inden ember életében vannak bizonyos mérföldkövek, még egy gyereknek is. Nekem ez a bál is egy ilyen, mivel már ez is jelzi, hogy igen, tényleg felnőttem és lassan kikerülök az iskolapadból. Ez valahogy egyszerre tölt el izgalommal és félelemmel is. Izgalmas, mert végre többet láthatok a való életből és a felnőtt létből, de ugyanakkor félelmes is, mert még nem tudom hova kéne mennem és mit kéne kezdenem magammal. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha így kevesebb időm lesz a barátaimra a munka miatt? A suliban minden más volt, meg ott még aludni is tudtam, ha este nem jutott rá időm, de a munkában ezt már nem tehetem meg. Nem mehetek el hajnalok hajnalán csak úgy a barátaimhoz, hogy megbizonyosodjak az állapotukról és a biztonságukról. Bár, édesanyámék szerint, ez mostanság sem volt a legjobb ötlet, hiszen majd szívinfarktust kaptak mikor nem találtak az ágyamba és hát, az utca nem éppen veszélytelen egy nő számára. Sky esetében eddig az volt a szerencsém, hogy hozzá csak a szomszédig kellett menni, egészen mostanáig. Még mindig olyan fura, hogy nem mellettünk lakik, pedig már több évnyi gyakorlat után már reflexből is ott keresem elsőként. Ez a végzősbál volt az, amiről mindig is álmodoztam, bár szerintem a lányok többsége is így van ezzel. A fiúkat talán kevésbé érdekli, de egy lánynak ez egy igen fontos és meghatározó esemény, így az sem mindegy, hogy kivel megy el. Nem is tudom hány hétig rágódtam ezen a dolgon a szervezés közepette. Jó pár felkérést kaptam, ami kicsit megsimogatta a lelkemet, hogy azért kellemes személynek tartanak, de igazából én csak egy személlyel tudtam elképzelni magam. Viszont tudom, hogy Skylernek sok baja van most és úgy voltam vele, hogy egy ilyen gyerekes hülyeséget a háta közepére sem kívánna most. Amúgy sem úgy ismerem, mint aki szeretné az ilyet, így feleslegesnek éreztem feltenni neki a kérdést. Úgy terveztem, hogy én sem megyek el inkább, de persze, anyunak hatást kellett gyakorolnia rám, hogy ne legyek ilyen buta és ne hagyjam ki. Pedig egy csomó pénzt megspórolhattunk volna, mert most egy alkalomért ruhát venni, nem éppen a leggazdaságosabb. Őszintén már a végén kedvem sem volt hozzá és egyre csak közeledett az időpont. Nem is tudom, már mikor, talán úgy két hete azért mégis csak kicsúszott a számon Sky előtt. Kissé álmos voltam már, és olyankor valahogy nem figyelem miket mondok, csak a szám jár már, az agyam nem nagyon. Elmentem elé, mert aggódtam érte és a beszélgetésünk közepette valahogy kicsúszott a számon, hogy mennyire el szerettem volna menni, csak már nincs kivel, mert mindenkit elutasítottam. Szerencsére, még időben észbe kaptam és azt azért nem említettem meg neki, hogy mindez miatta volt, mert az ő válaszába reménykedtem. De azért finoman sikerült elhintenem azt az infót, hogy neki örültem volna a legjobban amúgy is. Talán nem szabadna félálomban beszélgetnem vele, mert még a végén túl sokat mondok neki. Nem akarom feleslegesen leterhelni semmivel sem. De végül is, ennek köszönhető a mai nap. Először csak azt hittem, hogy álmodtam, mikor az volt a válasza, hogy szívesen elkísér, de kiderült másnap, hogy tényleg ezt mondta. Még sosem voltam ennyire ideges egy találkozónk előtt sem, talán mert eddig mind olyan természetes és baráti volt, a mostanit leszámítva. Ugyan csak egyetlen estéről van szó mégis, már reggel óta mindenki körülöttem forog. Életemben nem volt közöm annyi csajos dologhoz, mint a mai napon. Manikűr, pedikűr, smink, haj, hercegnős ruha és a legnagyobb ellenségem, a magassarkú. Nem tudom miért, de lapos vagy telitalpúba senki sem engedne el itthonról, mindenki azt a kínzóeszközt szeretné a lábamra erőltetni. Pedig őszintén, már csak Skyler miatt sem venném fel, mert hát, nem szeretnék túl magasnak tűnni mellette. De persze, mindenki csak azt mondta, hogy ebbe a pár centibe nem hal bele. Ő lehet, hogy nem, de én még lehet. Egyre jobban görcsöl a hasam, ahogy már közeledik az idő. Még éppen tesznek rajtam pár utolsó simítást, mikor meghallom apa hangját, miszerint a lovagom megérkezett. Tény, hogy most úgy érzem magam, mint egy hercegnő, amiért ennyien vannak körülöttem, de azért nem kéne még apának is rontania dolgon. Veszek pár mély levegőt, majd megpróbálok óvatosan lebotorkálni a lépcsőn, anélkül, hogy legurulnék, vagy kimenne a bokám. Hamarabb neki kellett volna állnom gyakorolni benne a járást, de valahogy sosem volt rá elég lelkierőm. Azért sikeresen leszenvedem magam az előtérbe, ahol apám, már egy fényképezőgéppel a kezében tartja szóval a „lovagomat”. Csak remélni tudom, hogy szegényt nem valami fárasztó témával tartja szóval és nem is az iskoláról, vagy az új helyről faggatja, mert szeretném, ha jól indulna az este. Mindig is helyesnek tartottam, de így öltönyben látva egyre inkább érzem, hogy kezdek zavarba jönni. Nem kéne, hogy már most vörös legyen a fejem, mert még most nehezen magyaráznám ki a dolgot. Igyekszem inkább a légzésemre összpontosítani, hogy valamennyire csillapítsam a szívem dobogását, míg hozzájuk érek. Apa az persze egyből ájuldozni kezd, hogy a „kicsi” lánya milyen szép nővé cseperedett és, hogy tuti én leszek a legszebb a mai nap. Nos, igen, a szülők mindig tudják, hogy kell zavarba hozni a gyermeküket. Ennél már csak az ront jobban a helyzeten, mikor anya is leér és elkezdi megszeretgetni Sky-t, hogy milyen kis fess ebben az öltönybe és, hogy mennyire gyorsan felnőtt ő is. Persze ezt mind úgy, hogy végig tapizza az arcát és megölelgeti. Istenem, csak induljunk már el itthonról. – Anyaaaaa, nem kiskutya, hagyd már levegőhöz jutni… - nézek rá kissé durcásan, mert már kezdem szégyellni magam miattuk. Tudom, hogy az évek alatt már volt ideje hozzájuk szokni, de azért mégis csak zavaró számomra. Anya persze nagy nehezen sikeresen elválik tőlünk, de csak azért, hogy kimenjen a képből, mert apa szeretné megörökíteni, hogy ilyen ügyesen felneveltek két gyereket… Mert igen, habár egyke vagyok, ezt a kis szeplőst itt mellettem a saját fiúknak érzik, ezzel is indokolva azt, hogy miért nem kaptam soha kistesót. Kicsit megigazgatom a partnerem összetaperolt ruháját és frizuráját, aztán már karolom is át a karját a képhez, remélve, hogy így hamarabb szabadulunk.
