Flor & Lyn & Ben

"Tragic romance. I know it well."

Az a vicc, hogy mióta olyan gyönyörűen elhatároztam, hogy nem találkozom Lynnel, egyfolytában a Rosába futkosok valamivel. A múltkor az ügyfelem kérte oda a találkozót, most meg… most csak simán én vagyok balfasz. Mindig figyelek rá, hogy időben megkapja a pénzt, amiben megállapodtunk, de mivel január van, még nem rendeztem az ez évi automatikus utalásokat, és naná, hogy ki is csúsztam. Öt körül tűnik fel, mikor az utolsó dossziét is kivégeztem, és kivételesen elégedetten zárnám a napot, hogy tulajdonképpen milyen dátum van ma. Február 5. És ebből egyszerre két tanulságot is levonok: Egyrészt, az már erősen nem január, baszki. A másik pedig, hogy ez a fizetési határidőm napja.
Nyitom is az oldalt, hogy még kutyafuttában átutaljam, de nincs szerencsém, kiment a fejemből vagy talán el sem olvastam az üzenetet, hogy a bank ma délután szünetelteti az elektronikus tranzakciókat. Hát, persze. Mikor máskor.
Visszadőlök a székembe, az előbbi elégedett hangulat helyett most már inkább gondterhelten szemezek az üvegajtó mögött ácsorgó kollégámmal. Mit akar még ez is, bazdmeg?
Mindegy. Hamar elhatározom, hogy akkor sem fogok késni, és még hamarabb felpattanok, és ülök is a kocsiba, mielőtt még meggondolhatnám magam. Akkor elviszem. Ha már ilyen hülye voltam. Nem fogom elveszíteni azt az érvet, hogy mindig időben megkapja a pénzt. Ezt a vádat nem viselném jól.
Hat körül már a Rosában is vagyok. Nem szóltam Lynnek, hogy jövök, nem akartam a telefonban magyarázkodni, és most sem nagyon készülök, másrészről…  abban is lehet némi igazság, hogy a múltkori reakciója túlságosan tetszett ahhoz, hogy ne játsszam be újra ezt a váratlan felbukkanást. Legalább ennyi örömem legyen az egészben. A halvány mosolyt viszont visszafogom, még mielőtt megszületne.
Mikor besétálok, elsőre nem látom őt, így csak odasétálok a pulthoz, és meg is akad a szemem a mögötte szorgoskodó leányzón. Nocsak, új alkalmazott? Türelmesen megvárom, míg felpillant rám, addig is van időm elnézegetni. El kell ismerni, Lynnek határozottan javult az ízlése, vagy a marketinges érzéke, ha a lány olyan ügyes is, mint amilyen bájos, végre elmondhatja, hogy pár év után sikerült felvennie valakit, aki alkalmas is a feladatra. Sosem díjaztam a jótékonykodó húzásait, a kávézó ügyeiben legalábbis. De isten ments, hogy beleszóljak.
- Helló – üdvözlöm egy kedvesen sármos mosollyal, mikor végül megszólít, és úgy döntök, le is telepedek itt a pultnál. Majd őt szépen kifaggatom, hogy Lyn bent van, csak épp a belső helyiségekben, vagy mára lekéstem. Akkor max beküldetem vele az összeget.
- Egy eszpresszót szeretnék, tej és cukor nélkül. – Nem is tudom, így estére miért, de szinte már megszokásból mondom. El se gondolkodok rajta. Mikor nekilát, várok még úgy nagyjából tíz másodpercet, és újra megszólalok. – Új vagy itt, igaz? Vagyis elnézést a tegezésért... – teszek úgy, mintha véletlenül szólítottam volna meg így, és most kapnék csak észbe, produkálok is hozzá egy bocsánatkérő pillantást –, a szokás hatalma. Elég gyakran jártam ide, és megszoktam, hogy jóban vagyok az itt dolgozókkal. – Szándékosan mondom múlt időben, hátha felkelti a kíváncsiságát, hogy miért csak régebben.
- De most már muszáj vagyok bemutatkozni – teszem hozzá somolyogva, kicsit sem kényszerrel, afféle hozzuk ki a legjobbat a helyzetből attitűddel. – A nevem Ben. Szólítson csak így. És ugye megengedi, hogy most már lelkiismeret-furdalás nélkül tegezhessem? – A kérdés kicsit azért merész és talán a szemtelenség határát is súrolja, de alapvetően kedves és barátságos. Elkapom a tekintetét, és várakozó mosollyal pillantok rá. A szemeim pedig azt tükrözik, mintha jelenleg semmi sem okozna ettől nagyobb örömet.

Csak néhány hete dolgozok a Rosa Italian Caféban, de nagyon jól érzem itt magam. A kollégák nagyon kedvesek és segítőkészek, Marilynre, a tulajra és főnökre, eddig nem lehet panaszom. Bizalommal tudtam eddig fordulni hozzá még akkor is, amikor casí („majdnem”) beköltöztem egy napra a kávézóba, mert reggel még a motelből jöttem ide, de este már az új albérletben tudtam aludni, pedig simán rávághatta volna, hogy „Ez nem egy értékmegőrző, majd költözöl a szabadnapodon”.
Az eddigiekhez hasonlóan ma is nagy forgalom volt egész nap, megállásunk se nagyon volt, de legalább nem unatkozunk, és nem kell azon izgulni, hogy vajon mikor kell végleg bezárni a boltot. Amíg állás után kajtattam a városban megfordultam jó néhány kávézóban, és azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez egy kiemelkedően jó hely, – és most nem csak a környékre gondolok, mert frekventált helyen van, – hanem, mert a kiszolgálást is nagyon magas szinten kell végezni, tehát történjen bármi, a vendég kívánsága szent, és mindig úgy kell éreznie, hogy ő egy kiemelten fontos személy nálunk. Persze bizonyos emberek ezt gátlástalanul ki is használják, de ilyen mindig van, ehhez meg kell tanulni alkalmazkodni, minden esetre ezt eddig itt még nem tapasztaltam, de ez csak a szerencsémen múlt. Ide szívesen járnak a vendégek vissza is, ha tehetik, így nagyon sok törzsvendégünk van. A tisztelettudó viselkedés része, hogy magázódunk a vendégekkel, de ez borul, ha régről ismerjük őket, bár nálam még ilyen nincs, de van néhány, akivel minden itteni alkalmazott tegeződik, mert esetleg évek óta ide jár, így már a legelső napon megkért, hogy tegeződjünk. Valamint ott van Lily, aki a spanyoltanítványom, és e miatt tegező viszonyban vagyunk.
Nem sokkal múlt hat óra, - mindez hétfőn, amikor a hétvége még érezteti hatását, - így már kezdenek egyre kevesebben lenni, persze a vége még messze van, de nincs az az állandó rohangászás, így van egy kis idő a pult mögött tenni-venni. Munka közben azért folyamatosan figyelni kell arra, hogy a tányérok és a poharak makulátlanul tiszták legyenek, így amennyiben az idő engedi, mosogatás után fényesre töröljük őket. Jelenleg is ezt a munkát végzem, mert bizony dél óta erősen megcsappant a rendelkezésünkre álló készlet. Munka közben elkalandoznak a gondolataim, így kell egy kis idő, amíg észreveszem, hogy figyelnek.
- Jó Estét! - köszönök egy kedves mosoly kíséretében a jóképű idegennek. - Mit adhatok? - kérdezem, és bízom benne, hogy nem túl régen vár a kiszolgálásra. A válasz, - ami közben le is telepedik velem szemben a pultnál - nagyon meglep, így este hatkor, ezért pár pillanatig megállok a mozdulatban, és ránézek, és biztos látszik rajtam, hogy furcsállom a kérését. - Az alatt a pár pillanat alatt viszont teljesen el is veszek az igéző kék íriszekben. Mindig gyengém volt a világos szem, és az övé valahogy furcsán ismerősnek tűnik, de, ha megfeszítenek, sem tudom megmondani, hogy honnan. - A bartenderünk, Nick, kilépett néhány percre az öltözőbe, így rám marad a dolog, de szerencsére ezt a rendelést nem nehéz elkészíteni. - Parancsoljon! - helyezem elé a kért eszpresszót, és a mosolyom egyszerűen rám ragadt, és, ha akarnám, sem tudnám letörölni, (szerencsére nem is kell).
Az első korty kávé után viszont megindul a nyelve, és csak úgy dől belőle a szó, és látszik rajta, hogy ez nekem szól. A flörtölésében pedig pont annyi a szemtelenség van, amennyi kell. Viszont, így jobban meg tudom nézni magamnak, ki is ül velem szemben.
Jó emberismerőnek tartom magam, így gyakran észreveszek olyanokat, amik felett más átsiklik. Ben eszméletlen jó pasi, és ezzel totalmente tisztában is van, és ki is használja, ha szükséges. Legeslegelső pillantásra a „tipikus, a szeme sem áll jól pasi” kategória. Viszont nekem most jó alkalmam van arra, hogy a „felszín alá” nézzek, ahogy a szemkontaktust tartom vele - a nem bámulás kategóriában -, és ott nem látom ezt a hamisságot; ezek egy megbízható férfi szemei, állapítom meg.
Ezzel a tudással viszont bátrabban válaszolok a kérdéseire. - Igen, új vagyok. Nem rég érkeztem a városba, és csak néhány hete kezdtem itt dolgozni - mosolygok kedvesen vissza, bízva abban, hogy hátha rákérdez és rájövök, hogy találkozhattunk-e már eddig, de a szemén kívül nem ismerős semmi rajta.
Az engedélykérése a tegeződésre egy visszafogott nevetést vált ki belőlem. Cseles, nagyon cseles! - Naturalmente - adok engedélyt egy apró bólintással megerősítésem jeléül, és fel sem tűnik, hogy átváltottam spanyolra. Egyébként tud ennek a pasinak bárki nemet mondani? - Nagyon Örvendek Ben! Én Flor vagyok - mutatkozok be én is.  - Ha nem veszed tolakodásnak, akkor miért hanyagoltad az elmúlt időszakban a kávézónkat? Talán történt valami, ami miatt kifogásoltad a kiszolgálást? Vagy ne gondoljak ilyesmire, és egészen másról van szó? - kérdezem, hiszen érzem, hogy szándékosan akarta felébreszteni a kíváncsiságomat, így mivel az időm engedi, eleget teszek a „furfangos” beszélgetéskezdeményezésnek.

