Olivia&Matteo

Love is like a roller coaster: you're scared to get on but when it's over you're screaming: let's go again!

Határozott léptekkel dobogott a szobából lefelé, a csipetnyi méretű előszobába vezető, visszhangozva kongó lépcsősoron, arcán szemernyi aggodalommal és gonddal annak irányába, hogy minden bizonnyal, és nagy valószínűséggel elfelejtett valamit. Világos, gondterhelt tekintete a sötétbarna korláton pillantgatott át azon túlra és felfelé a szobaajtó irányába, mintha csak azt remélte volna, hogy valami, vagy valaki kinyújtja majd az ott felejtett valamit, de legalábbis felhívja arra a figyelmét, és utána hajítja. Ám hiába tekertek olyan rettentő szorgalommal a kerekek feledésének tárgya irányába, mintha csak becsíptek volna egy-egy homokszemet, ha meg is akadtak, ugyan úgy folytatták útjukat recsegősen, kicsit olajozatlanul. Fogalma se volt arról, hogy mi kerülhette el a figyelmét.
Vállalhatatlanul fáradt volt, ha fizikálisan nem is, de mentálisan mindenképpen azok tudatában, hogy idejét se tudta volna megmondani annak, mikor aludt utoljára egy jót. Ugyan nem volt idegen számára a talpalás, a korán kelés és későn fekvés, a rongyosra tépázott idegek, hiszen nem kevesebb, több évtizednyi iskolában eltöltött évek vannak már a háta mögött, közel sem gimnáziumi kereteken belül, melyek javarészt a megfeszített munkán, a tanuláson és éjszakákba nyúló gyakorlásokon alapultak. Sírás, kimerültség, kínkeserves próbálkozások az ébrenlét és az álomvilág határain. Lecsukódó szemek, egyre nehezedő végtagok, zakatoló, másszor ritmust tévesztő, mély, torokba ugró szívdobogás. Annak ismeretlen miértjei, furcsa, halálközeli élmények a túlhajszoltság rovásán. Kávéfröccsel vagy anélkül, hol egyedül, hol Lucianoval az oldalán, de többnyire ezek tudatában kellett beosztania az idejét, többé kevésbé sikeresen, végeredményében állítva: 24 óra semmire nem elég. Semmire. Olykor egymás vállára akaszkodva támogatták hazáig egymást, a legkíméletlenebb napokat követően pedig egy-egy jókora zsák krumpliként dőltek el egyikük a szobában, másikuk pedig a nappali kanapéján, másban se bízva és reménykedve, hogy az azt következő napon – amennyiben nem „aznapon” – kifogják tudni pihenni magukat, főként az azt megelőző 48 órájukat, lábon kihordva a literszámra kortyolt kávétól fejenként három-három infarktust. Évről évre csak abban bíztak, „jövőre jobb lesz” …” a következő év egyszerűbb lesz” …”lassítani fogunk, mert lassítani kell.” Ám, az idő múlásával, ahogy cseperedtek nem, hogy lassítani, de levegőt venni is alig maradt idejük, és annál szorosabban kellett tartaniuk a gyeplőt. A feladatok és kötelezettségek csak gyarapodtak, sokasodtak, ahonnan pedig nem volt már visszaút. „Meg kell csinálni!” „Meg fogjuk csinálni!” – hangoztatták, és bíztak magukban, de főként egymásban. Mígnem megtalálták az arany középutat – már aki - ez pedig sokszor a dajdajozásra összpontosult a késő esti órákban, mintsem a nagy mennyiségű, hangszálszaggató gyakorlásra.
Kezében egy fekete, már akkor méretesre tömött sporttáska ringatózott ide-oda, mely tompa puffanással ért földet a lépcső tövében. Az útja a konyhába vezetett, ahova még be se dugta az orrát, de Viola néni már tömte is a szájába legújabb szerzeményének mézédes, nyomokban valamiféle virágízt rejtegető, pihepuha állagú, vajszerűen szétolvadó tésztáját.
- Atya ég… - hőkölt hátra teli szájjal morogva – ez mi ez? - ujjai akaratlanul is a nagynénje keze után kaptak, s helyette ő volt az, aki az utolsó kis millimétereket a szájába gyömöszölte. Szemei kíváncsian csillogtak a konyhapulton felsorakoztatott alapanyagok irányába.
- Találtam egy nagyon jó kalács receptet, azt próbálom tökélyére fejleszteni. Milyen?
- Mint mindig, fantasztikus! Tényleg nagyon jó – csípett le egy kisebb darabot a puffadozó, még mindig meleg, és mindent betöltő illatával incselkedő kalácsból.
- Hova lesz a menet, Szépségem?
Az újabb falattal teli szájjal vont vállat, és annak tudatában, nehogy morzsa maradjon a szája szélében, egy konyharuha segítségével takarította le ajkait. Jókorákat nyeldesett még az édes tészta után, mire válaszolni tudott.
– A dolgomra, nénikém… aki kíváncsi, tudod, még ti tanítottátok. Szóval, anyu merre ment?
- Oh, még pimaszkodsz is? Amúgy csak a szokásos… a húgoddal megint, sokadszorra is útra kéltek. Tudtommal átugrottak White Plainsbe, mert Manhattan és a közvetlen környezete már nem elég nekik. Tudod, khmm – köszörülte a torkát, s egy jókora nyelést követően folytatta – „bejártuk már az egész Central Parkot és az azt környező utcákat minden irányba. Ettünk az éttermekben, bejártuk a plázákat, üzleteket. Még az állatkertet is kétszer jártuk meg, mert az egyik nap nem lehetett megnézni azokat az édes kis csüngőhasú malacokat és az alpakkákat. Összehasonlítottuk a fagyizók kínálatát. Hátunkra vettük Staten Islandet, Brooklynt és Bronxot is. Most már igazán jöhet valami távolabbi is” – utánozta Valeriát ijesztő magabiztossággal, közel ugyanabban a hanglejtésben és pattogó, cserfességgel, ahogy azt Matteo anyja szokta előadni, ha beüt nála a pár perc. Hangja pont ott volt éles, pont ugyan úgy mélyült, vagy éppen vált ábrándossá, mint az övé. Mintha csak Valeria maga elevenedett volna meg előtte teljes valójában, csupán fele olyan kecsességgel, nőiességgel és bájjal.
- Bőven volt idejük majd’ három hét alatt bejárni a környéket. Azt csodálom, hogy a cipők miatt még nem siránkoznak, és nem járták szét a sarkaikat meg a talpaikat.
- Ohh, nehogy azt hidd! Tegnap három zsákra való új ruhával és cipővel jöttek haza. Megáll az ember esze! Olaszok ezek egyáltalán?
