A lányom szakasztott mása az én fiatalkori énemnek. Imád utazni, világot látni, a veszélyes helyzetekben is feltalálja magát, nem riad meg az ismeretlentől, és komolyan veszi a munkáját. Egyetlen fiúját sem mutatta be, azt mondta ráér majd akkor férjhez menni, ha már elvégezte az orvosit, és megszerezte a kellő tapasztalatot. Elhivatott, a céljától senki, és semmi sem tántoríthatja el. Mindig mozgásban van, sosem tudom igazán mi jár a fejében. Egy zárt könyv, tele titkokkal, és kihívásokkal. A havonta kötelező bejelentkező hívásokon kívül csak ünnepnapokon látom.
/Emma Houston, agysebész, New York Presbytarian kórház/

Char nem véletlenül kapta a nevét. Maga az ajándék, az adakozás nagykövete. A munkámból kifolyólag elég keveset látom, de mindenfajta platformon igyekszem tartani vele a kapcsolatot. Az én nagy kislányom, és az sem számít, hogy hamarosan betölti a harmadik x-et . A repülés közös szenvedélyünk, rávettem, hogy megszerezze a repülési engedélyét is, ha tehetjük, akkor évente többször megyünk apa-lánya programra, ilyenkor általában az ő kedve szerint túrázunk, önkénteskedünk. A magánélete tabu, nem faggatom, és ez így is marad, hiszen látom rajta, hogy boldog. Egy kicsit az édesanyjára ütött a tartózkodó, magába forduló viselkedésével, de gyakran képes ennek az ellentétes oldalát is képviselni. A csapat lelke, és az én trópusi viharom.
/Gregory Marshall, pilóta, Mexikó/

Charity borzalmasan rendmániás. Sosem hagyhatom szanaszét a tányérokat, a ruhákat, ha nála töltök pár napot. A bulikban sem partner, sokszor kioktató, és okoskodó velem szemben, azonban jó érzéke van a divathoz, amolyan egyedi stílust nyomat. Apa állandóan dicséri, néha már sok, hogy rá kellene hasonlítanom. Nem vagyunk édestestvérek, de az idegesítő szokásain kívül nagyon is bírom a nővéremet. Bízom benne, hogy apa elenged a nyáron hozzá…megígérte nekem, hogy elvisz valahová túrázni…mit mondhatnék, hogy menő? Sosem vallanám be előtte.
/Sophie Marshall, tanuló, Boston/
Egy évvel ezelőtt

