Az életben nincs garancia arra, hogy zökkenőmentesen fog menni tovább egy nagyobb volumenű esemény után és ezt a saját bőrömön tapasztalhattam meg. Nem másztam bele mások életébe, mert a saját világom bőven elegendőnek bizonyult, amit rendbe kellett szednem a baleset és a válás súlyos teherként értelmezhető évei után. Nem vágytam társaságra, ellenben mégis akadt egy-két ember, aki ennek ellenére úgy döntött figyelmen kívül hagyja jelentéssel bíró távolságtartásomat és megmássza azokat az erődként is értelmezhető falakat, amelyeket ugyan próbáltam alapjaitól kezdve visszaépítgetni eredeti valójára, de egy idő után túlságosan is monotonná vált, hogy ugyanolyanná formáljam, mint amilyen volt. Nem küzdöttem, hogy valakit az életembe engedjek, de ha már kitartottam emellett a döntésem mellett, megválogattam kivel teszem mindezt. Leroy erős szereplőként volt jelen a hétköznapjaim során és minél több mindenbe keveredtem bele akaratom ellenére is, annál inkább változott ez a szám. Az elmúlt időszak azonban alapjaiban rengette meg az életemet és az elveimet egyaránt és bármennyire is próbáltam ennek nem nagy jelentőséget keríteni, valahogy minden szál a rezidensemmel fűzött össze. Már egy titok amúgy is kényelmetlenné tette a kettőnk viszonyát, de az utóbbi történések tették fel arra a bizonyos i-re a pontot. Egy ember életét elvenni egészen más a műtőn belül és azon kívül. Egyik sem egyszerűbb a másiknál, mégis az utóbbi még nehezebb súllyal teszi rá a bélyegét az elkövető életére - önvédelemből történt avagy sem. Az a nap sok kérdést hagyott hátra maga mögött, a válaszok viszont a közelben sem jártak. Ellenben helyüket átvette valami, amit mások érzéseknek neveznének és ami túlságosan is megmagyarázhatatlanná tette mindazt, ami bennem zajlik, akárhányszor Charityre nézek. A bűntudat, a közös titok vagy valami egészen más enyhítene a távolságon, ha róla van szó? Mert az első határozottan ott élt bennem, elvégre ha akkor, abban a pillanatban nem kérem, hogy jöjjön velem, akkor kimaradt volna mindabból, ami a húgom eszement döntéseivel járt. Mégis ezzel nem tudnám teljesen megmagyarázni, hogy miért vált iránta a figyelmem sokkal erősebbé, a társasága pedig kellemesebbé, amit akarva akaratlanul is többször keresek fel az elmúlt időszakban. Talán a velünk történtek válaszokat nem hagytak hátra, de egy olyan irányt adtak nekünk, amire meglehet még mi vagyunk sem voltunk felkészülve igazán, de ennek ellenére hajt a kíváncsiságunk, hogy többet megtudjunk róla. Legyen az bármennyire helytelen vagy éppen több, mint amivel az én érzelmi korlátaim képesek megbirkózni.
A műtét befejezése és pár ezt követő utasítás kiadása után kesztyűimet a kukába vágom és a műtős sapkámtól is megválok, hogy egy alapos kézmosás közben a tükörképemmel nézhessek farkasszemet. Kék íriszeim mélyén elégedettség lakozik meg, ami ugyan mindig ott van egy sikerrel záruló eset után, de talán az utóbbi időszakban betudható annak is, hogy örülök, amiért visszatérhettem a munkába. Nehezen viseltem a tehetetlenséget, azt amikor szembesülnöm kellett azzal, az én életem sem végtelen és nem úszhatom meg, hogy megmentőből az ellenkezőjévé váljak. Noha a körülmények eléggé kaotikussá váltak a járvány miatt és a munkánk az amúgy is olykor nehezen tartható szintnek a duplájára nőtt, de igyekeztünk még időben elejét venni a kialakuló káosznak és egy olyan beosztást eszközölni, ami mindannyiunk számára még megvalósítható. Ettől függetlenül aligha volt szusszanásnyi időre alkalmunk és amikor igen, akkor is megvolt a lehetősége, hogy egy perccel később már egy újabb esethez szólítanak.
Fehér köpenyem felett igazítom el a nyakamba aggatott sztetoszkópot és az órám lapjára tekintek le, miközben a folyosón vágok át még egy adag koffeinért. Az ötödik után már aligha számoltam, de ha segített abban, hogy ne bukjak orra még idő előtt, akkor örömmel engedtem el a számolgatást a jó ügy érdekében. Két poharat veszek el a többi közül és gondolatom valahogyan ismét visszakanyarodik Marshall felé, miközben az ő neki szánt poharat teletöltöm a kávéval és ránézek a beosztására. Bizonyára neki sem fog ellenére lenni, és amúgy is, mostanában egészen megszokható lett számomra, hogy olykor elidőzünk kettesben egy-egy ital felett, olykor a büfében összeakadva, máskor pedig az automatánál, amiből végül egy külsős helyszín sem maradhatott ki. Magunkban betudjuk ezt annyival, hogy útba esett és amúgy is, a munkánk megköveteli azt, hogy levadásszuk a jó kávé adta lehetőségeket, márpedig abból nem bővelkedhetünk az épületen belül.
Az egyik nővértől kérdezek rá Marshall hollétére, de ő is csak nagyjából tudta beazonosítani őt a raktár környékére. Az ajtó közelében lévő ablakhoz sétálok és a korlátnak támaszkodok neki, hogy a csipogómmal jelezzek rá, hátha akkor megejthetjük a találkozót. Nem vagyok jó az ilyenekben, azt se tudom miképpen kellene leküzdenem az emberekhez fűzött kellemetlenségeimet, de kezdetnek úgy érzem megteszi, ha nem küldök el mindenkit magamtól, hanem próbálok nyitni mások irányába, már ameddig nem válik számomra is kényelmetlenné. Önmagamat nem tudnám meghazudtolni és még rengeteg olyan kimondatlan határ létezik bennem, ami csak nehezen ugorható át ennyi év távlatából. Ugyanakkor ahogyan én is, úgy Marshall is rengeteg dolgon ment keresztül és magamnak hazudnék, ha azt állítanám, nem érdekel a hogyléte vagy ne hagyott volna bennem aggodalomra való okot mindez.
A kávémba iszok bele miközben kikeresem az ő jelzőjét és próba-alapon, de felveszem vele ilyen módon a kapcsolatot. Ami viszont elmélyíti vonásaimat az az érdekesség, hogy a hang túlságosan is közelről szólal meg és viszonylag csak egy helyiség van a közelben, ahova nem pontosan lett volna értelme, de bejuthatott. Be is nyitok és az első dolgom felkapcsolni a szűk térben lévő egyetlen fényforrást, ami egészen csak annyit enged láttatni, amennyire az embernek szüksége van arra a pár másodpercre, amíg beugrik ide valamiért. A kérdést automatikusan teszem fel, reménykedve válaszba is, de nem telik bele sok időbe, hogy észrevegyem Marshallt, aki éppen sürgető jelzését szinte már magyarázkodással adja tudtomra, én viszont ahelyett, hogy bármit is mondanék, inkább becsukom magam mögött az ajtót és odasétálok hozzá.
- Miattam ugyan nem kell sietősre fogni. Jelenleg én is kihasználom a pár szabad percemet. - elhelyezkedek mellette a földön és amennyire azt lehetőségem engedi, kinyújtom a lábaimat, hogy hátamat a polcnak vethessem egy sóhajjal egybekötve mozdulataimat. - Hoztam kávét is. Ártani egyikünknek sem fog. - nyújtom felé az egyik poharat, de észrevehetően túlságosan is bágyadtnak hat a kinézete, ezért csak annyira hajolok közelebb hozzá, hogy két ujjamat az álla alá vezethessem és arra kényszerítsem őt, hogy a tekintetünk találkozni tudjon, miközben másik kezemből leteszem a poharat és a haját is eligazítom arcának vonásai elől. - Minden oké, Charity? - jobbnak tartom rákérdezni és bár a válaszára várok, ennek ellenére tekintetemmel őt fürkészem, hátha felfedezem bármilyen jelét ennek ellenkezőjének. Meglehet csak a fáradtság teszi vele mindezt, azonban most már nem nyugszom, amíg meg nem bizonyosodok erről.  

Nem áltatom magamat azzal, hogy minden ugyanolyan mederben folyik tovább, mint a történtek előtt. Valami megváltozott és bár a munka még mindig ugyanazokat a követeléseket kívánja meg, az emberek pedig szintén az ismerős arcok, bennem valahogy ez egészen másképp csapódik le, amit nem tudok és részben nem is akarok megmagyarázni. Pár ember volt csak a részese, de bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ez összetartson minket, mint olyan titkok tudóit, melyeknek az igazságtartalmát nem kellene nyilvánosságra hozni. Ez pedig rendkívül frusztráló tudott lenni. És bár édesapám volt olyan eredményes, hogy megfelelő tartalmakkal töltötte ki a mások gondolataiban keletkezett réseket a történetünkkel kapcsolatban, mindazonáltal úgy éreztem tartozom neki a viszonzással és ha eljön az ideje, ismerem már annyira, hogy kamatostul behajtja majd rajtam. Hiszen a húgomon nem tudná, aki azóta semmilyen szín alatt nem jelentkezett, amin az idősebbik Nash már egy ideje dolgozik és tudom jól, hogyha ő egyszer belekezd a kutatásba, addig nem áll le, amíg eredményekhez nem jut. Én személy szerint látni sem kívánom Harrietet és bár mindig is hadilábon álltam az emberi kapcsolatok terén, a húgom egy olyasfajta ember volt, akivel ezek az érzések egyszerűnek bizonyultak. Tudtam, hogy védenem kell őt. Támogatnom, segítenem neki, de mégis a történések után elárulva érzem magamat általa, ami többségében megkérdőjelezett mindent, aminek eddig értelmét láttam vele kapcsolatban. Vajon megéri vesződni a másokkal való törődéssel, ha viszonzásként többször és több módon is megforgatják az ember hátában azt a bizonyos kést? A válasz ugyan váratott magára, ez viszont bőven elég volt, hogy teret szorítson egy egészen más dolognak, ami manapság összezavart a rezidensemmel kapcsolatban. Nem csak bennem, de közöttünk is megváltozott valami a történések óta. Képtelen voltam rá úgy tekinteni, mint szimplán a többiekre és nem tulajdonítani annak jelentőséget, hogy lehetőségek szerint, de keresem a társaságát. Talán az aggodalom vezérel vagy a bűntudat, nem akarok ezzel mélyebben törődni, de egyszerűnek hat a társaságában elfogyasztani egy kávét vagy rákérdezni hogylétére, mintsem dacolni mindazok ellen, amik megfordultak a fejemben, amióta nem csak tudok a létezésével vagyok tisztában, hanem magával a személlyel is. Ez pedig olyasféle újdonság, amit a kíváncsi természetem nem tud csak úgy egyszerűen félresöpörni és valahol nem is akar.
Az órákon át tartó őrületes hajsza után újabb kósza szünet következik be munkaidőnkbe, én pedig ahhoz az italhoz menekülök, ami már eddig is átsegített és aminek esetében attól tartok, hogy idővel immúnis leszek rá. Automatikusan két pohár kerül kezem ügyébe és mihelyst sikerül megtöltenem mindkettőt, Charity keresésére indulok, akit ugyan első körben nem könnyű megtalálni, végül azonban egy raktár szűk helyiségében rálelek a csipogójának segítségével. Megértem, hogy próbál elrejtőzni az egész káosztól, ami odakint zajlik, ezért mielőtt úgy döntene, hogy a jelenlétem hatására menekülőre kellene fognia magát, még időben leállítom erről a tervéről és helyette átnyújtom számára a kávét. Nekem sem fűlik a fogam ahhoz, hogy újra kimenjek az emberek közé, ezért mihelyst elhelyezkedem mellette, próbálom őt jobban szemügyre venni, mert első ránézésre nem tűnik túlságosan ébernek.
- Kétségtelenül megértem. - felelek itt magyarázatára, de mintha ennél sokkal több lenne a háttérben, erre viszont nem tudok kitérni, mert ő veszi át a további beszéd menetét, én pedig a csendes fél szerepére ítélem magamat. Elengedem egy másodperc erejéig, de a figyelmem nem veszik el közben egy percre sem, de szükségem van arra, hogy igyak legalább egy kortyot a még kellemes hőmérsékletű kávéból. Valahogy át kell vészelnünk ezt a pár órát még, enélkül pedig biztosan nem fog menni. Azon estére térünk ki, amibe én vezettem őt bele és ami azóta is gyötri őt is és engem is. Nem volt még rá példa, hogy szemtanújává váljak egy gyilkosságnak vagy fegyver közelébe kerüljek, de aznap mindkettőt kipipálhattam és ez nem éppen olyan dolog, amire büszkén tekintenék vissza. Nem akasztom meg mondandójában, azonban egy pillanat részéig jobban leköt a föld tanulmányozása annak érdekében, hogy ésszerűen tudjam összeszedni még józanul megmaradt gondolataimat.
- Pár percet megengedhetünk még magunknak. - egyezek bele kérésébe, azonban elvonja a figyelmemet, hogy tekintete olykor nem az én kékjeimet fürkészi, hanem lejjebb vándorol róluk és ez engem is hasonlóra késztet, mielőtt azonban bármit tehetnék, amivel átlépem a határaimat és őt is kényelmetlen helyzetbe hozom, egyszerűen csak szélesebbre tárom a karomat. - Jöjjön ide. - noszogatom és ha magától nem is akarja, én leszek az, aki az ölelésembe vonom a lányt, hogy aztán ezzel is nyugodtabb perceket biztosítják számára a fejében járó kellemetlenségeivel. - Velem megbeszélheti ezeket, nem kell magában tartania. Ugye ezzel tisztában van? - karom az ő karjára csúszik és ösztönösen simít rajta végig párszor, hogy ezzel is éreztessem ittlétemet, nem csak a szavaimmal. Nem vagyok az ölelkezős típus, soha nem tudtam hogyan csináljam ezt rendesen, de valahol remélem ez számára nem lesz túlságosan nyilvánvaló. - Szeretném, hogyha az elkövetkezendő napokban áthozná a fegyvert hozzám. Nem akarom, hogy továbbra is a lakásába legyen és még inkább arra emlékeztesse, amit nélküle is nehéz elfelejteni. Nem tesz jót sem magának és nekem sem, ha tudom, hogy képtelen lefeküdni is annak gondolatától. - nem kérem, inkább kijelentem ezzel is biztosítva benne, hogy ragaszkodok ehhez az elképzeléshez. - Ha maga nem akarja önként elhozni, én megyek el érte és nem akarok ebből vitát generálni. - fűzöm azért hozzá, hogy egyértelmű legyen, de mikor eligazítom az arcába lógó tincseket az útból, és véletlenül megérintem vele homlokát, egyre biztosabbá válik bennem, hogy nem csak a fáradtság okozza a bágyadt viselkedését. A homloka forró és miközben bátorkodom még közelebb venni magamhoz, a reszketést sem tudom kizárni az intő jelek közül. Nyilvánvalóan viszont nem kérdezek rá, helyette adok neki még egy esélyt, hogy maga tegyen vallomást hogyléte felől és megpróbálkozzunk az őszinteséggel egymás irányába. - A fáradtságon kívül tapasztal még valami egészen mást is? - hozakodok elő a kérdésemmel, miközben körülnézek a raktár helyiségben, hogy valami olyat szúrjak ki, amivel a segítségére lehetek. Ellenben, ha nem akad olyan, bizonyára felgyorsulnak azok az ígért percek és továbbállunk. - Nem azért jöttem, hogy számon kérjem, szóval engedje, hogy segíteni tudjak azzal, hogy őszinte hozzám. - nem engedem el őt továbbra sem, de a nyugtalanságom képtelen most már arra, hogy egy helyben tartson itt a földön, noha még tartom magamat és nem mozdulok semerre.

