Egyszer el akarok jutni Ausztráliába. És Oroszországba. Jobban belegondolva, egyszer szívesen körbeutaznám a világot.
Egyszer meg akarok tanulni németül. És franciául. És olaszul. És kínaiul. Egyszer szinkron nélkül akarom nézni a filmeket, és eredetiben akarom olvasni a könyveket.
Egyszer át akarom úszni a Michigan-tavat. Egyszer akarok vezetni egy repülőt, és egyszer élőben akarom nézni az olimpiát.
Egyszer ki akarom magam próbálni autóversenyzőként. Száguldani akarok, ahogy eddig még soha.
Egyszer hátat akarok fordítani a világnak. Egyszer egyedül akarok lenni.
Egyszer nem akarok megfelelni senkinek. Egyszer a saját utamat akarom járni, levetni magamról a személyes és társadalmi felelősség súlyát, és csak létezni.
De kinek volna ideje arra, hogy mindezeket, akár csak egyszer is, megtegye az életében? Ez a világ nem ilyen. Itt jelen kell lenni, helyt kell állni, teljesíteni kell. Ne érts félre - jól érzem magam ebben a világban. De azt gondolom, a boldogsághoz hozzá tartozik, hogy tisztában legyél a saját határaiddal, és elfogadd azokat. Hogy ki tudd nyújtani oldalra a két kezed, és érezd a falakat magad körül, amik nem csak behatárolnak, de biztonságot is adnak. Tűzz ki célokat! Olyan célokat, amik ezeken a falakon belül vannak, ám minél magasabban. Ha kitartóan nyújtózkodsz, el fogod érni őket. Ez a siker titka. Realitás, eltökéltség, és befektetett energia.

- Na, készen állsz a meetingre? - vigyorgott rám Zane, az egyik kollégám. Kezében tartotta az elengedhetetlen reggeli kávéját, és lehuppant az asztalához. - Mary mondta, hogy Lucastól hallotta, hogy Daniel azt mondta neki, hogy a főnöknek tetszettek a tervek.
- Szerintem Mary ezt csak azért találta ki, mert bejössz neki - vigyorogtam vissza rá. Én nem szoktam hinni a csajok pletykáinak. Különben is, Mary bármit megtenne, hogy felhívja magára Zane figyelmét. Ezzel együtt meg voltam róla győződve, hogy a főnöknek tetszettek a tervek.
- Szerinted elhívjam randizni? - gondolkodott el rögtön a kollégám.
- Én már fél éve mondom, hogy hívd el.
- Persze, mondani könnyű! Te már négy éve jársz Amelie-vel, azóta azt sem tudod már, hogyan kell randira hívni egy csajt! Lefogadom, hogy borzasztóan zavarban lennél.
- Ugyan már! Nekem so... - kezdtem bele a mondatba, de ekkor belépett a főnök, és áttrappolt a helyiségen.
- Szép jó reggelt mindenkinek! - harsogta. - Nagyon elégedett vagyok a tervekkel, fiúk! - Menet közben rácsapott a kezével egy-egy asztalra, mintegy megerősítésképpen. - Negyed óra múlva találkozunk a tárgyalóban, nehogy késsetek!
Biztosítottuk róla, hogy időben ott leszünk - nem mintha egyszer is késtünk volna. Azon szerencsések közé tartoztunk, akik elmondhatják magukról, hogy szeretik a munkájukat.
A General Motorsnál dolgozom, és a munkacsoportunknak az a feladata, hogy a fiatalok körében is népszerűvé tegye a Cadillac autómárkát. Az átlag vásárlói korosztályunk 64 év volt, ami gyászosnak mondható, hiszen bár csúnya ilyet mondani, de az a korosztály hamarosan kihal, és akkor lőttek a cégnek. Ám ezért vagyunk mi, hogy ez ne történjen meg.
Gimnazista koromban anyám mindenáron azt akarta, hogy orvos legyek, apámnak pedig az volt az elképzelése, hogy a jogi pálya lesz nekem a megfelelő. Aztán mikor elérkezett az egyetemi jelentkezés, végül mindketten csalódottan vették tudomásul, hogy én márpedig gépészmérnök leszek. Szerencsére hamar túltették magukat ezen a séremen, és támogattak a tanulmányaimban. Mindig azt mondták, azt szeretnék, hogy boldog legyek. Egyedüli gyerek voltam, de sosem kényeztettek el, hanem próbáltak az életre nevelni. Nem fogtak túl szorosan, de nem is engedtek meg mindent - azt hiszem, ez így volt tökéletes.