- Nagy kanállal, és … dús pénztárcával habzsolják az életet. Szóval, igen. Olaszok – biccentett Matteo határozottan, az egyik felső szekrény ajtajának takarásából. Hangja mosolygós volt és vidám, ebből következtethetett a nénikéje arra, hogy ő maga is vigyorgott. Jó kedve volt.
- Persze, de három hét alatt bejárni mindent ezen a részen? New York nagy!
- Nem ismered a tempójukat? Mindenki liheg mellettük, ha tartani kell velük az iramot – bújt elő egyik kezében szalvétával, másikban néhány kisebb zacskó sós ropogtatni valóval.
- New York nagyon nagy!
- Viola, ne akadj fenn ezen annyira. Ezek reggel nyolctól kezdődően este kilencig meg se állnak. Szerinted? Ahogy ismerem őket, gyalog képesek lennének megtenni az utat Dél-Karolináig, tök mindegy, hogy mennyit ír nekik a google maps.
- Jól van igazad van. Csak azt nem értem, hogy hova rohan mindig mindenki ennyire? Mindig szidjátok az itteni, rohanó világot, ők viszont arra is képtelenek, hogy akárcsak három perc erejéig megálljanak.
- Én nem aggódnék a helyedben. Idomulnak. Itt így kell élni, aztán haza mennek és hidd el, Melitából lesz a világ leglustább, legtohonyább tinédzsere, aki után takarítani kell, aki elé oda kell tenni a kaját, mert maga képtelen elkészíteni, de még csak megmelegíteni is az ebédjét – markolt rá egy kisebb üveg füge lekvárra, amit még Luciano hozott magával Gemmáról, és kihelyezte azt az asztal közepére.
- Persze, csak… hát te hova készülsz ennyire, most kapcsolok!? Nem elég, hogy kicsípted magad, mintha bálba mennél, édes fiam, de még elemózsiát is gyűjtesz? – mérte végig távolról, tetőtől talpig, miközben széles csípőjét félrebillentve, az egyik pult széléhez támasztotta.
- Csak ismertetni szeretném valakivel az igazi, hazai ízeket. A nagyi lekvárja, vagy éppen a te kalácsod nélkül pedig az esélyem erre, egyenlő a nullával – kacsintgatott a frissen sült kalács felé.
- … csak nem…? Egy randi?  
- Az is lehet, hogy „csak de”… de Viola? Hova lett a… oh, semmi – fonta rá az ujjait az egyik, levendulaszörppel teli üvegre, míg könyékig túrt a szekrényben – és ha nem probléma, vinnék egy keveset a kalácsodból is jó? Nyakamat rá, hogy azzal le fogom tudni venni őt a lábáról.
- Már ne is haragudj fiam, de nem hinném, hogy az én kalácsom kenterbe verné a te vonzerődet, de természetesen, amennyit szeretnél. Nem lesz neki túl édes?
- Olivia számára azt hiszem, hogy ismeretlen fogalom a „túl édes”. Tökéletes lesz.
- Kezdem azt hinni, hogy ez a lány csak kifogás, és Lucianoval lesz az a bizonyos „randi”. Ő nem ismeri az édesség mértékét, na meg ez a mennyiség?! Csak rátok vall…
- Lulu ma itthon marad, vagy… tudom is én, hogy mit tervez, én megyek csak. El. Messzire.
- Mivel mész? Bernardo ma elvitte a kocsit.
- Az autókölcsönzőben kezdek, nem venném ki a nagybátyám feneke alól azt a kocsit, és nem is vagyok benne biztos, hogy kibírná az utat felfelé.
- Ne bántsd azt a szegény kocsit, még az ág is húzza! Kell pénz?
- Megoldom, de köszönöm.  
- Büszke vagyok rád drágám – jelentette ki, már-már csöpögősen meghatottan. Apró tenyerei egymásba kapaszkodtak, s átszellemült, csodálattól csillogó szemekkel fürkészte a fiú arcát.
- Most megint, miért?
- Csak meglep, hogy már nem kisunnyogsz, nem „csak eltűnsz és majd jössz”, hanem ténylegesen, valakinek az orra előtt masírozol el sőt, még arról is beszélsz, hogy mik a terveid. Ugye, lassan el is hozod a kislányt bemutatni?
- Hát, amúgy… nem mondtam volna semmit, ha te nem kérdezősködnél. És különben is! – fordult szembe a nagynénjével – Soha nem osonok el csak úgy. Luciano mindig tud róla. És ki tudja? Ami késik, az nem múlik.
- Jó-jó tudom, hogy neked ő a világ közepe és ha már ő tudja, akkor mindenki tudja… nem is kell folytatni! – legyintette meg vigyorogva Matteo karját az addig kezében szorongatott, piros-fehér kockás konyharuhájával.
- Semmi ilyet nem óhajtottam mondani – bárgyú vigyorral nyújtotta a kezét, hogy az asztalra felsorakoztatottakat magához vegye. Ám, még mielőtt bármit tehetett volna, egy erős kéz csattant a hátán.
- Erre nem lesz szükséged? – Luciano talpig edzőruhában, indulásra készen ácsorgott mellette, egyik kezében egy üveg mentes vízzel, másikban Matteo pénztárcájával, és vele együtt az okmányaival.
- De-de-de, köszönöm!
- Mit is mondtál, hova mész?
- Nem mondtam – vigyorogva meredt először a nőre, majd a testvérére, s mielőtt még bármit hozzáfűzhettek volna, felmarkolta az előkészített nagy kupacot, és gondosan elegyengette azt a sporttáskába készített pokrócon. Egy vajazókésért, valamint egy-egy pohárért és a vászontáskába helyezett kalácsért még visszafordult.
- Mikor jössz?
- Nem tudom! – még megpaskolta Lulu hátát, nyomott egy puszit Viola arcára, majd ezzel a végszóval csapódott be a háta mögött az ajtó, s a maga határozott, gyors tempójában indult el a reggeli fények vad kavalkádjában, az ébredező Manhattani zsivajban, hogy időben odaérjen az autókölcsönzőbe.

Mind azon túl, hogy felragyogott és egészen kiderült, mind ahányszor Oliviára gondolt, valamint az előttük álló napra, volt benne némi félsz is, hiszen a szülőkkel való találkozás, aligha tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé. Márpedig a lány, az azt megelőző este elhintette neki, hogy ha az édesapjával nem is, de nagy valószínűséggel a kedves mamával lesz lehetősége, ha csak pár perc erejéig is, de összefutni. Ez okozott némi aggodalmat a számára, ám újra és újra felderengett előtte a lány arca, kedves mosolya és üde személyisége, s egy csapásra, mintha az addig érzett fáradtsága is megszégyenülve tovább állt volna, nem sajnálta tőle tovább a boldogságot.