- Azt mondod, hogy ez jó lesz? – tettem fel a kérdést, miközben a nyakamba tett nyakkendő két szárával szórakoztam. Sosem viseltem úgy igazán öltönyt, ezért megkötni sem tudtam a kiegészítőt. Lényegében ez az első alkalom, hogy hasonló darabokba öltöztem, ami miatt nagyjából úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, akiből hirtelen pingvint csináltak. A zakó túlságosan meleg és kényelmetlen volt, ahogy az újonnan vásárolt cipő is nyomta a nagylábujjamat. Talán ki kellett volna tágítanom rendesen, de mégsem járhatok makkos orrú, elegáns darabban és kapucnis pulcsiban suliba, vagy dolgozni. Ahogy egy kicsit átmozgattam benne a lábam, már szinte érezni véltem a vízhólyagokat rajta. - Jól mutat rajtad – bólintott Jamie, én pedig majdnem előreestem, a mikor egészen finoman meglapogatta a vállam. Próbált biztató mosolyokkal megajándékozni, de én egy kicsit mániákusnak találtam az egész embert, így komoly maradt az arcom. Bizonytalannak éreztem magam vele kapcsolatban is, holott ebben az egész családban ő volt a legkedvesebb mindenki közül. Valamennyire volt időm megszokni és leginkább lehetőségem átlátni mindazt, ami Yangéknál és a Seo-klánban folyik. Bár nem vettem ki a részem a család valódi életéből a saját részem, ettől függetlenül amikor senki sem tartózkodott a házban, bátorkodtam használni azokat a helyiségeket, amiket sosem látogattam ha valaki otthon volt. Ilyenkor volt szerencsém elkapni a házvezetőnők miatt bizonyos pletykákat. Ezekről sosem beszéltem senkivel, de elraktároztam magamban az információkat. Talán egyszer hasznukat veszem majd, ha ténylegesen menekülésre kényszerülnék. - Nem kötöd meg a nyakkendődet? – tette fel a kérdést nekem a másik férfi, én meg egészen ártatlan pillantásokkal ajándékoztam meg őt. Kellett pár pillanat, amíg eljutott a tudatomig a szavainak jelentéstartalma. - Nem tudom megkötni – ismertem be végül, lehajtott fejjel. Ebben a családban mindenki félreismert. Lényegében úgy óvakodnak tőlem, mintha balszerencsét hoznék arra, akivel szóba állok. Talán valamilyen szinten érthető a hozzáállásuk, én mégis kezdtem egyre inkább magányos lenni. Egyre kevésbé hittem el magamnak, hogy idővel minden rendben lesz majd. Talán Jamie volt az egyetlen, aki mindig jelezte, hogy felé bármivel kapcsolatban bizalommal fordulhatok. Ez nekem egyszerre volt megnyugtató és valahol idegen is. Soha senki nem segített nekem, így csak figyeltem, hogyan az ujjaival végül megköti a nyakkendőmet. - Elviszlek kocsival, jó Sky? – én csak bólintottam. Nem lett volna túl elegáns metróval érkezni Tiffért, szóval hálás voltam neki, hogy sofőrködni akart a szabadnapján. A kocsi útban végig a nyakkendővel babráltam, illetve a Tiffany számára szánt virágos karkötővel. Ettől függetlenül sem akartam megválni a darabtól, mert a nagybátyám -??? – mégiscsak megkötötte nekem. - Nyugodtan fűzd ki, vagy vedd le, ha nem érzed jól magad tőle – mondta nekem, mikor fékezett. Észre sem vettem, hogy lényegében mikor értünk ide, kicsit ki is vörösödött a fejem attól, amiért le lettem buktatva. Ettől teljességgel világítani kezdtek a szeplők a fejemen. Fanny külön kérése volt, hogy most ne tüntessem el őket és mivel Jamie váltig állította, hogy a lányoknak nagyon fontos a végzősök bálja, így hát... Ennyit megtehetek érte, nem? Ismét csak engedelmeskedtem a férfi szavának, ahogyan egyetlen mozdulattal kinyitottam a megkötött csomót, aztán miután megszabadultam attól a kínzóeszköztől, lejjebb is gomboltam az ingemet. Rutinosan ütöttem be a Lam család kódját a kapucsengő használata helyett és lényegében a kulcs csomómon is található volt egy, ami a bejárati ajtót nyitotta. Olyan volt, mintha hazajöttem volna, ami miatt azonnal el is múlt a görcsös érzés, ami eddig szorongatta a mellkasom. Hozzájuk már jóval szívélyesebb, de mégis visszafogott mosollyal az arcomon léptem be. - Sziasztok – mondtam egy kicsit hangosabban, az ujjaim között forgatva Tiffany virágkarkötőjét. Mivel az anyukája csináltatta nekünk mind a kettőt, teljes mértékben összeillett azzal, amit majd a zakómra fogunk tűzni. Én a magam részéről mondjuk nem nagyon értettem a hagyományt, de elégedett voltam a végeredménnyel. Nem kellett túl sokat várnom, már meg is jelent a lány apukája, aki egyből szóval tartott. Első körben kaptam egy szidást, ami miatt megint túl sok műszakot vállaltam el, de én ezzel annyira nem is akartam foglalkozni. Úgy tudja, hogy egészen jó tanulmányi átlaggal rendelkezem, ami persze nem volt igaz. Egyetemre menni nem szerettem volna. Elsődleges célom volt az, hogy elég pénzt tudjak felhalmozni, hogy elhagyhassam majd a Yang kúriát annak reményében, hogy többet nem találnak rám.. És igazán nem is fognak majd keresni. Jamie miatt