Lágyan ringatózó óceánkép, narancs és a vörös keverékének kiemelkedő játéka a lemenő napkorongban, a meleg szél, és a finomszemcsés homok a talpam alatt jelenti a születésem lényegét. Gyakran járok vissza a karibi partvonalra, hogy megemlékezzem a szüleim legizgalmasabb kalandjáról. Röpke harminc évvel ezelőtt ezen a földrészen sírtam fel először, mert anya és apa úgy döntött, hogy belevágnak még egy utazásba a nagy feladatuk előtt. Mondanom se kell, hogy minden a visszájára sült el, hiszen anya már régen nem ülhetett volna repülőre, apának meg figyelembe kellett volna vennie a körülményeket. Nem bírtam ki, így eme fennhatóság alatt csöppentem bele az élet körforgásába. A karommal felkavarom a port, és a végtelen kékségre pillantok. Megnyugszom, ha egy kevés időt tölthetek a szülőhelyemen, innen merítek energiát, minden egyes alkalommal ide térek vissza, ha egy fontos döntést kell meghoznom. Nem szoktam kérdéseket feltenni, vagy listákat írni, csak kiülök a partra, és a vizet bámulom. Kutatások szerint a semmittevés eme formája serkenti az agyműködést, és kellően ellazít. Nem hazudnak a kutatók, nekem bevált módszerré nőtte ki magát. A bőröm felszínén érzem az apró részecskéket, mégis a szemnek láthatatlan a parányi darab, inkább az egészet nézzük. Mélyen beszívom a sós permetet, és megvárom, hogy átjárja a tüdőmet is. Lehunyom a szemhéjamat, és elképzelem, hogy a része vagyok az óceánnak. Nem menekülök, megbékélek a vízzel. Nem siettetem a távozást, elvégre szabadságra jöttem, csak éppen egyedül. Szokatlan, ha egy nő nem társsal utazik? Olyan sokszor tették már fel a kérdést nekem: Nem félek, hogy bajom esik? Mitől is kellene tartanom? Az aggodalmak jó nagy része fejben dől el, a többi felett még hatalmunk sincs, csak sodródunk az árral, és a bekövetkezésnek sem biztos, hogy lesz esélye. Egy félresikerült este, sok alkohol, és egy végzetes hiba. Anya munkája mellett nem is jöhetett szóba más, talán még lehettem volna tengerbiológus, vagy állatvédő, de ezek megmaradtak hobbi szinten az orvoslás mellett. Nem ismerek más utat…életeket akarok menteni. A hajamba kap a szél, úgy erősít, és simogat, mintha az édesanyám lenne. Apropó…anyaság. Vannak forgatókönyvek, melyek csak megtörténnek velünk, nekem is így esett meg, hogy teherbe estem a főnökömtől. Túlléptem a határokat, és engedtem a vágynak. Weston sármos, és okos…a saját területén legyőzhetetlen, ás pofátlanul magabiztos. Egyetlen percig sem kételkedne a tudásában. Felnéztem rá, és rajongtam érte, csak közbejött az az este, ahol inkább haza kellett volna mennem a többiekkel. Csak egy utolsó italról volt szó, én meg annyira befolyásolhatóvá váltam. Magába szippantott a személyisége, hiányoltam, ha nem láttam napközben…egyszerűen kitöltötte a gondolataimat. Ilyen lenne a szerelem, ennyire elvakult, és ostoba? Kétgyermekes családapa…a felesége ráadásul beteg. Mit tettünk? Az együtt töltött éjszaka után minden visszatért a régi kerékvágásba. Együtt dolgoztunk, nem eresztett maga mellől, én meg naivan elhittem, hogy lehet közöttünk valami. Az anyám őrjöngött volna, ha tud a viszonyunkról, az apám meg is verte volna…elismert volt a szakma berkein belül. Nem rúghattam fel az életét, és most itt ülök, mert ő átgázolt az enyémen. Hat évem van hátra a rezidensi időszakból, ha most kiesem, sosem fogok visszatérni. Nem lesz esélyem a műtők közelébe kerülni, és azon nőtársaim gyűrűjébe kerülök, akik feladták a karrierjüket a gyerek miatt. Nem vagyok az az anyatípus…láttam a szüleimet, az anyám se az. Mondhatni, hogy ez genetika által öröklődik? Biztosan nem, de mégis az anyám lánya vagyok. Apa másmilyen volt, az szerelem lehetett a javából, és bár elváltak, a mai napig jó barátságot ápolnak a szüleim. Belátták, hogy nem illenek össze…én nem vagyok képes felnevelni a bennem növekvő gyereket. Önzően szemlélem a világot? Probléma, ha olyan elismerésre vágyom, mint egy férfi? Előrehajolok, és átkulcsolom a térdeimet, miközben az óceán morajlását hallgatom. Messzire jöttem, elintézhettem volna egy füst alatt, de tudom, hogy Ryan segíteni fog nekem, ha felhívom. Nem kértem képeket, nem akartam hallani a szívhangját sem. Az apja a létezéséről sem fog tudni, ha úgy döntök…minden hang elhal a koponyámban. Egy vörös hajú kislány ugrik be, amint vidáman szalad mellettem a homokban, és anyának szólít. A következő kép egy ötéves forma kisfiú egy biciklivel. Megrázom a fejemet, és a fülemre tapasztom a két tenyeremet. Nem leszek anya. El fogom vetetni, mert Weston és én sem érdemeljük meg, hogy ilyen jövőnk legyen. Kinyitom a szemem, és a barna szembogaraimat a vízre vezetem. Békés a lélek, ha egyezségre jut. Egy másik életben, és egy másik helyen anya lettem volna…de most…nem leszek.

Mostanság
Tele vagyok tervekkel, és programokkal is. Queens fura hely, még szoknom kell az afrikai fél évem után, de azt hiszem, hogy ideje egy kicsit célirányosabban tevékenykednem. Az árvákat lecserélem az itteni népre, és meglátom, hogy mit hoz nekem a holnap. A sürgősségi kemény terep, de sok mindent láttam már, talán nem fog ki rajtam néhány húsz órás műszak, és az amerikai hot dog, nemde? Vágjunk bele!