Félrehúzódva, nem sokkal a ház előtt – ahol ott ücsörgött az a bizonyos kerti törpe is – leállította a Mazda csendes, kellemes mélységben doromboló motorját. Ügyes-bajos mozdulatokkal leseperte magáról az amúgy nem létező szöszöket, morzsákat és porszemeket, ruhájának láthatatlan gyűrődéseit. A hátsó ülésről előhalászta az ajándéknak szánt apróságot, majd a távirányítójával bezárta a piros járművet. Egy szusszanás kíséretében célirányosan közelítette meg a házat, melynek olyan határozottsággal nyomta meg a csengőjét, mintha attól tartott volna, hogy két másodperccel később a megfutamodás gondolata fenyegethette volna. A dallamocskát hallva viszont tudhatta, és el is fogadhatta azt, hogy onnantól már nincs visszaút: most, vagy soha!  

Olivia&Matteo

Love is like a roller coaster: you're scared to get on but when it's over you're screaming: let's go again!

A Mazda dorombolva, nyugodtan duruzsolva csendesedett el, ahogy a piros lámpa felé közeledve lelassított, majd üresbe téve, a lehúzott ablak helyére könyökölt. Ujjai az állkapcsán csipkedték a sűrű, de gondosan fazonírozott szakállának tincseit, feje aprókat bólogatott, ahogy szépen lassan átadta magát a magnóban olyan végtelen lelkesedéssel énekelgető Ryan Tedder ismerős hangjának és az együttesének jó néhány nyárral az előtti, „Love Runs Out” című slágerének. Jobb keze a váltón dobolt, készen arra, hogy „zöld út” esetén kilőhessen. Napszemüvege mögé rejtett barnái jó ideje már, hogy a körülötte magasodó, földből az egek felé törő felhőkarcolók kuszaságában igyekezett előre megtalálni azt az útszakaszt és kitérőt, amire a telefonján indított alkalmazás igyekezett terelni és navigálni, mondván az előtte lévő útvonalon „torlódás várható”. Így az szorgalmasan, a képernyő kellős közepére beugró, és ott vadul tekerő kis homokóra jelzésével kereste a lehetséges egérutat, pont ahogy a fiú a tekintetével a táblákat és egyéb, útmenti jelzéseket. Bár meglehet, hogy több mint tíz éve már annak, hogy rendszeres látogatója volt az Államoknak, főleg New York rájuk eső részének, ettől függetlenül soha, semmit nem bízott a véletlenre, így a vakon való utazgatás lehetősége is egyenlő volt a nullával, noha kétségtelenül olyan agyat növesztett magának, amivel a legelveszettebb közúti helyzetekből is képes volt se perc alatt kikászálódni. Ha kellett, vakon is. Hiába volt a modern világ szülöttje és volán mögé kényszerült embere, nem esett kétségbe, ha a technika, a számára leginkább ismeretlennek nevezhető Queens forgatagában dobta be a törülközőt és hagyta őt magára.
Fogai újra és újra rácsíptek az alsó ajkának apró, száradt bőrdarabjaira, s kénytelen volt megállapítani: a New York-i közlekedés meredekebb és hajmeresztőbb minden addig látottnál és tapasztaltnál. A hatalmas kereszteződéseknek köszönhetően a várakozási idő egészen hosszúnak tetszett egy-egy „állj!” jelzésnél, ha pedig végre indulhatott volna, egészen biztos volt, hogy öt színháztermet megtöltő embersereg kezdett el kóvályogni és szédelegni a zebrákon, mint az őszi legyek, mígnem az utolsó távozót követően, ismét pirosat mutatott a felfüggesztett lámpa.
Mire aztán tényleg beletaposhatott a gázba, már azon kapta magát, hogy Robbie Williamssel énekelt irigylésre méltó reggeli duettet, mit sem törődve a lehúzott ablakokkal, az azon be-bebandzsító, kávéjukkal ébredező emberekkel, vagy éppen a sűrűn lakott utcákkal, melyeken ide-oda kényszerült kacsázni és tekeregni a Waze által jóval korábban beharangozott „torlódás” miatt. Matteo, tudva való volt, hogy zenével ébredt, és normális esetben azzal is zárta a napot. Ha nem is gyakorló termekbe illő közegben, hát a saját maga – és családja - szórakoztatására, hangszálainak minimális „karbantartása” érdekében a zuhany alatt, a tükör előtt, vagy ténylegesen a négykerekűben ücsörögve és ott hosszú órákon át vesztegelve. Repertoárjában minden is szerepelt, s bár tagadhatatlan, hogy a komolyzene, az opera volt az, ami az életének addigi legjelentősebb részét képezte, de soha nem átallott neki egy-egy popkulturális klasszikust elővenni. Ugyan szigorú szabályok övezték az operai életvitelét, mégis ő maga mindent meghallgatott, és mindent elénekelt, ami jó volt és arra érdemes, műfajtól, énekestől függetlenül. Az pedig kijelenthető volt és biztos, hogy egyiküket-másikukat, és azok stúdió verzióját is képes volt élőben, senkinek sem szánt előadásával a földbe döngölni. Nem volt hát meglepő, hogy az Oliviához vezető utat pont úgy végig dalolta, mint a legtöbbet, mikor volán mögé került. A különbség csupán annyi volt, hogy a szokásos, a zenéből és az éneklésből eredő nyugalmát valamiféle furcsa bizsergés váltotta fel. Egy ismeretlen, rátelepedő nyomás tartotta őt a markai között és rémisztette meg, s mind ahányszor nagyobbat lódult a szíve, ha a lányra gondolt. Izgult.
