
- A jó hír, hogy egybe fog maradni. A rossz viszont az, hogy ideje megmagyarázni mégis mi folyik itt. - válok meg a kesztyűmtől most már határozottabban magam mögött hagyva higgadtságomat és leheveredek a kanapéra arra várva, hogy beavassanak a teljes sztoriba. - Gondolom erre még azért maga is kíváncsi. - paskolom meg a mellettem lévő helyet a rezidensemre nézve, aki bizonyára az elmúlt pár percben legalább ötvenszer játszotta már le fejben a megnyúzásomat, de hátha enyhít majd Hen magyarázata sértettségén.
- Először is, a rendőrök miatt ne fájjon a fejetek, nem lesz vele problémátok. - határozottan Charityre néz a húgom, végül sóhajtva egyet rugaszkodik el a faltól és közelebb lép az ismeretlenünkhöz. - Ő az eszement és meggondolatlan volt partnerem, Eddie. Együtt vállaltuk be a következő munkát, de pár hónappal később Eddie külön folytatta és én is, ő viszont olyanokba is belemászott, amibe nem kellett volna. Ebbe megérthetitek, hogy nem mehetek bele részletesebben, de lényegében annyi, hogy ő most egy igen fontos tanú egy holnapi meghallgatáson, aki semmilyen formában nem kerülhet be a rendszerbe, márpedig a kórházban ez elkerülhetetlen lett volna. - itt egy pillanatra megállítom, mert közel sem áll össze az egész.
- A lövések? - nem is ő lenne, ha a legfontosabbat ne hagyta volna ki, mert ez a része aggaszt a legjobban. Arról meg már nem is beszélek, mennyire szökken az egekbe a vérnyomásom attól a ténytől, hogy ennek ő is a részese. Bármi is legyen most ez.
- Félresikerült művelet, megtalálták. Szerencse, hogy ennyivel megúszta, de mihelyst itt végzünk, átszállítják őt máshova. Kint két nyomozó őrködik egy autóban és a hátsó ajtónál is van egy. Tudom Oli ez most agyrém, de nem lesz bajotok belőle, ezt garantálhatom, de ha most meghalt volna, akkor az a fél évnyi munka a semmibe veszett volna. - próbál enyhíteni az idegességemen, de teljesen felesleges, mert őrjöngeni tudnék.
- Tudod, hogy az? Fogalmad sincsen róla minek a közepébe keveredtél és ez volt az utolsó, hogy eltűrtem ezt. Rád is vadásznak? - a fejét ingatja mielőtt válaszolhatna.
- Fogalmuk sincsen rólam és miután ti elmentek, én is visszamegyek a bázisra. Óvatos vagyok Oli, ahogyan eddig is voltam és leszek is. Évek óta ezt a munkát művelem és tudom mekkora veszéllyel és felelősséggel jár. Soha nem kértelek volna meg téged, hogy gyere, ha tudom, hogy ez rád is veszélyt jelent. - lép közelebb hozzám, de már nincs energiám tovább ezt hallgatni, ezért felkapom a cuccomat a kanapéról.
- Veszélybe sodorhattad volna nem csak a saját életedet, de egyben a miénket is. Tisztában vagy ezzel? - teszek egy lépést én is felé és egyenesen előtte állok meg. - Ez volt az utolsó, hogy ilyenbe keveredtél bele. Most azonnal visszamész a bázisra és nagy ívben elkerülöd az egész tárgyalást. Remélem megértetted, máskülönben a következő alkalmat jelenteni fogom a felettesednek, ha önmagadtól képtelen vagy leállni a hősködéssel. Charity, induljunk. - várom be a rezidensemet, de több magyarázatra ennél nincs szükségem Hen szempontjából.
- Őszintén sajnálom, hogy tanúja volt a húgom meggondolatlan viselkedésének. Nem szabadott volna belevonnom ebbe.  - fordulok felé, miután lefordulunk az egyik utcán, hogy visszamehessünk a helyszínre. A húgom most túlment egy határon, amit minden aggodalmam ellenére sem vagyok képes eltűrni neki.

