Teljes csönd honol a lakásban, mikor nagy kulcszörgések közepette, de nagy nehezen sikerül kinyitnom a bejárati ajtót és egy elégedett sóhajjal pakolom le azt a rengeteg szatyrot, ami eddig a kezemben volt, hogy akadályozzon a mozgásban. Úgy tűnik, most sincs itthon a bátyám, úgyhogy az egész lakás csak az enyém. Ennek most kifejezetten örülök, mert fárasztó napom volt. Reggel az egyetemen olyan előadásaim voltak, amik nem éppen a könnyebb kategóriákba tartoznak, utána meg a délután nagy részét azzal töltöttem, hogy különböző kutyákkal rohangáltam a parkban, ami szintén nem a könnyedebb dolgok közé tartozik. De a lényeg, hogy már itthon vagyok. Bezárom magam mögött az ajtót, majd újra felszerelkezve a szatyrokkal bemasírozok a konyhába, hogy elpakoljam a megvett dolgokat. Még nincs olyan késő, hogy nekiálljak vacsorát csinálni, a bátyám pedig úgyis csak később ér haza, addig meg felesleges, főleg mivel én sem vagyok kifejezetten éhes. Csak fáradt. De az nagyon.
Amint végeztem a szükséges pakolással elvonszolom magam a kanapéig és egyből el is fekszem rajta. Ahhoz már nincs erőm, hogy a szobámig elmenjek, mert az most nagyon távolinak tűnik innen, még akkor is, ha csak pár méterről van szó. Kényelmesen elhelyezkedek, majd mikor egy idő után kezdem magam unni, de még mindig nem akarok megmozdulni, a tekintetemmel a távirányítót kezdem kutatni, hátha elérhető közelségben van és be tudom nyomni a tévét, hogy legalább ne a totális csendben kelljen fetrengenem. Ilyenkor nagyon hiányzik egy háziállat. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy a drágalátos testvérem miért nem képes elfogadni egy aranyos cicát, vagy kutyát, vagy bármit. Végre észreveszem a keresett tárgyat és némi nyakatekert mozgolódás és nyújtózkodás után el is érem, hogy aztán elkezdjek nézelődni a csatornák között. Semmi érdekes, de végül megállok valami bugyuta sorozatnál, aminél nem kell gondolkozni és csak bambulok ki a fejemből, amíg gyűjtöm az energiát, hogy valami értelmeset. A nagy lustálkodásomat csak az szakítja meg, hogy kopognak az ajtón. Ha a bátyám lenne, nem kopogna, másra meg így hirtelen nem tudok gondolni, de mivel sajnos nincs senki más, aki kinyitná helyettem az ajtót, nagy nehezen felkelek és odamegyek az ajtóhoz, hogy kinyissam. Aztán csak állok ott teljesen ledermedve, mikor egy ismerős arccal találom szembe magam. - Sarah?!
Nem tartott sok ideig kiderítenem, hol fogom megtalálni a barátnőmet. Miután megszereztem a lakcímet, egy órán belül ott voltam a lakása előtt. Az elsötétített üvegű, szürke autómban ültem a sofőröm mellett, és vártunk. Vártunk, nem szóltunk egy szót sem, csak néztük a bejáratot. Desiree-nek hamarosan haza kell érnie. Nagyjából fél órája ülhettünk ott, amikor megérkezett. Nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam. Mennyi ideje nem találkoztunk, egek! Mosolyt csal az arcomra, ahogy a sok szatyrával igyekszik haza. Kimerültnek tűnik. Vajon hogy festhet most az élete? Boldog? Hamarosan minden kiderül. Megvártam, amíg bemegy a lakásába. Még néhány percig ültem a kocsiban, majd egy szó nélkül kiszálltam, és az ajtóhoz sétáltam. Határozott mozdulattal bekopogtam. Egymást kergették a fejemben az emlékek. Mennyi mindent csináltunk együtt! Sok vicces dolgot, és persze sok hülyeséget. Fiatalok voltunk, és bolondosak. Őrültek. De azóta felnőttünk, legalábbis én igen. Vagy lehet, hogy mellette még most is ugyanaz a kacarászó fiatal lány lennék még most is? Nehezemre esik elképzelni. Mi ketten mindig annyira mások voltunk, és mégis ugyanolyanok. Összekötött minket valami megmagyarázhatatlan kapocs. Mikor elhatároztam, hogy megkeresem a barátnőmet, biztos voltam benne, hogy ugyanott tudjuk majd folytatni a kapcsolatunkat, ahol abbahagytuk. De azóta kezdtem elbizonytalanodni. Talán fogalma sincs, miért tűntem el évekre. Vagy az is lehet, hogy tudja - akkor vajon haragszik rám? Én azt hittem, jót tettem vele, mikor megszabadítottam a bátyjától, de ezt vajon ő is így gondolja? Kinyílt az ajtó, és ott álltunk egymással szemben. Eljött az igazság pillanata. - Szia. Bejöhetek? - mosolyogtam rá, mintha épp csak tegnap találkoztunk volna utoljára.