A munkám mindig is egy biztos pont volt számomra, olyan, amiben otthon érezhettem magamat és aminek körülményei biztosították azt, hogy egy percig se leljek unalomra - se gondolatban, se pedig a élet más területén. Már régóta csak ennek éltem, hiszen a családom elvesztése után muszáj volt betöltenem azt a tátongó űrt, amit a történtek hátrahagytak bennem. Sok hobbit nem birtokoltam és azt se tudnám mondani, hogy létezett bármi olyan a világon, amellyel levezethettem volna a bennem gyülemlett feszültséget. Egyszerűen csak az orvoslásba temetkeztem és könnyebb volt, hiszen ennek ismertem minden velejáróját. A túlórákat, az embereket, a következményeket, amiknek terheit a magunk vállán kellett viselnünk és cipelnünk ameddig nem váltak túlságosan súlyossá. Mégis egyszerűbbnek hatott, mintsem szembenézni a múltammal és újra meg újra lejátszani a fejemben Thomas vagy Victoria elvesztését. Számomra ez volt az, ami mentőkötelet biztosított, ha a magánéletem vagy a gondolataim már túlságosan is nyomasztóvá váltak és tudtam, hogy ehhez a világhoz bármikor fordulhatok, tárt karokkal fogja minden energiámat elvenni, ha arra szükségem volt. Ez a pár óra, amit viszont magunk mögött hagytunk önmagában felülmúlta az eddigieket és arról csak álmodozhattunk, hogy marad még bármiféle szusszanásnyi időnk, mégis minden lopott percet-pillanatot megragadtunk, amikor mégis akadt rá lehetőségünk. Számomra elengedhetetlen volt a koffein és bár korábban próbálkoztam elhagyni, más módszereket kialakítani, hogy kevésbé legyen rá szükségem, mindig is visszatértem az alapokhoz. Egyszerűbb megoldásnak hatott, mintsem napokat-heteket felkaroló kísérleteket tenni arra, hogy kivonjam szervezetem szükségleteiből a kávét amikor is az már a mindennapok elengedhetetlen részévé vált. Ugyanakkor mostanában kellemesebb emlékek is fűztek hozzá, mintsem azelőtt. A koffein egyet jelentett azzal, hogy társaságomként tudhattam azt a nőt, akivel az utóbbi időben eléggé összegabalyodtak a dolgok körülöttünk és hiába próbáltunk ugyanúgy viselkedni mint a történtek előtt, mindketten tudtuk jól, hogy erről már rég le kell mondanunk. Aggódtam érte és ez még számomra, aki az érzelmekkel olykor hadilábon állt is nyilvánvalónak hatott. Volt pár rossz döntésem életem során és sosem hittem, hogy csak azért, mert a munkám során életeket mentek, ettől függetlenül én egy tökéletesen összerakott ember vagyok, akit a hibák nagy ívben elkerülnek. Nem, tudtam jól, ha vállalnom kell a felelősséget, márpedig Charity esetében nem hibáztathattam senkit sem. Én voltam az, aki odavonszolta magával a helyszínre majd keverte őt olyan helyzetbe, amit még él nem fog elfelejteni sohasem. Ez pedig az időn kívül semmi sem kárpótolhatja. Mégis minden bűntudatom vagy aggodalmam ellenére azt vettem észre, hogy igénylem a társaságát és keresem is, ahogyan azt a mai nap folyamán is tettem, de amilyen formában rátalálok, az nem éppen annak hat, amire úgy fejben én felkészültem. Gondoltam elfogyasszuk egymás társaságában a magammal hozott italt, de még a hülye is észrevenné, hogy ő ehhez sokkal rosszabb passzban van, válaszokat viszont meglehetősen köntörfalazva kapok csak tőle. Egy vallomást viszont annál gyorsabban, ami visszavet minket annak a napnak az eseményeire, mely mindkettőnkben ugyanúgy többször is lejátszódik. Ugyan hosszabb kimenetelű problémánk nem lett belőle, hiszen apám volt olyan adakozó, hogy rendőr-birói kapcsolatait mozgósítva mentse a menthetőt, ettől függetlenül bennünk még mindig ugyanaz a sztori marad, még ha a világunk egy egészen más verzióval is szembesült. Ez pedig nem csak nekem, de a társaságomban lévő lánynak is elviselhetetlen, aminek hatására sután ugyan és magamra nem jellemzően vonom őt ölelésembe és hagyom, hogy a nyugalom egy röpke pillanatig átjárja őt. Valahol azt vallják, hogy az ölelés segít az embereknek. Én nem tudnék tapasztalatból beszélni, mert meglehetősen frusztrált, hogyha bárki is hozzámért, de ezekben a percekben még én is képes vagyok a nagyobb jó érdekében ellentmondani megrögzött elveimnek. Mindeközben viszont arról sem feledkezem el amit korábban sikerült elkapnom hogylétével kapcsolatban a ködös szavainak ellenére. Tenyerem a homlokára simul, hogy biztosra menjek, de közben a bennem megfogalmazott gondolatról sem feledkezem el és felajánlást teszek neki a fegyverrel kapcsolatban.
- Rendben van. Akkor mihelyst itt végzünk, elhozom. - nem ellenkezem, hiszen hülyeség is lenne azok után, hogy én hozakodtam fel ennek verziójával. Nem akarom még inkább megnehezíteni a helyzetét és ha tehetem, kiveszem a részemet ebből az egész tehernek a hordozásából. Márpedig látszik rajta, hogy a gondolatai mellett még az is duplán megviseli őt, hogy tisztában van a fegyver jelenlétével a lakásában. Ennek elkerülésében pedig úgy gondolom segíthetek és fogok is, ha ez könnyebbé teszi a történtek feldolgozását.
Érdeklődéssel követem végig a szavait, ugyanakkor a mozdulatsorait is amit egy magyarázat megtoldása után próbál elkövetni és úgymond menekülőre fogni az egészet. A sejtéseim viszont ezáltal is beigazolódnak és bár rettenetesen kellemetlen ahogyan a lövés helyére esik rá, mindazonáltal csak élesebben szívom be a levegőt és véleményemet inkább nem fűzöm ehhez. Jól tudom, hogy direkt nem művelne ilyet, egyszerűen a gyengesége riadóztatja őt, hogy vegye már észre magát és próbáljon meg ehhez mérten cselekedni.
- Igen, megígérte és mit fog tenni odakint? Összeesik a gyakornoka előtt? Gondolja az segíthet majd rajta vagy másokon? - felteszem számára a bennem megfogalmazott kérdéseimet, mert egyáltalán nem értek vele most egyet. Ezt pedig még azzal is alátámasztom, hogy mikor megpróbálna felállni, megakadályozom őt a mozdulatsorban és visszasegítem őt magam mellé. - Charity, nem fogom visszaengedni ilyen állapotban ezt már jó ha most tisztázzuk, mert ezzel ahogyan a betegeknek, úgy saját magának is árt. Továbbiakban pedig itt marad, nem ellenkezik, nem ugrál össze-vissza, én pedig elintézem majd a gyakornokát és keresek egy üres termet, ahova átmegyünk majd. - vezetem fel elképzeléseimet, miközben óvatosan felállok mellőle és összeszedem a széthullajtott tárgyait, majd csak ezután guggolok le hozzá, hogy egyenesen a szemeiben mélyedhessek el, de csak óvatosan teszem meg, mert a sebem az esés után különösen húzódik. - Kihúzzuk valahogy ezt a megmaradt időszakot, én pedig a segítségére leszek ebben, megbeszéltük? - várok még valami enyhe jelzésre, addig viszont nem is áll módomban bárhova is elindulni. Meg kell bizonyosodnom arról, hogy mire visszaérek, ő már nem a kórház másik felén fog járni.

Jobban megértem ezekben a percekben rezidensem helyzetét, mint amennyire kívántam volna más esetben. Élheti egy ember minden napját pedánsan, cselekedhet helyesen, követheti az elveit, de elegendő egy olyan esemény, mint ami velünk történt és a feje tetejére áll minden. Már nem olyan hangulatban megy be munkába, nem olyanok lesznek a körülötte lévő emberek sem, hiszen tagadhatatlanul beleivódik minden egyes döntésébe az, amit akkor, abban a pillanatban tett. Hazudnék azzal hitegetni bárkit is, hogy kőből vannak az érzéseim és ne gondolnék rá naponta többször is a sérülésemre vagy a támadóinkra. A húgom azóta is meglapul valamerre és bár bizonyára apám több ízben értesítette őt a fejleményekről, ő tőle többet aligha várhattam volna. Hen mindig is az a fajta ember volt, aki mióta a munkáját végezte egyik napról a másikra szívódott fel és csak akkor hallatta a hangját, amikor biztonságosnak vélte felhívni magára a figyelmet. Mások ezt őrületnek tartanák, tarthatatlan helyzetnek, mi viszont az a fajta család voltunk, akik beleszoktak ebbe a viselkedésbe. Most mégis jó lett volna szembe kerülni vele és magyarázatot követelni a legutóbbi találkozásunk miatt. Nem vettem be a sztoriját az elesett hősről, aki történetesen a partnere, ám fogalmam sincsen mik történhetnek velük, de már nem egyszer játszotta ezt el. Azonban kétségkívül most ment a legmesszebbre. Az előző alkalmaknál nem vártam magyarázatot, mert nem is voltam kíváncsi milyen kóbor macskákat mégszégyenitő pasast szedett össze maga mellé. Nem akartam tudni a bűneikről, holott a Hen védelme volt a tét, de tudtam jól, hogy ő képes megvédeni magát. Talán jobban is, mint ahogyan én tenném, hiszen ha benne volt egy helyzetben, olyan mélyen és bonyolultan ásta bele magát, amiből vagy ő kijött a saját módszere szerint vagy veszett ügye volt. Most viszont örültem volna legalább egy nyamvadt üzenetnek, életjelnek, bárminek amely során felvehettem volna vele a kapcsolatot és kiadhattam volna magamból azt a temérdek feszültséget, ami azóta is arra várt, hogy kitörjön a nagyvilágba. Azonban senkit nem tudtam hibáztatni, csakis őt és ha ő nem maradt, én büszkén átvettem a helyét ebben az egész kavalkádban.
- Ma, természetesen. - minek tovább húzni ezt az egészet? Újabb álmatlan éjszakákat okozni neki, amikor éppúgy az én lakásomon is lehetne az a fegyver és többet nem lenne gondja arra, hogy még annak jelenlétével is szembenézzen. Engem illet a nagyobb része a sorra felhalmozott hibáknak amik ott történtek, Char pedig csak egy szerencsétlen áldozatává vált a családi őrültségnek, amit a húgommal kettesben hoztunk létre.
Közelebb vonom magamhoz a nyugodt pillanatunk hevében és igy próbálom benne is megteremteni ezt a hangulatot. Az idő és a történtek minimálisra csökkentették az eddig biztonságos kereteken belül mozgó távolságtartást közöttünk és közös pillanatokkal látott el minket hétköznapjaink során. Terápia volt ez mindkettőnknek csak nem ugyanolyan módon. Felejteni akartunk, de egyedül egyikünknek se ment, viszont egymás mellett csak figyelemelterelést alkalmaztunk. Ezek viszont jobbá tettek a napok monoton menetét és bár a munkámat továbbra is ugyanúgy élveztem, egyszerűen bennem is változás ment végre és ennek jelenlétét aligha tudtam volna kitörölni. Most viszont egyáltalán nincs jó passzban és áltathat engem a fáradtsággal - amiből bizonyára kijutott neki is bőven - de a homlokát megérintve bizonyosságot nyerek afelől, hogy ennél sokkal árnyaltabb a probléma. Ő viszont magához híven menekülőre fogná a dolgot, amit én nem pártolok annyira, ennek pedig hangot is adok.
- A mostani helyzetén nem fog segíteni, Marshall. - a fejemet csóválom rosszallásom jeleként, de végignézem ahogyan utolsó erejébe kapaszkodva igyekszik bizonyítékot felmutatni a szavaira. Ennek viszont meg lesz az eredménye és másodpercek múlva nem túl kellemes következménnyel az ölembe köt ki, pontosabban a már javulásnak ítélt sérülésemen. Ez pedig biztosan visszavetette a folyamatot úgy egy hétre visszamenőleg. Ebbe viszont nem megyek most bele, hiszen eleve rosszul van az én fejmosásos monológom nélkül, ezért megemberelve magamat állok fel eddigi kényelmesnek aligha mondható pozíciómból és átveszem tőle a rá kiszabott feladatokat. Neki viszont csak annyi maradt hátra, hogy megvárja a visszaérkezésemet, amibe annyira bízok, mint Victorban a hetedik - én bírom az alkoholt - itala után. Szóval semennnyire. Ennek ellenére el kell simítanom a körülményeket odakint, hogy ne keressék őt feleslegesen abban a pár órában, ami még mindkettőnknek hátra maradt.
- És gondolja értelmes viselkedés betegen az emberek közé menni? Még rosszabbá tenni az amúgy sem biztató állapotukat vagy éppen megfertőzni a többieket? Meg nem akarok még egy ilyet hallani, világos? - értem itt a Brian féle példa után és végül csak sóhajtok egyet. - Nem lesz ebből problémája Charity, erről magam gondoskodok. Sosem hagynám, hogy idáig fajuljanak a dolgok. - tűzöm még hozzá nyugtatásképp, majd még egy utolsó pillantást vetek rá és a fejemben körvonalazódott feladatokra koncentrálok, hogy minél előbb letudjam őket, kezdve Char gyakornokával.
Nem időzök távol sokat, de úgy tűnik neki ez pont elég volt ahhoz, hogy meglépjen a tároló helyiségből. Élesebben szívom be a levegőt a kelleténél és a józan eszemre hallgatok. Nem sietek a nővérpultra vagy kérem mások segítséget, de mivel megbeszéltük korábban, hogy keresünk majd egy helyet, ahol nyugodtabban kiheverheti betegségének kellemetlenségeit, ezért bizonyára ő maga megelőlegezte ezt. Bár ne tette volna. Az első két teremben fekszik valaki, a harmadik pedig üres, Charitynek nyoma sincsen. Még egy próbát teszek mielőtt az agyvizem felforrhatna a meggondolatlansága miatt és rá is lelek, kezében az injekciós tűvel, amiből a folyadék jó nagy része már bizonyára a szervezetében kering.
- Példamutató viselkedés, Dr. Marshall. A pácienseinek is azt ajánlaná, hogy amig ön a munkáját végzi, ők nyugodtan hagyják el a szobájukat és szedjék szét az egész kórházat? - hangomból a dühöm cseng ki, miközben becsukom magam mögött az ajtót és megindulok felé, hogy kezéből kikapjam a tűt. A rajta lévő szöveg azonban ha eddig a vérnyomásom nem a duplájára volt emelkedve, akkor most éppen ugrott jó pár értéket.
- Mit művelt...a fenébe is, Marshall, ez hihetetlen. - fekvő pozícióba segítem fel őt az ágyra, de nem késlekedhetek. Adrenalint töltök egy fecskendőbe, melyet a combjába szúrok bele, végül feltűrve felsőjének ujját biztositok szabad teret az infúzió bekötésére a folyadékpótlás és a vérnyomása érdekében. Eligazgatom az állványon lévő tasakot mely után az allergiás reakció elleni készítmények következnek, hogy az anafilaxiás sokk ne következzen be nála. - El sem hiszem, hogy lehetetlen magát egy percig egyedül hagyni. Mit gondolt? Tényleg az a célja, hogy az idegeimen táncoljon? Mert eddig nagyon jól megy. - mérgelődök magamban, de nem vonom el figyelmemet a feladataimról. Amúgy sincsen jó passzban, még az hiányzik, hogy további tünetekkel is gazdagodjon. - Hamarosan jobban lesz. - teszem még hozzá nyugodtabb hangnemben, de nem vagyok túl boldog, erről pedig jó, hogyha ő is tudomást szerez.

Figyelembe véve a múltban tapasztaltakat a rezidensemmel kapcsolatban, naiv elgondolás volt a részemről, hogy még időt szántam a terembe való benézésre, ahol legutóbb hagytam. Lételeme volt megszökni előlem, ellent mondani nekem, bár egy részem még mindig reménykedett abban, hogy képesek leszünk erről valamikor leszokni és áttérni azokra a pillanatokra, amikor megérti: én nekem akarok 0-24-ben neki rosszat. Frusztráltan engedem útjára sóhajtásomat és becsukom magam mögött a raktár ajtaját. A folyosók kihaltak, pusztán némi nyüzsgés hallatszik fel a többi szintről, mégis jól esik most kicsit távol lenni a többi embertől. Már csak azért is, hiszen lehetőségem sem lenne megtalálni Charityt, ha valaki a nyakamba loholna és különböző utasításokat követelne. Ha már úgy adódott, hogy maradt némi nyugodtságot igénylő percem, akkor szerettem volna a maximumot kihozni belőle. Más ilyenkor bizonyára kényelembe helyezve magát inná meg a kávéját, elolvasna egy éppen aktuális cikket vagy csinálna bármit, ami nem éppen a munkájához tartozik. Én ezzel ellenben a rezidensemet keresem, aki ki tudja hol kóvályog az épületben és egyáltalán nem örülnék neki, ha bárki ilyen állapotban rátalálna. Az első termek átnézése után nem járok sikerrel, aztán az egyikben rálelek, miközben éppen egy olyan gyógyszert ad be magának, amiére még ráadásul allergiás is. Késő lenne már leüvöltenem a fejét, hanyagságot sugallni felé, helyette inkább csak félszavakban erősítem meg őt arról mennyire nem pártolom meggondolatlanságát, mert a koncentrációmat éppenséggel abba fektetem be, hogy minél előbb javulást érjünk el az állapotában.
- Orvos, hát ez nagyszerű. Akkor ezen állapotában az a diagnózis született meg magában, hogy olyan gyógyszert kell beadnia, amit éppenséggel a szervezete nem tolerál? - kicsit költői kérdésnek is hangozhat ez a részemről, hiszen az én szememben ő most a páciensek táborát erősíti. Az allergiás reakció elkerülését okozó készítményeket pakolom magam köré és annak megfelelő sorrendje szerint juttatom be rezidensem szervezetébe. A beszéde olykor zavaros és bizonyára a láz már jótékony hatást gyakorol ebben, de én megpróbálok nem minden egyes részletnél leragadni és átbeszélni, amit próbál velem közölni.
- Olyat, amivel elkerülhetjük a legrosszabbat. - válaszolok nem túl egyértelműen, de bizonyára orvosi mivolta miatt nemsokára úgyis rájön mit kapott. Charity kiváló teljesítményt nyújtott eddig is a munkájában és nem sokszor éreztem rá késztetést, hogy panasszal éljek felé, ugyanakkor természetemből fakadóan minden egyes dolgot képes voltam megkérdőjelezni. Sokszor akaszkodtunk össze és osztottuk meg egymástól eltérő véleményeinket egymással, de ez mintha az utóbbi időben minimálisra csökkent volna. Tisztában voltam ennek kifejtő okával is, ám soha nem adott arra magyarázatot, hogy ennek ellenére mégis miért igénylem és mondhatni kedvelem a társaságát ennek a szeszélyes és olykor kiborító nőszemélynek? Victoria után az emberekhez..pontosabban a nőkhöz való közeledésről letettem. A feleségem, a vele együtt járó tortúra Tommy elvesztése után kiforgatott önmagamból. Egyedüllétre vágytam és egy olyan közegre, ahol nem emlékeztetnek állandóan ugyanarra az átkozott napra, amikor a baleset történt. Hogyan is felejthettem volna el akár egy percre is? Ott volt minden egyes álmomban, ébredésben de még a napom hátralévő részében is. Olyan elevenen élt a kollégám elutasító szava Tommy műtétjét illetően, mintha beékelődött volna a gondolataimba, ezek mellett pedig pluszban nem kívántam a feleségem ostromát is elviselni. Életem legjobb döntésének bizonyult aláírni a válási papírokat azzal a nővel, aki egykoron érzéseket váltott ki belőlem. Azóta pedig most először érzem azt, hogy engedtem ennek a falnak teret arra, hogy lejjebb húzódjon és beengedjen másokat is a múltbéli gondolataimon kívül. Charity érdekes felfedezés volt számomra, már csak abból kiindulva mennyire ösztönösen kerestem a társaságát, ha éppen kávéra volt szükségem és bár örömmel vettem volna, ha minderre valaki magyarázatot ad, nem akartam többet belegondolni ebbe. Tudtam ennek a zavarodott lépésnek a jelenlétéről és kihoztam belőle a maximumot, hogy jobbá tegyem a hétköznapjaimat vele.
A gyógyszer hatásának szintjei lassan kerítik hatalmába szervezetét, én pedig a tőlem telhető legtöbbet megteszem, hogy enyhítsem ezt számára. Ami viszont elvonja egy pillanatra a figyelmemet, azok a szavak lesznek, melyeket nem éppen nekem címkéz. A párnát igazítom el a háta mögött, a nyakamba akasztom sztetoszkópomat és kezemet a vállára helyezve finoman szorítom őt vissza fekvőhelyzetbe. Nem ismertem a múltját, őszintén szólva valahol sosem érdekelt, hiszen nem szoktam belefolyni csak úgy kedvtelésből mások magánéletébe. Mégis ebben a percben egy részem mintha a folytatást pártolta volna a részéről, hogy ezek a miliőnyi emlékfoszlányok azok számára is értelmet nyerjenek, akik csak hallgató félként voltak jelen: ebben a helyzetben a magam nevéből beszélhetek csak. Kedvem lenne tovább feszegetni ezt a témát, most azonban mégsem teszem, helyette inkább azzal törődök, hogy ne váljon rosszabbá az állapota.
- Mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni. - jelentem ki megingathatatlan véleménnyel és egy könnyed mozdulattal visszakényszerítem őt fekvő pozícióba, majd fölé hajolva mélyedek el a szemeiben. - Ne fészkelődjön annyit Marshall, mert kénytelen leszek az ágyhoz kötözni. - cinkos pillantást vetek rá ezzel is kifejezve, hogy örömmel megkockáztatom ezt, ha továbbra is ellenkezik velem.
- Pihenjen, heverje ki ezt a nyavalyás betegséget, aztán utána beszélhetünk munkáról is akár, addig viszont hallani sem akarok erről. - takarom be őt és leakasztva a nyakamba aggatott fonendoszkópot hallgatom meg őt, hideg érzetet hagyva hátra ezzel bőrének felületén ahol a fémes felülettel találkozik. - Jobbak az értékei, de még nem az igaziak. - vonom le a következtetést, de nem mozdulok mellőle addig, amíg meg nem bizonyosodok arról, hogy két eltávolodó lépés után ő már nem a földön köt ki majd a szökési kísérletének megtervezése után.
- A főnöke vagyok, ugye ezzel tisztában van? Márpedig én nem engedem vissza dolgozni és hogy még jobb ajánlattal éljek, maradok is magával. - jelentem ki mindenesetre tudatosítva még egyszer benne, ahogyan magamban is, hogy vele fogom átvészelni még ezt a pár órát, amit a kórházban kell töltenünk. Az arcából simítom ki a kósza tincseket, tenyeremet pedig a homlokára helyezem, ami még mindig túlságosan melegnek bizonyul. Ellépek tőle ezután és egy tisztább anyagot előkeresve vizezek be, hogy végül a nyakának egy pontjára fektessem azt. Mindig is hittem azokban a módszerekben, amik ugyan pluszként és egyben elenyészőként szolgáltak a mai gyógyszerekkel teli világban, ezért most sem mondtam le a testhőmérséklete lecsökkentésének ezen fajtájáról sem. Ugyancsak abban is biztos vagyok, hogy zavarni fog ennek a bizonyos Westonnak a kiléte és a gyereknek, akit Charity emlegetett korábban. Nem akarok találgatásokba bocsátkozni, nyíltan viszont nem fogok rákérdezni. Sosem voltam ilyen alak, most sem leszek, de valamiért elkezdtem törődni vele és bármennyire is akarok kitartani korábbi énem mellett, egyszerűen érzem, hogy meginog minden akaraterőm ezzel szemben.