- Fontos mérlegeljük, hogy a fiatalabb korosztály még nem rendelkezik a megfelelő anyagi fedezettel ahhoz, hogy luxusmárkájú autót vásároljon - hangoztatta Zane a meetingen. - Így amellett, hogy csúcsminőséget kínálunk, anyagilag is elérhetővé kell tegyük néhány modellünket. - Nem volt véletlen, hogy ő mutatta be a terveket: ő fogta össze az egész projectet, amiben rengetegen dolgoztunk. A kocsik minden apró alkatrészének fejlesztésén több ember dolgozott, külön csoportokban. Az én speciális területem a klímatechnika volt, ennek az alcsoportnak én voltam a vezetője. Zane most mindannyiunk nevében beszélt, és majdnem egy egész év fejlesztési terveit mutatta be. A projectorral kivetített néhány összetett ábrát. - Arra jutottunk, hogy a költséghatékonyság jegyében elsősorban itt tudnánk változtatni - mutatott a lézerrel az ábra egyik pontjára -, illetve itt - állapodott meg egy másik részleten. Majd hosszan elemezte a fejlesztési terveinket, kitérve minden apró részletre.
Szerencsére a mi családunkban a pénz sosem volt akadály. Anyukám plasztikai sebész volt, apukám ügyvéd, és mindketten igencsak jól kerestek. Ez persze nem jelenti azt, hogy húszévesen Cadillac kategóriájú kocsit toltak a seggem alá. Arra tanítottak, hogy mindenért dolgozzak meg, de tudtam, hogy ha valamikor megszorulnék, vagy mondjuk venni akarnék egy családi házat, számíthatnék rájuk. Ám egyelőre nem akartam családi házat.
Ellenben a menyasszonyom kikönyörögte a szüleimtől, hogy fizessék a hawaii-i esküvőnket.

- Nem, Kicsim, nem szeretnék barackvirág árnyalatú lufikat az esküvőnkön - válaszoltam lemondóan, és közben azon gondolkoztam, milyen is lehet a barackvirág árnyalat, és mit tudhat az a szín, hogy ennyire fontos a menyasszonyomnak.
- De, barackvirág árnyalatú lufikra szükség van. Ebből nem engedek!
Ó ha tudnám, hányszor hallottam a szájából ezt a mondatot... "Ebből nem engedek!" Már megtanultam, hogy nála ez nem pusztán üres fenyegetőzés: ő ezt a kérdést eldöntötte, vitának helye nincs.
Beletörődtem a barackvirág árnyalatú lufikba. Futó reményként felötlött bennem, hogy esetleg nem is gyártanak lufit ilyen színben, de ez a reménysugár is hamar szertefoszlott, hiszen Amelie a föld alól is előkerít bármit, ami neki kell. Így hát a kérdés végleg eldőlt: a lufiknak jönnie kell.
Bólintottam.
- Remek! - Dicsőséges mosoly terült szét az arcán. Elégedetten könyvelte el, hogy megnyert egy újabb csatát. Legalább a századikat az elmúlt héten, hisz már beláttam, hogy semmi értelme vitatkoznom vele.
- És eldöntötted már, hogy meghívod-e Amyt? - kérdeztem érdeklődést színlelve. Amy elvileg Amelie legjobb barátnője volt, de minden második héten halálosan összevesztek. Olyannyira halálosan, hogy három nap múlva már újra legjobb barátnők voltak. De abban a három napban én mindig ezerszer meg kellett hallgassam, hogy Amy mekkora egy érzéketlen önző kis ribi.
- Aaah igen, persze! Hát hogy ne hívnám meg? Hiszen ő a legjobb barátnőm! Képzeld voltunk tegnap moziban, és egy annyira jó filmet láttunk! A dagadt főszereplő csaj beütötte a fejét, és hirtelen szépnek látta magát, úgyhogy felturbózott önbizalommal nekivágott, hogy egy új életet kezdjen, és lett egy pasija és egy új munkahelye és aztán az lett, hogy...
Már megbántam, hogy kérdeztem. Legalább fél órán át hallgatnom kellett, hogy mi történt a dagadt főszereplő csajjal. A cselekmény közepénél már egyáltalán nem figyeltem, de mikor Amelie szóáradata egyszer csak abbamaradt, készen álltam a megfelelő válasszal:
- Szerencsére te így is nagyon szép vagy, Kicsim.