Még mindig nehezen ocsúdok fel, hiába látom, hogy tényleg Sarah áll az ajtóban. Már évek óta nem láttam, azóta nem, mióta azon az ominózus estén a bátyám elmenekített otthonról. Akkor nem volt más választásom, mint minden magam mögött hagyni, a múlt nem csak keserű és szomorú részeit, hanem a boldogokat is, azokat, ahol volt egy legjobb barátnőm, aki mindig mellettem állt, még akkor is, ha nem tudhatta, hogy pontosan mik zajlanak le bennem. Ő volt az egyetlen, aki a folyamatos sötétséget egy kis világossággal töltötte meg, aki képes volt velem elfeledtetni azt, hogy hamarosan megint haza kell majd mennem, hogy újabb szörnyűségeket éljek át. Most pedig nem tudok mást csinálni, csak nagy szemekkel bámulni rá. Nem tehet róla, de visszahozza nem csak a jó, de a rossz emlékeket is abból az időszakból, és ez a két érzés jelenleg küzd bennem, míg végül mégis csak az előbbi kerekedik felül. Mielőtt behívnám, vagy bármi mást mondanék, hirtelen csak mozdulok és szorosan átölelem.
Ez elég ritka tőlem, hogy csak úgy ölelgessek másokat, még vele sem igen fordult elő, de most nem tudtam mást tenni. Kell pár pillanat, hogy elengedjem, hogy aztán nagy mosollyal megragadjam a kezét és behúzzam a lakásba. - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Hogy kerültél ide? Mi történt veled azóta, hogy nem láttalak? Kérsz valamit inni, vagy enni? Ugye jól vagy? Úgy néz ki, hogy igen. – Szakad ki belőlem egy csomó kérdés, miközben egyre beljebb húzom a nappali felé. - Bocsánat, azt hiszem kicsit túl sokat kérdeztem. Először is, kérsz valamit? – Igyekszem kicsit lenyugodni. - Érezd magad otthon, egyébként. A bátyám még egy ideig biztos nem fog hazaérni, úgyhogy van egy csomó időnk. Szeretnék mindent tudni. Hiányoztál. – Mosolygok rá. - Azt hiszem nekem nem fog ártani egy kicsit erősebb ital. Mit szólnál a vodkához? – Kérdezem tőle, miközben kinyitom az egyik szekrényt és a vodka után kezdek keresgélni. Igen, határozottan kell nekem egy ital.