Veszekedésbe fulladt órák jelentették a menedékemet, amíg nem kellett azzal foglalkoznom, hogy hamarosan felkel a nap, és át kell adni a műszakot a következő dolgozóknak. Név szerint nem ismertem mindenkit a sürgősségin, de kezdtem hozzászokni a tudathoz, hogy a kis magot már legalább megjegyeztem. Mostanában a nővérek váltották egymást, néha Dana vitte a pultot, máskor egy másik kórházból átjött hölgyemény. Nem sok ideje mozogtam eme körökben, és azt is be kell vallanom, hogy nem sok embernek nyertem el a tetszését azzal, hogy a híres agysebész megbecsült lánya vagyok. Anya mindenáron a nyilvánosságra akarta hozni, hogy milyen kapcsolat fűz minket össze, csak azzal nem számolt, hogy ez milyen fényt vet az én karrieremre. Megértettem az aggodalmát, elvégre nem mindenkit drogoznak be, és utána esik át egy ennyire komoly mélyponton, mint én, de ha ez még nem lett volna elég, tetőztem a bajomat egy kis titokkal, ami a lelkemet nyomta. Nem könnyű szembesülni azzal, hogy amire feltettem az életemet már nem is annyira az én esküm. Megígértem, hogy nem fogok szánt szándékkal egyetlen emberi lénynek sem ártani, de valahogyan a sors felülírta eme terveimet, és totálisan összeomlottem. Erősen fontolgattam, hogy félbehagyom a munkámat, és megint menekülőre fogom, de aztán a derült égből Pollyra hajazó férfi hozott vissza. Nem sokszor beszéltek velem ennyire komolyan, és őszintén is egyszerre. Dr. Nash tisztában volt vele, hogy a felettesem, és egyben a másik hordozója a titkunknak. A húga miatt kerültem abba a slamasztikába, melyből csak úgy tudtam kijönni, hogy megöltem egy férfit, és eltussolták az ügyet. A lelkiismeretem egyre hangosabban szólt, megpróbáltam kizárni, de ahogyan hazaértem és a hátam mögött hagytam egy nehéz napot, akkor minden felülíródott. Nem voltam egyéb csak egy lecsupaszított gyilkos, és emésztettem magam, hogy mit keresek a pályán. Orvosnak készültem mióta az eszemet tudom, most meg ott tartottam, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ez nekem kell, és meg birok küzdeni a rám váró akadályokkal. A kórházban még mindig nem múlt az az időszak, hogy megbámuljanak, vagy ne tegyenek említést rám. Annak viszont örültem, hogy Alice kezdett felengedni, és már néha hajlandó volt velem mutatkozni, esetleg beülni egy kávéra a műszak lejárta után. A téli időszak nagyon zűrös, igaz nem lakom innen messze, különben el sem vállalhattam volna a munkát, szóval simán hazamehetnék, de a járvány még ennél is keresztülhúzta a számításaimat. A hajnali órákban a főnököm utasított ágyba, és vette át a feladataimat fű alatt, de tarthatatlan volt az állapot. Amint magamhoz tértem a káosz után valahogyan a lázam is kezdett egyre lejjebb menni, és már legalább nem szédültem annyira, mintha részeg lennék. A kotyvalék átmenetileg megtette a hatását, és imádkozhattam azért, hogy ne dőljön ki a személyzet is, mert hamarabb kell visszalátogatnom, mint ahogyan ez szabályos lett volna. A panaszkodásnak nem itt volt a helye. Meglepődtem, mikor magamhoz tértem a teremben, és nem volt mellettem senki. Egy cetli jelezte, hogy Clayton Nash-nek egy sürgős műtétje akadt valamikor hajnali négykor, nekem meg tíz percem volt hatig, hogy összeszedjem magam, és átadjam az ügyeletet. A kialvatlanság egy dolog, de mi van akkor, ha még akkor is jobban érzed magad, ha lehúzod a klotyón a testedet? A fejem majd széthasadt, erre volt előkészítve a műanyagpohárba töltött víz, és a mellette fekvő kis fehér pirula. A víz nélkül is lenyeltem volna, de jobban esett a folyadék is a szervezetemnek. A gyengeségen már túl voltam, és az is bebizonyosodott, hogy beteg vagyok, csak eddig egy személy tudott róla, és szerettem volna, ha ez így is marad a közeljövőben. Nem tétlenkedtem, lepakoltam a nejlont az ágyról, és a szemetesbe hajítottam, aztán meg összeszedtem a köpenyemet, és a csipogómat is. Szerencsére nem keresett senki, szóval egy lépéssel beljebb voltam. Még szinte ki sem léptem az ajtón, de már rohant is oda hozzám a gyakornokom.
- Char...mindjárt lent kell lennünk a hallban. A sebészeti vezető akar velünk beszélni... - be volt zsongva, én meg egy ásítással hárítottam el a tolakodását, amíg összefogtam a hajamat és futólépésben tettük meg az utolsó pár métert. A hallban valóban nagy volt a zsongás, emellett már a következő műszak is keveredett velünk. Alice és Raff felém vették az irányt, és egy kávéval köszöntöttek. - Nem tudom, hogy mi ez a nagy hír, de hogy mindenkinek itt kellett lennie. - rázza meg a fejét a mentős haverunk, mire Brian is befut. - Köszöntök mindenkit. Mielőtt elkezdődne a műszak, be kell jelentenem a szükséghelyzetet. Sajnos már biztos tapasztalták az elmúlt napokban, hogy megnőtt a betegek száma, és ez még csak a kezdet. Ma reggel lezárták a határokat, újabb hóvihar közeledik a város felé. Mindenkit arra kérek, aki túllépte a harminc órát az menjen haza pihenni, de délutánra fáradjanak vissza. Nem tudjuk, hogy még mekkora tömeget kell befogadnunk, de az biztos, hogy az összes létező ágyat fel kell szabadítanunk. - közölte, majd jöttek az újabb szabályok, nekem meg kezdett lemerülni az aksim. - Ezt nem hiszem el, pedig ma utaztam volna haza. - hallottuk a belesektől a panaszt, de mindenki átüvöltötte a másikat. Direkt nem néztem a pódium felé, pedig tudtam, hogy Nash ott áll Leroy-jal együtt. - Char...van aki hazavigyen? - Brian volt az, aki megcsípett és visszahozott a valóságba. -Hmm...nincs. - ráztam meg a fejemet, és megindultam az öltözők irányába. - Akkor, ha megvagy, akkor eldoblak. - hálásan mosolyodtam el, de kicsit aggasztott, hogy mi történhetett abban a néhány órában, amíg ki voltam ütve. Nem gondolkodtam sokat, gyorsan átvettem a civil ruhámat, a kis kötött pulcsimat, meg a farmeromat, aztán a kabátomat ráakasztottam a kezemre, és a hátitáskámmal küzdve még elbúcsúztunk a többiektől. A kávét nem sikerült meginnom, ezért a kukában kötött ki a pohár. - Nem nézel ki valami jól. - pillantott rám Brian, én meg csak legyintettem egyet. - Fáradt vagyok, sok volt ez a harminc óra. - a parkoló felé tartva a szél megerősödött, és a szám elé kellett húznom a sálamat is. Minden testrészemben reszkettem, de Brian sietett és már nyílt is az ajtó, de a mellettünk lévő helyen akkor tűnt fel a semmiből a főnökünk. - Á, Dr. Nash maga is haza? - biccentett át a másik oldalról a kollégám, én meg egyetlen pillantás nélkül vetődtem rá az ajtóra, hogy beüljek Brian mellé...  

Az odakint lévő káosz már az elmúlt pár órákban is kitartással uralkodott el rajtunk, mégsem tudtam jelen pillanatban csak arra az egyre koncentrálni, hogy szeszélyes és egyben önfejű rezidensem állapota stabilabb legyen. A hülye is észrevette volna, hogy nincs jó állapotban és bármennyire is győzködött az ellenkezőjéről, nem voltam az az ember, aki másoknak hitt inkább a tapasztalatai és meglátásai helyett. Az utóbbi napokban volt lehetőségem több időt eltölteni Charity közelében és bár beszélgetéseink többnyire szűkszavúak voltak, kellemesnek véltem a társaságát, habár elsőre betudtam inkább a kávé hatásának. A velünk történtek valami változást hoztak eddigi ismeretségünkbe és ugyan magyarázatot nem akartam és nem is tudtam volna keresni rá, de úgy véltem, tartozok neki annyival, hogy megpróbálom őt szóval tartani egy-egy kávészünetünk esetén. Otthon esélyem sincsen a saját gondolataim rabjává válni, hiszen Leroy viselkedése három emberével ért fel. Amióta úgy döntött, hogy öccse elől fog rejtőzködni az én lakásomban, azóta kényszeresen úgy érezte, hogy szórakoztatnia kell. Beszélnie hozzám, filmek nézésére kényszeríteni és úgy gondolta én egy hosszú nap után szabad perceimben arra vágyom, hogy az ő családi drámáiról hallgassak beszámolót. De bármennyire is ellentmondott ez az akaratomnak, rosszabbak voltak az éjszakák, amikor a plafon bámulása mellett folyamatosan visszaköszöntött az a nap, aminek akaratunk ellenére is a részesévé váltunk Charityvel. Ezért tudtam jól mennyire őrjítő újra meg újra átélni mindezt, ezért ha minimálisan is közreműködhettem abban, hogy legalább ezekben a szünetekben ne kelljen ezen töprengenie, akkor nem okozott gondot odalépni hozzá és még kávét is vinni, ha éppen az én kezembe is akadt egy. Ha már voltam olyan meggondolatlan, hogy részesévé tettem egy olyan ügynek, amihez nem is kellett volna, hogy köze legyen, akkor a következményekkel is meg kell birkóznom. Márpedig olyan ember voltam, aki nem másban kereste a bűnbakot, hanem vállalta a hibáit és ha úgy érezte azzal túllőtt egy célon, akkor azon volt, hogy kijavítsa őket.
Nem sok ideig húzhatom már ki magamat a kötelességeim alól, mert a csipogóm jelzésével a munkám is visszazökkent a valóságba. A teremből való kilépésem előtt még egyszer felmérem Marshall állapotát, de mivel tudom jól, hogy egy kis időre a pihenésé lesz nála a főszerep, ezért nyugodtabban hagyom őt hátra. Nem szívesen folyamodnék ahhoz, hogy lekötözzem őt az ágyhoz, amivel megakadályozhatom a szökését, de meglehetősen idegesítően éltem meg, hogy fejvesztve kell rohangálnom utána az épületben csak azért, mert képtelen meghallgatni vagy ha meg is teszi, akkor örömmel csinálja az ellenkezőjét.
A műtét közben kizárok minden egyes oda nem illő gondolatot és csak arra az egy emberre összpontosítok, aki az én kezeim munkájára van bízva. Ezek a pillanatok számomra elsőbbséget élveztek mindennél és soha nem hagytam, hogy elvonják a figyelmemet. A külvilág idebent nem létezett, mert elég csak egy másodpercre figyelmetlennek lenni, hogy megtörténjen a baj, ami pedig idebent történik, az kizárólag csak a mi lelkünkön szárad. Teljesen elvesztem az időérzékemet amire végzünk, de mihelyst kilépek az ajtón, Leroy már a főnök társaságában vonszol magával.
- Lemaradtam valamiről? - túl sok értelmes válaszra nem futja Victortól, de a felettesünk ennél beszédesebbnek bizonyul és egy gyors összefoglalót kapunk a további változásokról, mielőtt együtt léphetnénk színre a többi munkatársunk előtt, hogy ők se maradjanak ki a jó hírből. Erre viszont nagy volt az esély, mert általában a húzós napok még húzósabb plusz műszakokat vonnak maguk után ahelyett, hogy az ellenkezőjét kapnánk. Ellenben még mindig képesek vagyunk egy kiadós alvás gondolatával áltatni magunkat, ha már xy órát lehúztunk, ami már önmagában megforgatta az emberi szervezet minden pontját.
A tekintetem végigpásztázza a tömeget, de mindenki vonásán aki az én műszakomban volt ugyanaz köszön vissza, amit jómagam is ugyanúgy tapasztalok. Egy emberé azonban egészen más érzést vált ki belőlem és közel sem pozitívan élem meg ittlétét a történtek után. Most már a délutáni műszak sem tud igazán lekötni, mert csak arra koncentrálok, hogy mihelyst innen lejutok, utolérjem őt.
- Nash. - szólít meg Leroy mielőtt ezt megléphetném. - Otthon igazság szerint okoztam egy kis rendetlenséget, amit nem tudtam már összerakni. - kezd bele, de a tekintetemmel mindent elmondok erről. - Tudom, megbeszéltük, hogy csak akkor maradhatok nálad, ha betartom a szabályaidat, de... - folytatná tovább, én viszont megakadályozom őt ebben.
- Akkor rendet is raksz majd magad után, én nem fogok. Délután találkozunk. - megveregetem gyorsban a vállát, majd miután összeszedem magamat és egyben a cuccaimat is, a parkolóba sietek, ahol még az utolsó pillanatban sikerül elcsípnem Marshallt és a haverját.
- Dr. Wilson, Dr. Marshall. Reményeim szerint igen. - köszönök én is kimérten és a kocsikulcsot a mutatóujjamra akasztva közelítem meg őket. - Dr. Marshall, lenne egy perce? - kifejezetten a lányra téved a tekintetem, Brian viszont úgy tűnik jó ötletnek találja, hogy közbeszóljon.
- Igazából én vinném haza és nekem sietnem kell. - közelíti meg a témát óvatosan, de én csak egy szekundumnyi időre vezetem rá a tekintetemet.
- Akkor délután látjuk egymást, Dr. Wilson, Charityt pedig én hazaviszem. - látom, hogy még szeretne valamit mondani, megkérdőjelezni a döntésemet, amit úgy tűnik meg is tesz.
- Biztosan? Mert ha nem sok idő, akkor igazából meg is várhatom.. - támaszkodik meg kocsijának tetején.
- Nem azt mondta, hogy siet? - kezdek türelmetlenebb lenni, ez pedig a szavaimban is visszaköszönt.
- De, igen. Akkor később. - azzal be is száll a kocsiba és noha bizonytalanabbul teszi meg, én addig nem kezdek bele a saját szövegelésembe, amíg Brian el nem hagyja a parkolót.
- Sokkal jobb színben van, Dr. Marshall. Csak nem attól érzi magát jobban, ha ellentmond nekem? - fordulok vissza a hölgy felé, kezemet pedig a hátára simítom, miután az autóm zárját felnyitottam. - Gondolom most, hogy elüldöztem a kísérőjét egy fuvarral tartozok és amúgy is, van egy lezáratlan ügyünk. - kinyitom előtte az ajtót és nagyon remélem, hogy most nem érez majd késztetést a kérésem felülírására.