Furcsa, zavaros gondolatokat ébresztett benne, és nem is kifejezetten a „szerelmi életében”, nem a lányt övező kérdésekben izgatta fel, sokkal inkább az ő, saját maga lényére mutatóan. Korábban talán nem ismerte volna be magának, de addigra a zsigerében érezte, hogy változni akart, és változtatni a megszokottakon úgy, hogy közben mégis minden a régiben marad. Úgy, hogy ne mondhassák azt: meghazudtolja, elárulja önmagát. Mióta ismerte Oliviát, és mióta volt lehetősége kiszakadni az állandó, ugyan azt a monoton életvitelt folytató mindennapokból, mintha egy új világ tárult volna ki előtte. Tudta ugyan, hogy a komolyzenei életből nem szeretne teljes egészében kiszakadni, a gyökerektől mégse választhatta el magát, de azt valamilyen más módon, más lehetőségek között még a javára, és a saját maga képére fordíthatta. Úgy, hogy az mindenki más, főként a fiatalok számára emészthetőbbé váljon. Adni akart, nem pedig „megtartani”… újat akart hozni mások életébe. Lehetőségeket, motivációt. Azt szerette volna, hogy zenei kultuszává legyen majd az emberiség életének az, amit csinál, hogy majd akkor ha eljön az ideje, ilyen, vagy olyan módon, de példaképpé, fogalommá váljon a zenéje és a hangja által. Máshogy, másként szerette volna átadni a köz javára azt, amit addig az operán keresztül igyekezett. És, ha már itt tartott, ugyan nem volt mondható, hogy begyepesedett nagypapa életet élt odahaza Olaszországban, de tudta, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy el kell engednie magát… kiengedni, és szabadjára engedni az addig elnyomásban élő, vágyakozó, vaskos rácsok mögé zárt, madárlelkű, szabadságra vágyó fiút.
Talán pont emiatt gondolta úgy, ennek az elzárt fiúnak a szellemisége miatt, hogy neki – nekik – kocsiba kell ülniük, és elindulni… el onnan. El a tömegből, el a zsivajos, megállás nélkül zajongó világból, ahol nincs más számukra, csupa befolyás és útmutatás. Oda, ahol megszűnik a külvilág. Ahol nincsenek ismerősök, zavaró, kíváncsiskodó tekintetek. Nincsenek érdeklődő családtagok és rokonok, akik képesek, és meg is teszik, hogy furcsa, idegesítő összeesküvés elméleteket szőnek a látottakról vagy éppen hallottakról. Mióta az Államokban volt, nem volt nap, hogy ne találkozott volna Viola nénikéjének örökkön kíváncsiságával, vagy az anyja érdeklődő, noszogató tekintetével, aki valamilyen úton-módon, de mindig tisztában volt mindennel. Még hamarabb is mint, hogy Matteoban megfogalmazódott volna egy aggályának puszta gondolata is. Már az első adandó alkalommal mikor módja volt rá, kapott a lehetőségen, és a fia másnapos alkalmatlanságában, önvédelemre képtelenségében rikkantotta el magát Luciano előtt, hogy „ennek a kölyöknek, mondanivalója van a számára”… Matteo pedig azóta mást se csinált, mint saját maga ellenségeként bénácskán, teszetoszán füllentget, és próbálja a másik fiú figyelmét is terelni az olykor-olykor furcsán kacsintgató Valeriáról.
A ház előtt ácsorogva szerette volna elhinni azt, hogy a jövője előtte állt, és valahol az otthona rejtekében serénykedett, készülődött. A jövője, ami nem csupán egy kapcsolatban merült ki, és nem csupán egy szerelemben, a bő egy évre visszavezethető furcsa, mégis létező látomásra. Hinni szerette volna, hogy Olivia képes elhozni az életébe a változás szelét, és megérteti vele ha kimondatlanul is, hogy Matteo nem arra született, hogy az Opera falai között sanyargassa magát az elit bűvkörében. El kellett hinnie, hogy az egész világ ott volt előtte, neki csak ki kellett nyitnia azt az ajtót, aminek túloldalán megtehette az első lépéseket, hogy utat törjön a csillagos égig…
… pont úgy, ahogy a takaros kis otthon belsejébe is, ahova az „Olivia pár év múlvai kiköpött mása” szerepében tetszelgő édesanya invitálta. Az arany szempár a nő irányába teljes bizalommal, ám az ismeretlen terepre való tekintettel némi bizonytalansággal csillant, ahogy átlépte a küszöböt. Mosolya jókedvű volt, és határozottan őszinte annak ellenére, hogy néhány perccel az érkezését megelőzően, majd szétcsapta a gyomrát az ideg, és a kezében hurcibált ajándéktasakba tett, Vito egyik legjobb évjáratú bora, valamint Gaena nagyi első osztályú házi fügelekvárja úgy kocogott benne egymáshoz, mint télnek idején a fázós fogsorok. Mindig úgy vélte, hogy a szülőkkel való találkozás, komoly, vízválasztó lépésnek számít. Néhány korábbi párjának a családját ezért se volt lehetősége megismerni, hiszen nem tervezett velük hosszú távra, s Leonora volt az első, aki nem könyörgött neki azért, hogy menjen vele haza, és csakugyan legyen már olyan kedves, mutatkozzon be a kedves mamának és papának! Saját maga rukkolt elő az ötlettel. Ám akkor és ott, Annemary előtt ácsorogva, bár ugyan úgy nagy dolognak tartotta, annál is inkább fontosnak ezt a lépést, ettől függetlenül a nő közvetlensége, kedvessége, mégis más meglátásba helyezte a dolgot. „Miért ne történhetne minden a család bevonásával?”
A bemutatkozást követően már villant is a jól ismert mosolya.
- Ó, tudja Mrs. Valens, ha rontásról esik szó, az én nagyanyám úgy tartja, hogy ha valami, az rólam lepattan. Tudja, rémesen nagy hívők hírében álltak, szóval elmondásuk szerint „lepaktáltak” egy nagyobb hatalommal aki által védve vagyok én, és a ház is ahova betérek, szóval egy percig se aggódjon – hangja lágyan, selymesen búgott, és csak azután pillantott a kezében hordozgatott, ízléses mintákkal díszített tasakra, mikor a benne lapuló portékája ismét élesen csilingelni kezdett – tudom, nem nagy dolog, de úgy tanították, és persze a magam jó modora is úgy diktálja, hogy sehova ne állítsunk be üres kézzel. Hoztam egy kis hazai apróságot a Toscanai birtokunkról… ugyan nem voltam biztos benne, hogy mi lehet a tökéletes választás, vagy éppen, miféle ízléseknek kell megfelelnem, de bízok benne, hogy a nagybátyám legjobb vörös borával, és a nagymamám fügelekvárjával nem lőhetek mellé – és pont amennyire büszke volt nem szimplán az italra és a laktató, kényeztető édes csemegére, úgy az említett személyekre is. Ez a büszkeség pedig benne csillogott a világos, meglepően szép ívű szemekben, ott ült az arckifejezésén, és megbújt a hanghordozásában is.