Sokféle reakcióra számítottam Desiree-től, de ölelésre nem. Tudtam volna reagálni a kedves szavakra, vagy a haragra, de az ölelése zavarba hozott. Szinte lefagytam. Egyáltalán nem voltam ölelkezős típus, sőt kifejezetten zavart, ha hozzám ért valaki. Tőle kevésbé zavart persze, de akkor is... Régebben sem ölelgettük egymást soha, nem volt erre szükségünk ahhoz, hogy demonstráljuk a köztünk lévő bizalmas kapcsolatot. Némileg megkönnyebbülök, mikor ki tudok bontakozni az öleléséből, de azzal együtt el kell ismerjem, hogy aranyos gesztus volt a részéről. Mikor megragadja a kezem, az már kevésbé zavar. Sőt, olyan érzés, mintha visszarepítene az időben. Hirtelen megint érzem azt, hogy kamaszok vagyunk, és kézenfogva szaladunk, hogy elhúzzuk a másikat egy csendes sarokba, ahol elmondhatjuk a legújabb titkainkat. Pár pillanatig élvezem ezt a csodás időutazást, de aztán a realitás kiábrándít. A mai távlatból pitiánernek tűnnek azok a kis titkok, amik egykor olyan izgalmasak voltak. Most is titkokat fogunk megosztani egymással, de ezek a titkok súlyosak és fájóak lesznek. Ezekről nem fogunk hetekig izgatottan pletykálni, hanem lesütjük a szemünket, és úgy teszünk majd, mintha nem is léteznének. Mintha meg sem történtek volna, és véletlenül sem sejtenénk róluk semmit. A sok kérdéstől egy kicsit zavarba jövök. Az elmúlt években kizökkentem ebből a tempóból. És ezek a kérdések különben sem olyanok, amikre gyorsan tudnék válaszolni. Átlagos helyzetben azok lennének, de a mi helyzetünkben közel sem. Hálásan mosolygok Desiree-re, amikor lelassít, és még hálásabban, amikor vodkával kínál. Nekem is igencsak jól fog jönni. - Igen, a vodka nagyon jó ötlet. Sok jéggel szeretném. - Talán fölösleges is mondanom, hiszen biztosan emlékszik rá, hogy így szeretem. Ha ittunk, mindig a vodkára esett a választás. Én mindig tisztán ittam, de sok jéggel. Igyekeztem eleget tenni a felszólításának, de egyelőre kevéssé mozogtam otthonosan a házában. Leültem egy fotelbe. Különös, de az elmúlt öt évben összevetve is kevesebbet voltam zavarban, mint az elmúlt öt percben. Ez valamiféle szembesítés volt a számomra: a régi és az új énemet kell most "bemutatnom egymásnak." A távolságtartó, rideg, számító új énem biztonságot ad számomra. Egy hideg és csupasz betonfal, ami megóvja a lelkemet minden külső bántó tényezőtől, sőt még a saját fel-felbukkanó erkölcseimtől is. De ezt a biztonságot most fenyegeti a nyíltszívű és törődő régi önmagam, ami ki akar törni a börtönéből, amiben zárva tartottam éveken át. Ki vagyok én akkor tulajdonképpen? - Nem volt nehéz megtaláljalak, manapság könnyűszerrel ki lehet deríteni az ilyesmit - mosolyogtam egy kicsit tétován, elkezdve egyenként válaszolgatni a kérdéseire. Ez még nem volt bonyolult, de hogy mi történt velem azóta? Az már egy sokkal hosszabb történet lesz. - Talán jobb lenne, ha először te mesélnéd el, hogy mik történtek veled, és milyen most az életed - vetettem fel. Még nem oldódtam fel eléggé ahhoz, hogy magamról beszéljek. - Talán tölthetnéd nagyobb pohárba azt a vodkát - jegyeztem meg. - Nem lesz egy könnyű beszélgetés.
Egy kis részem most hirtelen megint úgy érzi magát, mint amikor még teljesen gondtalan volt, nem kellett semmi másra koncentrálnia, csak arra, hogy tetszik neki egy fiú, akit mindenképp le akar nyűgözni, hogy összeszedje a bátorságát és randira hívja. De azóta sok minden változott és biztos vagyok benne, hogy Sarah sem olyan már, mint régen. Ettől függetlenül borzalmasan hiányzott valaki, aki a múltamhoz kapcsolódott. Persze itt volt nekem a bátyám mindig is, de az egy más kategória. Őt nem akarom terhelni még jobban, mint amennyire most terhelem. Nem mintha eszembe jutna Sarahnak is elmondani, hogy mi történt. - Akkor úgy látszik ez nem változott. – Pillantok felé mosolyogva, miközben lassan félretologatom a poros, régóta tárolt alkoholokat, hogy ráakadjak a vodkára, amit aztán diadalmasan le is emelek a polcról. Leteszem a pultra és előveszek két poharat, meg persze a jeget. - Mondjuk ennek nem kifejezetten örülök. Hogy ilyen könnyen rám lehet találni. – Jegyzem meg kissé megremegő kézzel, aminek eredménye az lesz, hogy némi vodka a pulton végzi, de aztán igyekszem visszavenni a szokásos mosolyomat és befejezni az ital kitöltését. Mikor végül ezt sikerül kiviteleznem átnyújtom neki az egyik poharat, majd koccintásra nyújtom felé a sajátomat. - Igyunk arra, hogy itt vagy. – Mosolygok rá, aztán ha koccintottunk, egy jó nagyot kortyolok az alkoholból. Ez kicsit segíteni fog megnyugtatni.