A téli időszakért nem vagyok túlságosan oda, nem is vágyom arra, hogy sok időt töltsek a szabadban, meg esélyem se lenne a munkám mellett. Ma éjszaka elértem egy újabb holtpontra, és nem tudtam, hogy hol lesz a vége a szenvedésemnek. Az utolsó órák teljes mértékben estek ki, megsaccolni se mertem, hogy mikor dőltem ki, és mikor lettem ennyire gatyán. A gyógyszerek átmenetileg segítettek és ha nem tévedek, akkor Dr. Nash valamilyen lázcsillapítót adott be nekem, ettől lettem viszonylag jobban. A hat óra előtti ébredésem és az Eve általi gyors intézkedések csak még jobban leszívják az erőmet. Sok minden változott meg a hajnali idősávban, mert amint elérünk a hallba egy kisebb csoport várakozik a nagyfőnök bejelentésére. Egy sejtésem már van, és amint elhangzik, hogy mi lesz a menetrend már egyértelművé válik, hogy a járvány sokkal komolyabb, és nemcsak mi fogjuk ennek hatását érezni, hanem az egész ország. Az időjárási körülményekre már nem is térek ki, mert közel lakom, gyalog is simán át tudok jönni a kórházba, bár most mindennél jobban vágyom az ágyamra, de előtte egy forró zuhanyra. A bejelentés alatt kicsit elkalandoznak a gondolataim és a tekintetem is egy bizonyos illető felé, de még időben kapom el róla a barna íriszeimet, mielőtt észrevenné, hogy őt bámulom. Alice nagyon élénk, mondjuk neki volt ideje aludni, nem úgy, mint nekünk, akik már másfél napja vagyunk bent, és annyi időre sem tudtunk megállni, hogy együnk valamit, vagy elmenjünk mosdóba. Dana még elkap egy-két szóra, amire emlékszem azt átadom neki a betegek kapcsán, de annyian várakoznak már most is, hogy a hátamon futkos a hideg. Az öltöző előtt akadok össze Brian-el, és most hálás vagyok azért, hogy hazavisz, mert az a pár méter is felérne a kínszenvedéssel. Csendesen nyitom ki az ajtómat és válogatom át a szekrényemben lévő ruhadarabokat. Szükséghelyzet miatt több minden van nálam, még tisztálkodószereket is hoztam be két hónappal ezelőtt, de nem visz rá a lélek, hogy itt álljak be a zuhany alá. Magamra kapom a fehér kötött pulcsimat és perceken belül már a kijárat felé evickélek és a poharamat is a kuka martalékává teszem. Odakint ítéletidő tombol a szám elé húzom a sálamat és futólépésben követem a rezidenstársamat, de a rossz időzítés fogalma új értelmet nyer. Minek kellett ennyire sietnünk, hogy éppen azzal akadjunk össze, akivel ma már nem óhajtottam beszélni. Nyűgösen várakozom, hogy kinyíljon az ajtó, de leszólítja a társamat Nash és aztán meg arra hivatkozik, hogy velem kellene beszélnie. Enyhén elcsodálkozom, és csak arra eszmélek fel, hogy a fejem fölött döntenek. A kilincsről lecsúszik a kezem, és egy másik érintésre a mellettünk lévő autó felé fordulok. Brian még int aztán kiáll a helyéről és elhagyja a terepet. Nekem meg ott marad a sok kérdőjel a fejemben, de nem sokáig birkózhatok a bűntudatommal, hiszen társaságom van. - Mire volt ez jó? Nem értem... - rosszallóan rázom meg a fejemet és beülök a kérésnek megfelelően, de nincs kedvem tovább boncolgatni a témát. Kijöttem a teremből, nem csináltam semmi rosszat, és ami odabent történt az csak a gyengeségem egyik jele volt a hajnali órák alatt. Becsatolom az övemet, és az ablakon nézek ki, de pont most kezd el esni nagy pelyhekben a hó. - Tényleg nem szerettem volna bajba sodorni, és úgy kikelni magamból az este folyamán. - köszörülöm meg a torkomat. - Beteg vagyok, tudom hogy nem tagadhatom le, de valóban jobban érzem magam, és ezért hálával tartozom. - játszadozom el az ölemben lévő ujjaimmal és csak akkor nézek a szemébe, ha éppen váltott és kisorolunk a reggeli forgatagból, elkanyarodva a mi utcánk felé. Meg sem kérdezem honnan tudja az utat, mert egyszer már elmondtam neki én magam. Az az este egyikünknek sem telt el valami kellemesen, és azóta is bennem maradt a kétely, hogy valóban történt-e valami, vagy sem. A sorházak mellett kanyarodunk el, én nézem a tájat, bár a csillagok háborúja most könnyebb lenne, mármint elképzelni ezt a gyorsaságot vele. A lassulás közepette csatolom ki a testemet, és nyúlnék a kilincsért, hogy kiszálljak, de a központi zár életbe lép és maradásra késztet. - Mire volt ez jó? Tényleg sajnálom, ami történt, többet nem fordul elő, ha kell, akkor beteget jelentek, már nem számít úgysem. - halkulok el, miközben tudom, hogy nem sok választásom van, mert a szemébe kell néznem így is. A kék íriszek elérik, hogy a csendet válasszam. - Fáradt vagyok, és szeretnék lefeküdni, hogy délután vissza tudjak jönni. - fejtem ki az álláspontomat, de még mindig nem történik semmi, ezért türelmetlenül nyúlok át az ő térfelére és lököm meg a karját. - Engedjen ki. Nem tarthat itt, ugye tudja? - kérlelem már nyűgösebben, hiszen tudom, hogy nem vagyok toppon, és alig ülök már egyenesen is.  

Az évek során nem mondanám, hogy távol állt tőlem az alváshiány egyre nagyobb órákat felölelő menete, de a mai nap az én szervezetemet is megforgatta. Bármennyire is nem szerettem az otthonlétet, most mégis másra sem vágytam csak arra, hogy mindenféle nyüzsgés nélkül eltölthessek egy pár órát a lakásomban, anélkül, hogy egy újabb műtétre vagy pácienshez lenne jelenésem. Victor úgyis nemsokára váltani fog a műszakunkban engem, ezért legalább a rögtönzött lakótársi kapcsolatunkkal nem kell különösebben törődnöm. Noha alig vártam már, hogy kollégám felnőtté avanzsálódjon a gyerekes viselkedéséből és végre az öccse elé álljon. Erre viszont várhattam még egy ideig és erre Leroy minden egyes nappal bizonyítékkal is szolgált. Terveimet viszont egy valami erősen kezdte felülírni, pontosabban a rezidensem közbejött betegsége. Marshallal a kapcsolatunk az elmúlt időszakban egy nem várt irányt vett és mondhatni eljutottunk arra a pontra, ahol inkább igényeljük a másik társaságát és nem csak elviseljük. Valahol azonban ez egyszerre tette egyszerűbbé és komplikáltabbá a közös munkát, de azok után, amin keresztülmentünk azt hiszem számolnunk kellett a ilyen következményekkel. Ő jobban megszenvedte azt a napot, mint ahogyan én, erről pedig senki nem tudná megváltoztatni a véleményemet. Ahogyan a bennem lappangó bűntudatról sem, melyet a közvetett együttműködésem hagyott hátra bennem, amikor magammal cipeltem őt a húgom újabb őrületébe. Ismertem már Harriet szokásait, de ezzel a húzásával túllőtt minden célon, melyen az sem segített, hogy az eset óta még egy nyamvadt telefonhívást sem kezdeményezett felém. Bizonyára apánk keze volt ebben is, hiszen bármennyire is nem normális a kapcsolatom a húgommal, azért vagyunk annyira jóban, hogy legalább érdeklődjünk a másik felől. Bart Nash viszont ilyen ember volt. Értett a kiskapuk megtalálásához, ugyanakkor ahhoz is, hogy egy olyan ügyet, amibe már belekeveredett, maximálisan az irányítása alá vonjon. Csupán emiatt állt meg a rablásos alibink, mert ismeretsége és kitartó munkával megszerzett hírneve révén elég befolyással bírt ahhoz, hogy senki se kérdőjelezze meg döntéseit. Ugyan ez részben megkönnyítette a dolgunkat és egy olyan terhet vett le a vállunkról, ami az egész karrierünket kockára tette volna, mindazonáltal hátrahagyott nekünk egy adagnyi megválaszolatlan kérdést, vele együtt pedig olyan érzéseket, melyekben részem utoljára évekkel ezelőtt volt.
Egy műszak vége előtti műtét soha sem kellemes. Az ember fél lábbal már a kórházon kívül van, az agya meg az otthon melegére összpontosít, miközben a kötelességei még mindig a munkájának kellős közepén tartják. Emberi énem kerekedik felül rajtam a műtét végeztével és a fáradtság mellett a türelmetlenségem is kezd gyökeret verni idegrendszerem közepette, a főnöknek viszont úgy tűnik még lezáratlan ügye akad velünk. A többiek színe elé járulunk vele és bár szívesen kifejteném nem kívánt véleményemet a kérésével kapcsolatban, helyette viszont csak egy elcsigázott sóhajjal veszem tudomásul, hogy még ki se értünk az ajtón, de már számolhatjuk is vissza a perceket, mire újra tiszteletünket tehetjük a kórházon belül. Leroy mellettem az otthoni körülményekről hadovál, de aligha vagyok képes most rá figyelni és nem feltétlenül a fáradtság miatt kalandozik el a figyelmem, hanem amiatt a nő miatt, akit kifejezetten megkértem, hogy maradjon a teremben a műszakja végezetéig, mégis most ő az első, akin megakad a tekintetem a tömegben. Nem feltétlenül akarom elkeseríteni kollégámat azzal, hogy mivel én a következő időszakot nem tervezem ma otthon tölteni, ezért a saját problémája utáni rendrakás az ő problémája lesz, mégis felkészítem őt az elkerülhetetlenre. Ugyanakkor eszembe sem jut beavatni a további gondolataimba, hiszen őt ismerve már elkezdene kombinálni és másra sincsen szükségem, mint Leroy beteg agyának szüleményeire, amellyel bizonyára megállás nélkül ostromolna.
Összekapom a cuccaimat és a kabátom felvevésének folyamatába lépek ki a szabadba, hogy megkeressem Marshallt. Még időben sikerül elcsípnem őt, mielőtt Wilson magára vállalhatná a hős lovag szerepét. Igyekszem nem belefolyni a rezidenseim magánéletébe, de a srác erősen teper, hogy megragadja Charity figyelmét, én pedig nagyon nem szeretem, ha keresztülhúzzák a terveimet. Márpedig úgy rémlik, korábban már valamiről megegyeztünk a lánnyal. Egy bepróbálkozott ellenkezésen kívül mást nem kapok Wilsontól, de azért tisztán látszik rajta, hogy nem repes az örömtől amiért ma lemaradt jótetteinek végrehajtásáról. Legalább már ketten vagyunk.
A kocsiban eleinte a csendes hallgatóságot választom, már csak azért is, mert úgy tűnik Marshall egészen jól belejött a magyarázkodásba.
- Pompás. Örülök, hogy jobban van. - kezdek bele szűkszavúan, kezemmel pedig jobban rámarkolok a kormánykerékre. - Ezek szerint a szervezete jól reagált az allergiás reakciójának elhárítására. - folytatom tovább, de már csak ezután válaszolok az elsőként elhangzott kérdésére.
- Mire gondol, Marshall? Arra, hogy hazaviszem, ahogyan azt korábban megígértem? - fejtem ki felé érdeklődésemet, ám a szótlanságomat egészen jól alkalmazom addig, amíg meg nem érkezünk Charity lakása elé. Leállítva a motort azonban újra belemegyünk a korábbi témába, aminek hatására fejemet csak az ülésem támlájának hajtom és a kormányt is elengedem végül.
- Azt mondtam eljövök a fegyverért magához és bármennyire is elismerem Dr. Wilson munkásságát, nem szívesen lettem volna még harmadik kerék a hazafelé vezető úton. Remélem megérti. -  kezdek bele, de a folytatás előtt még megvárom, hogy lenyugodjon és még innen is a szökését tervezze.
- Nem akartam az örökkévalóságig az autóban tartani. Bármennyire is elképzelhetetlen, sem az ittlétemmel, sem pedig a korábban kértekkel, hogy maradjon a teremben nem maga ellen vagyok. - kicsatolom magamat, majd szótlanul kibújok a kabátomból és Charity vállára igazítom el, mielőtt a kezemet a homlokára vezethetném. - Kezd hőemelkedése lenni. Fogja össze magán jobban a kabátot, miután kiszállt. - nyitom ki az ajtót, majd miután elhagytuk az autót, bezárom magunk után és felveszem a tempót a rezidenssel, egyenesen mellé lépve ezzel.
- És csak hogy tiszta sor legyen, nem fog visszamenni délután, erről én magam gondoskodok. - jegyzem meg higgadtan, majd megvárom, hogy az ajtót kinyissa, amit a kezemmel benyomok az előreengedése érdekében.
- Csakis ön után. - pillantok le rá, miközben arra várok, hogy minél előbb felérhessünk a lakására. Még szerencse, hogy a fáradtság elnyomja a fázást, de van egy olyan érzésem, hogy egy-két perc múlva már egyáltalán nem így lesz.

Brian segítségét most hamarabb fogadtam volna el, mint a főnökömét, aki már a hajnali órákban jelezte, hogy haza akar vinni, de valahogyan a felébredésem pillanatában ez kiesett a fejemből, és nem is vágytam a társaságára. Bevallom egy kicsit tartottam tőle, mert a lelki szemeim előtt lebegett az elmúlt hetek összessége. Nem a közös titkok súlyának megtartása, hanem a felém irányuló magatartása változott meg. Eleinte még át is nézett rajtam, a nevemet sem jegyezte volna meg, és ennek örültem. Weston hasonlóan ambiciózus jellemvonással bírt, mint Nash, aztán belesétáltam életem legnagyobb hibájába, hogy ágyba bújtam a felettesemmel. Az anyám tajtékzott volna, ha tudomást szerez a kis incidensről, meg a meg nem született unokájáról. Az államokat is elhagytam, hogy ne lássa senki, milyen következményekkel kell szembenéznem. A főnököm csak egy dolog volt, de az, hogy házas és velem hál az ügyeleti időkben egyáltalán nem volt okos döntés. A kitudódása azzal járt volna, hogy eltiltanak a munkámtól, meg lettem volna bélyegezve, mint egy olcsó ribanc. Nem szülhettem meg a gyermeket, különben életem végéig okoltam volna az apja és az én ballépésem miatt. Nem álltam készen egy másik feladatra, akkor erőszakosan hajtottam a célt, hogy orvos váljon belőlem. Sebészként akartam bevonulni a nagy történelembe, de most nagyon sok minden megváltozott. A tekintetemet elvettem a diplomámról, a lövöldözés óta két világ között lebegtem, és nem tudtam, hogy melyik az igazi. Nem feltétlenül a szakmám hajszolása vezetett ide, hanem a tény, hogy kioltottam egy emberi életet, és ezért bűnhődnöm kellett. Az ügyet eltussolták, de a lelkiismeretem nem aludt és szörnyként telepedett rá az életemre. Kihatással volt a munkámra, a magánéletemre, és lassan az egészségemre is. Nem aludtam jól, és a kevés alvás azt eredményezte, hogy nem is teljesítettem száz százalékosan. Előfordult, hogy elfelejtettem a gyógyszereket, nem néztem rá időben a betegeimre, vagy nem tudtam azonnal reagálni a sürgős esetekre, mert akörül forogtak a gondolataim, hogy mit érnek az én szavaim. Megöltem valakit, akit nem kellett volna, és most úgy dirigálok itt, mint egy isten. Nem illett a kezembe a szike, már nem láttam olyan tisztán a jövőképemet egy kórház berkein belül. Nem egy rezidenstársam hagyta el a pályát, és módosított karriert. Ma reggel ez volt az, ami felerősödött bennem a félig lázas állapotomban, és tudtam, ha nem sikerül leráznom a főnökömet, akkor szemtanúja lesz annak, ahogyan összeomlok. A lakásom mélyén végre önmagam akartam lenni, nem szerettem volna megjátszani, hogy fáradt vagyok, egyedüllétre vágyom, és egy kis távolságra a betegek zajától. A halál kérdésköre elhatalmasodott felettem, és már nem tudtam, hogy mitévő legyek. A betegségem nem a legjobbkor jött, és azt is tudtam, ha most kidőlök napokra, akkor már azt is elveszik tőlem, hogy én döntsem el a sorsomat. Orvosnak kellett maradnom, vagy keresnem kellett helyette egy másik szenvedélyt? A parkolóban állva a végtagjaimat a jéghideg markolat szorítja közre mialatt a társam és a felettesem kakasviadalának nyertese Dr. Nash lesz. Választási lehetőség nélkül kényszerít bele abba, hogy beüljek mellé az autóba és elfuvarozzon haza. Ellenkezhetnékem van, mert tudom, hogy nem helyes mutatkoznom vele a kórházon kívül, de olyan erős akarata van, hogy még engem is lepipál. A kocsiban ülve nézelődöm, nem tudom, hogy meddig tart még ez a kínos csend közöttünk, de direkt nem beszélek. Ott tartok már a lassítása közben, hogy kiugrom, de elállja előlem az utat, és a központi zárnak köszönhetően csapdába ejt. Nem vagyok büszke a mostani kitörésemre, de már túlléptem azon a holtponton, ahol a nyugalom és a tisztelet szállná meg a testemet. Megemelt hangon kérlelem, a csillagokat is leígérem az égboltról, csak szabadulhassak a kocsijából. Nem üvölt rám, csak am kormányra hajtja a fejét, majd neki a háttámlának, nekem meg lesz egy kis időm arra, hogy lehiggadjak, és ne viselkedjek úgy, mint egy hisztérika. – Igen a fegyver. – a mellkasom mélyéből törik fel a sóhaj, de valahogyan nem számítok tőle olyan reakcióra, hogy kibújik a kabátjából és rám teríti. A homlokomat érinti, zavartan lesek lefelé, de azt hiszem, hogy hálával tartozok neki mindenért. A kérésének megfelelően jobban összehúzom magamon a kabátot és úgy szállok ki. A bejárat nincs messze, de nagyon esik a hó, szinte két méternél tovább nem lehet látni ebben az időjárásban. A nyomomban van, én csak megyek előre az ismerős úton, és amikor odaérek az ajtóhoz, akkor benyomom a gombokat, hogy kinyíljon és bejussunk a meleg lépcsőházba. Odabent már nem tombol a hó, én viszont így is remegek a fázástól a kabát alatt is. – A harmadikon lakom, menjünk lifttel. – bökök a felvonó felé, de hamarabb tessékel be. Az egyik sarokban állok meg, és onnan vizslatom őt. A pulcsijában is úgy néz ki, mint egy óriás. Néha összeakad a pillantásunk, de egyéb módon nem kommunikálunk. A tekintetem a lakásom ajtajára vetem, és kihalászom a táskám mélyéről a kulcsokat. Elbíbelődöm, de nem siettet vele, én meg amúgy sem sürgetem, hogy bejöjjön. Amint kattan a zár, máris az előtérben vagyunk, én lehúzom a csizmámat, és a tartóra dobom. A szűk folyosó végén található a konyha és a nappali egyben, és onnan nyílik a hálóm is. Nem nagy a lakás, de nekem pont megfelel. Előremegyek, és besietek a hálóba. – Azonnal hozom a… - nem merem kimondani a nevét sem. Az ágyam szépen meg lett csinálva, a húgom rühelli, hogy takarítási kényszerem van, de ha ideges vagyok, ez az egyetlen tevékenység, ami kikapcsol teljesen. A stressz levezetésére kiválóan működik. Félreteszem a kabátját és felnyitom a tetejét a tartónak. Többszörösen csomagoltam át, két táskába rejtettem el, szóval van súlya a csomagnak. Kiemelem óvatosan, de annyi rossz érzelem köt hozzá, hogy el is ejtem félúton. Le akarok guggolni, hogy összeszedjem, de már könnyek csorognak a szemem sarkából, hogy ezt kell csinálnom. Fél méterre fekszik tőlem, de az is nehezemre esik, hogy ránézzek.