Flor & Ben & Lyn


 hard is not impossible



- Nick, értsd meg, hogy ez itt nem Capuccino, hanem Latte. – Nem hiszem el basszus, hogy azon vitatkozom a bartenderemmel, hogy melyik kávé micsoda. Ő a szakértő elméletileg, neki kéne értenie hozzá, erre föl nagyon úgy tűnik, hogy nekem kell elmagyaráznom, hogy mégis mi a különbség a kettő között.
- De Lyn, a capuccino és a latte ugyanaz – vágja rá, mire én már a fejemhez kapok idegességemben.
- Hasonlónak tűnhet, de amikor az új konkurens kávézó tulaja érkezik hozzánk és kér egy lattét, akkor rohadtul ne capuccinoval szolgáljuk már ki, könyörgöm. Ezzel rögtön fogást talál rajtunk és nem szeretném, ha elhalászná a vendégeinket előlünk. – Felmegy bennem kicsit a pumpa, de nem azért, mert összetéveszti a kettőt, emberek vagyunk, megesik mindenkivel. Azt utálom, ha valaki foggal-körömmel ragaszkodik az igazához, miközben nagyon nem úgy van, ahogy ő gondolja. Amúgy is, nyilván erős szőrszálhasogatásról van szó, ha ennek a ribancnak a szemszögét nézzük, mert tényleg minimális a különbség, mégis igazat kell neki adnunk, egyrészt mert vendég, másrészt pedig azért, mert... igaza van. A capuccinonak több tejhab van a tetején, míg a latténak csak éppen hogy egy vékony csíknyi.
- Jó, mehetnék vissza esetleg? Még az öltözőben van egy kis dolgom – mondja, de nagyon nem tetszik ez a viselkedésmódja, amit produkál, most mégis csak legyintek neki, mert nincs kedvem összeveszni senkivel. Rögtön ő húzná a rövidebbet, és az azt jelentené, hogy ismért emberhiányom lenne, ami nem igazán jönne most jól. Komolyan nem értem, minek képzik ki a bartendereket, ha egyszerűen képtelenek különbséget tenni kétfajta kávé között.
- Flor?! Csinálj légyszíves egy capuccinot és egy lattét – viharzok ki a pultba az irodából, mert kíváncsi vagyok, hogy ő tudja-e, mi különbözteti meg a kettőt. Nyilvánvaló, neki nem feladata, hogy tökéletesen tudja, ő felszolgál, de akkor is érdekel, tisztában van-e a dolgokkal?! Hirtelen fel sem fogom, hogy aki az alkalmazottamra mosolyog, az éppen Ben, akivel már nem találkoztam több, mint egy hónapja. A kérésemet úgy mondom Flornak, hogy közben háttal állok neki, és összerendezgetem a csészéket a hátsó pulton, s eközben hallom, hogy valakivel jóízűen cseverészik. Mikor megfordulok, akkor nyitnám szólásra újból a szám, mégsem teszem, hiszen a tekintetem egyenesen összetalálkozik Benével.
- Szia – nyelek nagyot és csak ennyit szólok hirtelen, mert fogalmam sincs, mit kellene mondanom neki azok után, hogy eljöttem tőle a jómúltkor. – Hogy vagy? – lépek kicsit közelebb és futom az általános köröket, mintha egy közömbös ismerőssel találkoznék éppen össze, de ez a gondolat nagyon nem helyénvaló. Ben számomra már sosem lesz közömbös azt hiszem, és kicsit félek is attól, hogy ő nem így gondolja a dolgot. Ami azt illeti, talán múltkori után már eszében sincs még egyszer talán szóba állni sem velem. Csak ilyen átlagos hanglejtésű „hogy vagy, mi van veled?” jellegű kérdéseket teszünk majd fel egymásnak a közeljövőben és itt véget is ér a kalandunk. Most érzem azt, hogy talán a kelleténél jobban megbántódott kicsit, hisz mindig voltak összezördülések, de valami most azt súgja, hogy azt, hogy aznap este eljöttem, jobban a lelkére vette, mint nagy általánosságban.
- Mi járatban? – kérdezem, hiszen ez a következő, ami bolygatja a fantáziám, nagyon is. Nem vártam, hogy majd ő teszi meg az első lépést, sőt, egyáltalán azt sem gondoltam, hogy felkeres majd. De várjunk csak! Senki nem is mondta, hogy miattam jött ide.
A tekintetem Flor és Ben között jár érdeklődően.
- Ti amúgy ismeritek egymást? – kérdezem, mert mikor kijöttem, látszólag jól elmosolyogtak egymás társaságában. Csak érdeklődöm, sosem lehet tudni... 



Flor & Lyn & Ben

"Tragic romance. I know it well."

Csinos ez a lány – mint később megtudom: Flor –, a neve és a kisugárzása alapján igazi különlegesség, nem tudom, Lyn mennyire volt ezzel tisztában, amikor felvette, de gyanítom a véletlen műve, hiszen messze nem az erőssége az alkalmazott keresés. Talán még Rosie is nagyobb megérzéssel bökne rá a megfelelő emberekre, szóval mélységesen meg vagyok lepve, hogy ezúttal ennyire beletalált. Legalábbis minden erre utal, ahogy egy kis beszélgetésre invitálom a kisasszonyt. Nemcsak kedves mosolyú és udvarias, hanem érdeklődő és figyelmes is, mindemellett pedig – ha az ember odafigyel, felfedezheti, hogy szinte – ott sistereg a szemeiben és a mozdulatiban a visszafojtott latin temperamentum. Mindez pedig nagy előny egy kávézóban, szerintem előbb-utóbb feltűnnek majd azok a bizonyos újonnan visszajáró férfi vendégek. Ahogy hallom még csak pár hete van munkában.
Felismerem a halvány furcsálló pillantást, amit felém küld, de először nem is tudom, minek szól remélem, nem kávéztam le megint az ingem, észrevétlenül végig is pillantok magamon, nem míg végül derengeni kezd, hogy bizonyára a presszómnak szólhatott a gesztus. Na igen, azt már elhiszem, és halványan el is mosolyodom rajta.
- Köszönöm - pillantok fel rá, ahogy elém teszi az elkészült adagot. - Ez gyors volt - kortyolok bele, és presszó is, annyi szent. Bár ezt talán nehéz elrontani. Mosolyogva hallgatom, ahogy reagál a kis akciómra. A halk nevetését pedig máris jó jelnek veszem.
- Flor - mondom ki, hogy ízlelgessem egy kicsit. Nem egy megszokott név, vacilálok is egy kicsit, mielőtt feltenném a kérdést. - Szép név. Ha jól tippelek, latin eredetű, igaz? De ott már kissé gondban vagyok, hogy spanyol vagy portugál - vallom be ezt a kis hiányosságot, és ezzel együtt voltaképp arra is rákérdezek, hogy honnan származik.
- És miért pont New York? - Túlzásba azért nem akarom vinni a kérdezősködést, nehogy tolakodónak érződjön, de erre speciel kíváncsi vagyok. Lynt továbbra sem látom, így hogy volt alkalmam körbenézni kicsit - nem ücsörög egyik vendég asztalánál sem, és Rose sem randalírozik látványosan, ez azért bizakodásra ad okot. Egész eddig nem tudtam eldönteni, mit szeretnék jobban. Itt találni, és beszélni néhány szót, elvégre régen találkoztunk utoljára, és az is… Vagy inkább csak bent hagyni neki az összeget. Ám most hogy itt vagyok, és a kétes latolgatásból aktuális pillanat lett, úgy érzem, jobban örülnék az utóbbinak.
- A kiszolgálást? - zökkent ki a fél pillanatos elgondolkodásomból. - Igen, így is mondhatjuk. Volt egy hölgy, aki egyszer csak kitaszított a kegyeiből, és bizonyára tudod, milyen természetű a női hadviselés - nézek rá somolyogva, afféle érted, hogy hogy értem hunyorgós kérdéssel a tekintetemben.
- Na és tetszik a hely? Jól kijössz a főnökkel? - érdeklődök szimpla kíváncsiságot mutatva, azt mondta, pár hete dolgozik itt, azóta kell, hogy legyen némi rálátása. - Megjegyzem, a General Motorsnál tíz percet kell várnom minden egyes eszpresszómra, ráadásul ettől sokkal pocsékabb - teszem hozzá egy játékos mosollyal, és közben a szemébe pillantok, hogy biztosan értse a szarkazmust, nehogy véletlen magára vegye, ezt a kávéfajtát szerintem senki nem az ízéért issza , -  szóval ha bármikor úgy éreznéd, hogy mégsem ez a mennyek országa... hozzá tudnék szokni ehhez a kiszolgáláshoz. - Szándékosan úgy mondom, hogy ne tudja eldönteni, viccelek-e, avagy sem, de bárhogy is, a bók azért kiérezhető legyen belőle.
Ekkor pedig kiviharzik Marilyn, seperc alatt látom rajta, hogy ideges, meg sem kell hozzá szólalnia, de amit mond, sem bizonytalanít el a dologban. Nem vesz azonnal észre, csak miután megfordul, és egyenesen a szemeimbe pillant. Vagyis vele ellentétben van némi időm felkészülni.
- Szép estét az elragadó főnökasszonynak is - nyitok szándékosan abból a távolságból, amiben még Flor is gyanú nélkül elhelyezi a kapcsolatunk a sima ismerősök nem túl széles palettáján, nem miatta, inkább a helyzet miatt, mert egy hónapja most találkozunk először, hogy én jöttem el, és azért, ami közöttünk történt. Egyelőre még megy a színjáték. Még a kedves-udvarias mosolyom is megkapja.
- Épp az új kisasszonnyal ismerkedem, és eddig maximálisan le vagyok nyűgözve - kormányzom a pillantásom a kávékkal serénykedő Flor felé, hiába lépett közelebb Lyn, tudom, hogy hall minket. Majd visszanézek rá. - Még az is lehet, hogy újra törzsvendég leszek.
A mi járatbant nem lenne nehéz megválaszolni, és aztán mehetnék is isten hírével, de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért nem emellett döntök.
- Csak beugrottam egy kávéra. És te? Rossz passzban lehetsz, ha egyből kettővel indítasz - passzolom is át a kérdést szinte azonnal, a készítendő lattéra és cappucciora utalva.
- Most már igen - simul egy újabb félmosoly az arcomra, ahogy hozzám és Florhoz kezd beszélni, és én is újra átpillantok a lányra. - Kétség kívül a legjobb döntésed volt ebben a hónapban. Engedd meg, hogy gratuláljak - és ismét a műmosoly, túlzó, felszíni udvariasság, ártatlan arcvonásokkal, furcsa így beszélni vele. Leginkább tragikus. De egy eszpresszónyi időt talán csak kibírunk.