Sok minden keresztezi egyébként is kuszává vált gondolatmenetemet az elmúlt pár perc során, de nem jutottam előrébb a húgom tetteinek megértésében. Hazudnék azt állítani, hogy ez az első alkalom, amikor olyan helyzetbe sodort, ami már túlment bizonyos határokon. Sosem tartozott azon testvér közé, aki egyszerűvé tette volna az életemet és őszintén szólva, magam sem voltam egy könnyű menet, ha a hátunk mögött hagyott éveket vesszük figyelembe. Ő más utakat járt és én is tettem a saját dolgomat. Neki a veszély volt az adrenalin, bennem pedig mások életének megmentése dolgozott ilyen módon, szóval az ellentétek mindkettőnk életszemléletét behatárolták. Nem értettem vele egyet a legtöbb ötletében és rengeteg vitánk is akadt ebből, de mindezektől eltekintve a húgom volt és egy olyan kötelék fűzött minket össze, amely egy kívülálló számára pusztán csak akkor válik világossá, amikor ő is végigjárja ugyanezeket az ösvényeket, melyeken mi is keresztülmentünk.
A férfi életének megmentése lebeg csak lelki szemeim előtt és a körülmények másodlagossá válnak azokban a percekben, amiket a golyók kiszedésével töltök el. Szeretném hinni, hogy Harrietnek jó indoka volt minderre, de minél tovább időzünk el ebben a házban, annál inkább szkeptikusabbá válok a fiatalabb Nash-el és a gyanús hallgatásával szemben. Az asztalon fekvő egyed számomra ismeretlen és bár a kíváncsiság egy részemet éberen tartja, valahol úgy érzem jobb, ha nem is tudnék semmit sem róla, egyszerűen csak dolgunk végeztével továbbállnánk és úgy tennénk, mintha ez a kerülő meg sem történt volna. Ez viszont merőben naiv gondolatnak bizonyulna a részemről, hiszen nem egyedül érkeztem ide és bár az én elveim széles skálán mozognak és válnak egyes esetekben fojtogatóan szűkössé, ő sokkal borúsabban éli meg a helyzetünket, amelyről alkotott véleményének kifejtése nem marad el. Jóllehet nem kellett volna belekevernem őt mindebbe, még ha valahol igazságot is érzek kimondott szavainak tartalma mögött és ez az érzés, a döntésemnek az átgondolatlansága csak még inkább erősebbé válik bennem, ahogyan a húgomat és a magyarázatát hallgatom végig. A munkája számomra sosem volt több egy könyvnél, amelynek csak néhány fejezetét olvashatom el, a többi nélkül viszont értelmetlenné válik az egész. Sok mindenről nem beszélhetett és ezt megértettem. Én nem kérdeztem - sosem voltam kíváncsiskodó embertípus - ő pedig ragaszkodott a korlátaihoz. Valószínűleg én is tartottam volna a számat, ha egyik páciensemről és annak állapotáról faggatott volna, de most mégis kétfelé szakad bennem a tudás iránti vágy. Valahol mélyebben várom a részleteket, hogy megértsem az elhangzottakat, ugyanakkor pedig szívem szerint felállnék innen és abban a minutumban elhagynám a házat, hogy elkerüljem a továbbiakat. Ez az eset egészen más és bár próbálok hinni neki, most úgy tűnik az az énem kerekedik felül rajtam, aki mindent az égvilágon megkérdőjelez, közöttük az elregélt történet hitelességét is. Arcom kétségekkel és dühvel teli érzelmekkel árulkodik, melynek eredményeképp úgy érzem jobb, ha minél előbb lezárjuk ezt a 'családi' programot és visszatérünk a kevésbé körülményes vagy veszélyes eseményhez, amelynek lényegében uralnia kellett volna a mai napunkat. Véleményem összefoglalását viszont már csak annak alkalmával hozom Charity tudtára, amikor kilépünk az utcára. Fura érzések keringenek bennem és nem, nem a saját testi épségemet illetően. Sokkal inkább az jár a fejemben, hogy őt is sikeresen belevezettem nyakig ebbe az egész őrületbe, amit a húgom konferált fel és nem hinném, hogy kiérdemelte volna annak következményeit, bármi is lesz a folytatásban. Sóhajtok egyet és mielőtt szólásra nyitnám a számat, egyszerűen a fejemet ingatom tagadhatatlan kétkedésem kifejezésének érdekében.
- Egy szavát sem hiszem el a húgomnak, Marshall.. - adom tudtára a magam verzióját, de a körülöttünk gyülekező alakok kizökkentenek abból, hogy ezt a témát tovább firtassuk. Az előkerülő fegyver hatására feszélyezettebbé válok, érzem, hogy a méreg mely a düh egyvelegeként jött létre ökölbe kényszeríti kezemet.