Egyet sikerült megtanulnom magamról mégpedig, hogy minél tovább mellőztem az emberi társaságot, annál könnyebben tudtam olyan emberré válni, aki többnyire nem is igényli azt. Tommy elvesztése megváltoztatott. A gondolkozásomat, a jövőképemet, habár sose tartoztam azok közé, akik természetesnek vették volna az életében lévő dolgokat, sokkal inkább azok táborát erősítettem, akik szerettek megdolgozni azért, amit el akartak érni. Megtehettem volna, hogy anyagilag apámra támaszkodok és egy olyan kitaposott ösvényt követek, amelyet az ő elért sikerei árnyékoltak volna be. Azonban mellette nem lehettem volna önálló személy, csakis az, akit Barthemelow Nash rendőrbíró fiaként emlegetnek és az ő eredményeihez hasonlítanak. Szükségem volt arra, hogy egy saját világot teremtsek magam köré, mégis a családom szétszakítása után ez a világ többnyire magányossá, egyedülivé koncentrálódott, kizárva mindent és mindenkit, aki érzelmileg hatást gyakorolhatott volna rám. Megtanultam milyen pusztító elveszíteni olyat, aki a világot szimbolizálja, akiért bármit megtennél, ahogyan azt is, milyen önmagamat ostorozni a történtekért, amely során az ember inkább dönt az elzárkózás mellett, mintsem újra céltáblájává váljon mindennek. Ugyan egy-két embernek sikerült áttörnie ezen, de az óvatosság továbbra is ott él bennem, ám ennek alapjait annak a délutánnak az eseményei rendkívül törékennyé tették. Egy múltbéli esemény ismétlését kellett átélnem azzal, hogy belevonszoltam egy ártatlan nőt egy helyzetbe, ami csakis rám tartozott és most akárhányszor ránézek, úgy érzem tartozok neki annyival, hogy átsegítsem őt ezen. Tudatában voltam milyen érzés önmagunk hibáztatása, ahogyan azzal is tisztában voltam mennyire nehéz és kegyetlen egyedül ezeken végigmenni. Nem fogom hagyni, hogy ő is magában őrlődjön mások rossz döntései miatt.
A kórházban történtek önmagukhoz képest is kimerítőnek hatottak, de arról senki nem tudott milyen kitérőket tettünk a rezidensemmel, hogy átvészeljük a megmaradt pár órát a műszakunk vége előtt. Nem festett túl jól és úgy tűnt a kórházban terjengő betegség őt is kezdte apránként maga alá gyűrni, ezért sem díjaztam azt, hogy a nap hátralévő részét otthon egyedül töltse. Nem volt jogom vele lenni a későbbiekben, indokom viszont annál inkább, ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy megakadályozzam Brian hősies gesztusát Charity hazajutásával kapcsolatban. Azért, mert nem folyok bele túlságosan a kórházi dolgozók magánéletébe vagy a kapcsolataiba, attól még nekem is voltak szemeim. Észrevettem, ha valaki túlzottan is teper a másik figyelméért és ha még nem is éltem iránti nyílt megjegyzéssel, attól még nem nyerte el a tetszésemet. Viszont mivel korábban már a lánnyal lebeszéltük ezt az utat, ezért tartani is fogom magamat ennek megvalósításához, akár tetszik Dr.Wilsonnak, akár nem.
A kocsiban érdekes hangulat uralkodik el közöttünk, mégsem én vagyok az, aki megtöri a csendet. Lényegében adok csak magyarázatot döntéseim miértjére, részben azért is, mert kétlem, hogy pont az azokra a gondolatokra vagy közel sem kellemes érzésekre lenne kíváncsi, amik hátramaradtak bennem a történtek óta. Nem volt kedvem mesélni neki a múltamról, beavatni őt a családommal történtekbe, sem a válásba. Úgy vélem nem vagyunk még olyan közeli kapcsolatba, hogy erről itt és most vallomást tegyek, az meg hogy csak töredékinformációt osztok meg vele, semmit se ért volna. Attól csak még zavarosabbá vált volna neki az egész még ennél is.
Előre engedem őt az épülethez vezető résznél, de továbbra is a saját szótlanságomat alkalmazom. Látszik rajta, hogy zavarban van és próbálja nyugodtan kezelni ezt a helyzetet, viszont mindkettőnknek szokatlan, hogy a másik lakásán vagyunk. Habár a múltkori eset után azt mondhatnám neki, hogy kvittek vagyunk még akkor is, ha nem feltétlenül tervezek az ágyában aludni.
Charity félszavakkal próbálja felvázolni mikre is készül az elkövetkezendő percekben, ez pedig kicsit olyan érzést kelt bennem, mintha ezzel igyekezne szóval tartani vagy enyhíteni a közénk beállt kínos csend miatt. Engem sosem zavart, ha nem kellett állandóan nyilatkoznom a véleményemről vagy a gondolataimról, de Victort például igen. Ő neki be nem állt a szája még akkor sem, amikor a csend jobb barátja lett volna, mint ellensége. Az előszobai részen állok meg, kezeimet pedig nadrágom zsebeibe mélyesztem. Kezd a fáradtság engem is jól ismert jeleivel megajándékozni, de egyelőre még tartom magamat az ébrenléthez. Egyik lábamról a másikra helyezem egyensúlyomat, ám kezd aggasztó lenni Marshall távolléte, ezért hogy ne piszkoljak végig mindent a cipőmmel, ezért az ajtóban leveszem őket és már csak ezután indulok el abba az irányba, amerre korábban Charity is. Zaklatottnak tűnik, amikor rátalálok, ezért közelebb lépek hozzá, kezemmel pedig óvatosan megérintem a vállát.
- Jöjjön, majd én ezt elintézem. - a vállán vetem át karomat és kikísérem őt a szobából, mielőtt én visszamehetnék oda. - Menjen addig öltözzön át és pihenjen le. Nem tenne jót, ha még rosszabbul lenne. - kérem meg őt erre, majd miután elengedem, körülnézek a lakásán.
- Szokott teát inni? Ha nem bánja, készítenék majd egyet. Jót fog tenni és Leroy szerint mindenre gyógyír. Bár ezt a kijelentését megtudnám cáfolni.. - foglalom össze mire készülök, de addig nem hagyom őt magára, amíg meg nem kapom tőle a választ. Utána biztos kiviszem majd a kocsiba a fegyvert, hogy még a közelébe se legyen. Eleget élt már át, nem kell még, hogy ez is emlékeztesse őt minden egyes nap.

Akkora teher nyomta a vállamat, hogy kezdtem attól tartani, hogy összerogyok a súlya alatt. Nem természetes, hogy ennyi idősen olyan gondolatok foglalkoztatnak, hogy mi lenne, ha feladnám a szakmámat, ha elmennék a rendőrségre és bevallanám, hogy én tettem, ami miatt még rémálmok is gyötörnek. Nem tiszta a lelkiismeretem és nem is lesz az, amíg nem vált meg valaki. Nem bírtam ki, hogy megint arra az ágyra kelljen lefeküdnöm, amitől a hideg is kiráz. Rettegtem tőle, hogy szembenézzek a valósággal. Most itt vagyok a szobámban, nem tartózkodom egyedül a lakásban, de a fegyver látványa megbénít. Kiesek a ritmusból, és azt hiszem arról is elfeledkezem, hogy az előbb min bosszankodtam. A szívem hasad bele, ha a kis csomagra nézek. A bűntudat kel életre bennem, amiért képes voltam ennyi ideig szótlan maradni. Remegő ujjakkal guggolok le, hogy felvegyem, és kivigyem a felettesemnek, de a bennem növekvő rossz érzés bénítóan hat. Megmerevedek és csak a könnyeimmel küszködve fogom fel, hogy mennyire nincs ez jól. A hetek alatt egy zombivá avanzsálódtam, aki csak akkor jött haza, ha már nagyon muszáj volt. A munkaterápia sem működött kielégítően, szerettem volna egy kicsit kilépni a testemből és valaki máséba bújni. A dörrenés szaggatja szét ismét a dobhártyámat, de ez mind csak az agyam szüleménye. Felfelé fordítom a tenyeremet és a rajta lévő elágazó csíkokat nézem. A vonalak a nagy mendemondák alapján az életutamat is jelölik. Ki tudja, hogy mennyi ideig kell még itt szenvednem. Hirtelen érzem meg valaki másnak az érintését a vállamon, és tekintek fel a kék szempárba. Ellenkeznem kellene, hogy ezt meg tudom csinálni, de nem vagyok benne biztos, hogy mégis jó lenne. Nem szólalok meg, némán bólintok egyet, hogy vegye el, nem bánom, ha nem kell még egyszer szemet vetnem rá. A pillantásomat a térdeire vezetem, de nem mozdulok onnan. A kezét nyújtja nekem, hogy álljak fel, de csak egy kis fáziskéséssel tudom rávenni magamat, hogy befeszítsem a lábamat és felálljak a segítségével. A tekintetem az övébe veszik el, ahogyan kikísér a szobából és megállunk az előtérben. Nem sikerül értelmeznem a szavait, hiszen nem vagyok fáradt, az biztos, hogy álmos vagyok és érzem a közérzetemen, hogy nem tesz jót ez a sok aggodalom. – Öhm, ez az én lakásom, mármint nekem kellene ezt mondanom. – értetlenül állok, nem megyek sehova, de már ott tartunk, hogy elállja az utamat, és nem enged vissza a szobába. – Szeretem a teát, de nem reggel, vagyis most nem tudom. Jobban esne valami erősebb. A hűtőben van vodka. – felelem talán megdöbbentve őt is, mert nem erre a válaszra számított tőlem. – Megleszek, nyugodtan menjen haza. Délután visszamegyek… - kezdenék bele, de a két vállamra helyezi a kezét és elvezet a másik irányba, vagyis ahol gondolom a fürdőt sejti. – Jól van menni fog egyedül is. – közlöm vele, és nem vitatkozom többet. Olyan furcsa itt látnom a főnökömet. A kórházban másképpen viselkedik napközben, ha nem tudunk valamit, akkor ránk üvölt, vagy éppen elmagyarázza, nagyban függ attól, hogy milyen hangulatban jött be dolgozni. Ebben a helyzetben nem érzem helyesnek, hogy itt van, de egy belső hang azt mondaná, hogy hülye vagy, ha elengeded. Az alvás egy luxus dolog kezdett lenni az életemben, ha az elmúlt pár napból indulok ki. Nem tétlenkedem sokat, bemegyek a fürdőbe és keresek egy új és friss törölközőt, meg mellé a szokásos otthoni szettemet. A fehérneműm a szobában van, de oda most nem lenne jó ötlet kimenni, ezért abban egyezem ki magammal, hogy fürdés után felveszem a köntöst, és majd bezárkózom a szobába, hogy ott öltözzek át. A tükörbe nézve nem éppen a kedves arcom fogad. Egyetlen éjszaka alatt öregedtem meg, és lettem egy másik nő. Mi lesz így velem? Lehúzom a szemem alatti területet, és megvizsgálom a fehér részt. Bepirosodtak a sok sírástól, ezért megnyitom a csapot és egy kicsit felfrissítem a bőrömet. A vetkőzéssel meggyűlik a bajom, minden mozdulat ezer évnek tűnik, egy lajhár is gyorsabb, mint én, de sajna fáj minden végtagom, de legjobban a hátam. Dideregve állok be a kabinba és forgatom el a meleg vizet. A lezúduló mennyiségtől halkan sikkantok fel, nem akarom, hogy kint is hallják, amit művelek. Mire sikerül megtalálnom a megfelelő hőmérsékletet már szinte át is fagytam, és egyre nehezebben melegem fel, pedig tényleg már régen forrónak kellene lennie. A tusfürdőből egy keveset nyomok a tenyerembe és eloszlatom a testemen. A habtól és a gőztől kezdek megszédülni. A kezemmel támaszkodom meg és lélegzek mélyeket, de azt hiszem, hogy akkora balfék vagyok, hogy egy kisebb szaunát üzemeltettem be ide, és ha nem nyitom egy kicsit ki az ajtaját, akkor meg fogok fulladni. A látásom elhomályosul és csak tapogatózással tudok közlekedni, de az sem annyira egyszerű… - Kérem… - lököm ki az oldalammal a kabint, és megyek ki a csempére. Négykézlábra ereszkedem és csak húzom magamat, hogy el tudjak feküdni a padlón. Az egész testem reszket, és azt kívánom, hogy csillapodjon már a szédülés. A hideg csempe az egyetlen biztos pontom, így le is hunyom a szemhéjamat, hogy ne forogjon velem a világ.

Az elmúlt időszakban megmagyarázhatatlan irány felé sodródott a rezidensemmel való kapcsolatunk és bár némiképp igyekeztünk óvatosan hozzáállni a változásokhoz, mindenesetre egyikünk sem érzett hajlandóságot arra, hogy visszavonulót fújjon. A válásom és Tommy balesete óta többnyire nem kerestem az emberi társaságot, de ugyanakkor nem is utasítottam el, ha valaki próbált közeledni felém. Ez viszont a legtöbbjüknél első alkalom utáni feladást jelentett, én pedig nem küzdöttem az ellenkezőjének megtartásáért. Victor volt az egyetlen, aki kötelességének érezte, hogy ne hagyjon egyedül miután áthelyeztek ide. Az első perctől kezdve igyekezett társaságot nyújtani számomra, bár ő maga egyes egyedül kitett három embert is akár, ami által nem lakozott bennem hiányérzet egy normális kapcsolat vagy a család gondolata iránt. Charityvel ezt az egészet igazából nem tudom hova tenni. A történtek kötnek minket össze elsősorban és egy olyan titok megőrzésére kényszerítenek, ami csak a miénk marad. Ezt leszámítva nem érzem feszélyezve magamat a társaságában, habár sokat gondolok arra mennyire helyes is közelednem a rezidensem felé bármilyen célzattal is, de sosem jutok egyértelmű válaszhoz. Azt viszont tudom, hogy segíteni akarok neki. Belőlem is emberileg kiveszett valami aznap és tudom jól, hogy azt semmi sem pótolhatja majd. Lejátszódott ugyanez a balesetnél, a válásomnál és most is. Mert lehetek bármennyire is rideg másokkal és tarthatnám lakat alatt őrizve a múltamat, attól az még velem marad, formál és alakítja a jövőmet is, amíg egy nap képes nem leszek az elengedésre. Márpedig el nem tudom képzelni, hogyan engedhetném el a fiamat ahogyan azt sem, hogy azok után, amibe kevertem Charityt, távolságtartóan álljak hozzá és megtagadjak tőle minden segítséget, ami emberileg tőlem kitelik.
Látszólag nem örül annak, hogy én viszem őt haza, de hallani sem akartam a másik verzióról. Ahogyan később ehhez a listához az is hozzájön, hogy a délutáni műszakjáról sem akarok tudomást venni és arról sem, hogy egyedül maradjon. Nem engedem vissza és nem is hagyom őt egyedül. Lehet ez most kényelmetlen és szokatlan mindkettőnknek, de nincsen jó passzban és mivel egyedül él, bármi történhet vele. Sosem bocsájtanám meg magamnak, hogyha a távollétemben rosszabbodna az állapota és nekem lehetőségem lett volna segíteni rajta, de nem tettem. Legyen ez közöttünk bármilyen komplikált, ismerem őt, ismerjük egymást és pofátlanság lenne magára hagynom őt, ha akarja, ha nem.
Ittlétem okát egy szóba is bele tudnám sűríteni, az pedig a fegyver lenne. Ezért jöttem, de érte fogok maradni és a döntésemet csak még inkább elmélyíti, amikor a szobába lelek rá, erőtlenül, miközben próbálja rávenni magát, hogy átnyújtsa nekem a fegyvert. Én magamra vállalom ezt, közben viszont kérek tőle pár dolgot, de a kapott válasz csak egy egyszerű sóhajtásra késztet.
- Tudatában vagyok ennek, hogy ez a maga lakása, Charity, de most nem érünk rá ezzel törődni. - sürgetően pillantok rá, de arcvonásaim egyből abban a pillanatban megváltoznak, amikor a tea mellett inkább valami másra lenne szüksége.
- Úgy teszek, mintha meg se hallottam volna ezt. - próbálom őt a megfelelő irányba terelni, még ha tudnám is, hogy mi merre van, de mivel úgy dönt egyedül is megoldja ezt, ezért inkább a másik, nagyobb problémánkkal foglalkozom. Mihelyst a fürdő ajtaja becsukódik mögötte, én visszamegyek a fegyverért és a cipőmet felvéve sietek le a kocsimhoz, közben ügyelve arra, hogy senkinek se keltsek feltűnést. A csomagtartóba teszem, onnan pedig kiemelem az orvosi táskámat és miután megbizonyosodok arról, hogy bezártam mindent, visszamegyek a lakásba hozzá és a két tenyeremet összedörzsölgetve állok neki a tea elkészítésének. Nem akarok mindent szétszedni neki, szerencsére könnyedén akadok rá a dolgokra, közöttük egy tartóban lévő filterre is. A pultra támaszkodom és fáradtam masszírozom meg homlokomat, amíg a vízforraló kikapcsolására várok. Jó lenne aludni most már, de addig tartom magamat, amíg Charity nem veszi rá magát a pihenésre. Nem sokat időzök el a tea készítésével, habár elpakolni már nem marad időm, mert a fürdőből kiszűrődő hangok egyáltalán nem tűnnek biztatónak. Egyből abba az irányba indulok és igazából meg sem fontolom döntésemet, amikor benyitok, majd észreveszem Marshallt a földön. Egy törölközőért nyúlok, majd csak ezután lépek oda hozzá.
- Nem ütötte meg magát? - körbecsavarom őt a kezemben lévő anyaggal, majd óvatosan felsegítem őt a földről és szorosabban magamhoz vonom, amíg kivezetem őt a nappali felé, közben tenyeremmel az ő karján teszek nem durván, de gyorsabb simító mozdulatokat, hogy ezzel is felmelegítsem őt, mert egyenesen vacog a karjaim között. A kanapé támlájára terített pokrócot is elemelem és miután egy párnát eligazgatok, lesegítem őt fekvő helyzetbe, hogy minél gyorsabban köré tudjam igazgatni azt is.
- Máris hozok magának egy bögre teát és.. - a kezemmel egyből megérintem a homlokát. - Úgy tűnik hőemelkedése is van, de mindjárt jobban megvizsgálom. Merre találom a szobáját? Hozok valamit, amit felvehet, hogy ne fázzon meg. Addig a törölközőt visszaviszem. - mivel már nyakig be van takarva, ezért bizonyára nem okoz gondot, hogy a vizes anyagot elvegyem tőle, mert az állapotának pont nem tenne jót. Viszont mivel én nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, ezért megvárom, amíg ő maga szolgáltatja azt vissza nekem.