Először úgy gondolta, hogy egyszerű vágott virággal fog beállítani, mint normális esetben a pasik szokták tenni, ha tiszteletüket kell tenni a kedves mamánál. Ám Matteo, bár olykor a romantikus hajlama elvitte a klisék világába, mindig úgy tartotta, hogy egy kötegre való halott virág bár szép gesztus, ettől függetlenül úgyis elhervad és a kukában köt ki. Ellenben egy jó olasz bor, talán a legfontosabb főétkezéseknél kerül csak elő, azt pedig elismerően kortyolgathatják az érintett felek, s pont így a ritka fügelekvár, melyre az édesszájúak rájárhatnak egy kis csemegézés gyanánt, vagy pedig beletehetik süteményekbe, plusz boldogságként. Maradandóbbat lehet vele alkotni, főleg, ha részben a család portékájáról van szó, nem pedig fogta magát és leugrott a sarki boltba, hogy vegyen valamit, „csak me’ mé’ ne?”
Kedvelte Olivia édesanyját. Pont olyan bájos, kedves és közvetlen személy volt, mint a lánya, még a bájgödör is ott villogtatta magát az arcán, mind ahányszor felszínre került félhold alakú, másszor pedig kacagóvá váló mosolya. Elképesztőnek látta a hasonlóságot, melynek mértéke csak akkor vált még inkább nyilvánvalóvá, mikor a lány maga is megjelent a helyszínen, és lassacskán, kicsit talán félszegen belopózott a konyhába közéjük.
Matteo pillantása kíváncsian siklott az idősebb nőről annak egy szem lányára, s az addig füle hegyéig érő szórakozott, jókedvű mosolya egészen óvatos, ám annál megszeppentebb, áhítattal teli kis görbületté szelídült. Egy pillanatig se veszített az őszinteségéből és az erejéből, egyszerűen megváltozott azzal, hogy nem egy remek beszélgetőpartner, egy kedves teremtésre kellett összpontosítania, hanem arra a lányra, aki megdobogtatta a szívét, és újra meg újra elképesztette a bájával, kisugárzásával.
- Szia! Jó reggelt… - a kezdeti határozott üdvözlését egy egészen halk, búgó suttogás váltotta fel, ahogy sötét szempilláinak rejtekéből íriszei a lábujja hegyétől a feje búbjáig áttanulmányozták a lányt – Istenem de szép vagy… – épp, hogy kimondta, szinte automatikusan penderült is arrébb, mintha attól tartott volna, hogy a tőle nem messze álló kedves mama, majd tarkón legyinti őt, s a pillanatnyi zavar még az ő nyaka tövét is megszínezte, mintha rajta kapták volna azon, hogy méla áhítattal adózott néhány másodperc erejéig a lány varázsán. Jókorát nyelt, aztán mikor se egy intést, se egy tarkópihe libbentést nem kapott, magához vette a szót, amit követően kezeskedve biccentett a pulton pihenő bögre felé.
- Nem ismerek még egy embert, aki hasonlóan édesen inná, pedig én mondom, csak édesszájúakat tudhatok a családi- és baráti körömben – bizonygatta jókora bólogatások közepette, majd lassan közelebb oldalgott Oliviához, hogy onnan is alaposabban szemrevételezhesse, s ilyesmódon jelezze, talán ideje indulni – Mrs.Valens, hálásan köszönöm a kávét, és persze örülök, hogy végre megismerhettem. Olivia rengeteget mesélt önről, szóval azt hiszem talán tényleg ideje volt eleget tenni a kíváncsiságomnak – játékos volt, picit pimasz, de mindvégig úriember igyekezett maradni – Amíg te ott leszel, addig semmit se hagytál itthon. Vigyázni fogok a lányára, asszonyom, ígérem! – hol az egyikükre, hol pedig a másikukra pillantott, végezetül pedig a bejárati ajtó felé biccentett – indulhatunk? A hintója előállott!
S ha a lány nem kívánt tovább bent vesztegelni, kis idő múlva nyitotta előtte nem csupán a ház ajtaját, de a Mazda anyós ülését is, hogy a nyakukba vehessék az előttük álló hosszú, közel öt órás útszakaszt.
- Tehát… a haditerv a következő – mielőtt még bekötötte volna magát, féloldalasan a hátsó ülések felé fordult és az ott puffoskodó, jókora sporttáskára mutatott – az út mint mondtam, meglehetősen hosszú, és mivel megígértem az édesanyádnak, hogy vigyázok rád, nem hajthatok padlógázzal. Vagyis, az ebédet majd valahol félúton fogjuk elkölteni. Van nálam a nagyi szörpjéből. Pont olyan édes, ami garantáltan neked való, és ide a rozsdás bökőt, hogy imádni fogod. Van lekvár. Igen, az a lekvár amiről meséltem, és hozzá az a vaníliás kalács, amiről szintén volt lehetőségem beszélni. Jó csillagzat alatt születtél, pont most jött a muníció. Jó, hazudok, ez utóbbi egy kicsit más. De most sült ki, pont, mielőtt indultam. Viola néni valamiféle új csodája, szóval mi fogjuk felavatni, és áldásunkat adni rá, hogy ezt is „családi tradicionális étekké” emeli, avagy sem, és marad a szerényebb felhozatalú hétköznapokra. Van pokróc, pohár, kés-villa, minden, ami kell… mit szólsz? – fordult vissza a lány felé a nem semmi kis szösszenetének elszavalását követően. Csak ekkor sóhajtott egy aprócskát.
- És tényleg eszméletlenül szép vagy…

Olivia&Matteo

Love is like a roller coaster: you're scared to get on but when it's over you're screaming: let's go again!

Nem volt biztos benne, hogy miféle fogadtatásra számítson. Tudta jól, hogy egy anya miként képes védeni a gyermekét, noha a lányos szülők esetében sokkal inkább a családfő, az édesapa volt az, akitől az újdonsült udvarlóknak tartaniuk kellett. Egy anya mindig sokkal sürgetőbben, sokkal nyugodtabban és készségesebben adta át a csemetéjét a kiszemeltnek, hiszen az rendre arra vágyott, hogy a porontya kirepüljön a fészekből, végre megtalálja a saját maga boldogságát és családot alapítson, mert ő bizony unokákat szeretne! Legalábbis neki ehhez volt szerencséje, ezt tapasztalta meg Leonorán keresztül, s voltaképp a legtöbb srác a baráti társaságában is, hasonlóképpen erről számolt be az elmúlt évek leforgása alatt, minek után mind-mind komolyabb kapcsolatra tett szert.