kifejezetten bűntudatom volt, mivel ő a kezdetektől fogva rendes volt hozzám... De talán pont ez eredményezte azt, hogy úgy éreztem: meg fogja érteni a döntésemet. Éppen nagyon vitatkoztunk a beosztásom sorsán, amikor meghallottam a lány cipősarkainak kopogását, így akaratlanul is odakaptam felé a fejem. Lényegében megszólalni sem tudtam, annyira más volt most, mint ahogy korábban megszoktam őt. Soha nem állítottam azt hogy csúnya lenne, vagy bármi, de ennyire lányos külsőt még egyszer sem öltött fel a környezetemben, ami miatt nyeltem egy nagyot és csak emlékeztettem maga arra folyamatosan, hogy nem kéne nagyon bámulnom őt. Talán most jönne az a rész, hogy meg kéne dicsérnem a külsejét, de az apukája előtt biztos nem lennék képes hasonlóra. Persze a férfi rögtön tolmácsolta a gondolataimat, miközben én igyekeztem felvenni a szemkontaktust az amúgy valóban „szép nővé cseperedett” Tiffanyval, pont ezért ért kissé sokként, az édesanyja megjelenése, aki szó szerint rám vetette magát. Mégis csak elmosolyodtam, ahogyan az arcomat tapogatva kezdett el áradozni. Hosszú idők óta a mai volt a legszebb napom, amióta az egész Yang-cirkusz elindult, tehát titokban igenis hálás voltam Tiffnek, amiért engem választott partnernek. - Köszi – suttogtam neki mosolyogva, amikor a helyére került a Jamie által – nagy műgonddal persze – beállított tincseim. Meglepő, hogy nem igazán szeretem, ha mások tapogatnak, a lánynak azonban mégis önszántamból nyújtottam oda a karomat és az arcomra is képes voltam egy félszeg mosolyt erőltetni a fotó kedvéért. - Kint vár a sofőrünk – jegyeztem meg egészen nevetős hangon, mert eléggé éreztem a lány negatív energiáit – Időben hazahozom majd. Az utolsó szavait az apukájának intéztem, aki felém tartotta az öklét, hogy koccoljak vele. Kicsi korom óta ezt csinálta velem. - Új padtársat kell majd keresned – jegyeztem meg szomorúan a lánynak már az autóban, egészen halkan. Nem Jamie előtt titkolóztam, szimplán csak rosszul éreztem magam a társasága miatt – Már a nevemet is elvették tőlem. Ki tudja mit találnak még ki velem kapcsolatban. Az újdonsült személyimet mutattam a lánynak, ahol a korábban viselt, Donovan vezetéknevem már egyáltalán nem volt fellelhető. Talán annyi szerencsém volt, hogy a Yanggal is jól hangzott az anyám által választott, két amerikai keresztnév. A magam részéről nem voltam biztos abban, hogy még miféle változások elé leszek állítva apám által. - Itt fel is függesztem a témának ezt a részét, csak meg akartam mutatni – a mondatom végére már ismét mosolyogtam, aztán megfordítottam a kis kártyát a kezemben – Te hány évet adnál nekem ez a kép alapján?
I wanna dance till my legs break, I wanna love till my heart aches, I want the cause of my death, and I'll laugh with my last breath ❝ let's grow old, and die young ❞
Open your eyes, hold my hand every day
I'm the one you've been dreaming of we wanted this time so badly, babe ❝ now be with me, Baby, you and I ❞
★ lakhely ★ :
Queens
★ :
★ foglalkozás ★ :
diák, büfés
★ play by ★ :
choi beomgyu
★ hozzászólások száma ★ :
54
★ :
Re: Sky & Tiff - School leavers' ball
Hétf. 13 Júl. - 0:19
S
zerintem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a végzősbál minden lány álma. Az utolsó közös bulink, ami figyelmeztet arra, hogy lassan teljes jogú felnőttek leszünk. Nekem ez az egész bál különösen fontos volt, hiszen sok munkám volt a szervezésben. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Habár volt pár fiú, akik megkörnyékeztek, nagyon úgy tűnt, hogy végül egyedül, vagy inkább nem is megyek el. Félreértés ne essék, nem vagyok válogatós és megsimogatta a lelkemet az, hogy ennyien gondoltak rám, de én egyetlen egy embertől vártam igazán ezt a kérdést. Pedig tudtam nagyon jól, hogy most van nagyobb baja is, illetve azt is, hogy nem igazán rajong az ilyen rendezvényekért, így nem is tudom, hogy gondoltam, hogy majd saját magától rákérdez. De azért mélyen legbelül reménykedtem, hogy majd elém áll és felhozza a témát. Persze, nem hibáztatom, hogy nem tette. Nem volt kötelessége, hiszen, attól még, hogy ő a legjobb barátom, még nem kötelezhetem nehéz időkben ilyen apróságokra. De azért az utolsó két hétben végső elkeseredésemben és egy álmosabb pillanatomban valahogy mégis szóba hoztam neki. Nem sok kedvem volt már a bálba menni nélküle, de anya nem engedte azt, hogy otthon maradjak, főleg mivel már a kellékek nagy része be volt szerezve. Arról nem is beszélve, hogy már egy éve másról sem beszélek, csak arról, hogy mennyire várom a mai napot, ami végül csak eljött. Őszintén, kissé bűntudatom volt, amiért ide rángattam Skyt, hiába mondta azt, hogy szívesen jönne velem. Tudom jól, hogy ő sosem bántana meg, így, ha akart volna sem mert volna