Ben, mint nemrég megtudtam a nevét, igazán megnyerő személyiség, és bízom benne, hogy még visszatér, mert szívesen látnám még. Egyelőre, attól eltekintve, hogy ma nem történt semmi kirívó dolog, mégis ő dobja fel a napomat. Bár sejtem, hogy általában minden nővel ilyen, de akkor is jól esik a felém irányuló kedvessége.
- Egészségére! - felelem kedvesen, de azért van bennem egy kis aggály (?), hogy nem biztos, hogy arra fog menni. - Egy kávézóban ez az alap, nem szabad, hogy kihívást jelentsen - mondom természetes hangon.
A bókra csak egy kedves és egy kicsit szélesebb mosollyal reagálok. - Igen, puerto ricoi vagyok, így spanyol - felelek neki pontosabban, nem jut eszembe indok, amiért ne tehetném meg. Nem látok benne ártó szándékot csak kíváncsiságot.
- Így viszonylag közel vagyok Washingtonhoz, a családhoz, de elég távol, hogy a saját lábamon kelljen megállnom - azt persze már nem árulom el, hogy a család egy személyből áll, akihez vér nem köt, hiszen örökbe fogadott. - Jártál már arra? - kérdezem, így reményeim szerint kiderül ismerhetem-e esetleg látásból, bár ritka, hogy csak a szemére emlékezzek valakinek. (Vagy nem is volt ilyen?)
A következő kérdésem kicsit kizökkenti a gondolataiból. A tekintetén látom, hogy mit akar mondani, így próbálom hasonlóan becsomagolni a mondandómat, amit remélem, jó tanácsnak vesz és nem sértésnek. - Nem lehet, hogy valami olyat akar elérni, ami mindenkinek hasznos hosszú távon? - vonok enyhén vállat jelezve, hogy nem az én dolgom, és így nem várok választ sem, csak magamból indultam ki, hogy alapjáraton nem akarok senkinek ártani. - Bár nem tudom milyen a személyisége, lehet, hogy kifejezetten gonosz, így ez inkább egy tipp volt - egészítem ki a mondandómat egy gonoszkodó-rosszalló pillantással.
Észreveszem az éles váltást, így egy kicsit elgondolkozok a válaszon. - Szeretek itt lenni. A kollégák nagyon kedvesek és segítőkészek, és eddig a főnökasszonyra sem lehet panaszom - árulom el az igazságot, eddig nem volt gond. Bár, ha nem így lenne, akkor is ezt mondanám, hiszen ismerheti, és akarva-akaratlanul elárulhatja neki az itt elhangzottakat a későbbiekben, ami lehet az állásomba kerülne. Ismét szélesen elmosolyodom a bók hallatára, de van bennem egy kis ellenérzés is, amikor meghallom, hogy hol is dolgozik, hiszen oda is beadtam az önéletrajzom, de nem jeleztek vissza, viszont nem hiszem, hogy ő tehet róla, így nem is hozom fel a témát. - Ezt örömmel hallom, - mosolygok sejtelmesen, és lenyelem a kikívánkozó ötletet, hogy „cseréljék le az egész személyzetet” nem vagyok teljesen biztos benne, hogy komolyan mondja. - Köszönöm az ajánlatot, de remélem, hogy a következő munkahelyem már a szakmámban lesz, és egy kis szerencsével Marilyn is talál addigra helyettem valakit - adok bővebb választ, és örömmel tapasztalom, hogy végig sikerül megőrizni a mosolyomat, így csak a cégnév kiejtésénél suhan át rajtam egy kis keserűség. Egyúttal próbálok arra is utalni, hogy Lyn tud róla, hogy ez csak ideiglenes megoldás mindkettőnk részére.
Egyszer csak meghallom a főnököt, amint arra kér, hogy készítsek egy cappuccinot és egy lattét, amivel nagyon meglep, hisz eredetileg nem erre vett fel, és szerintem nem soká visszajön a bartenderünk is, de nem vitatkozom, úgy hallom nincs jó hangulatban. - Rendben, azonnal készítem - mondom a főnöknek, aki beállt a poharakat rendezgetni, amiket én eltörölve félre tettem. - Elnézést, mennem kell, de ha kérsz még valamit, szólj nyugodtan! - fordulok Ben felé mosolyogva. Ezt követően elfoglalom Nick helyét, és előveszek egy latte-s és egy cappuccinos poharat. Majd lefőzök egy-egy adag eszpresszót és előkészítem a gőzöléshez, habkészítéshez használt edényt és a tejet. Örülök neki, hogy fősuli előtt Bianchi család olasz kávézójában dolgoztam, mert sokat tanultam tőlük, bár tudom, hogy itt Amerikában sok mindent másképp csinálnak, mint eredetileg.
A beszélgetésükre viszont nem figyelek túlzottan, mert leköt a két kávé, hiszen régen kellett már ilyet csinálom, azt hallom, ahogy a főnökasszony rákérdez, mióta ismerjük egymást - Nem - válaszolok Bent megelőzve, így az ő válasza mintha kiegészíteni az enyémet, amire küldök felé egy kedves mosolyt. Mivel jelenleg úgy is figyelnek rám, kérdezek egyet a főnökömtől - Marilyn, mivel kéred ízesíteni a kávékat? - hiszen arra nem tért ki, hogy vaníliás, fahéjas, csokis vagy más legyen, illetve arra sem, hogy édesítő, vagy milyen cukor legyen hozzá (barna, nyírfa, „normál”). A válaszra várva meggőzölöm a tejet, úgy, hogy az erre használt csövet mélyebbre és egyenesen helyezem a tejbe, majd a lattéhoz és hozzáöntöm. Ezt követően, két adag tejet veszek elő, amint először meggőzölök, majd a csövet kijjebb engedem, és 15-20 fokkal megdöntöm a poharat a tejhab elkészítéséhez, és így kerül a cappuccinoba. Így a latte egyenlő mennyiségben tartalmaz tejet és kávét, míg a másik 1/3-1/3-1/3 arányban tartalmaz kávét, gőzölt tejet és tejbabot. Tudom, hogy Nick, a többi bartenderhez hasonlóan, különböző mintájú díszítést szokott készíteni, de én ezeket sose tudtam szépen megcsinálni, így most nem is próbálkozok vele, mert volt már rá példa, hogy véletlen összekevertem a rétegeket, és bízom benne, hogy ettől most el fogunk tekinteni. Valamint, Lyn kérésnek megfelelően, előveszem az ízesítőket, amennyiben szükséges a kávékra teszem a megfelelő díszítést (kakaópor, öntet).
Érzek egy kis feszültséget a levegőben, de ezt most nem akarom kielemezni, mert nem biztos, hogy pontosan meg tudnám mondani, hogy a sajátomat érzem az új feladat miatt, vagy Lyn feszültségét érzem, ami átterjedt Benre is, mert rajta is érzek némi változást, esetleg egy megérzés, hogy itt komolyabb bajok lesznek.
Amennyiben a főnök engedi, elé helyezem az elkészült, tálcára helyezett kávékat.

Flor & Ben & Lyn


 hard is not impossible



Megvallom, ha nem éppen a szemben lévő, újonnan nyílt kávézó tulajdonosa tesztelgette volna éppen az enyémet, akkor nyilván nem fújom fel az ügyet ennyire, csak maximum megjegyzem Nicknek, hogy máskor jobban figyeljen oda, de így kicsit felment bennem a pumpa, talán a kelleténél kicsit jobban. Az utóbbi egy hónapban amúgy is képes vagyok bármilyen kis apró szarságra robbanni, ami úgy egyébként nem lenne megszokott, de jól indult az évem, így talán annyira nem is meglepő.  
Miután Nicket egy mély levegő kíséretében elküldtem, kiviharzok a vendégtérbe, ahol olyan meglepetés ér, amire nem igazán számítottam. Ben a kávézóban... hm. És emellett még mosolyog is, hogy még véletlenül se legyenek egyértelműek számomra a gondolatai. Az üdvözlésére akaratlanul is elmosolyodom, pedig a helyzethez, amiben éppen vagyunk, koránt sem megfelelő viselkedés ez. Jelen pillanatban még azt sem tudom eldönteni, hogy Ben jelenléte jót tesz-e a mostani hangulatomnak vagy éppen csak rátesz egy lapáttal a már így is merőben kedvetlenséghez.  
- Nincs ellenvetésem, szívesen látlak. – De még mennyire szívesen! Csak éppen jó lenne, ha rendezni tudnánk sorainkat a múltkori után és végre beszélgethetnénk normálisan, nem kellene ezt a hülye bájolgást erőltetni. – És persze annak is örülök, hogy le vagy nyűgözve – vonom fel a szemöldököm alig láthatóan, majd át is tekintek Florra, hogy megnézzem magamnak. Csinos, ezt mondjuk már az interjún is megjegyeztem, de arra nem gondoltam, hogy Ben majd esetleg szemet vet rá. Végülis vessen, nincs hozzá közöm, csak ne előttem tegye. Még az is lehet, hogy csak én fordítottam ki kicsit a szavait, de ami azt illeti, el tudom képzelni róla, hogy burkolt célzásokat tegyen a szemem előtt.  
- Egy kávéra? – vonom fel a szemöldököm, aztán folytatom is. – Nem vagyok rossz passzban, csak idegesít ez a rohadt kávézó az út túloldalán és kicsit fel is bosszantottak – válaszolok az Upper East Side másik oldalára mutogatva. – Ott nem annyira elragadó a főnökasszony – vonok vállat Benre pillantva, ezzel el is kapva a tekintetét. Jól látható, hogy ez az egész jó képet vágás a dolgokhoz csak álca, és közel sincsenek rendben a dolgok. Az enyém ugyanezt tükrözi, de azért az azt hiszem, hogy nagyjából jól leplezem a dolgokat. Mondjuk mindig ezt hiszem, aztán rá kell jöjjek -legalábbis Ben mindig gondoskodik arról, hogy nehogy hamis illúziókba ringassam magam-, hogy annyira azért mégsem vagyok jó ebben a dologban. A kérdésemre a válasz két oldalról hangzik, mire összefűzöm a karom magam előtt és helyeslően bólintok. Ben mindig jóban volt az itt dolgozókkal, most valahogy mégis minden apró rezdülést észreveszek. A tekintetek összevillanását, meg ahogy Flor szól Benhez, biztos tetszik neki. Minden nőnek bejön, rohadt kevés, akinek valami miatt nem, szóval kár is lenne tagadni. Hogy ez visszafelé is érvényes-e, azt már nem tudom most megállapítani, de nem is érdekel. Persze, érdekel, csak el akarom hitetni magammal az ellenkezőjét.  
- Nem kell semmilyen ízesítés, hadd nézzem csak hogy néz ki az a kávé – felelem Flor kérdésére, majd szemügyre veszem az elém tolt különlegességeket. Hümmögök egyet, mikor jobban megnézem.  
- Szóval ebben itt mennyi kávé van? – mutatok a lattéra és a capuccinoba rögtön bele is kóstolok. Nickkel az volt a baj, hogy eredendően ugyanazt adja ki kábé latténak, mint capuccinonak, Flor capuccinoja pedig abszolút rendben van.  
- Jó, köszi. Erre a lattéra azért tegyél egy lehelet vékony habot kérlek – mondom egy halvány mosollyal, mialatt visszatolom felé, majd Ben megjegyzésére újra ránézek.  
- Igen, lehet, hogy tényleg ez volt a legjobb döntés eddig, nem vitatom – felelek, ezalatt viszont nem nézek rá, mert tudom, hogy ez burkolt célzás is egyben, mellesleg ez a gratuláció is olyan cinikusan hangzik a szájából. – Talán majd egy kis terhet is levesz a vállamról – húzom a szám egy kisebb mosolyra.  
- Tényleg remélem, hogy nem akar kilépni a hölgyemény idő előtt, mert vannak vele terveim – mondom, miközben újabbat kortyolok a kávéból, továbbra is egyszer Benre, egyszer pedig Florra nézve. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, szerintem Flornak is simán feltűnhet, hogy valami konfliktus van kettőnk között, pedig tényleg igyekszem elrejteni a dolgot, de ez nem olyan egyszerű, mint holmi összezördülés után, ami még így vagy úgy, de elsimítható. Beszélnünk kéne, de egyenlőre nem tudom, hogy mennyire vagyok rá felkészülve és azt sem, hogy ő hogy áll a dolgokhoz, így talán jobb még kicsit pihentetni a z egészet. Vagy éppen már ez nem tesz jót neki, hogy ennyi ideig hagyjuk lappangani. Nem tudom. Semmiben nem lehetek már elég biztos.  
Közben Nick is visszaoldalog a pult mögé, mire csak nem tudok szó nélkül megmaradni.  
- Tanulj Flortól – bököm oda, aztán egy kisebb mosollyal Benhez fordulok egy vállvonás kíséretében. Úgyis azt mondta, hogy kicsit lehetnék az alkalmazottjaimmal keménykezűbb, most meg épp nem jó hangulatomban talált el. Azért az valahogy kicsit megnyugtat, hogy még mindig nem ásott el teljesen a gondolatai mélyére teljesen. Ha nem találkozom vele még úgy egy jó ideig, akkor valószínűleg felkeresem kicsit később, de így talán egyszerűbb lesz kicsit.