- A lányt engedjék el, neki nincs semmi köze az egészhez. - szólalok fel kezeimet enyhén magasabbra emelve, ezzel is jelezve számukra, hogy nem akarok problémát. Noha fejben már legalább ötféle módon lejátszottam milyen módszerek szerint törném be a képüket. - Amire szükségük van információban csak én segíthetek. - fűzöm hozzá, hogy megragadjam a figyelmüket, de tekintetem többször is Charityre téved és megpróbálok nem azokra a gondolatokra összpontosítani, amelyek azt éreztetik velem, hogy újabb ember élete forog kockán miattam. Az egyik fegyveres a másikra néz, aztán vissza rám, ezért folytatom. - Mostanra már leléptek, de tudom hova mennek legközelebb. - blöffölök annak érdekében, hogy lekorlátozzam mindkettőnk szerepét a történetben és remélhetőleg beveszik a csalit annyira, hogy Marshallt elengedjék. Egy ideig megy a huzavona az elhangzottak miatt, aztán a Charity mögött lévő még szorosabban fogja át a karját és lök egyet rajta, hogy ezzel is indulásra késztesse.
- A barátnője jó lesz biztosítéknak Doki, hogy ne szúrja el. Ösztönzőbb, ha egy élet múlik rajtunk. - vigyora elárulja mennyire jól szórakozik, amelyet örömmel törölnék le a képéről, ha lenne esélyem rá. - Mozgás. - a fegyverrel mutatja az utat és egy másik társát irányítja a hátam mögé, hogy még véletlenül se kezdjek el gondolom 'hősködni' vagy bármi is járjon ezeknek az idiótáknak a fejében. A korábban már megismert házhoz vezetnek vissza és ahogyan azt sejteni lehetett, már üresen áll, csupán egy-két nyom utal arra, hogy bárki is itt volt. Az egyik szobába terelnek minket, de már csak a 'főnök' tart velünk.
- Fél órát kap, hogy visszahozza nekünk a barátunkat, máskülönben jobban megismertetjük az angyalkával a fegyvert. Ketyeg az óra. - mutat a csuklójára, végül becsukja a szoba ajtaját maga mögött. Tarkómon fűzöm össze az ujjaimat és körbenézek a helyiségben, hátha akad lehetőségünk a szökésre, mert annak az esélye, hogy Harrietet ezek után elérjem, meglehetősen alacsony számra redukálódott. Mindezek ellenére a telefont előhalászom a zsebemből és tárcsázom a számát, hogy szembesüljek a nehézkesnek érződő kicsengés hangjával, közben viszont az ablakhoz lépek és kinézek rajta. Az emeleti szoba nem a mi térfelünkre játszik, noha a gondolatok ott pörögnek agytekervényeim között, hányféle töréssel úszhatnánk csak meg az egészet.
- Az ablakon keresztül kijutni fájdalmas lenne és közel sem csendes. - jegyzem meg és újratárcsázok, de közben a szobához tartozó fürdő felé veszem az irányt. - Ki kell juttatnom magát innen Charity, mielőtt visszajönnek. Ez csak ránk tartozik a húgommal, itt sem kellene lennie. A rohadt élbe, Hen... - a vonal végén lévő sípolás majd megsüketít, ezért hirtelenjében tartom el a készüléket a fülemtől és teszem le az egyik szekrényre azt, amíg rájövök hogyan tudnám őt elérni. A fürdőben lévő szekrényeket nyitogatom valami 'fegyver' érdekében, de a fogkefe tűnik a legélesebbnek, hiszen a felszerelésünket kint kellett hagynunk. A gondolatok cikáznak a fejemben, mégis arra a röpke másodpercre alább hagy a kuszaság, amíg ismételten a társaságomra nézek és közelebb lépek hozzá, addig a pontig, amíg nem érinti őt kényelmetlenül. - Nem engedem, hogy bármi bántódása essen. - szólalok meg határozottabban, mintha nem is létezne más verzió ezen kívül, még akkor sem, ha a jelenlegi helyzetünk meglehetősen bizonytalan. Ez a gondolat azonban jobban ott uralkodik a fejemben bármelyiknél és nem is hagy alább, hogy emlékeztessen rá minden másodpercben: én voltam az, aki belekeverte őt ebbe.