Liliom illat. Ez az első dolog, ami egyből feltűnik, mikor belépek az impozáns terembe. Ismeretlen arcok néznek rám, miközben a lágyan felcsendülő dallamra lassan elkezdek lépkedni a sorok között. Száz, ha nem ezer liliom vesz körül, fehérségük tökéletesen illik a ruhámhoz, ami lágyan fodrozódva úszik mögöttem, ahogy haladok egyre közelebb és közelebb a magas, kellemes mosolyú férfihoz, hogy örökre hozzá kössem az életemet… Ragyogó mosoly tűnik fel az arcomon, amikor közelebb érek, és örömmel helyezném a kezemet a leendő férjem kinyújtott kezébe…
- Áu! – Sikítok fel, ahogy hirtelen megbotlok a magam köré tekert lepedőben és sikeresen a padlón kötök ki.
-Mond, húgi, te mit csinálsz? – Röhög ki a bátyám, aki berohant a sikításra, de most a helyett hogy segítene csak ott áll és nevet rajtam.
- Szedj ki innen! – Küzdök tovább a lepedővel, elég kevéske eredménnyel, mert csak még jobban belegabalyodok. Végül a testvérem nagy nehezen megkönyörül rajtam és végre sikerül kiszabadulnom a fojtogató anyagból, ami most már cseppet sem tűnik annak a szép menyasszonyi ruhának, mint, ami az előbb volt.
-Ezt fel kellett volna vennem videóra. Az oviban biztos örültek volna neki a csoporttársaid. – Nevet még mindig, mire duzzogva összekulcsolom magam előtt a karjaimat. Egy ideig még tűröm, hogy jól kinevesse magát rajtam, de aztán mikor megunom, csak fejedelmi tartással elsétálok mellette, és út közben még jól rá is taposok a lábára, mintegy bosszúból. Csak akkor kezdek én is kuncogni, mikor már becsukódott mögöttem az ajtó, és még mindig hallom, hogy engem szid az előbbi kis húzásom miatt. Csak akkor halkulok el, amikor az idősebbik bátyám kidugja a fejét a szobájából és enyhén kérdőn néz rám, hogy mi ez a ricsaj. Csak legyintek felé, hogy semmi, majd úgy döntök, hogy inkább máshol keresek valamiféle játéklehetőséget.


Kellemes sötétség borítja be a szobát, a csend megnyugtatóan telepedik a házra. Nem tudom, hogy miért riadtam fel, mikor még a kinti szél sem zörgeti az ablakokat. Nem nyitom ki a szemeimet, hátha az álom, amiből felébredtem hamarosan visszatér, ezért csak vakon tapogatózom, amíg el nem érem a puhaságot. Kicsit elmosolyodva húzom magamhoz a plüss nyuszimat, hogy aztán a másik oldalamra fordulva tovább folytassam az alvást. De valamiért nem sikerül. Hirtelen a csend már nem is tűnik annyira megnyugtatónak, szívesen fogadnék valamit, bármit, ami a megszokotthoz köthető, amivel sikerülhet újra elaludnom. De nem, ehelyett mintha… valaki levegőt vett volna? Hirtelen kipattannak a szemeim és meglátom az ágyam mellett álló sötétbe burkolózó alakot. Úgy kell visszatartanom a feltörekvő sikolyt, hogy ne ébresszem fel az egész házat, és jól is teszem, mert realizálódik bennem, hogy csak a bátyám az. A fojtogató pánik hirtelen eltűnik, hogy helyét átvegye a megnyugvás, hogy nem vagyok veszélyben, nem egy idegen betolakodó lopakodott be a szobámba.
- Bátyus… mit keresel itt? – Kérdezem tőle még picit megremegő hangon az előbbi hirtelen meglepetés miatt. De ő sokáig nem válaszol. Csak figyel. Ettől megint kezdek kicsit nyugtalan lenni, de mielőtt ez az érzés eluralkodhatna rajtam, végül mégis megszólal.
- Ne aggódj, Des, csak megnéztem, hogy minden rendben van-e. Aludj csak nyugodtan, én is megyek vissza. – A szavaira végül csak bólintok, és újra behunyom a szemem, hogy visszatérjek az alváshoz. De még sokáig nem hallom a távolodó léptek zaját, se ajtónyitást, vagy csukódást. Csak a halk lélegzetvételeket hallom, de azt is csak akkor, mikor nagyon koncentrálok. Végül magával ragad az álom, és másnap reggel már szinte olyan, mintha az egészet csak álmodtam volna.