Flor & Lyn & Ben

"Tragic romance. I know it well."

És a munkamorál is rendben van nála, az már biztos. Úgy látszik, Lyn végre talált valakit, akire ténylegesen rá lehet bízni a dolgokat. Remélem, elégedett is, és okosan kihasználja az így nyert szabadidőt. Ha már nem velem, akkor legalább Rosie-val tölti. Én meg el sem hiszem, hogy ez tényleg az én fejemben fogalmazódott meg.
Iszok is rá gyorsan egy korty kávét, hogy leöblítsem a rossz érzést, mielőtt még előtolakodná magát. Ma nem akarom ezt. Beküldöm az irodába a borítékot ezzel a leányzóval, megiszom a kávém, és már itt sem vagyok.
- Puerto Rico? Amindenit… - mosolyodom el a szigetország hallatára, és a szememben fel is csillan a lelkesedés.
- Apám szenvedélyes horgász, régebben gyakran utazott oda. Legalábbis a házunk tele volt apró szuvenírekkel, egyszer még függőágyat is hozott – emlékszem vissza, és észre sem veszem, hogy mosolygok, ahogy megrohannak a gyerekkori emlékek. Akkoriban még imádtam otthon lenni. – A rum viszont tényleg isteni – kormányozom vissza a tekintetem Florra egy hamiskás pillantásra.
Bár érdekelne, azt inkább nem kérdezem meg, miért is költöztek Washingtonba, bizonyára a papa ott kapott jó állásajánlatot, vagy valami ilyesmi lehet az oka. Az önállóság igénye viszont tetszik. Bátor csajszi lehet, és valószínűleg elég makacs is.
- Nem, én sajnos még nem, de megpróbálom meggyőzni az illetékeseket, hogy az ég sem teremtett jobb helyszínt a következő szervizkonferenciára. – Nem jártam még körbe a Nagy-Antillákat, pedig gyerekkorom óta vágyom rá, csak hát az örök mikor kérdése… Pont ezért lenne praktikus összekötni a munkával. Hogy ez eddig nem jutott eszembe?
A megjegyzése hallatán majdnem kimondom, hogy nagyon kis optimista szemléletre vall, bizonyára nincs még sok tapasztalata ügyfelekkel, ha képes ennyire bízni az emberi természetben, de amilyen fiatal és mosolygós, az is lehet, hogy tényleg nem csalódott még komolyan senkiben. Első pillantásra olyan huszonhárom-huszonnégynek saccolom. Egy kicsit talán irigylem is tőle ezt az ártatlan naivitást. De mikor hozzáfűzi a másik részét, és találkozik a tekintetünk, akaratlanul is elvigyorodom, majd kicsit közelebb hajolok, és mielőtt megszólalnék, körbepillantok a teremben, mintha valami szupertitkos információt akarnék megosztani vele.
- A lehető leggonoszabb, amit csak el tudsz képzelni. – Próbálom úgy összehozni, hogy jókedvet csaljak ki belőle, a dramaturgiai érzék sosem volt gyenge pontom. Azt latolgatom, mennyire mondhat igazat Lynnel kapcsolatban, de végül is, ha épp nem borítja el valami az idegeit, egész nyájas szokott lenni az alkalmazottjaival. Már-már túl sokat is elnéz nekik az én véleményem szerint.
- Á, szóval csak ideiglenes vagy? – És ezen őszintén meglepődöm. – Gondolhattam volna… – szökik az arcomra egy újabb játékos mosoly. Az eredeti szakmájára terveim szerint később rákérdezek még, de ekkor Marilyn kilép, én pedig hiába készültem fel a találkozásra, engem is felkavar azért. És ez is meglep. Azt reméltem, a múltkori után legalább már ez máshogy lesz. A viselkedésemnek egyrészt ez az oka, másrészt pedig, én sem jövök rá azonnal, de a Lyn felé mutatott kedvességem valójában Flornak szól. Ha kettesben lennénk, nagy eséllyel nem lennék ennyire mézes-mázos vele, mintha mi se történt volna. Mert történt. Mégpedig az, hogy végre megértettem, sosem fog megvalósulni az, amit tőle szeretnék. Kevesebbel pedig nem fogom beérni. Sosem fogom megszokni, hogy folyamatosan más jár a fejében, míg velem van, vagy hogy barmikor mérlegelés nélkül otthagy és elviharzik.  Erre az öt év alatt ideje volt már rájönnöm.
Elkapom a pillantását, ahogy a mondandója után Flor felé fordul, és máris tudom, mi jár a gondolataiban. Ez pedig egy árnyalatnyi, átsuhanó mosolyt színez az arcomra. Ismerem már ezt a pillantást, most pedig, ha úgy vesszük, időszerűbb, mint eddig bármikor. Eddig mindig azon voltam, hogy elaltassam benne a gyanú vagy féltékenység legapróbb szikráit is, most viszont, még ha egy érzés, valahol belül amellett kampányol is, hogy ne tegyem, nem tudok ellenállni, hogy ne játsszak rá egy kicsit.
- Ezt örömmel hallom, különben még rá lennek kényszerülve, hogy a túloldalon nézelődjek. – Célzok egyszerre a velünk szemben szorgoskodó Florra, és a szemközti, új kávézóra, amit nemsokára ő is szóba hoz. Az arcom és a hangom viszont továbbra is ártatlan cseverészést tükröz.
- Vagyis rossz passzban vagy - fordítom le az előbb elhangzott indokokat egy újabb halvány mosollyal. Pláne ahogy a másik kávézó felé hadonászik, bizonyára most januárban nyílhatott, és gondoltam, hogy nem fog neki tetszeni.
- Ő az új példaképed? – vonom fel halványan a szemöldököm, még mindig mosolyogva. Nem is tudom, mért kérdezem, talán csak meg akarom húzni a macska bajszát. Egyértelműen haragszom rá, ezt időközben tisztán érzem, és sajnos nem is sikerül elnyomnom, még ha palástolni egyelőre megy is. A gond csak az, hogy ismeri már ezt a fajta reakciómat, ő igen, de mindenki más számára úgy tűnhet, hogy csak viccelődve szívom a vérét egy kicsit.
A Florral közös válaszunk ettől jobban ki se jöhetne, úgy vágjuk rá mindketten, ő egy kicsit megelőzve, mint egy leleplezett szerelmespár. Kis híján el is nevetem magam.
- Hát azt én is remélem. Mennyi időben egyeztetek meg? – kíváncsiskodom, mintha életbevágóan fontos információ lenne. – De ezek szerint jól kezdődik az idei éved. Az eddigi terhek csak úgy omladoznak a vállaidról. – Így hogy se én, se a munka nem köti le annyira.
- Biztos szerencsés a horoszkópod.