Válaszként kaptam egy elégedett-boldog mosolyt. Azt hittem, ezzel le is zártuk a beszélgetést, ám balszerencsémre a menyasszonyom még rengeteg dolgot meg akart velem beszélni az esküvő kapcsán. Csak tudnám miért, hiszen úgyis minden úgy lesz, ahogy ő eldönti, minek kellek ehhez én?

- Kedves Nézőink, a versenyzők most sorakoznak fel a rajtvonalnál. Versenyünk nagy esélyese, Villám McQueen is beáll, éééés... Vigyázz... Kész... Rajt! - Túlfűtött lelkesedéssel kommentáltam a játékautók versenyét, négykézláb mászva a szőnyegen. - Villám McQueen hamar kiválik a tömegből, odanézzenek! Már az első körben legalább száz méter az előnye! Hihetetlen! Micsoda kocsi, micsoda küzdőszellem! Ahogy látom, valaki kezdi megközelíteni, ám McQueen még mindig tud gyorsítani! Már csak pár méter van a célig, és... A győztes ezúttal is Villám McQueen! Gratulálunk! Micsoda verseny volt! Elképesztő! - Vigyorogva hirdettem ki az eredményt, ami természetesen mindig ugyanez volt.
A kisfiam boldogan felugrott, és tapsikolt a kezeivel.
- Villám McQueen legyőzhetetlen! - ujjongott.
- Így van. Kétségtelen, hogy ő a legjobb! - Persze mindig ő volt Villám McQueennel. Nem volt kérdés, melyik autó kell nyerjen.
Az ölembe vettem Matthew-t, és nyomtam egy puszit a homlokára. A kezemmel összeborzoltam a selymes kis haját.
Tizenévesen, mikor elképzeltem a jövőmet, egyáltalán nem gondoltam, hogy 25 évesen apuka leszek. Számomra az apaság homályba veszően távoli dognak tűnt, és sosem rajongtam igazán a gyerekekért. Éppen ezért, mikor Amelie két évvel ezelőtt kijelentette, hogy terhes, csak megráztam a fejem: "Nem, nem tarthatjuk meg." Elképzelhetetlen volt számomra, hogy szülők legyünk. Amelie azonban borzasztóan ragaszkodott hozzá, hogy megtartsuk. "Ebből nem engedek." Onnantól, hogy kimondta ezt a varázsmondatot, feladtam a küzdelmet, és kétségbeesetten sodródtam az eseményekkel. Minden porcikám tiltakozott egy gyerek ellen, de mit tehettem? A csapból is az a feminista szöveg folyik manapság, hogy erről kizárólag a nő dönthet, ő rendelkezik a saját testéről, az ő hasában növekszik a baba, a férfi márpedig ebbe nem szólhat bele, bla bla bla... Amelie anyja pedig mindennek a tetejébe rámerőszakolta, hogy költözzek össze a lányával, "elvégre az én gyermekemet hordja a szíve alatt." Az azonnali esküvőt is erőltette az egész családjuk, de azt sikerült halasztgatnom, egészen mostanáig. Az apósjelöltem hosszú prédikációkat tartott nekem egy férfi felelősségéről, "mert hát nyilván az én hibám, hogy szegény kislánya terhes lett, így hát viseljem a következményeket." Egyébként meggyőződésem, hogy Amelie direkt nem szedte a tablettát, de szemtől szembe nem mertem meggyanúsítani. Sőt, még az is lehet, hogy az egész terhesség a szüleinek a terve volt, hogy bebiztosítsanak a lányuknak egy jó háttérrel rendelkező férjet.
Hát így esett, hogy apuka lettem. Amikor először a kezembe adták a babát, leginkább rémületet éreztem. Mindenki ünnepelt körülöttem, én meg csak álltam ott, a kezemben egy újszülöttel, és egy szó sem jött ki a torkomon.
Aztán, ahogy teltek a hetek, Amelie azzal kellett szembesüljön, hogy egy baba nem angyalian mosolyog a nap 24 órájában, hanem szokott sírni, enni, sőt még kakilni is. Innentől kezdve már nem volt olyan izgalmas számára a babázás. Kierőszakolta, hogy napközben fogadjunk bébiszittert, arra a cirka 10 órára, amikor én nem vagyok otthon. Addig ő elment vásárolgatni, szolizni, megcsináltatni a körmét, tálkozni a barátnőivel, és a többi. Mikor pedig hazaértem este, megkaptam a gyereket, mondván, "eddig ő volt vele, most én jövök." Én játszottam vele, én tanítgattam, én fürdettem, én altattam, éppen csak a szoptatást nem sózta rám. Eleinte frusztrált ez a sok kötelesség, de aztán valami megváltozott... Ahogy Mat fejlődött és elkezdett érdeklődni a világ iránt, egyszerűen belehabarodtam. Borzasztóan közel kerültünk egymáshoz, és az a néhány óra lett a napom fénypontja, mikor vele lehettem. Az ő napjának is az lett a fénypontja, azt hiszem. Ezek után talán nem meglepő, hogy igazi "apás" gyerek lett.