„Egy apa veszélyes… egy apával vigyázni kell, meg kell válogatnod a szavaidat, és az se mindegy, hogyan nézel ő rá, hogyan fogsz vele kezet, s miként csillan a tekinteted, ha a csepp kis virágszálát méregeted. Előtte nem lehetsz pofátlan és pimasz, ha éppen kivillan a combja, azt pedig jobban szemügyre szeretnéd venni. Nem teheted meg! Úgy kell csinálnod, mintha észre se vetted volna! Nem tehetsz kacérkodó megjegyzéseket, nem legeltetheted rajta a szemeidet állandóan, mert az apja előtt nem illik. Akkor és ott a tett helyszínén, a családfő színe előtt kizárólag neki szentelheted a figyelmedet, minek ideje alatt a legügyesebb módon próbálod elhitetni vele, hogy te vagy a legjobb, ami a lánya életében történhetett. Az pedig, hogy ő miként fog rólad vélekedni? Soha ne nyugodj meg, bármit is mond, hiszen a véleménye merőben más lesz, ha te ott vagy, valamint, ha eltűnsz a színről és a kedves mamával kell megvitatni a személyedet és a veled járó rizikófaktort. Előtted, neked csak is a jót fogja mondani, már, ha mond egyáltalán valamit, nem csak bambul ki a fejéből, és próbálja megérteni azt, hogy mégis mi a fenét eszik rajtad annyira a lánya? Hiszen úgy nézel ki, mint egy utolsó jött ment, egy olasz digó, akinek szörnyen ízléstelen a cipője, noha azt a legdrágább márkákat jegyző polcok egyikéről emelted le. És voltaképpen nagyképűnek is tűnsz mert mosolyogsz, neveletlennek, a halántékodon csordogáló verejtékcseppek pedig csak és kizárólag azt jelzik, hogy majd’ összeszarod magad a kínlódástól, amivel próbálsz a kedvére tenni és minél jobb fényben feltüntetni magad. Felesleges, mert ő bizony tudni fogja, hogy ez csak a látszat! Talán azt mutatja a sanda mosolyával és szúrós tekintetével, hogy megbízik benned, hogy issza minden szavadat. Azt, ha a családodról beszélsz, ha a munkádról vagy tanulmányaidról, esetleg a megbízhatóságodról. De őt valójában csak az érdekli, hogy mennyi pénzed van, mennyi időt tudsz a lányára fordítani, mennyire fogod őt a tenyereden hordozni és miféle jövőkép fogalmazódott már meg benned? Hova tartasz, hova képzeled el magad, és megakarsz állapodni a lányával vagy sem? Ha kocsit vezetsz, milyen kocsit vezetsz, hány éves az a jármű, hordod e rendesen szervizbe, valamint odafigyelsz-e és betartod a kötelező haladási sebességed? Látod a táblákat, vagy csak az a lényeg, hogy hasíts abban a brümmögő, négy keréken guruló szörnyetegben? Egyáltalán, honnan van ennyi idősen pénzed kocsira? Keményen megdolgoztál érte, tehát tudod milyen a kétkezi, talpalós munka, vagy apuci betolta a feneked alá? Volt már baleseted? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem? Mert olyan nem létezik, hogy egy huszonéves ficsúr nem hasít kétszázzal, és vagy nem okoz, nem kerül balesetbe! Meg akar buktatni téged… a tökeidet akarja szorongatni, hogy minél inkább megrettenj tőle és te magad is elhidd: nem vagy való a lánya mellé. Vallatás… minden, a lány apjával eltöltött perc vallatás, ahonnan úgy és olyan leharcoltan fogsz távozni, mintha öt ember államvizsgájával és három tigrissel küzdöttél volna az idő alatt!” – nem tudott eltekinteni a többiektől hallott, vagy éppen a saját magán tapasztalt kis sztoriktól. Ugyan megbízható srác volt, és ugyanilyen megbízhatóságot és szimpátiát is sugallt mások felé, mióta az eszét tudja, de ettől függetlenül, egykoron neki is lekellett zongorázni hasonló köröket, és nem jelentette volna ki biztosan azt, hogy nem érezte magát kellemetlenül, vagy zaklatottnak, mikor aztán épségben, minden végtagjával a helyén távozott Leonoráék otthonából. A szigorú apai tekintet láttán még órákkal a beszélgetést követően is a hideg futkosott a hátán, s elsőre még azt is elfelejtette, hogyan hívják, és honnan érkezett? Az pedig megint egy másik kérdés volt, hogy a következő alkalommal – ahova amúgy rettegve ment – pont olyan szeretettel, örömmel és végtelen lelkesedéssel fogadták, mintha ezer meg egy éve ismerték volna egymást, csupán nem volt lehetőségük tartani a kapcsolatot.
Ennek tudatában talán megkönnyebbült, hogy az előre beígért asszonnyal, Olivia édesanyjával találkozott, a híres-neves apuka távol maradt. De még így is volt benne némi félelem, hiszen ki tudja, hogy melyik házban hogyan alakulnak az erőviszonyok?
- Kinek mi? Családtagoknak nyilván szerencsehozó talizmán, de a barátok nem hiszem, hogy hasonlóan szívélyes és őszinte véleménnyel lennének rólam – mosolyodott el, és bár köztudott volt, hogy a legtöbben nagyra értékelték őt és igaz baráti szeretet jellemezte az összes sráccal a kapcsolatát, biztos volt benne, hogy a legtöbben elviccelték volna a vele való kapcsolatának véleményezését. Ám az nyilvánvaló lehetett, hogy barátok között ez bizonyult a nagyobb őszinteségnek és szeretetnek.
- Mi sem. Mármint… - félrebillentett fejjel, aprócskát elhúzott ajkakkal pillantott a plafon irányába, némán jelezve a helyesbítésének fontosságát – az én, és már a szüleim generációja sem az, viszont a nagyszülők és a velük egyidősek még jócskán hisznek abban a bizonyos nagyobb hatalomban – mutatott játékosan az ég irányába – nekünk pedig hódolni kellett az ő templomba járási szokásaiknak, és talpig csinosban ott ülni velük a padokban, halálos unalommal vagy épp szórakozottsággal hallgatva végig amíg a pap „viccesen” prédikált. Akkor mi tényleg nem láttuk az értelmét vagy a fontosságát. De az amit mond asszonyom, az kétségtelenül így van – hangja komolyan csendült, egészen mélyen - Sokan talán morognak és fintorognak, ha erről a bizonyos vallás kérdésről van szó, és nem tagadom, sokszor jómagam is megyek a korombéli, nem is tagadásban, de a maga önfejűségében élő fiatalok után… azt viszont nem tagadom, annál inkább csodálom, hogy van valami amiben ilyen lehetetlenül képesek hinni. Úgy, mint ahogy mi, az én korosztályom talán soha nem fogunk, szülessünk bármilyen családba is. És amilyen szeretettel, őszinteséggel képesek a vendégfogadásra, az tényleg elképesztő. A latin nemzetek pedig még magasztosabb és őszintébb módon képesek ezt „művelni” – utalt ezzel nem csak a saját nemzetére, de Olivia édesapjára és az ő családjára is. Volt valami különleges az olasz, spanyol, mexikói és hasonszőrű népek között. Ez pedig nem más volt, mint a család és haza szeretete, valamint a vallás. Ha te magad nem voltál az, ilyen-olyan módon akkor is részed volt benne. Mint ahogy az is értékelendő volt, hogy a jöttment, út szélén poroszkáló szakadt vándornak is képesek voltak szívvel, és a lelkük minden szeretetével ételt, italt adni, tetőt a feje fölé. Képesek voltak az őszinte, igaz, viszonzásra nem váró szeretetre és odafigyelésre, mintha csak beléjük lett volna kódolva.