-Desi! Desi, nagy híreim vannak! – Fékez le mellettem az egyik osztálytársam, akivel kifejezetten jóban vagyok.
- Jó, jó, mondjad, de azért ne fulladj meg. – Nézek rá aggódva, miközben leteszem a hamburgeremet, amit épp majszolgattam.
- Képzeld. – Huppan le mellém. – Hallottam, hogy Byron beszélget pár haverjával és gondoltam hátha meg tudok pár hasznos infót, mert a nevedet emlegették. Most kapaszkodj meg, azt mondta, hogy nagyon szépnek talál! – Egyből hatalmas mosoly jelenik meg az arcomon.
- Gondolod, hogy akkor van nála esélyem? – Kérdezem reménykedve.
-Ezer százalék, hogy van esélyed! Kérdezd meg, hogy lenne-e kedve valamit csoportosan csinálni, az nem tűnik túl nyomulósnak, ráadásul így lesz rá lehetőséged arra is, hogy több időt tölts vele. Lehet a végén el fog hívni randira. – Egyből elfog az izgatottság a gondolatra.
- Oké, ez jó ötlet, ezt is fogom tenni. – Határozom el magamban, majd vidáman újra a kezembe veszem az ebédre szánt hamburgeremet. Csak akkor hagyom abba az evést, amikor látom Byront belépni az ebédlő ajtaján, mire önkéntelenül is a tekintetét kezdem keresni, és egyből küldök is felé egy mosolyt, amikor sikerült felvennem vele a szemkontaktust. Jó érzéseim vannak vele kapcsolatban.




Halkan dúdolgatva tartom magam elé először a fekete, majd a fehér ruhát, majd némi tanakodás után inkább a fehéret választom, és abba bújok bele. Elégedetten szemlélem a tükörben a kapott eredményt, a ruha épp annyira mutatja meg a lábaimat amennyire érdemes, de mégsem tűnik túl kihívónak. Már csak a hajammal kellene kezdeni valamit. Felfogjam, vagy hagyjam kiengedve? Egyenesítsem ki, vagy hagyjam, hogy benne maradjanak azok a természetes hullámok? Nagy dilemma ez egy lánynak, még akkor is, ha már nem az első randija lesz azzal a bizonyos sráccal, aki tetszik neki. Tanácstalanul felfogom a hajam, majd megint leengedem, figyelve, ahogy a tükörképem ugyanezt teszi, egészen addig, amíg egyszer csak megint érzem. Megint azt érzem, hogy figyel valaki. Önkéntelenül is végigfut rajtam a libabőr, ahogy a hátam mögé pillantok és egyből meg is látom azt a sötét szempárt.
- Szerintem fogd fel a hajad. Jól áll. – Mondja a bátyám, mire egyből leengedem a hajam, hogy a tincseim szabadon hulljanak a vállaimra.
- Azt hiszem… inkább kiengedve hagyom. – Mondom neki végül. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam a közelében.
- Újabb randira mész? – Kérdezi csevegős hangnemben, miközben közelebb lép hozzám, és egy gyors mozdulattal megigazítja a ruhámnak a pántját. A keze mintha a kelleténél tovább maradna ott a bőrömön, de lehet, hogy ezt már csak én magyarázom be magamnak a hülye paranoiám miatt. Érdekes, hogy a másik bátyámtól soha nem tartottam, de valamiért Tőle igen.
- Igen. – Mondom kissé szűkszavúan.
- Most pedig, ha nem haragszol, indulnom kell, különben elkések. – Ezzel kikerülve el is indulok az ajtó felé, de megérzem a kezét a vállamon.
- Vigyázz magadra. Bánnám, ha bármi bajod esne azért, amiért ilyen csinos vagy ebben a ruhában. – Lerázom magamról a kezét, majd csak bólintok, és olyan gyorsan sétálok ki a szobámból, amennyire csak lehet, és ami még nem tűnik menekülésnek. A rossz érzésem végigkísér és csak akkor hagy el, mikor végre Byron karjaiban lehetek.