A jelenlegi beszélgetés Bennel, annyira jól esik, hogy azt el sem tudom mondani. Ez nem a mindennapi sablonos beszélgetés, amiben mostanában részem volt, hanem olyan ahol egy kicsit a másik megismerése a cél. Mióta ide költöztem nem volt ilyenben részem, és már nagyon hiányzott, ráadásul valamiért érdekel is a velem szemben ülő férfi. Az indokot a miértre viszont nem csak nem tudom, de most nem is akarom megfejteni csak élvezni a pillanatot.
A mosolya nekem is mosolyt csal az arcomra és látom rajta, hogy megrohanják az emlékek. - Ha dolgozni megy oda valaki, akkor nem látja az igazi arcát a helynek, érdemes úgy kipróbálni, hogy nem kötnek határidők és kötelességek - ragadnak el engem is a kellemesebb emlékek, a többit meg kizárom, amit most meglepő könnyedséggel meg tudok tenni. - Akkor meg főleg érdemes egyszer oda utazni, mert az itteniek a közelébe sem érnek, a belőle készített piña coladaról már nem is beszélve. Azt tényleg ott érdemes megkóstolni - áradozok egy kicsit, mintha csak érdekem lenne abból, hogy oda utazzon. - De gondolom azért már egy-két helyen megfordultál, ha máshogy nem a családdal? - kérdezem kedvesen és kíváncsian. Igazából irigylem azokat, akiknek van igazi családja, szülők, nagyszülők, esetleg testvérek. Bár lehet ez a részemről mazochizmus, de szeretem hallgatni ezeket a történeteket, és látni az arcokon a boldog visszaemlékezéseket.
A következő mondata előtt elkezd közelebb húzódni felém, és már kezdem sejteni, hogy túl magas labdát dobtam akaratomon kívül, így minden erőmmel a mimikájára és a hangjára fókuszálok, hogy a mondat tartalma ne jusson el a tudatomig. Nem akarom, hogy az elzárt falak mögül esetleg kikerüljenek a múltam legsötétebb emlékei, mert akkor a jobbik esetben itt omlok össze és sírom el magam, de lehet, hogy pánikrohamot kapok. Egyik sem lenne szerencsés. Naivnak tarthat, ha ilyet mond, de nem tudhatja, és nem is kell tudnia, hogy miket éltem át, és miket láttam, főleg a nevelőcsaládomnál, és mennyi időbe, energiába telt mire újra megláttam az emberekben a jót. Így gonoszkodó mollyal közelebb hajolok hozzá, hogy biztosra vegyem, hogy csak ő fogja meghallani - Csak nem vonta meg annak a lehetőségét, hogy a vágyálmod átültesd a valóságba? - és szinte azonnal távolabb húzódok, hogy lássam a reakcióját, és az övével kelljen foglalkozni, ne a sajátommal, valamint leplezni próbálom a küzdelmet, amit a feltörni akaró emlékekkel vívok.
A hellyel kapcsolatos véleményem után beáll egy kis csend közénk, amikor ő a gondolataiba mélyed, így nekem van időm visszanyerni az eredeti jókedvemet, de szerencsére nem kell mást tennem, mint őt figyelnem.
- Igen - válaszolok kedves mosollyal kérdésére, és már éppen meg akarom kérdezni, hogy „miért lepődött meg”, amikor Lyn megszakít miket. Ben reakciója viszont egy kicsit meglep, mert Marilynnel is próbálja ugyan azt a természetes lazaságot mutatni, mint velem, de érzem, hogy feszült lesz, és nem hiszem, hogy az zavarja, hogy valaki megjelent, hanem maga a személy. A beszélgetésükre viszont próbálok egyáltalán nem figyelni, de teljesen kizárni nem tudom, és így - főleg Marilyn „kényelmetlen” feszültségén - érzem, hogy ez nem csak a normális, „aggódok a kávézónk sorsa miatt” érzett feszültség, de nem akarok ezzel foglalkozni. Rájuk tartozik.
Lyn kérésének megfelelően, nem ízesítem semmivel a két kávét. - Egy adag eszpresszó - felelek kedvesen, de egy kicsit meglepve, bizonytalanul. Elrontottam volna? A dicséretre, hogy jó lett a cappuccinom, csak elmosolyodom, majd gyorsan elő veszek egy minimális mennyiségű tejet, hogy abból tejhabot készítsek és abból öntök egy keveset a lattéhoz, ahogy kérte, és ismét visszahelyezem a tálcára. - Azt már nem árulom el, hogy az olaszok, amit az előbb készítettem „caffellatte”-nek hívják.
A főnökasszonyom további dicsérő szavai viszont nagyon jól esnek, de kezdek elbizonytalanodni, hogy a későbbiekben esetleg nem fog elengedni, így a legtöbb, ami tőlem telik egy zavart, félszeg mosoly. - Részemről még mindig az eredeti felállás él - mondom viszonylag halkan, Lynnek célozva, és bízom benne, hogy tudja, arra gondolok, hogy addig maradok, amíg nincs visszajelzés valamelyik cégtől, de ha szüksége van rám, - és módomban áll - besegítek utána is, de ne építsen hosszú távon, állandó személyként rám.
Ezt követően viszont visszaérek a tányérok és poharak pakolásához, - amit Ben érkezése előtt végeztem -, mivel zavar a feszültség, amit érzek, de nekem már nincs vendégem - Benen kívül -, így nem tudok innen kihátrálni, mert itt van dolgom.
Az meg kifejezetten kellemetlenül érint, hogy a főnökasszony pont miattam szidja le Nicket, még akkor is, ha közben engem dicsér, főleg, hogy azt el kell ismernem, hogy a gőzölés nem úgy sikerült, ahogy az itteni (nem olasz) lattéhoz kell. Ben kérdésére hagyom Marilynt felelni, hiszen érzem, hogy a kérdést nem nekem célozta elsősorban, meg erre inkább feleljen a vezetőm, továbbá én is tudni szeretném, hogy milyen távra tervez velem. A kérdés elé beszúrt megjegyzése viszont nagyon jól esik, és igazi mosolyt csal az arcomra, bár ezt ő nem láthatja, mert épp a vele szemben lévő szerkénybe pakolom vissza a szárazra törölt poharakat.

Flor & Ben & Lyn


 hard is not impossible



Komolyan nem értem, miért pont ide, erre az átkozott, pöffeszkedő üzletemberekkel teli lévő Upper East Side-ra kellett nyitnia ennek a baromnak azt a kávézót? És nekem miért ide kellett? Na jó, ez felesleges eszmefuttatás, hiszen ő is és én is nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy ha sikerült itt az embernek egy kávézót nyitnia és fenntartania akkor igazán nyert ügye van. Mert ha itt működik, akkor máshol is megállná a helyét, de ki tudja például, hogy jelenleg az én jól megszokott, visszajáró vendégeim nem pártolnak-e át a túloldalra? Mert ki akarják próbálni az újat, aztán odaédesgeti őket ez az eszement. Még a gondolattól is felmegy a vérnyomásom, komolyan, pedig nem sok minden tud felidegesíteni. Sőt, egy kezemen meg tudom számolni, lássuk csak: Ben, az anyám, Rosie is sokszor és az, ha az arcomba hazudnak. Na tessék, négy kapásból. Ha messzebb kutakodnék, akkor biztos találnék még, de inkább nem keresgélek. Koncentráljunk a jó dolgokra: Ben, az anyám, Rosie, ha hazudnak (?). Ennyit erről.
Gyors eszmefuttatásom közepette lépek ki és kérem meg Flort, hogy készítse el a kétféle kávéfajtát, és amikor meglátom Bent is, hirtelen azt sem tudom, mit érzek. Lelkiismeret furdalást, amiért még nem kerestem, vagy megbántottságot, amiért még nem keresett? Felveszem mindenesetre a bájos szerepet, de teljesen felesleges, úgyis pontosan tudja, mi jár a fejemben, és nyilvánvalóan azt is látja, hogy tiszta stressz vagyok.
- Szabad országban élünk – reagálok kérdőn tekintve rá, hogy most mégis mi a jó fenéért szívja a vérem direkt –mert akarva sem tudná letagadni, hogy szándékosan forgatja a szavakat ilyen fantasztikusan-, de aztán a mondat végére el is mosolyodom.
- Florral karöltve majd csak maradásra kényszerítünk, nem, Flor? – villantom a tekintetem a mellettem szorgoskodó lányra, majd vissza Benre. Minden egyes rohadt szaván érzem, hogy meg van sértve, és ez az egész színjáték már kezd átmenni a szánalmasba is egy kicsit. Még azt is megkockáztatom, hogy féltékennyé akar tenni kicsit, hogy itt a szemem láttára jól elcseverészik a pincérnőmmel. Nem, sosem voltam az a típus, aki egykönnyen féltékeny lesz más nőkre –ha valahol, Ben mellett aztán végképp megtanulja az ember, hogy nem feltétlen kell annak lenni-, de amikor szándékosan csinálja ezt, ahhoz már kevésbé füllik a fogam.
- Egy adag. Jó. Több magabiztosságot, Senora – hümmögök, egy apró mosollyal a végén. Fogalmam sincs, hogy helyesen mondtam-e, a büdös életben nem tanultam spanyolt, de azért csípem a lányt, szeretek vele néha így beszélgetni. Az már más kérdés, hogy a gondolataiban lehet, hogy elkönyvel egy ostoba amerikainak. Az érintetlen lattét Ben elé tolom. – Kéred? – kérdezem, mintha nem tudnám, hogy nem iszik semmiféle ilyen alkotmányt, csakis presszót. És mintha azt sem tudnám, hogy az a presszó, ami előtte pihen, az a mai nap folyamán már nem az első, sőt...
- Persze, ő. Amennyire neked Grue volt annak idején – bólogatok lassan és kimérten, miközben a capuccinom kortyolgatom. Ben egy része nyugtatólag hat rám, másrészről viszont ideges is leszek tőle, amiért ennyire szánalmasan kommunikálunk a másik felé.
Mikor Florra terelődik a szó, látom, ahogy felkapja a fejét a mondatomra. Nyilván nem fogom idekötni, ha nem akar itt maradni, na de mi van, ha rábíznám a vezetést? Akkor is ellenkezne talán és kapálózna az eredeti felállásért?
- Nincs meghatározva – felelem Bennek, majd Florhoz fordulok, hogy megnyugtassam. – Persze, nálam is, fájó szívvel, de elengedlek, ha kell – préselem össze az ajkaim, mert akkor sem hagy nyugodni ez a szimpátia kettejük között, amit magam sem annyira értek. Nem kellene, hogy érdekeljen.
Ben szavai ismét célba találnak, amire aztán tényleg már nem igazán tudok mosolyt csalni az arcomra. Legszívesebben most azonnal zúdítanék mindent rá, de nyilván ez nem az a hely és időpont, ami megfelelő lenne erre.
- Fantasztikusan indult az évem, Ben. El sem tudod képzelni, milyen jól – mondom merő iróniával a mondandómban, és egy pillanatra a szemeibe tekintek, ami hasonlókat tükröz, mint az enyém. Mire jó ez a színjáték? – A horoszkópom pedig csak annyira szerencsés, mint a tiéd is – hagyom rá, hiszen mind a ketten az Ikrek jegyében születtünk, innentől kezdve pedig eldöntheti, mennyire szerencsés a kibaszott horoszkópom. – Úgy gondolod, hogy szerencsés? Jól állnak a csillagok? – nézek rá kérdőn, majd a mosogatóba rakom az üres csészét és várakozóan nézek Benre. Hát erre a válaszára most igencsak kíváncsi vagyok, de valamiért azt sejtem, hogy úgyis kétértelműt fog bedobni. Flor már amúgy is érezheti, hogy valami nincs rendben, és a levegő hangulata is kellően megváltozott a jelenlétemnek köszönhetően. De legalább a túloldali kávézó már kiment a fejemből, mert most másik problémába ütköztem, ez pedig nem más, mint Benjamin Henson megfejtése. Nem egyszerű, igaz?
- Flor, majd át kell menned kémkedni a szembe kávézóba – mondom neki, mert amikor annak a vezetője itt volt, akkor Flor éppen nem dolgozott. Azt meg úgysem tudom elképzelni, hogy a nő odacsábítaná magához, ha ki is derülne, hogy itt dolgozik, még akkor sem. Flor jó lelkű nő, nem gondolom, hogy ártana bárhol is. De akkor is egy húron pendülnek Bennel, azt már most látom... Szóval a gondolataim itt cikáznak: Ben és a kávézó körül.