nekem nemet mondani. Pedig én tényleg megértettem volna azt is. Kezdem úgy érezni, mintha legalább az esküvőmre készülődnék. Ennyien még nem forogtak körülöttem, sosem volt ilyen flancos ruhám, sminkem vagy manikűröm. Egyszerűen magamra sem ismertem, mikor teljes pompában a tükörbe néztem. Valahogy idegen volt az a lány, aki visszanézett rám. De talán nem ártana ehhez hozzá szoknom, hiszen lehet pont itt rontom el és azért vagyok láthatatlan a fiúk számára, úgy általában. Nem vagyok elég nőies, így én csak amolyan haver vagyok. Senkinek semmi komoly nem jut eszébe rólam azon kívül, hogy érdemes velem barátkozni. Mentségemre szóljon, eddig több fiú, mint lány barátom volt, így nem volt kitől eltanulnom az öltözködés rejtelmeit, illetve, hogy melyik sminkecset mire való. Aztán ki tudja? Lehet, hogy volt olyan, akinek így is tetszettem, de nem vettem észre, mert túlságosan is Skyler körül forogtam. Lehet ideje lenne letennem róla. Talán ez a bál megfelelő alkalom lehet arra, hogy hátra hagyjam a gyerekes énem és az iránta való ragaszkodásomat. Úgy sem fogok neki soha tetszeni és talán így a legjobb. Nem szabad tönkre tenni ezt a szép barátságot, holmi felesleges érzelmekkel. Igyekszem is ezzel győzködni magam, de amint leérek a földszintre, erőt kell vennem magamon, hogy ne dobjak egy hátast. Na, nem csak a magassarkú miatt, hanem mert most először látom ennyire kiöltözve és nem sokat javít így a helyzeten. Igyekszem szabályosan venni a levegőt, hogy még véletlenül sem adjam annak a jelét, hogy jobban megdobogtatja a szívemet most, mint bármikor máskor. Kicsit hálás is vagyok a szülők terelési akciójának, ugyanakkor legszívesebben a föld alá süllyednék, amiért ennyire be vannak sózva. Apa kérésére már billegek is oda a párom mellé, majd amint megigazgattam a haját és egy lágy mosolyt vetettem a fiúra, már karolok is belé, hogy mihamarabb elkészüljön a kép. - A mink? – pillantok is rá meglepetten, hiszen azt hittem majd apa visz el minket vagy valami. Persze, talán ideje hozzászoknom ahhoz, hogy most már talán külön sofőr is jár neki az új családhoz. De legalább nem apa szövegelését kell hallgatnunk egész úton. – Ne ígérj neki ilyeneket… - kuncogva karolom is át a karját kissé szorosabban, hogy el ne zakózzak majd míg a kocsiig érünk. Lehet hamarabb el kellett volna kezdenem járkálni ezekben a cipellőkben, de sosem volt kellő lelkierőm már hozzá, szóval most csak magamra vethetek, amiért úgy nézek ki, mint egy újszülött bébi zsiráf, menés közben legalábbis. Illedelmesen köszönök is a kormány mögött üllőnek amint behuppantam hátra, aztán csak ijedten kapom fel a fejemet Skyler szavaira. – Hogy?! Mégis miért? Egy félévet még csak kibírsz itt, nem? Nehogy már az év közepén hagyj itt! – biggyesztem le az ajkaimat, hiszen már csak egy nagyon kicsi idő van csak hátra ebből az évből, nem léphet le csak úgy! – Ah, ne már! - sóhajtok is fel, amint meglátom az új igazolványát. Igazából már nyitnám is szóra a számat, hogy kifejtsem bővebben is a véleményemet, de jobbnak láttam lenyelni, addig, míg négyszem közé nem kerülünk. – Azt azért ígérd meg Donovan, hogy Yangként sem hagysz el engem, bárhogy is legyen… – motyogom halkan az orrom alatt miközben a cipőmet bámulom. Ha nem is lehetek nála több, mint egy barát, legalább kevesebbnek se kelljen lennem innentől. Kérdésére jobban is szemügyre veszem a képet, majd hunyorogva hümmögök fel. – Tudod jól, hogy sosem voltam jó az ilyenekben. Túl régóta ismerlek ahhoz, hogy csak így elvonatkoztassak. Nem is tudom… Szerintem a korodnak megfelelőnek tűnsz itt. Nagyon max egy-két évet lehetne lejjebb vonni belőle, ha valaki kukacosabb nézi. – vonom meg a vállamat, hiszen én valahogy máshogy látom, mint egy teljesen idegen. Meg nem is nagyon vagyok jó a kor betippelésében sem. – De szerintem az a lényeg, hogy felismerhető vagy róla és nem az, hogy betudják e tippelni a korod. Arra ott a születési dátumod. Nekem bezzeg ég és a föld a valódi arcom és az igazolvány képem között. – horkantok is fel, ahogy arra a csodás börtön képre vissza emlékszek. Nem szívesen nézegetem a sajátomat, ellenben szerintem Skyé elég jól sikerül. Mondjuk így könnyű, hogy neki ilyen friss, az enyém meg már van vagy négy éves. Azért az óta elég sokat változtam. Bár nincs valami messze a suli - főleg nem kocsival -, bátorkodom kihasználni az alkalmat, hogy így ilyen közel vagyunk egymáshoz és a vállára döntöm a fejem. Nem tudom miért, de attól tartok, hogy ez az új családi környezet miatt, majd egyre kevesebbet láthatom, azt az elbűvölő fejét. Szeretnék minden egyes percet kiélvezni vele, amíg még nincs eltiltva tőlem. Vagyis, remélem ilyen nem létezik a valóságban, csak a filmekben, de azért még bármi előfordulhat.