- Megjöttem! – Kiáltok be a házba, miközben leveszem a kabátomat, de senki nem válaszol. Ezek szerint nincs itthon senki. Nem lenne meglepő, a szüleim megint valahova elutaztak, a fiatalabbik bátyám biztos a barátaival lóg, az idősebbiknek pedig biztos dolga akadt. Bemegyek a szobámba és ledobom a táskámat az ágyam mellé, majd elterülök a takarón. Még meg kéne csinálnom egy beadandó dolgozatot holnapra, de nem érzem rá az energiát. Talán fel kéne hívnom Byront, hogy találkozzunk. Már épp nyúlnék a telefonom felé, amikor meghallom, hogy nyílik a szobám ajtaja.
- Ó, szia, nem tudtam, hogy itthon vagy. – Ülök fel kicsit idegesen, mikor az idősebbik bátyám belép a szobámba. Figyel. Megint. A rossz érzés újra megjelenik. Becsukja maga mögött az ajtót, majd mintha a zár hangját hallanám, közben pedig egy pillanatra se veszi le rólam a tekintetét.
- Mit csinálsz? – Kérdezem, és bár próbálok összeszedettnek és nyugodtnak tűnni,a hangom mégis megremeg. Miért zárta be az ajtót? Egyáltalán hogy jutott hozzá a szobám kulcsához? Miért közeledik felém? Mit akar tőlem? Miért nem mond semmit? Kérdések ezrei cikáznak át a fejemben, miközben próbálok a lehető legtávolabb kerülni tőle, de sajnos a szobám véges, és a falnál tovább nem jutok. De ő még mindig közeledik. Túl közel jön. Érzem a lélegzetét. A kezét. A száját. Nem tudok sikítani, miért nem tudok sikítani? Velem történik mindez vagy mással? Határozottan velem, hiszen érzem a fájdalmat. Miért nem tudok csinálni semmit? Miért nem ér semmit az, hogy tiltakozok? Miért, miért, miért?!



-Des! Des, hozzád beszélek! – Rázza meg a vállamat az osztálytársam, mire feleszmélek és bocsánatkérően rámosolygok.
- Ó, ne haragudj, kicsit elkalandoztam. Mit is mondtál? – Kérdezem tőle, és igyekszem minden figyelmemet rá fordítani.
- Tudod, kicsit mintha más lennél mostanában. – Jegyzi meg, mire kicsit rászorítok a mosdókagylóra, de a mosolyom töretlen marad.
- Áh, csak kicsit fáradt vagyok. Tudod, volt az a beadandó, amivel kicsit megcsúsztam, ezért sokáig fent maradtam, hogy megcsináljam. Biztos csak fáradt vagyok, majd egy jó hosszú alvás segíteni fog. – Bizonygatom neki.
-Nem az a baj, hogy szakítottál Byronnal? Különben ezt még mindig nem értem. Olyan jól megvoltatok együtt. – Az ujjaim elfehérednek a szorítástól.
- Valahogy mégsem illettünk össze. Megesik. Mindjárt kezdődik az óra, menj előre, nemsokára én is jövök, csak kicsit megmosakodom, hátha az felfrissít. – A lány végül bólint és magamra hagy a mosdóban. Elengedem a kagylót, mire a kezeim remegni kezdenek, a lélegzetem gyorssá válik, és nagyon kell igyekeznem, hogy ne kapjak itt helyben pánikrohamot. Mély levegőket veszek, megmosom hideg vízzel az arcomat, majd a tükörbe meredek. Nem túl karikás a szemem? Nem vagyok túl sápadt? Megvárom, amíg a kezeim remegése elmúlik, majd az elő törekedő könnycseppet kitörlöm a szememből, majd újra mosolyra igazítom az ajkaimat és kilépek a női mosdóból, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne.




-Szóval ez történt. Nagyon kedvelem őt. – Mosolyogva figyelem a bátyámat, ahogy az ágyamon ülve arról áradozik, hogy milyen jó volt a randija azzal a sráccal. Jó ilyen boldognak látni.
- De hagylak is aludni, holnap neked suliba kell menned, nekem meg ott lesz az egész nap arra, hogy lustálkodjak és álmodozzak Róla. – Vigyorog rám, majd kel is fel az ágyamról, hogy visszamenjen a szobájába. A pánik hirtelen elönt, és mielőtt gondolkoznék, megragadom a karját.
- Ne! – Még én is hallom a saját kétségbeesést a hangomban. Döbbenten felém fordul, értetlenül, mire kicsit észbe kapok és elengedem a karját.
- Kérlek, csak… ne menj még. – Kérem halkan, igyekszem visszatérni a normális hangomhoz. Nem akarom, hogy lekapcsolódjon a lámpa. Nem akarom, hogy mindenki aludni térjen. Nem akarom, hogy az éjszaka sötétjében, újra halljam, ahogy nyílik az ajtó…
- Rendben. Maradok. – Ül vissza az ágyamra és habár látom rajta, hogy egyáltalán nem érti miért reagáltam így, hiszen honnan is tudhatná, de azért átölel, mintha megint újra kislány lennék. Hosszú percekbe telik, mire újra megnyugszom, és vissza tudom venni az álarcomat, ami azt mutatja, hogy minden rendben van, de azt szeretném, hogy bárcsak soha ne menne ki a szobámból, bárcsak ugyanígy a karjaiban tartana egész éjszaka, mert akkor nem kellene a másik bátyám érintését, csókját, és egyéb dolgokat elviselnem. Akkor talán tudnék aludni rémálmok nélkül.