Flor & Lyn & Ben

"Tragic romance. I know it well."

- De ahhoz egy csinos idegenvezetőre is szükségem lenne – mosolyodok el kedvesen, halvány huncutsággal, hogy benne legyen az a parányi célzás, de persze nem gondolom komolyan, hogy elutaznék vele kettesben, ahhoz még tényleg csak pár perce találkoztunk. Meg úgy egyébként is, Benjamin, min jár az eszed? Csodálkozom rá magamra, miután mégis csak belegondolok egy-két pillanatra, ezt a tempót azért még részegen sem produkálom, hogy öt perc után romantikus Puerto Rico-i utazásra invitálom a kiszemelt hölgyet. Vagy igen? A megjegyzésem abszolút beleillik az eddigi könnyed hangulatba, nem ezzel van gond, csak… Mostanában mintha jobban igényelném a női társaságot, és nem lenne elég semmi sem. De biztos ez is csak az év végi-eleji hajtás miatt van.
- Elég gyakran utazom, csak az úticélt valahogy sosem én választom ki – gondolkodom hangosan, mintha nekem is csak most tűnne fel ez az apró tényező. – De tudod, hogy van ez. A munkahelyi és a női diktatúrával szemben nem sok esélyem van.
A mosoly továbbra is ott ücsörög a szám sarkán, ez a kis beszélgetés talán jobban feltölt, mint az előttem gőzölgő kávé. Még ha a háttérben nem is tudok teljesen szabadulni a gondolattól, hogy Marilyn bármikor előtoppanhat valahonnan.
Rá is terelődik a szó, anélkül, hogy Flor tudná, kiről is beszélünk voltaképp. Egy pillanatra eljátszok a gondolattal, milyen arcot vágna, ha elárulnám neki, de inkább elvetem az ötletet. A reakciója viszont meglep, méghozzá elég pozitívan. Szeretem, amikor valaki belemegy a játékba, ahogy közelebb hajol, és titokzatosan elhalkulva felteszi azt a bizonyos kérdést, már-már olyan érzésem van, mintha tényleg flörtölnénk egymással. A fogalmazás egyszerre árnyalt és konkrét, rám pedig mindig hatással van, ha egy nő ilyen finom verbális eszközökkel mozdítja meg a fantáziámat. A pillantásom még akkor is követi, amikor elhajol.
- Ebbe a megfogalmazásba túlságosan sok minden belefér – a hangomban és a mosolyomban rezdülő halvány játékos vonás azt mutatja, hogy élvezem a témát, és szívesen folytatnám is, ha Lyn nem toppanna ki közénk. Első pillantásra látszik, hogy nincs jó napja, vagy talán csak hangulata, és automatikusan megjelenik a fejemben a kérdés: vajon a jelenlétem rontani vagy javítani fog rajta?
Ezt igazából akkor sem tudom eldönteni, mikor egyszer csak azon kapom magam, hogy csupa faszságról beszélgetünk. Még csak nem is annyira szándékosan mondom azokat, amiket, legalábbis nem így készütem, de itt és most mintha maguktól formálódnának a szavak. Nem tudom megállítani. Épp csak arra tudok figyelni, hogy Flor számára ne váljon egyértelművé a helyzet.
A szabad országban élünk és az itt kényszerítés olyan szépen hat egymás után, hogy nem is kell sokáig gondolkodnom a válaszon.
- Florral épp most jártuk körbe a női diktatúra fogalmát – sandítok egy cinkos félmosollyal a lány felé, ő értheti, miről beszélek, Lynnek maximum tippje lehet, de nem féltem attól, hogy ne lenne ötlete. A munkahelyre vonatkozó részét inkább kihagyom, nehogy véletlen azt a benyomást keltsem, hogy Flor esetleg bármi negatívat mondott róla vagy az itteni munkáról. Majd visszanézek Lynre, megpróbálom leolvasni az arcáról, hogy megjelent-e a fejében a gondolat, hogy esetleg elárultam valamit Flornak a kettőnket érintő múltról. De meghagyom ebben a dilemmában.
- Kedves tőled, de már így is túladagoltam magam – döntöm oldalra a fejem, ahogy lepillantok az eszpresszómra, és megemelve bele is kortyolok. Tudja, hogy nem iszom lattét. De végül is minden másban is ezt csinálja: csak olyasmivel kínál, miről előre tudja, hogy nem fogom elfogadni. Talán most kellene elindulnom, mert ha így folytatjuk, nem csak koffeinből lesz túl sok ma estére.
- Nézd a jó oldalát: te legalább tudod rólam, hogy sötétedés után menekülni kell, mielőtt még emberevő szörnyeteggé változom – lovagolom meg a Grue témát, ezúttal nem a mese változatot, hanem a régebbi, horror kreálmányt, ami tényleg végtagokat zabált a sötétben.
Innen is-onnan is begyűjtöm az információkat, arra vonatkozóan, hogy meddig is szól az új lány szerződése, láthatóan figyelek, de kommentálni nem kommentálom, csak az utolsó részletet.
- Ha kell? – kérdezek rá kíváncsian, és az is eszembe jut, hogy Flor az előbb mintha említést tett volna ezzel kapcsolatban valamiről. De amilyen lyukas az agyam, elfelejtettem. A pillantásom előbb Lynre, majd Florra is átsiklik. Nem is tudom, kitől várjam a választ. Pontosabban, hogy kitől van esélyem kapni.
- Ezt örömmel hallom – préselek ki magamból egy halvány, őszintétlen mosolyt, amint kifejti, hogy mennyire jól indult az éve. Talán most lesz elegem ebből az egészből nekem is.
- Igaz is. Ezek szerint rám is csupa jó dolgok várnak az idén – mondom felcsillanó tekintettel, azért nem kis energiámba kerül, ahogy megemlíti, hogy egy a horoszkópunk. – Lehet, mégis elfogadom Flor javaslatát, és elutazom Puerto Ricoba.
Lelkem gonoszsága úgy dönt, hogy érezteti jelenlétét, de máshogy nem sikerül olyan könnyen vennem, ahogy az orrom alá dörgöli, mennyivel jobb neki nélkülem. Szóval szándékosan úgy fogalmazok, hátha félreérti, és lelki szemei előtt legalább pár pillanatra megjelenik, hogy Florral kettecskén iszogatjuk azt a kibaszott piña coladát egy napsütéses tengerparton lógadozó, meghitten erotikus hangulatot idéző függőágyban. A mondandóm végén pedig küldök is a lány felé egy könnyed, játékos kacsintást, amit ő nem láthat, hiszen épp háttal van, de Lyn erről nem tud – lévén most éppen kettőnk között áll, velem szemben.
Mikor meghallom, mit mond Flornak, nem is habozok a válasszal.
- Ez nem is rossz ötlet. A szent cél érdekében szívesen elkísérlek. Megjegyzem, kiváló inkognitóalakítást tudok nyújtani, és közben a beszélgetést is folytathatnánk. Mikor lesz szabadnapod? – intézem a kérdést Florhoz, közben felhörpintem a maradék kávémat, és a tárcámért nyúlok, azt hiszem, itt az idő, hogy induljak, az okosok azt mondják, a csúcson kell abbahagyni.
Nem számolok vele, hogy elutasítja, ahhoz túlságosan váratlan lehetett a kérdés, az is benne van, hogy esetleg megsértődöm, mint itteni vendég, és hát ez csak egy félórás kávézás. Úgy tűnt, szimpatikus vagyok neki. A randifeelinget pedig tökéletesen a kémkedés mögé lehet rejteni.
- Köszönöm a kávét és a beszélgetést, hölgyeim. A számlát kivételesen a főnökasszonnyal rendezném – pillantok bocsánatkérően Florra, és a kávém árát – vastag borravalóstól – hozzátéve a borítékhoz, amiben a havi tartásdíj lapul, leteszem Lyn elé a pultra.
- További szép, szerencsés csillagállású estét – jelenik meg az arcomon egy halvány mosoly, és elköszönve, el is indulok a kijárat felé. Az órámra nézek: öt perc múlva hét óra. Lassan úgyis záróra. Kiérve pedig vissza sem nézek, rögtön a kocsi felé veszem az irányt. Hát ez teljes katasztrófa volt.