- Én nem sok mindenről tudok mesélni. – Mondom még mindig mosolyogva, miközben leülök nem messze tőle a kanapéra. - Amióta eljöttem, azóta a bátyámmal élek, egész szép kis életet sikerült itt felépíteni. Egyetemre járok, mellette dolgozom, szóval igazából tényleg nincs sok mindent mesélni. – Feltűnően nem térek ki arra, hogy miért is távoztam olyan sietősen, minden szó nélkül. Hiába Sarah a legjobb barátnőm, egyszerűen képtelen lennék elmondani neki mi történt. Senkinek se tudtam elmondani. A bátyámnak is úgy kellett kiderítenie, hogy mi történt, és én azóta se tudok vele erről beszélni. Egyszerűen nem megy. Olyan, mintha valami blokkolná ilyenkor az amúgy elég jó beszélőkémet, talán azért mert még mindig képtelen vagyok túltenni magam a történteken. Ezt jelzi az a rengeteg rémálom, ami sose hagy nyugodni éjszakánként. - Azt hiszem, szeretem. Még nem igazán tudom, mihez akarok majd kezdeni egyetem után, de erre még van egy kis időm, hogy eldöntsem. – Újabbat kortyolok a pohárból. A vodka kellemesen égeti a torkomat. - Hogy értetted azt az előbb, hogy nem lesz könnyű beszélgetés? – Kérdezem meg végül pillanatnyi csend után.
Koccintottunk, és belekortyoltunk a vodkába. Desiree pár mondatban mesélt a jelenlegi életéről, és én érdeklődve hallgattam. Jó volt hallani, hogy szereti, amit csinál. Talán végre boldog. Tartottam tőle, mit fog tenni, ha megtudja rólam az igazat, de hát ki másnak mondanám el, ha nem neki? Inkább essünk túl rajta. Újabb nagyot kortyoltam a vodkából, majd belekezdtem a monológba. - Velem elég sok minden történt, mióta nem találkoztunk. - Kis ideig gondolkodtam, hogyan tudnám színes papírba csomagolni a mondandómat, de végül úgy döntöttem, a maga nyers valójában tálalom ki. - Megöltem egy embert, és Chris feldobott a rendőrségen. Börtön helyett elmegyógyintézetbe dugtak, hála a családom befolyásának. Született egy lányom, de elvették tőlem és nem tudok róla semmit. Mikor kiengedtek, hazaköltöztem New Yorkba, és most én vagyok a családom feje. Nem voltam biztos benne, mennyit tud a családom tevékenységéről. Valószínűleg mindig is sejtette, hogy nem vagyunk egy átlagos család, de hogy milyen mélységig látott ebbe bele? Elképzelésem sem volt. Hogy ki volt az az ember, akit megöltem, egyelőre szándékosan nem mondtam ki. Így is le fogja sokkolni ez a rengeteg információ. Csak remélni mertem, hogy nem az lesz a következő lépése, hogy rémülten elküld. Sok mindent éltünk át együtt, de ezek annál sokkal komolyabb dolgok, így semmiben nem lehettem biztos. - Remélem, még mindig akarsz velem beszélgetni - tettem hozzá. - Azért nem vagyok annyira borzasztó ember. - Vagy legalábbis remélem. Már én sem tudom. Nem ismerem magamat, elvesztettem a befolyásom a személyiségem alakulása felett. A "nem lesz könnyű beszélgetés" talán egy kicsit túl enyhe kifejezés volt a helyzet leírására. Még nekem is megterhelő volt, nemhogy neki, akit mindez az információ most meglepetésként ér. Nagyot kortyoltam a vodkámból, mintegy pótcselekvésként, és meglepetten konstatáltam, hogy nagy zavaromban már a felét megittam. Kell a bátorítás. Szerencsére a jeges vodka olyasmi, aminek a hatásában sosem csalódom. Kellemesen elzsibbaszt, és elfeledteti velem a gátlásaimat. - Nyugodtan kérdezz bármit, mindenre válaszolok. - Még ha fájdalmas lesz is a válasz. Most beszélünk erről, most kell minden felszínre kerüljön. És utána dől majd el, mindezek után is életképes lesz-e még a barátságunk.