Egy újabb éjszaka. Nincs itthon senki, én pedig addig húztam az időt, ameddig lehetett, de most már muszáj volt hazajönnöm. Jó párszor kiesik a kulcs a kezemből, amivel igyekszem bejutni a házba, de a sokadik próbálkozásomra sem sikerül, így az ajtó végül a bátyám kezétől nyílik ki. Nem szól semmit. Soha nem szól semmit, amikor elkezdi. Most pedig türelmetlen, érzem rajta. Nem tetszik neki, hogy ilyen későn jöttem haza, ahogy annak a lehetőségét sem, hogy esetleg talán valaki mással voltam. Behúz a házba, én pedig már megadóan tűröm, ahelyett hogy küzdenék vele. Azt hiszem már túl sokszor történt már meg ez a forgatókönyv, túl sokszor próbáltam már tiltakozni ellene, és rájöttem, hogy hamarabb túl vagyok a dolgon, ha egész egyszerűen csak hagyom magam. Még a szobáig sem visz el, hiszen tudja, hogy a másik testvérünk ma úgysem jön haza, hiszen a barátjánál alszik. Megtanultam kívülről szemlélni magamat, hogy könnyebb legyen elviselni. Belül még sikítok, de hangosan nem teszem, mert tudom, hogy úgyis elhallgattatna, mert megvannak hozzá a módszerei. Először fel sem fogom, hogy már nincs bennem. Azt sem, hogy a hűvös levegő a megmentőmmel együtt áramlik be a lakásba, és még jó pár perc kell, hogy felfogjam, már nem vagyunk kettesben. Akkor kezdek magamhoz térni, mikor a másik bátyám rám teríti a kabátját és végtelen gyengédséggel felsegít a földről.
-Csomagold össze a legfontosabb dolgaidat. – Hallom a hangjában az idegességet, de én kicsit még mindig kívülről szemlélve az eseményeket bólintok, és automatikusan indulok meg a szobám felé összepakolni. Ezek után sok mindenre nem emlékszem. A kocsi hangja ragadt meg a fejemben. A bátyám keze, amivel épp nem a kormányt fogta, hanem az én kezemet szorongatta. Az ő hangja, mikor azt ismételgette, hogy ezen túl minden rendben lesz.




Sikítva ébredek fel. Megint. Még azóta is, hogy már évek óta eljöttünk otthonról. A bátyám elég hamar megjelenik a szobám ajtajában, hogy aztán újra a karjaiba vegyen és vigasztalóan simogassa a hátamat, amíg teljesen meg nem nyugodok és az álom már csak egy kellemetlen emlék marad.
-Szeretnéd, hogy maradjak? – Kérdezi hosszabb idő után, mikor már biztosan érzi, hogy teljesen megnyugodtam.
- Köszönöm, de most már megleszek. – Mosolygok rá hálásan, mire visszamosolyog és ad egy puszit a fejemre, mielőtt elengedne és visszamenne a szobájába. Az ajtóban még visszafordul.
- Des… szeretlek. – Szélesebb lesz a mosolyom.
- Én is szeretlek. De most már tűnés, aludni akarok. – Fekszem vissza, magamra húzva a takarómat és magamhoz szorítva a nyuszimat. Csak akkor engedem szabadjára a könnyeimet, mikor már biztos vagyok benne, hogy elment. Tudom, hogy a másik bátyám meghalt… tudom… és mégis, még mindig képes a rémálmaimban újra éledni. Néha még mindig érzem, mintha valaki figyelne a sötétből, lesben állva, hogy mikor maradok egyedül. Egy sötét alak az ágyam mellett, a sötét szemeivel. Vagy az egyetemen a hátam mögött, mikor azt hiszem, hogy egyedül vagyok. A sötét utcán, mikor hazafelé sétálok. Egy árny, ami mindig a nyomomban van. De egy dolog biztos: le fogom küzdeni.