- Na ne szórakozz velem haver, nem mondhatod le a saját legénybúcsúdat! Már fél éve nem voltál velünk bulizni! Minden programunkat offolod, már ez is bassza a csőrünket, na de a saját legénybúcsúdat?! Mi az, hogy "fürdetési időben van"?! Hát nem ezért van az asszony, hogy megfürdesse azt a gyereket?! Elképesztő hogy mekkora papucs lett belőled, nem ismerek rád... Kapd már össze magad haver!
- Jó, igazad van, csapassuk - adtam be a derekam. - De ne legyen semmi giccs, és csak 10-kor találkozzunk mert akkor már biztosan alszik Mat.
- Oké. - Robin rosszallóan csóválta a fejét. Tudtam, hogy valahol igaza van: nagyon hamar elengedtem a fiatalságom, és igazán rámfért már egy kis kikapcsolódás a haverokkal.
10-kor valóban ott voltam Robinnál, és a többeik is. Nagyon régen láttam őket, és iszonyat jó volt megint együtt. Teljesen megfeledkeztem a kötelességeimről, a feladataimról, a jelenlegi életemről - újra az a kamasz srác voltam, mint gimiben. Sorra ittuk a jägereket, üvegestül. Aztán megcéloztuk a legközelebbi szórakozóhelyet, és igazi ereszd-el-a-hajam bulit csaptunk. Seggrészeg volt mindenki, a nevünket sem tudtuk volna megmondani. Innentől már csak emlékképeim vannak az éjszakáról. A haverok valahogy eltűntek, vagy én tűntem el tőlük, ki tudja. De az biztos, hogy táncoltam egy lánnyal, szorosan magamhoz húzva őt, mélyen belélegezve az illatát, érezve a teste minden megfeszített rezdülését... És a legszörnyűbb az, hogy borzasztóan élveztem. Nem gondoltam Amelie-re, nem gondoltam semmire. Aztán a következő képem az, ahogy felébredtem. Egy idegen ágyban, egy idegen helyen. Mellettem az a csaj. A fejem rémesen hasogatott, de a kétségbeesésem még a fejfájásomnál is erősebb volt. Hogy tehettem ezt? Néhány hét múlva házas ember leszek, és máris megcsaltam a menyasszonyomat, a fiam anyját... Össze-vissza kavarogtak a gondolataim, és borzasztóan megszégyenülve éreztem magam. Semmi emlékem nem volt róla, mi történt köztünk az éjszaka, de sajnos voltak elképzeléseim.
Néhány kínos magunkhoz térős és bemutatkozós perc után (megtudtam, hogy a neve Raven), kimenekültem az ágyból és gyorsan magamra kaptam a hiányzó ruhadarabjaimat. Habogtam valamit róla, hogy mennem kell, és Villám McQueen sebességével eliszkoltam.
Az már egészen mellékes problémának tűnt, hogy nagyjából a világ végéről kellett hazatömegközlekedjek.

Amelie megtanított rá, hogy mindig kiürítsem a nadrágjaim zsebeit, mielőtt beteszem őket a szennyesbe. Így találtam meg azt a bizonyos papírcetlit a farzsebemben. Egy telefonszám volt rajta. Nem volt kétségem, hogy kié lehet. Csak abban voltam bizonytalan, hogy felhívjam-e. Nem lenne szabad, ezt tudtam. Ám a legénybúcsú óta borzasztóan kísértett az emlékkép, ahogy Ravennel táncoltam. Egyszerűen nem voltam képes kiverni a fejemből. Rá gondoltam reggel, mikor felkeltem - rá gondoltam napközben, mikor dolgoztam - rá gondoltam este, mikor hazamentem - és bizonyára rá gondoltam éjszaka is, mert belefurakodott az álmaimba. Borzasztóan furdalt a lelkiismeret, de így történt, hogy mégiscsak bepötyögtem a telefonomba azt a számot.
Egy csöngés... Két csöngés... Áh, le kéne tennem, ez nem helyes... Három csöngés...