Egyre türelmetlenebbül várok arra, hogy végre kiderüljön, hogy vele mi történt. Hiányzott nekem, mindent tudni szeretnék, ha már olyan jól alakult az egész, hogy újra találkoztunk. Azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni, amikor a bátyámmal együtt hirtelen elhagytuk a várost, minden magyarázat nélkül. De ami következik, arra semmi és senki nem készíthet fel. Mikor meghallom a szavait, enyhén elkerekednek a szemeim, és azt hiszem, kell pár pillanat, hogy felfogjam, amit mond. Jól hallottam? Vagy csak viccelt? Nem, ilyenekkel nem szokott viccelni, és a hangja is teljesen komoly. Akkor tényleg… ez mind megtörtént volna? De miért? Hogyan? A kezem, ami a poharat tartja, kicsit megremeg. Sokáig csak csendben figyelem, emésztgetve a hallottakat, próbálva megtalálni a hangomat, hogy mondjak is valamit, de ez sokkal nehezebb, mint amilyennek tűnik. Végül szavak helyett először csak fogom a vodkát, és felhajtom az egészet egybe. Kis köhögésre késztet, de ezután mintha kicsit könnyebb lenne szembe nézni az előbb hallottakkal. - Szóval… Khm…. – Szólalok meg végül a nyomasztó csend után, aztán hogy még így is kicsit húzzam az időt, újabb adagot töltök magamnak a vodkából és csak utána ülök vissza a helyemre. - Bármit kérdezhetek? – Érdeklődöm végül. Láthatóan az eszembe se jut, hogy csak fogjam magam és kirakjam. Nem, az nem én lennék, és Sarah a barátnőm. Akármit is tett, akármi is történjen, a barátom marad, még ha jelenleg nem is értem, hogy miért történt mindez. Itt az ideje, hogy kiderítsem.
- Tudom, hogy nem vagy borzasztó ember. – Mondom, mielőtt még belekezdenék a kérdésáradatba. - Csak szeretnélek megérteni. – Teszem hozzá. - Miért öltél embert…? Mi okod volt rá? – Kérdezem meg az engem leginkább foglalkoztató kérdést. Mármint, egy gyilkosság mögött muszáj valamilyen indítéknak lennie, hacsak valaki nem pusztán élvezetből öl, de Sarah biztos, hogy nem ilyen. Legalábbis nem ilyen volt, amikor megismertem. - Chris pedig… miért dobott fel a rendőrségen? Amikor együtt láttalak titeket, egyértelmű volt, hogy szeretitek egymást. Miért tett ilyet? – Ez a másik, ami teljesen érthetetlen a számomra. - Nem tudom, hogy melyik a jobb, az elmegyógyintézet, vagy a börtön. – Mondom sóhajtva. - Hogy sikerült kibírnod? Mi tartotta benned a lelket? – Talán a kislánya. Úristen, született egy lánya! Alig hiszem el… - Hány éves most a lányod? Nem tudod valahogy visszaszerezni? – Rengeteget kérdezek, én is tudom, de nincs mit tenni, ha tudni akarok, mindent. - Szóval… te lettél a családod feje. Ez nem tudom, hogy jó, vagy inkább rossz dolog. – Annyira sose kutakodtam a családi háttere után, de azt nagyjából sejtem, hogy mik lehetnek a díszletek mögött. Nem mintha engedtem volna magamnak, hogy ezek a sejtelmek igazán realizálódjanak bennem. Újabbat kortyolok a vodkából. Kell ahhoz, hogy megnyugtassa a száguldozó gondolataimat.