Értem a célzást, de ezt Ő sem gondolhatja komolyan, - és, ha akarnék sem tudnék mostanában visszamenni oda -, így a „meghívást”  cselesen, legalább is remélem, visszautasítom. - E miatt nem kell aggódnod, nagyon sok csinos idegen vezető van a szállásoknál, akik készségesen állnak a vendégek rendelkezésére, biztos, hamar találsz köztük megfelelőt- mosolygok rá hamisan.
- A munka miatti utazásoknak általában ez a hátul ütője, de értem mire gondolsz, bár a női diktatúrát néha pont a férfiak kényszerítik ki, főleg munkakörnyezetben - jegyzem meg egy gonoszkodó mosollyal. Általában elmondható, hogy a női vezetőket nagyon nehezen tűrik a férfi beosztottak, főleg, ha esetleg még kicsivel is fiatalabb is náluk, bár tény az is, hogy a statisztika szerint a női vezetők rosszabbak, bár nekem most Marilynnel szerencsém van. Valamiért az az érzésem, hogy ráadásul Ben, ha női vezetője van/lenne, biztos, hogy megpróbálná a saját akaratához hajlítani az főnökéjét, ha kell a csábítás módszerével is, ha szükséges.
Amikor visszahajolok tőle, még nem vagyok teljesen ura önmagamnak, de látom, hogy nem veszi le rólam a szemét. A reakciója pedig arra utal, hogy nagyon tetszik neki a megnyilvánulásom, ami egyrészt megnyugtat, mert ezek szerint jól el tudtam rejteni a tulajdon gondolataim miatti pánikot és kétségbeesést. Másrész viszont feszültté is válok, mert feltört a latin vérem, és ezt a munkahelyemen mindig elrejtem, mert ezt itt, az USA-ban nem nézik mindig jó szemmel, és nem tudhatom, hogy Lyn erről hogyan vélekedik. Ezért igazából a reakcióm csak annyi, hogy halkan felnevetek.
Nem tudom, hogy a főnökasszony mit láthatott az előző akciónkból, de pár pillanat múlva ott van mögöttem, és én egy pillanat alatt visszatalálok a normál pincérnői önmagamhoz, csak egy kicsit feszültebben, ami nem zavarból adódik, hanem, hogy érzem, hogy ideges.
Elveszítem a beszélgetésük fonalát - részben szándékosan - kávékészítés közben, nem látom, hallom a cinkos mosolyt és célzást Ben részéről, de a főnökön kérdéséből is csak az utolsó két szó jut el a tudatomig, egy tagadó szó és a nevem, és gőzöm sincs, hogy Bent akarjuk itt tartani. - ¡Discúlpeme! (Elnézést) Nem figyeltem - és fel sem tűnik, hogy a mondandóm első felét spanyolul ejtem ki. - Mi volt a kérdés? - nézek rájuk enyhén zavartan és értetlen tekintettel. Így viszont tudtomon kívül elkerülök egy lehetetlen helyzetet, mert Marilynnek sikerült úgy megfogalmaznia, hogy a választ vagy pont ő értse félre, hogy esetleg több van köztünk Bennel, mint azt most mutatjuk, vagy a vendégünkkel éreztetném, hogy lényegében mindegy ki jön ide, csak többen legyenek, mint a másik helyen.
Tudom, hogy Lyn nem beszéli a spanyolt, ami engem általában nem zavar, de ez most egy kicsit zokon esik, mert utálom, ha „Asszonyom”-nak hívnak. Az meg csak fokozza a rosszallásomat, még számomra is érthetetlen okból, hogy pont BEN előtt teszi, és egy kicsit, finoman vissza is vágok úgy, hogy nem lesz belőle sértődés. De van jó oldala is, mert eddig nem volt lehetőségem biztosan megtudni, hogy férjnél van-e, csak sejtem, hogy nem házas, de Rose miatt nem lehetek biztos benne. - Rendben Mrs. Kaminski! - mondom mosolyogva, csak a szememen látszik, hogy „sejtem én, hogy (én is) rosszul használtam”. Az persze meg sem fordul a fejemben, hogy Ben tudhatja, hogy nem házas.
Amikor Lyn felajánlja Bennek a kávét először furcsállom, hiszen még ott van előtte az előző is, de amikor visszautasítja, beigazolódik a legelső gyanúm, hogy tényleg nem volt jó ötlet eszpresszót kérnie. Mert mi van, ha baja lesz a szívének, vagy más valamijének? Viszont az én tekintetem rajta akad a lattén, mert nekem viszont szükségem lenne rá, hiszen ma rendbe kell raknom a lakást, mert holnap reggel nem lesz rá lehetőségem, este meg jön a tanítványom spanyolozni. Elkérni viszont nem merem, így abban bízom, hogy Marilyn felajánlja. Természetesen ki is fizetném, hiszen nem várhatom el, hogy a tulaj ingyen osztogassa az alkalmazottainak a kínálatot.
Látom Lynen, hogy tényleg nem szívesen fog elengedni, de nekem nem ez az életcélom. Nem ezért szereztem diplomát, ráadásul hálátlanságnak érezném Tíoval szemben is, hogy, ha nem szakmában dolgoznék, mert végig támogatott mindenben még anyagilag is. Így hálásan nézek a főnökömre, amikor rájövök, hogy mindenek ellenére el fog engedni. Ben kérdésére viszont, nem akarok válaszolni, ha Marilyn akar, majd válaszol. Ráadásul, ahogy ismét rám emeli a tekintetét, újból magával ragad az igéző kék szempár, de még most sem tudom, honnan ismerős.
Amikor Lyn felkér, hogy kémkedjek a másik helyen, és Ben rávágja, hogy elkísér, tanácstalanná válok. Szívesen találkoznék vele újra, hiszen érdekel több szempontból is (mint személy, és a szeme ismerőssége miatt is). Viszont két hét múlva leszek újra szabadnapon, hiszen pont most hétvégén nem dolgoztam. - Rendben - fordulok egyértelműen a főnököm felé, majd a férfi felé. - Köszönöm, de nem tudom, hogy ráér-e még két hétig - nézek rá tanácstalan tekintettel - mert, jövő hét hétvégén van két szabad napom és, ha versenyben akarunk maradni velük szemben, - intek a másik kávézó felé - lehet az túl késő - és közben visszafordulok a főnökhöz, hogy végérvényben ő mondja meg, hogy mi legyen. Remélem, Ben nem sértődik meg, hiszen nem őt utasítom vissza, hanem a kávézó érdekét nézem, ezt max csak későbbre halasztom.
- Egészségedre! - mosolygok felé, és reménykedem benne, hogy az egészségére válik és nem pont az ellen megy. - Nem gond - reagálok a bocsánat kérésére. Majd elveszem a csészét, és a többivel együtt elmosom.
- Kellemes estét! - búcsúzom tőle, és átkozom magam, mert már megint megakadt a tekintetem az igéző kék íriszein.

Flor & Ben & Lyn


 hard is not impossible



- A női diktatúráét? – vonom fel a szemöldököm, mert most aztán végképp nem értem, hogy Flor és Ben között mégis hogyan jött szóba ez a téma, és remélem, még véletlenül sem rólam van szó. Se nem főnökileg, se nem exileg. Nem szeretem, ha kitárgyalnak a hátam mögött, így oldalra sandítok Florra majd vissza Benre. El sem akarom képzelni, mi lehetett a téma?!
- Hogy maradásra késztetjük Bent – válaszolom meg a visszakérdezését Flornak, miközben ide-oda pakolgatok dolgokat a pulton, szimplán azért, hogy ne álljak ott a pult túloldalán olyan szerencsétlenül.
A kávéfelajánlásom csak egy szimpla „gesztus” részemről, holott jól tudom, Ben nem iszik tejeskávét, így Flor elé tolom, miután felelt.
- Akkor egészségedre Flor, ha gondolod – mosolygok rá halványan, aztán fél szemmel még mindig a szemben lévő kávézó felé tekintgetek. Egyébként a dolgozóknak meg van engedve a kávéfogyasztás a kávézóban, hiszen valahogy ébren kell maradni, és természetesen ez grátisz a fizetés mellé, hogy napi három kávéig kvázi az én vendégeim.  
Sosem tanultam spanyolt, csak egy két szót ismerek – mint kiderült, azt sem normálisan-, de azért elpoénkodom itt vele, viszont Flor aljas mód vág vissza, amin halványan el is mosolyodok.
- Szerintem a büdös életben nem lesz igaz rám a Mrs. titulus, de ezt elnézem, mert gondolom, akkor én is hibáztam – mondom szépen halkan elnevetgélve ezen a szerencsétlenségen, de közben Benre pillantok egy vállvonás kíséretében. – Akkor Senorita, így már jó? – javítom ki magam, mert ha nem a Senora, akkor csakis a Senorita lehet a megfelelő megszólítás.
A Grue-s témán egy kicsit elmosolyodom, és ha már ő is ennyire szurkálódik, miért ne tehetném meg én is egy kicsit?
- Látod, talán ez az oka annak, hogy sötétedés után hirtelen szoktam távozni. – Persze, most a múltkorira célzok, ami nem annyira fair, de eleve stresszes napomon kapott itt el, és ha úgy vesszük, simán kiprovokálta most ezt belőlem. Flor ezt nem valószínű, hogy hallja, mert úgy mondom a mondat végét, ugyanis nem igazán tartozik rá a magánéletünk, amit most gyönyörűen rébuszokba foglalunk.
Ez a horoszkóp dolog kicsit szerencsétlenül sül el, ugyanis én nem azt akartam ezzel jelezni, hogy mennyire jó évem van, hiszen eddig katasztrófális az egész, és ehhez nagyban hozzájárult, hogy még év végén annyira összevesztünk. A megszólalásom merőben tele volt iróniával, de ahogy látom, Ben nem éppen érzékelte ezt.
- Remélem, így lesz – mondom én viszont teljesen őszintén, ugyanis egy percig sem kívánnék neki rosszat. – Puerto Ricoba? – vonom fel a szemöldököm, amire aztán tényleg nem számítottam és ismét jártatom a tekintetem kettejük között. Utálom, amikor szándékosan ezt csinálja. Annyiban is hagyom a dolgot, nem akarok most erre a mondatra rápörögni, így is túl vagyok stresszelve, és ami azt illeti, Ben jelenléte jelenleg nem a nyugodtságom felé terelget.
A jó ötlet, amit odalökök Flornak, két pillanaton belül rosszá alakul át, ugyanis Ben már le is csapja a magaslabdát. Mikor van szabadnapod? Most komolyan itt előttem beszéli meg vele, mikor mennek majd randira? Egy sóhaj kíséretében fogom magam és indulok meg az iroda felé, de aztán még visszafordulok, mikor Flor megszólal.
- Persze, az már túl késő… a világért sem akarom megakadályozni ezt az egyben kellemes és hasznos programot, szóval felőlem akár már holnap délután is mehettek. Amikor kevésbé van forgalom, akkor elbírja két ember a kávézót. – Annyira aranyos vagyok, hogy még elő is készítem a terepet a randira. Még fél füllel hallom, hogy Ben a pénzről hadovál, így teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot és visszamegyek a borítékért, amit egy határozott mozdulattal kapok ki a kezéből. Egy: normális esetben nem szoktam kapálózni a gyerektartásért, de most közel sem vagyunk normális viszonyban. Kettő: normális esetben nem szoktam elfogadni tőle a pénzt a kávéért. Egy utolsó ideges pillantást vetek Benre és intek neki.
- A raktárban leszek – szólok hátra Flornak, aztán már el is tűnök az hátsó helyiségben. A konkurens kávézó gondolata már-már kezd is elúszni a lényeges dolgok között, ugyanis helyébe lép egy idegtépő, fájdalmas érzés: Most ezt vajon miért csinálta és miért jó ez neki?
„Hahó Raven, ráérsz? Úgy húsz perc múlva valamelyik bárban itt a belvárosban?! Sos" – pötyögöm végül be, és öt percnyi össze-vissza, stresszoldó pakolás után fel is kapom a táskám, hogy elhagyjam ezt az istenverte helyet és némi alkoholhoz, és a legjobb barátnőm tanácsához folyamodjak.



Flor & Lyn & Ben

"Tragic romance. I know it well."

