Kezdjük ott, hogy Dylannek hatalmas személyisége van, ami nem fér el a fejében, így állandóan beszélnie kell, hogy ne robbanjon fel tőle. Hangos, teátrális, mindenhez és mindenkihez van valami kommentje, mindenhol ott van és megállás nélkül százötven százalékon pörög. Ő az, aki első találkozásotok második percében már teljesen benne lesz a személyes zónádban fizikailag és mentálisan is, olyan dolgokra kérdez és világít rá, amikre nem illik, ha van is benne tapintat, nem szereti használni.  Maga a nagybetűs KÁOSZ megtestesítője, amerre csak jár, mindent felforgat, őszinteségével és a visszafogottság teljes hiányával megváltoztatja az emberek életét, gyakran egyetlen odatűzött megjegyzésével.
Olyan nem létezik számára, hogy nyugodtan elüljön a seggén, megállás nélkül megy, hajtja az új helyzeteket, szinte már görcsösen várja, hogy történjen valami mindent felforgató-megmozgató, és ő ott akar lenni a dolgok közepében. Lételeme, hogy pörögjön az élet, ki nem állhatja az állóvizet és ha mindent túl nyugodtnak érez, hát akkor ő ugrik a közepébe bombát. Az őt ért ütéseket nem szereti feldolgozni, ha bármi bántja, legyen akármilyen nagy volumenű dologról szó, sem hajlandó levonulni kicsit a színpadról, hogy összeszedje magát, sőt, még kétszer akkora fokozatra kapcsol, mintha el tudna futni a traumáik elől.
Szerethető, mert bármennyire is képes sokszor nagyon sok lenni és az elviselhetetlenség felső határát karcolgatja. Egy csepp rosszindulat nincs benne, ő semmi mást nem akar, csak békét és boldogságot, peace&love, make love not war, és ezért a nemes célért hajlandó minden tőle telhetőt megtenni, de ez sokszor nem úgy sül el hevessége és nagy szája miatt, ahogyan elképzelte fejben. Ennek ellenére nem lehet sokáig haragudni rá, mert nem hagyja, igazi napsugár az emberek életében, aki mosolyog, pörög és mindenkit boldogan akar látni maga körül.



2002. április 5.
A műanyag széket egész könnyű a magasló konyhapulthoz tolnia még egy négyévesnek is, felmászni rá már nagyobb kihívás, a pultra állni anélkül, hogy leessen, és kinyitni a ragadós szekrény ajtaját még nagyobb. Dylan egyik kis kezével kapaszkodik, a másikkal nagy nehezen megszerzi a Froot Loops dobozát, maga mellé teszi, aztán lemászik a székre. Onnan már zsákmányával megy a hűtőhöz, két kézzel ragadja meg az ajtót és hátradől, hogy kinyissa, újabb két kezes mutatvány megragadni a félig teli tejeskannát és kiemelni a hűtőajtóból.
Húzni már könnyebb, így egyik kezével a tejbe, másikkal a müzlisdobozba kapaszkodva vonszolja el a zsákmányát a tévé elé, hogy kitöltse a tálba, amiben vacsorára chipset evett. Kezdődik a Tom és Jerry, közben a tányérból szürcsöli a színes falatokkal teli tejet, mert ugyebár egy növekedő szervezetnek akkor is szüksége van ételre, ha anya éppen sehol nincs.

2004. június 7.
- Gyere, Dylan, mesélek valamit – Dorothy Adams leül a kanapéra, a hatéves Dylan pedig kelletlenül hagyja ott a játék rendőrautóját, ami éppen elkapott egy bankrablóbandát és felül a kanapéra anyja mellé. A nő ápolt kezébe fogja a kis gyerekkacsót és megsimogatja, a nyári nap melege süt be rájuk.
- Most már nagyfiú vagy, szóval elárulok neked valamit, mert mi nem titkolózunk egymás előtt, oké? – Dylan bólogat, szereti, ha az anyja elmond neki dolgokat. – Tudod, mielőtt egy kisbaba születik, az anyukájának a hasában lakik előtte – a kisfiú bólogat, Dorothy szünetet tart, egészen hosszút, mielőtt folytatja. – Hát, te nem az én hasamban voltál. Én vagyok az anyukád, hiszen mióta picike vagy, velem vagy, de nem én szültelek – Dylan okos fiú, de ezt nem igazán érti, csak nézi az anyját, akinek ő nem volt a hasában és pislog. – Téged akkor találtak meg, mikor nagyon-nagyon kicsi voltál, egy kis bebugyolált csomag voltál – itt Dorothy úgy dönt, az érzékenyebb részleteket kihagyja, hogy később bukjanak majd ki belőle. – Az én kis nekem szánt csomagocskám – magához öleli a kisfiút, aki nem ért semmit az egészből, csak hagyja magát az anyjának, aki nem is igazán az anyja, hanem bebugyolált csomagként kapta őt.

2014. március 29.
- Normális vagy?! – Dorothy magából kikelve üvölt, Dylan felül az ágyán, mosolyog, mert a mosoly a legjobb védelem. – Úgy intézem az egész életemet, hogy neked jó legyen, te meg még pénzt lopsz tőle? DROGOKRA?
Dorothy arca vöröslik, félő, hogy menten letépi a szobaajtót, amin éppen lóg.
- Nem mondasz semmit, ha? Büszke vagy magadra, ennyi idősen meglopod, aki állja, hogy legyen tető a fejed felett, meg legyenek ruháid? Fizeti azt a rohadt elit gimnáziumot a semmirekellő seggednek? TE MEG PÉNZT LOPSZ TŐLE ENNYI IDŐSEN, DROGOZNI? – Dylan megrántja a vállát és tovább mosolyog, mert a mosoly az olyan boldog, hogy azon keresztül semmi nem bánt. – Anyád is biztosan valami drogos kurva volt, aki kinyomott, aztán kibaszott a kuka mellé, mint egy szaros pelenkát! – a szobaajtó bevágódik, a kilincs külső fele Dorothy kezében marad és apró repedés fut végig a falon, hogy abban a két hónapban, amíg még itt laknak, emlékeztesse Dylant az ekkor hozzá vágott igazsághoz.

2018. február 13.
- Hé, figyelj, Noah – Dylan vékony csíkban nyalja meg a papírt, aztán összetapasztja a cigit. – Kéne egy kis zsebpénz.
- Zsebpénz? Te most szopatsz? – nevet a srác és a fejét ingatja.
- Igazából sok zsebpénz kéne – Dylan meggyújtja a cigit, mélyen letüdőzi, krehácsol és elismerősen néz a két keze munkájára. Szép, vaskos kis joint. Újabb slukk után nyújtja át Noahnak, hanyatt dobja magát a viseltes kanapén, lábát is felhúzza a földről és keresztezi.
- Most komolyan?
- Komolyan. Közbe jött egy kis költözés, és már nincs úgy teli a zsebem, szóval mondjuk mit szólnál a mielőbbhöz?
- Nézd, tesó, imádlak, de nem nyúlhatod le a vendégkörömet.
- Halloood, ki mondta, hogy a te vendégköröd? – Dylan felpattan, széles vigyorral hajol közelebb Noahoz és megpaskolja az arcát. – Az én ismerőseim soha nem állnának a te ocsmány pofáddal szóba – vigyorog és elveszi a cigit, nagyot szív belőle. – Vágynak rám, egy ilyen diszkrét arca, én meg nem tervezek lemondani Mr. Gucciról, szóval?  - kinyújtott keze vagy egy percig vár a másikéra, de végül kezet ráznak.
Dylan anyja biztosan büszke lenne.