Elveszett. Lélek szétcincált. Sok melléknév illene most rám, ahogyan a földön fekszem, és ha nem is feltétlenül az életemért küzdök, azért sajnos nem vagyok a legjobban. Most értem meg az éveken át papolt pszichológiai órák jelentőségét. A jó mentális állapot megőrzése ugyanolyan fontos, mint a fizikai. A kettő összhangban van, és ha nem is szerettem túlzottan azokat a tanszenvedéseket, már lejött az, hogy én sem vagyok jó passzban. Napok óta őrlődöm, hogy mit kellene tennem, talán feladni az álmomat és egy másik szakmát keresni, szembenézni vele, hogy gyilkos vagyok, és ezen már nem változtat az sem, hogy nap, mint nap életeket mentek meg. A másokét nem pótolhatom azzal az eggyel. Eddig nem fordult elő velem, hogy ne tudtam volna kezelni a lelki vívódásaimat, de úgy tűnik, hogy ez már túlnőtt rajtam, és immár uralkodik az életem felett. A munkámat nem tudom úgy elvégezni, hogy ne rettegnék, már nem megy az sem, hogy mosollyal az arcomon lépjem át a küszöböt. Egy kis gyógyírt az csempészett a hétköznapokba, hogy láttam lábra állni a főnökömet, aki miatt kerültem ide. Hibáztatnom kellene, és tudom, hogy magamat is felmenthetném a terhek alól, de mégsem megy, hogy másokat tegyek meg bűnbaknak. Egy társ a bajban, ez lenne a legjobb szó rá. Szavak nélkül segített átvészelni egy műszakot csak azzal, hogy kávét hozott nekem, mellettem volt, ha egy kicsit összecsaptak a fejem felett a hullámok. A padlón feküdve úgy érzem, hogy ez egy metafora, ezen múlik, hogy mi fog történni velem. Megadom a lelkemnek azt, amire vágyik, hogy feladjam? Le vagyok gyengülve, de ez elég ahhoz, hogy kimondjam, már nem vagyok jó orvos? Nem tudom. Eltűnődöm, és a szempilláimat lehunyva egy kis levegőért kapkodom. Párás a fürdőszoba, de most ez az egyetlen hely, ahol még nem érzem a forró gőzt a torkomban. Csendesen szívom be a szagtalan gázt, és adok egy utolsó esélyt annak, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Hirtelen csapódik ki az ajtó és látok meg két zokniba bújtatott lábszárat. A kezemet megemelném, de végül csak képzeletben történik meg a testhelyzet-változtatás. A tekintetem a zuhanyra siklik, amikor egy mellkas bontakozik ki a barna íriszeim előtt. Micsoda megváltás, hogy nem kell még ezen is gyötrődnöm. Lelassul a világ, ahogyan felsegít a földről Clayton Nash, ahogyan a törölközőt körém csavarja és neki hála hamarosan a nappaliban találom magam, bár az agyam még mindig odabent él. Nem foglalkozom a kérdéseivel, csak bámulom őt, a kék íriszeit, a hatalmas kezét, ahogyan leültet és egy másik takarót keres. A vállamra helyezi és a felső hámréteget igyekszik felmelegíteni, de minden ízemben vacogok. A pillantása többet mond minden szónál, már nem bírok ülve maradni, de mielőtt eldőlnék, ő maga az, aki párnát helyez a hátam mögé, és a pokróccal terít be. A vizes anyagtól lúdbőrössé válok, a szám széle halványkék színben pompázik.
- A tea jólesne. – helyeslem a meglátását, és csak lélegzet- visszafojtva várom, hogy mit fog tenni, amikor a homlokomra vezeti a kezét. – Szerintem ez már nem hőemelkedés. – lehunyom a szemhéjamat, mert biztosan tudom, hogy lázas vagyok. Lassan tért vissza, mert hajnalban már kaptam egy adag lázcsillapítót, de azóta eltelt néhány óra, megint megdolgoztattam a testemet, és a szervezetem nem túl hálás érte, ha nem pihenek le, főleg nem egy harminc órás műszak után.
- Az ágy mellett van egy puff, és arra készítettem ki a hálóingemet meg egy bugyit is. – felelek neki, majd a háta mögé bökök az ajtó irányába. Percekre el is tűnik és a kért dolgokkal jön vissza. – Köszönöm. – veszem el tőle, és ha nem siettet, akkor óvatosan fejtem le a nedves bőrömről a törölközőt, és nyújtom át neki, de borzalmasan figyelek rá, hogy semmit sem villantsak előtte. – Megoldom egyedül az öltözködést, már nem fogok elájulni. – biztosítom róla, hogy a fekvés jót tesz, és ha már úgy dönt, hogy lemegy, akkor felülök, és a pokróc alatt húzom fel az alsóneműmet. A hálóing maga egy póló, amit még a Harvardon kaptam, de annyira hozzám nőtt, hogy azóta sem szabadultam meg tőle. Magamra öltöm, és betakarózom jobban, de még most is érzem a hideget. A testemet védelmezem, miközben hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó, és a vendégem tér vissza az ismerős fekete táskájával. Általában nem látom nála, a kórházban nem szokás, hogy az orvosok táskákkal rohangáljanak, de más a helyzet, ha hazamegy, vagy egyszerűen házon kívül van. A tekintetem a látványát issza, az egyszerű ruházatát. – Nem fázott kabát nélkül? – szökik ki a kérdés az ajkaim közül, miközben ezzel párhuzamosan tölt nekem egy kis teát. A két kezemmel kelyhet formálok, és biztonságos közegben tartom meg az italt. Meg kell fújnom, mert nagyon melegnek érződik a bögrén keresztül is. – Ha szeretne, akkor lezuhanyozhat nálam is. A vendégszobában talál a második fiókban törölközőt, és talán még egy váltó pólóm is van. – nem fogom részletezni, hogy miért van nálam férfiruha, mert nem tartozik rá, mégis én vagyok az, aki megtöri a csendet, és személyes kérdésekkel bombázza. – Miért maradt velem? Nem dolga az alkalmazottak felügyelete, és nem szolgáltam rá, hogy ennyire kedves legyen. Én tényleg össze vagyok zavarodva az elmúlt hetek fényében Clay… - kikényszerül belőlem a keresztneve. – Nem kedvelt az elején, éreztem, ahogyan hozzám állt, talán az édesanyám kiléte változtatott meg mindent? Dr. Leroy is azóta különösen kedves velem. – mondom el az észrevételeimet, de le sem bírom venni róla a tekintetemet, ahogyan kipakol és egy kis löttyöt igyekszik mixelni a fiolák összeadagolásával.

Éveket visszakövetően tudnám a rossz döntéseimet egy lapra felhozni annak ellenére, hogy a hétköznapjaim a megfontoltságról, a komoly és maximális hozzáállásról szóltak azóta mióta csak tudatában voltam a józan eszemnek. Brisbane immáron egy más lapra tartozott, de még az áthelyeztetésem előtt nem egyszer utaltak pszichológiai kezelésekre, hogy a dühkitöréseimet kordába tudjam tartani. Elvileg ily módon vagyok csak képes feldolgozni egy traumát; önmagam teljes kiforgatásával. A heves érzelmeket okolták, miközben próbáltak egy normális emberi reakcióra ráhúzni valami olyat, amit jobban képesek kezelni, mint önmagát az embert. A világ nehezen tud kezdeni bármit is az érzelmekkel, padlót fognak tőlük, elmenekülnek előlük és egyszerűbb valakit selejtesként elkönyvelni, majd órákon keresztül értelmetlen témák feszegetésével nyüstölni, mintsem hogy minőségi időt hagyjanak neki. Időt, hónapokat vagy heteket felkarolóan ahhoz, hogy feldolgozzam a fiam elvesztését. Azt a tényt, hogyha egy perccel később haladunk át azon a rohadt kereszteződésén, Thomas még mindig élne. Ahogyan azt is, hogy a másik sofőr sem került ki hibásként a sztoriból révén az elromlott lámpáknak. Azt mondták akkoriban, hogy ez bárkivel megtörténhetett volna. Lehetett volna más is ott akkor, ezt követően pedig nem mi vagyunk a vétkesek ebben a balesetben. Persze, lehetett volna más is, de mi voltunk ott és természetünkből fakadóan csak akkor vagyunk hajlandóak lezárni valamit, ha megértjük annak a tragédiának minden egyes mozzanatát. Ha bűnbakot találunk, ha látunk értelmet az egész nyavalyás szerencsétlenségben, mely ért minket. Tettesek nélkül pedig mi marad? Önmagunk ostorozása. A méreg, ami dühvé alakul, rombol, elpusztít és ami teljesen érthető reakció egy olyan embertől, aki a fiát gyászolja; azt a gyermeket, akit az életénél is jobban szeretett. Akkoriban órákat ültem egy pszichológussal szemben. Szóba került a családom, a nővérem, talán még két hét múlva a kutyámat is elővettük volna, mint érzelmi befolyást, ami kiválthatta ezt belőlem. Nem láttam értelmét, hogy ott üljek, de felfogtam a fontosságát. Tudtam, hogyha ellenkezek, ha eltaszítom magamtól a külvilág nyeglén odadobott esélyeit, ők örömmel fordítanak hátat és vissza sem térnek. Tűrtem, hogy selejtesnek ítéltek, ellenben a kapott gyógyszereket dobozszámra öntöztem ki. Azt az egyet viszont megfogadtam, hogy miképpen járjak el, ha még egyszer ehhez hasonló intenzívebb érzés tör rám. Milyen gyakorlatokat végezzek egy olyan epizód következtében, melyre már évek óta nem került sor és nem is fog, mert még egy annyira embert próbáló érzés még egy nem lesz, ahogyan én sem fogok senkit sem úgy szeretni, ahogyan Tommyt szeretem. Ennyi év távlatából sem tudnám megmondani mi haszna volt azoknak az üléseknek, de nem is szeretném. Ismertem magamat, elvégre több mint harminc év előnyöm van másokkal szemben. Ahogyan akkor is tudatában voltam a dolgaimnak, úgy a mostani helyzetben sincs ez másképp. Évekkel ezelőtt is képes voltam felelősséget vállalni viselkedésemmel szemben, ahogyan jól tudom most is, hogy mivel tartozom Charitynek. Az pedig nem ért véget csak mert aznap élve magunk mögött hagytuk azt a házat és addig bizonyára nem is fog, amíg úgy nem látom, hogy ő maga is jobban lesz.
A lakásának terét bejárva kényelmetlenség fog el. Betolakodónak érzem magamat az életében, mégsem tudnék nyugodtan otthon lenni úgy, hogy tudom milyen állapotban hagynám őt magára. A fegyver elcipelését magamra vállalom, eközben ő viszont egy gyors zuhanyt vesz, én pedig az ígért teát készítem el. A fáradtság jól érezhető küszöbén vagyok, de előtte még fontabb dolgokra kell koncentrálnom. Mégpedig arra a nőre ott bent a fürdőben, aki mostanság felkavarta az életem nyugodalmas állóvizét. A nevetséges viszont az egészben, hogy hibáztatni se tudnám érte, hiszen aznap én erősködtem, hogy jöjjön velem és segítsen egy olyan esetet kezelni, ameddig már nem ért el a kezünk. Ha akkor nem kérem meg, hanem egyedül megyek, talán másképpen alakul az egész, ezen viszont kár pörögni, mert sosem tudnánk meg milyen irányba haladt volna akkor a történetünk. Egy ideig még hallom a víz ismerős hangját, aztán csendes másodpercek következnek. Bögrét szedek elő a szekrényből, a kitöltésre viszont már nem marad időm a bentről érkező nem túl biztató hangok után, melyek akkor nyernek bizonyítékot, amikor Charityt a földön találom meg. Felsegítem őt, a kanapéhoz vezetem és minél előbb betakarom őt, hogy ne fázzon annyira, de eközben már a második és harmadik lépésemre vagyok felkészülve. Az útbaigazítás után megszerzem neki a kért ruhadarabokat, én pedig addig az orvosi táskámért igyekszem, meg félúton a bögre teáért is.
- Nem időztem sokat odakint. Tessék. - adom át neki a bögrét, közben pedig a fotelbe helyezem le a táskát és a megfelelő szereléseket halászom elő belőle; sztetoszkóp, lázmérő. Utóbbit bekapcsolom és visszasétálok Charityhez, akinek ajánlatára tekintetem az arcára vándorol, miközben megmérem a lázát.
- Köszönöm. Később bizonyára élni fogok vele, de most koncentráljunk a fontosabb dolgokra. - arcvonásaim már kevésbé kimértek, sokkal inkább tűnődőbbnek hatnak. A lázmérő jelzését követően nézem meg a kapott eredményt és a készüléket kikapcsolva kutatok egy sort a táskámban, hogy gyógyszert szedjek elő neki, közben pedig a sztetoszkópot is a nyakamba akasztom, mielőtt kimérve a megfelelő adagot beadhatnám neki a lázcsillapítót. - Az utolsót már nem most kapta, de emellett egy kiadós alvás is jól fog jönni. - teszem hozzá, ám jól sejtem nem kell neki magyaráznom semmilyen orvosi dolgot lévén annak, hogy egy és ugyanazon helyen dolgozunk. A karját megfogva adom be neki az antibiotikumot, de közben tekintetem elidőzik egy pillanatra rajta. Még mindig enyhén remeg a keze, a fázás bizonyára még jelen van a szervezetében, de már tudom mit fogok tenni.
- Szorítana nekem itt egy kevés helyet? - érdeklődök tőle, miközben óvatosan megérintem a karját, hogy ezzel egy pillanatnyi időre ülőhelyzetbe kényszerítsem őt.
- Jöjjön, nem fogom bántani, de a fázás ellen sokat segít. - kérem meg arra karjára finoman visszavezetve kezemet, hogy dőljön a mellkasomnak mihelyst úgy helyezkedek, hogy mindkettőnknek kényelmes helyet szorítsak, ellenben a vizsgálatra is lehetőségünk legyen. A sztetoszkópot eligazgatom és miután ő maga is elhelyezkedett a kis fémlapot becsúsztatom a felsője alá, a kezemet Charity elé vezetve. - Válaszolok szívesen a kérdéseire, közben viszont arra kérem, sóhajtson egyet. Tudom, szokatlan ez a helyzet, de fogjuk fel úgy, hogy két ember segít egymásnak és úgy egyszerűbb lesz elfogadni is. Mellesleg már kevésbé fázik, nemde? - én is visszakérdezek, közben viszont úgy mozdulok, hogy jobban hozzáférjek a vizsgálat érdekében. Noha kevésbé hagyományos módszer ez, amit most alkalmazunk, ellenben a nagyobb cél jár a fejemben, melyet egy leheletnyi vékony takaró nem fog előidézni egyhamar.
- Egy nagyobb sóhajt kérek. - utasítom, de az ígéretemet nem felejtettem el a válaszokat illetően. - Azt gondolnám erre a válasz már akár egyértelmű is lehetne, az édesanyjának pedig semmi köze nincsen ehhez. Nem szokásom kivételezni vagy megítélni rezidenseket a családfája alapján. Értelmesebbnek tartom az egyént megfigyelni, a maga teljesítményeit Charity függetlenül attól kinek a lánya. A közös munka során nem megyek sokra azzal, ha olyan emberhez hasonlítgatom, akivel nem dolgozok együtt vagy olyan elvárásokat állítok maga elé, melyre még nem készült fel. Ezt figyelembe véve én is rendelkezhetnék rendőrbírói hajlamokkal, pedig elhiheti, ennél távolabb nem is állhatnék attól a világtól. - foglalom össze visszafelé haladva a kérdéseivel, majd egy kisebb mozdulatot teszek bőrének felületén a fémlappal. - Még egy sóhajt.. - térek ki a vizsgálatra is, de nem állok le. Előtte viszont sóhajtok egyet, hogy összeszedjem gondolataimat.
- Jól látja, nem dolgom az alkalmazottak felügyelete, de egyetlen másik rezidensemet sem kevertem olyan helyzetbe, mint amilyenbe magát. Sok mindenen ment keresztül, nagy részben miattam, én pedig nem tudnék tükörbe nézni, ha nem követnék el mindent, hogy idővel jobban legyen. És mielőtt úgy gondolná kényszerből teszem ezt, ne tegye. Szerintem ismerjük már egymást annyira, hogy tudja, nem fogok megtenni olyat, ami az én akaratomon kívül esik. - foglalom össze, de ugyanazzal a lendülettel tovább is folytatom.
- Ami aznap történt, egy szerencsétlen egybeesés volt melyet elkerülhettünk volna, ha hallgatok akkor magára, de nem tettem. Most pedig csak annyit tehetek így utólag, hogy biztosítom arról, nem kell ezt az utat egyedül végigcsinálnia, mert amíg nem érzi kényelmetlennek a társaságomat, én minden egyes nap azon leszek, hogy egyszerűbb legyen átvészelnünk..átvészelnie. - elcsendesedek, de most a tüdejének meghallgatására térek át.