Matteo pedig ugyan ezzel a figyelmességgel és őszinteséggel nyújtotta át Valens asszonynak a családi portékát. Ugyan sejtette, hogy kettőn áll a vásár, vagy szeretni fogják vagy nem, de az ember nem is azért visz ajándékot, hogy a másik kicsattanó örömmel fogadja azt, vagy az adni szándékozó azt várja, hogy majd beletrafálj az ízlésébe. Sokkal inkább illemből. Mert sehova nem illik üres kézzel menni, főleg nem egy kiszemelt lány szüleihez.
- Egészségükre – értette a borra, valamint a lekvárra, majd kicsit zavartan, mintha több infót árult volna el a nő annál, mint amire fel volt készülve, vagy amire számított, szégyenlősen lesütött szemekkel mosolyodott el az orra alatt, sűrű bajszának árnyékos takarásában – akkor hát, mindenekelőtt kellemes időtöltést szeretnék kívánni, Signore Valensnek pedig sok siket az évadhoz.
Olivia talán a legjobb pillanatban érkezett, s a fiú teljes figyelmét onnantól kezdve kizárólag a lányra korlátozta. Ugyan az édesanyja is ugyan úgy a beszélgetés részese maradt, de az tagadhatatlan volt, hogy onnantól kezdve, hogy a lány színen volt, Matteo sokkalta vele volt elfoglalva. Nem véletlenül.
- Igazából – nevetgélt csendesen, szakálla sercegett az állkapcsán, ahogy tenyerével dörzsölte azt, miközben tekintete elidőzött először a lány alakján, az azt borító ruházatán, majd az arcának vonásain – nem tudom illik-e ilyet mondani, és bemártani a saját édesanyámat, de belőle kiindulva én már semmin nem lepődök meg. És azt hiszem, hogy egy mai férfi, de talán még régebben is így volt ez, nem tudom, hozzászokott már ahhoz, hogy a nők velejárója a ruhák közötti vesződés és kínlódás, mert mindegyikben látnak valami hibát, pedig nekünk férfiaknak mindig és mindenkor, tagadhatatlanul gyönyörűek függetlenül attól, hogy mit vesznek magukra – mert addig bármiben is látta példának okáért Oliviát, minden ruhakölteményében képes volt őt elvarázsolni, a legegyszerűbb farmertől kezdve a pántos nyári ruhájáig. A kedvességével, ártatlanságával, benne rejlő kislányosságával egyaránt, amit csak tovább fűszerezett a karcsú, mutatós alakja és végtelenül bájos arca, csillogó tekintete.
A számára ismeretlen hölgy említése némi zavart okozott az erőben, és tanácstalanul, mégis kíváncsian pislogott egyikükről a másikra, hátha valaki tart neki egy gyorstalpalót, ám be kell érnie annyival, hogy a kocsiban kap majd bővebb útba igazítást, addig pedig higgye el, hogy amit hallott azon érdemes nevetni egy keveset. Így hát meg is tette, noha hangot nem adott neki, csupán egy szelíd mosoly futott át az arcán, míg elértek az ajtóig, ahol is Annemaryt igyekezett meggyőzni arról, hogy ha fene fenét is eszik, vigyázni fog a lányára. Hiába is próbált beleadni anyait-apait a fogadkozásába, tudta, hogy itt sokkal inkább Olivia megérzésén és az ő megítélésén volt a hangsúly. Mert ha Olivia biztos volt nem csak a dolgában, de Matteo személyében is, abban, hogy rá bízhatja magát bármilyen hosszú útra is indulnak, akkor ő is megbízhatott a fiúban.
- Én hasonlóképpen sajnálom – egyáltalán nem sajnálta! Bár őszinte vigyorral vette tudomásul a nő szavait, szíve mélyén mégis rettegett a ténytől, hogy neki találkoznia kell azzal a férfival, aki Oliviát nemzette, akinek ő a kicsi lánya és a szíve csücske. Egy korábbi beszélgetés alapján Harlemben, már előre látta, hogy nem lesz olyan fáklyás menet a Valens papával való találkozása és ismerkedése, mint azt szerette volna, bár annál is inkább hitt, bízott abban, hogy inkább a kisfiús félelem beszél belőle, mint, hogy valóban meg kellene majd ütközniük egymáson. Akkor pedig, ott a küszöbön ácsorogva szerette volna elhinni, hogy ha a lány anyja úgy vélekedik ahogy, akkor nem is lesz probléma.
Lefutva hát a tiszteletköröket, jókora szusszanással rázta le magáról az addigi feszélyezettséget, amit követően pedig ismertette a lánnyal a magával hozott finomságok milyenjét, érintőlegesen néhány tervével.
- Ami azt illeti, jobban jársz, ha nem kényelmesedsz el túlságosan, mert jobbára én magam is rögtönözni szoktam, és nagy általánosságban kevéssé vagyok felkészült, mint amilyen „hirtelen” és „kapkodós”… főleg, ha komoly dologról van szó. Mikor bekerültem az akadémiára, néhány vizsgát csak úgy tudtam megcsinálni, hogy kis híján lyukat beszéltem a tanár hasába… volt egy időszak, amikor nem igazán szerettem a tananyaggal foglalkozni, de legalábbis az utolsó percekre hagytam mindent, ahogy azt a legtöbb diák szokta. „Van még időm, majd megcsinálom, holnap is van nap” – idézte magát fintorogva, noha azokban az időkben mikor eljutott tök felkészületlenül a vizsgákig, iszonyatosan mérges volt a balgaságára. Ám jó néhány év elteltével, inkább nevetett saját maga ostobaságán – pedig huszonegy-két éves fejjel az embernek már lehet annyi sütnivalója, már csak a korábbi iskolában töltött évek miatt is, hogy amit lehet, azt megcsinálja minél hamarabb, legalább „annyi le van tudva”. Azóta se nőttem ezt ki, és bár tény, hogy vannak dolgok, amik esetében szeretek biztosra menni… példának okáért, ebben – mutatott a hátsóülésen lévő táskája felé – de többségiben halogatok – méghozzá mi mindent jelentett ez a többség, jó ég!