A magam részéről mindig azon emberek táborát erősítettem, akik nem szívesen mozdultak ki. Gondolok itt alapvetően környezeti szinten és a komfortzónámra is. Mivel otthon elég sok gond volt, nehezen találtam barátokat, akik soha nem tudtak olyan őrültségekre rávenni, mint mondjuk az alkoholfogyasztás, vagy egyéb hasonló dolgok. Éppen ezért én voltam a suliban is az a srác, aki soha nem zavart túl sok vizet és lényegében komfrontálódni sem volt érdemes velem, mert nemes egyszerűséggel csak leszartam azt, amit a többiek csináltak körülöttem. Alapvetően beültem az utolsó padba és vagy firkálgattam a füzetembe, vagy aludtam de nagyon ritkán szólaltam meg. Lényegében az órákon nyújtott teljesítményem kimerült a folyamatos „nem tudom a választ” megnyilvánulásaimban. Nagyon sokan emiatt tökkel ütöttnek is néztek, de engem ez sem hatott meg túlságosan. Ha rajtam múlott volna, soha az életemben nem veszem rá magam arra, hogy elmenjek egy érettségib bálra, ugyanakkor ott volt számomra Tiffany. Határozottan rosszul éreztem magam attól, hogy végül neki kellett felkérnie engem, emiatt pedig képtelen voltam helyén kezelni azt az önvádat, ami belülről mardosott. Sosem gondoltam magam túl önző embernek, most viszont mégis megtörtént olyan szempontból a baj, hogy talán nem figyeltem oda rá eléggé az elmúlt időszakban. Hiába történtek nagyon kemény változások az életemben, ez nem volt magyarázat arra, hogy egyszerűen megfeledkeztem a saját bálomról is... Amit elméletileg a tiszteletünkre rendeztek. Ettől függetlenül a sok felfordulás közepette végül ez maradt a legnormálisabb dolog az életemben... Így mégis hálás voltam Tiffany-nak, ha már lehetőségem volt ebben most részt venni. Lényegében addig sem kellett abban a rideg Yang házban töltenem az időmet... Mondjuk egyre inkább kezdtem rájönni arra, hogy lényegében senkit sem érdekel, hogy mennyi időt vagyok otthon. - A nagybátyám szeretne elvinni minket – vontam meg a vállam. Lényegében a családban az egyetlen ember, aki némi lelkesedést mutatott irántam, az Jamie volt. Én pedig rosszul éreztem magam minden alkalommal, amikor nem úgy tudtam reagálni a helyzetekre, ahogyan az illendő lett volna. Az egész pedig csak rosszabb lett, mivel elég türelmesnek bizonyult velem szemben. Bármennyire szerettem volna megnyílni, ez nem ment egyszerűen. - Valamivel meg kellett nyugtatni – finoman mosolyogtam rá, majd a keze után nyúltam, hogy nagyobb támaszt nyújthassak neki – Nem lett volna kényelmesebb egy olyan cipő, aminek nincsenek sarkai? Én a magam részéről sosem kedveltem azt, ha valaki túlöltözött bizonyos alkalmakra. És hiába volt Tiffany nagyon szép most – is – ettől eltekintve féltem, hogy el fog esni. Végül viszont eljutottunk a kocsiig egészen biztonságosan, és amint beültünk oda, a telefonom fényével világítottam meg az arcomat... Ami minden bizonnyal felettébb érdekesen nézhetett ki. - Nézd, levették végre – a szülei mindig édesnek találták a fogszabályzómat, de én a magam részéről eléggé utáltam. Hiába volt porcelán, ugyanúgy éreztem, hogy a számban van és attól még, hogy nem látszik annyira, mint egy sima... Attól még ott volt és fájt, ahogyan minden alkalommal felsértette a számat. - Néha már én sem tudom, hogy egyáltalán van-e lehetőségem bármivel kapcsolatban dönteni – finoman megvontam a vállam. Egészen halkan suttogtam oda a szavakat, mert nem akartam megbántani Jamie-t sem jelenleg. - Azt sem tudom hogyan lesz meg nekem az év vége – mondtam végül elgondolkozva – Ha jól emlékszem, hat tárgyból állok bukásra, tehát lehetőségem sincs már kijavítani ezt, maximum nyáron... Ilyen jegyekkel biztos nem vennének át elit gimnáziumokba, tehát elhagyni sem tudlak. Ahogy végiggondoltam a szavaimat, logikusnak tűnt az elméletem. Lényegében Tiffnél jobb padtársat nem is kívánhattam volna magamnak, mert ő jellemzően felkeltett, ha a tanár figyelt, csak én alapvetően nem olvasok jól szájról... Így a lesúgott válaszokat már nem tudtam visszamondani. Illetve kettőnk közül ő volt az, aki képessé vált hihetetlenül harcolni a jegyeimért. És tényleg az egyetlen alkalom, amikor őt nagyon ijesztőnek találtam, az a közös tanulások alkalmával volt. - Eddig nem nagyon tettek házi őrizetbe, szóval sok esélyt nem látok arra, hogy ne találkozzunk. És a munkát is természetesen folytatni fogom nálatok – mert számomra is azok a napok estek a legjobban, amikor egyszerűen csak eltöltöttem az időt az ő éttermükben. Sokan a vendéglátást hálátlanul kemény munkának gondolták, de én a magam részéről kifejezetten szerettem. Legalább nem csak fizikailag foglalt le, hanem a gondolataimat is. És mivel híresen sokat tudok agyalni a hülyeségeken, most kifejezetten jót tett volna a dolog... Addig sem kellett Jesie szúrós pillantására gondolnom, vagy éppenséggel Braylen bántó szavaira... Az apám nemtörődömségére, az ő anyjuk viselkedésére, így pedig nem jutott eszembe az sem, hogy Monát miként démonizálhatnám a továbbiakban. - Elsősorban arra gondoltam, hogy hány évre csukatnál le ez a kép alapján – vigyorodtam el – De örülök, ha nem nézek ki rajta úgy, mint egy óvodás. Sokkal inkább tűnök fiatalkori bűnözőnek. Alapvetően úgy gondoltam, hogy lehetett rólam jó fényképeket csinálni, azonban nem annyira szerettem, ha valaki kamerákat tolt az arcomba. Az igazolványképek pedig valamiért minden alkalommal a legrosszabb pillanatban készülnek el, és ha az ember második próbálkozásra vágyna, az határozottan képes hát... nem tudom, hogy most felül vagy alulmúlni az előző igénytelenséget is. - Miért, én szeretem azt a képet – olyan széles mosolyra húzódtak az ajkaim, hogy a gödröcskéim is megvillantak – Amikor mérges vagy, akkor kifejezetten hasonlítasz hát... Arra. Mondhatni döbbenetesen. Tényleg úgy nézel ki, mint valami pukkancs. Persze ezt én könnyen jelentem úgy ki, hogy a nyár folyamán egészen nagyot nőttem, amit biztos a szülei főztje miatt tudhattam be. Ha ők nem figyeltek volna oda az étkezésemre, akkor én is elhanyagoltam volna magam, az biztos... Legalábbis ilyen téren. Sok esetben igaz ez még rám, hiszen ha nem fordítanának figyelmet felém, akkor nagyon könnyen elkallódhattam volna. - Vedd csak elő azt a képet, hadd hasonlíthassam össze a mostanival – jelentettem ki végül és miután a vállamra döntötte a fejét, én automatikusan biccentettem a sajátomat az övére. Tényleg jól esett egy kicsit a normális dolgokkal foglalkozni.