Az emberek úgy gondolják, hogy az orvosok nem lehetnek betegek, mert nekik arany folyik az ereikben vér helyett, az ő szervezetük mindent legyőz, és még a járvány idején is képesek a legjobbat nyújtani. Megannyi teória keringett rólunk, pedig az igazság az, hogy mi is csak emberek voltunk a sok közül, és egyáltalán nem rendelkeztünk szuper erővel azon kívül, hogy a magunk érdekeit a háttérbe szorítottuk, és a másokét vettük előre. Az orvoslás nem szól másról, mint állandó kísérletekről, javulásokról, és kérdéskörök megválaszolásáról, melyekre mi magunk jövünk rá. Nincsen minden betegségre pontos gyógyír, egyik páciens sem reagál úgy, mint az előző, mert mindannyian mások vagyunk. Sokszor én is azt vallom magamról, hogy nincs megállás, nekem ott kell lennem a frontvonalon, hiszen számítanak ránk. A civilek félnek, ha átlépik a kórház falait, és egyfajta bizalmat fektetnek az orvosokba, remélve, hogy az a megfelelő eredményt hozza majd el. Szuper erőnk nem volt, de a fehér köpeny felruházott minket azzal, hogy felnézzenek ránk, és ezt úgy kellett kiérdemelnünk, hogy méltók is legyünk rá. Orvos akartam lenni, és nem azért, mert az édesanyám is ebben a szakmában dolgozott, hanem vágytam rá, hogy másokon segítsek. Az eszem megvolt az egyetemhez, szerencsés alkat vagyok, a memóriám akár egy örökké mozgó képrögzítő, és hiába van meg mindenem, ha most eljutottam odáig, hogy nem biztos, hogy élni akarok vele. A főnökömmel történt csúnya baleset döbbentett rá, hogy ez a segítségnyújtás lehet fegyver is a kezemben, ha nem jól használom. A gyógyítás ajándék, és alázatosnak kell maradni, de vannak helyzetek, melyek kimozdítanak a komfortzónámból, és jól látszik, hogy nekem sajnos egy hasonlóval kellett szembenéznem a közelmúltban. A fegyverhasználat nem tartozott azon képességek közé, amiket el kellett volna sajátítanom, de veszélybe került egy olyan ember élete, aki ráadásul a főnököm, másrészről minden egyes nap vele dolgozom, és látom, hogy milyen…egy szóval meg kellett mentenem. Nem várhattam meg, hogy a szemem láttára öljék meg, buzgott bennem a tettvágy, de mikor felfogtam, hogy mit tettem, akkor a világom kifordult a négy sarkából, és egészen hosszan emésztettem a történteket. A mai nap lett az i-re a pont, amikor én magam is lerobbantam a kórházban, és egy harmincórás műszak után felkelni se lett volna erőm, ha Clayton Nash nincs mellettem, és nem asszisztálja végig a műszakunk végét az én jelenlétem nélkül. Ledöntött a lábamról a láz, és utolért a végzetem. Beteg lettem, és nem orvos, tehát elértem a határomhoz. A hazafelé úton is dacoltam még vele, hogy ne kísérjen fel, hogy ne akarjon mindenáron beleavatkozni a magánéletembe, de ha nem tette volna meg, akkor még most is a fürdőben feküdnék, és ki tudja, hogy mi történt volna velem. Sosem gondoltam végig, hogy mi lesz, ha én szorulok segítségre, de elérkezett ez a nap is, és kár lett volna tagadni, hogy rászorulok, mert még a hülyének is nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyok jól. A kanapén feküdve az egyik kezemmel a bögrét tartom, a másikkal a körülöttem legyeskedő férfit lesem, akinek nem szabadna a szabályok szerint velem töltenie a szabadnapját, ha van ilyen, mert ma reggel utasítást kaptunk rá, hogy a délutáni műszakra menjünk vissza, de előtte nem ártott volna egy keveset is pihennem. Gyengéden emelem a számhoz a bögrét, és kortyolok egy párat a teából, számomra kicsit édes, nem szeretem a cukrot, és nem is egészséges. Ez a hátránya annak, ha az ember lánya megpróbál egészségesen táplálkozni, de a műszakok és az ügyeletek mellett csak a szenny és az automata marad. Az asztalra helyezem a bögrét, és visszadőlök, amikor odalép hozzám, és beadja a lázcsillapítót. Rutinosan járunk el odabent a kórházban, már becsukott szemmel is mennie kell annak, hogy ezt megcsináljam, de most a szenvedő oldalon állok, és várom, hogy megszúrjanak. Nem érzek egy kis csípésen kívül semmit, mert minden porcikámban fázok, és jólesne a rám terülő pléd. Felhúzom a szélét, amikor végzett, de egy új ötlettel áll elő a velem tartózkodó doktor úr. Eleinte csak felfogni kellene, és megengedni neki, hogy meghallgasson, de új szemléletet választ, és nem állva végzi el a műveletet, hanem befekszik mögém, és odahúz a mellkasához. Forróság önti el az arcomat, és gyanítom nem amiatt, hogy szakszerű próbál lenni intimebb módon, hanem a közelsége mozgat meg bennem valamit. Hetek óta megfigyeltem, hogy másképpen nézek rá. Nincs meg bennem az a feszélyezettség, mint Weston közelében, mert tulajdonképpen semmilyen határt nem léptünk át, de mégis elkezdtem érezni, hogy van egy ember, aki figyel rám, aki apróságokkal, de feldobja a hétköznapokat. Clayton Nash egy zsémbes férfi, akihez nagyon nehezen lehet közel kerülni, de érdemes időt és energiát fordítani rá, mert van egy másik oldala. Már nem látom annyira ijesztőnek, amint a barna és zöld keverékének megfelelve az íriszeim az arca vonásait fürkészik. Bevon az ölelésébe, magához fektet. A légzésem felgyorsul a tudattól, hogy ismét egy férfi ér hozzám. Nem…Char ez most nem olyan, de mégis minden receptorom ki van élezve arra, hogy a pólóm alá csúsztatja a fülkengyel végét, és ebben a pozitúrában kezd neki a vizsgálatnak. A hangja mély bariton, simogatja az érzékszerveimet, megnyugtat, hogy beszél, nem mindig követem nyomon, hogy miről, pedig tudom, hogy fontos lenne most figyelni, de elandalít a biztonságot nyújtó másik test. A melegtől feloldódom, és a szívverésem is a normáltól eltérő módon lódul neki. Sóhajtásra késztetem a mellkasomat, és egy nagyobb légvétellel juttatom be a tüdőmbe az oxigént. Az anyukámról és a vele való kapcsolatomról kommunikál, nem ítél el amiatt, hogy egy sikeres agysebész árnyékában kell boldogulnom, nem tesz különbséget közöttünk. Sóhajtok még, ha arra kér, de különösebben már az alvással harcolok, hogy ne nyomjon el. – Úgy látja, hogy meg fog oldódni? Orvos maradhatok, és nem gyilkos? – pillantok lassan fel rá, és bízom benne, hogy amit a kék íriszek sugallnak, azok valóban az igazságot rejtik. A hátamra tér át, én viszont jobban odafészkelem magam, kicsit gátolva a műveletben őt. – Köszönöm a bizalmat. – hunyom le a szemhéjaimat, és bár neki éppen most az a feladata, hogy a tüdőm állapotát mérje fel, a közelebbi kezét fogom át, és tartom oda a kezemet. Átölelem őt ebben a pozícióban, és egy kellemetlen köhögés mellett indaként zárom el a szabadulás útját, mert mire végez, engemet már el is nyom az álom.

A munka mindig is egy kikötőt jelentett számomra. Egy olyan nyugalmi állapottal rendelkező szigetet, ahol a magánéleti dolgoktól a gondolataim védve maradtak és egyedül a szakértelmem számított, más aligha. Minél nagyobb falat emeltem az életem és a hivatásom közé az évek során annál elviselhetőbbé váltak a hétköznapjaim is. A kórház nem harsogott a felém irányuló előítéletektől. Sem a válásom, sem a baleset vagy a Brisbane-nek végzett munkámból való váltás nem befolyásolta őket abban, hogy egy általuk létrehozott verzióból alkossák meg mivoltomat. Ők engem kaptak. Egy hűvös, távolságtartó idegent, aki értelmesebbnek találja, ha a munkájával törődik ahelyett, hogy időt fecséreljen a kantinban szóló pletykák terjesztésére vagy belebonyolódjon olyan emberek magánéletébe, ami közel sem rá tartozik. Vagy tartozott, ezidáig, mert azóta az eset óta bármennyire is próbálkoztam elzárkózni a történtektől és szokásom szerint elraktározni őket jó mélyen most már nem csak egyes egyedül rólam volt szó. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy csak úgy segíthetek ennek a másik személynek, ha én naponta szembenézek a múltammal. Ha pedig Ő jobban érezte magát ettől, az én állapotom aligha számított.
Az ítéletidő ami már napok óta ott körözött felettünk a műszakunk végére meg is talált minket. Charity lakásában ugyan kellemes idő vett minket körül, de akárhányszor az ablak felé terelődött a figyelmem egy nem túl lelkes grimasz költözött az arcomra mely a mindent beterítő hónak és az odakint tomboló szélnek szólt. Ugyan nem sokat törődhettem ezzel, mert a figyelmemet mint ahogyan az elmúlt pár hétben véletlenszerűen, most szándékosan is Charity vonta el. Már a kórházban sem volt a legjobb állapotban, ez viszont órákkal később mostanra érte el csak igazán a szervezetét és vonzotta magával annak nem éppen jótékony hatásait. Meg sem fordult a fejemben egy percre sem, hogy egyedül hagyjam őt, noha megértettem miért nem helyesli vagy helyeselné az ittlétemet. Végtére is csak azt mondtam neki, hogy a fegyverért jövök, de egy részem sem vágyott a hazajutásra. És nem csak azért, mert előre tartottam attól mi fogad otthon Victor szavai után. Most itt volt rám szükség, én pedig ha tehettem eszerint fogtam fel ittlétemet még akkor is, ha többletmagyarázatra már nem igazán lettem volna képes. Talán pont emiatt esik nehezemre Charitynek is értelmes választ formálni a feltett kérdéseire. Már oly régóta nem volt alkalmam vagy éppen hangulatom ahhoz, hogy belemélyedjek az emberi kapcsolatok értelmezésébe, hogy egyes határok olykor a szemeim láttára mosódtak el. Nem volt tapasztalatom mi helyes és mi helytelen, mi az ami már másoknak félreérthető vagy éppen túl sok. Magamra koncentráltam ilyen helyzetben. A logikus felfogásomra támaszkodtam vagy éppen azokra a tettekre, amiktől még én sem érzem úgy, hogy falnak kellene rohannom. Charity közelében lenni nem érződött kényszeresnek. Egyrészt egyszerű volt, mert nem az ismeretségünk kezdeti fázisában vagyunk, másrészt pedig pont éppennyire nehéz is vagy felfoghatatlan. Tagadhatatlan, hogy leginkább a bűntudat vezérelt irányába vagy tett lépéseket, hogy az egyedüllét aligha legyen opció számára, de minél jobban elmerültem ezen szokásokba, annál kényelmesebbé, már-már olyanná váltak, amire az embernek szüksége van. Egy megszokott rutin volt, egy értelmes nő társaságában, akit a rezidens léten kívül látni olyan többletet adott hozzám, melynek megmagyarázására máig keresem a választ. Ő az a nő volt, akit elviseltem magam körül és akinél nem érint kényelmetlenül vagy vet fel bennem kérdéseket, ha nem a hagyományos módszer szerint végzem el rajta a vizsgálatot. Az egyszerű logika vezérel, a tanulmányaim kavargó összessége a fejemben és ez mind ebben a pillanatban találkozik. Mert tagadhatatlanul minden egyszerűbbé vált, ha volt rá logikus magyarázat.
A szavait hallgatom, de a válasz számomra több mint egyértelmű. Ugyan megértem a gondolkodásmódját, még akkor is, ha nem én voltam az, aki elsütötte a fegyvert, de nincs az a személy a világon, aki elítélné őt a tetteiért. Ott, abban a helyzetben a túlélésünk forgott kockán és ő megmentett mindkettőnket.
- Függetlenül attól a naptól, maga mindig is orvos marad, Charity. - szinte vele együtt veszem a levegőt, a folytatás azonban nem marad el. - Tudja jó párszor átjártam azt a helyzetet a fejemben és mindig ugyanoda jutottam, hogy nem volt más lehetőségünk arra, hogy túléljük. - folytatom a többesszám használatát, mert bár ő volt az aki meghúzta a ravaszt, de azzal, hogy olyan helyzetbe sodortam, szinte én adtam a kezébe a fegyvert. - Én sosem a gyilkost láttam magában, hanem egy olyan személyt, aki bármit megtenne azért, hogy megmentsen másokat. - nem húzom tovább ezzel kapcsolatban a szót, de tudnia kellett, hogy az a helyzet amibe mi keveredtünk olyan esélyektől fosztott meg, melyeket másképp lereagálni nem lehetett volna.
Ugyan válaszokkal látom el őt, a vizsgálat sem válik másodlagossá. Nem tetszik amit hallok, azonban alátámasztja korábbi gyanúmat az őt ért betegségről. A köhögése pedig még egy bizonyítékká válik ezáltal.
A magunkon lévő takarót húzom feljebb, leginkább azért, hogy őt tartsam melegen ezzel, de azokban a másodpercekben míg megtalálja a helyét türelmesen várok a végkifejletre, ami a kényelmét szolgálná. Látszik, hogy már az ébrenléttel küzd és valahol magamon is ugyanezt tapasztalom. Hosszú műszakot hagytunk a hátunk mögött és pár óra múlva kezdődhet mind elölről. Lehet a munka fontos alapja volt a mindennapjaimnak, ellenben most nem vártam a délutánt. Sem fizikailag, sem sehogy máshogy nem éreztem magamat eléggé a bent zajló dolgokhoz.
Egy párnát veszek a fejem alá és csak Charity egyenletes légzéseit hallgatom, mely különös kontrasztot alkot a kintről beszűrődő viharos hangokkal. Kis ideig még ezzel ütöm el az időmet, ha nem éppen sokat nem mozdulva próbálom megtalálni a helyemet, de tíz perccel és erősen legyengítő fáradtsággal később én magam is elalszok.
A kinti viharra ébredek fel, de kell másodperc ahhoz, hogy felmérjem a környezetemet. Charity még mindig alszik, mondhatni időközben úgy fészkelődtünk egy sort, hogy most még inkább bújik hozzám. Egy órát keresek az idő beazonosítása érdekében, de csak az asztalon hagyott telefonom a legközelebbi segítségem ehhez, azt viszont képtelen vagyok elérni. Különös gyengeséget érzek és bár azt gondolnám, hogy inkább elzsibbadtak a végtagjaim ezen pozitúra során, de a fáradtság miatt alig tudom a szemeimet is nyitva tartani. Nem ez az első eset, hogy hosszú műszakon vagyunk túl, de úgy tűnik ez most végképp megviselte mindkettőnk szervezetét. Betakarom magunkat, mert valamiért most jobban fázok, karommal átfogom Őt, majd újra lehunyom a szemeimet. Bármennyi is az idő, most úgy érzem ez érdekel a legkevésbé.
A régi lakásunk illata csapja meg az orromat, ahogyan Tommy kiszalad a konyhából és elszelel mellettem szinte ledöntve ezzel lábaimról.
- Hé haver, csak óvatosan száguldozz! - összekócolom szőkés-barna tincseit, mire megrázza a fejét, de már bújik is a hátam mögé. Nem kell sokat várnom, hogy meglássam Victoriat, akinek tekintetében ott csillan az a rosszallás, melyet bármelyikünk is kapott, sok jóra nem számíthatott.
- Mit mondtam neked fiatalember? Holnap iskola, irány az ágy! - a szobája felé mutat, Tommy viszont csak kapaszkodik belém, köröz körülöttem, hogy elkerülje nejem úgynevezett haragját, én viszont aligha akarok a kereszttűzben lenni. Egy gyors mozdulattal kapom fel fiamat és mielőtt felfoghatná mit művelek már bent is vagyok vele a szobába.
- Még mindig jobban jártál, mint anyáddal. - mosolyogva takarom be őt állig, két oldalán is eligazgatva motorokkal díszített ágyneműjét és a korábban összeborzolt tincset most kiigazítom arcából, mielőtt elköszönve tőle behúzhatnám magam mögött az ajtaját.
- Minél nagyobb, annál ravaszabb. - Vicky sóhajtva egyet ül le a kanapéra, én pedig követem ezen mozdulatsorát. Közelebb vonom magamhoz, ahogyan egy nehéz napunk után szokás vagy éppen mikor alkalmunk nyílik rá. A munka. Ez az ami kettőnk kifogása minden elszalasztott pillanatunkra.
- Legalább ebben az egyben hasonlít rád. - cukkolom őt, mire felpillant rám felháborodást megjátszó tekintettel, én pedig finoman az állára vezetem kezemet és mielőtt megkapnám tőle a kiérdemelt fejmosást egy csókot kezdeményezve fojtom belé a szót.
Kinyitva a szemeimet azonban semmi sem passzol. Az ismerős illat tovaszáll, a lakásunk felépítése sem stimmel és én nem az exnejemmel találom szembe magamat, hanem a rezidensemmel, akit tudatomon kívül az imént csókoltam meg.

New Yorkra az elmúlt évek egyik legnagyobb hóvihara csapott le, és változtatta át a metropoliszt egy végtelen útvesztővé. Az emberek többsége visszahúzódásra kényszerült, egyesek a tömegközlekedési eszközökön várták a segítséget, mások visszabújtak a meleg kuckójukba, míg akadtak olyanok is, akik nem is voltak tudatában annak, hogy milyen ítéletidő zajlik odakint. Queens egy bizonyos lakrészén a négy fal között kettő ember is az igazak álmát aludta, és egymásba kapaszkodva várta a jobb időket. Charity nehezen ismerte volna be, hogy segítségre szorul, de a főnöke és egyben legnagyobb támasza Clayton Nash belátta, hogy a fiatal rezidensre mostanság rút korszakok jutnak. A lány többször esett bele abba a hibába, hogy konok módon egyedül akarta megoldani a problémáit, a múltjában ejtett sebek nem gyógyultak be, ahogyan a jelenben okozott bizonytalanság is egyre nagyobb szakadékot szült a lelkében. Miért is akart annak idején orvos lenni? Imádta az életmentős játékokat, rengeteg kalandban vett részt, édesanyja munkássága mellett nem alakulhatott ki benne a gyűlölet az orvoslás iránt, lelkesedéssel töltötte el az agy felépítése, nem érzett rosszullétet a vér láttán, néhány osztálytársának ő maga mutatta meg az otthon tartott videofelvételeket. A biológia órákon úgy itta magába a tudást, mint egy szivacs. Nem okozott neki különösebb problémát, hogy felsorolja a növények osztályzásait, a testünkben létező közel kétszáztíz csont latin elnevezését. Charity rajongott valamiért, amiről azt hitte, hogy élete végéig fogja elkísérni. Szóba sem jöhetett más a gimnázium végén, mint a Harvard, vagy a Yale. Az édesanyja menthetetlenül ragaszkodott hozzá, hogy belőle is orvos legyen, de szerencsére ez nem volt nyomás, inkább szórakozásnak fogta fel, hogy neki még ez is sikerül. A szülei addigra elváltak, de imádott az apukájával lenni, vagy odahaza, mondjuk az egyetem alatt már önállóan keresett, és diákmunkák mellett arra ösztökélte magát, hogy minél távolabb legyen a mamájától. Egy idő után megromlott a kapcsolatuk, Char nem szerette, ha rá lett valami kényszerítve, vagy megálmodva a jövője. Céltudatosan menetelt előre, de mindig azt vallotta, hogy a saját erejéből szeretett volna érvényesülni, és nem az anyja neve által. Weston volt az istenített agy, akire felnézett, és akiért tűzbe ment volna a gyakornoki évei alatt. Minden nőre úgy nézett, hogy a szívét aranytálcán nyújtotta volna át, de Char azon szerencsések között találta magát, akit a doktor úr meg is fektetett. Hamar változtatta meg családi állapotát a szeretőre, és ugyan nem büszkén viselte eme címkét, de bízott benne, hogy egyszer eljut egy másik szintre a kapcsolatuk. Szerelmes lett a felettesébe, és minden egyes parancsának eleget téve menetelt előre. Charitynek idővel be kellett látnia, hogy rossz útra tévedt, és a főnöke nem az az ember, aki boldoggá fogja tenni. Világossá vált a szemében, hogy Weston nem óhajtja elhagyni a feleségét, és a lányát sem, de végül nem ezért undorodott meg tőle Charity…a beteg létezéséről ilyen formában nem tudott. Szégyellte magát, hogy odaadta a testét, miközben Weston felesége tiszta szerelemmel várta haza a hűtlen férjét. Minden annyira egyszerű lett volna, ha nem esik teherbe. A hibákból tanulni kell, mondotta az anyja egykoron, de más az, ha egy életet kell kioltani. Charity tudta, hogy mivel jár az, ha most lemond a babavárásról, mert azzal örökre elkötelezi magát a hivatása mellett. Orvos akart lenni, életeket menteni. Nem tehetett róla, de fájt az üres méhe a beavatkozást követően. Elvettek tőle valamit, ami egy szebb jövőt is hozhatott volna, de az ember útja döntések sorozata által lesz az, amire később emlékezni fog.
A hűs tengeri levegő csábít egyre közelebb a parthoz. Homályosan látom a horizontot, olyan, mintha a napkorongot eltakarná egy fényes kar, és nem lehetne ránézni. Ezen a környéken fogantam meg, és tértem vissza minden egyes alkalommal, ha szívem megtelt némi súllyal. Lefelé rángattak a béklyók, fulladoztam a kórházban, amiért elvettem egy ártatlan életet. Nem a gyermekemre gondolok, hanem arra a férfira, akit én lőttem le. Miért nem hagytam, hogy az isten tegye a dolgát? Mások is veszélyben voltak, az a férfi nem halhatott meg miattam. Clayton Nash nem halhatott meg mellettem, mert örök bűntudatra lettem volna kárhozva, és mégis úgy érzem, hogy gyilkos lettem, mert vér szennyezte be a kezemet. Esküt tettem évekkel ezelőtt, hogy csakis arra használom a tudásomat, hogy gyógyítsak vele, és tudom, hogy a fegyver nem éppen ez a témakör, de mégis én húztam meg a ravaszt. Miért nem használtam inkább az injekciót, mint a másik támadó esetében? Csak elaludt volna, és akkor nem esik senkinek sem bántódása. Megtehettem volna, hogy higgadtan állok a szituációhoz, de mégsem sikerült józanul gondolkodnom azokban a percekben. A tengerpart eltűnik a lábam alól, és egy másik helyre repülök. Fehér hálóing van rajtam, mindenhol körülöttem zöldellő fenyvesek, és csak a szűrt fény ad egy kis világosságot. Nem tudom bemérni sem, hogy merre lehetek a térképen, de vegyes izgalom uralkodik el a szervezetemen. A lábujjhegyem is bizsereg, az avar egy kicsit nyomja a talpam alját, de mégsem fázok. A torkomra forrnak a szavak, és várok valakire. Egészen biztosan tudom, hogy várok, különben nem lennék itt, vagy mégis? Valahonnan a szél repíti felém a nevemet, és a hang irányába fordulva egy ismeretlen alak sziluettje bontakozik ki. A kezemet kitárva egy nagyot dobban a szívem, és földöntúli boldogság rabjaként szökkenek egy nagyot. Az érzésbe kapaszkodva hunyom le a szemhéjaimat, és vággyal telten iszom magamba a várakozás felejthetetlen mivoltát. Puhán és édesen merülök el ebben a melegben, és minden porcikámat a hőség járja át. A kezemet egy érdes felülethez érintem, és beleveszek a sóhajba. A sötétségbe mártanám az ujjamat, de amikor megrázkódom és felnyílnak a barna íriszeimet rejtő szemhéjak, akkor más valakit látok meg hirtelen. A kékjei annyira intenzíven hatnak rám, hogy hirtelen elfelejtek levegőt is venni. Túlságosan közel fekszik hozzám, az ajka szinte még az enyémet súrolja. Nem álmodom? Körbenyalva a szirmaimat csak a kezemet nyújtom ki, hogy a levegőben körberajzolva egy egységes képet kapjak róla. Nem álom az, hogy ez megtörténik, de félek, hogy igazán bele se kellene mennem a részletekbe. Az ujjbegyeimmel érek csak hozzá, finoman zongorázom végig a borostás állán, és minden egyes verbális eszközt mellőzve én magam hajolok oda hozzá, és fojtom belé a szavakat, csak megízlelem az előbbi szájat. Széttárva az öt ujjamat csúsztatom le a balomat a mellkasára és veszek bele a kezdeményezésembe.