Fejét az ülés támlájának biccentve, szelíd mosollyal hallgatta őt végig.
- Az álmainkat sajnos nem tudjuk befolyásolni, hiába is szeretnénk. Pedig milyen jó lenne nem igaz? Jó ég, mennyi mindenről szeretnék én is álmodni, de jó ideje már annak, hogy nem csak, hogy arról nem tudok, amiről szeretnék, de semmi másról. De azért azt remélem, hogy jól aludtál, még ha nem is voltam jelen ilyen vagy olyan módon – nem volt rest picit csipkelődni, játékos megjegyzésekkel közeledni a lány felé. Régen amúgy ezerféle boldog, vidám, kedves álmot látott, és az ébredést követően egy-két óráig még képes is volt felidézni a fejében megszülető képeket. Ám olyanok is akadnak, amiket a mai napig úgy él meg, mintha nem is szimpla álom, sokkalta valóság lett volna. Viszont jó ideje már annak, hogy képtelen volt álmodni, vagy ha sejlettek is fel képek, azokra soha nem emlékezett. Éjjelente nem volt hát más neki, mint a sötétség.
- Persze. Talán jobb így, mintha engem hallgatnál egész úton, bár garanciát így se vállalok, hogy mindig bőrt tudok húzni a fogamra. Szabad? – tartotta a tenyerét, remélve, hogy a lány megbízik benne annyira, hogy arra a kis időre, míg a bluetooth-t rákalibrálja a kocsi „agyára”, rábízza, és nem kezd el azon pánikolni, hogy de mi van, ha belekotorászik az üzeneteibe? A telefon a mai világban mindenki számára olyan kis kütyü, amit nem szívesen ruház át másra pár röpke másodperc erejére sem, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy az hol akart piszkálódni, vagy pedig miféle olyan információra bukkan rá, amiről a másik nem szívesen beszél. Így hát Matteo is megértette, ha Livi esetleg jobb szerette volna, ha az ő instrukciói nyomán, saját maga állítja be azt, hogy a Mazda lássa a telefonjának lejátszási listáját.
- Őszintén? – nevetett fel – a mai világban ma már senki nem állíthatja biztosan azt, hogy mit néz ki a másikból. Miért, te kinéznéd belőlem azt, hogy hosszú éveken át opera áriákkal csajoztam? – pimaszkodva vigyorodott el szemeiben virgonc csillogással, s egész közelről volt lehetősége szemrevételezni a lány arcát, mosolya melletti kis bájgödröt, miközben ügyes bajos gonddal állítgatták a telefont, jobbára a kocsi műszerfalán lévő gombocskák segítségével – tudod mit? Ne is mondj semmit! – nevetett – ilyenkor általában azzal jönnek az emberek, hogy „csak nézz tükörbe, le se tagadhatod, hogy olasz vagy”. De kérdem én… egy olasz csak operát énekelhet? Ssszz…. – sziszegve ingatta a fejét, és amíg a lány válogatott a zenék között, ő beindította a kocsit, mely halkan, kellemesen duruzsolva ébredt fel addigi szendergő álmából. Indexelve jelzett a hátulról érkezőknek, majd azok előzetes engedélyével kihajtott az útra, és orra alatt vigyorogva hallgatta végig a lány történetét. Olykor-olykor a visszapillantóban kereste meg a pillantását.
- Nem is gondolná az ember, hogy a zenei ízlésünket sokszor mások zenéi szokták alakítani és a legjobban befolyásolni… az ember sokkal kevesebbet kutat és vadászik önszántából dalokat, mint amit más emberek révén szerencséjük van hallani. Elsétálsz egy kávézó előtt, meghallasz egy fülbemászó dallamot, máris előveszed a Shazamot, és utána jársz, mi lehet az? Televízióban egy film zenei betétje… mások csengőhangja… talán pont ezért is vagyunk többen azok, akiknek nem konkrét zenei ízlése van, hanem azt mondjuk, hogy „mindent meghallgatok, ami jó, tök mindegy, hogy az rock, pop, funky és társai”. És azt hiszem ez így van rendjén. Ha megnéznéd az én lejátszási listámat, na abban mindent is találnál. Kilencvenes évek, vagy még régebbi dalok… kétezres évek eleje, R&B, rock, latin zenék, olasz zenék, mariachi zenék, mai aktuálisok…Ed Sheeran, Lewis Capaldi és sorolhatnám napestig. Szóval én aztán semmin nem fogok meglepődni, ha zenéről van szó… jó, persze nem tagadom, egy finn metál bandát aligha tudnék hozzád párosítani, ha kérdeznének, de… - szemöldökét ugráltatva fordult egy pillanatra felé, majd kiérve a főútra, már ő maga is a zenével volt elfoglalva, amit a lány olyan lelkesen tátogott mellette, majd pedig buzdítani igyekezett őt is. Igyekezett ugyan, és bár nem ismerte a dalt, egy másik, pontosabban Tom Jones "Kiss" című dala ugrott be neki róla újra meg újra. A lüktetése hasonló volt.
- Reménytelen. Ez a dal, és minden bizonnyal az előadó is kimaradt a zenei műveltségemből – lesett a kijelzőn fel-felvillanó névre, hogy megtudja jegyezni, később pedig alaposabban utánuk járjon. Nem volt neki ismerős továbbra sem, csupán hasonló egy másik műhöz, amit viszont végtelenül imádott az előadóval együtt. Viszont a feje aprókat bólogatott, tenyerével és ujjaival olykor a saját combján, vagy a váltón és a kormányon dobolt.
- Na de, jut eszembe. Anyukád tényleg elbűvölő nő. Elképesztő, hogy mennyire hasonlítotok egymásra… annak pedig különösen örülök, hogy megúsztam komolyabb személyi sérelem nélkül – bal keze határozottabban tartotta a kormányt, mikor az útszakasz és maga a forgalom is lehetővé tette azt, hogy gyorsítson - Viszont az még mindig foglalkoztat, hogy az édesapád mit szól ahhoz, hogy eltulajdonítottalak tőlük mára? Bár, anyukád szavai alapján még kapóra is jön, hogy ma nem leszel otthon, de bevallom, nekem él egy nagyon szigorú, kicsit talán rettegett kép a fejemben az apukákról, és nem tagadom, nekem is meggyűlt már a bajom egyel korábban… szóval légy velem egészen őszinte, és még csak véletlenül se próbáld mentesíteni az apukádat a „vérengző apák” terhének súlya alól! Mire készüljek, ha a következő alkalommal például nem te, vagy anyukád, hanem ő nyit ajtót?