I wanna dance till my legs break, I wanna love till my heart aches, I want the cause of my death, and I'll laugh with my last breath ❝ let's grow old, and die young ❞
Open your eyes, hold my hand every day
I'm the one you've been dreaming of we wanted this time so badly, babe ❝ now be with me, Baby, you and I ❞
★ lakhely ★ :
Queens
★ :
★ foglalkozás ★ :
diák, büfés
★ play by ★ :
choi beomgyu
★ hozzászólások száma ★ :
54
★ :
Re: Sky & Tiff - School leavers' ball
Szomb. 24 Okt. - 21:41
M
ár picurka korom óta ismerem Skyt és eddig még sosem volt semmi baj a találkozásaink során, de most valahogy gyomoridegem van ettől az egésztől. Anya szerint persze ez tök természetes, de én eléggé furcsállom, hiszen a mai este sem sokkal másabb a többinél nem? Végül is, csak egy bálba megyek azzal a sráccal, akiért már évek óta sírok. Nem tudom, lehet az rémiszt meg, hogy ez az utolsó bulim gimisként, a gyermekkori kiszemeltemmel. Ugyanis úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Mármint, nem teljesen, mert barátként eszemben sincs őt elveszíteni. Ellenben rá kell jönnöm arra, hogy ha nem adom fel az iránta érzetteket, akkor sosem jutok előrébb és a kapcsolatunknak sem tenne jót hosszabb távon. Őszintén, most kissé bűntudatot érzek amiatt, hogy végül őt rángattam el egy ilyen puccos eseményre, mikor tudom jól, hogy ez nem az ő műfaja. De igyekszem nem olyan sokáig ott tartani, azért nem akarom, hogy ott unatkozzon vagy szenvedjen. Ha a cipőn múlik, nekem sem lesz sok kedvem sokáig táncolni. - Oh, vagy úgy. – pillantok rá még inkább meglepetten, hiszen eddig úgy tudtam nincs jóban az új családdal, most meg még fuvart is kapunk… Valahol én szerintem lemaradtam. Pedig esküszöm lesem minden szavát a fiúnak! – Tény, de szerintem addig nem bánja, hogy kések, míg tudja, hogy veled vagyok. Szerintem, ha azt mondanád nekik, hogy szeretnél elrabolni és egy másik országba vinni, mosolyogva integetnének nekünk jó utat kívánva. – horkanok is fel, belegondolva abba, hogy lassan jobban megbíznak Skyban, mint a tulajdon lányukban. De a gondolkodás helyett igyekszem inkább a kapaszkodásra koncentrálni. Igyekszem nem túl görcsösen szorongatni a fiú karját miközben a szemeimmel szuggerálom a csoda cipőket, hogy ne legyen ennyire higanyszerű minden léptem. -De… Csak anya szerint ez nőiesebb és már kellően nagy lány vagyok ehhez. Pedig őszintén, még csak szükségem sincs pár plusz centire, hogy felérjelek. Szerintem az első kukában lepászítom, ahogy beérünk a suliba. – fújom is fel az arcom mérgembe és igyekszem valahogy túlélni az utat a kocsiig. Természetesen a kukába nem merném dobni a cipőt, hiszen csak kölcsönbe kaptam. De az biztos, hogy hazafelé már mezítláb jövök. Kicsit váratlanul ér az a éles fény, ami a telefonjából villan fel, nem is nagyon értem minek kell, de mire végre nyitva is bírom tartani a szemem, addigra meglátom mit mutogat. Kicsit közelebb is hajolok a szájához, hogy jobban szemügyre vehessem a fogait. -Szép lett, megérte a sok szenvedést. Akkor most már kidobhatom a nálam lévő viaszt is, vagy tartsam meg vész esetre? De akkor neked most még attól kell éjszakait hordani, nem? – mindig is volt nálam egy csomag viasz, ha netán nem lett volna nála mikor a suliban kezdi ki a száját a szerkezet, ahogy a fogtisztítóból is mindig volt nálam. Olyan vagyok már, mint egy anyuka és minden is van nálam. De most már felnőtt a fiú szóval, ha idén papírt nem is kap, de már minden olyantól megszabadult, ami okot adhatna arra, hogy babusgassam. - Többször kéne összeülnünk tanulni! Apa ki lesz borulva, ha megtudja, hogy ilyen vészesen állsz. Majd nem enged dolgozni sem addig. – tudom, van nagyobb baja is annál, hogy most én a jegyei miatt nyüstöljem, de nem akarom, hogy éveket vesztegessen erre, vagy pedig feladja itt és most. – Az egyetemmel mi a helyzet? – célzok arra, hogy így milyen tervei vannak a továbbiakban. Mivel én még nem döntöttem arról, hogy hova minek és miért menjek, így még biztosan van egy évem bevárni és segíteni felhozni a jegyeit, de nem szeretnék nagyon zsarnok sem lenni vele. Csupán az érettségire szükség van, legalább annyi legyen meg neki! -Ya! – csapom meg kicsit erősebben a vállát a megjegyzését hallva. Még hogy ő, mint bűnöző… Hát nem beszéljen már ilyen hülyeségeket itt, mert elporolom addig meddig. -Ilyennel ne viccelj, mert nem leszünk jóban! – mondom kissé durcásabban már, ahogy összefonom magam előtt a karjaimat. – YAAA! – emelem meg a hangom még jobban és egy újabbat csapok a karjára, mikor az én képem kerül szóba. Hát nézzenek oda milyen szemtelen lett most így hirtelen! Közelebb hajolok is a sofőrhöz, hogy