- Meg kell ígérned, hogy reggel kimászol azon az ablakon és még azelőtt eltűnsz, hogy én felébrednék – igyekszem a lehető leghalkabban beszélni, amit elképesztően megnehezít az, hogy közben egyensúlyozok a hónom alatt levő maradék üveg vodkával, meg a telefonommal és igyekszem betalálni a zárba. Mindez marhára egyszerű lenne, ha nem lennék részeg így valószínűleg az előbb kitalált mondat csak a fejemben hangzott ilyen szépnek és gördülékenynek, a valóságban lehet összefolytak a szavak, hogy valami értelmetlen halandzsát motyogjak a hátam mögött levő srácnak. Mit srác?! FÉRFI. Ethan. Az az Ethan, aki tavaly végzett a gimiben, a focicsapat kapitányaként majd felvételt nyert valami flancos egyetemre, ösztöndíjjal és minden lány érte csorgatta a nyálát a ma esti buliban. Jó, részegebb, mint én és lehet azt mondtam, hogy végzős vagyok. Na és akkor mi van? Nem hiszem, hogy az olyanfajta férfiállatokat, mint Ő különösebben érdekelné, hogy egy végzős buliban egy 16 évest szed össze. Hülyeség. Melyik gimis lány ne tenné szét a lábát egy egyetemista focistának, amikor az élete legjobb estéjét ígéri? Na ugye.
Megígéri, legalábbis szerintem azt mondja, én meg végre beletalálok abba a rohadt lyukba, hogy aztán csendben – valószínűleg kurva hangosan – feljussunk az első emeletre, ahol is a szobám található. Nem jelenik meg senki, tökéletesen tiszta a terep de mégis igyekszem nem vihogni, ahogy kommandózunk a folyosón – elképesztő, hogy még eközben is képes a fenekemen tartani a kezét, hát mondtam, hogy tehetséges a srác, nem?
Ajtó nyílik, csukódik, a vörös Robert Cavalli által tervezett csoda a földre hullik, puhán puffanok az ágyon, végtagok összekeverednek, a szája a nyakamon, a körmöm a hátában és minden tökéletesen úgy alakul, ahogy azt terveztem.


Érzem, ahogy megsüllyed mellettem az ágy és csak arra tudok gondolni, hogy remélem nem fogja elhúzni a függönyt meg, hogy mennyire borzalmasan fáj a fejem. Aztán átfut csukott szemhéjaim előtt Ethan kócos, szőkés haja meg az az ellenállhatatlan mosoly, amit rám vetett mielőtt elaludtam volna és máris felfelé kunkorodik a szám széle, hogy aztán átforduljak a másik oldalamra. Sajnos a fejfájás kicsit erősebb, mint ahogy azt gondoltam volna így felnyögök a nyilalló fájdalomtól, de amint érzékelem a mellettem fekvő izmos testet, rögtön pióca üzemmódba kapcsolok.
- Csak még egy kicsit hagyj, utána folytathatjuk az estit – dörmögöm, lábaim már birtoklón fonódnak a másikéra és csökkentem a távolságot, ahogy csak tudom. Nem is vagyok mérges rá, hogy nem tűnt még el. Sőt. Arcomra kaján vigyor ül ki, miközben ujjaim kitapogatják a mellkasát majd komótosan megindulnak lefelé, ahol a boxerét sejtem, ráadásként még aprót kuncogok is. Aztán megszólal én meg egyáltalán sem tudom Ethanhez párosítani a hangot, szemhéjaim hirtelen pattannak fel, amit még egy fájdalmas nyögés kísér ahogy a hozzászokok a szoba fényviszonyaihoz végül a tekintetem megállapodik a mellettem fekvő fiún, aki kurvára nem az a srác, akivel az este olyan szuperül elszórakoztunk. A sötét haj, a borosta meg a barnásabb bőr ismerősnek kellene, hogy tűnjön de jelenleg annyira meg vagyok lepődve, hogy még arról is elfelejtkezem, hogy teljes mértékben meztelenül fekszek, vagyis inkább dörgölöm magam egy idegen sráchoz és éppen azon vagyok, hogy egy reggeli kézimunkával ajándékozzam meg.