Desiree nem küldött el. Nem pattant fel, nem kezdett félni tőlem, nem mocskolódott, egyszerűen csak "meg akar érteni." Ez az én régi barátnőm. Hirtelen elöntött az érzés, hogy van még ezen a világon valaki, aki szeret engem. Elvárások és feltételek nélkül, egyszerűen magamért, akármilyen is vagyok, akármit is tettem. Szeret és elfogad. Kitart mellettem. Leírhatatlan érzés volt. Ám mikor megkérdezte, kit öltem meg és miért, újból a torkomban vert a szívem. A szemébe néztem, és úgy mondtam ki az igazságot. - A bátyádat öltem meg. Azért, amit veled tett. - Csak néztünk egymás szemébe, és egy pillanatra néma csönd lett. - Chris pedig - megköszörültem a torkom -, úgy tűnik ennyire azért nem szeretett. Megijedtem, hogy mi lesz velem, és ő ezt kihasználva. Ahelyett, hogy segített volna, egyszerűen feldobott a rendőrségen. Még aznap. Gondolkodás nélkül. Hogy jobb lett volna-e a börtön, nem tudom. Gondolom nem, ha a családom inkább az elmegyógyintézetet választotta nekem. - Nehéz évek voltak - vallottam be. - Volt, hogy tényleg elvesztettem az eszem. Néha tényleg úgy éreztem, hogy megőrültem. De aztán vége lett. - Széttártam a karom. Az arcomon halvány lemondás tükröződött. - A lányom nagyjából négy éves lehet most. Valójában azt sem tudom, pontosan mikor született... - Egy pillanatra a kezembe temettem az arcom. - A nevét sem tudom, nem tőlem kapta. De meg akarom találni őt. - Nyilván pocsék anya leszek. Fogalmam sincs, hogyan kéne azt csinálni. Valószínűleg sokkal jobb neki a mostani családjánál, és önző dolog magamhoz vennem őt, mégis ezt fogom tenni. Mellettem a helye, mert ez az ő családja. Ez az ő története. Ez ő. Talán Desiree segít majd nekem. Ő biztos jó anya lenne. Vagy talán a családom valamelyik női tagja nevelgeti majd helyettem. Ő biztos nem lenne jó anya, akárkit választanék is, de akkor a családunkban nőne fel. Bár talán most csak kifogásokat keresek és menekülök a felelősség elől. Ha azért akarom magamhoz venni, hogy mellettem nőjön fel, akkor nekem kell felneveljem. Még akkor is, ha cseppnyi ambíciót sem érzek magamban ahhoz, hogy egy gyerekkel foglalkozzak. Sosem szerettem a gyerekeket. De majd ha nagy lesz, biztos jobban megértjük majd egymást. Ah, nem tudom. Ez olyan bonyolult nekem. - Azért hívott vissza a családom, hogy bábként használjon: elvigyem a balhékat, amíg ők lefölözik a hasznot. De a sarkamra álltam, és most én irányítok mindent, az én kezemben futnak össze a szálak. Cserébe mind utálnak. - Ezt kesernyés mosollyal mondtam. Mikor kiejtettem a számon, akkor jöttem csak rá, hogy ez az igazság: az egész családom utál. Ez elég szomorú. x
Azt hittem, hogy a mai nap már nem tartogathat további meglepetéseket, főleg azután, hogy Sarah bevallotta, hogy megölt valakit. De, ami ezután jön, az megfagyasztja a vért az ereimben és hullasápadt színt vesz fel az arcom. Csak kapaszkodok a poharamba, mintha az lenne az egyetlen biztos pont jelenleg az életemben, miközben megint csak próbálom feldolgozni a hallottakat. Megölte a… bátyámat? Jól hallottam? Egyre jobban remegnek a kezeim, ezért mielőtt eldobnám véletlenül a poharat, gyorsan leteszem az asztalra és összekulcsolom az ujjaimat, hogy enyhítsem a remegésüket. Sokáig nem tudok rá mit mondani. Talán még nem fogtam fel a dolgot, hiszen amióta csak eljöttünk, azóta a bátyám folyamatosan kísérti a gondolataimat, főleg éjszakánként