Már a kórházból való kilépés közben érződött, hogy a mai időjárás nem lesz különösebben kegyes hozzánk. Bár jobban szerettem a telet a nyári, tikkasztó hőséggel szemben, ennek ellenére amíg korábban kint kellett időznöm a lehetőségeim szerint legszorosabban húztam össze magamon a kabátomat. Ez az állapot viszont nem csak azt mutatta meg, hogy jócskán benne vagyunk a télben, ami ma örömmel mutatja meg erejét, hanem azt is, hogy a délutáni visszatérésünk egyre valószínűtlenebbé válik. Nem jó körülmények uralkodtak a kórházban. A munkával járó pörgés a duplájára nőtt, ahogyan a bent töltött óráink száma is ezzel arányosan lett több, de megértettem a főnök nézőpontját is. Minél többen vagyunk, annál hatékonyabban tudjuk kezelni az elhatalmasodó problémát. Az viszont abban a percben meg sem fordult a fejében, amivel a későbbiekben Charity lakásában szembesülünk. Ha eddig valamelyik részem vágyott is vissza a munkába a pihentető alvás helyett, most az időjárás és a kellemetlen erőtlenség érzete is tesz róla, hogy kétszer se gondoljak a maradáson kívül másra. Egy gyors, rutinszerű látogatás lett volna a részemről, de ez az ötlet már akkor a saját kardjába dőlt, amikor még át sem léptem Charity lakásának a küszöbét. Már a kórházban sem érezte magát jól, ez pedig idővel csak egyre rosszabbodott, míg nem eljutottunk addig a pontig, hogy a kanapén vonjam közel magamhoz amíg a reszketése alább nem hagy. Nem maradt már bennem semmilyen bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy helyesen döntöttem korábban vagy sem. Lehet szükség van ránk a kórházban, de amíg ott többen is tudnak segítséggel szolgálni, addig itt, távolabb a kórháztól csak egymásra számíthattunk. A kórház nélkülünk is kitűnően fog működni, azt viszont nehezen tudtam volna elviselni, ha ilyen állapotban Charityt magára hagyom.
A kanapé most tökéletes lehetőséget nyújt az én fáradt igényeimnek is és úgy tűnt Charity sem fázik már annyira, mint korábban. Ennek ellenére a takarót jobban köré csavartam, miután ő elaludt és egy párnát is kisajátítottam. Nem akartam elmozdulni most innen, csak pihenni akartam egy keveset anélkül, hogy a munka járna a fejemben. A holnap ugyanúgy elérkezik órákkal később is, mi nekünk viszont ez az egy életünk van, szóval ha most nem kedvezünk neki és a szervezetünknek, hogy az igényeit figyelembe vesszük, az idővel a saját rovásunkra megy majd. Pár ilyen gondolatmenet után sikerül meggyőznöm magamat és mivel már nem marad energiám egy újabb ehhez hasonló levezetésre, ezért én magam is követem Charity példáját az alvás tekintetében.
Az első ébredés ezt követően azonban közel sem hat pihentetőnek. Sokkal inkább érzem az erőtlenséget a végtagjaimban, a takarót pedig most már nem csak a rezidensemre, de magam köré és eligazgatom. Ritkán vagyok beteg, de még most én is érzem, hogy valami nincs rendjén, erre pedig a valóságosnak tűnő álmom is bizonyítékul szolgál. Victoria és Tommy látványa régóta nem érzett nyugalommal töltenek el. A családdal járó hétköznapi nehézségek, a fiunk ellenkező viselkedése most nem idegessé, sokkal inkább boldoggá tesz. Victoria látványa sem kellemetlen, ehelyett egy olyan időszakot idéz fel bennem, ami egykoron az enyém volt, de már soha nem kaphatok vissza, most mégis kihasználom ennek minden létező percét. Ugyan tisztában vagyok azzal, hogy ezzel a világképpel valami nem egészen stimmel, mégis a szándékaim annyira hihetővé teszik számomra a családi idillt, hogy már csak akkor figyelek fel tetteimre, amikor Victoria helyett Charity az, akit egy csókba invitáltam bele. Egy röpke másodpercig fel sem fogom a tetteimet és mintha ő pont ezt az átmeneti képzavart használná ki arra, hogy felbátorodva tovább folytassa azt, amivel az előbb én váltam kedvezményezőbbé. Közelebb bújik hozzám, apró keze a mellkasomnak támaszkodik én pedig kezdeti zavaromat legyűrve a pillanat hevében viszonozom csókját. Egyik kezem a derekára vándorol, közelebb vonom őt ezáltal magamhoz, másik pedig az arcán állapodik meg. Furán érzem magam és nem miatta. A korábbi tompaságom nem hagyott alább, noha jelenlegi tetteimmel együtt különös kontrasztot alkotnak, de ami a leginkább ébresztő hatással van rám, az az arcának melegsége, mely a tenyerem alatt érződve nem éppen a normális hőmérséklet tartományába tartozik. Az arcán lévő kezem a homlokára fut fel, a másik meg amit eddig a derekán pihentettem a csuklója mentén a pulzusát tapintja ki. Mindeközben pedig minden józanságomat összeszedve, de elszakadok az ajkaitól.
- Elnézést a viselkedésemért. Azt hiszem sikerült elragadtatni magamat. - a torkomat köszörülöm meg és elengedem most már a kezét, hogy saját magamon is végigkövethessem ezeket a mozdulatokat. - Lázas, ahogyan én is. Ez sok mindent megmagyaráz. - vonom le, mint valami következtetést, mielőtt lenézhetnék a szemeibe.
- Remélem nem éreztettem azt magával, hogy ki akarnám használni jelenlegi helyzetünket. Úgy tűnik a betegség mindkettőnk döntéseit felülírta. - szó se róla, Dr. Marshall egy igazán gyönyörű nő. Intelligens és jó társaság. Olyan, akinek közelsége az emberben kellemes pillanatként könyvelődik el, de mindezeken túl ilyen mélyre én sem süllyednék, hogy egy ehhez hasonló helyzetből előnyt kovácsolva éljek alantas vágyaimnak. Férfiből vagyok én is, Victoria óta pedig egyetlen nőt se engedtem a közelembe. És bár nem tudom hova tenni az ebben időszakban felmerülő és egyáltalán meg nem bánt közeledésemet Charity irányába, ha többet szeretnék ebből kihozni, azt nem ilyen módszerrel tenném. Nem, amikor egyikünk sincs teljesen tudatában a tetteinek. Annyi úriemberi tulajdonság még bennem is maradt.
Finoman bánva vele helyezkedek úgy, hogy ki tudjak mászni alóla és egyen le a kanapéról is, de ez az átmeneti gyengeség engem is kellőképpen megzavar.
- Egy-egy lázcsillapító egyikünknek sem fog ártani. - már készítem is ki az említett gyógyszert, de most már egy adaggal többet belőle. Időközben pedig a telefonomra is vetek egy pillantást. - Úgy tűnik a délutáni műszakunkról lecsúsztunk és van öt nem fogadott hívásom is Victortól. A térerőnek meg egyelőre annyi. - megemelem egy pillanatra a készüléket, de ennél több időt nem foglalkozok vele. - Jobb is így. Nagy segítség amúgy sem lettünk volna. - már a két orvossággal térek vissza és megkérem őt, hogy helyezkedjen feljebb, amíg beadom azt neki, ellenben a sajátomat felé nyújtom.
- Megtenné, ha kérhetem? - a pulóveremet görgetem feljebb karom mentén, hogy ne akadályozzon minket. - Ha nem bánja, élnék majd a korábbi ajánlatával és gyorsan lezuhanyoznék, amíg nem rosszabbodik az állapotom. Hozzak még előtte egy bögre teát? - az arcát fürkészem válaszokért, de valahol reménykedem, hogy a korábbi helyzet nem nyomta rá bélyegét a kapcsolatunkra, ellenben ha mégis, azt jobb lenne minél előbb tisztáznunk. Azt viszont mégsem fogom tagadni, hogy a rossz időzítés ellenére ne élveztem volna korábbi kezdeményezését.

A kórházban történt események egy életöltővel ezelőttinek tűnnek annak fényében, hogy immár a saját lakásom melegét élvezem, és nem vagyok egyedül. Dr. Nash velem tartott, pontosabban ő volt az, aki hazafuvarozott, és egy rövid időre látogatást tett az otthonomban. Álmomban sem gondoltam volna, hogy vendégül kell látnom a főnökömet, és ráadásul előtte kell kimutatnom a leggyengébb oldalamat. Más a munkahelyen rosszul lenni, és tenni ellene valamit a műszak lefolyása alatt, és más, ha az ember lánya a négy fal között küzd meg a betegséggel. Nem gondoltam volna, hogy el fogom kapni, általában sokkal erősebb az immunrendszerem, de az elmúlt hetekben a mentális egészségem is egy kicsit odaveszett. A lövésen jártak a gondolataim és szüntelen az zakatolt a kis elmémben, hogyan voltam képes meghúzni a ravaszt. A szüleim vagány kislánynak neveltek, nem is akadt a házasságuk alatt még egy közös gyermek, a későbbiekben Bree lett a kis kedvenc édesapám második házasságából, de engem még mindig ugyanúgy szeretett. Megszereztem a pilótaengedélyt is, sőt önkénteskedni szinte hetente jártam, ahogyan a szabadidőmbe belefért. Mostanság bezárkóztam, alapjaiban rengettem meg a kis hitvilágomat, hogy gyilkosként nem sok keresnivalóm van egy kórházban, főleg nem orvosi minősítésben. Fél gőzzel működtem együtt a társaimmal, előfordult, hogy nem figyeltem oda arra sem, ha hozzám szóltak. Alice társaságára vágytam volna a legjobban, hiszen az első pillanattól kezdve mellettem állt, míg ki nem derült, hogy Emma Houston az édesanyám. Minek kellett aznap bejönnie a kórházba, és világgá kürtölnie, hogy milyen kapcsolatban állunk? Megváltoztatta a kollégáim addigi hozzáállásukat, és ha ez még nem lett volna elég, valaki már csak azért akaszkodott rám, hogy találkozhasson a híres agysebésszel. Régebben is letagadtam, hogy közünk van egymáshoz, de így már esélyem se volt, hacsak nem váltok munkahelyet, rosszabb esetben szakmát is. Mire lennék képes, ha nem orvos vagyok? Annyi lehetőség motoszkált az agyam kis eldugott zugában. Szeretem az állatokat, talán elmehetnék valamilyen állatmentőnek is az Államokon kívül, meglátogathatnám az édesapámat, elmehetnék légiutas kísérőnek is. Nem az álommeló kategória, de jól lehet vele keresni, én meg valami stabilitásra törekszem, ami nem tölt el félelemérzettel. Megannyi ostobaság kavarog bennem érzelmi szinten is, de végül mindent legyőz az a momentum, amikor valaki úgy ébreszt fel, hogy az ajkaimra tapad. A kérdés az lenne, hogy ki az, de erre nem kell sokat várnom. A barna íriszeimet fedő héjak lassan nyílnak fel, és akkor döbbenek rá, hogy ezt nem én kezdeményeztem. Némi hatásszünet áll be kettőnk között, ahogyan elmerülök a kékségben, de ennek törtrésze alatt is szánom rá magamat a folytatásra. A mellkasára vezetve jobbomat vonom bele egy újabb csókba, hogy elfeledtessem vele az előbbi kínos perceket, de ahogyan belelendülnénk, úgy szívja ki éhesen a szirmaimat, és öleli át a derekamat. Aprócska, de annál jelentőségteljesebb sóhaj szökik fel a garatomból a várakozás jegyében, de ki kell ábrándulnom. A homlokomra simított tenyér, és a pulzusomat tapintó kéz elhiteti, hogy véget értek a tiltott események, és helyette megint a főnököm van jelen. A szavaival csak alátámasztani tudja ezt, valahogyan elillan a szekundum varázsa, és bennem némi üresség talál otthonra. Mit kellene mondanom, hogy nem bánom a hibát, de neki egyértelműen nem volt ínyére, hogy velem csókolózott? Nem merülök bele a részletekbe, amikor egyenesen a szemem közé néz.
- Igen, biztos a láz. – hagyom rá a magyarázkodás szerepét, mert úgysem tudnám elhitetni vele, hogy nem érzem magam olyan rosszul, mint amire tippelne. Nekem jót tett az alvás, de neki valahogyan sokkal árnyaltabb a tekintete is, mint aki nem képes összpontosítani. Félig helyezkedem csak el ülőhelyzetben, amikor az injekciós tűvel fordul felém. Megrázom az arcomat tagadólag. – Nem vagyok lázas, szóval én nagyon szívesen beadom Önnek, de ez felejtős. – meg tudom állapítani, hogy mi bajom van, és ha neki ez mentség, akkor legyen, de én feleslegesen nem fogom gyógyszerezni a szervezetemet. A pulcsiját feljebb húzza, én meg szakszerűen töltöm be a kis fiolából lévő oltóanyagot. A mozdulatokat még álmomból felébresztve is tudnom kell, így a legkevesebb kellemetlenséget okozva adom be neki, aztán visszadobom az asztalra, hogy megpróbáljak felülni. – Menjen nyugodtan zuhanyozni, hozok mellé egy törölközőt is. Talán váltóruhát is tudok adni, de azt meg kell néznem. A fürdőt már tudja, hogy merre találja. – kerülve a pillantását emelkedem fel a kanapéról és kikerülve a termetét egyenesen a hálóba megyek be, hogy a szekrényben matassak egy ideig. Totálisan hülyének néznek, és ezt nem szeretem érezni. Megértem, hogy nem kellett volna megtörténnie, de még meg is jegyzi, hogy bízik benne nem használta ki a helyzetet? Én is jelen voltam. Mérgesen guggolok le, és az egyik fehér színű törölközőt hajtogatom ki, hogy oda tudjam majd adni a kezébe, de hallom, hogy elindul a szoba felé. Nem hiányzik, hogy bejöjjön ide, ezért becsapom a szekrényemet és megelőzve sietek oda, mielőtt benyitna ide. – Meg is van. A többit elintézem. A másikra visszatérve pedig nem történt semmi. Vegye úgy, hogy erről többet nem kell beszélnünk. – jegyzem meg egy ajakrándulással, és amint tudok már ki is kerülöm őt, hogy a konyhában folytathassam a teakészítést. Az ablakot is kitárom, és a vízforralóba engedek egy kevés folyadékot. Eszem ágában sincs erről többet nyilatkozni, pont elég nagy szégyen, hogy Weston után megint belesétáltam valamibe, amibe nem kellett volna. Miért nem hallgatok egyszer magamra, és cselekszem úgy, ahogyan szeretnék? Egyértelműen beszélnem kell a sebészeti vezetővel, hogy átkéressem magamat egy másik osztályra, és végre beadjam a kérelmemet…vagy elhagyjam a kórházat végleg. A vízforraló emlékeztet a kezemben, hogy tegyem fel, és a felső szekrényből kivegyek két filtert. Az egyik sima tea, a másik viszont epres ízesítésű, nekem most az ízlene jobban, de azon is agyalok, hogy akad-e még itthon némi keksz.