- Mi a szar? - szemöldökeim a magasba futnak, próbálok valami ésszel fogható magyarázat után kutatni a fejemben, de semmi – Te meg ki a picsa vagy és mit keresel itt?- és miért vagy ilyen szívdöglesztő? Utóbbit már csak magamban teszem hozzá miközben a hasamra gördülök és egy újabb nyögés közepette fúrom a fejem a párnába, hátha csak képzelődöm vagy valami hasonló, de nem. Amikor újfent felemelem a fejem még mindig ott van mellettem, az ágyamban.
- Miért vagy az ágyamban, a szobámban, a házamban? - ülőhelyzetbe tornázom magam, közben igyekszem a paplan is annyira felhúzni, hogy legalább olyat ne lásson, amit első találkozás alkalmával még talán nem kellene. Jó, mondjuk nem az én házam, meg igazából valamit mondtak a szobáról is de hát ha egyszer ez a ház egyik legtökéletesebb szobája, ahol történetesen nem lakik senki miért választottam volna mást? Évek óta az enyém a szoba - Miért vagy annyira ismerős? - hajolok hozzá közelebb, hogy az orrunkat csak pár centi válassza el egymástól. Igyekszem jobban szemügyre tudjam venni az arcát és valami egészen rossz érzésem lesz, amit nem tudok hova rakni.

Nem életem legdurvább buliján vagyok túl, de a fejfájás mégis hatalmába kerít és már érzem, hogy rohadtul nem leszek produktív a mai napon. Megkértem Ethant, hogy reggelre – délelőttre – fogja szépen a sátorfáját és tűnjön el, mert semmi kedvem nem volt kiselőadást hallgatni az anyámtól illetve ha még szerencsétlenebb vagyok, az apámtól, hogy milyen veszélyei vannak a szexuális életnek és ne feküdjek le fűvel-fával. Ilyenkor legszívesebben az arcukba röhögnék, hogy mert ők mit tettek? Szinte biztos vagyok benne, hogy apám még tart másik két nőt is anya mellett – bár jelenleg nem úgy tűnik, mintha ez annyira zavarná a jelenlegi Mrs.Shaffert. Már pedig ha ezt a példát látom magam előtt, akkor miért erőlködnék azon, hogy ne a szüleim által kitaposott úton járjak én is?
A mámoros éjszaka képei szépen lassan visszamásznak az agyamba, ezért is illan el olyan gyorsan a düh, amit a felfedezés okoz, hogy nem egyedül fekszem az ágyamban. Miután arra is rájövök, hogy nem Ethan fekszik mellettem, hanem egy általam még nem látott hímegyed a hirtelen jött meglepődés és sokk józanítóan hat rám és többet ér mint egy levél aszpirin. Ki a faszom ez és mit képzel magáról?
- Engem meg kurvára nem érdekel, hogy mikor repültél ide – felhorkanok – Haver nézz körbe, sminkasztal, hatalmas tükör meg a szurkolólány ruhám a széken – nézek én is körbe és keresem az előbb említett darabokat, amiket meg is találok, hah! - Szóval rohadt gyorsan takarodj az ágyamból és most azonnal tegyél le arról, hogy te itt fogsz aludni. Használd valamelyik vendégszobát vagy mit tudom én – megzavarta a másnapos regenerálódásom és fel is baszta az agyamat, ráadáskánt még a lepedőt is elrántja fedetlen felsőtestem elől. Még ezt az arcátlanságot! Természetesen élvezem. Hogy a viharba ne élvezném, amikor hiába is próbálja annyira flegmán kezelni a helyzetet, azért mégiscsak farka van, és a teste reagál a látványra.
Majd úgy tűnik az agytekervényeim is beindulnak. Képek. Mintha mondana valamit, a folyosó tele van aggatva olyan képekkel, ahol egy vigyorgós – vagy grimaszolós? - kis srác meg apám pózol, meg még egy másik nő is van a képen, valószínűleg az első Mrs. Shaffer – apa legalábbis nem szeret róla beszélni, nagyapa meg még nem fogadott el az itt töltött röpke 6 év alatt annyira, hogy szóba álljon velem.