látogat meg az álmaimban, tovább kínozva ezzel engem, hogy soha se legyen nyugtom, és már-már kezdtem beletörődni, hogy ez mindig így fog maradni. Erre kiderült, hogy meghalt? Vegyes érzések kerítenek hatalmukba. Boldogság. Rémület, amiért boldog vagyok. Bűntudat, mert szörnyű embernek érzem magam azért, mert örülök ennek a ténynek. - Honnan tudtad meg? - Kérdezem meg végül Sarahtól szinte suttogva. Hiszen annyira igyekeztem mindenki elől elrejteni, hogy mi történik a zárt falak mögött, hogy még a másik bátyám is jó későn jött rá, pedig vele egy fedél alatt éltem, és ugyanabban a házban történt mindaz, ami történt, és mégis… Legszívesebben most azt mondanám Sarahnak, hogy köszönöm, de ez annyira helytelennek, nem ideillőnek tűnik, és borzalmas ilyesmit mondani, még akkor is, ha lényegében sikerült egy kicsit kitisztítania a sötét felleget, ami rám ereszkedett évekkel ezelőtt. Ráadásul Sarah életét is tönkretette az egész, amiért most felelősséget érzek és nem tudok felhőtlenül örülni.
- Ezt nem gondoltam volna róla. - Mondom halkan és szomorkásan, mikor Chris szóba kerül. Habár vele sose volt olyan szoros kapcsolatom, mint Sarah-val, érthető módon, de mindig is úgy gondoltam, hogy rendes fickó, és nagyon jó párost alkotnak a barátnőmmel. Erre ez történik, mikor az lett volna elvárható, hogy mellé áll és mindenben segíti, habár lehet, hogy ő sem volt tisztában annak a körülményeivel, hogy miért is gyilkolt, de ez akkor sem mentség. Mellette kellett volna állnia, vagy legalábbis annyit tennie, hogy kideríti, pontosan mi történt, mielőtt még a rendőrséghez fordult volna. Nagyot csalódtam benne és elképzelésem sincs, hogy akkor Sarah mit érezhetett. - Teljesen érthető, hogy ha meg akarod találni. A lányod, mellette van a helyed, akármilyen körülmények is választottak el tőle. De nem lesz egyszerű. - Mondom sóhajtva. - Ha törvényes úton akarod visszaszerezni, akkor rengeteg papírmunka áll előtted, hogy meggyőzd a hatóságokat, hogy alkalmas vagy arra, hogy gyereket nevelj. Ez a hosszabb és lassabb útja annak, hogy visszaszerezd, habár előtte az az első cél, hogy megtaláld, hogy hol van. A legelső dolog pedig, amire gondolnod kell, az az ő biztonsága. - Tudom, hogy sok tanácsot én nem tudok adni, de azért próbálkozom, még akkor is, ha sok tapasztalatom nekem sincs ezekben a dolgokban. Persze, bébiszitterkedek, szeretem a gyerekeket, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy milyen úton lehet elérni azt, hogy a gyermek visszatérhessen az anyja felügyelete alá.
- Inkább utáljanak, mint hogy irányítsanak. - Mondom ki a véleményem. - Tudom, hogy én nem sokat tudok segíteni neked ebben, de… számíthatsz rám. - Pillantok rá komolyan. Amit tett értem, azt amúgy sem lehet semmilyen szinten meghálálni, hiszen megszabadított annak a rémétől, hogy bármikor a jövőben összefuthatok azzal a férfival, aki tönkretette az életemet. Ennél nagyobb tett nincs… és fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem azt ki, hogy ilyen jó barátom legyen. Bármit kérhetne tőlem, azt megtenném, gondolkozás nélkül. Ezt pedig, szeretném, ha tudná. - Még egy italt? - Kérdezem, miközben kissé zavartan, de egy nagyon kis halvány mosollyal felemelem a saját üres poharamat. Ha kér, akkor már töltöm is az újabb kört, amit én most igyekszem sokkal lassabban inni, szeretném, ha tiszta maradna a fejem
Kezdőlap