biztos legyek abban, hogy értse, hogy neki címzem. – Elnézést, de kitehetnénk még valahol? Félek, hogy foltos lesz a karja, a szája miatt. – mondom már inkább viccelődve, mintsem komolyan, hiszen azért értem én is a viccet, csak szeretem nevelni is a gyereket. - Pff, ne most hasonlítsd össze, most amúgy is máshogy nézek ki. Majd, ha lemosom a sminket, akkor jobban megéri. – de azért oda adom neki, örüljön a fejének, amit már az enyémen pihentet. -Vagy most azt nézzük, hogy mennyivel lennék szebb, ha tudnék sminkelni is? – pillant fel rá kíváncsian, miközben átölelem a derekát is, hogy ne csak a karján gyűrődjön a ruha, ha már velem mászkál. Közben pedig lassan meg is érkezünk a parkolóba, így hamar meg is szakad a gyereknap számomra – nem, mintha máskor nem használnék ki minden olyan alkalmat, mint a mostanit is. Illedelmesen meg is köszönöm a fuvart, aztán csak megvárom, míg Sky kiszáll és átér az én oldalamra, hogy már legyen kibe támaszkodnom, mire kiszállok. Képzelem mennyire fog örülni annak, hogy egész este a nyakában lógok majd ezen sarkak miatt. De majd igyekszem valahogy meghálálni, ha túléltük mindketten. – Mennyire jöttél bele a fotózkodásba? Álljunk be itt is a sorba, vagy inkább menjünk egyből a terembe? – hiszen ugyan nem muszáj, de azért itt is megörökítenek minket együtt. Persze, nem haragszom meg rá, ha inkább kihagyná, mert már egy kép van rólunk, a sulis nem lenne sokkal másabb. – Vagy, inkább egy selfiet vállalsz be velem? – vigyorogva pillantok is rá, hiszen az talán kevésbé lenne mű, a beállított páros fotóhoz képest.
A magam részéről határozottan úgy éreztem, hogy hálával tartozom a Lam családnak, így egyáltalán nem volt kérdés az, hogy a mai este során is elmegyek Tiffel abba a bálba, ami neki annyira fontos volt. Engem az ilyen dolgok, sőt lényegében a suli sem érdekelt nagyon. Őt kisfiú korom óta ismerem, ezért más volt nekem, de nem igazán voltak barátaim rajta kívül. Azt sem állítom, hogy kinéztek volna, vagy csak megtűrt alany lennék az iskolatársaim számára. A legtöbben szimplán csak megadták nekem a teret és mivel sok vizet nem zavartam, egyszerűen csak nem szóltak hozzám. Ez pedig számomra több volt az elégnél. Lényegében a tanárok ugyan ilyenek voltak. Szerintem egyetlen nincsen közöttük, aki tudta volna a nevemet, az egyesek pedig, amiket kiosztottak nekem, lényegében semmit sem jelentettek se számukra, se a számomra. Lehet, hogy másképp gondolkodnék a suliról, ha nem olyan közegből jövök, amilyenből. Viszont nekem életem végéig elég lett volna egy pincér meló, mert beértem azzal az aprósággal, hogy valamiből meg tudok élni egyáltalán. Most viszont ott tartok, hogy már erre sincs szükségem, mert kiderült, hogy ki az apám. - Ennyire azért nem bíznak bennem – csak finoman rántottam egyet a vállamon – Tudod Európa is tele van ott született és szocializálódott közel-keleti emberrel, akik felrobbantanak egy helyszínt magukkal együtt és több százezer ember sérül és hal meg. Manapság senkiben sem bízhat meg eléggé az ember. És én, ha apuka lennék, biztosan nagyon vigyáznék a lányomra. Nem egy olyan eset van sajnos a világban, ahol tök jól szituált, régi ismerősökről derül ki az, hogy teljesen pszichopata az ember. És bár az esetemben hasonló nem játszik, én is úgy gondolom, hogy az erőszakos múltam miatt rengeteg probléma lehet még az életemben. Mivel nem érzem a személyiségem, én magam is termelhetek talán annyi dühöt majd, ami miatt kinyírok minden olyan nőt, aki az anyámra emlékeztet. Ijesztő gondolatok ezek, de egyáltalán nem akarom magamat azzal áltatni, hogy normális lenne a helyzetem és hogy némi segítség hatására én egy jó ember lettem. Mert az évek során ez talán meg fog változni… Pont azért, mert én sem gondolom azt, hogy lenne személyiségem. - És az első adandó alkalommal bele fogsz lépni valamibe, és mehetünk az ügyeletre – finoman fogtam rá a lány karjára, hogy segíthessem a lépcsőn lefelé – Igazán romantikus lesz a dolog, főleg akkor, ha vas lesz és rozsdás, te pedig tetanuszt kapsz. Azt már szándékosan nem tettem hozzá, hogy milyen helyre szúrják azt, mert ő maga is tudta. Jobb, ha ez kimondatlanul lóg a levegőben közöttünk, de amúgy sem lenne vicces dolog, ha három napig képtelen lenne ülni az oltás miatt. Arra pedig már nem akartam kitérni, hogy ha mezítláb lesz, akkor biztosan felfázik és a szülei elő fognak engem állítani, amiért nem vigyáztam rá eléggé. - Igen, még egy évig javasolta a fogorvos a viselését – határozottan bólintottam, aztán egy bizonytalan félmosolyra húztam az ajkaimat, immáron sötétben – Köszi egyébként. És kidobhatod nyugodtan. Mivel én nem voltam