- Te be vagy tépve – állapítom meg amikor megfelelő közelségbe kerülök az arcához és mintha egy picikét érződne is belőle a jó minőségű marihuána illata, de lehet, hogy csak én képzelem oda, mindenesetre a még kicsit vöröses szemei nem hazudnak.
Mr. Csökönyös Pöcs elfordul és kényelembe helyezi magát még mindig az én ágyamban. A felém dobott takaró elől elhajolok majd kimászok az ágyból és megkeresem a köntösömet, miközben már egyre több hasonlóságot vélek felfedezni a sötét, göndör fürtös kis srácban – a bátyámban – és az ágyamban fekvő ivarérett tulokban. A hajamat a fülem mögé simítom és összefogom a finom anyagot a vékony övvel, majd megállok Laruen Shaffer előtt és elröhögöm magam. Olyan idétlenül, mint amikor nem tudsz mit kezdeni a szituációval úgyhogy csak röhögsz. A szituációval, ami jelenleg azt takarja, hogy éppen nem rég még meztelen heverésztél az ágyadban és jótékonyan meg akartad ajándékozni a srácot aki melletted feküdt és aki...nos történetesen, 99% hogy a bátyád, akit életedben most látsz először életnagyságban.
- Te vagy Lauren? - még mindig nevetek, majd sikerül befognom a kezeimmel a számat és továbbra is hitetlenkedve nézek le az ágyamban fekvő – majdnem – férfira. Meséltek róla a bejárónők, hogy apám nehezen tudta kordában tartani, hogy már évek óta nem tette be a lábát a házba, hogy milyen tehetséges focista. Nem kimondottan érdekelt egy fiú élete, akit valószínűleg úgyse fogok látni. Miután túlesek a felismerés okozta sokkon már inkább az piszkálja a csőrömet, hogy mégis miért jött vissza?
- Desiree – mutatok magamra bár kötve hiszem, hogy apánk beszámolt rólam és anyáról, hogy mi vettük át az ő meg az anyja helyét a texas-i villában – Shaffer – teszem hozzá egy vigyor keretében – Ha te vagy az a kis miniatűr fütyis kisgyerek a képekről, akkor nagy valószínűséggel testvérek vagyunk. Féltestvérek – újfent felnevetek , majd már komolyabban nézek rá – Kapsz tíz percet, hogy feldolgozd a hallottakat és találj magadnak másik szobát míg lezuhanyzok, bátyó – egy vigyor keretében megnyomom az utolsó szót és belibegek a szobából nyíló saját fürdőbe, hogy megengedjen a vizet. Fogalmam sincs mit várok a frissítő zuhanytól, de lehunyt szemmel élvezem ahogy az arcomat érik a cseppek és még mindig csak vigyorgok annak tudatában, hogy mennyire le lehet sokkolva Ren. Egyrészt, mert kapott egy húgot másrészt meg, mert Zoila összes figyelmeztetése ellenére beköltöztem a szobájába.

Ren szobája tabu volt, ezt már akkor közölték, amikor az anyám oldalán beléptem a házba, miután több hónapig tartó veszekedések és tányérdobálások után, újdonsült Mrs. Shaffer elérte, hogy beköltözhessen az igazi Shaffer villába, és ne egy belvárosi lakásban kelljen kuksolnia a lányával. Már egészen kicsi korom óta szerettem megszerezni azokat a dolgokat, amiket megtiltottak. Tízévesen anya azt mondta nem lehet lovam, mert nagyon veszélyesek és biztosan el fogom törni valamimet, ha egyszer leesek a hátáról, de nem érdekelt. Hetekig tartó sírás, könyörgés és kiskutya szemekkel való pislogás után apa végül beadta a derekát és nekem lett a legszebb pónim az egész iskolában – ami azért nagy szó, mert az osztályom tele volt bankár, politikus és egyéb felsőbb tízezerhez tartozó kislányokkal. Utána természetesen három hét múlva leestem Éjfélről és eltörtem a csuklóm, de addigra már annyira megszerettem azt a lovat, hogy ez se érdekelt különösebben. Valahogy így voltam ezzel a szobával is, ami természetesen nem lett rögtön az enyém – itt is több éves nyavalygás kellett – de ahogy nőttem, egyre jobban csábítóvá vált a szoba, ami kicsit el van szigetelve a többi lakrésztől. Végül megkaptam, erre tessék az igazi tulajdonos – mert hát sajnos, igazat kell, hogy adjak neki – visszatért, a tékozló fiú ismét a várában van.