- Ezt jó tudni – viszonzom a hamiskás mosolyát, és tetszik, hogy egyrészt kiszűrte a bókot, másrészt épp annyira vette komolyan, amilyen célzattal megszületett. Szeretek udvarolni a nőknek, de ez nem azt jelenti, hogy akihez két szép mondatot intézek, azt már ágyba is akarnám csábítani. A szépségnek hízelegni kell, különben elsorvad, és tapasztalataim szerint a női lélek is sokkal szebben virágzik, ha figyelmet kap. – Máris szimpatikusabb.
A kis feminista, mosolygok az orrom alatt, ahogy hallgatom. De igaza van, ezt én sem látom sokkal másképp, kivéve, hogy…
- Én most elsősorban nem munkakörnyezetre gondoltam – és ezzel kis is szélesedik a mosolyom, mert most már túlságosan egyértelmű, hogy a párkapcsolati gondjaimat hozom szóba, pedig olyanom nem is igazán van mostanában, de a Lynnel töltött időkből még nagyon is rémlik a mérhetetlen makacssága.
A nőknél mindig megérzem a feszültséget, olyasmi ez nálam, mint valami különleges képesség – legalábbis szeretem ebbe ringatni magam –, szóval mikor halkan felnevet, mintha egy enyhe zavarfelhőt is megéreznék benne,  de ezt abszolút pozitívnak értékelem, rossz tulajdonság, de imádom zavarba hozni a nőket. Viszont ahogy Lyn megjelenik, mintha Flor is kissé feszültebbé válna, de igazából ez sem csoda, a főnökasszony szinte ontja magából a stresszt, ami rám sem hatástalan.
Ennek ellenére elmosolyodom, ahogy emelgeti a szemöldökét, és láthatóan gyanút fogott, hogy körülötte forogott a téma. Nem is tudom, mennyire legyek gonosz. Játsszak rá rendesen, vagy legyek gáláns és oszlassam el még a feltételezést is?
- Úgybizony. De csak a zűrös magánéletemet tárgyaltuk ki, mielőtt még gyanút fogna a főnökasszony – döntök végül egy speciálisan fele-fele megoldás mellett, Florra így nem nézhet rossz szemmel, rám pedig… már amúgy sem fog ennél rózsásabban. Sejtéseim szerint ez a mondat csak további kérdések egész halmazát piszkálja fel benne. De nem bánom. A múltkor elég érthetően a tudtomra adta, hogy nem óhajt időt tölteni velem.
Érdeklődve hallgatom a kis párbeszédet köztük, és közben azt figyelem, hogy Lyn mi a jó mókusfészket pakolgat annyit azon a pulton, mikor messziről látszik, hogy Flor teljesen ura a helyzetnek. De ismerem már, tudom, hogy ez nála afféle pótcselekvés, amikor feszült vagy éppen zavarban van. Nem számított rám, a reakciója mindenesetre sokat elárul.
A Mrs. Kaminskin azért én is elmosolyodom, de inkább nem kommentálom, csak iszom csöndben azt a kávét. Aztán előbb-utóbb mégis kilyukadunk a múltkori esténél, sőt, őt megelőzve egyenesen én hozom szóba, de ahhoz túlságosan bennem van még, hogy csak úgy elengedjem a labdát, hiszen csakugyan úgy menekült el a lakásomból, mintha legalább a lábujjait már kétpofára majszoltam volna. És lám, ez ellen ő sem tiltakozik. A megjegyzésére viszont most már nem válaszolok.
Érzékelem én a szavaiban rejlő iróniát, mégpedig vastagon, de ha már ezt mondja, mire másra reagálhatnék, mint a fantasztikusra. És mivel tudom, hogy nagyrészt rólam beszél, még így, iróniával teli is képes rosszul érinteni. Úgy látszik, ez az, ami végül át is szakítja nálam a gátat, amihez igazán nem kellett sok, de a Puerto Rico-s megjegyzésem láthatóan telitalálat, az meg csak hab a tortán, hogy felajánlom a kíséretem Flornak. Talán túlzás, de tényleg azt akarom, hogy egy kicsit rosszul érezze magát, és bánja meg, hogy csak úgy faképnél hagyott a múltkor, még ha ez az emberi gyarlóságot jelenti is. Ebben a pillanatban is tudom, hogy talán később még megbánhatom, de jelenleg ez sem térít le. Őt sem zavarta, hogy mennyire belém gázolt legutóbb.
Az akcióm pedig, úgy látszik, tényleg sikeres, mert Lyn egy-kettőre menekülőre fogja. Pedig azért annyira indiszkrét nem is voltam. Ez csak egy kávé, Florral amúgy is meg van az esélye, hogy jóban leszünk, hiszen ha itt dolgozik, elkerülhetetlen, hogy olykor össze-összefussunk. A valaha volt törzsvendégségem pedig akár elég ok is lehetne arra, hogy a szívemen viseljem a sorsát, és tényleg besegítsek a kémkedő hadműveletbe. Csakhát, a köztünk lévő feszültség élből kizárja. Mindketten rafináltan forgattuk a szavakat, célozgatás célozgatás hátán, tudja, hogy ebben is több van.
De Flor reményeim szerint nem. Legalábbis: nem annyira.
A kérdéséből azért kihallom, hogy nagyon szeretné Marilyntól azt az engedélyt, és ez az egyetlen, amiért nem dobom rá idő előtt, hogy ó, nekem igazából bármelyik nap megfelelő, majd eljövök egy kicsit korábban. De így talán még jobban is jön ki, hogy Lyn teszi hozzá.
- Ez nagyszerű. Akkor majd még jelentkezem – mutatok némi lelkesedést, mind Flor, mind Lyn felé, mint aki máris be van sózva, és ezzel együtt az is eszembe jut, hogy most már aztán tényleg ideje lelépni, mielőtt még több sziporkázó ötlet jutna eszembe. Illetve az is, hogy voltaképp miért is jöttem.
Átadom neki a borítékot, amiről nyilván azonnal tudja, hogy mit rejteget, ő pedig se szó se beszéd el is viharzik a kávézó belső terei felé. Abban a pillanatban, nem tagadom, érzek némi elégedettséget, de mint korábban sejtettem, azért ez elég rövid életű marad. Már a kocsiban előtörnek belőlem a bűntudat első jelei, de próbálok nem tudomást venni róla, és szervezni valami elfoglaltságot ma estére, különben még éjjel is ezen fogok rágódni.

Ezt a témakört mind a ketten a helyén kezeljük, ahogy elnézem, nem lesz a későbbiekben félreértés ebből kifolyólag. Megjegyzésére szintén csak mosollyal reagálok.
Amikor meghallom, hogy a „női diktatúra” a magánéletére vonatkozik nem is kívánok reagálni csak egy kedves mosollyal, amiről remélhetően nem tudja eldönteni, hogy együtt érzek-e vele vagy nem hiszem, hogy ennyire sanyarú lenne a sorsa, már ami a nőket illeti. Nem szeretek ilyen témában úgy véleményt nyilvánítani, hogy nem ismerem a részleteket vagy a másik személyt, még érzékeltetve sem az illetővel a gondolataimat. Egy dologban viszont biztos vagyok, mégpedig abban, hogy minden kapcsolatban az dominál, akinek kevésbé fontos a másik, hiszen annak van meg az az „ütőkártya” a kezében, hogy elhagyja a másikat, ha nem tetszik neki valami.
- Természetesen - mondom magabiztosan, hogy ne mondjak ellent a főnökömnek, de a mosolyomon, - amit úgy intézek, hogy Lyn ne lásson pakolás közben – látszódjon, hogy kényszeríteni sem fogom, ha úgy adódik. Főleg, ha tényleg volt igazság alapja annak, hogy egy itt dolgozó személy miatt kerülte a kávézót, hisz nem tudhatom, hogy ki az illető és lehet, még itt dolgozik. Valamint az is érezhető legyen rajta, hogy egyáltalán nem bánnám, ha még találkoznánk.
- Köszönöm - mondom hálás mosollyal Lynnek, amikor elém tolja a lattét. Ez még nem került szóba köztünk, és a többiek sem mondták konkrétan, hogy az alkalmazottak is fogyaszthatnak kávét, bár a célzások megvoltak, illetve láttam is, hogy néha saját részre is főznek egy-egy adagot. Most viszont a legmegfelelőbb megerősítést kaptam, hogy, ha szükséges, nyugodtan készíthetek a magam részére kávét.
- Sose sajnáld! - mondom Lynnek, amikor arra utal, hogy nincs kilátásban esküvő az életében. - A házasság elavult társadalmi elvárás, ahol általában mind a két fél megpróbál a normáknak megfelelni. Ráadásul egyre több végződik válással, ami a legtöbb esetben káros az egész családnak, néha még a baráti körnek is - fejtem ki egy kicsit bővebben, hiszen érzem a sértődöttséget a hangjában, hiába próbálja elrejteni. Engem viszont pont a másik oldal miatt érint kellemetlenül. Igaz, nem tudhatja, hogy a társadalmi elvárások nagy része nyomaszt, és sosem akartam egy elvárt szerepkörbe tartozni, sosem akartam férjhez menni, családot alapítani. Főleg, hogy a régi szerepkörök, és azokhoz tartozó felfogások megmaradta, de kiegészültek a modern követelményekkel, ami a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségeket még jobban kiélezi, és bizonyos szintig (észérveknek megfelelően) hiszek a nők és férfiak közti egyenlőségben.
A munka közben nem állt meg, és ha időben szeretnék hazaérni, hogy még rendet tudjak tenni, akkor hamar be kell fejezni a munkát. Rendezkedés közben a gondolataim már nem is az itteni dolgokon forognak, hanem, hogy otthon mit kell majd megcsinálom, így a mellettem/mögöttem zajló beszélgetésre éppen annyira figyelek, hogy, a nevem kihalljam, ha hozzám intézik a mondandójukat.
Mióta Marilyn csatlakozott hozzánk feszültséget érzek a levegőben, ami rám is átragadt. A „kémkedős” témánál viszont úgy érzem, hogy Lyn feszültsége nem csak a másik kávézó miatt van, hanem bizony a pult másik végén lévő vendégünk miatt is. Az indokra viszont nem biztos, hogy tudni akarom a választ. Nem tartozik rám, hiszen nincs hozzájuk semmilyen közöm, így nem lehetek érintett, mások dolgába pedig megtanultam, hogy - bizonyos esetekben - kifejezetten egészségtelen belelátni. Bár itt nem hiszem, hogy az életemet kellene féltenem vagy akár a testi épségemet. A csalódottan-felháborodott hangvételű engedélyt -, amit érzem, hogy nem kellene észrevennem, és más valószínűleg nem is venne észre - követően viszont kifejezetten rosszul érzem magam, bár tudom, hogy nem csináltam semmi rosszat. Egy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag valamiért ráéreztem Benre ennyire rövid idő alatt, így a témában az utolsó mondatát - reményeim szerint legalább is - ott tudom kezelni, ahol a kell, a „puerto ricoi kiruccanás” környékén. Erre való tekintettel nem is kívánok verbálisan hozzáfűzni bármit is, mindössze egy visszafogott mosolyt és egy enyhén oldal irányú bólintást, amiről a hozzáértők tudatosan, az avatatlanok tudat alatt értik, hogy nem várom az „ez irányú jelentkezést”. Egyébként meg van is ötletem, hogy milyen indokkal tudnék ott maradni, és alaposan felmérni a rivális kávézót.
- Rendben - válaszolok a főnök megjegyzésére, hogy tudomásul vettem.
Ben távozása után már nem sokat kell bent lenni, hiszen hamarosan záróra, a munka nagy részét már megcsináltuk, lényegében csak a kasszazárás van. Ezt követően hazamegyek, elintézem az otthoni teendőimet és alszok egy jót.