csaj, lényegében egy kabátom volt meg egy táskám, amiket az aktuális évszak során viseltem. Épp ezért is igyekeztem mindig emlékeztetni magam, hogy ezeket időről-időre átpakoljam. Mivel a táskámat már nagyjából négy éve használtam, ott erre annyira nem kellett figyelnem. - Hát akkor is dolgoznom kell majd, sóval maximum kénytelen leszek más munkát keresni – egyáltalán nem haragudtam volna Tiffany apukájára, ha tényleg ehhez folyamodott volna, de ettől függetlenül, mivel anya elitta majdnem az egész pénzt, én általában a csekkekhez nem fértem hozzá. És ha életben akarok maradni, akkor sajnos muszáj sokat dolgoznom, mert még nem váltam fényevővé. - Mikor beszéltem én az egyetemről? – most már tényleg csodálkozva néztem a lányra – Utálom a sulit, Tiffany. Azt gondoltam, hogy ez mindig egyértelmű volt számára. Ha engem még öt-hat évre bezárnának egy egyetemre, akkor minden bizonnyal megőrülnék. A pincérkedés rendben van számomra. Nem feltétlenül kell hozzá papír, de épp elég egy ilyen állás ahhoz, hogy megéljek, nekem pedig nincsenek nagy vágyaim. Bőven elég az, ha van pénzem ételre és ruhákra, sosem akartam ennél nagyobb élni. - Egyébként meg most már van örökségem, amit elfogadhatok, mivel Yang vagyok – számomra sem volt ez persze egy járható út, de valamilyen szinten Braylen korábbi szavaim szöget ütöttek a fejemben. Talán kevésbé kellene szerénynek lennem, az a pénz meg bőven elég lenne ahhoz, hogy esetlegesen saját éttermet csináljak magamnak. Ez pedig ki is váltja a papírt, tessék. Hamar találtam megoldást a dolgokra. - Na – egészen behúztam a nyakam és felemeltem a karomat, amikor megütött. Nyilván ez nem olyan volt, mint amit anyától kaptam, de azért reflexből igyekeztem elbújni a karom mögé, mivel már egészen kicsi korom óta bántalmaztak. Tudtam, hogy Tiffany nem azért csinálja, mint anya, de ettől függetlenül hiába nevettem, a védekező mechanizmus már be volt kódolva a mozdulataimba. A második csapás után jobban elrejtőztem a karom mögé, és amikor előbuktam, csak az ajkaim mosolyogtak, a szemem nem. Tudom, hogy viccelt, csak számomra nem annyira volt poén az, ha valaki kezet emelt rám, de ennek ellenére sem akartam a lányt megbántani. - Jamie, ha kiteszel, akkor legközelebb nem megyek veled élményfestésre! – egészen fenyegetőnek hatott a hangom, de a férfi minden bizonnyal nem vehette túlzottan magára, mert halkan felnevetett, és mintha a fejét is megcsóválta volna. Utána csak tovább vezetett, egészen a suliig. Minden bizonnyal egyáltalán nem volt kedve senkit sem kidobni ebből a kocsiból, meg a lány sem gondolta komolyan, amit mondott. - Szerintem a smink nem tesz sokkal szebbé valakit – a tekintetem először a lány karjára futott, amivel átölelt, aztán pedig az arcára néztem – A szépség amúgy is relatív, szóval például lehet nekem valaki nagyon nem tetszik, akiért más odavan. Például én nem szerettem a feltűnő lányokat, viszont fiúkban kifejezetten szépnek találtam az átlag által jóképűnek talált pasikat. Ugyanez volt a helyzet a vékonysággal is. A lányoknál jobban tetszett, ha valaki nem hajazott egy anorexiásra, míg a vékony fiúk azok mindig tetszettek. - Szerintem várjuk meg amíg lemegy a sor, addig le tudjuk adni a kabátunkat, meg ihatunk valamit – miután kiszáradtam, én egészen éreztem azt, hogy a torkom kiszáradt. A magam részéről ezt járhatóbb útnak tartottam, mert akkor legalább nem kell neki sem sokat álldogálni az amúgy kényelmetlen cipőiben. A múltkor az angolos padtársam azt mondta, hogy ő valami ruhával tágította a cipőit és egy számmal nagyobbat vett, hogy végig tudja állni a sort. - Csinálhatunk szelfit is, ha szeretnél – lényegében ő nagyon szeretett volna eljönni, szóval tényleg jó lett volna, ha teljesen jól tudja magát érezni ma – De csak miután ittam valamit, mert tényleg vattát fogok köpni tíz percen belül. Némi gondolkodás után egyszer felé nyújtottam a karomat, aztán vigyorogva mégis elhúztam azt és ismét a lábbelijére pillantottam. - Kell a segítség, vagy azóta megtanultál bennük járni? Sok lány szerint az a legjobb módszer a magassarkúban való járás megtanulására, hogy ha veszélyhelyzetbe kerülnek. Ha gondolod megkergethetlek és akkor nem lesz gond. Ha nincs kedved rohangálni, akkor tessék. Kicsit felemeltem a karomat annak érdekében, hogy belé tudjon kapaszkodni ismét, ha pedig nagyon bizonytalannak tűnt, akkor egyszerűen átkaroltam a derekát, hogy biztosan foghassam és ő meg tudjon kapaszkodni a vállamban.
I wanna dance till my legs break, I wanna love till my heart aches, I want the cause of my death, and I'll laugh with my last breath ❝ let's grow old, and die young ❞
Kezdőlap