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy megkérdezem esetleg nem hozott-e magával még egy kis füvet, hogy elszívhassuk amolyan „béke pipaként” ami nekem tökéletesen lenne az enyhe fejfájásomra meg másnaposságra. De nem, még nem tartunk ott, hogy ilyen szívességeket kérjek tőle, tekintetebe véve, hogy még mindig nem hajlandó kiszállni az ágyból.
Nem így képzeltem el az első találkozást a bátyámmal – annyira idegen ez a szó, hogy még mindig kiráz a hideg tőle – de tegyük hozzá, Ren sem könnyíti meg az egész szituációt.
- Akkor kösd fel a gatyádat, mert egészen jól bírom a szopatást - gonoszan rávigyorgok és ugyanolyan a félreérthető módon válaszolok neki, mint ahogy azt ő tette az elébb. Közben átfut az agyamon egy-két oda nagyon nem illő kép, de hát hozzá kell tenni, azért nem mindennapi látványt nyújt Lauren Shaffer még így teljesen beállva és nyűgös kisfiúként is. Hirtelen a szopatásban csak csupa pozitív dolgokat tudok belelátni.
Amire azonban most szükségem van az a zuhany, így egy pár perccel később már magára is hagyom a srácot a szobában és bevetem magam a fürdőszobába. Akármennyire is igyekszem lazán viselkedni, azért valamilyen szinten mégiscsak lesokkolt a kialakult helyzet így egy ideig csak állok a zuhany alatt, hagyom, hogy a langyos víz tisztára mossa a gondolataimat. Anyám említette, hogy ideje lenne hazahívni Laurent, de nem tulajdonítottam az ilyen ötleteinek soha nagyobb jelentőséget, mert ő inkább az a nő volt, aki rengeteg mindent eltervez utána pedig semmi sem lesz belőle. Arról nem is szólva, hogy kellett hozzá a papa beleegyezése, amit mostanában egyre nehezebben tudott elérni – nem volt elég a kivágott ruha, a csábos pillantások amitől néha hányingerem támadt a vacsoránál.
Átdörzsölöm magam a finom és könnyed málna illatú tusfürdővel, a hajamat is megmosom majd miután úgy érzem, hogy a másnaposságomtól sikerült egész szépen megszabadulnom kimászok a tus alól és magamra kapok egy óriási pamut törölközőt. A hajamat is áttörlöm, hogy mégse csöpögjön a víztől. Nem tudom pontosan mit is várok Laurentől, de van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon izgatta az, hogy többször is megkértem távozzon a szobából.
- Minek köszönhetjük, hogy hazatértél? - ahogy gondoltam, még mindig kiskirályként fekszik az ágyban így csak könnyed léptekkel átszelem a szobát a szekrényemig, hogy magamra kapjak egyet az alvó pólóim közül – ami történetesen az övé lehet, mivel akkor találtam amikor bepakoltam a ruháimat az egyik szekrénybe. Az előbbi incidens után már nem látom értelmét játszani a prűd kislányt, így teljes nyugalommal bújok bele a pólóba és keresek valami bugyit is alá.
- Ne érts félre, biztosan mindenki repes az örömtől, hogy itt vagy – a személyzet legalábbis biztosan, valamiért ők abban a hitben élnek, hogy a Shaffer kölykök talán nem fognak semmiben sem a szüleikre hasonlítani, hogy bennük még lakozik valamilyen ártatlanság és jóság. Egy kicsit kinyitom az ablakot, hogy minimális szellőzést biztosítsak a szobának majd visszamászok az ágyba.
- Gondolom szeretnéd visszakapni a szobád is – lusta mozdulatokkal fésülöm át a hajamat az ujjaimmal, miközben a szemem le nem veszem Renről – Mennyit ér neked ez a szoba?